Tartják, hogy akit egyszer a sötétség bekebelez, az tőle nem szabadulhat. Tudod, mint mikor elszívsz egy szállal, majd küzdesz ellene, hogy ne nyúlj a következőért. Én meg sem próbálkozom ilyesmivel. Egyikkel sem. A tündéri kék szemem, selymes bőröm és szőke vagy éppen barna, esetleg szőkés barna hajam mellé kissé éles vonások társulnak, ami hangulatomtól függően mindig kétértelmű véleményt ad arról, amire gondolok, annak, aki velem szemben van. Apropó, velem szemben... ne sutyorogj a hátam mögött, úgy is meghallom, s te is jobban jársz, ha nem kezdesz olyasmibe, mint a szervezkedés ellenem.
Titkolózás. Abban jó vagyok, azt hiszem legalábbis. Mint mondottam volt, s nem szeretem magam ismételni, arcom mindig éles fintorokat hagy megjelenni arcomon. Ezek többsége nem első vélemény, gondolat nyoma, inkább megtévesztő, összezavaró célú támadás ellened, aki csak a kislányos arcocskám látod, és a kecses, magas, vékony alakom. Hazudozás, vagy titkolózás, vékony a határ a kettő között. A titok akkor titok, ha más nem tud róla, így magamnak megtartom őket, és nem, nem vezetek róluk naplót, vagy írom őket le, és ásom el az erdőben egy fadobozkában, hogy valaki unalmában kincs keressen, s megtalálja. A hazudozás nem különösebben az én reszortom, az igazság úgy is sokszor kegyetlenebb tud lenni, mint egy kitervelt hazugság. Bár senkinek nem kötöm az orrára az ügyeim, de ez nem feltétlen baj.
Nem nevezném magam hirtelen haragúnak, de ne próbáld tesztelni a tűrőképességem, mert nem ígérem, hogy kibírom robbanás nélkül. Ellentétben az alkohollal, azt bírom, ahogy a kalandokat is, de nem, nem vagyok könnyen kapható nőcske. Ennek az elvi alapon még egy oka van. Rendszerint visszakozik az, aki meglátja a hátam. Hegek sora, melyek emlékeztetnek a múltra, és a tudatomba égett kék-öld foltok helye. A jégkirálynő lét innen indul. Egyfajta bosszúvágy ég bennem, magas lángon, olthatatlanul, némi okot adva arra, hogy a családom meg akarjam találni. Némi okot pedig arra, hogy a különösen makacs, önző és önfejű énem olyasmihez jusson, amire valahol legbelül vágyott. Hatalomra, erőre.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Félelem:
Igen, nekem is vannak. Meglepő mi? De talán nem is ezzel kellene kezdenem a sort, hisz annyi minden van még, ami fontosabb a fő gyengeségemnek számít érzésnél.

Szeretet:
Egy okosnak vélt ókori gondolkodó, kit jómagam is igen okosnak tartok gondolatai miatt, feltett egy igen költői kérdést: Kinek szeretsz, amikor szeretsz? Másnak, vagy magadnak. Elgondolkodtató kérdés, nem de bár? Nézzük csak... Ha magadnak szeretsz, szerethetsz azért, mert ettől boldog leszel, ha másnak szeretsz, azért teszed, hogy a lelked megnyugodjék, van, akinek örömet tudsz okozni.
Fogalmam sincs, hogy én kinek vagy minek szeretek. Szeretem magam, amit bevallani talán nagyképű, de sokakkal ellentétben én legalább beismerem, hogy tartom magam annyira, hogy szeretni tudjam azt, akit valószínű egyesek kevésbé szeretnek. Mást képes vagyok e szeretni? Nem, nincs és nem is lesz igaz szerelem az életemben, mert nem vágyom rá. A csalódások sora talán indokot ad erre, hogy a magányos önszeretet híve lehessek.
Ennek okai a következők lehetnek: A tény, miszerint a nevelőim, vagyis azt hiszem a nevelő szüleim, akikhez anyám volt szíves lepasszolni, egyszerűen tettek rá, hogy van egy lány, akinek talán gondját is kell viselni, rendesen felnevelni. De nem, én nem voltam az a templomba járó álszent, mint ők, így a tökéletesre alkotott világképükből kilógtam, ahogy csak lehetett.  

Harag, düh, gyűlölet:
Három, szorosan egymás mellett álló fogalom. Bevallom tettem jó pár dolgot, amit ezen érzésektől vezérelve tettem. Többek között azt, hogy alig tíz évesen elszöktem otthonról, vagyis inkább a helyről, ami kalitkaként zárt be és próbált meg marasztalni, amíg tehette, de nem járt sikerrel senki. Összeszedve a bátorságom, elindultam, és eleinte fogalmam sem volt arról, hogy meddig juthatok el anélkül, hogy hiányoljanak. De itt vagyok, a jelek szerint mindenki megvolt nélkülem. A dühöm vezetett, mert tudtam, hogy ez a hely nem nekem való, majd a gyűlölet vette át ennek az érzésnek a helyét. Pontosan mikor is? Az estén, amikor kiváltottam a farkas átkom. Az eset egyszerű volt. Tizenhat évesen már nem voltam szende leányka, aki otthonról elszökött. Egy olyan helyre kerültem, ahol egyszerre lett családom, egyszerre lettem fontos, egyszerre sokan kezdtek el szeretni, és farkasok voltak. Motorosok, a törvényen kívül, akiknek megvannak a saját szabályaik. Életemben először akartam megérteni ezekről mindent, míg végül tudtomra nem adták, hogy az átkom nekem is meg kell törnöm. Élj gyorsan, halj meg fiatalon! A saját őröm mentve más életét a puszta kezemmel vettem el, szó sem volt véletlenekről, annál nagyobb szándékosságról. Volt valaki, aki sosem bánt velem úgy, ahogy én akartam, hogy bánjon velem. A nevelőapám, aki egyszerűen egy késsel a hátában végezte. Gyűlöltem, megvetettem, és végre tiszta volt a lelkiismeretem.

Család:
Egy fontos fogalom, leginkább azokat a szeretteinket értjük alatta, akik zömében vérrokonok. Nos... érthetjük ezeket, de ha jól tudom, fogalmuk sincs róla, hogy én létezem. De mentségükre szolgáljon, ez nem az ő hibájuk.
Az én családom tehát nem eme általánosított fogalomcsoportba tartozik. Két családom van. A vér szerinti és azok, akiket én elsősorban annak érzek. A nő, aki mellettem volt, támogatott, aki anyám helyett anyám volt és a rengeteg naphosszat benzin és izzadtságszagban úszó férfiakból, akiknek leginkább a megjegyzéseimet köszönhetem. Nem kezeltek gyengéd virágszálnak vagy apró pici lánynak, csak befogadtak, elfogadtak és segítettek átvészelni ama "nehéz" időszakot, mikor először kezemhez vér tapadhatott. A vér szerinti családomban viszont vannak boszorkányok, farkasboszorkányok és egyszerű farkasok, köszönhetően a remek szüleinknek, akik képesek voltak ilyesmit összehozni. A próbálkozás, hogy megtalálom őket, nem a saját ötletem, vagyis elsősorban egy adag bátorítás kellett hozzá A családomtól.

Szeretet ismét, vagy inkább félelem:
Ez a kettő nálam egyben jár, párt alkotnak, s bár az elején tereltem róla a szót, itt az ideje, hogy megismerkedj velük is.
Képes vagyok szeretni. Miért? Mert úgy gondolom, ha engem elfogadnak, én is elfogadom őket. Így lehetséges, hogy a családom, mármint azok, akik tudnak a létezésemről, és segítettek átvészelni minden terhet, ami hirtelen a nyakamba szakadt, segítettek megoldást is találni az én kis képességemre. Sokan a farkasok közül és sokan a boszorkányok közül sem nézik jó szemmel, hogy egyszerre két fajba is tartozom, ők mégis megértik, amit viszont én nem értek, az az, hogy mégis miért? A félelem hát itt jön... mi van, ha egyszer borul minden, egyedül maradok, hiába kaptam vissza az erőm. Mi van akkor, ha többé már csak a félszerzetet látják bennem, nem pedig a lányt, akit kemény fából faragtak és tűzzel edzettek.
A félelemem másik része az érő, amit ugyan visszakaptam, de soha éreztem magam igazán boszorkánynak, így makacs mód ragaszkodom a szőrös bundámhoz és mégis vágyok a hatalomra.

Vágy, vágyakozás:
Sokan sokfélére vágyhatunk. Egyesek hatalomra, pénzre, mások családra. Nos a pénzre nem vágyom, de egy részem éhezve akarja magának tudni az elismerést és vágyik rá ugyan ez a felem, hogy az igazi családom is megismerjem végre. Mégis húzom, halasztom, próbálkozom, közben mégis mindig inkább egyet hátra lépek, nem pedig előre. Félek, hogy a vágy, ami hajt, semmi másra nem akar ösztönözni, csak a hatalom megszerzésére, így ez a két fogalom összeforr bennem, akárcsak a család elvesztésének félelme.

Segítek, ha a történetem mégsem kerek. Röviden, indokok nélkül: megszülettem, örökbe adtak, elszöktem, felneveltek, átváltoztam, visszakaptam az erőm, használnám is, meg nem is, akarnék még belőle, de nem is. Vívódok, keresem a családom.
Itt a vége, fuss el véle.