- Hm. Ijesztő, mégis csalogató - mondom lassan, elgondolkodva. Igen. A kisgyerekek ragaszkodnak így valamihez, amitől félnek, de ami el is bűvöli őket. A lelkem mélyén nyilván ugyanúgy gyerek vagyok, ahogy ő is. Vagy csak élvezem az érzést, túlzottan is. - Nem megyek sehová - biztosítom aztán, halk suttogással a fülébe, aztán engedelmesen hagyom, hogy megfogja a kezem, és vezesse... egy percig sem kétséges, hogy hová.
Az ujjaim könnyedén siklanak végig hasán, combjain, miközben a tusfürdő habjából jut mindenhová. A lábai közé is, mikor végre elérem a végcélomat, és számat is eltátom kissé a döbbenettel vegyes örömtől, amikor érzem, már ennyitől is azonnal készen áll rám. - Fordulj meg, és ne mozdulj - penderítem meg tengelye körül, hátát a csempének támasztom. Végigcsókolom a mellét, aztán letérdelek elé, és úgy nézek fel rá, mint egy istennőre. Szemrevételezem teste legforróbb pontját, aztán egyik lábát a nyakamba emelem, így már remek hozzáférésem nyílik hozzá, és nem is habozok nyelvemet azonnal munkába állítani.
Elvigyorodom, szavain és igyekszem nem kimutatni, hogy szavai nagyon is simogatóan hatnak rám, és igenis élvezettel hallgatom, amit mond. Mert épp ez volt a célom, hogy ne is felejtse el, milyen, mikor én irányítok és milyen, ha én adom meg neki, amiért sóvárog. Akaratlan felsóhajtok, lehunyom szemeim, ahogy a víz végigcsorog testemen, majd ujjai a tusfürdő lágy habjába burkolózva végigsiklanak oldalamon, végül mellemen. -Igen, én is ijesztőnek gondolom, hidd el.-emlékeztem a múltam hibáira, de voltak benne kellemes részek is, igaz az az emlék nem él bennem olyan erősen és nem is éreztem akkor ugyanekkora vágyat, mint ami most hajt irányába.-Fel fog emészteni ez az érzés, de vállalom a kockázatot.-suttogom, hozzásimulva teljes testemmel, élvezem, ahogy karjai között pihenhetek meg, míg a forró víz még tovább perzseli bőrünk. -El is várom, hogy itt maradj...és én sem megyek innen sehová.-fogom meg kezeit, lassan de magabiztos mozdulattal vezetem végig hasamon, derekamon, majd irányítom érintésére leginkább vágyó testtájamra.-Hmmm....-sóhajtok fel, testem megremeg egy kicsit, de nem foglalkozom vele, lehunyom szemem és összeszorítom, alsó ajkamba harapok, elfojtva a sóhajaim, igaz tudom, hogy végül úgy is megadom magam neki, és akkor nem fogom ilyen csendesen élvezni a helyzetet.
Elmosolyodom, ahogy hátat fordít nekem, és megtámaszkodik a csempében. - Igen, tényleg szeretem a szádat. Amikor nevetsz, akkor is, amikor szemtelenül szurkálsz az éles nyelveddel, akkor is, és amikor olyanokat csinálsz, mint az előbb... akkor meg még inkább - suttogom, aztán ahogy nekem dől, felhabosítom a tusfürdőt, összedörzsölve a két tenyeremet, aztán lassú, kényelmes mozdulatokkal kezdem végigsiklatni tenyeremet a vállain, a nyakán, aztán előrenyúlva a mellein, különös tekintettel két, már most kemény és merev mellbimbójára. - El fog múlni - válaszolom halkan. - Majd egyszer, a halállal. Addig viszont nem, és nem is akarom, hogy elmúljon. Én ugyanezt érzem irántad. Reggel, amíg a lakókocsiban voltam, pedig csak tíz perc volt az egész, olyan volt, mintha hiányozna a fél karom. Annyira a részemmé, az egészemmé váltál, hogy már el sem tudom képzelni másképpen - mondom elgondolkodva. - Fura érzés. Nagyon jó, de ijesztő is. Tudod, éreztem már hasonlót, de ennyire erősen és intenzíven még senkivel sem. Tényleg senkivel - mondom, és eszembe villan Gwen, ettől pedig elmegy némileg a jó kedvem. Mit érzek iránta? Nem szerelmet. Már nem. De... mintha felelős lennék érte. Vajon hogy viseli az elmúlt időszakot? Túltette magát a szenvedéseken? - Szóval - veszem vissza a szót - sajnálom, de azt hiszem, én már a nyakadon maradok.
Látom rajta a meglepettséget, amikor elhúzom, majd lefogom kezeit, hisz elutasítottam ezzel a kezdeményezést. Persze nem láthat a fejembe, s őszintén a testem így is megremegett, mikor ujjai végigsiklottak oldalamon, hasamon, de jobb szerettem volna, ha nem így folytatjuk, amit elkezdtem, s amit ő be akar fejezni. A zuhany alá lépek, a forróvíz alól hívogatva őt. Szomjaztam az érintésére, vágytam rá, s ezen a bőröm simogató víz kezdetben csak rontott, mígnem csatlakozik hozzám. Érzem, hogy kiszárad a torkom, ahogy a falnak simulok, és szemérmetlen módon kísérem szememmel, ahogy a nadrágot elhagyja útközben, majd elém lép. -Nem, ezt a testrészem még nem dicsérted meg. De örülök, hogy így gondolod, szívesen mutatom be máskor is, hogy mire vagyok képes vele.-villantom rá szemeim igézően, hisz tudom, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy prezentálhattam a tudásom. Kiráz a hideg, mikor csókot nyom nyakamra, és szavai hallatán az imént dicsért ajkamba harapok. -Én pedig ígérem, hogy kezesbárány leszek.-fordítok neki hátat, fejem kicsit oldalra billentem, kezeimmel megtámaszkodom a hideg falon, s lehunyt szemmel várom, hogy testemen végigszaladjanak ujjai. -Szerinted ez el fog múlni valaha? Az, hogy a nap minden percében vágyom arra, hogy a közelemben legyél, hogy csókol, hogy ujjaid a bőröm cirógassák?-nézek rá vállam felett, mellkasának döntve hátam.
Már épp elérnék a kedvenc helyemre - combjai közé - a kezemmel, és már előre - hogy úgy mondjam - összefut a nyál a számban, de annál inkább esik le az állam, mikor lefogja a kezem, és visszautasít. Igaz, csak néhány másodpercig, viszont ez elég ahhoz, hogy meglehetősen hülyén bámuljak utána, ahogy felkel az ágyból. A sértett önérzet viszont azonnal vissza is bújik lelkem legmélyére, ahogy a fürdőbe riszálja magát, majd beáll a zuhany alá, úgy hívogat maga után. Az ajtót persze nyitva hagyja, hagy nézzem kidüllesztett szemekkel a látványt, ahogy végigfolyik minden pólusán a meleg víz. Nem váratom sokáig, felpattanok, bár lábaim még kissé remegnek, szaporán igyekszem utána a fürdőbe. Szerencsére csak a térdemig lecsúszott nadrágot kell lerúgni magamról, máris csatlakozhatom hozzá, és élvezettel fürdetem meg testem a vízpermet alatt. - Ha még eddig nem mondtam volna, imádom a szádat. Minden értelemben - mondom kajánul, aztán lehajolok, és csókot nyomok a nyakára, majd tusfürdőt veszek a kezembe. - Meg akarlak fürdetni. Remélem nincs ellenedre, hogy most én gondoskodjam kicsit rólad.
Elégedettséggel tölt meg, mikor átadja magát nekem, igaz érzem, hogy próbál harcolni ellenem, de győzedelmeskedem végül. A párnára hanyatlik, mire mellé dőlök az ágyon, végignyúlva, és őt figyelve, míg a ködös tekintet ki nem tisztul, s a mosolyom láthatja. Nem mondhatja, önző voltam vele szemben, azt akartam neki megadni, amit ő is megszokott nekem, és időközben kész stratégia állt össze, hogy ha a szó róla ismét rám terelődik, mihez is kezdjek. Hagyom, hogy elhiggye nyeregben van, és ismét lehet az Alfa, s tudom, hogy csak nekem akar jót, de a terveit keresztül fogom úgy is húzni. -Óóó, hidd el, törlesztheted az adósságod, de nem itt és nem így.-fogom le kezét, magam alá gyűrve, ujjaim álla alá csúsztatva vágyakozással teli csókkal biztosítom szavaimról, majd felpattanok róla, és lecsúszok az ágyról, a fürdő felé véve az irányt. Az ajtót nyitva hagyom, a zuhanyhoz sétálok, megengedem a vizet és visszafordulva felé, mutatóujjammal hívogatni kezdem. -Azt hiszem egy forróvizes tusolás mind a kettőnknek jót tenne. Nem?-érdeklődöm hajam vállam mögé tűrve, és hagyom, hogy a víz máris végigcsorogjon testemen, hátam pedig a hűvös kőnek vetem. Ma reggel az én játékszabályaim érvényesülnek, és ettől a mosolyom is elégedettségről árulkodó lesz.
Hiába figyelmeztetem, nem áll le. Folytatja, amibe belekezdett, méghozzá lelkesen, mondhatnám úgy is, hogy mohón. Egyre sűrűbben feszül meg a hasfalam, ahogy igyekszem visszafogni magam, csak még legalább egy-két másodpercet nyerni, hogy minél tovább élvezhessem a tevékenységét, ugyanakkor szeretném, ha már elérne a gyönyör általa, és élvezhetném azt az egész testemet végigbizsergető érzést, amikor mintha néhány percre meghalnék... Érzem, hogy nincs tovább, egy halk hördüléssel megyek el a szájában, aztán fejem visszazuhan a párnára, és csak lihegek, mint egy kivénhedt kutya. Ömlik a verejték minden egyes pólusomból, és a torkom kiszáradt, a szívem pedig úgy dörömböl a bordáim alatt, mintha csak el akarná hagyni a testemet. Beletelik néhány percbe, mire kissé összeszedem magam, és boldog, hálás mosollyal nézek Leslie-re. - Megleptél. Jó értelemben - dünnyögöm elégedetten, aztán kezeimmel lefelé kezdek kalandozni a testén. - De most adósod vagyok... és azt nem szeretem. Hagy törlesszek.
Kétség kívül kiül arcomra az elégedett, uralkodói mosoly, mikor fürkésző, de homályos borostyánszín szempárja rám szegeződik, én pedig megszabadítom a felesleges ruháktól, amik jelen helyzetbe nem kellenek, s csak akadályoznak a céljaim elérésében. Kezeim közé veszem, míg csókjaimmal elérek hozzá, és finom kényeztetésébe kezdek. Felveszi a ritmust, teste, csípője meg-meg remeg, ujjaival hajamba túr, én pedig még szavai ellenére sem fontolom meg, hogy abbahagyjam, amibe belekezdtem. Szerettem volna, ha most nem velem foglalkozik, ellenben nekem hagyja, hogy vele foglalkozzam, az elkényeztetettség érzése kölcsönös lehessen. Kicsit gyorsítok a tempómon, mikor megfeszül alattam még egyszer, s képtelen lesz uralkodni magán, nem húzódom el, hagyom, hogy kiélvezze a kéj beteljesedésének perceit. Végül mellé gördülök és csendesen várom, hogy ismét visszataláljon magához, én pedig elégedett mosollyal arcomon simítok végig az izzadtságtól nedves arcon. -Jó reggelt édes!-vigyorgok rá, kétség kívül élveztem az elmúlt pár percet, mikor hiába minden figyelmeztetés, nem engedtem magamnak, és előtérbe helyezhettem őt.-Remélem tetszett az ébresztés.-harapok alsó ajkamba mosolyogva, ragyogó kék szemem a lassan kitisztuló szempárt fürkészve.
Ezúttal teljes mértékben arra vágyom, hogy én lehessek az, akit "kiszolgálnak". Néha én is vágyom ilyesmire, a feltétel nélküli gyengédségre, főképp, ha tőle kapom. Így hát kényelmesen elnyúlok, és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Bármi is legyen az... az ő kezében elfogadnék akármit. Morranok egyet, ahogy kézre fog, egyelőre még csak a nadrágon keresztül, aztán csípőmet megemelve hagyom, hogy letolja rólam ezt a roppant zavaró ruhadarabot. Vágytól kimeresztett szemekkel nézek rá, ahogy ismét markában érzem magam, és csak akkor vetem hátra a fejemet, mikor a szájába vesz. Mikor újra felemelem a fejem, erőt véve magamon, látom, ahogy fortélyos ravaszság, és elégedettség gyúl a tekintetében. Láthatóan nem csak én élvezem a dolgot, hanem ő is. Legalábbis az, hogy hatalma van felettem. - Atyaég... - nyögöm, és lehunyom a szemem, hogy ne menjek el azonnal, csak a puszta látványtól is. Folytatja édes kínzásomat, csípőm pedig meg-megfeszül, ahogy próbálok egyre mélyebbre jutni a szájában. Hihetetlenül érzéki ez az egész... és már most nagyon közel vagyok. - Les, óvatosan... - zihálom. - Ha így folytatod, nemsokára... - hagyom a mondatot befejezetlenül, miközben ujjaimmal a hajába túrok.
Meg kell hagyni, tetszett a terve, talán jobban is, mint elsőre hittem. Valahogy erről sosem gondolkodtam még. Gyerekek...házasság, de most mégsem volt elképzelhetetlen. persze nem most rögtön akartam egyiket sem, de néha én is álmodozhattam, és mostanában túl sűrűn engedtem meg magamnak e luxust. -Tetszik ez a jövőkép.-vigyorodom el elégedetten, mikor rám néz, majd nyilvánvaló módon használom ki a helyzetem, kerülök fölénybe és csikizem meg. Az eredmény láttán elnevetem magam, bár nem ez volt a célom, kifejezetten ellenemre sem volt. Sőt. A tegnap este óta olyannal, hogy öltözködés nem bajlódtam, a takaró könnyen csúszik le rólam, mindent megmutatva belőlem, a tekintete éhesen mér végig, látom, ahogy nagyot nyel és elmosolyodva harapok alsó ajkamba. Felnyögök, ahogy ismét mohón, akaratosan ujjaim magához húzza, szavait és a vágyait a homályos tekintete csak alátámasztani tudja. Csókot nyomok szájára, aztán nyakára, míg kezeim már gyengéd masszírozásba kezdenek keménységén, igaz még a nadrágon keresztül. Bőrét meg-meg szívva jutok el csókokkal ágyékához, míg végül a nadrágot lejjebb nem húzom róla, és miután térdéig legyűrőm, először ujjaim fonom köré, immár mindenféle akadály nélkül, majd ajkaimmal fogom őt közre, s lassan tovább fokozom a kéjt testében.
- Állítólag egy férfi a kor előrehaladtával csak sármosabb lesz. Majd ha tisztes őszes halántékom lesz, meglátod. Majd amikor már megöregszünk egymás mellett, mindennél jobb lesz visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Meg arra, amikor megszületnek a srácaink, és amikor megüljük az első házassági évfordulónkat - válaszolom, aztán ahogy csillapodik bennünk a nevetőgörcs, és megérzi gerjedelmemet lerángatja rólam a pólót, aztán leszorítja a kezeimet. Feleslegesen, mert ez alkalommal simán átadom neki az irányítást. Nehogy még a végén azt mondja, mindig én akarok az Alfa lenni... Lerángatja magáról is a takarót, én pedig kocsányon lógó szemekkel nézem a sztriptízt, mert a takaró alatt - nyilvánvalóan - nem visel a világon semmit. Nagyon nyelek, mert a torkom már ennyitől kiszárad, az ágyékom pedig megrándul. Másodpercek alatt képes bennem a száz százalékra szítani a vágyat! - Akkor tégy valamit vele... - nyomom kezét vissza a merevségemre, és kényelmesen elnyúlok. Ezúttal rám fér némi kényeztetés... néha én is lehetek kissé önző, nem?
A szerénység mintaképe volt, és képtelen voltam nem nevetni ezen. Aztán visszavágtam, magam, mint jó nőt titulálva, mire elégedett mosolyából ítélve arra a következtetésre jutok, hogy annak is tart. Mintha ezt eddig nem adta volna eléggé a tudtomra. -És ha úgy adódik, eldöntöd, hogy megválsz az ellenállhatatlan borostától és a kirajzolódó szarkalábakat, amiket minden bizonnyal az én éjszakai nézegetésem okoz, felvarratod? Csak szólok, ha az ujjaid elkezdenek lepotyogni, nem leszek hullatartósító a jelenlétemmel.-vigyorok kaján mód. A gyerek témára szintén vigyorgok, ennyire előre nem gondoltam, hogy pont ő fog rohanni, de nem is igazán zavar. A bababizniszt mégsem feltétlenül most kezdeném el, hisz nem épp a legjobb a jövőbeli kilátás. Igaz szinte biztos vagyok benne, hogy jó apa lenne. Ezen elmosolyodom, majd hirtelen ötlettől vezérelve fordítom ellene az egyik olyan tulajdonságát, amire már tegnap este felfigyeltem, és alaposan megcsikizem, nem hagyom magam, lefogni kisebb harc arán tud. Hullámos hajam elterül körülöttem, ahogy fölém kerekedik, lefogva kezeim. -Még jó, hogy piszkos vagyok, nem?-vigyorgok rá örömittas arccal, mikor ágyékához szorítja egyik kezem.-Sajnálatos módon ezen időbe telhet segíteni...-húzom közelebb magamhoz, alsó ajkába harapva.-Mázli, hogy abból ma éppen akad elég.-gyűröm magam alá, a pólót lehúzva róla fején keresztül, majd a földre dobom, és mohón csókolni kezdem, míg ujjaim csuklója köré fonom, hogy kezeit lefoghassam.-Esetleg más panasza is van, amit szeretne, amin segíthetek vagy valami különleges elvárása a gyógyítást illetően?-szakadok el tőle épp annyira, hogy kíváncsi tekintettel nézhessek rá, a takarót ebben a pillanatban engedem el, hogy betakarhasson minket, de felfedje előtte testem, s az éhes, kéjjel megtelt tekintet, ami farkasszemet néz velem, ismét megbabonáz.
- Édes vagyok, tudom. Ez van... mit csináljak, ez az én keresztem - válaszolom álszent pofával, mikor dicsérgetni kezd, aztán prüszkölve felnevetek. Naná, hogy saját magát, a jó nőt sem hagyja ki a felsorolásból... bár igaza van. Egyrészt tényleg az, másrészt egy dokkmunkással keresztezett testépítővel alighanem nem érezném ennyire kellemesen magam. - Majd ha lesz néhány gyerekünk, alapítunk egy családi zenekart, mint Osmondék, vagy Jacksonék - dünnyögöm, észre sem véve, hogy előreszaladok az időben. Már gyerekekről beszélek, holott általában ez fordítva szokott történni. A nők álmodoznak családról meg esküvőről, a férfiak meg menekülnek, mint ördög a szenteltvíz elől. Kissé el is merengek ezen, csak akkor nevetek fel vinnyogva, amikor csiklandozni kezd. Miért is gondoltam, hogy elfelejti ezt? Tisztában voltam vele már tegnap éjjel, hogy az első adandó alkalommal ki fogja használni ezt a helyzeti előnyét. - Ez... ez nem ér... - nyögdécselem, elgyengülve a nevetéstől, és beletelik némi időbe, mire le tudom fogni a kezét. - Te piszkos kis boszorkány - vigyorgok rá elnéző fejcsóválással, aztán nagyot sóhajtok. - Most nézd meg, mit tettél velem - mondom panaszosan, és az ágyékomra nyomom a kezét, ahol már érezheti, hogy ismét megkívántam.
A takarót magam köré csavarva bújok vissza hozzá, mikor már azt hiszem, hogy nem lephet meg, akkor lép ismét előre és mutat meg magából még többet. -Nos, ez igazán édes volt tőled.-mosolygok rá, mikor magával ránt az ágyra, halkan felkuncogok, és fejem oldalra billentve méregetem. -Nos, megsúgom az vagy. Jó külső, bozontos, csapzott haj, borosta, a hangod sem rossz, és van egy jó nőd. És persze a motorodról sem feledkezhetünk meg.-cukkolom vigyorogva, elnyomva a késztetést, amit imént összeszorult torkom okozott, a hirtelen elöntő boldogság fejében. Félig könyökölve, másik kezemmel a takarót magamon tartva hallgatom, akaratlan elmosolyodom. A tegnap estére emlékezni fogok egy darabig, az biztos. De örültem minden percében, szinte már földöntúli módon. -De leskelődni nem ér.-vágok grimaszt gyermeki mosollyal karöltve.-Én is örültem, hogy így alakult. Bár most is annak örülök a legjobban, hogy itt vagy mellettem.-húzódok hozzá közelebb csillogó tekintettel, elengedve a takarót, fölé hajolok, és mikor már azt hihetné, hogy meg akarom csókolni, ujjaim a pólója alá siklanak, és oldalán végigfuttatva kezem, nevetve csikizem meg. Legrosszabb esetben vele egyetemben borulok a földre, de nem hagyhattam ezt ki a tegnap este fejében. Az emlékeim ugyanis igen élénkek még a tegnapról.
Sosem voltam túl jó zenész, csak a magam örömére énekeltem-pengettem, vagy néha pénzt szedtem vele össze az utcán, hogy hozzájáruljak a pénzkeresethez, ha a nagybátyám épp sehol nem talált munkát. Ráadásul években mérhető, mikor játszottam utoljára, így csak reménykedni tudtam benne, hogy nem leszek olyan borzalmas, hogy Leslie a párnát húzza a fülére kínjában. Nos, a jelek szerint nem, ugyanis hozzám kúszik, a takarót maga köré csavarva, és először a nyakamra, majd az arcomra nyom egy apró csókot. - Miért ne kényeztesselek el? Megérdemled. Senkit nem ismerek aki jobban megérdemelné - cirógatom végig a vállát, letéve a hangszert. - Nem vagyok egy rocksztár típus, de azért remélem, nem voltam túl borzalmas - nyúlok el az ágyon kényelmesen, magammal húzva Lesliet. - Édesen aludtál. Gondoltam, ezúttal nem szimpla ébresztőt akarok adni neked - vonok vállat, majd fél karomat a fejem alá teszem, és nézem a plafont. - A tegnapi este... - keresgélem a szavakat - életem legszebb estéje volt. Mikor már elaludtál, csak néztelek a karjaimban. Fura érzés volt, kissé ijesztő is, mennyire intenzíven érzek irántad, de csodálatos is. Még soha nem éreztem magam ennyire biztonságban, és ennyire teljesnek - ismerem be.
A kulcs hirtelen lépés, ötlet volt tőlem, igazán végig sem gondoltam, valahogy természetesen jött az ötlet. És csak abban reménykedtem, hogy nem hátrál ki a helyzetből, amit az elmúlt órák fejében azt hiszem, hogy kizártnak tarthattam, mint opció. És mikor meglátom arcát, mosolyt csal ajkaimra és úgy viszonozom a csókját. És persze a szavaimhoz mérten a gyertyák és égők az én ujjaim által kapcsolódnak le, még ha ehhez igazán meg sem kell mozdulnom. Aztán a kellemes csend uralkodik el rajtunk, hozzábújok, szívem hevesen ver, és szinte mosolyogva alszom el.
Fogalmam sincs mi üt ki, de úgy alszom, mint a bunda. Nincs rémálom, csak a kellemes csend és béke, ami körülvesz álmomban is. De még így is az agyam vissza-vissza játssza az elmúlt napok eseményeit, és még csak az sem tűnik fel, hogy már korán sincs reggel, inkább a délelőtti napsütés süt be az ablakon. Az ágy felemelkedik mellettem, majd mintha ajtó csukódna, átfordulok másik oldalamra, nem zavartatom magam. Furcsa mód most először nem kételkedem benne egyáltalán, hogy egyedül ébredek majd. Aztán pár perc telik el, az ajtó ismét záródik, ha akarom, ha nem, meghallom, s a ágy ismét besüpped mellettem. Ekkor már kinyitom a szemeim, igaz az erős fénytől hunyorgok még egy kicsit. Felülök, hajamba túrok, kisöpröm szememből az álom utolsó jeleit és megropogtatom nyakam. Majd meglátom kezében a gitárt és halovány mosollyal arcomon, értetlenül hunyorogva nézek rá. Visszadőlök a párnára, fejem alá dobom egyik kezem, másikat arcom elé emelem, és mutatóujjam körmét rágcsálva hallgatom, ahogy a húrok ritmusosan szólnak. Mikor a dal végére ér, mögé siklom, a takarót magam köré csavarva, megtámaszkodom, és apró csókot nyomok nyakára, majd arcára, végül magam felé fordítom, hogy ajkait ízlelhessem. -Komolyan fejedbe vetted, hogy elkényeztetsz, ahogy tudsz? Mert eddig tökéletesen taposod az utat, és ha eddig nem lett volna elég, még jobban az ujjaid köré csavartál.-suttogom fülébe, és igencsak erőt kell vennem magamon, hogy ne hagyjam, hogy a szememben egy pillanatra megcsillanó könnycsepp előtörjön.
Imádom a kuncogását. Az a hang egyszerűen simán jókedvre hangol engem is. Amikor megcsiklandoz, megnyikkanok, mint a kutya, amelyiknek a lábára léptek, és megvonaglok, mert érzékeny pontra tapintott, és a kis szemtelen boszi most már azt is tudja, hogy csiklandós is vagyok. És őt ismerve, adandó alkalommal ki is fogja használni a helyzeti előnyét, bár a legkevésbé sem bánom. Még mindig nem értem, hová akar kilyukadni, mikor kotorászni kezd a fiókban, de mikor egy apró tárgyat fog az ujjai közé, és meglóbálja a szemem előtt szinte lefagyok. Bármire gondoltam volna, de ez... ez olyan lépés, amit még soha, de ténylegesen soha nem tapasztaltam meg. Ez a kulcs nem csak a lakásához tartozott. Hanem hozzá magához is, és a szívéhez is. Ennél többet semmiképp nem kívánhattam. - Ez... - nyögöm, és nagyot nyelek. Hogy mondjam el azt, amit nem lehet, mert nem találok rá szavakat? Csak kinyújtom a kezem, kiveszem a kezéből a kulcsot, és tenyerembe szorítom. Meghat a gesztus, és csak egy néma csókkal köszönöm meg neki, és mondom el azt, amit szeretnék. Hogy mennyire, de mennyire szeretem őt. Visszafekszem a párnára, egy hang nélkül, ő pedig újból vállamra hajtja a fejét. Az este további részében már nem hangzik el szó közöttünk, csak élvezzük a másik közelségét. Élvezzük azt, ami szinte tapinthatóan itt van köztünk a levegőben. Élvezzük a szerelemet.
Már világos van odakinn, mikor kinyitom a szemeimet. A behúzott függönyök közt tenyérnyi helyen látni a kinti világot, és hó ragyog fehérségével be a szobába. Leslie felé fordítom a fejem, és hangtalanul elnevetem magam. Szinte tátott szájjal alszik, olyan mélyen, mint egy kisgyerek. Legszívesebben csókokkal kelteném fel, de hagyom még pihenni. Mert eszembe villan egy ötlet... hogy mennyivel másképpen is lehetne szebbé varázsolni a reggelét. Kiosonok a lakókocsiba, és a fekhelyem alól előhúzok valamit, amit már idejét sem tudom, mikor fogtam a kezemben. A régi, jó öreg gitárom. Azt hiszem akkor játszottam rajta utoljára, mikor eltemettem a nagybátyámat, és elpengettem sírja fölött a kedvenc dalát, mintegy búcsúzásképpen. Akkor megfogadtam, hogy legközelebb csak akkor nyúlok a hangszerhez, ha lesz olyan érzelem az életemben, ami miatt érdemes lesz. Akár öröm, akár szomorúság... és most itt az alkalom. Keresni sem lehetne jobbat. Visszasettenkedem a lakásba, és leülök az ágy szélére. Leslie megmoccan, és nyitogatni kezdi a szemeit, talán a motoszkálásom kelti fel. Csak nézek rá mosolyogva, ahogy felül, csodálkozva nézve rám, és megpendítem a húrokat. Kissé ugyan kijöttem a gyakorlatból, de azt hiszem, a dal el tudja mondani helyettem azt, amit szeretnék. Hogy mit is érzek iránta.
Elnevetem magam, és akaratlan kiforgatom szavait. -Szóval lényegében a samponom illatát szereted. Igazán hízelgő.-szélesen vigyorogva pihentetem tovább vállán fejem, az általa megszokott helynek hívott módon, és igaza volt. Lehet, hogy egy párnával mér én sem értem volna be csak úgy. Sanszos, hogy túl gyorsan hozzászoktam bizonyos körülményekhez, amikhez más nem is akar ilyen gyorsan megszokni. Nekem viszont tiszte természetes lett pár nap és hét alatt. -Bizony, és az a kézmozdulat több mindenre jó, mint a lövöldözés, amire mellesleg a szomszédok a rendőröket hívnák gondolkodás nélkül.-bármennyire el akarom nyomni a vigyorgást és a nevetést, nem megy. A gondolataink hirtelen és könnyedén úsznak tova, és ezt szerettem benne. Ezt is, persze sok minden más mellett. De nem ragadtunk le dolgokon, elmondtuk a másiknak, amit akartunk, vártuk a reakcióját, megkaptuk, majd haladtunk tovább az egymás megismerésének útján. A múltam egy bizonyos részére emlékszem, és furcsa, most tényleg a tökéletes ellentettje vagyok annak a lánynak. Legalábbis vele szemben mindenképp máshogy viselkedem, mint másokkal. -És szerény is vagyok, mint te?-csiklandozom meg oldalát, felvonva szemöldököm, de igaza volt.-Csak alá ne becsüld a képességeim. Ha a bőröm vagy annak a bőrét féltem, akit szeretek, nem mosolygok édi-bédin.-ebben a két dologban nem igen ismertem lehetetlent. Felkönyökölök és a párnán támaszkodva vázolom fel röviden a helyzetünk. Tényleg, csak most érzem igazán, hogy a közelsége megszokottá vált, s lényegében kezdetektől fogva nálam lakik. Nem mintha ez zavart volna, sőt sok előnnyel járt, és itt nem a kajakészítésre gondolok. -Hát biztos lesz, amikor nem velem leszel...arra gondoltam, hogy ez sokat segítene ezeken a helyzeteken.-húzom ki az ő oldalán lévő komód fiókját a gondolataimmal, majd ujjaim a levegőbe emelve egy kulcsot lebegtetek kettőnk között.-Úgy sem haladunk abban a sorrendben, ahogy a legtöbb pár. Persze ha ez túl sok, megértem, de gondoltam egyszerűsítene pár dolgon a jövőben.-ejtem kezembe a kulcsot, majd adom kezébe, s remélem tényleg ő sem veszi ezt tolakodónak vagy elhamarkodottnak.
Veszi a lapot, mert az előbbi, meglehetősen komor témától függetlenül ugyanolyan vidáman néz, ahogy én is, mikor megtapasztalja, hogy milyen az, ha "bérelt" helye van a vállamon, és hozzám bújva. - Naná, hogy van megszokott helyed. Azt hiszem, talán már nem is aludnék olyan jól, ha nem így lenne, és nem érezném a hajad illatát. Mondták már, hogy olyan, mintha egy trópusi kertben lennék? Kókuszt érzek benne, vaníliát, és nem is tudom még, hogy mit. Olyan, mint a paradicsomi édenkert - mondom, és nagyot szippantok a haja illatából. Mintha csakugyan az óceán partján állnék, és virágok illatát hozná a szél felém. Csodálatos. A lényének, a személyiségének az illata ez, úgy hiszem. Édes, és mámorító. - Mmmm, én is le tudom kapcsolni az ágyból az égőket, bár nekem revolver kellene hozzá. Neked elég egy kézmozdulat, ezért hagyom rád - válaszolom szemtelenül, mikor meghallom zsörtölődését. Ismerem már jól, szinte hallom, hogy morgós hangja alatt ott bujkál és vibrál a nevetés. Aztán csendesen hallgatom a szavait, mikor elmeséli, mit tett a bárban. Elismerően vonom fel a szemöldökömet. - Egyrészt, bárki is volt az illető, megérdemelte, ha csak kihasznált téged. Másrészt nyilván fura, de sosem láttam benned, hogy veszélyes lennél. Ugyanolyan esendőnek, és szeretetre vágyónak tűntél, mint magam is. Még akkor is, ha mindezt nagyon csúnya pillantásokkal igyekeztél leplezni az elején - cirógatom a vállát elgondolkodva. Igen... talán azért is találtunk egymásra, mert ugyanolyanok vagyunk mindketten, és kimondatlanul is magunkat láttuk meg a másik hányatott sorsában és életében. - Nocsak - emelem kissé fel a fejem meglepve, mikor elhúzódik tőlem, és felkönyököl. - Igazad van - biccentek aztán. Lényegében gyönyörűen beköltöztem ide, bár nem ez volt a célom. Őt akartam, nem a lakását, vagy a körülményeit. Mondjuk úgy, egyikkel járt a másik. - Rendben, törülköző és ruhák kipipálva. De mire gondolsz még, ami hiányzik? - ráncolom a szemöldökömet. Ha megölnek sem tudnék rájönni, mire is céloz jelenleg.
Igaza volt, legalábbis abban, hogy nem akartam erre gondolni, mikor vele voltam. És nem is fogok, elhatároztam, mert nem érdekelt, hogy mit tett vagy mit nem tett a múltjában. És szelíd mosolyom tökéletesen kifejezte, hogy mennyire egyet értek vele. -Itt vagyok neked, bármiben segítek, kérned sem kell. Csak ígérd meg, hogy nem zársz ki. Soha.-ujjaim alatt a forró bőr megnyugtatóan hat rám, még jobban érzem a közelségét, ami nélkül most már azt hiszem nem lennék igazán önmagam. Végül, hogy az estére semmi se vethesse az árnyékát, és legyen időnk megemészteni a történteket, kicsit elterelem a témát. Plusz nem akarom, hogy eméssze magát, vagy azon rágódjon, hogy mi történt a múltjában. A jelenen akartam tartani, magam mellett, talán kicsit önző módon. Kényelmesen ücsörgök, mire ő elterül az ágyon, szavait tetteken megmutatva, mire elnevetem magam. -Van megszokott helyem?-vonom fel szemöldököm, aztán az imént említett helyre egy szempillantás alatt befészkelem magam, ujjaim mellkasán pihentetem, apró köröket kezdek el rajzolgatni.-Igen, igazad van, megszokott hely.-dünnyögöm nyakába, mélyen beszívva illatát.-Az égők lekapcsolása úgy is rám marad majd.-forgatom meg szemeim, igaz ezt nem láthatja, de az ismerős hangsúlyból már tudhatja, hogy a jól megszokott módon elnyomom a nevetésem és durcáskodásnak álcázom a vidámságom. -Egyszer azt mondták, hogy megszelídíthetetlen boszorka vagyok. Az illető ezek után a saját szavait támasztotta alá, mivel sosem adta ki időben a bérem, kihasználtam, hogy boszorka vagyok és másnap reggel a bár, aminek a tulajdonosa volt, úgy nézett ki, mint ahová a villám vágott be. Ehhez képest, most a szívverésed hallgatva alszom el, és még csak azt sem kifogásolom, hogy a takaró mennyi része van nálad.-kuncogom el magam, lehunyva szemeim, majd kicsit megemelem fejem, és odébb húzódok, hogy könyököm a párnába fúrva megtámaszkodhassak a kezemen.-Elgondolkodtál már azon, hogy lényegében itt laksz? Mások hónapokig randiznak, mire eljutnak idáig. A ruháid ott száradnak, a törölköződ fel van akasztva az enyém mellé... már csak egy valami hiányzik ehhez...-mondom sejtelmesen mosolyogva, ez alá sok minden tartozhat. Pedig én csak egy dologra célzom.
- Meg kell változnom. Nem csak miattad, magam miatt is - suttogom, mikor homloka a homlokomhoz ér. - Nem akarom, hogy ha... ha esetleg ilyesmit teszel velem, azon gondolkozz, vajon ki jár az eszemben közben... és tudom, hogy nem jó dolog, amit élvezek, de úgy belém ivódott már, és úgy vált a részemé, hogy szinte észre sem vettem. Nem tudom, fog-e sikerülni... de meg szeretném próbálni... ha segítesz nekem benne - teszem hozzá, aztán felsóhajtok, és úgy nézek rá, mint egy megdorgált kisgyerek, aki a szidással letudta a büntetését. - Nos, azt hiszem, a lázas semmittevés egész jól hangzik az este hátralévő részére, nem? - kérdezem aztán már kissé vidámabban. - Úgy gondoltam, hogy elterülnék az ágyon, így... - demonstrálom kimondott szavaimat - aztán felemelném a karomat, hogy hozzám bújhass, ide, a megszokott helyedre - bökök fejemmel a vállam irányába. - Aztán beszélgethetünk, nézhetünk tévét, vagy csak merenghetünk magunk elé az égők fényében... rád bízom a választást. Nekem mindegy, mit csinálok veled, a lényeg, hogy melletted vagyok.
Az élet kiszámíthatatlan. Ezt pont nekem nem kell mondani. Voltam fent és lent, örültem annak, hogy szabad vagyok, szorongtam azért, mert mindezt egyedül kellett élveznem, mert soha nem volt igazi családom, sőt senki, akit szerethettem volna, ha még csak egy kicsit is. Tudtam, hogy ez most más, éreztem. Engem sem vetett meg a múltam miatt, legalábbis amit rólam tudott, azok a sötétebb titkaim voltak. A nevelőapám kiontott vére és a ferde hajlamai, az, hogy a magam korával többet láttam már a való világból, mint mások. És most, hogy olyasmit tárt fel előttem, ami számára is érthetetlen, kellemetlen, és látom a szemében, hogy fél elmondani, egyszerűen képtelen vagyok azt tenni, amire vár. Nem tudom felpofozni, mert a gyomrom összeszorul és ha most tenném, amit mondana, elveszteném őt is, pedig igazán még csak most kaptam meg. Nagyot sóhajtok, mikor kimondott gondolataim végére érek, és meglátom szemében a megkönnyebbülést, ismét elmosolyodom. Kezeim keze között pihen, csókja ismét perzselve szántja bőröm, ahogy a kézfejem szájához emeli. -Nagyon ajánlom, hogy így legyen.-minden szavára reagálok, mikor magához húz. Csak annyira hajtom oldalra fejem, hogy apró csókot nyomhassak füle tövéhez. -Nem akarom, hogy megváltozz.-suttogom óvatosan.-Az összes hibáddal együtt, a múltaddal együtt kellesz nekem, nélkülük nem az lennél, aki.-húzódom el tőle, épp annyira, hogy a fejem homlokának tudjam támasztani, és pár percig csendbe burkolózva szemébe nézhessek.-Mik a terveid az este további részére? Van még sütink, pezsgőnk... Csak legyen ez a mai nap egy szép emlék, és ezt most nem engedem, hogy bárki vagy bármi elrontsa nekünk.-húzódom el tőle, halovány, de bizakodó mosollyal ajkamon. Komoly lépéseket tettünk egy nap alatt is, s azt hiszem kellett egy kis idő ahhoz, hogy mindez létrejöjjön, s ahhoz is kell majd, hogy tovább erősödjön. De mind a ketten akarjuk ezt akadályok ide vagy oda.
Elhallgatok, és beáll a szobában a csend. De ez a csend ezúttal nem kellemes, hanem idegtépő. Várakozással teli, és azon kapom magam, hogy finoman remeg a kezem. Vajon mi lesz a válasza? Most már tudom, mit érzett ő, mikor felfedte előtte fél-boszorkány mivoltát. Én őt elfogadtam azonnal, gondolkodás és hezitálás nélkül, csupán önmagáért. Ő vajon hogy fog dönteni? Nagyot nyelek, mikor finoman kényszerít, hogy nézzek a szemébe, és nyilván láthatja szememben a félelmet, mert kissé elmosolyodik. Szavai hallatán a gyomrom pedig vet egy hatalmas szaltót az áldott megkönnyebbüléstől. Tényleg szeret engem... szívéből szeret, hiszen mi másért fogadna el engem így, ahogy vagyok, még a zűrös múltammal egyetemben is? Lehajolok, kezembe veszem a kezét, és megcsókolom az ujjait, aztán visszafordítom tekintetem a szeme felé, ezúttal már látható megkönnyebbüléssel. - Köszönöm - suttogom. - Köszönöm a sorsnak, hogy pont téged ejtett az utamba. És köszönöm, hogy kellek neked, még így is, ahogy vagyok. És nem kell félned attól, hogy más nőre gondolok, mert ilyen nincs, és nem is lesz. Szerettem őket valaha, de annak már vége. Ha másképp éreznék, most velük lennék, és nem veled. De talán nem véletlen, hogy minket egymás mellé sodort az élet. Téged szeretlek, Leslie, nem mást - húzom magamhoz, és átölelem, államat a vállának támasztva. Eláramlik bennem a nyugalom, és a béke érzése, ugyanúgy, ahogyan alig fél órával ezelőtt is. - Igyekszem megváltozni... változtatni magamon. Biztos nem megy majd könnyen, és nem is lesz tökéletes, de ha rád gondolok, sikerülni fog. Érted megéri, Leslie.
Érzem, hogy a bőröm alá férkőzik a kételkedés, a félelem, minden fellelhető, kézzel ugyan nem fogható, de velőig hatoló lehetősége. Fura mód a szívem ismét torkomban kezd el dobogni, gyomrom pedig fordul egyet, a sütemény puszta létezéséről is megfeledkezem. A tányér az ölemben nyugszik, fél kézzel fogom, tartom, félek, hogy odáig jutunk, hogy összeroppantom, míg másik kezem a nyirkos tenyérben fekszik. Minden biztatás ellenére félek. Az érezhető feszültség és a nemrég még forró levegő helyére a szobába felfoghatatlan hideg kúszik be. Nekikezd, én pedig érzem, hogy még inkább belém fagy a levegő. Nagyot nyelek, minden szavánál érzem, ahogy egyre jobban összeszűkül a világ, s szinte szédülni kezdek, pedig ülök. Lesütöm a szemem, és pár percig csendben várok, emésztgetem, amit mondott. Hirtelen mindent máshogy kezdek el látni...legalábbis azt hiszem. Kihúzom kezéből a kezem, az ölemben lévő tányért az ágy mellett lévő komódra teszem, mindezt arra használva, hogy a gondolataim rendezni tudjam, majd mikor visszanézek rá, álla alá csúsztatom ujjaim, majd másik kezemet is segítségül hívva arca két oldalát megtámasztom, hogy még csak lehetőséget se adjak neki arra, hogy esetleg a tekintete eltévelyedjen. -Tisztázzunk valamit. Nem foglak felképelni a múltad semmilyen része miatt sem.-nézek mélyen szemébe, igaz minden szót komolyan gondolok, de el-el kell fojtanom a lehetőségét annak, hogy hangom egy pillanatra is megremegjen.-Tudom mit érzek, ezen ez nem fog változtatni. Mindenkinek vannak hibái, amiket nem tud csak úgy kiküszöbölni. Én nem fogom a véred venni, erről biztosíthatlak, de igyekszem alkalmazkodni.-halovány, biztató mosoly kúszik ajkaimra, míg ujjaim gyengéden simítják végig borostás arcát. -Bármit megtennék érted, hogy a kedvedre tegyek, de ha egy pillanatra is más nőre mersz gondolni, mikor velem vagy, a pofon lesz a legkisebb gondod.-adom tudtára, hogy azért bennem is van tartás, legalábbis azt hiszem ennyit minimum kérhetek tőle.-Épp ezért bármit képes vagyok megtenni, hogy elfeledtessem őket veled.-hajolok hozz k közelebb, gyengéden megcsókolva, igaz sokkal inkább hat felfedezőnek ez a csók, mint olyannak, mint a többi. Valami ismét megváltozott köztünk, amihez alkalmazkodunk, vagy az egész nem ér semmit. Én azt hiszem tisztán kifejeztem az érzéseim, gondolataim a témáról, de ki tudja, lehet, hogy valami kimaradt. Viszont az őszintesége, s az őszinteség maga, ami köztünk van, már egy biztonságosnak tűnő alapot ad a jövőnek.
- Néha én is megrémülök önmagamon - motyogom válaszként, aztán nagy levegőt veszek. - Van valami, amit még nem tudsz rólam, mert még sosem mondtam el magamról. Igazából alig páran tudják a teljes igazságot, mert... mert talán még önmagam előtt is szégyellem magam, de képtelen vagyok rá, hogy ne érezzem, vagy ne akarjam újra azt az érzést. Kicsit számomra is olyan zavaros az egész - morgom, aztán megrázom a fejem, mint aki önmagával viaskodik, és visszakalandozom kissé a múltba. - Mondtam már neked, hogy a nagybátyám nevelt fel. Úgy nevelt, ahogy egy férfit illik, szabad voltam, és nem voltam soha eltiltva semmitől, lévén hogy az ő alapelve az volt, hogy saját kárán tanul mindenki. Bármit is tettem, jó vagy rossz dolgot, mindig úgy mondta, férfi vagyok, nem nebántsvirág. Ihattam, cigizhettem, megtehettem tényleg bármit. Igazság szerint nem is volt sok ideje a nevelésemre, hát jobbnak és könnyebbnek tűnt szabadjára engedni engem. Bízott benne, hogy tudom, hol a határ, és nem vagyok akkora ökör, hogy fejjel menjek a falnak, mindezt készakarva. Mit ne mondjak... jókorát tévedett - nevetek fel keserűen. - 15 éves voltam, mikor életem első nője elcsábított. Gondolhatod, hogy legyezgette a hiúságomat, amikor egy érett nő lecsapott rám, egy kölyökre, és engem akart. És az sem rettentett el, mikor rájöttem, hogy vámpír - nyelek nagyot. - Éveken át volt kapcsolatom vele. Szinte a lábai elé borultam, úgy imádtam. Nemcsak ő volt az első szerelmem, hanem az első nő is, akivel... - vetek egy pillantást Leslie-re. - De az élvezeteknek ára volt. A vérem. Minden alkalommal, amikor egyesültem vele, belém harapott, és a véremet vette. És sosem volt túlságosan finom, vagy gyengéd. Eleinte fájt... aztán egy idő után azt vettem észre magamon hogy szükségem van rá. Hogy már én magam kérem, és várom, hogy megtegye velem. Amikor a nagybátyám rájött, elvert. Iszonyúan elvert, de már akkor semmi nem érdekelt, csak ő, és amit adni tudott nekem. És Gwen... ő is vámpír volt. És tőle is azt kértem, hogy... - harapom el megint a mondat végét. Leslie anélkül is érti, mire akarok kilyukadni. - Élvezem, bébi. El sem tudom mondani, hogy mennyire. Felpörget, totálisan. És igyekszem elfojtani, de most, ahogy megharaptál, azt hittem, már attól elmegyek - hajtom le ismét a fejemet. - Ezek után ha fel akarsz képelni, nem állok ellen. Megérdemlem.
Kezdőlap
