Nem azzal volt a baj, hogy meg akartunk hívni embereket az esküvőre, hanem azzal, hogy kiket hívnánk? Ki tudja, hogy a régi bandámból ki jönne el, egyáltalán én meg akarom-e hívni őket. Hays volt az egyetlen ismert rokonom, bár kizárni nem akartam semmit.
A takaróba csavarva figyelem, ahogy elnyúlik mellettem, ajkamra halovány mosoly ül ki, szavaira viszont inkább egy fintorral egybekötött, képzelgésről árulkodó grimasz szökik.
-Ez hízelgő, de... tudod, hogy a nők mindig a súlyukon lovagolnak. Nem tehetek róla, én képtelen vagyok megvonni magamtól, amit szeretek.-mosolygok, olyan elégedettséggel, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, ami velem történhet, hogy eszek, ha ő főz. Pedig előtte sem ettem magam sose degesze, de a megvonás nem az én reszortom, pláne, hogy mikor kellett nélkülöztem, most viszont élveztem a helyzetem. -Nem, nem fogok arra gondolni, hogy milyen voltál egykor. Csak sörhasat ne növessz, és akkor még őszként és szakállasan is szeretni foglak. Plusz, ne fordulj be, maradj olyan, mint most.-ahogy csókra emeli kezem, végigsimítok a borostás arcon, és akaratlanul eljátszok a gondolattal, hogy milyen lesz őszen, és öregen, de nem akar megjelenni előttem a kép. A felvetett kérdésre pedig felvont szemöldökkel reagálok, és visszadőlök teljes testemmel az ágyra, szabadon hagyva hátam, míg a takaró mindenhol máshol továbbra is takar.
-Nem, én se bánom...csak..-vonok vállat, és nagyot sóhajtok.-Tudod, ez a fiatalság dolog olyan boszi dolog is, bár sok farkasról is hallottam hasonló történeteket. De nem, nem zavar, ha tovább élünk, mint az átlag.-vonok végül vállat, majd helyeslően bólogatok a gyerekek és dédunokák részre.-És ne felejtsd el, ha nekünk lesz is gyerekünk, nekik nem biztos, hogy lesz, hisz erről nekik kell dönteniük, nem?-kezdjük ott, hogy én magam sem láttam, hogy milyen lennék anyaként, egyáltalán akarnék-e gyereket, hisz senki nem volt ellettem eddig, akivel a jövőm pár napnál vagy éjszakánál tovább el tudtam volna képzelni.
Felszisszenek, mikor a fenekemre csap, majd könnyed mozdulattal kelek ki az ágyból, mintha újjá születtem volna, és a takarót magam mögött hagyva, egy szál csipkében sétálok el a szekrényig, s veszem fel a csipke felső részét, majd egy pólót és egy sortot, mit sem törődve a kék-zöld foltjaimmal.
-Nyugi, nem fogok a nyakadba hányni, sőt. Kifejezetten úgy érzem, hogy jót tenne némi levegőzés és sétálás. Meleg van kint, süt a nap és olyan rég voltam már kint, hogy a friss levegő illatát is kezdem elfelejteni.-mosolygok rá, mikor felé fordulva elhátrálok a fürdőig, közben elégedetten vigyorogva, bár kócos hajam kibontása pár percbe beletelik, hamar képes leszek egy csomómentes kontyot varázsolni a hajzuhatagból.

Szinte visszanyom az ágyra, ahogy végigcsókolja gerincem vonalát, amit én hangos nevetés kíséretében tűrök és mégsem teszek semmit, hogy megakadályozzam őt bármiben is.
-Nem vágyok nagy esküvőre, sőt. Igazából jó, ha egy kis esküvőre való embertömeggel elő tudok állni.-dünnyögöm, bár, nem igazából bánom a dolgot, s kicsit erőltetve magam, ismét rá emelem tekintetem és úgy folytatom.-Én nem is akarok nagy esküvőt. Nekem az is elég, ha van két tanú. A családom nem áll sok emberből, igazából egy kezemen meg tudom őket számolni.-vonok vállat. Sosem gondolkodtam azon, még kislányként se, hogy milyen esküvőm legyen. Nem érdekeltek a habos-babos fehér ruhák, amikben meg tudnék fulladni, és igazság szerint legutóbb akkor volt rajtam magassarkú, mikor Mexikóban eldöntöttem, kibújok a kinyúlt pólót viselő lányból és emlékeztetem rá, hogy én is fel tudok öltözni úgy, hogy más szája tátva maradjon.-Minden esetre kedves ötlet, és köszönöm, hogy rám hagyod a ruhaválasztást.-mosolygok, és elmélkedése hallatán elkuncogom magam, s egyik szemöldököm megemelve megrázom fejem.-De azért egy farmernál többe leszek. Van pár ruhám, amiben még biztos vagyok benne, hogy nem láttál és a létezésükről sem tudsz. De majd ha megnő a seggem a főztöd miatt, emlékeztetek rá, hogy akit elvettél, az belefért bizonyos ruhákba, s neked hála kijött a versenysúlyából.-vigyorgok, cukkolva őt, bár sosem voltam egy egyszálbélű, nádszál vékony lány, őt nem hittem, hogy ez eddig zavarta volna bármikor is. Ha igen, remélem azért szóvá tenné nekem is.
-Tudod...-kezdek neki, és lenézek tenyerére.-Gondolkodtál már azon, hogy egy emberöltőnyi elég-e nekünk? Mármint oké, hogy esküvő, meg gyerekek, meg öregedés...de tudod, hogy nem vagyunk emberek és több időnk is lehet, mint nekik.-vetem fel a kérdést, továbbra is a takarót magam elé szorítom, és hacsak nem kényszerít vissza, akkor szinte biztos, hogy a masszázsnak vége mára.

-Akkor te is álld, kérlek! Én se megyek a tiltott helyekre, te sem lépsz be ebbe a háromszögbe ismét, oké? Ígérd meg, ahogy most megígérem én is.-tudtam, hogy esetemben fennáll a veszélye, hogy erről nem én fogok dönteni, de nem érdekelt, akkor nemet mondok, ennyi. Semmi kedvem nem volt újabb vitákhoz és még kevésbé akartam magam ismét az ágyhoz ragasztani, ez is bőven elég volt, így több, mint egy hét után. Úgy éreztem magam, mint egy egér, aki a csapdába esett mert túl guszta volt a sajt.
Fel-fel nyöszörögve élvezem, ahogy izmaim ellazulnak keze alatt, és lehunyom a szemem, próbálok nem gondolkodni, de nem megy túl jól az agyam kikapcsolása.-Részletkérdés.-dünynögöm orrom alatt, mikor kijavít, nem mintha eddigi életemben annyira érdekelt volna, hogy ki vagyok vagy ki nem. A nyugalmasan körülölelő feketeség, amit lehunyt szemmel érzékelek addig él, míg meg nem szólal, de először ekkor sem mozdulok, amikor viszont kinyögi, hogy pontosan mire is megy ki a játék, nagyokat pislogva fordulok felé, mellkasomhoz szorítva a takarót, fedetlen felsőtestem takargatva előtte.
-Én...-nyelek nagyot, keresve a szavakat, de olyan arcot vágok, mint akit megcsapott az áram, épp, hogy csak a hajam nem emelkedik az ég felé.-Te esküvői helyszíneket tervezel, és még csak be se avatsz? Chriest Wolfswood, miből hagytál még ki egy hét alatt? A ruhám is kiválasztottad már?-viccelődöm, szinte vigyorogva, mert őszintén szólva tetszik az ötlete, sőt, a szívem máris olyan hevesen ver, hogy két tenyeremmel szorongatom a paplant, hogy a valóságban tudjak maradni.-Ez egy nagyon szép ötlet.-halkítom végül le hangom, kicsit lejjebb hajtva fejem, pilláim alól, kislányos zavaromban úgy pislogva rá, mintha nem tudnám, hogy mit kellene mondanom, és elmerengve szavain, olyan mérhetetlen boldogság kezd körülölelni, hogy attól félek ismét elájulok.

-Még a végén elvárásaim lesznek feléd, hogy mit, mikor és hol riszálj!-pimaszkodom elégedetten vigyorogva, majd a téma más irányba terelődik, s kis híján a kajába fulladok, mikor arra terelődik a szó, hogy az ultimátum tulajdonképpen én voltam. Ironikus, pláne, hogy abban a pillanatban szóba se akartam vele állni.
-Azért nem mindig a fenekünkön ülünk, hogy bárki leskelődhessen az ablakokon. Különben sem rajongom a közönségért. De az tuti, hogyha elköltözünk esetleg, akkor se fog változni semmi. Bár engem is hidegen hagy, hogy figyelnek-e. Mindig figyeltek, a jövőben már hol érdekeljen? Pláne, hogy egy ilyen pasi vigyáz rám.-ejtek el bókot arra nézve, hogy mennyire biztonságban érzem magam mellette, nem csak most, de szinte mindig.
-Ez roppant romantikusan hangzik.-ismerem el, kissé kényszeresen elnevetve magam, de őszintén szólva tényleg nem érdekel, hogy így van-e, vagy sem. Jelenlegi elhatározásaim szerint a jövőbe tekintek, de szépet látok, vagyis azt akarok látni, nem vitákat és véresre vert embereket. aztán, hogy ebből mennyi valósul meg, majd meglátjuk még. Látom, hogy kérdezni akar, de nem teszi, mire én sem firtatom, és inkább csak a villámmal babrálok az ujjaim között, míg a tálca el nem kerül előlem.
-Hát egyedül nem is menne. És különben sem ültem még mögötted.Vagyok annyira hiú, hogy ne a farpipi legyek, hanem az, aki vezet.-ismerem el, sosem szerettem az utas lenni, de talán most kivételt tehetek. És mivel a lakókocsival nem könnyű mindenhová eljutni, én a könnyebb útnál maradnék.-Hát, ellenkezni ez ellen nem fogok.-fordulok könnyedén a hasamra, és hagyom, hogy mellém fészkelje magát, és kilazítsa az elgémberedett izmaim. A fürdésnél úgy sem sok választást hagytam neki, hogy mit tegyen, s mit ne.
-Nekem megfelel. Úgy is meleg van kint és jó idő, nem kell kilenc réteg ruha, meg három gumicsizma. És ha találkozunk is.. csak nem baj, ha két félholdas hazajár néha.-merengek a mondat végét kicsit mormogva az orrom alatt, míg fejem oldalra hajtom, hogy láthassam őt, de közben kényelmesen élvezhessem a masszírozó kezeket vállamon.

-Bizonyos testrészeid riszálása nem a konyhába való, s nem akkor, mikor lábra se tudok állni, hogy elejét vegyem a dolgoknak.-nem zavar a vigyora, sőt, én is visszamosolygok rá, és ujjaimmal végigszántok borostás állán, majd visszatérek az evéshez, és inkább magamba kanalazom az ételt, minthogy osztozzak vele, ha már ő jól van lakva.
A kérdéseimre szeretnék választ kapni, vita nélkül, így a falatozást abbahagyom, leteszem a villát a tányér szélére és adok magamnak egy szusszanásnyi időt, míg rá terelem minden figyelmem.
-Roppant biztonságban érezhetjük most magunkat. Téged is, engem is figyeltek vagy figyelnek.-nem értem miért, de akaratlanul is vidáman megvető hangon közlöm a tényt, majd figyelek rá ismét. -A képzelgést kihagyom, ha nem baj.-semmi kedvem egy opcióban sem halottan látni, hát még továbbiakról képzelődni, még akkor is, ha a vita pillanatában, bő egy hete, egy kanál víz is elég lett volna, hogy megfullasszam.
-Kmmff...-adok ki furcsa hangot, mikor az én testi épségemről esik szó, és belegondolva, magam sodortam bajba, az ő élete viszont nem forgott a szó szoros értelmében veszélyben, s reméltem, hogy a jövőben sem tesz hülyeségeket, hogy máshogy legyen. Visszatérek az ebédhez, és csak akkor válaszolok, mikor már mindent eltüntettem a tányérról. Akkor viszont a tálcát odébb tolom, és közelebb húzom magamhoz.-Szóval mától nem kell osztoznom rajtad. Ez tetszik.-csókolom meg, majd mosolyogva húzódom el egy kicsit.-Te nem csinálsz hülyeséget, mert én bánom meg. Én nem csinálok hülyeséget, mert én is meg te is megbánod. Fair ajánlat a jövőnkre nézve a férfi és női ördögeinktől.-foglalom össze és elégedetten mosolygok rá.-Na és Mr. Részben szabad legény, mit tervez a nap további részére? Egy séta vagy egy motorozás vagy feltétlenül muszáj egész nap az ágyban maradnom?-egy szava nem lehet, megettem az ebédet, tulajdonképpen biztosítottuk a jövőnk, ideje lett volna tovább élni az életünk. Úgy, hogy abba senki nem szól bele, és kis ideig legalább békesség uralkodjon köztünk minden téren.

Az ágy felé indulok, magammal húzva, mintha nem akarnám ereszteni. És őszintén szólva nem is nagyon akarom. Leülök, majd a takarót magamra fordítom, és figyelem, ahogy eltünteti a hagyma maradékát, de ahogy felém fordul, a poros, szinte pépes hagyma látványa a hozzá kapcsolt ötlettől olyan fintor ül az arcomra, ami az undorom a lehető legtökéletesebben kifejezi.
-Sok mindenen spórolhatunk, de ezen nem fogunk.-jelentem ki, és ez függetlenül a makacsságomtól, de ahogy elneveti magát, én is hagyom magam, megrázom fejem és mosolyogva dőlök a párnára, majd felé fordítva tekintetem, figyelem a kis műsorát. Tudom jól, hogy élvezi, hogy kínozhat, és magamban olyanokat mormogok, amiket jobb, ha nem hall. Mondjuk, ha két lábon tudnék állni, vagy lenne a jelenleginél kicsivel több erőm, már nem a konyhában táncolna, az biztos.
Érzem a levegőben kavargó illatokat, és napok óta először érzem úgy, hogy bármennyit képes lennék megenni, és nem fog visszajönni, vagy próbálkozni sem fog ilyesmivel. Ez már megint egy lépés előre. A tálca megérkezik, fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de mikor leül velem szemben, és felveszem a villát, azért kérdőn nézek rá.
-Ha egyedül kell ennem, nem leszünk jóban. Vagy annyit kóstolgattál, hogy elment az étvágyad?-érdeklődöm ülő alakját felvont szemöldökkel végigmérve, mintha csak az ebéd nyomait keresném rajta. Felveszek a villámra némi tésztát, majd megfújom, és hümmögve hunyom le szemem.-Szerencséd, hogy nem.-vigyorgok elégedetten az első falat után és a vízből kortyolok egyet, kiszáradt torkom helyreállítva, s remélem vörösre dagadt szemeim végleg eltűntek, és ismét a végtelen és furcsa kékség vizslatja arcát, mikor témát vált.
-Hmm...-reagálok először ennyivel, mivel gy falat a számban van megint, majd miután azt is lenyeltem, kifejtem a véleményem, melyből szándékaim szerint nem lesz vita.-Ez biztos? Mármint komolyan ennyivel elengedett? Semmi feltétel, semmi hátsó szándék?-vonom fel szemöldököm, hisz az ilyenek nem szoktak csak úgy elengedni másokat.-Mit mondtál te neki, hogy így meggyőzted? Egyáltalán akkor hogyan tovább? Kimaradsz a kis ügyletekből is?-talán nem megfelelő szó arra, amire az a másik farkas meg Gwen készül, de jelenleg ennyire futja. Leteszem a villám, míg a válaszra várom, és látszik arcomon, hogy azért féltem annyira, hogy szavaiban kicsit kételkedjek, hiába bízok a legjobbakban.

Próbáltam a sokkhatásból feleszmélni, de nem ment Életemben először annyira megtört bennem valami, annyira felnyitotta valami a szemem, hogy könnyeim szakadatlanul folynak, és hiába néz szemembe, rá kell harapnom nyelvemre, hogy meg tudjam tenni, amit kér. Mert jelenleg nem megy még. Ám, amikor keze közé fogja arcom, ajkamra halovány mosoly szökik, és kifújom a tüdőmben ragadt levegőt. Mikor pedig azzal "fenyeget", hogy elás, elnevetem magam és megtörlöm szemeim, hogy a könnyes fátyolosság eltűnjön és felbukkanjon a reménykedő szempárom, ami valamiért furcsán ragyog, mintha a megkönnyebbülés tenné ezt.
-Azt próbáld meg Chriest Wolfswood.-sziszegem mosolyogva.-Szerintem a szomszédok már megszokták a hangoskodást.-szélesedik ki mosolyom, apró célzást téve, hogy vitákon kívül sem szokásunk visszafonni magunkat, bár nem gondoltam, hogy vékonyak a falak, de ki tudja. Ha valaki hallgatózni akar, szíve joga.
Kezébe adoma  kulcscsomót, majd a gyűrűt is, és nyitva hagyom előtte a kérdést. Nem akartam vitatkozni ezen is, de jelenleg nem éreztem úgy, hogy bármin változtatna, ha le se vettem volna. A vita akkor is fennállna, viszont megértem, ha a reménykedés egyenlőre erre a szintre nem lépne. Mégis felemeli kezem, és felhúzza az ujjamra újra a gyűrűt, mire nagyot nyelek, és remegő lábaimról próbálok nem tudomást venni.
-Köszönöm.-simítok végig mellkasán, és lehúzom a kabátja cipzárját, mert jelét sem akarom annak látni, hogy elmenne, s pont ezért megemelve kissé karjaim, a válláról le is tessékelem a ruhadarabot.
-Igen, de...-kezdek neki, eszemben sincs ellenkezni vele, de a terveibe beletennék még valamit, és pont ezért egy fintorral nézek a kandalló felé.-Mielőtt nekikezdenél a főzésnek, összetakarítanád, mielőtt a hangyák is otthon nem érzik magunkat nálunk?-érdeklődöm, és ahelyett, hogy tenyerébe csapnék, összefonom ujjaink, és közelebb húzom magamhoz, s mellette lépdelve indulok az ágy felé, s leülve arra, lehúzom pólójánál fogva magammal.-Alvás és tévézés helyett nézhetlek?-érdeklődöm, miután apró csókot nyomok ajkára.

Nem akartam sokat az élettől. Most az egyszer és először csak annyit akartam, hogy kis időre békesség legyen az életemben, hogy ne kelljen a változástól tartanom, hogy amim volt nem is olyan régen, ismét az enyém lehessen, s az enyém lehessen, úgy, hogy én is rendben vagyok magammal. Fel kellett állnom a pofonból, hogy nem vagyok biztos abban sem, ki vagyok, és ezt a pofont, az igazságot tőle hallani még rosszabb volt, de talán pont erre volt szükségem. Egy erős és jó indokra, hogy változtassak magamon, a helyzetemen, amiben jelenleg toporgok.
Nem néz rám, míg én óhatatlanul és makacsul keresem tekintetét, szinte úgy érezve, ha képes ismét rám nézni úgy, ahogy tette eddig, már némi reménysugarat láthatok.
-Én is...-tartottam tőle, hogy ha mindez nem sikerül, és nem találunk vissza a másikhoz, egyszerűen elmúltnak tekintjük, ami volt, akkor nem fogok tudni továbblépni ismét, és megrekednék valahol, ahonnan nincs visszaút. Érintésétől derekamon, egyszerűen megremegek, és eddig kezét szorongató ujjaim elernyedve zuhannak testem mellé, s nehézkesen, bizonytalanul sikerül őket csak felemelnem, és lapockájára csúsztatom tenyereim, mélyen beszívva illatát, melyet a hűvös anyagú kabát egészen beivott már. A könnycseppek lassan, csendesen szivárognak szememből, s gördülnek végig arcomon, hiába hunyom le szemem, nem ismernek akadályokat.-Csak veled akarom, senki mással.-suttogom, mikor elenged, és ujjainak érintésétől arcomon ismét megremegek, de olyan melegség tölt el, amit régóta nem éreztem ennyire hevesen a közelében.
-Én is szeretlek.-engedem el, és húzódok hátrébb, mert a lábam végérvényesen kezdi feladni az ácsorgással járó fájdalmakat, így súlyom áthelyezem az ép lábamra, és összeszorított fogakkal, de nem engedem el magam.-Tudom, hogy menni fog, mert akarom, hogy menjen.-törlöm meg szemem, és kezembe veszem a kulcscsomót, meg a mellette lévő gyűrűt.-Ez a tied, hozzád tartozik. A mi lakásunk,a mi életünk.-adom kezébe a kulcscsomót először, majd felemelem másik kezét, és tenyerébe teszem a nemrég még ujjamon lévő gyűrűm.-Én nem gondoltam meg magam. De talán, ha újra elérkezik az idő, ismét fel fogod tenni azt a kérdést.-arcomra halovány mosoly siklik, reményteli kék tekintetem pedig tökéletesen sugallja azt, ami a gondolataim között jár. Nem lesz egyszerű, de képes lehetek a változásra, s újra felépíthetünk valamit.

Játszhattam volna tovább az ártatlant, aki nem érti, mi a baj, de nem ment. A pillanat, amikor kilépett az ajtón, valamit eltört bennem, valamire figyelmeztetett. Talán arra, hogy egyedül lennék ismét, és azzal már nem tudnék olyan könnyen megbékélni. Talán azzal szembesített, hogy hiába is tagadnám tovább, nem az vagyok, akinek hitt, de azt hiszem képes lennék változni és hátrahagyni azt az énem. Talán. Annyi nyitott kérdés volt, hogy van-e értelme folytatni, hogy megéri-e próbálkozni vagy sem... Magam sem tudtam, de harcolni akartam, s ezt akkor értettem meg, mikor ránéztem az elkeseredett arcra, ami pontosan annyira nem tudta, hogy ezek után merre tovább, ahogy én sem. Egyszer ár elküldtem, még egyszer nem tettem volna meg, s ő is magától ment, ami pedig egyenes arányos volt azzal, hogy mérhetetlenül felesleges tagadnom tovább, semmi sem olyan, mint régen. Akkor este, mikor megismertem, valamit elhatároztam. Azt, hogy más leszek, hogy magam mögött hagyok mindent, de mégsem ment, s megint itt voltunk,e gy vita kellős közepén, avagy mindennek a végén?.
-Semmi.-tudom, hogy ha akar, képes élre lökni, hisz most még inkább meginoghatok, mint máskor. Szerettem volna hinni benne, hogy tudok változni, s talán mellette ment volna, megjátszás nélkül, valóban, változásokat hozva az életünkbe. De annyi talán volt, hogy magam sem tudtam, bármely adott szavamban én magam megbíznék-e vagy sem.
-Tudom, hogy megváltoztam. Mert egy részem attól félt, hogy megismersz, minden titkommal, és ellöksz magadtól. Rettegtem, hogyha rájössz, mennyire elcseszettül nem tudok mit kezdeni egy kapcsolattal, más létezésével, az alkalmazkodással...-vonok vállat, míg kócos hajamba túrva ajkamba harapok és elfojtom az előtörni készülő könnyeim.-Teszek a szabadságomra, mert mikor azt hittem, hogy az is az enyém, rángattak zsinóron, mint egy marionett bábút.-ez volt az igazság. Sosem voltam igazán egyedül, mindig alkalmazkodtam valakihez, de úgy, hogy dacból mindent megtettem, hogy az a másik érezze, hiába vagyok ott, nem tud minden cselekedetem, gondolatom ellen cselekedni. Akaratlanul is megremeg alsó ajkam, és hátrébb lépek úgy, hogy elmehessen mellettem, ha akar.-Nem tudok mit mondani. Tudom, hogy milyen vagyok, pontosan olyan, ahogy mondtad. Egy makacs, önző dög, aki képtelen osztozkodni vagy másra hallgatni. De pont ezért, hogy ezt végre valaki a képembe mondta...-nyitom ki az ajtót remegő kezekkel-Megértem, ha nem bízol többé abban, hogy képes lennék változni. És megértem, ha mást akarsz keresni magadnak. Nem tarthatlak itt, hiába szeretlek mindennél jobban, s akarnék, próbálnék változni. Lehet, hogy veled menne, de ha nem...-vonok vállat egyszerűen-Ha nem, akkor kétlem, hogy a városban kellene maradnom, egyáltalán bárhol lenne keresnivalóm. Tudom, hogy mit tettem veled. Tisztában vagyok vele, hogy nincs jogom ezek után semmit sem kérni. És bármennyire is szeretlek, kívánlak, ha mellettem vagy, nem kérhetem, hogy bízz bennem, hogy bízz abban, hogy tudok változni.-engedem el az ajtót, és akaratlanul is azon kapom magam, hogy közelebb lépek hozzá és gyengéden végigsimítva arcán, könnyes szemekkel nézek rá.-Egész életemben bánni fogom, hogy elszalasztottam a lehetőséget egy boldog, hosszú életre veled. De meg kell próbálnom tenni azért, hogy ismét bízz bennem. És kész vagyok mindent megtenni.-ismerem be elcsukló hangon, ahogy a borostyán szempárba merülök.-Mindent elmesélni, amit eddig titkoltam, mindent feladni, ami eddig én voltam, és megtanulni szeretni úgy, ahogy te szerettél, ahogy az elején feltétel nélkül szerettelek. Amikor csak mi voltunk, a múltunk pedig nem állt közénk. Amikor én nem álltam mindennek útjába.-bármennyire el akarom engedni, nem megy. A szívem olyan hevesen ver, s pulzusom úgy pulzál fülemben, hogy szinte már szédülök a hangzavarától, de nem eresztem tekintetét, nem mozdulok, csak elveszek a szempárban, és érzem, ahogy az átható tekintet, tükörképem a lelkemig hatol, és a szép lassan ismét felhúzott jégfalat olvasztani kezdi.-Kérlek próbáljuk meg.-suttogom erőtlenül, sosem mutatva magam ilyen gyengének előtte, de nem is bánom, nem is érdekel. Vele akartam lenni, senki mással, s életemben először úgy éreztem, hogy képes lennék változtatni azon, aki vagyok.

Sosem értettem miért vagyok ilyen, nem volt okom felelősségre vonni magam, nem volt értelme mások előtt tagadnom, hogy ki vagyok, hisz állandóság az életem része sosem volt. Folyton úton voltam, folyton elkerültem az őszinteséget, nem volt szükségem arra, hogy valaki pátyolgasson, mert éltem egyik napról a másikra. Nem más miatt, magam miatt. Mert ha senkihez sem tartozol igazán, ha a múltad sötét része, ahogy a tested ellen cselekszik egy idegen, akit apaként szeretsz, és szétrombol mindent, hirtelen felnőttként már nem tudsz dolgokra úgy nézni, ahogy kellene.
Pár napja valami megváltozott. Az utolsó vitánk, a sokadik a sorban, más volt. Elültetett egy férget a köztünk lévő hídban, ami szép lassan aztán lerágta azt a hidat, és feltűnt minden, ami valaha a partokat összekötötte. Én néztem az ő oldalára, ő az enyémre. Próbáltuk a másikat megérteni, sikertelenül.
Egy "értem" és mintha a szívemből kitépnének egy darabot. Mintha soha életemben nem szembesültem volna még ennyire azzal, hogy mi ereje van annak, ha valami végre az enyém, s csak az enyém. Marasztalhattam volna, de miért tettem volna, mikor esélyt sem láttam a változásra? De mégis...ahogy lehúzom a gyűrűt az ujjamról, ő pedig az asztalra teszi a kulcsot, mintha valaki megszólalna a fejemben, hogy változzak meg, hogy harcoljak, mint régen, cselekedni mégsem tudok. Lesütött szemmel, a földet, majd a kezemben lévő gyűrűt bámulva hallgatom szívverésem, hogy könnyeim ne hagyjam szemembe siklani, hogy ne hagyjam, hogy gyenge legyek megint. Érzem, ahogy távolodik, ahogy az ajtóig elhalad, ahogy kinyitja azt, majd mielőtt becsukná, kimondja a szavakat, amire én képtelen vagyok. Nem mozdulok, de ahogy becsukódik az ajtó, pár másodperc sem telik el és úgy szorul össze a szívem, s kezdem el kapkodni a levegőt, mintha valamiféle rohamom lenne. Az egyedüllét puszta érzése lassan hatol csontomig, ahogy a nappali és a konyha közti kis részen ragadok.
Azon kapom magam, hogy hagyom, hogy tenyeremből a gyűrű az asztalra kerüljön, és gondolatok nélkül, üresen indulok el az ajtó felé, de nem zokogva, egyszerűen robotszerű léptekkel, és kinyitva az ajtót, szembetalálom magam a hátával, ami remegve mozog, kezét pedig még így is látom, hogy arcába temeti. Ebben a pillanatban, ezen a ponton érzem, hogy én is megadom magam mindannak, ami eddig csak távoli maró, szorító érzés volt szememben és torkomban, és a forró, sós könnycseppek lassacskán hullanak alá.
-Ne menj el, könyörgök, maradj.-nem tudok ránézi, s mintha gondolataim ellen cselekedne testem, valami dacnál fogva egyszerűen elé lépek és elveszem kezeit arca elől, minden erőm összeszedve, hogy meg tudjam magam tartani a lábaimon és ellenkezésének se hagyjak.-Nem teheted ezt! Nem sétálhatsz csak így el!-olyan dühösen szorongatom kezét, amilyen fájdalmas tekintettel nézek rá.-Nem hagyom, hogy elmenj, még egyszer nem!-erősködöm, könnyes szemekkel, hangom a zokogástól erőtlen, a levegőt továbbra is kapkodva veszem, de nem érdekel, az sem, hogy elcsuklik-e hangom vagy érti-e, amit mondok.-Az első pillanattól kezdve szerettelek, ahogy átöleltél ismeretlenként az éjszaka. Sosem éreztem magam ennyire biztonságban senki mellett, sosem gondoltam, hogy valaha érezhetek így bárki iránt is. Sosem gondoltam, hogy valaki képes megtanítani másvalakit szeretni. De megtetted. Igen, önző vagyok, makacs, és elviselhetetlenül nagyszájú, de egészen addig, míg ki nem mondtad, hogy isten veled, nem éreztem magam üresnek, nem féltem még ennyire a jövőtől, amiben egyedül vagyok...-nézek szemébe, amiről azt hittem, hogy nehezen fog menni, most mégis képtelen vagyok máshová nézni, s a sötétkék íriszem olyan fakó kéken, jegesen és üresen világít, mintha nem is lakna mögötte senki.-Én nem akarok tovább úgy élni, ahogy éltem egykor. Úgy akarok, ahogy éltem egy hónapja. Melletted ébredve, veled osztozva, veled beszélgetve, melletted aludva, a te ölelésedbe simulva. Haladjunk lassan vagy bánom is én, de nem hagyhatsz el, nem teheted! Nem hagyom, hogy elmenj.-állok a sarkamra, és fogalmam sincs milyen erőket mozgatva, de pár másodperc alatt lököm vissza a lakásba, magammal együtt, mintha vámpír lennék, aki a gyorsaságával bárkit le tud kőrözni a világon.

Az, ami eltört köztünk, most úgy látszik még jobban előtérbe kerül és  mivel tudom, hogy az a hat nappal ezelőtti cselekedet elég ahhoz, hogy a saját jégfalam ismét felépítsem, az ő akaratán kívül, szinte azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok. Miért? Mert egyszerűen hagytam egész idáig becsapni magam azzal, hogy én nem az vagyok, aki voltam. Nem az az elcseszett, makacs, magányos lány, aki képtelen alkalmazkodni, aki mindent megtesz, hogy senkihez ne legyen köze, de ezt az énem ő nem ismerhette. A makacsságom mérhetetlen hullámokat kevert, és ahogy előtte állok, mégis szavai nem késszúrások, nem is a tükör, ami az igazságot mutatja, inkább csak még dühösebbé tesz, hogy ne akarjam belátni, igaza van valahol.
-Igen, én vagyok a hibás! Mert ilyen vagyok! Önző, makacs, akaratos és mérhetetlenül unom már, hogy ezt képtelen bárki is belátni rajtam kívül!-nyelem végül le a hirtelen előtörni készülő ellenkező énem szavait, de olyan hangnemben sikerül ezt megtennem, ami a gyűlölet összes létező fajtájával felruház.-Nem vagyok az a lány, aki hat napja voltam. Azt hittem, hogy a múltam elfelejthetem, hogy túl tudok lépni a te dolgaidon épp úgy, ahogy a sajátjaimon, de nem tudok. Ez az egész Istenverte dolog egy hazugságra épült, amiről elhittem, hogy én vagyok!-úgy vágom neki a szavakat, mintha ő én lennék, a lány, akinek ezzel feltétlenül szembesülnie kell ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. Talán így volt, talán nem. Érzem az ismét ereimben fortyogó dühöm, hogy az erőm előkerül valahonnan, ahová az elmúlt napokba az a némber elrejtette.-Tudod mi zavar? Hogy azt hiszed, meg tudsz változtatni. Hogy úgy kezelsz, mint egy törékeny virágszálat, aki nem képes gondoskodni magáról, akit pátyolgatni kell. Nem vagyok ilyen, én képtelen vagyok ebbe belesimulni. Mindig is egyedül voltam ezen a rohadt világon! Mindig. És még itt vagyok, nem? -érzem, ahogy az izzó kék tekintetem egyre sötétebbé válik, az igazi önző bestiát előre engedve.-Egy rakás pasi között megtanultam dolgokat, amiket nem kellett volna. Szinte úgy neveltek, hogy ne legyek olyan, mint a többi nő a világon. Hogy ne szoruljak rá másra, hogy ne kelljen az az érzés, hogy valaki törődik velem. Te nem ilyen vagy. Neked kell a romantikázás, hogy gondoskodj valakiről. Nekem ez tök idegen, ez az egész dolog idegen! Zavar, hiába teszek ellene, nekem szükségem van arra, hogy a saját fejem után menjek, hogy a másik szava az enyém ellen legyen!-magamnak éppúgy teszek most vallomást, mint neki, igaz hangom jóval vádaskodóbb és hangosabb, mintha egyszerűen meggyónnám, hogy ki is vagyok.-Nekem ez nem megy, képtelen vagyok változni, és te is tudod, nem mondhatod, hogy nincs így. Így pedig ez az egész értelmetlen, mert csak elrontok mindent, amit te próbálsz építgetni. Az a hat rohadt nap elindított bennem valamit, emlékeztetett valakire. Ez az egész emlékeztetett arra, hogy gyenge vagyok, mint a harmat, mert van, aki gyengévé tegyen. Mert örökösen attól félek, hogy elszúrom, hogy mi lesz, ha megint egyedül maradok, nélküled, de melletted csak mindent elrontok.-azon kapom magam, hogy szavaim közben leveszem ujjamról a gyűrűt, de nem teszem le, csak ujjaim között forgatom. Szerettem, s végül elhalkuló hangon magamnak is beismertem, hogy se vele nem működik ez, se nélküle és rá kellene valahogy jönnöm ismét, hogy ki vagyok.

-Fair dolognak tűnik.-egyezek ki a döntetlenben, arcomon a mosolyom ott ül, de hiába az ellenkezése és a nemtetszése, nem fogok az ágyban maradni. Utáltam ücsörögni és a lakás forgott maga körül, olyan kosz volt. A ruhák szanaszét, a fürdőben a fürdés után maradt vízben pedig csak a lábtörlő hűsölhetett, és dagadhatott meg büszkeségében, amiért annyit felszívott, hogy senki se akarjon hanyatt borulni.
Makacsságom határtalanságában elvánszorgok a fürdőig, meglepően könnyen a tegnapi bicegéshez képest és megküzdve a szennyesekkel teli lavórral, a mosógépbe pakolok, amolyan előmosással, mivel a vérfoltoknak ennyi nem feltétlenül lesz elegendő. A nemtetszését anélkül is érzem, hogy rá néznék, és a konyha felől felém szűrődő hangokból ítélve, szintén elkönyvelem, hogy éppen magában forrong.
Amikor kilépnék a fürdőből, a bekapcsolt mosógép egyenletes zümmögésének kíséretében, egy -szaga alapján- hagyma húz el előttem, és koppan, vagy inkább loccsan szét a kandallón, amit fejem kidugva az ajtóból, végig is kísérek némi figyelemmel.
-Tudod, örülnék, ha nem döntenéd romba a lakásom!-fordulok vissza hozzá olyan hevesen, hogy azon kapom magam, szinte tökéletesen lépek párat, és állok meg előtte. Fel sem fogom, hogy a lakásom nem ugyan az, mint a nemrég még lakásunk alatt futó kifejezés.-Dühös vagy, amiért képtelen vagyok a fenekemen maradni? Legyél dühös rám, és gyerünk, vágd a képembe, ne kímélj! De örülnék, ha kettőnk érdekében, egyben hagynád ezt a helyet, mivel jelenleg lássuk be, rohadtul nincs máshol laknunk!-sziszegem, és szemem a dühtől olyan kék és élettel teli lesz, mintha mindig is ez lett volna a legtermészetesebb szín, amiben játszhat. Veszek egy mély levegőt, és próbálok tisztán látni megint.-Ne rontsuk el. Ha ez így megy tovább...-rántok vállat, mert nem akarom befejezni a mondatot, és nem is akarom, hogy ő befejezze.-Ez egy agyrém! Mi a francot csinálunk?-fakadok ki, homlokomhoz emelve kezem, és ismét teszek pár határozott lépést, ez inkább egy helyben toporgás, mintsem valódi haladás bármely irányba. Régen nem voltunk ilyenek. Egy hete még akkor is működött volna a munkamegosztás, hogyha én lustálkodva reggel még az ágyban maradtam volna. De most... egyszerűen nincs türelmem tovább tétlenül ücsörögni, ideje lenne a munkakeresésnek és annak, hogy egyenesbe jöjjünk végre. Tehetetlenül, de nem kétségbeesetten nézek rá, egyszerűen válaszokat próbálok keresni, hogy mi az, amit nem érzek úgy, mint fél órája, s mi az, ami kettőnk között megváltozott, úgy látszik jelenleg, hogy végzetesen. És a mi a francot csinálunk kérdésre bár tudom, hogy épp egy vitát próbálunk kirobbantani, nem akarok hangosan válaszolni. Nem akartam vitatkozni, de jó lett volna mindent a régi kerékvágásba visszahozni.