Gyönyörű szőke haja és ámulatba ejtő kék szeme van. A gimnáziumban pomponlány volt, sőt csapatkapitány. Az egyik nővérével tett fogadást veszítette el, emiatt lépett be a csapatba, de végül megszerette. Népszerű volt, de sokan üres fejű libának tartották. Ő meg inkább rájuk hagyta. Mind a mai napig ilyen. Nem kezd vitatkozni, inkább hagyja, hogy mindenki azt gondoljon, amit akar. Kiskora óta vonzotta az apja bűnüldözői mivoltja, és bár az édesapja óvta ettől a lányát, valahogy mégis az akadémia felé sodorta az élet. Azonban megfogadta a férfi tanácsát, aki mindig mondta: "kislányom, bármi lehetsz, csak rendőr nem." Helyszínelő lett. Végül is betartotta a szavát, mikor korábban bőszen bólogatott és ígérgette az apjának, hogy nem lesz belőle zsaru. De a vér kötelez, és mivel a feltételezésekkel ellentétben igenis volt esze, sőt a kémia volt a mindene, hamar eldöntötte, hogy errefelé orientálódik. Vera ugyan nehezen barátkozik, de érdekesmód hamar megtalálta az összhangot anno a csoporttársaival, illetve most a munkatársakkal is. Már 10 éve dolgozik a Los Angeles-i legjobb helyszínelőcsapatban, és esze ágában sincs otthagyni, bár rebesgetik, hogy áthelyeznek pár embert New Yorkba, és állítólag ő is rajta van a listán. Mivel a jelleméhez az is hozzátartozik, hogy nem szívleli a nagy változást az életében, sőt igazság szerint fél is tőle, így ez a hír mellbe vágta. Nem sértődékeny típus, de ha igazán megbántják, nehezen bocsát meg. Pár éve volt már komoly kapcsolata, teherbe is esett, azonban mikor elvetélt, szakított a pasival, pedig Alan vele maradt volna. De Vera már csak ilyen. Ha történik vele valami rossz, bezárkózik, olykor el is löki magától a szeretteit. A magzat elvesztése után az imádott apjával sem beszélt egy teljes hónapon át. Alanről azóta sem hallott, és bár sokszor gondol rá, inkább a munkájába temetkezik. A kollégák közül csapják neki páran a szelet, de Vera tudomást sem vesz róluk. Úgy érzi, így könnyebb az élete. Pedig valójában mélyen legbelül ő is jól tudja, hogy csupán a félelem lengi körül a lelkét, amit nem egyszerű elhessegetni. A természetfeletti világról nincs tudomása, bár már látott tetthelyet, amire nem talált épelméjű magyarázatot, de a közelében sem jár annak, hogy higgyen az ilyesmiben. Ahhoz túl racionális. Még gondolni sem szokott arra, hogy esetleg halandó embereken kívül valami szuper-mega-ultra más faj is létezhet a bolygón. Ha ezt valaki benyögné neki, szimplán hülyének nézné. Addig semmit nem hisz el, míg a saját szemével nem látja. Ha elé állna egy vámpír a hegyes fogaival, kétféle dolog történhetne. Vagy elkezd agyalni, hogy ez mégis hogy lehetséges, vagy elájulna. Persze egyik sem végződne úgy, hogy túléli a találkozást. Vagy ki tudja? Elég leleményes tud lenni, stresszhelyzetben pedig különösen jól forog a kémikus agya.

Név » Lady K.
Kor » 20
Multik » Denise & other faces

- Beszéltél mostanában a nővéreddel? - Szinte hallom apa hangjában a jelen pillanatban feltörni készülő összes lehetséges érzelmet. Hallom, mennyire izgatott, ugyanakkor fél a válaszomtól. Ha most a fejébe látnék, cikáznának a gondolatok Tess-szel kapcsolatban. Azonban nincs is rá szükség, hogy azt kívánjam, bár nyitott könyv lenne számomra, amire jelenleg gondol. Ugyanis le merném fogadni, hogy megegyeznek a kérdések, melyek a fejünkben letáboroztak. Lassan másfél éve nem beszéltünk a nővéremmel, még csak nem is hallottunk felőle. Hol lehet? Mit csinál? Kivel? Él még egyáltalán? Olyan, mint anya. Na jó, az utolsó mondat talán apa gondolattárában nem lelhető fel, de az én agyamból ez egy kitörölhetetlen felvetés. Anya is elment, Tess is elment. Mindketten csak magukkal foglalkoztak világéletükben, a környezetükben lévőkre magasról tettek, nem segítettek, ha szükség lett volna rájuk. Nem kell agysebésznek lenni, hogy összerakd a képet. Csak sajnos apa még mindig hiszi, hogy Tess egy nap hazajön, és hogy utána már mindig velünk marad, mert szeret minket. Szegény apa. Bár még mindig jobb, ha ebben a hitben dédelgeti magát, mint ha összeroppan a valóság kegyetlen súlya alatt. Én biztos nem mondom meg neki, hogy jobb, ha letesz róla. Sőt a drága édesapám még az anyámat is hazavárja, pedig ő már 25 éve úgy döntött, összetiporja a férje és a lányai szívét. Én nem tudnám őt megbántani. Bármennyire is igyekszem emocionálisan nem belelovalni magam dolgokba, az apám fájdalmát nem bírnám elviselni. Zokognék. Pedig már évek óta nem hullajtottam könnyeket. Azóta nem, hogy...mindegy is. Kár rágódni a múlton. Már úgysem tudok változtatni rajta. Nincs más hátra, mint felvenni a legőszintébbnek tűnő mosolyomat és válaszolni apa szinte minden egyes nap feltett kérdésére.
- Nem hívott, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan jelentkezik. - Ja, majd ha a pokol befagy. Remélem, apa attól még elhiszi, hogy így van. Nem szeretek és nem is szoktam hazudni, de az elmúlt időszakban szerintem majdhogynem tökélyre fejlesztettem a nővéremmel kapcsolatos picuri kis lódításaimat. Inkább ez, mint hogy depresszióba taszítsam az apámat. A mosolyába csalódottság vegyül. - Mi van, ha történt vele valami? - Már épp válaszra nyitnám a számat, hogy megnyugtassam, mikor SMS-t kapok. A telefonomra tekintek, és fogadni is mernék rá, hogy az üzenetet olvasva egyre fakóbb színeket vonultat fel az arcom. Ezt nem hiszem el. "Vera, segítened kell. Valaki megölte egy barátomat, és nem vagyok paranoiás, de szerintem én leszek a következő. Gyere New Yorkba. Tess." Ez nem történhet meg. Le kell ülnöm. Mégis mit tehetnék? Két dolog biztos. Az egyik, hogy muszáj odamennem, szóval én magam kérem azt a fránya áthelyezést, a másik pedig, hogy apa erről nem tudhat. Pár éve már volt egy infarktusa, ebbe belehalna. Még azt sem tudom, én hogy dolgozzam fel az infót.
- Semmi baj nincs apa, hidd el. Mennem kell dolgozni, majd beszélünk. - Fogalmam sincs, hogy voltam képes anélkül beszélni, hogy remegett volna a hangom. Mindenesetre őrült gyorsan csomagolok pár holmit, belépek a munkahelyre, szabadságot veszek ki, odamegyek New Yorkba, és ha kell, én magam fojtom meg Tesst. Hogy képes ekkora veszélybe sodorni magát? Én sem vagyok normális. Ha odaértem, biztos hívom a rendőrséget. Nem kezdek öngyilkos küldetésbe, semmi kedvem kinyiffanni. Nem szoktam imádkozni, feleslegesnek tartom, de most nem tudok mást tenni, míg oda nem érek, mint könyörögni azért, hogy Tessnek ne legyen semmi baja.