Kívül... belül... a legtöbb ember más, ha arról van szó, amit a világnak mutat és arról, amit a négy fal között a tükörnek. Én is más vagyok. Világ életemben nagy volt szám, kiálltam magamért és elértem, amit akarok. Nagy az akaraterőm, a lelkesedésem és tudom, hogy csak úgy érhetek el célokat, ha mindent megteszek értük. Ha fel kell adnod az A tervet és egy B-re váltasz, akkor egyszerűen csak nem tettél eleget az A-ért, ezt tartom, szóval soha sincs B tervem, vagyis... eddig nem volt. Végül is most sincs talán, csak az A egyelőre még nem teljesen kristálytiszta, de már alakul. No, de a lényeg, kívülről egy akaratos, kissé makacs, de életvidám nőt látsz, ha rám nézel, és hogy mi van odabent? Valami hasonló, csak más módon. Makacsul ragaszkodom az élethez, és pont e miatt van néha dühkitörésem, amikor jön a remegés, mert olyankor képtelen vagyok irányítani, nem én vagyok a főnök, csak történnek a dolgok tőlem függetlenül. Én akarok lenni, aki irányít, a saját testem... az enyém, iszonyú kiborító, ha nem az én kezemben van a gyeplő.
A hajam hosszú, barna, göndörödő, gyakran hordom kiengedve, kivéve, ha fontos munkám van, akkor idegesít, ha zavar, vagy az arcomba fújja a szél. Viszonylag magas vagyok az átlag nőkhöz képest, 179 centimmel azért kiemelkedem, főleg ha még magassarkút is veszek hozzá, bár ez utóbbi viszonylag ritka. A szemem barna, az alkatom sportosan vékony, de hát ez nem meglepő nem mindig van időm normálisan enni. A ruháim többnyire a lezser és kényelmes felé tendálnak, egyszerű farmer, szolidabban, de azért nőiesen kivágott felső, ilyesmi és mint említettem ritkán hordok magassarkút, nem igazán a kedvencem, valahogy nem szoktam meg sosem.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Az életed fejezetekből áll, épp mint egy könyv. Vannak benne szomorú részek és vidámak, izgalmasak és unalmasak és persze riasztóak és békések is, de attól még fejezetekből áll. Ezekből a kis részekből áll össze a kerek egész és ritka esemény az, amikor valakivel mindet megosztod belőle, a legtöbbeknek csak egyet-egyet, másoknak néhányat és többnyire csupán egyetlen embernek fedsz fel mindent... ő az a kivételes személy, aki erre tényleg érdemes...

Család nélkül, magányos a lét
Az apámról semmit sem tudok, soha nem is hallottam róla és már nem is hiszem, hogy valaha fogok. Talán a születésem előtt eltűnt, vagy utána, jó kérdés, nem emlékszem rá. Anyáról is csak halvány emlékeim vannak. Hat éves koromban tüdőgyulladás vitte el. Igen kérdezhetnéd, hogy ez hogyan lehetséges a mai modern korban, de tudod azoknak az embereknek van mindig könnyű dolguk, akiknek elég a pénze, nekünk pedig sosem volt. Anya kénytelen volt dolgozni és addig húzta az egészet, amíg nem volt már visszaút, de... tudjátok ez jobb is így, de ere majd még később térek ki, az egy... másik fejezet, bár lehetséges, hogy a betegségemet nem tőle örököltem, mert nem emlékszem, hogy rajta lettek volna olyan jelek, mint rajtam valamikor is.

Az árva... egyszerűen csak családtalan
Nem leszel hirtelen több azért, mert árvaházba kerülsz, nem lesz az az új családod. Ott mindenki csak arra figyel, hogy valahogy boldogulni tudjon. A saját érdek számít, az hogy családhoz kerülj, az hogy valaki felfigyeljen rád, az hogy ne ártson neked senki, hiszen néha még az utolsó szelet kenyérért is hatalmas harcok voltak. Ha nem voltál elég erős, elég akaratos, akkor esélyed sem volt. Ez... így működik, aki pedig azt hiszi, hogy nem, csak valami buta álomvilágban él. Én megtanultam megvédeni magamat, megoldani, hogy az életem jól alakuljon, mert én teszek érte, nem hagyni, hogy elnyomjanak és kiállni magamért. Ha innen nézem ennyi értelme volt, az árvaház megnöveli benned az életösztönt, vagy ha nincs... hát rettenetes évek elé nézel.

Az kemény akarat sikerült szül... idővel
Nem mondom, hogy könnyű volt, amikor kikerülsz az árvaházból, mert nagykorú lettél és onnantól egyedül kell megállni a lábadon, nincsenek szülők, semmiféle háttértámogatás... hát az nem könnyű. Kérdezhetnéd, hogy nem lettek-e nevelő szüleim... hát nem. Hat évesen kerültem be és miután elég vadóc voltam nem nagyon voltak lelkes jelentkezők, akik pályáztak rám. Egy család próbálkozott, azt hiszem nyolc éves koromban, de kb. egy hétig voltam rájuk, mert hát... finoman felrúgtam a kutyát, mert nekem akart jönni. Komolyan nem az én hibám volt! No, de a lényeg. Tudtam mit akarok csinálni, csak elérni volt nehéz. Tizennyolc évesen kezdtem el dolgozni, azóta nem sokat pihentem, nem volt rá lehetőség. Voltam már sok minden, pincér, kiadónál futás, pizzát is szállítottam biciklivel, szóval elég jó erőben voltam mindig is, és egy laza két éves csúszással még a sulit is el tudtam kezdeni. Fotózás... művészet, mindig is ez volt, ami vonzott. Ne kérdez miért, valahogy csak ez érdekel.

Ha túl magasan szállsz... evidens, hogy le fogsz zuhanni
Sok munka, kevés alvás, kimerültség, de meghozta a gyümölcsét. Elvégeztem a sulit és még egy gyakornoki állást is sikerül szerezni egy helyi kisebb lapnál fotóriporterként, szóval azt mondhatnád, hogy az életem mesésen alakult a kezdeti nehézségek ellenére is. Hát... tudod ilyenkor jön az a bizonyos fekete leves, vagy a nagy pofon az élettől, a mélypont, a zuhanás... mindegy hogyan fogalmazunk. Huszonhat voltam, amikor az első gyengébb tünetek megjelentek. Akkor még próbáltam nem tudomást venni róla, de sokáig nem zárattam ki. Az első röpke kézremegések elmúltak és pár hónapig semmiféle jele nem volt, hogy újra kezdődne, majd végül... durvább lett. Változó, hogy mi váltja ki, van hogy magától jön, van hogy az ingerültség, a stressz teszi, de a vége ugyanaz, elveszítem a kontrollt és nem tudom leállítani. Parkinson-kór, első stádium, ami nagyon ritka ilyen fiatal korban. Hát kösz... ez engem nem kifejezetten nyugtat meg. Elkezdődtek a gyógyszerszedések, évről évre más, vagy több, épp amit az orvosok ki tudtak találni. Az a helyzet, hogy remegő kézzel fotózni... rendkívül nehéz, ezért rengeteget olvastam utána a témának, mert muszáj volt.

Bezárkózva
Van, amikor nem tehetsz mást, mint hogy úgy teszel, mintha minden rendben lenne. Az kollégák a lassan elmart barátok semmiről sem tudtak, mert nem tudhattak. Kifelé azt mutattam, hogy minden rendben, befelé viszont... kínzott a tény, hogy mintha csak az élet folyamatosan sújtani akarna, újabb és újabb csapásokkal, pedig nem tettem rosszat, amiért ezt érdemelném, akkor mégis... miért? Ez az a kérdés, amire soha sem kapsz választ és amit egy beteg ember a legrosszabb napokon tesz fel magának és... csak lóg a levegőben és a helyzeted mit sem változik... pech igaz? Ez a legjobb szó rá... peches típus vagyok.

A nagy felfedezés
New Orleans... soha nem gondoltam, hogy ennyi minden húzódik meg a hátterében, hogy... az az élet, amit ismertem csak a felszín, hogy a mélyén olyasmi is van, amit soha nem gondoltam volna. Még mindig csak emésztem azt, amit megtudtam, de közben... mintha reménnyel is töltene el. Tudom, hogy balgaság, de mégis úgy érzem, hogy nincs más választásom. Csak egy pillanat volt, kihallgattam egy beszélgetést, láttam valami furcsát, aminek aztán utána néztem. Nem vagyok szkeptikus alkat, de ezt a vámpír dolgot így is nehéz volt elhinni, de... egészséges lennék vele igaz? Így is úgy is kimondták már felettem a halálos ítéletet. Nem akarok leépülni, nem akarok valami reszketeg, életképtelen roncs lenni, én... normális életet akarok, és talán így van rá lehetőség.

Hamis vádak
alkaptam a nevet még aznap éjjel és nem is volt kérdés, hogy úgy fogom intézni az ügyeimet, hogy ott legyek valamikor. Szerencsére nem volt ebből gond, nem veszek ki túlságosan gyakran szabadságot, úgyhogy ezúttal elengedtek gond nélkül egy hétre. Én pedig úgy éreztem utána kell járnom, figyelni, kutatni és... Hát erre nem számítottam. A szemem láttára támadtak meg valakit. Őszintén szólva tippem sem volt róla, hogy kicsoda akkor még, talán ha tudom, nem próbálok meg segíteni? Magam sem tudom. Láttam, ami történt, az a lény... vámpír elszelelt, amikor feltűnt neki, hogy én is a közelben vagyok, az áldozata pedig a földön kötött ki. Csak úgy a kukák közé dobta... gyomorforgató volt. Próbáltam segíteni, elszorítani a nyakán a sebeket, de szinte szét volt tépve, esélyem sem volt, csak annyit értem el vele, hogy csurom vér lettem, és hogy... amikor hamarosan megérkeztem a rendőrök engem vágjanak rács mögé. Még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Nem tettem semmit, de az a fiatal férfi meghalt, alig maradt benne vér, és engem gyanúsítanak, pedig... nincs rá indok, nincs indíték, még csak nem is ismertem soha. Hallottam róla futólag, egy New Orleans-i szenátor fia, valami gazdag ficsúr lehetett, de nincs semmi közöm hozzá. Azt hiszem... úgy érzem csak rám akarják verni, mert kell valaki, aki végül bűnbak lesz. Pedig én... csak segíteni akartam rajta.