Soha többé nem akartam megütni. Nem esett jól, nem változtatott a tényeken, de még csak azt se éreztem, hogy ettől jobban lennék, sőt. Mintha, ahogy tenyerem arcához ér, hirtelen a testemen végigfut egy kellemetlen érzés. Nem néztem jó szemmel, ha bántják, és jelenleg én akartam neki ártani, és ezzel a pofonnal sikerült is. Mégsem lett jobb, nem változott semmi. Furcsa, mégis jóleső érzés, hogy még mindig képtelen vagyok rá igazán haragudni, bár azt hiszem ma tökéletesen kifejtettem számára is, hogy mit akarok tőle, hogy mire vágyom, és ha nem lenne ez elég egyértelmű neki, most nem lenne itt.
Kérdésére kelletlenül felnevetek, ép kezemmel megtörölve arcom.
-Eltörtem egy hülye poharat, vagyis leverte valószínűleg. Aztán összeszedtem ma a szilánkokat, de nem figyeltem oda teljesen.-ismerem el, majd figyelem, ahogy beköti normálisan a sebet, ami már gyógyulni kezdett, de még szivárgott belőle vöröslő vérem.
Összevont szemöldökkel figyelem, érzem, hogy a lenyugodni látszó szívverésem ismét heves dörömbölésbe fordul és akaratlan nagyot nyelek. Elfog a rettegés, és ez kiül arcomra is, vörösből világos rózsaszínné változó szemem kékje sejtelmes mélységekbe merülve fürkészi arcát.
-Mit szeretnél tudni?-érdeklődöm, és zavartan próbálom legyőzni az izgágaságom, mert most ez az ücsörgés lett az utolsó dolog, amire képes vagyok, pláne, ha ilyeneket mond nekem. Már kezdtem reménykedni, hogy vége annak a résznek, mikor a lelkiismeretemmel kell hadilábon állnom. Őszintén, fogalmam sincs, mire akar kilyukadni ezzel.

Nagyot nyelek, mikor meghallom az ajtó csukódását, még nagyobbat, mikor megérzem, hogy figyel. Nem nézek rá. Az ágy szélén ülök, lehajtott fejjel, kezeim bámulva, illetve azt, amelyik még mindig vérzik az üvegszilánknak köszönhetően, ami felsértette. Ahogy leül mellém, érzem, hogy a tüdőmben akad a levegő. Nem nézek rá, mereven bámulok magam elé, majd mikor megszólal megrázom a fejem, és azon kapom magam, hogy ép kezem meglendítem, mikor befejezi, a mondandóját. A pofon hatalmasat csattan arcán.
-Ez volt az utolsó, hogy miattad sírok, értve?-nézek rá nagyot nyelve, majd akaratlan előrébb hajolok.-Felfognád végre, hogy nem gyűlöllek? Nem akarlak és nem is tudlak. Eljött a pillanat, hogy megbocsássak, már akkor eljött, mikor meghallottam, hogy belépsz azon az ajtón.-simítok végig a pofonomtól vöröslő arcán és közelebb húzom magamhoz.-Szeretnék úgy kelni reggel, hogy mellettem vagy, hogy nem gondolsz többet arra, mi történt. Szeretném látni azt a szempárt, amibe beleszerettem és legfőképp azt akarom, hogy szeress úgy, ahogy eddig. Hogy tarts a karodban úgy, ahogy eddig. Hogy a nap minden pillanatában velem akarj lenni, hogy arra gondolj milyen érzés az, mikor hozzám simulsz egész testeddel. Újra érezni akarom, hogy minden pillanatban magadénak akarsz.-nyúlok át az ágyon és nyomom kezébe a kulcsot ismét.-Azt akarom, hogy maradj, mert számomra nem csak egy báb vagy, hanem a férfi, akibe menthetetlenül beleszerettem.-hajtom ujjait a kulcsra, elengedve kezét, és megtörlöm arcom, véres tenyerem továbbra is az ölemben nyugtatva.

Megtörölközöm és magamra kapok egy melegítőt, észre sem veszem, hogy a tiszta pólók közül az övét választom ki, ami nagyobb rám a kelleténél, de nem érdekel. Vizes hajam megszárítom és kicsoszogok a konyhába, még sehol senki. Az órára nézek, alig telt el negyed óra, mióta magára hagytam a lakókocsiban. Veszek egy mély levegőt, az ajtót bámulva várok, ahogy azt is, hogy további könnyhullatásom elmúló gondolat legyen csupán.
A konyhába sétálok, ahol bőven felütötte a fejét a kupi, a mosogatóban koszos edény, egy pohár széttörve a földön. Minden bizonnyal ez én voltam. Felsóhajtva veszem fel a szilánkokat és dobom a kukába, fel sem szisszenek, szinte észre sem veszem, hogy megvágom a tenyerem. Elkáromkodom magam, felkapok egy konyharuhát, mielőtt mindent összevéreznék, gyakorlott mozdulattal tekerem a seb köré az anyagdarabot és folytatom a pakolást. A hűtőből a kukába dobom a maradék kajákat, amik szagra sem voltak már rendben, és újra és újra az ajtó felé nézek. Elképzelhető, hogy most láttam utoljára, és valóban olyan gyáva, hogy hátat fog fordítani. Megrázom a fejem és a szobába sétálok. Leszedem a tiszta ruhákat, kupacba hajtogatom a sajátjaim és a széken hagyom őket. Amit mondtam, komolyan gondoltam. Ha kell összeszedek mindent és elmegyek innen. Ahogy megtettem már ezer másik helyen. A különbség csak az, hogy itt itt fogom hagyni a szívem is, és soha nem fogom megismerni ezt az érzést. Mert nem is akartam mástól megismerni.

Remegő kezekkel törlöm le az orrom alatt csorgó vért kézfejemmel és kulcs híján az erőmmel nyitom ki az ajtót, ezzel a helyzeten csak rontok és a falnak esek, ahogy belépek. Ujjaimról a vér pirosra festi a falat, bevágom magam mögött az ajtót, és a fürdőbe rohanok. Miután az émelygés oka lehúzásra kerül, a ruháim ledobálom a földre és a konyhába sietek. Megiszok egy pohár vizet, felkapom a pulton sorakozó üvegek egyikét, azt, amit újévre tartogattam, és egy táskába teszem az irataimmal és mindennel egyetemben, ami eddig a kabát zsebében kapott helyet.
Előkapok egy papírt és ráfirkálok: "Ne várj meg, majd jövök!". Vagy elolvassa vagy sem, nem érdekelt, ki kellett szellőztetni a fejem. Vagy itt lesz, mikor visszaérek, vagy a lakókocsival együtt eltűnik, jelenleg az agyamban cikázó gondolatok többségével épp ezért nem is akartam foglalkozni. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok vagy mit nem, egyszerűen nem bírtam a közelében lenni ezek után. Ma még nem ment.
Felkapom a táskát, kiviharzok az ajtón és eltűnök. Fejemre húzom a kabát kapucniját, bevetem magam a fák közé és addig meg sem állok, míg egy takaros fát nem találok. Ledobálom rá a ruháim, hogy ne legyenek a hótól vizesek, majd hagyom, hogy az átváltozás fájdalmai elkezdődjenek. Farkasként dacosan, mérgesen rohanok, az erdőben összefutok egy másik farkassal, rá vicsorgok, mire eloldalog és ez így megy egészen addig, míg be nem sötétül. Addigra meggyógyulok annyira, hogy a lábaimon orrvérzés nélkül tudja menni. Ekkor visszaöltözök és benyakalom a piát. Nem akarok gondolkodni. Elindulok egy, a közelben lévő kocsma felé, az éjszakába nyúló élet, ez az egész, olyan, mintha a múltamban sétálnék. Akkor is ezt csináltam, mindig ezt csinálom, ha elegem van a világból, ha nem akarok gondolkodni. Útközben veszek egy doboz olcsó bagót, aztán az eddig belém töltött alkoholtól már kissé kótyagosan fejezem be a pult melletti széken ücsörögve az estét. Akkor tisztul ki a kép igazán, mikor egy hideg kéz akar egy szobába húzni, megdobban a szívem és úgy tépem ki a kezem a kezéből, hogy ő az ajtó túloldalán ragadjon, míg én bezárkózom a poros, koszos és büdös szobába. Török, zúzok, mindent, ami a kezembe kerül a földhöz csapok, ahogy elmémen eluralkodnak a gondolatok és a a fal mellé rogyva alszom el a földön kuporogva.
Reggel arra ébredek, hogy fázom. Hunyorogva nézek körbe a szobában, ahogy felülök és fejem a falnak vetem, hátha az émelygés elmúlik. Az órámra nézek, nyolc körül van. Feltápászkodom és a kocsma hátsó kijáratét használva távozom, a szobát olyan kupisan hagyva, ahogy minden bizonnyal éjszaka szétvertem.
Elindulok, bagótól és piától bűzösen, kisírt szemekkel, csapzottan, és ahogy a lakás felé közeledem, úgy érzem, hogy a gyomrom görcsbe áll egyre jobban. Az ajtó elé érve a kilincset remegő kézzel fogom meg, veszek egy mély levegőt és benyitok. Fogalmam sincs, mi fog fogadni. De az, hogy lenyugodtam lehetséges, hogy relatív addig tart, míg meg nem látom a borostás arcot... már, ha megláthatom ismét.

A puklit eltüntetem a fejéről, ez a minimum, amit igazából tehetek kárpótlásul.
-Megérdemelném, hogy elmenj. A falhoz csaplak, leordítom a fejed és olyanokat mondok, amit nem kellene és még csak őszintén sem gondolok. És elviselhetetlenül önző vagyok.-forgatom meg szemeim, majd mikor ujjaim végigcsókolva, vigyorogva néz rám, elmosolyodom.-Azt, hogy kenyérre lehet kenni, vettem észre. Még mindig itt vagy és engem kényeztetsz, hordozol a tenyereden. Bár lehet, hogy a két szép szemem bűvölt el, és attól lettél ilyen cuki.-reagálok szavaira.-Hééé, a kisfiús durcás éned a kedvencem, ne tagadd meg ezt tőlem.-tudom, hogy nem erre gondolt, de szeretném, ha a hangulat olyan lenne köztünk, mint régen. Ugyan az a felhőtlen és földöntúli boldogság és békesség.
-Rendben, nekem is jó így.-jól esett volna a hűvös levegő, az, hogy mellette sétálhatok és kiszellőztethetem a fejem egy kicsit.
Felsikoltok, ahogy a hűvös levegő hirtelen elkezd körülölelni, majd lábam megragadva húzni kezd, mire kalimpálva kapaszkodom meg az ágytámlában.
-Majd ha nem bírok a lábamra állni, akkor tologathatsz. Addig a minimum elvárás, hogy az öledben cipelj.-lépek mellé, mikor elenged végre, fejem oldalra billentem, és ahogy egy szál semmiben állunk egymással szembe, ajkamba harapok, és úgy mérem végig. -Tudod, ha így akarsz jönni, engem nem zavar, de ezt a látványt ha nem bánod teljes mértékben magamnak akarom hagyni.-simítok végig hasfalán, majd elvigyorodva előkapok egy pár csipkét a fiókból, felkapom magamra, egy farmerrel karöltve, majd egy atlétát, egy pulóvert, míg hajam nem túl nagy erőfeszítésekkel megszárítom. a hajszárítás ideje most megspórolt, igaz az erőm a mai napra bőven elfogyóban van, de nem érdekelt jelenleg. Mikor kész vagyok, egy vastag sál majd sapka, a kabát és a bundás bakancs következik. Mikor úgy nézek ki, mint egy szumós, a ruhakupacból, amit magamra rángattam, csak a szemem látszik ki, elé lépek.-Ne nevess, nekem csak félig van fűtés a bőröm alatt.-nézek rá, mielőtt megjegyzést tehetne rá, hogy még több ruhát nem akarok esetleg még több ruhát felvenni a maradék, még kilátszó helyekre. -Megteszed, hogy bezársz, én nem tudom, hogy hová dugtam a kulcsaim.-döntöm oldalra fejem, pedig a kulcscsomó ott van előttem, de nem érdekel, azt szeretném, ha érezné, a szívem még mindig az övé, ahogy a lakásom is, történjen bármi.

A helyzet ellenére kicsit bizonytalanul, de felkuncogok, próbálom hagyni magam, hogy túllendüljek a mélyponton, amiben voltam, míg testem lassú gyógyulásnak indul, a farkas ellen használt erő belső rombolásából.
-Majd igyekszem észben tartani.-ígérem, de nem terveztem ilyet tenni vele az elkövetkező időben. Hacsak nem csinál valami akkora őrültséget, ami miatt végérvényesen kihoz a sodromból. Ezt reméltem, hogy nem fog megtörténni.
-Tudom, és ígérem sosem fordul elő többé, ami nemrég történt.-nagyot dobban a szívem, mikor ledől mellém, és mikor érdeklődve néz rám, hogy hozzá bújnék e. Kérdés nélkül is megtenném, így még közelebb araszolok hozzá, és mellkasába temetem arcom, míg takaróba bugyolált testemmel teljes egészében mellé préselem magam. Testem jóleső remegés áldozata lesz, a forróság elönt, a hidegrázás abbamarad. -A megszokott helyem...-dünnyögöm mellkasába, apró csókot nyomva a forró bőrre. -Többre képes az ölelésed, mint a gondűzés. Egésszé varázsol.-suttogom pihegve, mélyen magamba szívva illatát, és lehunyom a szemem, élvezem a pillanatot, ahogy újra olyanná változom karjai között, amilyen eddig is voltam. Valaki, akivel nem sajnálatból vannak, akit szeretnek és úszik ebben az érzésben.
-Mondjuk, hogy élünk, bár ez annyira nem tetszik.-siklik ujjam a púpra, mely a falba csapódás nyomán nőtt fejére, és lehunyva szemem, mélyen beszívok egy adag levegőt, majd egyenletesen kifújva hagyom, hogy az erőm meggyorsítsa a gyógyulását, s ismét egészségessé varázsolja.-Jobban szeretem, ha ezt csinálom...-túrok hajába, mikor már nincs nyoma a púpnak-és nem kell attól tartanom, hogy kiesik a szemed a fájdalomtól.-húzom közelebb magamhoz, lassan, kiélvezve a csók előtti perceket, majd halovány mosollyal arcomon gyengéd, bocsánatkérést tökéletesen kifejező csókot lehelek ajkaira.-Szeretnék még veled élni egy jó darabig.-suttogom elhúzódva tőle, szemem derűs kékségben pompázik, a félelemem és a dühöm teljesen eltűnt, helyén az őszinte szerelem apró csillagai tündökölnek.-Mit szólnál, ha melegítenénk némi ebédet, aztán elmennénk sétálni? Olyan szépen süt a nap, és a hó is biztos megmarad még egy darabig. Vagy más ötleted van a mai napra?-érdeklődöm kedves, búgó hangon, ahogy továbbra is elveszem ölelésében.

Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Csendben, szemét, arcát fürkészve próbáltam kideríteni, hogy mit érez, de semmi. Az ágyhoz kísér, és úgy fektet a takaró alá, mintha a világtól elrejtésre szolgáló legédesebb gyümölcs lennék. Nem akarom, hogy eltűnjön a közelemben, a gondolataim elterelésében és a testi nyugalmam visszaállításához szükségem volt rá, mint egy gyereknek az anyja szeretetére.
-Először nem ment, nem voltam felszabadult, fájt minden porcikám. Veled engedtem el először magam úgy igazán.-nedves hajam a párnához tapad, összevizezve azt, szemem ismét lesütöm, de nem a szégyen miatt. Sokkal inkább azért, mert ezt eddig neki sem mertem beismerni, de magamnak sem igazán.
Nagyot nyelek, szívem kihagy néhány ütemet, majd nagyokat dobban, torkom száraz és szememből a megkönnyebbülés süt, majd szavai nyomán a bűntudat. Igaza van, nem volt túl jó ötlet ellene fordítani a saját múltját, amiről ő maga is épp olyan nehezen beszélt, mint én a sajátomról.
-Soha többé nem fordul elő, ígérem. Tudom, hogy nem volt hozzá jogom. Ahogy a falhoz csapni sem.-húzom el szám, a takaróra fektetett kezeim nézve, sebeim időközben heg nélkül begyógyultak ugyan, de a lelkem épp annyira sérült maradt, mint amilyen volt eddig is.-Meg tudsz nekem bocsájtani azért, amiért ilyen heves és önző liba voltam?-nézek rá szempilláim alól óvatosan kipillantva, a tüdőmben akadó levegővel, míg közelebb húzódom hozzá, hogy érezzem a testének melegét.-Ne...Ne hagyj egyedül.-kérem szinte könyörgő tekintettel, ujjaim végigfuttatom karján, majd végigsimítok a borostás arcon, s próbálom magam is meggyőzni, hogy minden mehet úgy tovább, ahogy régen ment, vagy ahogy reggel ébredtünk.

Nagyot nyelek, próbálom összeszedni magam, elhinni, hogy ez a reggel álom, de nem sikerül. Hiába a testem reszket, félek, hogy elveszítettem mindent, amit most kaptam csak meg, és azzal, amit a fejéhez vágtam, épp az utolsó esélyt is elvesztettem, hogy úgy nézzen rám, ahogy máskor nézett.
Szorosabban markolom a törölközőt, mikor elindul felém, és mikor karjaiba von, véres tenyeremmel mit sem törődve simulok karjába, karmaim lassan visszahúzódnak, és a testem reszketése valamivel alábbhagy.
Elhúzódom tőle, és mélyen a szemébe nézek. Ez az, amit nem akartam. A sajnálatot látni a szemében, amit szavakkal is érzékeltet, s még ha nem is mondja ki, azt hiszem megtört valami köztünk, aminek az oka nem ő volt, sokkal inkább én.
-Ne nézz rám így. Nem neked kell bocsánatot kérned. Én nem mondtam el, én nem voltam őszinte, én bántottalak igazán. És tudom, hogy nem kényszerítenél semmire.-nyelek nagyot, egy percig sem fordult az meg a fejemben, hogy bántana, de az elnyomott múlt néha olyan formában bukik elő emberekből, ahogy a legkevésbé sem kellene.-Nem akarom, hogy sajnálj, ezért nem mondtam el. Mert miután megöltem és később bizonyítékok hiányában törölték ellenem a vádakat...amikor először voltam valakivel, akkor dacból tettem. Nem gondolkodtam, nem élveztem, csak meg akartam magamnak mutatni, hogy képes vagyok tovább lépni ezen. Veled sikerült mindent lépésről lépésre felépíteni, és amit mondtam... nem gondolkodtam tisztán és azt hiszem azért mondtam, mert attól féltem, ha én nem leszek olyan, mint ők, nem akarsz már engem úgy, ahogy eddig.-eddig lesütött szemem rá emelem, és ujjaim összefonom övével, ha nem húzza el a kezét.-Nem tudom, hogy megadhatom e azt, amit ők adtak neked. Csak szeretni tudlak úgy, ahogy eddig tettem.-szememből is szép lassan eltűnik a ködösség, egészen világossá változik az íriszem, és szinte remegő ajkakkal várom válaszát, remélve, hogy nem most fog felállni és eltűnni az életemből. Mert őszintén megérteném, ha így tenne.

Torkomban dobogó szívvel, reszketve állok a lábaimon, szédelgek, és a pult tart egy helyben. A karmaim nem húzom vissza, félek ismét engednék a kísértésnek, de akkor nem csak az én vérem folyna, amit nem bocsájtanék meg magamnak.
Dühös szavaim nem ellene irányulnak, a fejéhez vágok olyasmit, amit nem kellene, amit megígértem, nem fogok emlegetni, de le kell higgadnom, és muszáj kiadnom magamból szavakba öntve a dühöm, különben képtelen leszek a két lábamon megmaradni. Tudom, hogy övön aluli ütésekkel sorozom, a kést szívében forgatom.
Az emlék nyomán a hányinger előtör belőlem, borsónyira szűkül össze gyomrom, ahogy a szavak súlya, az emlék éles képe emlékezetemben lejátszódik előttem. Rettegek a múltamtól, nem is beszélek róla, de most nem teszem meg, az utolsó lehetőségét is elrontom annak, hogy helyrehozzam ezt a valamit, amitől fagyos lett a környezet.
Kérdésére felemelem fejem, megremegve egész testemben bólintok egyet.
-Mikor megéreztem őt... a pillanatnyi fájdalomból feleszmélve öntött el az akarás, hogy megöljem. És megtettem, de ettől még az emlék...-gördül le egy könnycsepp arcomon, a térdeim ismét megremegnek.-El akartam mondani, de magamnak is félek ezt beismerni. Ahogy még sok mindent a múltamban. De nem szeretnélek elveszteni téged is.-nézek rá, és bár drámába illő módon, de szédülten koppanok a földön. Hiába, a másik farkas ellen használt erőnek az én fajomra nézve ára van...

Összerándulok minden porcikámban, vicsorogva, morogva csapom a falhoz, abban a pillanatban nem is foglalkozom vele, hogy mekkora kár okozhattam benne. Az agyamban újra és újra lejátszódik a gyerekkorom, az éjszaka, amikor először öltem, a pillanat, amikor elvesztettem az uralmam a testem felett, a pillanat, amikor eldöntöttem egy férfit sem engedek a közelembe. Az a pillanat megtört bennem valamit, most pedig a konyhapadlóra rogyok, émelyegve, szédülve, remegve. De nem zokogok, mint egykor. Egy csepp könnyem sem hullik, inkább a farkasom hosszú körmeit vájom a tenyerembe, önkínzó módon, de nem érdekelt jelenleg. Erős maradok, ahogy mindig, kerüljön bármibe.
Megjelenik előttem, tántorog, látom rajta a kótyagosságot, tekintetemben megfejthetetlen érzések, düh, félelem és szégyen egyszerre csillog, sötét, mélykékké változik, zárkózottságom jeleként és nagyot nyelek, mikor meghallom szavait. Lassan felállok a földről, a törölközőt magam köré csavartam, most pedig az előbukó karmoktól, melyeket tenyerembe vájtam, pirosra festem. Megszédülök, hisz egy farkast akartam bántani, az erőm dacolt, a farkasom viszont ettől is szenvedett.
-Nem értheted....-dünnyögöm erőtlenül, remegő hanggal. Furcsa, most is vágyom a közelségére, mindennek ellenére azt akarom, hogy körém fonja karjait, de nem tudok felé lépni, inkább a pultnak préselem magam.-Én nem vagyok olyan, mint az exbarátnőid, tetszik vagy sem, nem fogom a véred venni és nem fogom hagyni, hogy ...-ha eddig azt hitte, hogy nincs ijesztő, dühös arcom, tévedett. Támadtam, mert a páncélom szépen lassan elkezdtem magam köré építeni. Jogom nem volt hozzá, hogy ilyet mondjak és ezzel most azt hiszem, hogy kést döftem a szívébe, megforgattam, s csak akkor húztam ki, mikor már fájt neki. Önző voltam, ha magam akartam óvni.
-Én...-nézek le a földre, mikor a jogtalan kikelésem magamból eloszlik, vagy legalábbis enyhül a dühöm annyira, hogy képes legyek higgadtabban beszélni vele. Nem voltam őszinte? Voltak titkaim? Igen, és álmomban sem merem volna arra gondolni, hogy ez épp így fog kibukni.-Az éjszaka, mikor először öltem, mikor széttéptem az erőmmel a nevelőapám, nem csak azért volt, mert próbálkozott nálam.-remeg meg hangom, csillan meg szememben egy könnycsepp és gyengévé változom előtte.-Kérdés nélkül akart így, és nem tudtam először kiszakadni a szorításából, így...-dadogom, remegő kezekkel a törölközőt szorongatom.

Azt hiszem, hogy nem bírom tovább, szívroham épp úgy kerülget, mint a légszomjtól a szédülés, testem remegve kiállt érte, és hiába szorítom össze összes izmom, próbálom a remegést és a vágyakozást csillapítani, nem megy. A tempója lelassul, amitől szinte ellehetetleníti a testi öröm beteljesülését, amitől zihálva nézek le rá. A tekintetemből üvölt a követelőzés, a vágy, hogy megkapjam, hogy nem bírom tovább, mégis kitartanék, amíg kell.
Fel sem fogom, hogy mit mond, mire készül, visszadőlök a lepedőre és mikor elér agyamhoz a gondolat, megérzem az érintését, egész testemben összerezzenek és olyan lendülettel kapom el haját, hogy magam sem tudom, az erőm, vagy a farkas énem teszi ezt vele, de a fürdő csempés falához csapom, háta nagyot koppan, a kéjből visszatérek a jelenbe, torkomból erőteljes morgás tör elő, és magamra kapva a törölközőt zihálva tűnök el a fürdőből, a lakás túlsó felébe, a konyhába. A mosogató fölé hajolok, a gyomromban kavargó tegnapi vacsora mintha liftezni kezdene, egész testemben remegek, és ahogy visszafogom a hányingert, úgy kezdek el szédülni. Fogalmam sincs, mekkora erővel csaptam a falhoz, a védekező üzemmód automatikusan kapcsolt be nálam. Ő ezt nem érthette, nem akart rosszat, mégis a reggeli mámor hirtelen reggeli rémálom lett. Lecsúszok a konyhapult mellet a földre, a magamra tekert törölközőt szorongatva. Amikor hiába a szerelem, a bizalom, most egy elfelejtett seb feltépésével csak a testem átjáró félelmet éreztem, a testemen eluralkodó szorongást, amit fiatalon éreztem utoljára.

A saját játékom csapdájába estem, a testemen kívül kerültem és remegtem, mit egy nyárfalevél, ahogy elindított a mámor útján, amin eddig is sétáltam. Felkap, a hideg kő eltűnik a hátam mögül én pedig mint egy koalamaci csüngök ölében, kapva a lehetőségen, hogy megcsókolhatom.
Egy puha törölközőn végzem, de a tér épp úgy megszűnik, mint az idő. A forró gőzben úszva testem lassan libabőrös lesz minden porcikám újra és újra megremeg, ahogy keze hozzám simul a lüktetés még erősebb lesz vágyam forrásánál, szemeim le-le hunyva próbálom visszafogni magam, amit szép lassan a saját játékom áldozataként végzem, az ő jóvoltából, amit egyáltalán nem bántam.
Arcomon a mámor jelét viselő összes létező grimasz átsiklik, s fogalmam sincs, meddig bírom még. A kérdést, amit nekem szegez, először meg sem hallom igazán,  majd mikor eljut tudatomig, a létező összes erőm összeszedve emelem meg fejem, hogy szemébe nézhessek, de megremegő testem és a kéj hatására érzem, ahogy szememben a farkasom üde kék szeme jelenik meg.
-Téged akarlak...-fogalmam sincs, hogy megkapom e, amit akarok, ködös elmém és elcsukló hangomnak köszönhetően az se biztos, hogy ezt a két szót kellően érthetően mondtam e ki. Viszont kérdésére azt hiszem így is válaszoltam. A tetszik enyhe kifejezés volt, de ezt láthatja is rajtam. Ujjaimmal a törölközőt markolom, hátha az segít kitartani, de amilyen könnyűnek érzem most magam, kétlem, hogy így lenne.

Mellkasom ütemesen emelkedik, süllyed, a térdeim a puszta közelségétől megremegnek, a torkom pedig hiába a minket körülölelő forró víz, kiszárad, ahogy teljes testemmel hozzá simulva vezetem őt vágyam forrásához. Szavai csak tovább pezsdítik a véremben az adrenalint, hisz öröm hallani, hogy a maradást tervezgeti elsősorban, s fejem a mellkasának vetve próbálom szabályozni a szívverésem, ami már-már emberfeletti gyorsaságban pumpálja a vérem.
Ajkaimon egy mosoly bujkál, igaz a szám akaratlan résnyire nyitva hagyom, a légszomjam enyhíteni akarom, minden hiába. Hátam a falnak vetem, igyekszem megállni, amit mond, és egy darabig jó úton haladok, hogy tényleg ne mozduljak. Az éhes tekintet, a birtoklási vágy, ahogy végigmér, mégis ott bujkál arcán valamiféle csodálat, a filmekben szerelmes tekintetnek nevezett pillantástól kiráz a hideg, hiába esik jól ezt látni, nem tudom megszokni. A tempó, amit diktálni kezd, azonnal elönt testem forrósággal, lábam, amin eddig biztonságosan támaszkodtam megremeg, a csempéről ujjaim elszakadnak, hajába túrva húzom magamhoz még közelebb, lábam, mely vállán pihen szintén nem akar engedni közelségéből. Lehunyt szemmel préselem magam a hűvös falhoz, ahogy elönt a kéj, meg sem próbálom befolyásolni a torkomból előtörő erőtlen nyögést, pedig minden izmom megfeszítve akartam visszafogni magam, nem sikerült. A szívverésem fülemben dobol, úgy érzem, hogy a vízhez hasonló állagúvá válok kezei között, és a mennyekben sétálok.