Testemen borzongás fut végig, szívem pedig egy ritmusra kezd el járni övével. Ujjaim alatt forró bőre ismerős puhaság, mégis, ahogy fürkésző pillantását arcomon érzem, míg próbálom emlékeimbe vésni a pillanatokat, érzem, hogy arcomra óvatos pír szökik, alig látható, olyan, ami eddig nem sokszor bújt elő, s mutatta meg magát.
Bőröm libabőrös lesz, ahogy a nadrágom a földre csúszik, s kilépve belőle, ujjai gyengéd érintését borostás arcának cirógató érdes, mégis kellemes érintése követi. Lenézek rá, alsó ajkamba harapva mosolyodom el a testem végigborzongató csókoktól, amiket térdemre, majd combomra hint.
Tekintetét kémlelve, ujjaimmal végigsimítok arcán, és ahogy felnéz rám, mondjon bármit, egy apró szó csúszik ki számon.
-Várj...-suttogom, és mielőtt ellenkezhetne, úgy nyúlok álla alá, hogy kénytelen legyen ismét kiegyenesedni, és ennek hála kicsit fölém is magasodni.-Egyenlőek vagyunk, emlékszel? Nem akarom, a lábam előtt heverj, se most, se máskor. Semmiért. Soha.-nézek rá komolyan, s bár valószínűleg ő nem így értette iméntit, azt akartam, hogy tudja, sosem lennék képes a földbe döngölni a saját akaratom pedig mindenek elé helyezni, s rákényszeríteni. Hátrébb lépek, az autóban lecserélt rózsaszín ruhának hála, most nem cipzárokkal kell megküzdeni, csupán egyszerű anyagokkal, így a pólót lehúzom magamról és a földre dobom, hajam kócosan omlik vállamra, s szemem lesütve ismét elpirulok kicsit. Egészen más érzések töltenek el a múló másodpercek alatt, s bár imént pont én voltam az, aki az egyenlőségről beszélt, jelenleg erről elfeledkezem és megmutatom azt az énem, akit eddig aligha ismerhetett. Hevesen ver szívem, légzésem felgyorsul és ennek hála szaporább ritmusban emelkedik, majd süllyed mellkasom. Testem megannyi apró rezdülése jelzi a vágyat érintéséért, de továbbra is makacsul kiállok amellett, hogy minden percre úgy akarok emlékezni, mint első csókunkra, mint az első érintésére.

A hosszúnak nem nevezhető út gyorsan elrepül, gyorsabban, mint hiszem, és azon kapom magam, hogy a "Köszöntjük New Orleansban!" táblát is elhagyjuk. Kiszállok az autóból, már épp szóvá tenném, hogy bizonyos szokás mit kíván, s úgy teszek, mint aki erről mit sem tudna, előre lépek, a kilincset viszont mikor lenyomnám, mögém lép és ölbe kap. Elnevetve magam, ujjaim tarkójára csúsztatom és mikor a nappaliba érünk, elengedem, hogy két lábamon érjek földet.
Viszonozom csókját, majd alsó ajkamba harapva nézem a csillogó szempárt. Sugárzik róla a boldogság, amitől megnyugvás lesz úrrá rajtam, s elgondolkodva szavain, kicsit oldalra billentem fejem. Épp válaszolnék, mikor megragadja derekam, és ismét megszólal, ezzel a lehetőséget is elvéve tőlem, hogy ellenkezzek vagy bármi mást tegyek. Viszont azt eléri, hogy lehunyva szemem, elmosolyodjak szavain, és ujjaim anélkül vezetem végig vállán, egészen tarkójáig, hogy kinyitnám a szemem.
-Nem a pénz és nem is a neved, még csak nem is a gyűrű vagy az ékszerek tesznek boldoggá, hanem te.-suttogom, kinyitva szemem, közelebb húzom magamhoz, s mielőtt megcsókolnám, még elmerülök az engem fürkésző tekintetben. Mintha előbbi fáradtságának nyoma se lenne, ami megmosolyogtat, s ezzel egy időben húzom be a lakás összes ablaka előtt lógó sötétítőt. Kellemes félhomály lesz úrrá a téren, s kicsit lábujjhegyre állva, ekkor csókolom csak meg. Gyengéden, alig érintve ajkát, óvatosan, felfedezően, miközben nyakáról elindulnak ujjaim, s a fehér ing első gombjához érve elhúzódok tőle, hogy aztán szép lassan kigomboljam az inget, s ujjaim a forró bőrén végigvezetve kövessem le minden izmának éles határvonalát. Szívénél megállítom tenyerem, a heves dobogást, a lüktetést érezve elmosolyodom és letolom válláról is a takaró anyagdarabot, ami így a földre esik. Nem akartam sietni. Minden percet minden apró érintést élvezni akartam, újra felfedezni, megismerni, emlékeimbe vésni.

Szinte minden együtt töltött napra emlékeztem, a vitákra, amikor a múltunk a jelenünk fölé emelkedett, és sötét felhők és villámlás formájában viharként csapott le ránk, majd lett semmivé.
-Mindenhogy szeretlek te makacs, önfejű úriember.-szólok oda, mikor mormogva veszi tudomásul, hogy a szórakozást későbbre tartogatom, és bár ismerem a határokat, kicsit feszegetem azokat, a magamét is beleértve, mikor közelebb lépek hozzá, és mellkasán végigszántva ujjaimmal, elsétálok mellette. Testem minden porcikája vágyakozik az érintéséért, a tegnap este nem úgy alakult, ahogy terveztük, előtte pedig csak teltek a napok a maguk rendje szerint. De most az izgatottságot még fel sem fogom annyira, mint ahogy ismerve magam, pár óra múlva létezni fogok. A pillangók ugyanis szinte epekedve várják a gyomromban, hogy rosszullétig kergessenek a repkedésükkel.
Leülök és komótosan falatozni kezdek, míg ő is csatlakozik hozzám, és először csókot nyomva fejem búbjára, megjegyzi ismét, mennyire szeret. elmosolyodom, és mikor leül, egy pillanatra hozzáérintem lábfejem övéhez.
-Az nem is a boszorkányok szokása egyébként. Inkább a sziréneké. Bár, ha énekelnék neked, valószínűleg futva menekülnél.-nevetem el magam két falat között, majd terveim nem igazán fedem fel, de elég határozott célzást teszek arra, hogy vannak ilyenek a tarsolyomban a folytatás illetően.
-Igen, éppenséggel kaphatsz.-szinte látom a meglepettséget arcán, de azt egy percre sem hiheti, hogy nagyobb morzsákat fogok elé szórni csalinak, inkább apró, semmitmondó morzsadarabokat dobálok elé, hogy úgy vezessem tovább.-Majd, amikor a feleségednek fogsz hívni, megtudod a részleteket. Ami nem is olyan soká azt hiszem meg is történik majd.-fejezem be a falatozást a kávéval, és alsó ajkamba harapok, hogy elnyomjam a hirtelen folyamatosan ajkamra ülő mosolyom.-De abban biztos lehetsz, hogy emlékezni fogsz rá, ha pedig elfelejtenéd, újra emlékeztetni foglak rá.-kezdem el forgatni a jegygyűrűm az ujjamon, miközben tekintetem egyre fogva tartja övét. A percek múlásáról szinte meg is feledkezem hirtelen és csak őt látom, megszüntetve körülöttünk a tér minden részletét. Szerettem, s talán ezt egészen eddig fel sem fogtam, nem is éreztem ennyire hevesen.

Nem voltam semmi rossz elrontója, ezt jól tudhatta. Ugyanakkor hajthatatlan lettem a terveinkkel kapcsolatban. Csakhogy magam sem tudtam, hogy most azért akarom ennyire sürgetni, hogy a gondolataim megnyugtassam és végre lehiggyem, hogy mindez nem álom, vagy esetleg azért, hogy őt is meggyőzzem róla, nem különböznek a céljaink. Voltaképp attól féltem még így is, hogy ha minden most máshogy kezdene el alakulni, annak nem lenne túl jó vége kettőnkre nézve. Feltápászkodom, mielőtt elkapna a hév minket, és erőt veszek magamon, hogy a magamra szabott feladatommal foglalkozzam.
-Ettől nem tartanék sokáig.-mormogom úgy, hogy hallja, majd felállok és a szekrényhez lépek, hogy pakolni kezdjek, míg ő maga is kimászik az ágyból és a konyhában kezd el a reggelikészítéssel foglalkozni. Pontosan tudom, hogy melyik darabokat akarom elrakni, még akkor is, ha nem egy hosszú fehér ruhát fogok viselni. De azt akartam, hogy emlékezzen arra a lányra is, akit csak kivételes alkalmakkor láthat. A lányra, aki képes a kinyúlt pólón kívül mást is felvenni, ami jobban kiadja a formáit és amiért irigykedhetnek mások. Ennek fejében választok, és pakolok be, szinte észre sem veszem, hogy táncikálni kezdek, és mikor megszólal a hátam mögött, kicsit még ugrok is, ahogy gondolataimból előbukkanok.
-A vacsora jól hangzik.-mosolyodom el és csukom le a bőrönd tetejét, amibe a saját dolgaim pakoltam, majd az övére mutatok.-Megkímélem magam attól, hogy próbálok gondolatot olvasni.-célzok arra, hogy fogalmam sincs, ő miket akar elrakni, de azért a megjegyzését nem tudom elengedni a fülem mellett, és sejtelmes mosollyal ajkamon, kezdek el közeledni felé.
-Első éjszaka azt mondtad, hogy úriember vagy. Próbára teszem a képességeid.-vonok vállat vigyorogva, majd végighúzom ujjaim mellkasán és ellépek mellette, egyenesen a konyhába és helyet foglalok az egyik széken, s már szedek is a tányéromra egy keveset a rántottából.-Cserében pedig ígérem, meglepetésekkel teli napoknak nézhetsz elébe.-vágok ártatlan arcot, és szúrok a villámra a tojásból, majd harapok nagyot a pirítósból mellé.

A kezdeti nehézségek ellenére viszonylag gyorsan álomba merültem, és furcsa módon, de nem olyasmik fordulnak meg a fejemben az éjszaka, hogy mi van ha, hanem, hogy mi lesz. Elképzelem a közös életünk és mosollyal az arcomon ébrednék valószínűleg, ha nem riasztana fel a hasamra lecsapó csók. Gyengédségét csak én érzem, a furcsa hang, amit kiad, mindketten halljuk, s bár egy pillanatra alig tudom, hogy merre és hol vagyok, hamar észhez térek, meglátva a csillogó szemeket, amik rám merednek.
-Ne felejtsd el szerelmem, hogy egy boszorkányt szeretnél elvenni. Ezt pedig úgy sem fogom szó nélkül hagyni. Javaslom erre azért próbálj meg felkészülni.-tolom el magamtól tenyerem mellkasára fektetve, majd fölé hajolok.-És mi van akkor, ha nekem az egész kell? És az is, aki készítette?-harapok alsó ajkamba, mosolyom pedig végül nem ez, hanem a tőle lopott csókom nyomja el.
Nehezemre esik megmozdulni, de végül elhúzódom tőle és kelletlenül egy nagyot sóhajtok.
-Erős a vonzás, de-ülök fel és nyújtózok nagyot, majd ismét rá emelem tekintetem-ha most nem mászom ki mellőled, egész napra itt rekedünk. Tehát én pakolok, te reggelit csinálsz, aztán indulunk. Ha fürödni szeretnél menj csak. Azt hiszem kettőnk érdekében ezt most én kihagyom. Nekem úgy is lesz még dolgom ezzel, hogy ne felejtsd el.-mutatok időközben magamra, kócos hajammal ugyanis ki kell találnom, hogy mit kezdek. A ruhára már van ötletem, és épp ezért úgy kell azt elraknom, hogy még véletlenül se lássa. Felállok, majd pár másodpercig még figyelem arcát, és hagyom, hogy ajkamon szétterülő mosolyom megmutatkozzon előtte is.-Szeretlek.-mondom ki egyszerűen, majd távolabb lépek és magas, kócos kontyba kötve hosszú hajam, kihúzom az első fiókot és lassan elkezdem összerakni magamban, hogy mi mindenre lesz is szükségem. Az első fehérnemű, ami kezembe akad, máris a fotelben landol, ahol elkezdem gyűjteni a megfelelő ruhadarabokat, míg gondolataimnak hála halk háttérzajnak bekapcsolom a rádiót és kis mozdulatokkal kezdek el táncolni is a pakolás közben.

Nem voltam a szüleimre mérges, részben akkor ugyanis Hays apjára is az lettem volna. Egyikünk élete se volt könnyű, felesleges a szülők vétkein rágódni. De legalább van egy féltestvérem, valaki, aki a családomnak nevezhető a régi bandán és Chriest-en kívül. Az egészen más kérdés, hogy ennek fényében felmerülhet-e a kérdés, hogy vannak-e egészen más ágakon rokonok. Nem érdekeltek igazából annyira, hogy keressem őket, talán ezt némi dacnak is köszönhették, de ha felbukkant volna egy is, biztos, hogy jó adag kétséggel fogadtam volna. Hisz ha eddig nem keresett, ezután miért tenné?
-Folyton? Mostanában nem is... és különben is ne várd, hogy az ilyen szemtelenségeket ne díjazzam.-vigyorgom örömittasan, hisz hiába a lefogott kezek, tudom jól, hogy a boszi erő némi aduász a kezemben, ami ellen nem tud tenni, de ami még jól jöhetett sok esetben. Mellette ugyanis a legkevésbé sem éreztem azt, amit életem során eddig szinte mindig. A megvetést, hogy igazán sehová sem tartozom. Az elejétől fogva ezzel a ténnyel szembeállítva ismertem meg, s jutottam el mellette idáig. És ezért is hálás lehettem neki, mint oly sok másért is. Ellenérzés és nemtetszés helyett egyszerű elfogadást kaptam.
-Legközelebb olyan filmet veszünk ki, amiben esküvő van és hagyományok, hogy művelődjek minden téren. Amire emlékszem, az a csók a fagyöngy alatt.-azt, hogy ezt honnan tudtam olyan jól, nem árultam el, de alsó ajkamba harapva amolyan célzást tettem rá, hogy így a második közös karácsonyunk alkalmával megejthetnénk valahogy ezt a hagyománytisztelést. Feljebb tornászom magam, azzal a céllal, hogy eleget tegyek a kérésének, de óhatatlan kibukik belőlem egy egyszerű kérdés, amire talán tudtam a választ, de szükségem volt arra is, hogy kimondott szavak formájában halhassam az okot.
Érzem, ahogy lassan könny gyűlik a szememben, ahogy szavait hallgatva elmerengek az engem vizslató borostyán íriszben. Mikor befejezi, nagyot nyelek, hogy a könnycseppet ne engedjem kicsordulni szememből.
-Chriest Wolfswood ne merészelj nekem ilyen szépeket mondani, mert mindig megríkatsz.-szavaim ellenére mosoly ül arcomon, és a legkevésbé sem bánom, hogy ezt hallottam a szájából.-Azt hiszem én a magam részét megtartom a beszédemhez. De valami olyasmi lesz a vége, hogy szeretlek azért, ami már most összefűz bennünket, és szeretlek már előre azért, ami eztán következik.-a hirtelen ötlet, ami megfogan gondolataim között remélem meg is marad az említett pillanatig.-Viszont azt hiszem...-nézek az órára, és fintort vágok, mivel jócskán közeledünk a hajnalhoz-Lassan ideje lenne még pihennünk egy kicsit, hacsak nem teleportálni akarunk Vegas-ba és a csomagjainkat nem rakják össze a manók.-csókolom meg még egyszer lágyan, szeretettel teli, majd hasamról oldalamra fordulok és fejem mellkasára döntve, szinte mosolygok, míg álom nem jön a szememre.

Megforgatom a szemeim, ellenben vele, én valahogy attól nem tartottam, hogy megtollasodunk. Hacsak nem élek a boszorkány énem képességeivel, bár régebben ilyen helyeken inkább a farkas énem került előtérbe, és a kelleténél kicsit nagyobb szájjal álltam ki az igazam mellett.
-Nem is értem miért hiszed azt, hogy mi nem vagyunk egy átlagos, normális pár.-próbálom elnyomni a mosolyom és kicsit ironizálva mondani a szavakat, de végül győz a mosoly, s arcom vonásai ennek megfelelően változnak meg. Behúzom magam mellé az ágyba és mellé henteredek, de szavain elgondolkodom. Oké, elismerem, ez az én tudatlanságom volt, és valahogy nem tudom megállni, hogy a "nyilván a te szüleid is..." részen ne akadjak fent egy kicsit.
-Nyilván azért nőttem fel úgy, ahogy mert a szüleim roppant hagyománytisztelők voltak és szerették egymást mindenek felett.-a rossz szájízzel kiejtett szavak nem is igazán neki szólnak, sokkal inkább a szüleim iránt érzett furcsa gyűlölet iránt. Ami zavart, hogy ehhez még arcokat sem tudok társítani, ugyanis fogalmam sincs róla, hogy hogyan is néztek ki. Bár elvileg a kék szemem anyámé, legalábbis hallottam már ezt egyszer-kétszer. Lefogja a kezem, tudja ugyanis, hogy ezért hasba csapnám szeretetem jeléül, és épp ezért megvillan kék szemem és a párnám a puszta gondolataimnak hála csapódik arcába.-Szerintem pont neked nem lehet egy rossz szavad se a szűzies kislány énem miatt, aki mellesleg, ha elfelejtetted volna, boszorkány génekkel is rendelkezik.-figyelem arcát mosolyogva, ahogy előbukkan a párna alól és olyan ártatlanul pislogok rá, ahogy minden bizonnyal a szóban forgó lányok tennék, de ajkam száján buja mosoly ül. Furcsa, hogy milyen gyorsan meg tudtam magam győzni arról, hogy nekem ez kell, ő kell, és az élet, amit mellette élhetek. Bár nyilván a folyton gyomromban repkedő pillangók, a közelében hevesen dobogó szívem pont elég okot adnak, hisz szerettem őt.
Nem szólok semmit, csak csak alsó ajkamba harapva csúszok hozzá közelebb és szabad kezemmel megtámaszkodom feje mellett, míg másik kezemmel gyengéden simítok végig arcán, közelebb hajolva hozzá, pár másodpercig mégis csak tekintetét keresve várakozom.
-Hogy lehetsz ennyire makacs, hogy a történtek ellenére se adtál még fel?-teszek fel inkább költői kérdést, majd ujjaim tarkójára vezetve gyengéden, mégis szenvedélyesen és szerelemmel teli csókolom meg.

Zakatoló szívverésem fülemben dobol, egész lényem reszket, de tudom, a döntésnek, melyet most hozok nincs ára. Nincs zsákutca, ha vége is szakad valaha a közös útnak... Nem, erre nem is gondolhatok. A szavak lassan jönnek elő, nehezen, de kimondnom azt, amit a szívem, s nem az eszem diktál. Az eszem ugyanis a félelemben élt évek óta. Attól tartottam, hogy ismét egyedül leszek, család és szeretet nélkül. Attól tartottam, hogy a sötétség bekebelez és nem lesz visszaút. Végül legyőzöm minden bennem háborgó ellenérzést a jövővel kapcsolatban és teszek egy lépést előre a közös jövőnk felé.
Tudom jól, ez nem ennyi lesz. Rengeteg mindent kell magamban átértékelnem, elhinnem, hogy ez a saját életem, hogy nincs mitől félnem, hogy minden igaz, semmit sem csak az elmém hitet el velem. És ahogy arcára nézek, a sötétben fakónak tűnő szemekbe ismét csillogás költözik, amitől én magam is elkezdek felengedni. Mégis egy pillanatra mintha látnám a félelmet, és pontosan tudom, mitől is tart. A bennem rejlő vadság, a megzabolázhatatlan ellenállás könnyen előtörhet, és nem tudom, hogy képes leszek-e egy nem túl kedves visszavágást megakadályozni. egészen pontosan azt, hogy ne vágjam a fejéhez miatta mondtam igent erre az egészre. Nem így éreztem, de ismertem már magam. Így ezt a gondolatot el is temetem magamban, és ha kell, elharapom a nyelvem, de nem engedem ezt kimondani a jövőben.
-Akár el is könyvelhetsz egy hetet is.-harapok ajkamba, hogy a vigyort elnyomjam, és elindulok vele az ágy felé, a párnám ugyanis még a takaróval egyetemben sem ér fel azzal, amit mellette érzek éjszaka. A biztonság, a nyugalom, az őszinte szerelem, ahogy karjai körém fonódnak, s amiből reggel csak kisebb manőverek és tornagyakorlatok után tudok kiszabadulni.
-Tudom jól, hogy ez a mázlim. És ezért akkor is hálás leszek, mikor már ősz szakállad lesz, és a fejed tetején egy szál haj se fog az ég felé meredezni.-mosolygok, mikor az ágyra dobja a takarót és a párnát, majd magammal húzom és most ellenben a jól megszokott helyzettel, hasra fordulva könyökölök a matracon és úgy figyelem szavait. Szemöldököm összeszalad, majd fintort vágok, és elnevetem magam.
-Először is ughff...-adok ki fura hangot.-Bár jó tudni, hogy legalább gondolt rád. Igazán figyelmes.-próbálom elfojtani a nevetést, ami előtörni készül belőlem.-Lássuk csak. Kék és régi a nyakláncom, de míg nem tudom miért áldozzam fel, végiggondolom, hogy mi az, ami még régi és az enyém. Kölcsönbe tudom már, hogy mit adok. De mond csak Chriest Wolfswood, miféle woodoo ceremóniára készülsz te?-szalad szemöldököm a homlokom közepére kíváncsian, és meglehet, hogy tudatlanságnak fog tűnni tőlem, de őszintén szólva fogalmam sincs, mégis mire kellhet ennyi minden. Bár sejtéseim vannak, ujjaink egybefonom oldala mellett, így közrezárva karjaim között, és másik kezem mellkasára fektetem, majd rá teszem állam, és úgy figyelem a félhomályban arcát.

Mindig is én voltam az, aki erősnek akart mutatkozni, történjen bármi, kitartott. Most mégis egy egyszerű döntéstől menekülök, holott pontosan tudom, mit súg a szívem, mit kell tennem. Kétségeim gyökerét nem találom, nem akarom megtalálni vagy csak egyszerűen képtelen vagyok beismerni az igazságot, miszerint bármennyire is próbálok a magam ura lenni, el kellene engednem a makacs önzőségem és belátni, mellette megkaphatom mindazt, amiről eddig csak magányosan álmodoztam. Elhatározás. Máskor könnyen megy, most mégis gyomromban hatalmas görcs nő a puszta említésétől is ennek a fogalomnak.
Elengedem és távolabb lépek tőle. Az ablakon kibámulva vágyom a választ megtalálni mindarra, amit a szívem pontosan tud, az agyam mégis képtelen elfogadni. Érzem a tekintetét, ami követi mozdulataim, s bár az ablakból csak halovány körvonalakat látok, amik az ágyon ülő alakját mutatják, pontosan tudom, hogy mit gondolhat most. Hallom, hogy nem vesz levegőt, egészen addig, míg szembe nem fordulok vele. Ekkor mintha kisebb tornádót fogott volna vissza, egyszerűen reagál. Talpra áll, de nem jön közelebb. Szavaira ismét érzem a testem átjáró kétségeket és mégis mintha valami megtört volna bennem. A felismerés, hogy el is veszíthetem épp elég dolgot hozott fel mellette, és először csak bólintva ugyan, de választ adok kérdésére.
Teszek egy lépést felé, majd még egyet, míg végül egészen közel nem állok meg hozzá, kezem mellkasára fektetve nézek fel szemébe, a szoba sötétjébe burkolózva, mégis tudom, hogy hol keressen a borostyán tekintetét.
-Őszintén szólva egy dolgot tudok. Melletted mindazt megkaptam, amiről régen, kiskoromban még csak álmodozhattam. Nem kompromisszumokat akarok, és azért hozzád menni, hogy ne hagyj el. Meg akarom tanulni, hogyan legyen türelmes veled, hogyan tartsak ki melletted mindig és hogy adjak meg neked mindet, amit csak tudok.-suttogom, egyik kezem felemelve, ujjaimmal végigsimítok a borostás arcon.-Amikor megkérted a kezem, igent mondtam. Azt akarom érezni, amit akkor este. Azt a bizalmat, amit akkor felém éreztél. Amikor minden olyan egyszerűnek tűnt. Tovább akarok haladni azon az ösvényen.-emelkedem lábujjhegyre és húzom közel magamhoz, de mielőtt megcsókolnám, még ajkaira suttogom a szavakat, amiket ki akarok mondani, itt és most.-Szeretlek és ezen senki és semmi nem változtathat. Még a saját makacsságom és önzőségem se. A feleséged akarok lenni és holnap az is leszek. Magam miatt és mindenek előtt miattunk, mert ez az út a közös utunk választópontja és ezen akarok veled végigsétálni, amíg lelkem e testben él.-csókolom meg gyengéden, és lépek tőle egy lépést hátrább, az ágy felé húzva, ahogy ujjaim tarkójáról végigvezetem kezén, és összefonom ujjaink.

Tudtam jól, milyen ember vagyok. Tökéletesen tisztában voltam a rejtegetett hibáimmal, amik ha előbújtak, a világ legérzéketlenebb emberévé tudtam válni. Oka volt mindennek, mégis éreztem, tudtam, hogy ő a legkevésbé sem kellene, hogy ezen támadás célkeresztjébe kerüljön. Mégis újra és újra ott találta magát, akaratomon kívül is képes voltam egyszerűen eltaszítani magamtól, és összetörni mindazt, amit felépítettünk az elmúlt egy évben. Talán a dac szól belőlem, amiért a múltamért elvártam mindig is, hogy valamiféle büntetést kapjak. Talán a szerelemtől való félelemem vagy inkább annak elmúlásától való félelemem taszított tőle távol, esélyt sem adva ilyesmire. Magam sem tudom, mi is váltotta ki belőlem mindazt, amit tettem ellene ilyenkor.
Érzem az összeszoruló gyomrom, és a felismerést, hogy ez így nem mehet tovább, mégsem tudom merre is az előre. Mit tudok tenni, hogy változzam. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem őt ki magam mellé, de abban biztos voltam, hogy ezt így nem folytathatjuk. Meg kellett változtatnom azt a részem, vagy inkább el kellett volna felejtenem teljesen, aki képtelen volt a jövő felé pozitívan fordulni. Aki félt az ismeretlentől, a tudott múlttól viszont épp ugyan így tartott, s hajlamos volt mégis sokszor kényelmesen elmerülni benne.
Mellé térdelek a kanapén, szűkösen vagyunk, de nem érdekel. Közelebb hajolok hozzá, egészen elfeledkezem magamról, pólójába görcsösen kapaszkodom, és csak akkor húzódom el tőle, mikor megszólal, s ekkor kapom el kezem, és ejtem ujjaim ölembe, hogy aztán idegesen tördelve fel ne álljak, mikor rám emeli a tekintetét. A sötétben bár nem látom tisztán arcát, a beszűrődő fényeknek hála vonásait épp annyira mégis szemügyre tudom venni, hogy lássam rajta a fájdalmat, amit okoztam neki. Igaza volt. Ha nem most lépjük meg a voltaképp mások által örömmel várt eseményt, ugyanide jutunk. Én mégis...ahelyett, hogy fehér ruháról és Las Vegasról vagy az erdei tisztásról álmodoznék és ötletelnék, most, hogy szinte választás elé állít, egyszerűen leblokkolok és teszek két lépést hátra, csak, hogy menekülni tudjak, legalábbis próbáljak. De mégis mi elől menekülök? A boldogság elől, amit mellette megkaptam? A biztonság elől, amit eddig sosem éreztem, és most olyan természetes, mintha mindig abban lettem volna? Veszek két mély levegőt, és lehunyt szemmel fordítok neki hátat. Körmeim tenyerembe vájom, hogy a remegést, mely egész testemben átjár, megszüntessem. Elsétálok az ablakig, kibámulokőtt elájulhatnék, és mereven magam elé bámulok ismét a sötét szobába.
-A feleséged leszek.-mondom, hangom halk, és remegő, végül mégis erőteljes önbizalommal ejtem ki ismét a szavakat.-Holnap este már a feleségedként alszom el este. Ezt akarom. Téged akarlak, minket.-fordulok végül felé, ökölbe szoruló kezeim ismét lazán pihennek két oldalamon. Arcomon elhatározottság ül, könnyeim maradék nyoma is eltűnik, és ahogy kezdem elhinni szavaim, halovány, majd egyre erősödő mosoly ül ki arcomra, s mintha egy részem e határozott mondattól megkönnyebbülne. Gyomromban a csomó pillangókká változik, és úgy várom válaszát, hogy tudom, innen nincs második esély. Nem fordulhatok mindenig a jövő ellen, mert félek. És nem is akarom ezt érezni a jövőben.

A gyomromból a gombóc a torkomba vándorol, és bármennyire próbálok két lábbal a földön maradni, nem rétem honnan jön ez a hirtelen ötlete. és mikor elutasítva fordul el tőlem, bezárva az ajtót, egyszerűen rájövök, hogy ismét a változástól félek. Attól, hogy mi történhet, ha a jövőben olyasmit tud rólam meg, amit az agyam valami abszurd módon elzárt. A mi van ha opció elkezd uralkodni felettem, a vadóc lányt úgy elrejtve, mintha nem is létezett volna, és egy félénk, lépésre képtelen, kétségbeesett lány marad utána, ahogy viszont még sosem éreztem magam. Felkapja a párnát, mozdulatait kővé dermedve nézem végig, próbálnék megszólalni, de leint, és tudom, hogy nem jönne ki egy hang se a számon.
Az ágyhoz sétálok, és a villanyt leoltva, bebújok az ágyba. Nem érdekel az asztalon maradt kaja, a holnap, a jövő, a jelen kezd el fájni, és próbálom keresni a helyem, óvatos, halk mozdulatokkal a párnakupacban, de nem lelem azt. Hiányzik, hogy nincs mellettem, pedig csupán pár méter választ el tőle. Tekintetemmel a fehér plafont pásztázom, és próbálom a torkom szorító érzést elfelejteni, nem ereszteni a könnycseppjeim, de nem tudom, hagyom őket végiggördülni arcomon.
Az elmúló percek óráknak tűnnek, és mikor az órára nézek, rádöbbenek, hogy két órája mást sem csinálok, mint a plafont bámulva, tenyerem szám elé emelve, elfojtva zokogásom hangját, hagyom, hogy a hiányérzet marcangolja lelkem, testem.
Lassan felülök, letörlöm arcomról a könnyeket, kezembe veszem az egyik plüst, amelyik mindeddig engem nézet a sötétben, és figyelem a kanapén nyugvó mozdulatlan alakot. Felkelek, teszek egy lépést, majd még egyet, mígnem elé nem érek. Lenézek rá, szívem hevesen kalimpál mellkasomban, és mikor óvatosan mellé kuporodok, fejem a forró mellkasnak támasztom.
-Sajnálom, bocsáss meg. Kérlek.-ujjaimmal erősen kapaszkodom az egyszerű pólóba, és érzem, hogy szemeim ismét megtelnek könnyen. Nem is emlékszem, mikor idesétáltam, mondott-e bármit, aludt-e vagy sem.-Félek a jövőtől. Félek továbblépni a jelenből az ismeretlenbe, és félek a múlt árnyaitól. Én csak...-fogalmam sincs, mit akarok mondani, de nem is tudom kimondani a szavakat, elhalkul a hangom, és pólóját markolászó ujjaim továbbra sem mozdítom, szorosan kapaszkodom belé, mintha attól félnék, hogy leesve az ágyról én magam is a mélybe zuhanok és végleg elvesztem.
 

Remegő kezeim lassan ismét képes vagyok az ide-oda mozgás, kilengés nélkül felemelni. Perek telnek el, mire képes vagyok levegőt venni, és érzem, hogy fakó tekintetembe ismét élet költözik, és visszanyeri az kék színét. Hallom a közeledő lépteket, mire még jobban magam köré fonom karjaim, és mikor kinyílik az ajtó, és megérzem ellentmondást nem tűrő érintését, ahogy szinte felránt magához, gyomrom gombóc méretűre zsugorodik.
Értetlenül nézek rá, nem értem, mi a fene történik, és kezdem úgy érezni magam, mintha nem is én állnék itt, vele szemben, ez pedig csak egy álom lenne. Egyszer igent mondtam neki, a terveink előttünk lebegtek, nem értettem hát, mire gondol, és azt hiszem, hogy ez arcomra is kiült. A saját lelkiismeretemmel nem tudtam elszámolni, de, hogy őt ennyire hidegen hagyja, mit tettem anno, az szinte már nekem fáj, és voltaképpen elvárnék valami fejmosást, hogy számon kérjen, hogy mondjon valamit, ami kicsit is felér azzal, amit egy bűnért cserébe lehet kapni.
Végighallgatom, és bár szorítása határozott, hátrálok egy lépést, és beljebb araszolok a lakásba, mivel lehet, hogy ő farkas, és túri a hideget, nekem boszorkány részem is van, aki kifejezetten nincs jóba a fagyos széllel.
-Ugye felfogtad, amit mondtam? El ne kezd nekem azt mondani, hogy ez normális, és megérted, oké? Mert ez nem az. Nem lehet ez a normális. Nem lehetünk mi a normális pár, akinek minden klappol. Egyszerűen...-fújok nagyot hajamba túrva, és tekintetem a csillagos ég felé emelem.-Miből akarsz épp utazgatni? Holnap kellene kezdened a munkába, nekem pedig még el kellene intéznem a saját munkába lépésemhez kellő iratokat. Nem vághatsz bele csak így valamibe, ez nem így megy.-ellenkezem, hogy ezzel magam büntessem, hogy ne engedjem meg, hogy az öröm határozottan és végérvényesen átjárjon. Ugyanakkor tudom jól, hogy a realitásoknál maradva, valóban nem indulhatunk csak így neki semminek. Egyszerűen nem érzem már magaménak azt a lányt, aki ilyenbe belement volna. Miért? Mert tudtam, mennyi mindent veszíthetek immár, és ez megfontolt lépések felé kezdett terelni.