Mosolyogva nézek rá, és ez jelzi, hogy csábító ötletét nem vetem meg. Miért tettem volna, ha mindig is hajkurásztam a meredekebbnél meredekebb dolgokat? Habzsol, mint egy óvodás, de jó volt nézni, szó se hozzá, tetszett, hogy a palacsintám még most is nyerő reggeli. Bár én már untam, de midig jól jött, ha volt a hűtőben tojás, amit rántottán kívül más reggelinek is fel lehetett használni. -Kár, pedig kezdtem elhinni, hogy a feneked épp olyan fontos. De kár lenne érte, azt elismerem.-ismerem el, kajla mosollyal arcomon, ahogy ölében ücsörögve méregetem a rám szegeződő barna szempárt. Ő inkább nézett ki farkasnak, mint én, elképzeléseim szerin barna bunda mellé eme aranybarna szempár tökéletes farkassá tette külsőleg, míg én virítottam a fák között, mint aki nem is oda való.-Magammal nem fogok kiszúrni, elhiheted.-teszem azért hozzá, hogy más szerveit sem kell féltenie, kétlem, hogy bántanám, hisz azért többet láttam benne, mint holmi veszélyforrást, amit ki kell iktatni. Plusz, fajom béli volt, aki ellen még nehezebben tudtam volna menni, mint egy sima ember ellen. Bár őket sem kell alábecsülni, mint tudjuk. -Engedj rá egy kis vizet, majd elmossuk később.-bólintok, hogy lassan ideje indulni, majd a maradék tésztát tartalmazó edényre teszek egy kis fóliát, hogy a hűtőbe tudjam tenni, később még jól jöhet alapon. Aztán ahogy csodálkozva tesz fel egy kérdést, felé fordulok, mert pontosan tudom, hogy a "hát ez meg mi a fene?" rész a karomnyomokra vonatkozik, amit magam után hagytam jelzés értékkel a pulton. Megvakarom a fejem, és vállat vonok. -Éjszaka én és az egyensúlyom nem voltunk túl jóban. Egy kis vitánk akadt, de én győztem.-próbálom elviccelni a dolgot, hogy csak így tudtam magam megtámasztani, bár azért ez annak is a jele, hogy nem csak az egyensúlyom hagyott el, hanem a kontroll is, ami miatt nem változok át minden percben, ha már egyszer képes vagyok befolyásolni lényem ezen részét. Kisétálok a konyhából, a fürdőbe megyek, gyorsan megmosakszom és a szárítóról leveszek egy tiszta csipke alsót, egy fekete ujjatlant, majd kisétálok a szobába a nadrágomért, és leülök az ágy szélére, hogy a bakancsom is fel tudjam venni. Amikor minden kész felkapom a kabátom és az ajtó felé indulok, kezemben a kulcsokkal. -Ígérd meg, hogy ha szükség van rá, elbújsz vagy valami. Nem tudom mire vagyok képes, legalábbis most, hogy ennyit kihagytam.-kérem, még mielőtt elindulnánk, aztán becsukom az ajtót és a motoromra pattanok. Egyszerre érzem a testemben pezsgő adrenalint és a hirtelen rám törő félelmet, hogy áthatok is neki, ha valóban elvesztem a fejem.
- Csak aztán egyszer nehogy a szavadon fogjalak, és a csábító kis fenekeden ott maradjon egyszer a kezem nyoma - mondom, kb ugyanolyan hangnemben, mint ő, bár az én szavaimban több ígéret van, mint gondolná. Miért is ne próbálnánk ki új dolgokat, főleg ha ő is benne van? Megvárja, amíg befejezem a nem túl kulturált táplálkozást, aztán kezem fejével megtörlöm a számat, és úgy simul az ölembe, mint aki hazaérkezett. - Ne hidd, hogy el tudsz ijeszteni - rázom meg a fejem. - Szívesen megnéznélek, milyen vagy farkasként. És ha a fenekembe akarsz harapni, és lenne szíved ezt az izmos hátsót egy életre megjelölni, lelked rajta. És azért ez még mindig jobb opció, mintha más, sokkal fontosabb és számomra kedvesebb szervemet harapnád le. Az érzékenyen érintene - mondom, de hangomban vibrál a nevetés, aztán bólintok a szavaira. - Menjünk! Nincs közel az erdő, és nem tűnik túl jó ötletnek sokáig húzni az időt - engedem aztán le az ölemből, és felkelek, hogy a koszos edényt a mosogatóba tegyem. Közben megakad szemem a konyhabútor fáján, ahol mintha két jókora kéznyom hagyott volna nyomot. - Hát ez meg mi a fene? - ráncolom a szemöldökömet, és Leslie felé fordulok. Karomnyomok, láthatóan. Farkas vagyok, észreveszem. De mivel még senki nem mondta, hogy alvajárnék, ezért a nyilvánvaló tettes Leslie lehetett.
Osztottam a véleményét, de nem akartam, hogy átlépjük azt a határt. Túl kellemes volt az eltelt pár nap, túl jól éreztem magam vele, ami bizonyos fokig jót tett nekem, sőt. Rég nem voltam ilyen felszabadult és rég nem tudtam olyan könnyen elfelejteni a rossz pillanatokat, mint ahogy tettem most vagy tegnap este. Sosem voltam könnyen barátságot köt típus, éltem, de nem az emberek miatt, hanem magam miatt, s most bár magam adtam, nem esett nehezemre, hogy mind egyben legyek, olyanná változzak, mint mindenki más. -Még meggondolom, hogy kitegyem e magam ilyesminek.-hangomból épp annyira hallatszik, mint amennyire arcomon látszik, hogy semmit sem gondolnék meg ezen, a választ már úgy is tudja. Végül is, ki kell próbálni új dolgokat is, nem? éljünk a mának, ahogy mindig is tettem. A kávé előtte landol, míg én is nekikezdek sajátomnak, közben pedig igyekszem a figyelmem megosztani közte és a reggelim között. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy falni kezd, azaz ízlik neki, amit csináltam, s bár tervben van, hogy a maradék tésztát is kisütöm, én nem eszek vele. Elmosolyodva nézem, olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki megkapta a kedvenc süteményét. De jó volt nézni. -Miért nem lepődök meg?-rázom meg fejem mosolyogva, ebből játszik, hogy ellenemre ugyan nincs az, amire gondol, hisz mind a ketten jól tudjuk, mi az, hangom halk, szinte suttogok. Ahogy ölébe húz, testem minden porcikájával hozzá simulok, jelezve, hogy benne vagyok a játékban, kezem nyakára siklik, és hajába túrok, míg szemét fürkészem. -Hidd el, kevésbé aranyos ordas farkasnak fogsz gondolni, ha a fenekedbe harapok. Kár lenne érte, de biztos finom falat..-mosolygok rá, kicsit oldalra billentve fejem.-De először akkor menjünk az erdőbe. A többit hagyjuk későbbre.-kérem, mert mivel rég nem változtam át, félek, hogy fordított sorrendben nem lennék elég erős és kitartó, s nem volt életcélom minden áron ártani magamnak, vagy fájdalmat okozni. -A reggelit én megoldom máshogy.-nyalom meg szám, utalva rá, ha már farkassá változok, használjam is ki az előnyeit, és ne engedjek a lusta emberi énem gyomrának.
- Igazad van - bólintok a szavaira, ami a határokat illeti. - Ismerjük meg, de nem lépjük át. Akkor azt hiszem, sosem lesz gond köztünk - teszem hozzá, aztán elvigyorgom magam, és ez már az igazi, Chriest-féle vigyor, amit már láthatott, és megszokhatott tőlem. - Na és mondd csak, ellenedre lenne, ha elfenekelnélek? - vonogatom a szemöldökömet pimaszul, mert ha ezen múlik, hát én semmi jónak elrontója nem vagyok. Amúgy is, ő javasolta, hogy vezessem le másképpen a feles energiámat. Mi más lenne jobb erre, mint a szex? Visszaülök az asztalhoz, ezúttal már a kávéval a kezemben, és mintha csak a koffein okozná, ami már az első kortynál kitölti az ereimet, a harag és a neheztelés legutolsó szikrája is kihuny bennem. Sőt, valahogy már humoros oldalát látom csak az utóbbi pár, morgással töltött percnek. Kárpótlásul kapok egy mosolygó fejű palacsintát, aminek derekasan neki is fogok, és tömöm magam, mint aki hetek óta nem evett, és a teljes elsorvadás szélén áll. - Nos, a reggeli tökéletes, de ha választani lehet, mást is kérnék kiengesztelés gyanánt - hunyorgok rá cinkosan, és természetesen csak a bolond nem tudhatja, mire is gondolok. - Mondjuk, most te jössz egy masszázzsal nekem... cserébe ígérem, elviszlek a mennyországba- húzom az ölembe, és megcsókolom, aztán csillogó szemekkel nézek rá. - Szóval? Megyünk az erdőbe, és te leszel az ordas farkas? - érdeklődöm. Tényleg kíváncsi vagyok, milyen lehet emberi szemmel végignézni az átváltozás tényét.
Próbálom magamban tartani a gondolataim, ugyanakkor fő a fejem rendesen, mert sikerült keresztül húznom minden elképzelését arról, milyen vagyok. Én határozottan kijelentettem, hogy nem tetszett, mikor mérges, ős határozottan kijelenthette rólam, hogy idegesítően tudok duzzogni. Én magamról ezt tudtam, és csak akkor esett le, hogy ő nem fogja olyan könnyedén kezelni, mint én, mikor fölém magasodott. Mellkasa így jó célpont volt bámulásra, mielőtt végleg elsüllyednék a földben. -Ismerjük meg egymás határait, emlékszel? Én sűrűbben változok át, te kapsz egy bokszzsákot. Bár azt az energiát másra is használhatnád...-bújik meg hangomban végül a rám jellemző sejtelmes és mégis vidám hang, szemem pedig felcsillan ismét. Ajkaimba harapva mosolyodom el, és bár kijelenti, hogy ebben semmi mögöttes tartalom nincs, hanem konkrét tervek ellenem, egy pillanatra azért átfut az arcán az a mosoly, ami épp annyira mond ennek ellent, mint ahogy szavaival tagadni próbálja. -Ne is tagadd, szívesen elfenekelnél már így is.-fordulok a palacsinta felé, de ahogy megpördíteném a levegőben, mielőtt visszaeshetne a serpenyőbe, elkapja a levegőben a félig átsült reggelink első darabját. Ezzel ő húzza keresztül a terveim és elnevetem magam, ahogy a hideg víz alá nyomja a kezét. -Én? Én mondtam, hogy nyúlkálj olyasmihez, amihez nem kellene? Most nézd meg az első darab hogy néz ki.-mutatok a serpenyőben landoló összegyűrt darabra, ami cseppet sem hasonlít egy palacsintához. Rosszallóan nézek rá, hogy elrontotta a művem, majd mikor kávézni kezd, kiteszem egy tálra a palacsintát és a következő adag tésztát merem a serpenyőbe.-Bár nem féltelek, be fog az gyógyulni. Feleslegesen nem strapálom magam.-mosolygok rá gonoszul, meghúzgálva kicsit a farkas bajszát. Végül nekitámaszkodom a pultnak és úgy figyelem a tésztát, ami ahogy kész, kiteszem egy tányérra, arra, amin a kacska szelet is landolt és kivéve a csokiszirupot a hűtőből, egy mosolygós fejet rajzolok rá, majd Chriest elé tolom. -Talán ez segít meggyógyulni és kiengesztel. Ha nem, fogalmam sincs, még mit adhatnék.-vonok vállat, aztán a saját kávémért nyúlok és belekortyolok.
Nem néz a szemembe, úgy bűvöli a mellkasomat, mintha kötelező lenne, és hihetetlenül hasonlít most egy szégyenkező és duzzogó kislányra. Túlságosan aranyos így, de először is le akarom fektetni az íratlan szabályokat, mielőtt átengedem az agyam ennek a ténynek. Csak a mondandóm végeztével emeli rám a tekintetét, és titokban nagyot sóhajtok a válasza hallatán. Ha nem így reagál, csakugyan elmegyek, habozás nélkül, de nem lett volna ínyemre a dolog. Jól éreztem vele magam, túlságosan is jól, de azt nem engedem, hogy egy nő játéka legyek. Ha én nem játszom senkivel, velem se játszanak. Ez a fair játszma, úgy hiszem. - Tudom, hogy nem akartál bántani - dünnyögöm megkönnyebülve. - De ha nálad az átváltozás hiánya ezt váltja ki, akkor változtatni kellene rajta, nem? - kérdezem, és rámosolygok, mikor azt mondja, ez többé nem fordul elő. Francos kis boszorkány, pontosan tudja, hogy mennyire bírom, és nem tudok haragudni rá. - Ajánlom is, hogy ne forduljon elő, mert esküszöm, minden rám záporozó berendezési tárgy meg átok ellenére a térdemre foglak fektetni, és istentelenül elfenekellek, és ebben semmiféle szexuális töltet nem lesz - ígérem meg félig-meddig tréfálkozva, aztán elkapom a palacsintát, amit megforgat a levegőben, aztán mikor tudatosul bennem, hogy forró, nyávogok egyet, és a hideg vizes csap alá tartom a kezem. - Tisztára elveszed az eszem - csóválom a fejem minden neheztelés nélkül. Hála istennek, meg a farkas géneknek, gyorsan gyógyulok, és hogy tényleg helyre billenjen a fejem, nekifogok a kávénak.
Lehet, hogy jobban járt volna, ha a kispárnával kezdem el püfölni megint, az ugyanis még szerintem is fairebb dolog volt, mint az, ahogy most kezeltem a helyzetet. Nem ő bosszantott, hanem a tény, hogy a farkas, akit igazából nem szerettem annyira magamban, mindenáron ki akar belőlem törni és két hónapnál tovább nem bírtam megállni, hogy elnyomjam. Másnak soha semmi baja nincs. Utáltam kivétel lenni. Mielőtt felmordulhatnék szavain, nyelvembe harapok, hogy a fájdalmon kezdek el "rágódni" ne pedig a kitörni készülő mondaton. Igaza volt, ez csak hiszti volt, de akkor sem mondtam volna ezt ki hangosan, ha kényszerített volna rá. A gondolataim egész máshol jártak és ennek csak még nagyobb vita lett volna az eredménye. A fakanál és a tányér erőteljes koppanásokkal jelzi, hogy igencsak erősen szeretném elérni, hogy a tészta csomómentes legyen. Közben pedig a haragom töltöttem ki rajtuk, mert ez volt az egyetlen eszköz a kezemben. Megfogja a kezem, de nem nézek szemébe, mereven kezdem el bámulni mellkasát, és csak akkor emelem fel a fejem, mikor befejezi a mondatot. Kék szemem csillog, de magam sem tudom, mitől. A fenyegetéstől, hogy távozni fog vagy attól, hogy képes lenne türelemmel kezelni, amíg kirohangálom magam... -Nem akarlak bántani.-motyogom ismét lesütve szemem, a palacsinta tésztája sisteregve jelzi, hogy sül, de még távolról sincs kész. Végül a mikró is felvisít jelezve, a kávé meleg, csak meg kell inni.-Szerintem ki se bírnád, ha egy serpenyővel ütögetnélek.-harapok ajkamba elnyomva egy mosolyt, majd közelebb araszolok hozzá, kezem mellkasára fektetve, és lábujjhegyre állva hajolok közelebb arcához.-nem fordul elő többet, ígérem.-suttogom őzike szemekkel nézve rá, hogy láthassak legalább egy kedves rám irányuló pillantást, tudassa velem, hogy a balul elsült reggelre fátylat tudunk borítani, de mielőtt válaszolhatna, távolabb lépek tőle és a serpenyőt meglóbálva megfordítom a palacsintát, ami közben a levegőben pörög egyet.
Esküszöm, nem értem, mi az ördög történik. Hogy velem mi, azzal tisztában vagyok. Az ő morcossága az én nyűgösségem és rosszkedvem kiváltó oka. De hogy az övé mi, nem találok rá választ. Azt már tapasztaltam, hogy a nők milyenek havibaj idején, de ez még annál is rosszabb. Ha baja van velem, akkor mondja ki kereken és nyíltan. Ehhez vagyok szokva. Éppen ezért csak értetlenül nézem, amikor olyan erővel kezd bánni a fakanállal, mintha azon szeretne véres bosszút állni. Csodálom, hogy még az edény nem lyukadt ki a szabályszerű püföléstől, amiben részesíti. - Csak felhívnám rá szíves figyelmedet, hogy nem vagyok bokszzsák. Sok mindent elnézek egy nőnek, de azt nem, ha a hisztit választja fegyverül, ráadásul egy fegyvertelen ellen, aki nem okozója a megnevezhetetlen nyűgének - válaszolom, aztán lassan megcsóválom a fejem, majd felállok, és odasétálok elé. - Na ide hallgass - fogom meg a kezét, nem durván, de keményen ahhoz, hogy érezze, most nem tréfálok. - Ha tényleg a holdfázis zavar, menjünk ki az erdőbe. Változz át, és mozogd ki magadból a feszültséget. Talán igazad van, nem túl egészséges sokáig visszatartanod az elkerülhetetlen neked sem. Én meg legalább életemben egyszer végignézhetem egy külső szemlélő szemével, hogy is fest ez az egész - próbálkozom meg egy apró mosollyal. - Ez az egyik ajánlatom, és igazából az egyetlen is. Ha pedig továbbra is rajtam akarod kitölteni a névtelen dühödet, akkor tudd, hogy fogom magam, és kisétálok azon az ajtón, mert ezt nem tűröm el senkitől sem. Mert a nők részéről ez már semmi más, csak piszkos fegyver - nézek a szemébe keményen. - És ha távozás közben ez a serpenyő fogja püfölni a fejemet, hát az sem érdekel. Neked kell eldöntened, mit is szeretnél.
Fogalmam sincs, mi a franc ütött belém, de mindenem fájt, és kimerültebb voltam, mint tegnap este. Ennek első jele az, hogy reggeli nyűgösség helyett reggeli bunkóság tablettát vettem be, aminek ő érezhette a hatását. Első kézből kapta meg ezt, az eddig ismeretlen énem, amiről én tudtam, hogy kiállhatatlan volt és ellenszenves mindenkinek. A hangnem amit megütök, az sem a legkedvesebb, de hiába akarok erőt venni magamon, nem megy. Testem minden porcikája azt akarja, hogy kiderítsem mi történik velem, vagy mi történt velem az éjszaka, de kellett egy kis tér, hogy annyira ki tudjam szellőztetni a fejem, hogy az övét ne akarjam pusztán érthetetlen okokból lecsavarni a helyéről. Pont ezért sasszézok a konyhába, és adok magamnak némi teret. Tudom, hogy ezzel semmit sem oldok meg, sőt lehet, hogy csak rontok a helyzetemen, de nem érdekel. De a terv fuccsba megy, ahogy követ és leveti magát a konyhaasztal melletti egyik székre. Remek... Felmordulok, és úgy kezdem el a palacsinta tésztáját összekeverni, míg szinte kettétöröm a fakanalat, amit határozottan nem erre célra tartok otthon. Kifújom a levegőt és felé fordulok, de előtte, míg háttal állok neki megremeg a vállam. -Nem tudom mi a bajom. Tegnap este óta érzem magam furán, és ha tudnám, mi bajom, akkor hidd el találnék megoldást. Így viszont rajtad vezetem le jobb híján.-vallom be, és visszafordulok a tésztához, hogy elővehessek egy serpenyőt, hogy olajat melegítve benne végre nekikezdjek a reggeli sütésének. -Sajnálom, néha rám jön. Ilyenkor elviselhetetlen vagyok, ne haragudj.-motyogom, de nem nézek rá, így is lesütöm szemeim és határozottan rosszul érzem magam, amiért őt kezdem el szapulni olyasmiért, ami az én hibám igazából. Kikenem a serpenyőt az olajjal és beleöntök egy kis tésztát, aztán szétfolyatom és figyelem, hogy elkezd sülni. Egy bögrébe kávét öntök, ami ugyan még tegnapi maradék, de semmi baja, és beteszem a mikróba, hogy megmelegedjen. Tudtam, hogy ha tegnap kávéval kezdett, ma is azzal szeretne, ez a minimum hiszen körülbelül hideg vízzel öntöttem le -ami az én rosszkedvem volt-,ahogy kinyitotta a szemét.
Épp javasolni akarnám neki, hogy ha képes irányítani az átváltozását, akkor nem értem, miért vár vele. Oké persze, megértem én, hogy senki nem kívánja az összes eltörő csontját érezni a testében. Én ne érteném meg? A különbség annyi, hogy nekem nincs választásom, nekem muszáj ezen átmenni minden egyes holdtölténél. Viszont nem szólalok meg, csak felhúzom kissé az orromat, ahogy szinte parancsolóan szól rám. Nem értem, most mi baja van, de ez a hangnem nem igazán tetszik nekem. Ahogy az sem, ahogy lerántja rólam a takarót, és nem túl kedvesen szól hozzám, még nyelvet is ölt, mint a gyerekek, aztán nemes egyszerűséggel a konyhába vonul. Magam is kikászálódom a párna és takaró halmazából, aztán követem őt, és morcosan lezuttyanok egy konyhaszékre. - Nem értem, most miért vagy ilyen velem. Mi rosszat mondtam? - morgom kissé mérgesen. Na igen, ezt az oldalamat még nem látta. Az ébredéskor mindig nyűgös vagyok, ehhez mérten eléggé érzékeny lélekkel. Egészen addig, míg meg nem kapom a reggeli kávémat, ami ki nem tölti az ereimet.
Nem rá haragszom és nem is vele van a bajom, de kell pár perc, hogy helyre tegyem az agyam és a párnát, amin még mindig ott van vérem eltüntessem előle. Nem volt egészséges, amit csináltam, tudtam, s ha a rossz emlékekkel együtt a testem is feladja a harcot, akkor tényleg csak magam okolhatom, amiért nem változtam át ennyi ideig. Hallottam róla már ezt-azt, mások is figyelmeztettek, hogy ne halogassam, mert én nem vagyok hibrid, nekem csak a boszorkány erőm a visszatartó, nem a vámpír énem. ahogy visszadől az ágyra, úgy helyezkedem vissza én is, immár a takarót kettőnkre terítve. -Igen, de ott a bökkenő, hogy a génjeimnek nem egészséges, ha visszatartom őket ebben.-mondom, hátamra gördülök, és a plafont kezdem el bámulni. -Ne is merészelj bántani. Amúgy is feltűnő leszel velem, kék szem, hófehér szőr... nem vagyok valami erdőbe való.-mosolyodom el, fogalmam sincs, miért nem illek ebbe a környezetbe. De ha már lúd, legyen kövér. Ha már sehová nem tartozom, legalább legyek feltűnő. -Semmi bajom nem lesz, ne legyél paranoiás, feleslegesen. -szinte rá parancsolok, és bár a plafont nézem, összeszaladnak szemöldökeim és cseppet sem tetszik, hogy megint ezen jár az esze. Lerántom róla a takarót, jelezve, cseppet sem vicces, és dacosan állok fel az ágyból. -Csak szeretnél benne lenni. -öltök rá nyelvet, aztán összegöngyölve a takarót, visszadobom neki, én pedig a konyhába lépek.-Mára még reggelinek való van, aztán éhen halunk, vagy whiskey-t iszunk.-sandítok az üveg felé, míg előveszem a hűtőből a tojást, az egyik szekrényből a lisztet és nekiállok bekeverni egy reggeli palacsintázásnak elég adag tésztát. úgy állok, hogy a karomnyomot eltakarjam a pulton és próbálok nem arra gondolni, hogy mit álmodhattam, mert attól biztos, hogy felfordulna a gyomrom.-Gondolkodtam a jelmezeken.-jelentem ki határozottan, elterelve a témát más vizekre, és azzal a céllal, hogy jobb kedvre derülök majd.
- Hát ez kedves - motyogom hatalmasat ásítva, mikor megjegyzést tesz rá, hogy alighanem az előbb felsorolt indokaim miatt választotta inkább a kemény és kényelmetlen padlót helyettem, de még túl álmos vagyok ahhoz, hogy duzzogni kezdjek, így el is hessentem az előbbi mondatot, amit Leslie tett rám. Vissza is hanyatlok az ágyba, és automatikusan átkarolom, mikor odabújik, és csókot nyom a számra. - Nos, te nyerő helyzetben vagy. Dönthetsz, akarsz-e bundában futkosni meg négy lábon, vagy sem. De ha tényleg ez a baj, két hét múlva tudsz tenni érte, hogy kiadd a feszültséget. Nekem muszáj lesz átváltozni, csatlakozz. Talán azt hiszem, én is nyugodtabb leszek, ha te is farkasként, és nem emberként leszel a közelemben. Nem azért, mert bántanálak, hanem mert nagyobb biztonságban tudnálak esetleges... khm... külső tényezőktől - nyögöm ki végül. Nos igen. Gwen támadóját még a mai napig nem kapták el. Azt már fix, hogy nem viselném el épp ésszel, ha a második nő kerülne mellőlem a szemétláda hálójába. - Na és mesélj, mi szépet álmodtál? Benne voltam? - csúszik egy mosoly az arcomra, és kíváncsian várom a választ.
Próbáltam nem felkelteni, és sikerült is ezt véghez vinnem, valamit ugyan motyogott, de nem figyeltem rá. Az jobban érdekelt, hogy mi ütött belém. Kihagytam két Holdat, amikor nem változtam át, az két hónapnak felel meg, és az Újholdhoz eleve van némi rossz emlékem. A kettő lehet, hogy beütött. Talán. Más magyarázatot nem találhatnék erre sem. Aztán visszafekszem, és úgy ébredek, hogy a derekam sajog és szédülök. Remek. E mellé jön a tény, hogy a földön fekszem, reszketek, hiába van rajtam a takaró. Csendben maradok, remélve, hogy nem ébred fel, de már késő. Két kíváncsi szempár néz le rám, mire lehunyom szemeim, és kifújom a levegőt. ülő helyzetbe tornászom magam, majd lassan felállok, csontjaim nagyot roppannak, gerincem szinte a helyére ugrik, mintha az éjszaka valamit félbehagyott volna. Pupillám kitágul a bizsergető érzéstől és összeszedem magam annyira, hogy le tudjak ülni az ágyra, nyomomban a takaróval és a párnával. Utóbbiból kihullik a tömítőanyag, ezért a földre dobom és az ágy alá rúgom, mielőtt észrevehetné. -Hidd el, én is szeretném remélni, hogy ez volt a baj.-mondom, szinte már morcosan, mert nem ez volt életem éjszakája, kócos hajam megigazítom és körbenézek a lakáson. Minden a helyén. Kivéve a konyhapult, amin a körmeim nyoma van, gondolom az nem olyan, mint a vámpírok, hogy meggyógyul. Elfintorodom a gondolattól és mellé gördülök, arcomra mosolyt erőltetve, és óvatos csókot nyomok szájára. -Újhold van és régen váltottam, ennyi.-forgatom meg szemeim, magamat is nyugtatva azzal, hogy valóban ennyi áll a háttérben, semmi több, és kócos hajába túrok.-Úgy aludtál, mint a bunda, bár valamit motyogtál azt hiszem, de nem értettem, hogy mit. A horkolást mondhatni észre sem veszem.-életem nagy részében olyanok is voltak a társaságomban, akik háton aludtak egész éjszaka, és szinte olyan hangot adtak ki, mint akiknek a tüdeje ki akar szakadni. Ehhez képest ő semmi sem volt, csak szuszogott, ami megnyugtatott.
Azt hiszem úgy aludtam, mint még soha, de soha. Kényelmesen, nyugodtan, jólesően, és főképp mélyen. Legalábbis nem ébredtem fel... csak egy kicsit. Halvány mocorgás jutott el a tudatomig, de olyan halványan, hogy még csak a szemem sem volt erőm kinyitni. Álmomban is tudtam, hogy nem fenyeget veszély, csak Leslie matat mellettem, és mikor meghallottam a víz folyását, már arra is rájöttem, miért. Így hát csak dünnyögtem valami kivehetetlen dolgot, majd az oldalamra fordultam, és szinte azonnal vissza is süllyedtem a teljes tudatlanságba. Reggel az volt számomra az ébresztő, hogy hűvös van. Valószínűleg azért, mert a takaró nincs rajtam... sőt, valahol az ágy mellett, a földön tűnik el. Legalábbis a vége. Felülök álmosan, borzasan, kissé bedagadt szemekkel, aztán odahajolok, hogy az ágy másik végébe láthassak, a padlóra. Mily meglepő, hogy Lesliet látom ott, ahogy teljes vehemenciával ölelget egy párnát. Ízlés dolga... eddig azt hittem, engem jobban szeret karolgatni. - Jó reggelt - motyogom kissé csodálkozva és értetlenül. - Büdös vagyok, vagy horkoltam? - kérdezem, várva a magyarázatot a különös elhelyezkedésünkre.
Vállat vonok, miért ne. Épp annyira illettem mindenhová, mint ő, mégsem illettem sehová, és nem is tartoztam sehová. Furcsa, ezen nem tudok túllépni. talán vele sikerül. -Buta vagy sem, tudom, hogy nem szégyellsz és én sem szoktam magam, mert nem én tehetek arról, hogy a szüleim így elfuserálták a kapcsolatuk, hogy becsúsztam, de mondom, fura érzésem van.-motyogom, inkább magamnak, mint neki, ahogy elhelyezkedem, mellkasára hajtva fejem, és apró köröket rajzolok ujjaimmal a forró bőrre. Mosolyogva hunyom le szemem, mert meglehetősen elfáradtam, gyanítom ő is, így próbálom kikapcsolni agyam, és mihamarabb elaludni. egyenletesen veszem a levegőt, egészen addig a pillanatig, míg a pihenés okát meg nem említi, mire hasába öklözöm, de azonnal vissza is térek mellé, szorosan hozzá lapulva. -Majd megsajnállak, annyira rossz sorsod van, hogy aludni sem tudsz.-nézek fel rá, aztán visszahelyezkedem.-Én pedig ezt ki is használom.-mondom, de inkább félálomba ringatva magam mormogom az orrom alá, mert ahogy kényelmesen fekszem, úgy alszom is el. Alig telhet el két óra, arra ébredek, hogy ráz a hideg, és remeg minden porcikám. Fogalmam sincs, hogy mit álmodtam, vagy álmodhattam, magam mellé pillantok, ő olyan nyugodtan alszik, mint egy kisgyerek, s ahogy megérzi, hogy felülök az ágyon, úgy fordul el, kényelembe helyezve kezeit. Felkapom a fehér pólót, és a csipkét, ellopakodom a konyhába, és töltök egy pohár vizet, de kezeim remegnek, mint a nyárfa levele, és bárhogy próbálok lehiggadni, nem tudok. Érzem, hogy csontjaim fájni kezdenek, és ahogy a pultba kapaszkodom, ujjaim olyan erővel vágom a fába, hogy körmeim nyoma benne marad, s csak ekkor tűnik fel, hogy csupa vér a kezem. Lemosom a vért és megrázom a fejem, pár percig lélegzetem visszafojtva nézek ki az ablakon. Újhold van.... Megint. Felmordulok, mikor végre kitisztul a kép és visszasétálok az ágyhoz, aztán visszafekszem, az ágy szélére húzódva a párnába mélyesztve, mielőtt ismét véressé változhatna a tenyerem, mert a karmaim kezdenek kinőni. Reggel addig ki se nyitottam a szemem, még el nem kezdtem fázni, s ezennel a földön ébredtem. A huppanás ide vagy oda, csak azt éreztem, hogy fáj az oldalam, és a párna még mindig a kezeim között van. Kitörlöm a szememből az álmosságot és emlékezni próbálok, de nem igazán megy.
- Miért szégyellnélek? - ráncolom a szemöldökömet. - Buta, buta kislány...- dünnyögöm, és homlokomat az övének támasztom. Fura, hogy pont ő mondja ezt. Ha valakit szégyellni kellene, akkor az alighanem én vagyok. Bár tőle ezt nyilván nem kapnám meg, mert elfogadott engem úgy, ahogy vagyok, ahogy én is elfogadtam őt. De talán nem véletlen, hogy az eddigi életem folyamán azt tapasztaltam, hogy Gwen-en és rajta kívül nem sokan álltak le velem társalogni egy bárban. Ordít rólam, hogy se pénzem, se fullos autóm, és ez sokaknál már eleve kizáró oknak számít. Hála az égnek, vannak a földön még olyan nők, akiknek a jelek szerint fontosabb a belső, a szív és a lélek, mint az anyagiak. - Akkor maradjunk annyiban, hogy az árnyékoddá fogok válni, mígcsak nem akarod az ellenkezőjét - cirógatom a haját, ahogy a mellkasomra fektetni a fejét, és lágyan homlokon csókolom. - Most viszont azt javaslom, pihenjünk. Kellemesen elfáradtam, és ami ezt illeti, szükségem van a pihentető alvásra ahhoz, hogy képes legyek a formámat hozni... minden téren - fejezem be kajánul a gondolatot, aztán magamhoz szorítom. - Aludj, bébi. Én majd vigyázok, hogy szépeket álmodj.
Úgy adódott, hogy velem kiszúrjon az élet, de nem akartam, hogy más miattam kerüljön nem kívánatos helyzetbe, amiből esetleg nem jöhet ki jól. Két dolgot utáltam, hogy nem tartoztam sehová, mindenhol különc voltam és azt, hogy ezzel minden lépésem, döntésem, cselekedetem meg volt pecsételve. Felvázolom hát neki a lényeget, közben le-le sütöm szemem, ujjaimmal babrálva, mert kicsit zavar a gondolat, hogy megint ebbe a helyzetbe kerülhetek. -Ja, az élet szívás, így egyszerűen is mondható.-húzom el szám, aztán mielőtt ismét hátamra fordulhatnék, hogy ne lássa az arcom, ami most semmitmondó, de leginkább arról árulkodik, hogy magamat ostorozom azért, ami vagyok, magához húz, hogy mellkasom övéhez simuljon. Arcomra mosolyt erőltetek, hogy támaszkodni tudjak, ujjaim mellkasára helyezem, és érzem a megnyugtató ütemű szívverését. -Nem attól tartok, hogy esetleg szégyellsz. Hidd el.-motyogom szavába vágva, aztán tovább fürkészem arcát, és bár szavai megnyugtatnak, a szálka ami bennem van tudom, hogy ettől nem fog elmúlni. -Pedig az ellentétek vonzzák egymást. Hát, mi nagyon nem vagyunk ellentétek.-mosolyodom el, apró köröket kezdek el rajzolni ujjaimmal mellkasára, hajam felég eltakarja ugyan arcom, de így is látom az arcát és cseppet sem arról árulkodik, hogy annyira ellenére van a hasonlóság. Ahogy nekem sem. Mosolyom szélessé válik, és szememben némi kacérság csillan meg. -Hát, nem is tudom. Könnyen el tudom terelni a figyelmed, bár attól nem tartok, hogy más is ilyen könnyen elterelné. Talán meg tudom szokni, hogy az árnyékommá változz.-hajolok hozzá közelebb, csókot nyomva szájára, aztán lejjebb csúszok, hogy fejem fektessem mellkasára, és úgy elmélkedjek tovább. -A rémálmaim így is elkergetted már. Fogalmam sincs, hogy hogy csináltad, de sikerült.-vallom be, arcomon továbbra is ott ül a mosoly, és ahogy a szobára csend száll a falakon lévő árnyékok ijesztővé válnak, mégsem annyira, hogy kizökkentsenek a nyugalomból, amit mellette érzek.
Szusszanok egyet, mikor befejezi a mondandóját, és belátom, hogy az ő helyzete némileg bonyolultabb, mint ahogy elsőre gondoltam, vagy mint az enyém. - Igazad van - ismerem el. - Ha azt vesszük, téged minden faj üldöz. A vámpírok azért, mert utálják a boszorkányokat és farkasokat egyaránt, a boszorkányok azért, mert a farkasokkal állnak harcban, és a farkasok azért, mert rosszul vannak egy boszorkánynak a puszta szagából is. Szép helyzet. Pedig a farkasok és a boszorkányok is ostobák, mert az előítéleteik elfeledtetik velük, mennyi előnye lenne a másik oldal megismerésének, főleg, ha ez egy személyben koncentrálódik - sommázom, aztán magamhoz húzom úgy, hogy mellkasa a mellkasomon feküdjön, és közvetlen közelről nézzek az arcába. - Ide hallgass - mondom biztatóan. - Lehet, hogy én tiszta vérű vagyok, és a farkasokhoz tartoznék, de tudod mit? Nem akarok. Magasról teszek rájuk. Eddig is megvoltam falka nélkül, ezután is megleszek. Mindig a családomat kerestem, de mikor rájuk találtam rájöttem, hogy nem olyanok, mint vártam. Akkor miért ne válasszam meg én magam, hová akarok tartozni, főképpen kivel? - simogatom Leslie fürtjeit elgondolkodva. - Itt háború dúl, és nem, nem vagyok gyáva, de egyszerűen nem fűlik a fogam részt venni benne. Szóval kösz, de inkább vagyok törvényen kívüli, ahogy te is. És mi ketten már csak ezért is jól kijövünk egymással - állapítom meg, aztán cinkosan ráhunyorgok. - És ha a közelségem megnyugtat, akkor ígérem, hogy igyekszem minél többet a közeledben lenni. Feltéve persze, ha te is akarod. Majd én vigyázok rád, és elkergetem a rémálmaidat.
Valóban, nem volt sok tárgy a lakásomban. Épp elég, hogy még eldobáljam vele egy darabig, de annyira azért nem borított ki, hogy erre sor kerülhessen. Ez inkább amolyan gyermeteg reakció volt tőlem is, de jót nevettünk rajta, csak ez számított. Felvázolom neki az aggályaim, vagyis próbálom leírni azt az érzést, ami magába kerített, mikor átléptem a határt, de nem tudom, nem érzem, hogy pontosan sikerülne tudomására adnom, mire is gondolok. Megmagyarázhatatlan volt számomra is, hát akkor hogy lehetne neki könnyű elmondani, amit akarok. Hallgatom, de még így sem érzem magam biztonságban. Itt és most igen, a városban ezen a bulin lehet, hogy nem fog menni ez olyan könnyen. Megrázom a fejem, és körmeim kezdem el nézegetni, míg megemésztem, amit mond. -Na épp ez az. Te csak a farkasok közé tartozhatsz. Engem a vámpírok utálnak, mert a farkast érzik rajtam. a farkasok jó része elutasító, mert érzik, hogy nem vagyok olyan, mint ők, nincs tiszta vérem. A boszorkányok ugyan ezek, pepitában, mert ők tudják is, hogy könnyű préda vagyok, mintha ember lennék.-lehunyom a szemeim és megrázom a fejem.-Nem is akarok senkihez tartozni, de veled másabb, mint velük. Téged nem érdekel az ilyesmi, mert nem tartozol közéjük. De akik igen, hidd el, hogy máshogy látják a dolgokat. Kicsit fejükbe száll valami és olyanok lesznek, mintha ők tökéletesek lennének.-nem egyszer kerültem már pont emiatt szorult helyzetben, amit most szívesen elkerültem volna. De más volt itt a félhomályban és más kint az utcán, még ha ott is volt mellettem. Soha nem féltettem a bőröm, de ettől az érzéstől, ami itt megmozdult bennem, kicsit máshogy kezdek gondolkodni.
- Ilyenkor azt hiszem örülök, hogy túl sok tárgy nincs a lakásodban - jegyzem meg, ennél fogva sok mindent nem tudna hozzám vágni, bár ahogy mondja, nem is akarna. Megértem. Ezt az arcot és testet vétek lenne sebekkel elcsúfítani. Elgondolkodva hallgatom a szavait, aztán bólintok, és egyik hajtincsét finoman ujjam köré tekerem. - Igen, értem mire gondolsz - válaszolom lassan, vontatottan. - De miért kelljen, hogy érdekeljen ez minket? Figyelj... - magyarázom - te tulajdonképpen falkán kívüli vagy. Nem tartozol sem ide, sem oda. Akárcsak én. Tény, hogy itt a boszorkányok veszélyesek és szeszélyesek is, a vámpírok már csak olyanok, mint máskor, vérontó szörnyek. A farkasok önérzetét pedig bántja, hogy kiűzték őket a városból, ott vesznek revansot, ahol tudnak. Ne mondd, hogy nincs igazuk - védem akaratlanul is a fajtámat. - Ha közéjük tartoznánk, önkéntelenül is oldalt választanánk, és belefolynánk a háborújukba. De így kívülállók lehetünk. Ők csatázzanak csak, ahogy nekik tetszik, minket meg hagyjanak békében és nyugodtan élni, ahogy eddig. Hagyni is fognak, ne aggódj. Kétlem, hogy hiányoznánk bármelyik csapatba is - mosolygok rá kedvesen Lesliere. - Megnyugodtál kicsit?
Ez is olyasmi volt, amiben még nem volt részem. Nem igazán kaptam meghívásokat, egészen eddig igencsak elzárkóztam az ilyesmitől, nem véletlenül, de most erőt vett rajtam a kíváncsiság, plusz a társaság sem volt utolsó. A meghívást visszautasítani pedig nem szép dolog. Lelkesen bólintok, és csillog szemem, mint egy csillag az égbolton. Nem várt meglepetés volt ez részéről, de tetszett az ötlete, még ha a meglepetéseket semmilyen formában nem szerettem. Szúrós szemmel nézek rá, már-már megölhetném vele, és kiöltöm rá a nyelvem. Ahogy a párnát lefogja, felszökik a szemöldököm a homlokom közepére és megrázom a fejem, a plafonra emelve tekintetem. -Először is. Kétszer nem használom ugyan azt a trükköt. Másodszor a szoba kismillió tárgya eshetne a fejedre, de nem fog. Harmadszor, nem, nem leszek hárpia, bármennyire szeretnéd. És nem is tüllszoknyát akartam felvenni, meg magassarkút.-motyogom durcásan, aztán rá mosolygok, és ahogy feltornázza magát az ágyban, hasra fordulok, felkönyökölök, hogy lássam arcát. Testem kezdi visszanyerni eredeti állapotát, amiben nem akar szétesni és képes megtartani a súlyom. Vállat vonok és kibámulok az ablakon, majd vissza nézek rá és próbálom megfogalmazni, amit gondolok. -Amikor átléptem a város határát, már akkor is éreztem valami furcsát. Nem tudom, mit. Na meg persze itt a tény, hogy a farkasok és a vámpírok nézeteltérése itt kicsit más, mint más városban. Pont te ne mond, hogy nem érzed ezt.-nem szemrehányásnak mondom, de tényleg felállt a szőr a hátamon, amiért nem tudtam a különös érzést hová tenni.-És a boszorkányok sem olyan kedves, mosolygó teremtések, mint amilyennek elsőre tűnnek. Sőt, elég ellenszenvesek.-indulok ki abból, hogy egyik-másik nő hogy nézett rám, férfihoz még ugyan nem volt szerencsém ilyen téren, nem is akartam közelebbi ismeretségekre szert tenni. Figyelem arcát, mert jómagam igencsak furcsállottam ezt az egészet, legalábbis azt az ellenségeskedést, amit itt éreztem és láttam. Más városban is megvolt, mindig is ott lógott a levegőben, de itt teljesen máshogy éreztem.
Olyan gyorsan fordul meg az ágyban, hogy ha kissé arrébb nem húzom a fejem, alaposan orrba vágott volna a könyökével. Nem is gondoltam volna, hogy ez az aprócska gondolat ennyire felvillanyozó hatással lesz rá. - Na, akkor együtt fedezzük fel, hogy is néz ki New Orleansban egy buli - biccentek, hiszen mivel sosem jártam iskolába, nekem sem lehetett részem bálokban, akárcsak neki. - Viszont felhívnám a figyelmedet, hogy nem karácsonyi bál lesz. Halloween jön, bébi. Nem is bálnak mondanám, sokkal inkább karneválnak, vagy felvonulásnak. Szóval ne báli ruhát keress, hanem inkább jelmezt. Mit szólsz egy hárpiához? - szúrok oda egyet szemtelenül, aztán leszorítom a párnát, még mielőtt újra kapnék egyet vele, és kitör belőlem a nevetés ahogy látom, milyen szúrósan, már-már rondán néz rám. Hogy leszereljem, felülök, hátam megtámasztom az ágytámlában, és elgondolkodva babrálom Leslie selymes fürtjeit. - Mit értesz az alatt, hogy érdekes? Persze, ez a város tele van szörnyekkel. Szerintem a turistákon kívül ezt mindenki tudja - vonok vállat. - Más város is van ilyen. Miért gondolod ijesztőnek? - kérdezem, és kíváncsian várom a válaszát, hogy vajon a boszorkány képességeinek köszönhetően érez-e valamit, amit én mondjuk nem.
Kihasználtam az erőm adta előnyt, és jót mosolyogtam azon, ahogy felmordult. Elnevetem magam, gyerekes húzás volt ez tőlem, de nem érdekelt. Egyszerűen nem hagyhattam ki ezt a játékot, és valljuk be, ez volt a legkevesebb, amit kaphatott tőlem. Viszont ezt jól fogadta, a kijelentés, hogy a boszorkányságot nem szabad előnynek használni ellene, szinte meg sem hallottam, ajkaimon viszont ott ült a mosoly, ugyan ezt ő nem láthatta. -Nem, pont, hogy nem ezt szűrtem le a jellemedből, és reménykedtem, hogy így felhőkölsz, ha szemedre hányom a hazugságot. Szeretek tesztelni.-vonok vállat, hangomon hallatszik, hogy eszem ágában sem volt komolyan gondolni, amit mondtam, csupán azért tettem, hogy hirtelen is ki tudja e magát vágni, és végleg elhiggyem azt, amit így is tudtam. Ő nem olyan, mint a többség, és ezért csak hálás lehetek a sorsnak, amiben annyira nem hittem, mint sokan. Szerintem nem a sors tehetett róla, hogy itt tartunk, hanem én és ő, s én döntöttem el két napja, hogy nem képelem fel és hagyom ott, nem a sors. Ennyit erről. A suttogástól kiráz a hideg és nem mozdulok, kíváncsivá tesz. Ahogy viszont meghallom, mit mond, olyan sebesen fordulok felé, hogy kis híján visszadöntöm a hátára. Megrebegtetem a szempilláim, és széles mosollyal arcomon, elgondolkodó képet vágok, mintha nem tudnám még a választ. -Szívesen felfedezem veled, milyen itt egy bál. Úgy is kihagytam a gimis bált.-kezemmel megfogom övét és összekulcsolom ujjaink, aztán ismét tekintetét kezdem keresni a félhomályban.-Soha nem voltam még bálban, és táncolni sem igazán tudok. Ha kibírod, hogy párszor a lábadra lépek, akkor már csak a ruhám kell kiválasztanom.-mosolygok izgatottan, mintha azt közölte volna, hogy nyertem a lottón. -De azért ugye tudod, hogy ez a város milyen... érdekes? Mármint nem úgy, mint egy város, ahol szörnyek vannak, azok mindenhol vannak. Ez furcsább, sokkal furcsább, már-már ijesztő.-gondolkodom el, hisz túl sok érdekes történetet hallani erről a helyről. És nem hiszem, hogy mindegyik csak holmi kitaláció. Hisz lássuk be, a farkasemberek, vagyis vérfarkasok sem csak a törzsi legendákban élnek, hanem valóban léteznek. Akkor mi a garancia, hogy itt a mendemonda csak mendemonda?
Meglepődöm, amikor a párna először kihúzza magát a fejem alól, aztán, mintha csak önálló életet élne, nagyot puffan rajtam, mígnem megáll a fejemen, hogy betakarjon. - Hé! - méltatlankodom, de kiszakad belőlem a hahota. - Nem ér boszorkánysággal támadni a fegyvertelen farkas ellen! - tűröm vissza a párnát a fejem alá, aztán - noha nem látja, hiszen háttal van nekem - kissé összeráncolom a szemöldökömet. - Abból, ahogy eddig megismertél tényleg azt szűrted le, hogy én úgy válogatom és tekintem a nőket, mint a húst a boltban? - dünnyögöm. Ha igen, akkor nagyon félreismert. De reménykedem benne, hogy csak azért mondja ezt, hogy visszavágjon a fehérmájú megjegyzésemért. Fene tudja, de azt hiszem, túlságosan is bántana, ha komolyan gondolná ezt a mondatot, vagy véleményt. - Mint már mondtam, belém nevelték a nők iránti tiszteletet, és ezért hálás vagyok a nagybátyámnak. És soha nem bántam egy hölggyel sem árucikként, ezt hidd el nekem. Veled meg végképp nem akarom. Bebizonyítom - könyökölök fel, hogy közvetlenül a fülébe tudjak suttogni. - Nemsokára itt lesz a halloween bál. Noha a tavalyi épp teliholdra esett, így kénytelen voltam kihagyni, ráadásul még nem is ebben a városban éltem, de azt hiszem, szívesen megnézném, hogy a szörnyek és a jazz városában hogyan is fest egy ilyen. És örömömre szolgálna, ha lenne kedved elkísérni... mint a partnerem - hallgatok aztán el, és várom a választ.
Voltak dolgok, amikről nem szeretett az ember beszélni. Én például a múltam azon részétől rettegtem, amit most is titokban tartottam előtte. Kevés barátom volt, ami komoly kapcsolatnak mondható volt. Egy darab, az időtartama bár hosszabb volt, én vetettem neki véget. Szó szerint és minden értelemben. Aztán jött az a része az életemnek, ahogy a mennyiség jobban számított, mint a minőség és meglehet szégyenlem kellett volna, nem tettem, vele éltem, és a jelek szerint őt sem zavarta a tény. A jelenem más volt, de a múltam tett azzá, aki voltam, és ezért hálás voltam. Hátat fordítok neki, mögém simul, hátam mellkasához ér, és kikapom feje alól a párnát, ahogy megszólal, hiába próbál azonnal kiengesztelni. én viszont mindeközben meg sem mozdultam. A párna végül a fején landol, én pedig elnevetem magam. -Aranyos próbálkozás, hogy ne a kezem üssön le, de a kisujjam sem kell mozdítanom, hogy odasózzak neked egyet.-nem fordulok meg, mosolyom így nem látható, de hangom dallamosan cseng az elnyomott nevetéstől. Elnevetem magam, és nehezemre esik, hogy nyugton maradjak és ne forduljak felé, de nem bírom megállni, hogy ne törjön elő belőlem a ritmusos, halk nevetés. -Ez tudod, hogy kimondva hogy hangzik? Mintha a hentespultnál állnál, és azon gondolkodnál, hogy egy kiló húst vegyél, ami olcsó, vagy egy kilót, ami drága, de nincs tele mócsinggal.-pontosan ugyanezt gondoltam róla, ha így fogalmazott már, ő is minőségi darab volt, de ezt más volt kimondani, mint gondolni. Teljesen máshogy hatott, még ha azonos is volt a tartalma.-De jól esik, hogy minőséginek tartasz. A szavatosságom meddig tartom meg?-érdeklődöm, és ahogy nyakamba szuszog, ismét mosolyom kiszélesedik arcomon. Kellemes nyugalommal fekszem, szabad kezem ölelő keze felé siklik, és összefonom ujjaink, még közelebb húzva őt magamhoz. Soha nem aludtam nyugodtan, vagy feküdtem úgy a sötétben, hogy nem éreztem, minden csontom remeg, félek lehunyni a szemeim. Most viszont egy elhaladó autó zaja sem zavart, nem rettegtem, hogy az egyik megáll a lakás ajtaja előtt és rám törik az ajtót. Egyszerűen békességet éreztem és ez jó érzéssel töltött el.
Kezdőlap
