Milyen is vagyok? Goromba, undok, tartózkodó. Zárkózott. Mindannak az ellentéte, ami egykoron voltam. Nyitottam az emberek felé, de ezen vonásaim már teljesen eltűntek. Mindössze pár hónapba tellett, hogy teljes mértékben felszívódjon. Mintha soha nem is létezett volna. Törődtem az emberekkel. Igyekeztem segíteni rajtuk, ahol csak tudtam számomra mindennél többet jelentett az, hogy mosolyt csaljak mások arcára. Egyfajta boldogsággal töltött el az, ha láthattam másokat mosolyogni pusztán attól, amit tettem. De manapság, már feláll a hátamon a szőr, ha el kell viselnem valakit magam mellett. Gyűlölöm, hogyha látják mennyire tehetetlen vagyok. Mindig is volt bennem egy kevéske makacsság, de mostanra ez rendkívül felerősödött. Egyszerűen mindent magam akarok csinálni még akkor is, ha egyfolytában korlátoz engem a saját világom. Akadályokba ütközöm, ami most már egyáltalán nem versenyszellemmel tölt el sokkal inkább a dühömet táplálja a világ iránt. Gyűlölöm, hogy ilyen lettem. Még azt sem mondhatom, hogy megérdemeltem, mert nem voltam soha önző. Nem kérem, hogy szentté avassanak, de gyerekes csínyeken kívül nagyobb hibáim nem voltak mégis az élet ezt a büntetést rótta ki rám. Én mégis úgy érzem egyáltalán nem érdemeltem meg.
A külsőmre pedig hadd ne térjek ki. Milyen kérdés is ez egy vak embertől? Emlékszem a színekre, a hajamra, az arcomra. Minden vonásomra. Mégis úgy érzem, hogy ezek napról-napra halványulnak. Ha valaki a színeket emlegeti, már csak valahol a távolban tudom elképzelni. A naplemente és napfelkelte. Talán a napnak a legszebb időszakai én mégsem láthatom őket. Egyiket sem. Pedig imádtam mindkettőt. Persze rám inkább az volt jellemező, hogy még végignéztem a napkeltét és naplementére pedig már ébren voltam. Hogy mindkettőt igazán kiélvezhessem. Most azonban nem vár engem semmi más, mint a sötétség. Ez pedig rosszabb, mint bármilyen kínzás az ember számára. Azt sem értem, hogy miért vagyok még itt. Talán, mert ahhoz is túlságosan analfabéta vagyok, hogy végezzek magammal. De talán annak is köszönhető, hogy egészen az elmúlt hetekig tolószékbe kényszerültem. Most, hogy végre újra a lábaimra állhattam úgy érzem, hogy az egész lakásom ellenem van. Vagyis inkább, ami megmaradt belőle.

Név » -
Kor »-
Multik » K.P.

Kerekesszék széleibe markolva ülök szinte lefagyva. Nem számít, hogy kellemes szobahőmérséklet leng körül mégis úgy érzem, hogy jelen pillanatban eljött a lakásomba a jégkorszak. Nem láttam őket, mégis éreztem a hangjukon, hogy egyfajta engedélyt kértek jönni hozzám és koránt sem azért, hogy bejelentsék összeházasodnak. Az ex-menyasszonyom és a legjobb barátom. Vagyis csak a volt legjobb barátom, mert ellöktem magamtól mindenkit. Ők pedig úgy döntöttek, hogy egymás karjaiban lelnek nyugalomra és szeretetre, amit én már egyiküknek sem adhattam meg. Nem támogattam őket olyan lelkesen, hiszen az állkapcsom is belefeszült abba a nyamvadt gratulálok szóba. Nem számít, hogy mennyire gyűlöltem, hogy így történt.. Leginkább azért voltam dühös, mert tudom, ha azt mondanám, hogy nem.. Mégis mit képzeltek?! Mit tehettem volna ellene? Megérdemlik egymást. Én már nem vagyok embernek számítható. Maximum fél embernek. De az, hogy ők képesek tovább haladni az életükkel méghozzá jó irányba, együtt tervezik a jövőjüket, határozottan nincs ínyemre.
Miután hallom, ahogy elhajtanak az autóval mély levegőt veszek és hosszú hónapok óta először lábra erőszakolom magam. Nem érdekel, hogy még pár hétig pihentetnem kellene magam, senkit nem érdekel. Volt egy balesetem, ami elég rosszul sült el. Elvesztettem a látásomat, de hálásnak kellene mondanom magam, hogy nem bénultam le teljesen. Hát nem is értem, hogy miért nem ünnepelek pezsgővel a kezemben. Ja, persze mert fogalmam nincs, hogy hol van a pezsgő, vagy ha a kezeim közé akadna egy üveg az nem valami méreg lenne. Bár.. Nekem aztán már az csak a megváltás lehet. Azt hittem az évek során hozzászoktam a lakáshoz. Hogy minden egyes sarkát ismerem, könnyedén mozgok a sötétségben, de ez a sötétség most más volt. Egyáltalán nem az, amikor késő este hazaérsz és nem kapcsolsz lámpát, mert úgy is pontosan tudod az utat, vagy azt, hogy mit hagytál az útban. Most ezek a megérzések semmit nem értek. Mintha hamisak lettek volna. Lehet, hogy átrendezték a lakást, míg nem voltam. Az én állapotomban a pár centi is sokat számít. Nagy nehezen, de sikerül pár lépést tennem előre, aminek következtében belerúgok az asztal lábába. – A szentségit! – Ordítok fel, majd annak köszönhetően, hogy jó ideje nem álltam már a lábaimon úgy borulok el, mint egy zsák krumpli. Miért is csodálkozom azon, hogy a gyönyörű menyasszonyom úgy döntött tovább lép? Nem láthat mást bennem, mint egy rakás szerencsétlenséget még az undokságom nélkül is. Nagy nehezen talpra küszködöm magam ismét aztán elindulok, de ekkor pedig már kis híján a kerekesszéken bukok át, úgyhogy több sem kell nekem, hogy felkapjam és elhajítsam valahová. Végül pedig elindulok arra, amerre az asztalt vélem és azt is felborítom. Így folytatva utamat minden felborítok, ami az utamba kerül és talán a legrosszabb az, hogy még csak nem is láthatom, hogy milyen pusztulást hajtottam végre. Nem láthatom tisztán, hogy mit veszítettem el, egyszerűen csak köddé vált mindenem, amit egyszer birtokoltam. De mégis miként várhatnám el bárkitől, hogy kiálljon egy nyomorult ember mellett?
Térdeimre hullok, majd elfekszem a földön és valószínűleg a plafont bámulom, de azt hiszem én már azt sem fogom megtudni, ha a feje tetejére fordul a világ. Csörömpölést hallok a bejárati ajtótól, majd pedig sipítozást, hogy mégis mi a fene történt itt. A bejárónő. Ő legalább látja, hogy mit csináltam. De legalább ezek szerint a pusztításhoz még így is van tehetségem.