Csak hümmögök egyet, mikor azt mondja, ne gondolkodjunk szálláson. - Igazad van - válaszolom. - Felesleges pénzkidobás. Tartalékoljuk a vagyonunkat a ponchora meg a sombrerora. Viszont az álmod valóra válhat. Megállunk a tengerparton a lakókocsival, és esküszöm, megnézheted milyen, amikor a nap felkel a tengeren. Feltéve persze, ha nem akkor kelsz fel, mikor már a bájos hasadra süt - csipkedem meg kissé szavaimmal, aztán amikor hátát a mellkasomnak veti jólesően ölelem át. - Ne becsméreld a lakásodat. Lehet, hogy nem nagy, lehet hogy nincs tele bútorral, de még soha nem éreztem magam olyan otthonosan sehol, mit itt. Ide hallgass Les - fúrom orrom a hajába, és beszippantom édes illatát - a szobád nem szegény, mert te is benne vagy, és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is - suttogom halkan, és csak hallgatok, mert ujjaim alatt érzem szívének dobbanásait még a bőrén át is. Aztán kissé értetlenkedve nézek rá, mikor könyörgővé válik a hangja. - Megőrültél? - hüledezem. - Miért gondolnám meg magam? Hát nem érted, hogy mindennél jobban akarom ezt? Ne láss már folyton rémeket, te kis bolond - csóválom a fejem. - Ha megszegném a szavam, meg a terveinket, ezúton is engedélyezem, hogy áthajts rajtam a lakókocsival. Többször is.
Hiába, ezért nem tudtam rá haragudni, igazából számítanom kellett volna rá, hogy ilyen merénylethez folyamodik ellenem. Most hangosan nevetve vettem tudomásul, hogy megszökni már nem tudok, csak bőrig ázni. A ruhák a földön landolnak, majd mikor zöld utat ad, kérés nélkül ülök a kádba. Felé irányítom a zuhanyfejet, hangosan elnevetve magam a fejen, amit vág, ahogy a vizet prüszkölve fújja ki, majd mielőtt megfulladna leteszem a "fegyvert" és ismét kényelembe helyezem magam. -Akár, de úgy nem lenne izgalmas.-vigyorgom hátrasimítva vizes hajam, és mosolyogva rázom meg fejem, ahogy ruháit a tócsára dobja.-Legalább nem kell leáztatni őket.-ismerem el a módszere hasznosságát, majd lehunyt szemmel élvezem, ahogy testem ellazul. -Csak ha hagyom magam.-kacsintok rá, a vigyorgás ma este lehetetlen módon levakarhatatlan arcomról. Meglepően könnyen ment. Jól esett a testem körülölelő meleg, hogy nem kell a múlton rágódni, csak a perceket élvezni, amit együtt töltünk, még akkor is, ha azt a fürdőszoba szárazsága bánja. -Nem akarok idegen ágyban aludni, a lakókocsi tökéletesen megfelel nekem, bár jó lenne egyszer arra kelni, hogy a Nap a tenger fölött süt be a szobába.-ismerem el, majd közelebb húzódom hozzá és úgy fordulok, hogy hátam mellkasának vethessem, arcom pedig nyakába tudjam fúrni. Megfogom kezeit és magam köré fonom őket, ujjaink összefonva.-Ugye tudod, hogy nem érdekel a szoba kinézete, amíg ott vagy mellettem? Ez a lakás sem egy álom, kicsi is, zsúfolt is, és kicsit talán komor is. Bár a karácsinyi fények határozottan dobtak rajta. Viszont nyáron meg fogunk itt sülni.-húzom el számat, az előttem lévő fehér falat bámulva.-De ígérd meg, hogy ez így fog maradni. Mi, meg a terveink.-nézek rá, mint egy könyörgő kiscica, türkizkékben játszó íriszem mélyen övébe fúrom.
Olyan arcot vág, mint egy hisztis kislány az áruház közepén, ha nem kapja meg a vágyott játékot, én bezzeg jól elszórakozom rajta. Látom a szemeiben, hogy ő is élvezi a helyzetet, persze nem is ő lenne, ha nem morcoskodna azért egy keveset. Lassan beül aztán a meleg vízbe, és én is követem. Jólesik kényelmesen elnyúlni, és kicsit lazítani. Felejteni, relaxálni. Egészen addig működik is, míg nem fog bosszúhadjáratba, és egyenesen a képembe nem irányítja a zuhanyt. Nem vártam a hirtelen áldást, eltátom a számat, ami telemegy vízzel abban a pillanatban. Sugárban fújtatok, ettől aztán úgy nézek ki, mint egy vízköpő valami régimódi katedrálison. - Igazából nem is tudom, miért ültünk a kádba - nézek aztán a fürdő kövére, mikor megadom magam, és ő is leteszi a "fegyvert". - Akár úszhatnánk is, nem? - dobom oda a ruháimat a padlóra. Úgyis mosni kell őket, addig legalább felisszák a tócsa nagyját. - Azt mondom, ezt hagyjuk a tengerpartra. Istenem, de meg foglak itatni - fenyegetem tréfásan. - Tudod, mire gondoltam? Mivel nem vagyunk túl bőven eleresztve anyagilag, kétlem, hogy valami luxushotelre futná. De azt mondom, megyünk a tengerparton, és ha meglátunk egy kedves kis házikót, megkérdezzük a háziakat, van-e kiadó szobájuk. Tudom, nagyon szépek a hotelek, és kényelmesek, de szerintem aki ott él, sosem látja az ország igazi szépségét, és nem ismeri meg az embereit, szokásait. Mi legyünk másfajták. Amúgy sem vagyok a luxushoz szokva, kényelmetlenül érezném magam.
Megjegyzésére felhördülök, ez rám nem volt igaz. Listával mentem és egész gyorsan végeztem, igaz mindig akadt valami, ami nem volt létszükség, mégis megvettem. Bár kétlem, hogy ez a közös, egy darab vásárlásunk alatt feltűnt volna neki. Nem mozdul meg, mikor elég világos célzást teszek rá, hogy pedig jó lenne, ha aktivizálná magát, és ahogy egymásra teszem az utolsó két tányért is elzárom a vizet, feltűnik a nagy csend. Mire hátrafordulnék, felkap, felsikoltok, és kalimpálni kezdek. De ez olyan, mintha a vasbeton falat akarnám átkaparni. -Tegyél le Chriest Wolfswood, vagy...-visítom nevetve, aztán ahogy lerak, már nyakamba is zúdul a víz, ami kezdetben nem valami meleg.-Azt fogod kívánni, hogy bár ne tetted volna ezt.-sziszegem, ahogy hátratűröm arcomba tapadó vizes hajam, és nevetve hagyom, hogy közelebb húzzon magához és megszabadítson a vizes ruháktól, miután kellőképp kiélvezte az ázott látványom. -Mernél mást mondani ezek után.-próbálok durcás arcot vágni, de nem megy, ajkamon széles mosoly ül, szemem csillog, és hiába viselkedünk úgy, mint a tizenévesek, felettébb élvezem a helyzetet.-De te is egész helyes vagy így.-szándékosan kicsinyítem le szememben, visszavágva a kis játékáért, ahogy leveszi magáról ő is az átvizesedett farmert. -Élvezd ki, hogy most hagytam magam, máskor nem fogom.-fenyegetem nevetve, majd a kádba épek és kényelmesen hátrahajtom fejem, lehunyom szemeim és elmerülök a vízben mintha ott se lenne.-De én nem felejtek.-húzom magamhoz, mikor csatlakozik hozzám és lekapom a zuhanyzófejet a helyéről, a vizet egyenesen arcába fröcskölve,hangosan felnevetve, mintha csak a strandon lennénk. A fürdőszoba így is úszik, akkor már öntsük el rendesen vízzel.
- Úgy tűnik, sehogy sem tudom kihúzni magam a házimunka alól, ugye? - kérdezem jókedvű zsörtölődéssel. - Jól van, vállalom a bevásárlást. Csak azért, mert tudom, a nők hogyan vásárolnak. Két nappal később indulnánk, ha téged eresztenének be egy boltba magadban - élcelődöm, aztán nézem őt elgondolkodva, mikor Les mosogatni kezd, és csak egy óvatos megjegyzést repít hátra nekem, amivel noszogatni próbál. Visszafordul az edények felé, és nem látja azt a gonosz mosolyt, ami felragyog a képemen annak az ötletnek a hatására, ami a fejembe villan. Felkelek nyugodtan, kényelmesen, aztán megállok a háta mögött, és amint elteszi az utolsó edényt is, felkapom úgy, hogy a lába jó tíz centire kalimpál a föld felett. Nem törődöm a meglepett kis sikítozásával, nemes egyszerűséggel a fürdőbe cipelem, a zuhany alá állok vele, és magunkra nyitom a vizet, hangosan nevetve rajta, ahogy kézzel-lábbal igyekszik szabadulni, majd megadja magát. - Azt mondtad, mosni is kell. Gondoltam kezdjük el így - vigyorgok rá, aztán végigvizslatom alakját, amire rátapad a ruha, és kiadja minden idomát. Méghozzá igencsak ingerlően... - Milyen szép vagy. Nagyon tetszel így - suttogom, aztán bontani kezdem róla a felesleges cuccokat. - Bár ezek nélkül még jobban tetszel - teszem hozzá, mikor már anyaszült meztelenül áll előttem, és magam is kibújok a nadrágból. - Most már fürödhetünk? Ténylegesen, kádban - kacsintok egyet, és megengedem a vizet. Jó forrón, ahogy mindketten szeretjük. Úgy érzem magam, mint egy korlátok nélküli bolond kamasz kölyök. Szinte a felhők szárnyán szállok minden pillanatban, mikor Les a közelemben van.
Akaratlan elnevetem magam, ahogy a testvére testfelépítését kezdi el firtatni, bár lehet számára ez feleannyira sem vicces, mint nekem. -Lehet, de kétlem, hogy versenyezhetne veled.-bólogatok elégedetten, de őszintén szólva valahogy nincs előttem, hogy belőle kettő van, és a másik fele öltönyben flangál egész nap. Természetellenesnek tűnt, legalábbis nekem. Felvont szemöldökkel, mégis mosolyogva hallgatom, ahogy ecsetelni kezdi az első éjszakáról az élményeit, ami tudtam jól, abban kimerült, hogy visszafogottság és némi önsanyargatás, hogy nehogy úgy mozduljon, amitől esetleg kiröpülne az ajtón. -Ne felejtsd el, hogy először az ágy szélén egyensúlyoztál, mintha harapnék. De a nem kidobást azt hiszem nem bántam meg.-rázom meg fejem, majd együtt nevezetünk a páncél témán. Őszintén szólva azt hiszem az emlékekből így valami vidámabb dolog lett, aminek kifejezetten örültem. Ha már az adott helyzetben nem igazán tudtam, ahogy ő sem.-Helyes, csak ne tartson sokáig. Szeretnék egy páncélkos herceget.-ismerem végül be, hogy nem lenne ellenemre, ha felvenné a védelmező szerepét, sőt. Furcsa mód örültem volna neki, mert valahogy ez a szereplő sem érkezett meg eddig az életembe. Mellkasom előtt összefonva kezeim durcás arcot vágva próbálok nem mosolyogni. -Takarítani szeretnél? Nekem az is jó, majd én vásárolok, ezen ne múljon. De ne mond, hogy nem élvezed, hogy szolgálhatsz.-mosolygok továbbra is, mintha erre programoztak volna, pedig régen a mosolygás nem volt a napi többórás rutinom része. Inkább csak egy-egy félmosoly hébe-hóba. -Nincs, semmire sem vágyok jobban, mint végre az ágyban lenni, na meg egy forró fürdőre, bár nemrég fürödtem, van, amit bármikor képes vagyok elviselni.-hajolok hozzá közelebb, magamhoz húzva, és szorosan hozzá simulva csókolom meg.-A jutalmad.-suttogom végül, aztán felállok és a pulthoz sétálok, gyorsan elmosogatni a két tányért , az evőeszközöket és a poharakat.-A kád nem fogja magát megtölteni.-nézek rá vállam felett tovább csipkelődve, burkolatlan célzást adva rá, hogy mozduljon el az asztaltól.
- Nem tudom, milyen húsban van a bátyám - vonok vállat - lévén hogy nem kértem meg rá, hogy vetkőzzön le, és mutogassa a létező, vagy nem létező izmait. De nyilván hasonló lehet, mint én. Biztos személyi edzők hada áll a rendelkezésére, ha füttyent egyet - mormogok, aztán kajánul összehúzom a szemem. - Nos, nekem azért voltak olyan reményeim, hogy talán mást is engedsz azon kívül, hogy az ágyadba mászhatok. De így utólag örülök, hogy nem voltam erőszakos, épp ezért nem dobtál ki. Sokkal élvezetesebb volt úgy megkapnom, amit akartam, hogy valami már érezhetően vibrált körülöttünk - mondom, aztán hátrahajtom a fejem, és hangos nevetés tör ki belőlem, mikor megjegyzést tesz a páncélomra. - Jól van, még kovácsolom egy kicsit - prüszkölök még mindig a jókedvtől, de el is komolyodom amikor a másnapi teendőket kezdi sorolni, aztán olyan panaszos arcot vágok, mint az óvodás, akinek elvették a nyalókáját. - Na tessék. Erre vagyok neked jó. Szolgának. Hordárnak. Igavonó baromnak - biggyesztem le a számat, de hangomban ott bújkál az elfojtott nevetés. Egy szavam se veszi komolyan, látom az arcán, de hát nem is szántam annak őket. A két kezem aztán átfonom Les derekán, és félrehajtott fejjel nézek rá. - Akkor én meg elmondom az esti programot. Egy forró fürdő, egy kis bor a kádban... aztán az ágy. Úgy gondoltam, én bebújok, te meg ide bújsz... - bökök a vállamra - és utána nézünk egy kis tévét. Közben cirógatom a válladat, te meg a mellkasomat... aztán oldalra fordulsz, én hátulról megölellek, és így alszunk el. Ellenvetés?
Akaratosan ülök ölébe, mintegy még inkább érzékeltetve vele, hogy eszem ágában sincs távozni, pláne nem elhagyni, mikor lényegében az első igen komoly vitánkon is túl vagyunk és a lakás is egyben van, nekem köszönhetően mind a ketten egészségtől kicsattanva vacsorázunk. -Lehet, hogy az öltönyös, csupasz képű pasik jönnének be, ha nem úgy és azokkal nőttem volna fel, akikkel. Viszont kétlem, hogy ő olyan jó húsban van, mint te.-csúsztatom végig karján ujjaim, izmainak vonalát kirajzolva, kicsit szavaimmal mégis viccelődöm vele. Nem volt egy izomkolosszus, de messzemenően izmosabb volt, mint amilyen egy, általa hűvösnek nevezett férfi lehetett. -A robotokért még úgy sem vagyok oda. Tulajdonképpen örülök neki, hogy nem egy egy éjszakás kalandod lettem, igaz, azt hiszem az első éjszakán elég nyilvánvalóvá tettem, hogy nem azért hoztalak a lakásomba, hogy az ágyam melegítsd.-merengek el az ominózusnak számítható találkozás utáni éjszakán, amikor nagy nehezen álltuk a másik közelségét. Megforgatom szemeim, és makacsul felmordulok, úgy igazán. -Szenvedtél értem? Azt hiszem az, hogy magadat ütlegeltem, az nem az én hibám, és ne kend rám a saját hülyeséged. Másodszor, az, hogy az a nő csak ennyire hagyott helyben, szintén az én érdemem. az egytlen, amit felróhatsz, az a reggeli falhoz csapás volt, igaz a fejed már azután meggyógyítottam. Szóval azt hiszem a páncélod még köpködd meg egy kicsit és fényesítsd tovább, mert jelenleg a felét még én hordom.-nem igazán morgolódom, arcomról próbálom elnyomni a mosolyom, kevesebb, mintsem több sikerrel.-Arra gondoltam, holnap kitakarítunk, bevásárolunk, feltankolunk és indulunk este, maximum megállunk valahol útközben. Mondjuk írunk egy bevásárlólistát, te bevásárolsz én takarítok. Összepakolom a ruhákat, mert ellenben azzal, hogy itt az én örömömre fél pucéran rohangálsz, máshol lehet, hogy ezt csak a nők néznék jó szemmel.-hajolok hozzá közelebb, ujjaim tarkója mögött összekulcsolva.-A jutalom kérdést így tereljük, de majd kitalálok valamit, hacsak nincs valami ötleted.-nézek rá még mindig a vigyorommal küszködve, de már jóval komolyabb arcot vágva. Hirtelen ismét minden békés lett, és azt hiszem ez volt az, amit a legkevésbé sem tudtam bánni jelenleg.
Csodálkozva nézem, ahogy felszisszen, aztán úgy veti magát rám, mint a puma a húsra. Bár az ő közelsége sokkal kedvemre valóbb, az tény. Két lábát lelógatja a két oldalamon ahogy az ölembe kuporodik, és szélesen elmosolygom magam a szavai hallatán. - Tudom. Már tudom, hogy szeretsz - simítok végig a haján. - De miközben... szóval, mialatt még próbáltuk kiismerni egymást, jobbnak tűnt, ha nem kockáztatok. A pénz és az elegancia sok nő fejét megszédíti. Nem mindenkinek a hobók jönnek be ideálként, bár örülök, hogy te ebben kivétel vagy - cirógatom a lábát. - Most már eléd merném hozni Domincot, mert tudom, hogy mellettem maradnál. Lehet, hogy nincs sok mindenem, amit adjak, de szívem van, sokkal nagyobb, mint neki. Ő eléggé hűvös típus, ha érted, mire célzok - ráncolom a szemöldökömet. - Tulajdonképpen olyan, mint egy robot - teszem hozzá cinkos vigyorral. - És ha már ilyen kellemesen helyet foglaltál az ölemben, igazán megbeszélhetnénk, hogy melyik nap szándékozol indulni. Ja, és legvégén persze megjutalmazhatsz egy jókora csókkal is. Ma már épp eleget szenvedtem érted. Igazság szerint egy hős vagyok, páncél nélkül. Az ilyeneknek mindig járt a hölgyektől a jutalom - provokálom kissé pimaszul, és felnevetek, amikor megforgatja a szemét. - Imádom, amikor ilyen arcot vágsz. Te is tudsz duzzogni - mutatok rá.
Akaratlan elmosolyodom, és megrázom a fejem. Lehet, hogy a múltam ezen részébe nem most kellene beavatni, de egész furcsa az érzés, hogy így félt. Kellemes, de furcsa érzés. Nem akarom letámadni, mégis sikerül, egyszerre annyi kérdésem lesz, hogy magam sem tudom, melyikre akarok előbb választ, egyáltalán akarok e bármelyikre is. A pultnak támaszkodva várom válaszát, bár a mellkasom előtt keresztbe font karjaim nem éppen arról árulkodnak, hogy könnyedén veszem a helyzetet, pedig tudtam, hogy szememen a csodálkozáson kívül semmi más negatív nem látszik. Felszisszenek, majd ellököm magam a pulttól és közelebb lépek hozzá, végigszántva az imént említett borostás arcot, majd ölébe ülök, lábaim két oldalt lógatva mellette. -Komolyan?-vonom fel szemöldököm megrázva fejem.-Elhiszed te is, amit mondasz? Hol érdekel engem a pénze meg az öltönye? Pont engem?-nézek végig magamon, már jelenleg sem vagyok egy bálba illő nő, tekintve a kinyúlt melegítőt és az ő fehér pólóját, amibe kétszer belefértem, akkor talán úgy állna rajtam, mint rajta.-Feltűnt az az aprócska tény, hogy téged szedtelek fel, nem egy csupasz képű aktakukacot, vagy esetleg azt hiszed, hogy hallucinálsz? Tisztázzunk valamit, téged szeretlek, nem az ikertestvéred, a te pólódban vagyok, nem az övében, a te lakókocsiddal akarok elmenni Mexikóba, nem az ő sportautójával. Esetleg kóstolgatsz még egy kicsit, hogy ebben a kérdésben hol a tűréshatárom, vagy elfogadod végre, hogy csak a tied vagyok, nem másé.-fogom közre arcát, hogy esélye se legyen elfordulni tőlem. Arcomon egy rosszalló grimasz ül, kicsit dacos, ami tökéletesen kifejezi, hogy mennyire nem tetszik az, hogy ettől tartott.-Szeretem a nehéz sorsú, morcos és csóró farkast, akit néha ki kell engesztelni.-biztosítom ismét arról, hogy nem választanék mást, már megtehettem volna, mégis itt vagyok, az ő ölében ülök és az ő ebédre főzött spagettiját tömtem magamba.
- Hát, az ilyesféle bárokban nem a legjobb felszolgálót játszani. És hidd el, nem jutnál el odáig, hogy eltörd bárki ujját. Én sokkal hamarabb törném el a nyakát annak, aki egy porcikájával is hozzád merne érni - dünnyögöm durcásan és duzzogva, a puszta gondolatára is annak, hogy egy vadidegen férfi illesse egy tiszteletlen érintéssel. Csak szaporán pislogok a kérdések halmazát hallva, amikkel eláraszt kíváncsian Dominicot illetően, aztán megáll a konyhapultnál, és karba font kézzel, elgondolkodva néz rám. - Mondjuk úgy, mindkettőnknek a meglepetés ereje volt a találkozás - válaszolom. - Ha jól emlékszem, ő talán tudott rólam, de én nem tudtam róla. A tévében mutogatták a letartóztatásomat, és ott tűnt fel neki, hogy két ember talán mégsem lehet a véletlen folyamán ennyire hasonló egymáshoz. Szóval, ott láttuk egymást először. Részemről elég jókora döbbenet volt, az tény. Igazából azért is nem említettem neked eddig, mert mint látod, azóta sem találkoztunk. Igazából azon kívül, hogy egy vér folyik bennünk, elég idegenek vagyunk egymás számára. A másik oka pedig, hogy nem meséltem róla az, hogy... - vágok keserves fintort - hogy ha meglátnád, akaratlanul is összehasonlítanál bennünket. A simára borotvált képével, az elegáns öltönyével, meg a vagyonával ugyan hogy rúghatna mellette labdába egy borostás, nehéz sorsú, morcos és csóró vérfarkas, ami én vagyok? - mondom bánatosan.
-Nem fogsz lopni, ahogy én sem. Előbb töröm el az ujjaim. Bár ha te mosogatást vállalsz én inkább a felszolgálásra hajaznék, az jobban fizetne.-nem ez lenne az első ilyen munkám, és már előre látom, ahogy ki-ki bámulna a pult mögül, hogy ki mer hozzám érni.-Mielőtt azt mondanád, hogy az kizárt, nem vagyok cukorból, ha valaki hozzámér eltöröm az ujjait.-fojtom bele a szót határozottan, mielőtt lehetősége lenne bármit is mondani, majd befejezem az evést és hátradőlök a széken. Egy név hallatán viszont megakad a gondolatom, eddig még nem hallottam, gyanítom ez is az elásandó múlt egy része volt. Ahogy elkezdi kivesézni a név mögött álló személy kilétét, érzem, ahogy szemem a rácsodálkozásom első számú kimutatója lesz, ahogy kitágul a pupillám és szemöldököm annyira felhúzom, hogy szinte megrándul az izom, ami tartja. Na, ha van valami, amire nem számítottam, az ez. A pohárért nyúlok és iszok egy kortyot, vagyis inkább kiiszom a tartalmát, és lehunyt szemmel gondolom végig a helyzetet. Nem fogok kiborulni, végül is, nem terelte el a témát, az igazat mondta. -Szóval lényegében kettő van belőled. Miért érzem azt, hogy mégsem vagytok egyformák? Na, nem mintha nem lenne baj, csak hát... nem fura, hogy ennyi idő után látod először? Sosem tudtál róla?-teszem fel kérdések kisebb hadát egyszerre, amíg felállok az asztaltól és a mosogatóba teszem a koszos tányérokat. -Bocs, ha nem akarsz róla mesélni, nem kell, komolyan.-nézek végül rá, mielőtt letámadásnak venné a kérdezősködésem, és hátam a pultnak támasztom, keresztbe fonom mellkasom előtt a kezeim. Most ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni. Komolyan, mi lenne, ha minden csak úgy simán menne? Semmi titok, semmi, ami rombolhatna a pillanatnyi nyugalmon, igaz most sem buktam ki, csak ismét tapasztalok egy furcsa érzést, amit eddig nem is igazán ismertem. És megtudtam róla még valamit. Azt hiszem a családi életünkről nem kellene sokat beszélni, a jelek szerint mind a kettőnknek elég bonyolult.
Elképzelem Lest, ezt a mosolygós, kedves, mégis talpraesett és vehemens, nagyszájú lányt egy bár darts táblájánál, és ezen önkéntelenül is gyengéden elmosolygom magam. - Nos, biliárdban és dartsban nem vagyok túl jó, de kártyában igen. Ha erre kerül a sor, szívesen kipróbálom magam, értek-e hozzá még annyira, amennyire régen. A másik, amiben jó vagyok, az a lopás, de nincs kedvem visszakerülni a dutyiba. Abból elég volt egy év is - borzongok meg a nem túl kellemes emlékeken. - Vagy ha végképp semmi nem adódik, amíg te a biliárdtudásodat kamatoztatod, én a bár konyháján mosogatok. Nincs aranygyűrű az ujjamon, ami leessen - vonok vállat, és a következő másodpercben áldom az eget, hogy már végeztem az étkezéssel, mert a kérdése hatására most nyilván én fulladnék bele a spagettibe. Már csak azért is, mert a történtek közepette el is felejtettem megemlíteni az én szépreményű testvérkémet. Most meg, ha mesélek róla, majd megint megkapom, hogy no lám, azt mondtam, már nincsenek titkaim, erre most felbukkan egy bátyuska. Ugyanakkor úgy döntök, nem fogok hazudni Lesnek. Őszinteség mindenekelőtt, ezt már megtanultuk a nemrég történtek hatására. - Dominic... nos ő... - krákogok - ő a testvérem. Az ikertestvérem - teszem hozzá, és várok néhány másodpercet, míg Les szemei úgy kitágulnak, hogy lassan elérik egy lapostányér méretét. Teljesen leesett az álla, az fix. - Mindeddig fogalmam sem volt róla, hogy van egy testvérem. Ahogy neki sem, már ha hihetek a szavainak. Besétált a rendőrségre, mikor lesitteltek, mert meggyanúsítottak azzal, hogy én támadtam meg Gwent, és egy másik lányt is. Gondolhatod, először azt hittem, minimum elment az eszem, látva magammal szemben valakit, aki olyan, mint én. Vagyis, majdnem olyan - jut eszembe Dominic simára gyalult képe. - Ő, vagyis az ügyvédje segített abban, hogy tisztára mossanak, és elengedjelek. Azóta sem láttuk egymást.
Tudtam, hogy a gyomrom a végem jelenti, ha éhes vagyok, olyanná változom, mint egy óvodás, de nem érdekelt jelenleg. Ő már megszokhatta volna, nem étteremben voltunk és a pólóját sem ettem még le. Hát hol itt a probléma? Szinte iszom szavait, kíváncsian nézek rá, és elgondolkodom egy pillanatra. Igazából hiányzott az utazgatás, hiába volt most biztos otthonunk, akkor is. Annak megvolt a maga zamata, hogy soha két ugyan olyan helyen nem ébredsz, ha úton vagy. -Több évig vándoroltam a családommal, akkor szerettem a legjobban a motoron ülni, mikor éjszaka csend volt, csak a levegő suhogott a fülem mellett, néhány lámpa világította meg a tájat, a fejem felett pedig láttam az összes csillagképet. Kicsit hiányzik az az érzés.-nézek az üres tányérra, akaratlan a nyakláncomért nyúlok, majd elmosolyodom.-Bár eddig fel sem tűnt, most, hogy itt vagy velem. Sőt. Van egy barátom. Ez már önmagában újdonság.-gondolkodom el, majd rá emelem tekintetem, tündöklő kékségem az ő borostyán szemébe forrasztom. Felvetődik egy kérdés, mire hallgatom a válaszát, egy név ismeretlenül hat, mire felvonom a szemöldököm. De önmagában az ötlet tetszik. -Köszi, inkább mosogatom le a tenyeremről a bőrt, mint a kuka. A tartalék maradjon csak tartalék, ne szórjuk el most. Az útra még van elég, talán még szerzünk is hozzá, ha mondjuk célba lövünk, vagy én például régebben a bárokban szívesen hívtam ki egy-egy meccsre a vendégeket. Révén ilyen helyeken nőttem fel a biliárdasztal mellett ácsorogni és a darts táblára dobálni amolyan második hobbi volt. De az tetszik, hogy kuktáskodjak. Csak ne engedd, hogy sokat nyalakodjak a művedből, mert a végén az egész ágy az enyém lesz, te meg aludhatsz a földön, mert nem fogsz elférni. Már így is híztam melletted.-rázom meg a fejem rosszallóan, de vigyorogva, ahogy az üres, paradicsomszószos tányérra nézek.-Egyébként ki az a Dominic?-kérdezek rá végül arra, ami igazából megütötte fülem. Ez a név valahogy nem rémlett, hogy említette volna, és most is különös élt fedeztem fel a hangjában, ahogy kimondta.
Esküszöm, ha nem tudnám, hogy csak alig néhány évvel fiatalabb nálam, megesküdnék, hogy egy óvodás étkezik velem szemben. Először is mohón tömi magába a spagettit, másrészt csaknem belefullad, harmadrész pedig csaknem a füle is tiszta piros paradicsom. Magamban hangosan nevetek a látványon, de ez kifelé csak egy elnéző fejcsóválásban jelenik meg. - Nos, egyszer azt mondtad, kényelmes az ágyam. Ez azóta sem változott meg. Tudod, mi a legjobb része az utazásnak? - könyökölök az asztalra. - Igaz, ezt nyilván javarészt csak te fogod látni, mert az idő nagy részében majd én vezetek... de emlékszem, mikor gyerek voltam, éjszaka sokat utaztunk. A nagybátyám vezetett, én pedig feküdtem az ágyon, és néztem a plafont, ahol elsuhantak a táj fényei. Villanylámpák, üzletek neonreklámjai, és ilyesmik. Hozzá jött a lakókocsi motorjának búgó hangja. Fura, de nekem ezek a percek jelentették a békességet - elmélkedem, aztán a szemöldökömet ráncolva rájövök, hogy igaza van, amikor az anyagi lehetőségeink végességéről beszél. Munka? Na igen, az nem ártana. De ki venne fel egy vérfarkast? Ráadásul a mi fajtánknak egy gyorsétteremnél nem terem több babér, se ismeretségünk, se végzettségünk. Az első éjjel, mikor átváltoznánk, ránk gyújtanák az üzletet. - Nos, egyelőre még van némi tartalékunk. Amikor a letartóztatás után szabadon engedtek, az ügyvédem kiharcolt - vagyis Dominic ügyvédje - némi kártérítést. Eddig nem nyúltam hozzá, gondoltam, megvárom az ideális alkalmat. Rákölthetjük erre az utazásra. Viszont bevallom, már én is foglalkoztam a gondolattal, hogy előbb-utóbb munkára lesz szükségünk, hacsak nem akarod te is kipróbálni a kukákban turkálást. Nem ajánlom, nem jó móka - fintorodom el. - Viszont lenne egy megvalósítható ötletem. Azt mondtad, jól főzök. Vannak apró éttermek, kávézók, ilyesmik... néhányat felhívunk, és megérdeklődjük, lenne-e szükségük cukrászsüteményre. Ha igen, itthon dolgozhatunk, aztán kiszállítjuk. Kötetlen munkaidő, és mégis, némi pénz. Mit mondasz? Vagy talán van más ötleted?
Hiába szerettem a dacos, gyermeki dühtől színezett arcát, de inkább a jelenlegi vigyorgását, ettől aztán olyanná változott, mint egy óvodás, akinek felhőtlen, boldog élete van. -Sajnálom szívem, a gyomrom néha legyőzi a szerelmes farkasboszit.-vonok vállat, gyorsan helyet is foglalva a széken, aztán felnevetek.-Köszi, mondj még ilyet. A leskelődő szellemekből nem kérnék, ahogy az ősi orgiákból sem.-rázom meg fejem, továbbra is vigyorogva, majd hajamba túrok és törökülésbe egyensúlyozom magam a széken. Feltekerek egy adag tésztát a villámra, s mikor megkérdezi, mikor tervezek indulni, felemelve fejem, olyan képet vágok, mint egy felfújt gömbhal, és kis híján megfulladok. Le se tagadhatnám, hogy éhes vagyok és különösképp az sem érdekelt, hogy a szósz a szám körül is vöröslött. Mikor nehézkesen lenyelem a falatot, vállat vonok, addigra már kifejti az elméletét arról, hogy hogy is utazzunk, mire felvont szemöldökkel rázom meg a fejem. -Miért, mit gondoltál, hogy motoron fogok fagyoskodni odáig, meg vissza? Mikor felvetettem az ötletet már a lakókocsira gondoltam. Már, ha nem sérti a területed, hogy ismét letesztelem a puha matracod. Bár azt azt hiszem, hogy a város szélén vagy egy csendesebb helyen jobb lenne gyakorolni, mint egy benzinkút mellett.-vigyorgom lenyalva számról a szószt. aztán szöget üt valami a fejemben, ami mellett nem mehetünk el csak úgy. -Az idővel nem is vitatkoznék, de akad egy aprócska bökkenő... oké, hogy most még elvagyunk, de a tartalékaim nekem is végesek, és kezd a pénztárca a kelleténél is üresebb lenni, szóval azt hiszem kellene valami munkaféleség is nekünk. Hacsak nincs valami jobb ötleted.-veszek ismét egy falatot a villámra, míg arcát fürkészem. Lássuk be, ez így igen szép volt, de kellett volna valami munkaféle is, amiből legalább valami normális rendszerben kiosztva lehetett volna fenntartani a lakást.-És mielőtt azt mondanád, hogy nem, majd te dolgozol és én leszek az eltartott, gondold meg kétszer. Nem törik le az ujjam, és nem akarom, hogy te tarts el, legalábbis nem így.-szúrom még azért oda, ha ma már úgy is fontos kérdések hadát tárgyaljuk meg, miért ne lehetne ezt a témát is kivesézni?
Felragyognak a szemeim, mikor azt mondja, ő is szeret. Már-már úgy vigyorgok a boldogságtól, mint valami komplett idióta, de nem bánom. Boldog vagyok, ennyi a magyarázat. - Jól van, vettem az adást - engedem el, és nekifogok ételt melegíteni, aztán tálalok, jókora adagokat szedve mindkettőnknek. - Mondasz valamit. Nyilván valami ősi indián temetőre épült a ház, és itt volt a hajdani központja, ezért van megmagyarázhatatlanul vonzó légköre a konyhának - zuttyanok le az egyik székre, és belebököm a villát a spagettibe. Tényleg jó is, ha megesszük, mielőtt az enyészeté lenne. - Mikor szeretnél elutazni? - kérdezem aztán kíváncsian. Régen kalandoztam és csavarogtam már, és Les ötlete felvillanyoz. Rájövök, hogy alighanem a vándorlással töltött évek tényleg nyomot hagytak bennem, már csak azt tekintve is, hogy szeretek utazni, nézni a világot magam körül. - Arra gondoltam, hogy itt a lakókocsi. Feltankolunk benzinnel, kajával, aztán irány Mexikó. Ha éhesek vagyunk eszünk, ha fáradtak vagyunk megállunk, és pihenünk... akár egy parkolóban, akár egy erdőben, vagy egy város szélén, mindegy. Jövünk és megyünk, amikor kedvünk tartja. Van időnk. Mi vagyunk az idő urai - vigyorgok.
Látom, hogy figyel, mégsem nézek rá, csak mikor már én akarok rá nézni, viszont addig is úszom a pillantásában. A plafon mégis hamar érdektelen lesz, és ő győz, valamint a hasam, hisz jócskán rég volt a tegnap este és éhen halok. Aztán kilibbenek a szobából és a konyhába sétálok. Elkezdek elpakolni, vagyis előpakolom, amit kell, tányér, pohár evőeszköz és elrakom, ami nem kell, többek között a piás poharakat, amiből ma már egyet össze sikerült törnöm. Elmerengek egy kicsit, ahogy mellettem tesz-vesz, és egy kicsit összerezzenek, ahogy mögém lép, hisz mégis csak a gondolataim közül tépett ki. Még szerencse, hogy nem zavart. Kicsit oldalra billentem a fejem, ahogy fülembe suttog, és elmosolyodom, ujjaim a derekam közrefonó ujjakra siklik. Lehunyt szemmel hallgatom, el-el mosolyodom, forró lehelete vállam simogatja. Kifejezetten jól esik most így ácsorogni, s ahogy maga felé fordít, ujjaim tarkójára siklanak, és hajába túrok. ahogy csókol, szinte megremegnek a lábaim, és még közelebb húzódom hozzá karjai között. -Én is szeretlek Chriest Wolfswood.-nézek szemébe, végigsimítva a borostás arcon, mikor elhúzódom tőle.-Persze, hogy elvarázsoltalak, boszorkány vagyok.-vonok vállat vigyorogva.-Biztos a konyha a legjobb része a lakásnak, mert itt csókoltalak meg először, és itt mondtad, hogy szeretsz. Azt hiszem a főzéssel csak lealacsonyítjuk ezt a helyet.-vigyorgom, majd a tányérok felé biccentek.-Imádok így ácsorogni, de éhes vagyok, és bárhogy szeretném, ezt így nem igen kapom meg. Szóval igyekszem szépen nézni rád, hogy megmelegítsd végre a vacsorát, amíg én helyet foglalok azon a széken és nézlek.-simítok végig hasfalán, hisz rajta továbbra sincs póló, ellenben rajtam egy tiszta akad, ami éppen az övé.
Ahogy elnyúlok az ágyon, érzem, hogy helyet foglal a derekamon, két lába a csípőmet fogja közre. Szégyenkező kis dünnyögéssel fogadom a szeretettel teli korholást, és noha nem látom mit csinál, de sejtem. Legalábbis a tény, hogy eltűnik a hátamból az égő, szúró fájdalom, és fejem hátsó részéből a folyamatos tompa lüktetés azt gyanítom, hogy bevetette az immár összeszedett erejét, hogy eltüntesse a nyomokat, amiket a saját hülyeségemmel okoztam magamnak. Mikor pedig megérzem munkája végeztével könnyű csókját a lapockámon, a szégyenkező dünnyögés jóleső mormogásba vált. Amikor mellém gördül, már érezhetően könnyebben mozdulok meg. Felkönyökölök, és nézem, ahogy a plafonra bámul. Úgy figyelem minden vonását, arcának élét, szeme vonalát mintha most látnám először, vagy mintha örökre az agyamba akarnám vésni, és egy gondolat motoszkál csak a fejemben. Barátnőm van. Igazi, valódi barátnőm. Néhány órával ezelőtt úgy gondoltam, elvesztettem. De messze a délelőtt! Mintha már hetek óta hagytuk volna magunk mögött a feszültséggel teli órákat, most újra minden a régi. Kell nekem, és én is kellek neki. Ez pedig egyszerűen maga a tömény boldogság. Ahogy feltápászkodik és a konyhába indul azonnal és habozás nélkül követem. Pakolni kezd, én pedig az ebédet húzom elő a hűtőből abban a lakásban, amit még mindig az otthonomnak mondhatok. Aztán leteszek a kezemből mindent, mögé lépek, és két karommal finoman átölelem, hogy magamhoz szorítsam.
- Szeretlek, Leslie Elisabeth Shay - suttogom a fülébe, és magam is érzem, ahogy forró leheletem a nyakát éri. - Higgy nekem, mert még sosem mondtam olyan őszintén semmit életemben, mint most ezt. Nem tudom mi van benned, ami ennyire elvarázsolt engem, de te el sem hiszed, milyen számomra azon kapni magam, hogy már nem félek a szerelemtől. Nem félek tőle, hogy valaki mellettem legyen, és valaki olyan közel álljon hozzám, mint te. Mintha eddig vakon botorkáltam volna a világban, és azóta látnék színeket, éreznék illatokat, vagy hallanék hangokat, mióta te beléptél az életembe. Mintha kinyílt volna számomra a világ, mintha eddig halott lettem volna, és te keltettél életre. Nem foglak elhagyni soha, mert nélküled semmivé lennék - fordítom szembe magammal, és úgy csókolom meg, telve érzelmekkel, mintha ez lenne életem első csókja vele.
Látom rajta, hogy fellélegzik, akárcsak én, mind a ketten ismét a megnyugvás mezejére lépünk és ha minden jól megy, ott is maradunk. Mert mennyivel jobb volt az, amikor nyugodtan aludtam mellette, mint az, mikor azt néztem, hogy a falhoz csapódik és a földre zuhan... -És majd itthon is járkálsz benne?-vonom fel kérdőn szemöldököm, arcomon mosollyal, ami az elmúlt napban az első igazi, széles, tipikus én mosoly. -A tengerpartot választom, még sosem jártam tengerparton.-merengek el, aztán felsorolt tervein jót nevetek.-Azért, ha egy mód van rá, ne csukassuk magunkat börtönbe szeméremsértésért. Bár akkor azt a részt is letudom, hogy bezárnak azzal egy sötét lyukba, akit szeretek.-vigyorodom el, majd az örömöm az szegi ketté, hogy meglátom a hátát. A vörös csíkok láttán összerezzenek, és rosszalló pillantással nézek rá. Fogalmam sincs, hogy ez miért volt jó neki, de egy pillanatra megcsillan szememben a düh, amiért ennyire makacs és mazochista. -Meg is érdemled, hogy fájjon, ha ilyen hülye vagy, hogy ezzel bünteted magad. Ez semmin nem változtatott, remélem az azért feltűnt.-dünnyögöm orrom alatt, jól lehordva a fejét, majd mikor hasra fordulva végignyúl az ágyon, lábam átvetem derekán, és fölé hajolok.-Szörnyű vagy, ezt ne csináld többé magaddal.-húzom végig ujjaim a csíkokon, majd lehunyom szemem, és hagyom, hogy visszatérő erőmmel eltüntessem hátáról a nyomokat, majd nyakáról a lila foltokat, végül pedig fejéről a kemény puklit.-Azt hiszem ez elég jó lecke volt nekünk arra, hogy mennyire legyünk őszinték a másikkal.-nyomok végül csókot lapockájára, majd hajába túrok és mellé gördülök az ágyra, a plafont bámulva. Veszek pár mély levegőt, aztán felé fordítom fejem.-Ideje, hogy összeszedd magad. Szóval gyerünk, pattanj fel és segíts megmelegíteni az ebédet. Aztán összepakolhatunk holnapra is.-nyomok apró csókot arcára, aztán felpattanok mellőle és a kissé nagy pólójában és a saját laza nadrágomban a konyha felé indulok. Hirtelen megint minden olyannak tűnik, mint amilyen régen volt.
Most már tényleg, végképp és tökéletesen megnyugszom a szavait hallva. Süt belőlük a szerelem, és a boldogság iránti vágy. És megteszek bármit, az istenre esküszöm, hogy képes legyek megadni neki azt, amit érdemel. Azt az önfeledtséget, azt a meghittséget, ami visszaköszön a pillanatokban, amiket felemlít. Eszembe jut, ahogy táncolunk, ahogy közös fürdőt veszünk. Ahogy magamhoz szorítom a karácsonyfa villogó fényei alatt, és hogy már szinte nincs is nyugodt álmom, ha nem érzem testének melegét a testemhez simulni, és nem érzem hajának édes illatát. Akarom őt... ha lehet, akkor örökre akarom. - Jól van. Egy sombrero rendel, de csak akkor, ha én egy ponchot kapok - mosolygok szélesen. Elképzelem az óriási kalapban, és akaratlanul is felnevetek. - Bérelünk egy kis házat. Hol szeretnéd jobban? Egy eldugott helyen? Valamelyik városban? Vagy a tenger partján? - hajtom oldalra a fejemet. - Úszunk a meleg habokban, szeretkezünk a homokban, és nézzük a szikrázó napfényt. Tequilát iszunk, mexikói zenét hallgatunk, és egyre erősebbé építünk valamit, ami már amúgy is megvan - hajolok oda, és boldogan fogadom apró csókját. Átölel, és kissé megrezzenek, amikor felfedezi, mit műveltem magammal. - Nem számít. Ne törődj vele - rázom a fejem, aztán tekintete hatására megadom magam. - Jól van. De légy óvatos, kérlek. Így is fáj egy kissé - bólintok. - Mi a francra volt jó? - vonok aztán vállat. - Mert ezt szoktam meg. A bűnért büntetés jár. És az általában így festett. De ez volt az utolsó, hogy így láttál. Ez a múltam egy darabja, és ezt a mai nappal lezárom magamban. Így lesz, mert megígértem - csúsztatom aztán zsebembe a kulcsot úgy, hogy ő is lássa, és ez a mozdulat nyilván magárét beszél. Aztán óvatosan hasra fekszem az ágyon, felkínálva sebes hátam az általa felkínált ápolásnak. Noha a lüktetés már kissé csitul, nem mondom, hogy nem fog jólesni ha törődik velem.
Voltam már harmadik, felesleges kerék egy párkapcsolatban, voltam, akit megcsaltak és akivel megcsaltak. De egyik érzés sem tetszett és csak emlékeztetett erre, ahogy őket láttam. Hirtelen ott én lettem a felesleges harmadik. -Meg fogok szabadulni a múltamtól, nem csak miattad, magam miatt is. Sosem éltem vele, de mindig kísértett. Viszont veled olyat akarok felépíteni, ami nem halott darabkákra épül, hanem biztos alapokra. Mondjuk arra az estére, mikor képes voltál úgy elaludni, hogy magadhoz húzz, holott először csak a kanapém adtam neked. Azt az estét nem akarom elfelejteni, ahogy a másnap reggelt sem, mikor rántottát csináltál és a pulton ücsörögve nem bírtam tovább és megcsókoltalak. Az ilyen pillanatokra kell emlékeznünk, nem kell tiszta lap, de a fájó pillanatoknak nem kell elfedniük azokat, amik ragyogó közös emlékek.-mosolyodom el, ahogy ujjaim szájához húzza, ami a sebeknek köszönhetően most nem olyan puha, mint amit megszoktam. Elnevetem magam, hátratűröm hajam, ami vállam elé omlott, és mosolyogva bólintok. -Egy feltételem lenne. Egy sombrero-t mindenképp szeretnék.-adok ezzel választ azzal, hogy hová menjünk, majd ujjaim nyaka köré fonom és magamhoz húzva óvatos csókot nyomok ajkára, viszont ahogy ujjaim hátára siklanak, ott is némi érdességet tapasztalok.-Ez meg mi a fene...?-akár akarja, akár nem, úgy fordítom, hogy láthassam hátát, majd fújok egy nagyot és felmordulok.-Komolyan, ha nem lennél ennyire te, akkor nem is szeretnélek. Ez mi a francra volt jó?-mérem végig a vöröslő hátat, ahol pár helyen a bőr is felrepedt, de egyértelmű a vörös csíkokból, hogy mi okozta ezt rajta. És gyanítom a ki, az épp ő volt, nem más.-A tiszta lap mellé kapsz egy kiadós ápolást is, így nem megyünk sehová, gyanítom még a hátadon se tudsz megmaradni huzamosabb ideig.-nézek rá rosszallóan, nyakán még apró, lila véraláfutások látszanak, szája sebes, ahogy szemöldöke is olybá tűnik, hogy valahogy felrepedt. Akaratlan elmosolyodom, fejem csóválva a látványtól.
Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy elhúzza kezét a kezemből, de aztán szavai jobban lekötnek annál, hogy ezen gondolkozzam. A szívem erősen ver, és várom, hogy megkapom-e most a végső feloldozást. Mert ha megérti a szavaimat, és a néha megfogalmazhatatlan érzéseimet, ha elfogadja, hogy néha talán a kelleténél tényleg nehezebb velem, akkor azt hiszem, már nem lesz baj. Remélem, hogy így lesz, mert ha most küldene el, azt hiszem, megkeresném Gwent, hogy csakugyan tépje ki a szívemet, mert nem lesz már értelme többé dobognia. - Értem - mondom aztán kis szünet után, mikor Les elhallgat. - Azt hiszem, értem. Veled annak idején elkövettek egy nagy hibát, és most bennem és Gwen sorsában ugyanezt láttad, és ugyanettől félsz - ráncolom a szemöldökömet, hogy ténylegesen megértsek a számomra valami homályos dolgot. - Figyelj rám, Les. Tudom, hogy gyűlölöd, hogy a múltam árnyékában élek. Nem mentegetőzni akarok, csak azt, hogy tudd, olyan sebeket kaptam egész életemben, amik kihatottak arra, amivé váltam. Ezek bennem vannak, nem tudom gyökerestől kitépni őket. De ígérem neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy eltemessem őket, valami kimondhatatlanul mélyre. Hogy csak a jelenre koncentráljak, és rád, ebben a jelenben. De te is ígérd meg, hogy ugyanúgy megszabadulsz a múltad eme részétől, ami kétségeket ültet el benned még velem kapcsolatban is. Kezdjünk tiszta lappal mindketten. Mit szólsz? Fogadd el, és értsd meg, hogy kimondhatatlanul szeretlek, és sosem bántalak meg akarattal. Sőt, igyekszem majd, hogy akaratlanul se - emelem kezét sebes ajkamhoz, és apró csókot nyomok rá. - Az elmúlt hetekben nekem te lettél minden. Az éltető levegő, a ragyogó napsütés. A remény, az öröm... az egész életem te lettél - nézek a szemébe. - Veled akarok lenni. Mindegy, hogyan és hol. És noha azt mondom, New York kissé messze van, de mit szólsz mondjuk Texashoz? Vagy Atlantához? Esetleg Mexikóhoz? - mosolygom el magam végre igazán felszabadultan, és megkönnyebbülten.
Figyelem minden szavát, arcának vonásait, szinte tenyerén keresztül érzem szívének dobbanását. Nem mondom, hogy nem félek, mi fog ebből kisülni, de már most érzem, hogy semmi jó. Ismét a múltjához nyúl példának, és nagyot sóhajtok, ahogy egyik mondat követi a másikat. Kifújom a levegőt, mikor rátér arra, hogy mit is érez, milyen erősen, és egy pillanatra megengedek magamnak egy halovány mosolyt. Most valahogy pontosan ezt éreztem. Igaza volt, három hét bőven elég volt ahhoz, hogy tetőtől talpig felemésszen az összes érzés, amit ő váltott ki belőlem, s ezek egy része még ha kellemetlen élményhez is nyúlt vissza, tudtam, hogy mit akarok előtérbe hozni. Nem azt, amit tegnap éreztem, hanem azt, amit két napja. abba kellett kapaszkodnom, ahogy neki is meg kell tanulnia, hogy az ilyenekbe kapaszkodjon, ne a rossz emlékekbe, mert akkor mindig le fog ragadni a múltjában, és a jelent nem fogja tudni élvezni. Nagyot pislogok, mikor a mondandója végéhez ér és elhúzom kezem a kezéből, hogy lábaim magam alá húzva beljebb csússzak az ágyról. Hajamba túrok és a takaró apró ráncait kezdem el fürkészni, míg végül össze nem rakom, amit mondani akarok neki. -Mert vele megtetted azt, amitől én mindig is féltem. Ott hagytad kételyek között, meg se próbáltál magyarázatot keresni arra, hogy változhat-e bármi is, vagy tényleg vége. Annyiszor álltam már föld a földről, én nem akarom úgy végezni, mint ő. Ha vége lesz, legyen vége, beszéljük meg nyugodtan, vagy vágjunk a másik fejéhez egy vázát, nem érdekel. De kételkedni nem szeretnék. Nem akarom, hogy hamis reményeket tápláljunk valamibe, ami nincs.-nézek rá.-Miért lettem dühös rád? Nem azért, mert szeretted, hanem azért, hogy nem mondtátok ki végérvényesen, hogy vége. Mind a kettőtökre dühös voltam. Sajnálom, de éreztem már ezt, voltam olyan helyzetbe, mint ő, és gyűlölöm azt az érzést, mikor kiderül, hogy valaki szemébe én csak egy lotyó vagyok, akivel megcsalta a pasija....-forgatom meg szemem, veszek még egy nagy levegőt és vállat vonok.-Nem akarok itt leragadni, mikor eddig is olyan nehezen jutottam el. Ki akarom élvezni minden percét annak, hogy szerethetek valakit anélkül, hogy bárki rossz szemmel nézne rám. És azt hiszem szeretném, ha megtanulnál úgy szeretni, hogy minden pillanatát kiélvezd a jelennek.-és ekkor eszembe jut valami, ami jelenleg lehet, hogy kicsit hirtelen jövő ötlet és talán nem most van itt az ideje, én mégis úgy érzem, hogy mind a kettőnknek jót tenne.-Mi lenne, ha elmennénk a városból pár napra? Tölthetnénk a Szilvesztert olyan helyen, ahol még sosem jártunk, mondjuk New York-ban. Pakoljunk össze pár cuccot és induljunk. Hagyjuk végre magunk mögött ezt az egészet, vagy legalábbis próbáljunk meg előre lépni egyet.-vetem fel az ötletet, szememben ismét fény csillan meg, bár magam sem tudom, hogy pontosan mi lesz ennek a vég kifejlettje, de egy kis levegőváltozás mindenkinek jól jönne most.
Csak bólintok, nyugtázva, hogy csak egy poharat tört össze, és istennek hála nem az ereit készült felvagdalni miattam. Bár gyanítom, ha túl dühös lett volna, ezt elsősorban velem teszi meg. Aztán ahogy látom az arcára kiülő aggodalmat, kíváncsisággal vegyesen, kezembe veszem ép kezét, és miközben beszélek, felváltva fürkészem a szemeit, és a markomban pihenő ujjait. - Les, tudod, hogy sosem volt normális életem. Gyerekként elhagytak a szüleim, és örülhetek, amiért volt legalább egy családtagom, aki felnevelt. De a sors még így sem volt könnyű. Hideg, éhség, magány, otthontalan kóborlás szerte az államokban. Nélkülözés és kitaszítottság volt az osztályrészem - kezdek bele. - Talán pont azért, mert nem élhettem átlagemberek módjára, sosem volt alkalmam megtapasztalni az átlagemberek érzéseit és életmódját. Hogy sosem volt családom, semmiféle kötődésem helyekhez, emberekhez... és sosem ismertem meg a szerelmet. Kivéve persze őt... Gloriát. 15 éves kölyök voltam, el tudod képzelni, mit éreztem, hogy egy idősebb és erősebb nő pont engem akart. Szerettem őt, ahogy tudtam, de ő persze csak játszott velem. Az elmúlt tíz évben nők százait vittem az ágyamba, de az nem volt semmi más, csak... b*szás - mondom aztán ki a tényeket keményen a nevén nevezve. - Reggel vagy ők, vagy én nem voltam már sehol. Az első valódi érzelmeket Gwennel éltem át... és veled. Az elmúlt három hétben olyat kaptam, amire mindig is vágytam. Minden percben, amikor veled voltam azt éreztem, hogy ez az, amit soha nem akarok elveszíteni. Hogy ez egy olyan dolog, amiért túlzás nélkül mondhatom, hogy akár meghalni is érdemes - cirógatom ujjammal Les kezét. - De össze is vagyok zavarodva. Nem értem ezeket az érzelmeket, mert sosem volt, aki megtanítsa ezeket nekem. Talán ostobaságnak tűnik, ha ezt mondom, de hidd el, úgy kell most megtanulnom mit lehet egy kapcsolatban és mit nem, ahogy egy kisgyerek járni tanul. És ahogy egy gyermek sokszor elesik, míg szilárdan áll majd a lábán, én is követek el hibákat. Talán ezek után is fogok. Igyekszem majd elkerülni, de ha mégis előfordulna, tudd, hogy nem azért teszem, hogy bántsalak, hanem azért, mert nekem szoknom kell ezt a helyzetet - sóhajtok. - Talán így megérted, hogy amit nem értek, és tudni szeretnék az az, hogy igazából miért is haragudtál rám. Hiszen neked nem ártottam, téged nem bántottalak. Hogy Gwen gyűlöl, megértem. Nyomók oka van rá, hogy így érezzen. De te miért? Neked nem tettem semmi rosszat, csak szerettelek.
Kezdőlap
