A lehető legjobb témába csaptam bele, mikor felemlegettem a volt barátját és azt, hogy nem személyesen szakított vele. Ez tökéletesen olyan, mint amikor én kezdtem azzal a reggeleimet, hogy cetliket hagytam aktuális partnereim mellett az ágyban. Eléggé furcsa, ám mégis megtörtént. Nem is egyszer. Nem is kétszer. Most pedig véleményt alkotok erről? Még jó, hogy nem küldött el a fenébe. Nyilván tudja, hogy mivel nők körében igencsak népszerű vagyok, hát.. valószínűleg gyakran estem túl szakításokon. Méghozzá nem szemtől szemben. Beszélni kezdett. De a férfi agyamat egyelőre nem tudta megmozgatni az, amiről beszélt. Leginkább azért, mert nem tudtam összeilleszteni a szavakat, és azon szavak értelmét.. megbolondultam. Vagy talán megint túlságosan elmélyültem abban, hogy a lábait bámuljam? Tiszták... selymesek... egyszerűen csak tökéletesek. Ahhoz, hogy a fantáziám éltre keljen, tökéletesen megfelelnek. Ám nem kellett túl sokat gondolkodnom ezen, hisz előre lendült, és szenvedélyesen az ajkamra tapadt. Basszus! Basszus-basszus-basszus! Ezt nagyon nem kellett volna. Mikor elengedte ajkaimat, egy apró vonal választott el attól, hogy ne ragadjam meg tarkóját, s ne rántsam vissza magamhoz, hogy bevezessem valami igazán "felnőttesbe", ha már egyszer felnőtt... a másik énem viszont menekülni akart. - Lehet, hogy öhm... jobb lenne, ha mennék. - álltam fel végül megköszörülve a torkomat.
Ez a helyzet kezdett teljes mértékben nevetségessé válni. Nem azzal a férfival nézek most szembe, akibe beleszerettem. Mintha megszólalni is alig merne attól félvén, hogy valami rosszat mondd. De istenem.. Nincs mi rosszat mondjon! Azok után, hogy egyszerűen csak kitessékelt az életéből már rosszat nem mondhat. A legnagyobb hibát, amit elkövethetett azt már megtette. Ezen felül semmi újat nem tud mondani a számomra, ami sértőbb lenne múltbeli tetténél. Élvezem, hogy zavarban van, amiatt, hogy csak egy köntös van rajtam. Ostoba lennék, ha nem használnám ki a helyzet adta előnyt. Azzal, hogy magamra kapnék valamit csak magamat szorítanám sarokba és meg kellene küzdenem azokkal az érzésekkel, amiket puszta létezése kelt bennem. Így olyan érzésem van, mintha uralkodnék felette és megsemmisíteném a magabiztosságát, szóval még véletlenül sem fogok felhúzni egyetlen, apró ruhadarabot sem. – Igen.. Egyeseknek nehezebb, mint másoknak. – Nem mondom, hogy egy szent vagyok, amiért véget vetettem Tyler-rel való kapcsolatomnak. De már régen nem volt egészséges, ami köztünk fojt. Az, hogy elveszítettem a közös gyerekünket mondhatni egy jel volt, hogy a kapcsolatunk halálra van ítélve, mert szinte mindig, minden körülmények között összegabalyodott valami másik nővel. Kivétel nélkül. – Mit számít, hogy mit akarok kezdeni az életemmel? A múltamat határozta meg az, hogy elengedtél nem pedig a jövőmet. Ha pedig annyira meg akarsz győződni arról, hogy helyesen cselekedtél-e.. – Felállok és még mielőtt elhúzódhatna vagy bármit tehetne megcsókolom. Szenvedélyesen. Végül pedig elhúzódom tőle. – Dönts ez alapján. - Suttogom és visszaülök a kanapéra, ha nem állít meg.
Megköszörültem a torkom, bár mindezt azért tettem, hogy ne láthassa az arcomon, mégis mit váltott ki belőlem szavaival. Az arcom általában rezzenéstelen, hisz a foglalkozásom az, hogy a lehető legnagyobb hidegvérrel kezeljem a gyilkosokat, a vádlottakat, a csalókat.. s ne látszódjon közben az arcomon, hogy mit is érzek ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Mondhatjuk úgy is, hogy egy ügyvéd az álcázás nagymestere is. Csakis ezzel lehet igazán célba érni. Nem egyszer utáltam már azt, akit védenem kellett.. milyen meglepő. De senki sem szerethet minndenkit, ahogy ezt mondani szokás.. - A másik szemébe mondani az érzéseket.. közel sem olyan egyszerű. - sóhajtottam egyet, majd hajamba túrtam, főleg mikor fészkelődött egy kissé, hogy megigazíthassa a köntöse alját. Én kértem, hogy öltözzön fel.. eléggé zavaró, hogy egy szál.. szóval csak hogy ennyi takarja el jelenleg előlem a lényeget, és a fantáziám.. aki ismer, tudja, hogy milyen. S talán ő is pontosan tudja ezt. Ki is használja rendesen. Hát nem szemtelen? - Szóval.. főiskola? - kérdeztem végül, ahogy elgondolkodtam azon, hogy mikor ideérkeztem hónapokkal ezelőtt, még az érettségire készülődött mindenki.. és ha a matematikai számításaim helyesek, most van abban a korban pont, hogy főiskolát kezdjen. Vagy tévednék? - Sajnálom a kíváncsiságot. Csak érdekel, hogy mit is akarsz csinálni.. mit kezdesz az élettel. Csak hogy tudjam, jól döntöttem-e, mikor elengedtelek. - bukott ki a számon, de őszintén.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 06, 2014 12:29 am
Nem számítottam arra, hogy be fog állítani és bocsánatot kérni. Amúgy sem kellett igazán megtennie. Csak úgy, mint régen most is rettenetesen nagy hatással volt rám. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy mégis mi vonz benne ennyire. Most mégis tudok uralkodni magamon. Máskor már rég az ölébe fészkeltem, de most az én kezemben van az ütőkártya. Kicsit helyezkedtem, aminek következtében a köntösöm szegélye még feljebb csúszott csak, hogy ezzel is ingereljem őt. Túlságosan is tetszik nekem ez a kialakult helyzet. Tetszik, hogy én vagyok, aki irányít és nem egy naiv kislány vagyok, aki fut ezeknek a gyönyörű kék szemeknek a tulajdonosa után. Nem. A dolgok megváltoztak még én is. Nem olyan egyszerű már semmi sem. Koránt sem. Igaz, hogy hiányzik az a pár nap, de most már semmi nem lesz ugyanolyan, mint akkor volt. Nem fogok vakon bízni benne. Mondjuk én már annak is örülök, hogy most legalább nem tud játszadozni a fejemmel.. Nagy hatással van rám, de azért annyira nem. Halványan mosolyogtam, miközben figyeltem, ahogy beszélt. Ó, mennyire szeretném azokat az ajkakat megcsókolni. De most erősnek kell maradnom. Nem adhatom meg neki azt, amit egyértelműen akar. Mindig is értett ahhoz, hogyan vegye le a lábáról a nőket. Emlékszem, mikor kikapcsoltam az érzelmeim éppen Bekah-t csavarta az ujjai köré. Tyler említésére akaratlanul is felkuncogtam. Majd felemeltem a kezeimet, hogy láthassa a gyűrűnek már a nyoma sincs meg az ujjamon. – Tyler a múltam része. Mindkettőnknek így a legjobb. Meghoztam egy döntést őt pedig azóta sem láttam. Mondjuk meg is kértem, hogy ne keressen. Azt hiszem én is olyan gyáva vagyok, mint te. Nem tudok szembenézni az érzésekkel. Mert egyszerűen csak papírra vetettem a dolgokat.. Nem hiszem, hogy képes lettem volna a szemébe mondani az egészet. Nem ment volna. De nekem legalább volt jó pár okom arra, hogy búcsút intsek neki a mód mindegy. Megcsalt. Nem egyszer, nem kétszer. Én pedig vakon szerettem.. Bár nem hiszem, hogy pont neked kellene előadást tartanom arról, hogy mennyire tudok szeretni. – Lesütöttem a szemeimet és most már kezdtem egy kicsit zavarba jönni attól, hogy ennyire kihívóan és undokul viselkedem vele ezért lejjebb húztam a köntöst, hogy ugyanannyit takarjon mielőtt ficánkolni kezdtem volna.
Azt fedeztem fel arcán, hogy igenis élvezi ezt a kialakult helyzetet. Azt, hogy hatással vannak rám csupasz lábai, melyek láthatóak a köntös alatt. De mindent erőmmel arra koncentráltam, amiért idejöttem. Jelenleg nem voltam tisztában minden okkal, amit a makogásom eleve tükrözött is. Mindig is céltudatos férfiként ismertek, s most nem tudom megmondnai, hogy mégis miért idejöttem, mikor ezer jobb dolgom is lehetne pár száz bocsánatkérésnél. Nem szoktam bocsánatot kérni. Meglepő? Nem, nem annyira. Egy halvány vigyor kúszott a képemre. - Valami olyasmi. - sóhajtottam fel, majd tovább gondolkodtam, s félrebillentettem a fejem. - Minden bizonnyal ezzel mindketten tisztában vagyunk, mit is jelent. - köszörültem meg a torkom, és kihúztam magam. - Nem voltam elég bátor, és.. egy gyáva döntést hoztam. - ismertem be. - De talán mindketten beismerjük, hogy akkor mindketten mások voltunk. Én karrierista.. nem mintha most nem lennék az teljes mértékben. - legyintettem a kis kitérő után. - Te pedig egy fiatal lány, aki valamivel magához bilincselt.. de mára mások lettünk. Erősebbek lettünk, te pedig tovább léptél, amit bizonyít az a Tyler nevű... utálatos féreg is. - forgattam meg a szemem. Ez nem féltékenység, nem egyértelmű? Valami teljesen más. Aminek nem tudok nevet adni.
Nem kell túlbonyolítani azt, hogy mi volt közöttünk. Jó volt, szép volt, de vége is szakadt. Nem mondom, hogy nem sajnálom, mert hiányzik. Tényleg. Boldog voltam vele. Lehet, hogy nem voltam több egy naiv kislánynál, de most sem döntenék másképpen. Jobb döntést nem is hozhattam volna aznap, mikor beléptem a Grill ajtaján. Ha csak pár napért is, de az egész értelmet nyert. Mert akkor voltam életemben először úgy igazán szerelmes és, mint tudniillik az ember soha nem felejti el az első igaz, szerelmét.. – Akkor ezen túl is vagyunk. – Mondtam egyszerűen és összefontam a karjaimat a mellkasomon. Tisztában vagyok vele, hogy hatással van rá az alulöltözöttségem, de már csak azért sem fogok magamra kapni valamit. Hadd szenvedjen. Ha már volt olyan kedves, hogy egyszerűen csak úgy elengedett, mintha semmi nem történt volna, mikor egyértelműen mindkettőnkben megváltozott valami. Szerettük egymást, de ő meghozott egy döntést helyettem mégpedig azt, hogy elenged. Ez pedig egy olyan sebet ejtett rajtam, amit a mai napig hordozok, viszont próbálom kizárni magamból, mert ha egyfolytában erre gondolnék, akkor valószínűleg megőrülnék. Meg van még körülbelül ezer dolog, amin törhetem a fejemet, aminek részben hálás vagyok, hogy nem kell ilyen vizekre eveznem. – Valaki dupla adag bocsánatkérést reggelizett. – A legutóbbi alkalommal, mikor találkoztunk elég közel kerültünk egymáshoz.. Megint. Most pedig olyan vagyok vele, akár a jégcsap. Talán azért, mert most képes vagyok tisztán gondolkodni és nem vonja el a figyelmemet a tökéletes külseje. – Bocsánatkérés elfogadva. De, akkor mondd el mégis mit értesz azalatt, hogy amit nem tettél? – Tettem fel a kérdést és a kíváncsiság szikrája csillogott a szemeimben.
- Igen. Valahogy úgy. - bólintottam egyet, mikor felvázolta, hogy valójában mi is történt. Az én munkám lényegében az, hogy minél rövidebben próbáljam meg felvázolni a történteket, melyeket képvsielnem kell, de most Caroline felülmúlta minden tudásomat. Három mondatban összefoglalni mindent.. nekem sem ment volna jobban. Főleg azt követően, hogy jelenleg az én gondolataimat két formás láb kötötte le, amit egyáltalán nem volt hajlandó eltakarni. - Öhm... ahogy akarod. - túrtam bele a hajamba egy sóhajtást követően, miközben megköszörültem a torkomat, és elfordítottam a pillantásomat. Ez a lány egy pár évvel ezelőtt teljesen naív volt. Most pedig nem hajlandó felvenni egy átkozott nadrágot, és tudja, pontosan tudja, hogy mit vált ki belőlem, ha nem teszi meg. Ha megtenné, nem azon kellene aggódnom, hogy vajon lelépek-e innen húsz perc múlva, vagy holnap reggel. - Szóval.. - kezdtem bele ismét, és kényelembe helyezkedtem a fotelban, pedig azt hiszem, ez most egyáltalán nem volt könnyű feladat. Nem akartam férfiatlannak tűnni, hogy keresztbe teszem a lábam, de közel álltam hozzá. Miért nem képes magára kapni valamit? Mintha pucéran ülne előttem. Bele sem akarok gondolni. - Bocsánatot akartam kérni. Mindenért. Amit tettem. És amit nem tettem. - kerestem meg tekintetét és tekintetemben láthatta, hogy ennél őszintébb még sosem voltam. - Nem volt fair hogy játszottam az érzéseiddel. Egy kislány voltál még, nem olyan érett nő, mint ma vagy, és... szóval sajnálom. - bukott ki belőlem végül.
Hogy miért kezeltem úgy, mintha csak egy régi barát lenne és nem lenne a múltunk az, ami? Ez egyszerű. Nem akarok állandóan a múltamon rágódni, hogy mennyire fájt, mikor egyszerűen csak elengedett mindenféle figyelmeztetés nélkül. Elvette az emlékeimet életemnek talán a legjobb napjairól. Vámpírként pedig azt hiszem szándékosan zártam ki ezeket az emlékeket a fejemből. Miért is akartam volna egy olyan emberre emlékezni, akit évekkel ezelőtt szerettem, de elvette azt a jogomat, hogy döntsek mihez is kezdek ezzel az érzéssel. Szóval újból eltemetem mélyre a csalódottságomat és próbálok felejteni. Bármennyire is volt szép az a pár nap az emléke fájdalmas, mert véget ért. Behúztam őt egészen a nappaliba a kanapéhoz. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy rámásszak csak tényleg úgy tűnt, hogy rossz passzban van én pedig nem fogok elzavarni senkit a múlt miatt. Túl akarok lépni a dolgokon. A sértettségemen. Épp az ideje, hogy felnőjek és megpróbáljak érett döntéseket hozni. Nem is tudom, miért számítottam valami másra. Közös témánk a múltunkon kívül nem igazán van. Azt pedig nem tisztáztuk még mindig teljesen, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom. Egyszerűbb most magam mögé tuszkolni, mint a régi sebeket feltépegetni szépen sorjában. – Oké.. Szóval nagyon bánod, hogy akkor elengedtél, de most már nem tehetünk semmit. Ez van. El kell fogadnunk. – Rántottam meg a vállamat, mintha tényleg nem érdekelne. Most már nem igazán tehetünk semmit sem. A múlt az a múlt. Kijavítani nem lehet.. Sajnos. – Nem. Tökéletesen jól érzem magam így. – Láttam, hogy újból végignéz rajtam, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Már csak ezért sem fogok felöltözni.
Még saját magam sem tudtam megérteni teljes mértékben. A gondolat, hogy itt vagyok, úgy időzött a fejemben, mint valami bomba, ami készül felrobbanni. S talán még lett volna esélyem lelépni, amíg nem kezdett el a nappali felé húzni, méghozzá a saját, két kezével. Nem mondom, meglepett a gesztus, de mikor a nappaliban megálltunk, és hellyel kínált, nem voltam rest azt elfogadni. Annak ellenére hogy nem tudtam még, mit is akarok neki mondani. Egyáltalán miért vagyok itt? A kérdések úgy száguldanak a fejemben, mint megannyi apró labda, amit ide és oda dobálnak. De az már egészen más kérdés, hogy miért viselkedik így velem. A múlt fényében főleg. Tudom, a legutóbbi rendezvényen sok mindent le tudtunk tisztázni, de mégis akadt pár apróság, amely nem múlik el ilyen gyorsan. - Baj nincs, csak.. - túrtam bele a hajamba, hisz időközben néhány hajtincs az arcomba bukott. - most nem akartam idegenekkel lenni. Beülhettem volna a Grillbe, ahogy először terveztem, de mikor legutoljára magányos voltam.. öhm, az körülbelül négy éve volt. Miután kiléptél a hotelszobából, és bármit megtettem volna, hogy visszatekerjem az időt. - ismertem el csendesen amolyan "így jártunk" mosolygással. - Nem akarsz magadra kapni valamit? - kérdeztem aztán, mikor ismét végigfuttattam rajta pillantásomat.
Nem számítottam érkezésére, de ugyanakkor nem is bántam, hogy itt van. A mi kapcsolatunk nem éppen egyszerű.. S az emlékek, amiket magamban hordozok, mióta vámpír lettem mindig mikor velem van sokkal élesebbek. Nem tudom, hogyan éreztem volna magam, ha minderre végig emlékszem. Valószínűleg beleőrültem volna, hogy nem lehet velem. Mert az emlékekkel együtt jöttek az érzések is, amit senki nem vehet el tőlem. Most is pontosan ugyanazt érzem, mint évekkel ezelőtt. Egyszerűen nem akartam, hogy elmenjen. Tudom, hogy nem volt rajtam túl sok ruhadarab, de nem értem, hogy ez miért is számított volna bármit is, hiszen ő látott ennél már sokkal többet is belőlem, szóval szégyellni valóm nincs. Soha nem is volt, de ez azért azt sem jelenti, hogy most rögtön le kell dobnom magamról mindent. Azért van egy bizonyos határ, amit nem vagyok hajlandó átlépni. – Nem, dehogy.. Gyere csak be. – Mondtam, majd megfogtam a kezét és elkezdtem behúzni őt a házba egészen a nappaliig, ahol leültem a kanapéra. – Valami baj van esetleg..? – Volt vele kapcsolatban valami furcsa.. Nem hiszem, hogy sokat lenne egyedül. Egy olyan férfi, mint ő? Az utcán minden szembejövő nő imádkozik azért, hogy a társaságát élvezhesse még akkor is, ha az egész nem tart tovább pár percnél, szóval ha nem akarna egyedül lenni, akkor nem lenne egyedül. De jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy velem akar lenni.. Nem csak egyszerűen valakivel, hanem velem.
- Hírneve, már bőven előttünk is volt, de a mi generációnk keltette ezt az egészet újból életre. - Mondjuk nem bántam volna, ha egy pár évtizeddel később döntenek úgy a Salvatore testvérek, hogy felbukkannak itt beleértve az összes vérszívót. Furcsa, hogy ezt mondom azok után, hogy én is az vagyok. Nem tekintek negatívan erre az egészre, hiszen voltaképpen akkor nőttem fel, mikor vámpírrá váltam, de szeretném, ha egy kicsit nyugisabb lenne az életem, de ez is egy olyan dolog, amit "nem engedhetek" meg magamnak. - Nem akarom, hogy a közelébe menj. Túlságosan is veszélyes és elmebeteg ahhoz. Képes lenne téged is megölni. Tudom tudsz magadra vigyázni, de nem akarok kockáztatni. - Nem szeretném, ha Peter bárkit is megközelíteni a baráti körömből. - Rendben van. Azért remélem, hogy hamarosan látjuk egymást. - Mondtam halvány mosollyal az arcomon, miközben viszonoztam az ölelését. Miután elment rendbe szedtem magam és végre nyugovóra hajtottam a fejemet. Túlságosan is sok pocsék napom volt az elmúlt időben.
Igen, ebben igazad van. Hírnevet csináltunk eme kis városkának. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon, majd pár másodperccel később el is tűnt a mosolyom. Nagy ára volt annak amiket mi tettünk. Én elvesztettem mindenkit, Care és Tyler mamája meg azon volt, hogy ne derüljenek ki azok amiket mi csinálunk. Bár ez nem nagy sikerrel ment, hiszen egyre több vadász és mindenféle lény jelent meg itt. - Döbbenten hallgattam azt amit mondott és nem akartam elhinni. Vajon Naomi is ilyen lenne, hiszen mosolyogva mondta nekem, hogy ő változtatta át és tette ilyenné az a vámpír fiút. Egy dolgot tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy Care-t újra bántsa ez az örült személy. - Ha megint a közeledbe megy, akkor szólj nekem és megtanítom, hogy jó messzire kerüljön el téged. - mondtam neki őszintén.- Lassan felálltam és mosolyogva néztem rá.- Azt hiszem inkább most mennék. Remélem nem baj, de hozzá kell szoknom, hogy egyedül vagyok már és az itteni élethez is újra. - Óvatosan megöleltem Care-t és búcsút intettem neki és azzal elindultam hazafelé. -
- Így legalább tudnak miről pletykálni, szóval mondhatjuk azt, hogy jót tettünk nekik. – Bár jobban belegondolva sokkal több munkát csináltunk ezzel az egésszel a városnak. Leginkább anyumnak és Tyler anyjának, hiszen ők azok, akiknek ezt az egészet valahogy el kell tusolni. Mondjuk a sok „állattámadás”, már szemet szúrt az embereknek és egyre több vadászt csalogat a városba. Sajnos volt szerencsém ezt megtapasztalni. Bármennyire is szeretném visszapörgetni az időt képtelen vagyok rá. Nem kaphatom vissza, amit elvesztettem. Másrészt pedig nem hiszem, hogy olyan hű, de jó anya lettem volna.. Meg Tyler-rel nem is volt jövőnk, szóval talán jobb is így, hogy lezártuk ezt az egészet mindenféle különösebb galiba nélkül. – Csak, hogy röviden vázoljam mit tett, mikor legutoljára találkoztunk. Rávett, hogy kapcsoljam ki az érzelmeim, aminek következtében felpofoztam Elena-t és kis híján ki is osztottam őt is meg Stefan-t is. Aztán, majdnem megöltem Matt-et, de neki köszönhetően tértem észhez. Aztán találkoztam megint Peter-rel, ahol megölt egy lányt csak mert megmondtam, hogy micsoda rohadék is ő és kis híján engem is.. Legalábbis a nyakamat kitörte, amikor észbe kaptam Hayden szívét szorongatta. Van bőven okom, hogy utáljam. – Nem éppen sikerült rövidre a mondanivalóm, de éreztetni akartam vele, hogy pár nap alatt mennyi utálat gyülemlett fel bennem iránta. – Befejezted a negatív hozzáállást vagy seggbe kell rúgnom téged? – Kérdeztem vigyorogva, majd kinéztem az ablakon elég késő volt, már mondjuk Bonnie tud vigyázni magára. – Nem akarsz itt aludni? Vagy inkább hazamennél? – Örülnék, ha itt maradna, de természetesen azt is megértem, ha ennyi idő után szeretne a saját ágyában nyugovóra térni.
Jobbá? - kérdeztem vissza miközben kicsit felvontam a szemöldökömet. Nem tudom mennyire sikerült jobbá tennünk az itteni letett, de az biztos, hogy sokban hozzá járultunk ahhoz, hogy senki se unatkozzon és ne legyen annyira álmos ez a város.- Talán jobbá nem is, de izgalmakat azért csináltunk a város lakói számára. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon. Érdekes volt, hogy amit egykor az otthonomnak hittem arról most azt se tudtam, hogy valójában mi is számomra.- Ezt megértem, vagyis annyira nem. Nem értem mi történt köztetek, de hiszek neked. - mondtam neki kedvesen, mert Care ilyen téren nagyon is megbízható volt, szóval eléggé biztos voltam abban, hogy nem lehet annyira jó és kedves személy ez a Peter nevű vámpír. Reméltem soha se kell vele találkoznom.- Hangosan nevettem azon amit mondott. Ez annyira tipikusan Care volt és imádtam ezért, hogy ami a szívén az a száján is. Imádtam, hogy ennyire őszinte tud még lenni és ezt mindenki tudtára is adja. - Én ebben annyira nem vagyok biztos. - mondtam határozottan és rándítottam egy aprót a vállaimon is. Tényleg fogalmam sem volt, hogy miért de soha se aggódtam azon, hogy egyedül maradok. Persze kicsit néha féltékeny voltam rájuk legbelül, de úgy éreztem, hogy hálás lehetek azért, hogy két ilyen barátnőm van. -
El sem hiszem, hogy pont én voltam az, aki azt mondta nem olyan rossz ez a Mystic Falls. Minden rossz dolog itt történt velem. Jó azért nem mindegyik, mert itt ismerkedtem meg Hayden-nel, szóval annyira nem rossz. Mondjuk nézhetjük más szemszögből is, miszerint soha nem kellett volna megismernem. Talán egyszerűbb lenne az életem, viszont ugyanakkor üres is. – Ha másért nem is azért legalább jó hely, mert mi megszülettünk és egy kicsit jobbá tettük. – Öltöttem ki játékosan a nyelvemet. Kicsit egoistán hangzott ez az egész. Meg hát nem is vagyok biztos benne, hogy olyan jót tettünk Mystic Falls-nak azzal, hogy megszülettünk. Mondjuk előttünk is volt bőven itt zűrzavar, szóval nem kell az egészet magunkra kenni. Mi csak egyszerűen valahogy belesodródtunk ebbe az egészbe. – Nem ítélek egyszerűen, csak nem akarok olyan személlyel barátkozni, akinek köze van Peter-hez. Ilyen egyszerű. – Nem ismeri Peter-t, szóval nem tudhatja, hogy jobb távol maradni az ilyen emberektől, bár lehet, hogy Naomi másabb, viszont nem vagyok rá kíváncsi, szóval inkább távol tartom magamtól. – Az elmehet a búsba, akinek ez nem tetszik. Másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozni fogsz azzal a bizonyos nagy Ő-vel. – Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de mindent megteszek annak érdekében, hogy végre az ő oldalán is legyen valaki, aki boldoggá teszi. Mondjuk ezt nem igazán mondhatom el jelenleg magamról.. Vagyis az én életem most kicsit komplikált. Egyszerű mégis bonyolult.
Elnevettem magamat azon, amit mondott. Mert ettől függetlenül néha úgy éreztem már, hogy nincs helyem itt. Senkim se maradt a családomból és ez nagyon is fájt, illetve emiatt sokszor éreztem magamat egyedül. Talán részben ezért is gondoltam úgy, hogy kicsit elmegyek innét és magammal foglalkozok. - Talán annyira nem. - mondtam kicsit halkabban, mintha attól félnék valaki meghalljam, pedig rajtunk kívül senki se volt itt. De legalább Care itt volt nekem és úgy nézz ki Elena-val is kezdenek helyre jönni a dolgok és most meg ismertem Naomie-t. Talán az ő barátságuk segít majd abban, hogy mindent újra normálisnak gondoljak és megtaláljam újra a helyemet itt.- Nem fogok, de te meg soha se ítélj elsőre. - mondtam kicsit sietve, mert én tényleg ilyen voltam. Talán egyszer ez is lesz a vesztem, hogy mindenkivel kedves, barátságos és aranyos vagyok, illetve esélyt adok mindenkinek....- De még lehet az. - vágtam rá habozás nélkül, mert tényleg így gondoltam. Úgy éreztem, hogy Care igazán megérdemli a boldogságot és ha valaki bántani meri, akkor annak velem gyűlik meg majd a baja. - Én nem vagyok negatív és nem hazudok magamnak. - mondtam neki egy kedves mosollyal az arcomon, mert örültem neki, hogy próbál ő is segíteni nekem, de ezen a téren úgy éreztem teljesen elvesztem. - Szóval nem hiszem, hogy akadna olyan személy akinek tetszenék, arról meg már ne is beszéljünk, hogy ha megtudná, hogy egy vagyok a bennett boszik közül akkor menekülne tőlem mindenki. - tettem hozzá mosolyogva, mert próbáltam nem túl komolyan venni ezt a dolgot.-
- Na, látod nem is olyan rossz hely ez a Mystic Falls. – Mondjuk én nem szívesen mennék el velük valahova hármasban. Nem szeretnék olyan emberekkel lógni vagy éppenséggel vámpírokkal, akik ismerik Peter-t. Főleg nem az átváltoztatójával. Tisztában vagyok azzal, hogy Peter nagyon idős, de akkor az átváltoztatója mennyi lehet? Mondjuk nem tudom, hogy mit számít ez, amikor már szellem. Bár az is előfordulhat, hogy hamarosan újra az élők között fog járni én ezen sem lepődnék meg. Igazából manapság, már semmin. – Azért erre ne akarj fogadni. – Igaz, hogy nem láttam nem hallottam különösebben nem beszélgettem volna vele, de jó párszor fejbe kólintottam volna, amiért átváltoztatott egy olyan személyt, mint Peter. Lehet, hogy neki sincs ki mind a négy kereke, bár akkor Bonnie nem beszélne így róla.. Na, mindegy. – Herceg? – Az életem minden csak nem egy tündérmese. – Mondtam nevetve. Bár el tudnám képzelni Hayden-t, mint a hercegemet, de ez csak egy álom. Pontosan olyan, mint amilyen évekkel ezelőtt volt. Hiába voltam tisztában kapcsolatunk rövidségével.. Nem tudtam feladni a reménykedést. – Ha ilyen negatívan állsz hozzá, akkor biztos nem. – Vágtam rá, szinte rögtön.. Nem szeretem, ha ilyen negatív. Gyönyörű, kedves és imádni való. Nem hiszem, hogy kell ennél több.. Csak vakok a férfiak.
Igen, én is azt hiszem. - mondtam egy apró mosollyal az arcomon és Naomi-ra gondoltam. Nagyon szép lány volt, de annál inkább ravasz és talán kicsit kegyetlen is, de addig nem zavar amíg nem előttem csinálja ezeket a dolgokat. Reméltem, hogy hamar újra ember lesz, mert kíváncsi voltam arra, hogy mit is tervez...- Amúgy aranyos lány. - mondtam Care-nek.- Lehet kedvelnétek egymást. - bár valami miatt ebben nagyon is kételkedtem. Lehet Peter szál volt az ok...- És majd jön a herceged és kiment a sok örült közül. - kacsintottam rá kedvesen és mosolyogva figyeltem őt. Nem szerettem, ha bármelyik pasi miatt szomorkodik. Mindegyikük idióta, hogy nem csapnak le Care-re, mert a végén túl későn fognak észbe kapni. - Aranyos vagy. - kezdtem bele higgadtan, majd hirtelen erről is a szellem leányzó jutott eszembe, mert ő is mondott ehhez hasonlót.- De ha eddig nem sikerült, akkor nem hiszem, hogy most fog történni valami csoda. - mondtam Care-nek egy halovány mosoly kíséretében.-
- Mondjuk azt hiszem most sikerült egy új barátot szerezned, szóval eggyel több okod van arra, hogy a környéken maradj. – Mondtam kuncogva utalva arra a szellem lányra, bár ha nagyon Bonnie közelében akar lenni, akkor csak arrébb lebeg vagy valami ilyesmi.. Gondolom én. Nem értek a szellemekhez és nem is akarok érteni. Túlságosan is szeretek élni ahhoz, hogy egy olyan keserű sorsot kergessek, mint a szellemé válás. Bár legalább akkor nem látna senki és nem kergetne.. Egy darabig még talán jó is lenne, de nem tudnám elviselni az örökkévalóságig. Néha jó érzés, ha van az embernek egy kis magánya, viszont hosszú távon nem túl tanácsos. – Azt hiszem én automatikusan vonzom az őrületet bármerre megyek, szóval.. - Reménykedtem abban, hogy egy kicsit könnyebb lesz az életem miután befejezem a dolgokat Tyler-rel, de nem is tudom miért számítottam erre. Az életem már azelőtt is túlságosan bonyolult volt még mielőtt Tyler a képbe lépett volna, szóval értelmetlen még csak megpróbálni is ráfogni az egészet. – Akkor pedig itt az ideje, hogy ezen változtassunk. Nem gondolod? – Emlékszem, amikor próbáltam rábeszélni arra, hogy ő meg Matt, hát láthatóan az a dolog befuccsolt, de még akkor sem fogom feladni. Szeretném, ha boldog lenne.. Mindennél jobban.
Én se tudom. - néztem rá őszintén, mert fogalmam sincsen, hogy éltem eddig túl mindent. Sokszor voltam egyedül, mert sokszor előfordul, hogy Care és Elena is elfelejt engem, de ennek ellenére mindig is szerettem őket. Ők a családom és rajtuk kívül más már nincsen, illetve egyedül talán ez a tény tartott itt. Itt volt még Stefan és Matt is, de őket már nagyon-nagyon régóta nem láttam és fogalmam sem volt, hogy Stefan egyáltalán a barátjának tart-e még vagy nem. - Nem fogunk, de tudod hol találsz meg, ha végül szeretnél kicsit kiszakadni ebből az őrületből. - mondtam neki egy mosoly keretében és figyeltem őt. Volt egy olyan érzésem, hogy szinte állandóan Hayden-re gondol és azt kívántam, hogy bárcsak neki összejönne a dolog, mert tényleg megérdemli a boldogságot. - Nos, akkor biztosan szereted őt. - állapítottam meg és mondhatni ki is jelentettem. - A következő dolgon elnevettem magamat.- Héjj, én vagyok az Bonnie. Tudod akit a szerelem messziről elkerül. - mondtam neki kuncogva.- Távol létem alatt se találkoztam senkivel se. - mondtam neki még mindig mosolyogva, mert nem akartam, hogy észre vegye, hogy ez kicsit fáj. -
- Nem tudom, hogy ez most jót jelent avagy rosszat. – Egyrészt jó, mert nincs, ami ide köti és bármikor elmehet mindenféle következmény nélkül. Rossz pedig azért, mert már tényleg nincs itt számára senki. A családja sem.. Csak mi ketten. Bár mondjuk még ott van Matt is, Stefan. Bár eléggé széthúzódott a társaságunk már.. – Rendben van, de ne rohanjunk annyira előre. – Ha valahova el akarok tűnni az a főiskola. Mindennél jobban szeretnék teljes életet élni. Erről is Hayden jut eszembe, mikor régen erről beszéltünk. Nevetséges, hogy szinte minden őt juttatja az eszembe. Viszont legalább vele kapcsolatban nem húzom fel magam annyira, hogy mondhatni helyben felrobbanok. Peter.. Valahogy mindig a gondolataim közé férkőzik és ez egyszerűen kiakaszt. – Ha róla van szó elég gyakran jövök zavarba. – Mondtam vigyorogva, majd végül elvettem a kezeimet az arcom elől. – Na, biztos vagyok, hogy amíg távol voltál volt pár lehetőség az életedben.. Mármint tudod, hogy értem. – Most éppen a férfiügyeire gondoltam az enyémet eléggé kitárgyaltuk már.
Tudod jól, hogy rajtatok kívül már semmi se köt ide. - néztem rá őszintén, mert családom se volt már. Akiket szerettem azok szép lassan eltűntek mellőlem. A mamám volt a legfontosabb, de róla se tudok már semmit se. - Szóval én bármikor elmegyek veled. Csak egy szavadba kerül Care. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, mert per pillanat Elena-n és Care-n kívül most semmi se kötött ide. Talán csakis miattuk jöttem vissza és senki más miatt. Nem tudtam, hogy ezzel jót teszek-e magammal vagy nem. Egyszerűen nem tudtam tovább őket cserben hagyni.- Elmosolyodtam azon ahogyan eltakarta az arcát.- Miss Forbes kisasszony zavarba jött? - kérdeztem tőle játékosan és közben végig őt néztem. - Ritka pillanatok egyike. - tettem hozzá nevetve és ebből egészen biztosan tudtam, hogy a barátnőm szerelmes ebbe a férfiba. Talán sokkal jobban, mint az ő maga is tudná.- Rólam? - kérdettem vissza döbbentem.- Velem nem sok minden történt.. - tettem hozzá kicsit halkabban.-
— Hát gondolom, ha már visszajöttél, akkor szeretnél pár dolgot elintézni, mielőtt újra elmész.. Vagyis nem tudom.. Csak nem akarlak innen elrángatni, amikor legbelül én sem szívesen mennék a történtek ellenére sem.. – Hiába történt velem annyi minden egyszerűen nem hiszem, hogy képes lennék csak úgy itt hagyni mindent. Ide köt az életem.. Meg szeretnék valamennyire Hayden közelében maradni. Bár fogalmam nincs, hogy pontosan mi is van közöttünk. – Majd egyszer. – Válaszoltam neki nevetve. Nem szeretnék semmit sem elsietni. Mikor azt mondta, hogy úgy hangzik szeretem eltakartam a kezeimmel az arcomat, mert egy kicsit zavarba jöttem. Még magamnak sem ismertem be ezt, de ha már látható rajtam, akkor épp itt lenne az ideje, hogy bevalljam.. Nem. Még mindig túl korai.. Szerettem. Most pedig? Fogalmam nincs. – Beszéljünk inkább rólad, kérlek. – Motyogtam, miközben az arcom még mindig a kezem takarásában volt.
Ezt most komoly kérdezed? - néztem rá érdeklődve, mert ennyire ismernie kellene, hogy érte és Elena-ért bármire képes lennék. Ők nem csak a barátnőim, hanem olyanok nekem mintha a testvéreim lennének.-Tudod jól, hogy igen. Szóval mikor pakolunk? - kérdeztem tőle mosolyogva, mert reméltem kicsit ezzel jobb kedvre tudom deríteni.- Nos, nekem ez nagyon is úgy hangzik, hogy te szereted őt és szerintem ő is téged. Nem olyannak tűnik, mint aki mindenkivel csókolózna és gondolom más is történt. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon. megértem, hogy nem akarja elmesélni, de ennyire már ismerem őt. - Én nem estem. Egyszerűen csak őszinte vagyok. - kacsintottam rá.-
- Képes lennél újból elmenni innen, csak miattam? – Tudtam, hogy a válasza igen lesz, mert ki ne akarna kicsit elszakadni a régi Mystic Falls-os életétől? Bár amekkora szerencsém van nem fog összejönni. A szerencsétlenségem még a világ másik felén is követne. De nem szabad ilyen pesszimistának lennem. Viszont az utóbbi időkben történtek után azt hiszem ez teljesen érthető. Nem éppen pozitív irányba hajlott az életem.. Nem szabadna állandóan ezen rágódnom.. Valahogy mégis mindig visszaugrok a legfájdalmasabb pillanatokba. – Csókolóztunk és ugyanolyan volt, mint régen. – Nem akartam teljes mértékben beavatni a dolgokba, de ugyanakkor megérdemelte, hogy valamit azért mondjak neki.. Nagy valószínűséggel ebből nem lesz semmi, szóval nem olyan nagy baj, ha nem mondok el neki mindent. – Azért ne essünk túlzásokba. – Mondtam mosolyogva. Azért a fantasztikusság mércéjét, már jó ideje meg sem közelítem.
Kezdőlap
