"Harcias tekintettel bámulom, az arcának minden rezdülése az enyém. A mosolya a kedvencem. Valahogy olyan vidám, mégis látom benne az elkeseredettséget, azt az életutálatot, ami rányomta a bélyeget a lelkére gyermekkorában. Valahol talán kicsit sajnálom is, hogy egy ilyen jó embernek ennyi rossz jutott, én pedig mindent megkaptam, amit csak akartam. Volt egy szerető családom, testvéreim, anyám aki mindenre megtanított, és apám, aki midig odafigyelt rám. Neki pedig nem volt senkije. Kedvem támadtmegérinteni, megcsókolni őt, de nem tehettem. Nem tehettem, mert így is túl sokáig húztam már a hazigságok végeláthatatlan láncát. Hazudtam a családomnak arról, merre járok délutánonként, és hazudtam Jamie-nek arról, hogy egyedül vagyok ezen a világon.,,


Harper otthon ücsörög a kandalló előtt, lábát felhúzva, átkarolva a térdkalácsát. Évezi ahogyan a tűz melegíti a csupasz bőrét. Nem szeretne beszélgetni most senkivel, csak Jamie jár a fejében, és az, hogy hogyan is kellene megmondania neki, mi is valójában a helyzet. Azt, hogy az ő kezét már odaígérték valakinek. Akkor is, hogyha a szíve másért dobog. Mert nem titkolhatja el maga elől, hogy érez valamit az emberfiú iránt, akivel egész délutánokat beszélget át, még hogy ha nem is szerelmet. Menni akar, el innen messzire. Élvezni akarja Jamie társaságát, figyelni őt, a rezdüléseit, bőrének hibáit. Feláll, összeszedi a gondolatait, s elindul, hogy találkozzon Vele. Gondolatban fogalmazza a mondatokat, arról, hogyan is mondhatná el, hogy ő már másé. Hogy másé kell lennie.
Mikor odaér a megbeszélt helyre, a fiú már ott várja őt. Mosolyogva nézi ahogyan ücsörög, minden rezdülését meg akarja figyelni, mielőtt örökké elválnak az útjaik. Egyre közelebb ér hozzá, s mikor megáll mellette köszönésre nyitja a száját. A dolgok gyorsan történnek, hall egy halkan elmormolt mondatot, majd megérzi a vér ízét a szájába, azt, ahogyan összeszorul minden belső szerve. Lassan éri a halál, fájdalmasan fuldoklik a saját vérében, majd kileheli a lelkét. Ott, a földön, ahol annyi jó érte, fejében a bosszú gondolatával távozik a lelke erről a világról.


Az egész család ott áll körülötte, könnyes szemekkel bámulnak a nyitott koporsóba, amiben az egykor oly' gyönyörű lány fekszik. Már nem mosolyog olyan önfeledten, ahogyan régen, már nem játszik, nem fecseg. Csak fekszik ott, maga mellé fektetett karokkal, de így is gyönyörű. Márványszín bőrétől szobornak tetszik, szépen kifaragott, szinte már élő szobornak, semmibe meredő szemekkel. Virágok hervadnak körülötte, miközben New Orleans nedves földjébe eresztik a testét, s senki nem gondol arra, hogy egyszer majd viszont láthatja. Senki nem tud arról, hogy a túlvilágról nézi őket, és várja, hogy valaki egyszer majd visszahozza az élők sorába. Tudja, hogy sosem fog megtörténni, hogy csak egy álom marad az, hogy ismét érezheti ujjai között a fűszálakat, vagy a szellő lágy simogatását. Csak a remény él benne, hogy egy nap ismét láthatja a fiút, aki ezt tette vele, s megölheti, bosszút állhat rajta azért, amit vele tett. Hiszen a vér, vért kíván.