Egy dolgot jobb az elején tisztázni. Sosem fogsz megérteni, kiismerni, és ha már azt hiszed, hogy ezek egyike megtörtént, keresztül húzom minden számításodat, és olyat teszek, amely rádöbbent majd arra, hogy túl közel vagy, én pedig ki nem állhatom ha valaki túl közel van. Nem, nem foglak bántani, fizikailag semmiképpen sem, bár most, hogy a vámpírok felfokozott érzéseivel élem a napjaimat, vagy inkább az éjszakáimat, már ezt sem zárom ki teljes egészében. Csak... maradj kívül. Ott biztonságban vagy. Ha szükségem lesz rád, keresni foglak. De addig ne ártsd bele magad olyan mélységekbe, amelyek kiaknázása számodra problémát jelent és netán előbb fulladsz bele, mint én. Hisz gondold végig, én már évek óta ebben a mocsokban élek, megtanultam ebben a ragacsban fennmaradni, levegőt venni alatta, de neked ez a terep még új. Sőt. Sosem fogod megszokni.
Ja, hogy az okok is érdekelnek? Nem szeretek az érzéseimről beszélni, de ha bérelsz egy kanapét, mellé egy sötétített függönyt, esetleg bepillanthatsz a bőröm alatti rétegekbe. Egy megsebzett szívet fogsz látni, ami igazi szeretetet még sosem tapasztalt, helyette csak gazdag, felsőbbrétegű sznobságot és az ehhez tartozó pazar, színpompás világot. Míg mindenki élvezte azokat a méregdrága bálokat, én azon gondolkodtam, hogyan törhetném millió darabra a bálterem közepén lógó óriási csillárt. Olyan voltam, mint az a csillár. Néha megrezzent a tömegektől, ha egyszerre léptek, hallgatta a szelíd muzsikát, amely néha felsikoltott az őrjítő hegedűszólótól. Le akart szakadni. De tartották, tökéletes építészeti bravúrnak köszönhetően nem volt képes onnét eltűnni. Lassacskán kiürült... mint én. Nem maradt más, csak egy nagy rakás katyvasz, egy erős páncélzat, amely csakis azt engedi a felszínre, amit én oda akarok engedni.
Sosem engedték, hogy hanyag legyek. Magántanuló voltam egy londoni elitiskolában. Megkövetelték a rettentően kényelmetlen fekete vászonnadrágot, a hozzá tartozó fehér inget, egy vörös nyakkendőt és egy fekete zakót. Tizenhat éves koromig bírtam, aztán kirugattam magam, a szüleim legnagyobb szégyenére. Nem engedtem többé, hogy hatást gyakoroljanak a küllememre, a ruháim zömét farmerre és kényelmes polókra cseréltem, anyám kedvenc ragadós hajzseléjével az autóját díszítettem fel, én pedig maradtam az egyszerű fésűnél, amely ha nem is sokat, de segített, és sokkalta tetszetősebb eredményt gyakorolt. Végre tetszett, ha tükörbe néztem.
Már eléggé felnőtt lettem ahhoz, hogy az edzőtermek elkerülésével is izmos felsőtestre tegyek szert, mellé minden adottságom megvolt, kellő magasság és súly, hogy a nők számára kellemes, nyálcsorgató látványt nyújtsak. Mondanom sem kell, egyedül az ő létük okozott némi feloldozást ebben a bűnös, ótvar világban, ám szeretni sosem voltam képes őket. A testiség egy olyan fejezetévé vált az életemnek, amely pótolt valamit, de sosem kaptam eleget. Mindig többet akartam, de nem szerelmet. És ezt... egyikük sem fogta fel.

Név » L.
Kor » Egy híján húsz
Multik » Aki kíváncsi...

- Mindig is szép volt a haja. Ahogyan ott ült a tükrös asztala mellett, előtte a sminkes készleteivel, a fésűjével, minden hajtűvel, amit az évek során különböző országokban vásárolt. A szépség... ez volt az egyetlen pozitív tulajdonsága, amelyet én, a saját gyermeke fel tudtam hozni mellette. Csak én ismertem igazán. Bár máshová születhettem volna... - sóhajtottam fel lemondóan, és lehunytam a szemem. A bő ruha, amit rám aggattak, meglehetősen kényelmetlen volt, a karszalag a kezemen szintúgy. Tudtam a saját nevemet, és nyomta a sebeimet, amelyeket pár héttel ezelőtt okoztam magamnak, miután kést szorítottam ujjaim közé, és először az anyámat akartam megölni, de helyette a saját csuklómat vágtam fel. Ordított. Én pedig megtagadtam a parancsát. Soha nem hozott még ki ennyire a sodromból, és azt sem értettem, ezúttal mi volt más... - Az apám tegnap itt járt. Megfenyegetett, hogy vádat emel ellenem - forgattam meg a szemem, de továbbra sem néztem a pszichiáter szemébe, csak lefelé bámultam, és a lehető legunottabb fejet produkáltam, amire csak képes voltam ebben a helyzetben. - Ezeknek még kutya sem való - tettem még hozzá, majd végre felemeltem a fejem, és láttam a nő tekintetében azt a szánakozó arckifejezést. - Azt hittem, azért van itt, hogy segítsen, nem pedig hogy még tudassa is velem, milyen nyomorék életem van. - Újabb sóhaj, majd felálltam. Elegem volt ebből a helyből. És nem is akartam, hogy ez alapján bélyegezzenek meg. Tudtam, itt nincs sokáig maradásom.


Két héten belül kiengedtek, mikor már úgy látták, hogy nem vagyok veszélyes másokra, és saját magamat sem fogom bántani. Az első lépésem az volt, hogy otthagytam a szüleimet, pár holmit hoztam csupán magammal egyetlen bőrönbe csomagolva, kifosztottam az apám íróasztalát, amelyben tartott némi dugipénzt, és vettem egy repülőjegyet Amerikába. Megszokni az egyetemet nem volt furcsa, ám az, hogy nem lesi állandóan valaki a lépéseimet, szabadság érzését keltette bennem. Olyan volt az első pár hét, mint valami földi paradicsom, és lehetőségem adódott kimozdulni abból a kalitkából, ahová évekig száműztek.
Anyám hívásait sorra elutasítom.
Az apáméit is.
Gondoskodom magamról, és habár csak huszonkét esztendős vagyok, az itt eltöltött három év alatt megtanultam, hogyan működik az élet. A maradék kis pénzemet, amit nem az egyetemi tandíj vitt el, befektettem. Az apám üzleti érzékét örökölve pedig nem kell aggódnom amiatt, hogy nem lesz mit ennem holnap. De szeretetet... azt nem lehet venni.