Rám förmed, mire elhúzom a szám, ami tökéletesen jelzi, hogy mondjon bármit, nem fogom visszavonni, amit mondtam, vagy gondoltam abban a pillanatban. Fogalmam sincs, hogy miért hezitál, tudom, hogy szememből süt, hogy azt szeretném, ha mellettem, ha velem lenne, így mikor mégiscsak rászánja magát, hogy velem tart, alsó ajkamba harapok, és figyelem minden mozdulatát. Érzem, ahogy talán még el is vörösödöm, de nem takargatom ezt sem, sőt. Kitartóan követem mozdulatait, ahogy a kába mászik, míg én annak egyik végébe húzódok, hogy elférjen velem szemben. Összekuporodva vizsgálom, ajkam szélén apró mosoly ülő, és lassan kinyújtva lábam, ellazulok a forróvíz ölelésében. Hagyom, hogy lábam ölébe vegye, mire lehunyt szemmel élvezem érintését. Szavaira viszont kipattannak szemeim, és vigyorogva rázom meg fejem. Ilyen megjegyzések esetén le szoktam fröcskölni, most viszont alsó ajkamba harapva próbálom elnyomni az arcomon szétterülő mosolyom. -Nem azt akarom, hogy szenvedj, hanem ezt, hogy ne csinálj úgy, mintha valami tiltott gyümölcs lennék az édenben.-kérem, szemébe nézve, kissé homályosan, és halkan, ami tökéletesen kifejezi, hogy tulajdonképpen egy dologra vágyunk igazából. De valamiért ne látja, vagy nem akarja észrevenni, inkább körülményesen kikerüli a témát, és visszatáncol. Ennek hatására előrébb csúszok a kádban, és ujjaink összefonva hátat fordítva neki, ölelésébe kuporodok. -Ne csinálj úgy, mintha üvegből lennék. Csak vigyázz rám.-hajtom fejem mellkasára és felnézve rá, apró csókokat nyomok állára.-És senki sem mondta, hogy ne tedd, amit szeretnél.-engedem el kezeit, melyet eddig magam köré tekerve, ujjaink összefonva tartottam.
- Ilyet még csak viccből se mondj! - korholom, mikor koporsót emleget, és önkéntelenül is beleborzongok a puszta gondolatába is, ahogy elképzelem a pillanatot, amikor berontok ide, és már csak a hűlő tetemét találom. Nem tudom, létezik-e valami felsőbb erő, vagy sem, de bárhogy is, hálás vagyok, amiért nem így történt, amiért itt van mellettem, él, lélegzik, még ha kissé leamortizálva is, és a csípős nyelve is ugyanolyan, mint egy héttel ezelőtt. Ahogy felém suttog, érzem forró leheletét az arcomon, de megkönyörül rajtam, és gyorsan bemászik a vízbe. Istennek hála, mert már a saját markomba vágtam a körmömet, hogy ne kezdjem el csókokkal elhalmozni. Tisztában vagyok vele, hogy jelenlegi helyzetében, hogy még mindig nem százalékosan érzi rendben magát, talán ez a legutolsó, amire vágyik, így hát tényleg le kell higgadnom. Épp a kád mellé szeretnék térdelni, hogy óvatosan lemossam a testét úgy, ahogy tegnap, de ekkor egy közös fürdésre invitál. Néhány másodpercig hezitálok, hogy ez mennyire jó ötlet, de aztán úgy döntök, miért is ne? Ettől még nem lesz baja, se neki, se nekem. Alig fél perc alatt leszórom hát a ruháimat, és bemászom mellé a kádba, szemben vele. Igyekszem magam összehúzni ahogy csak tudom, nehogy véletlen egy rossz mozdulattal, és egy rúgással pont egy fájó pontján találjam el. Nem tudom, benne van-e meg a varázslat, vagy az illóolajokban, de érzem, hogy még az én testemre is jótékony hatással van a víz. Remélem, hogy az övére is, és másnap már nem úgy fog kinézni, mint akire vízfestéket öntöttek a lila, a kék és a zöld változataiban. - Azért valld be, hogy élvezed, amikor szenvedni látsz - somolygok, minden neheztelés nélkül, aztán egyik lábát az ölembe húzom, és lágyan simogatni kezdem. - Idejét sem tudom, mikor ültünk utoljára így ketten, egy kádban, békés egyetértésben. De még mindig ez a kedvenc közös elfoglaltságom. Na jó, a második kedvencem - vonogatom a szemöldökömet kajánul, és felnevetek az arckifejezésén. Ilyenkor általában már egy jókora adag vizet szoktam kapni a képembe tőle.
Érzem, hogy menthetetlenül, de szinte szégyenlem magam, hogy ebbe a helyzetbe sodortam mindkettőnk, viszont, ahogy megérzem közelségét, ahogy hátamnak simul mellkasa, érzem, ahogy a tüdőmben szorul a levegő. A csókja nyakam bőrét égeti, és ettől ismét végigfut egy ismerős bizsergés a testemen, s ha tagadni akarnám, akkor se menne, elnyomok egy mosolyt, és lehunyom szemem pár pillanatra. -Most ettől érezzem magam jobban?-szalad fel szemöldököm homlokomra, mikor mentegetőzve végiggondolja, hogy esetemben a jó színben vagy kifejezés igencsak kétértelmű, és igen, határozottan jó színekben pompáztam. Attól pedig egyszerűen elnevetem magam, ahogy arról beszél, hogy hogy talált rám.-Hát annál kétség kívül már csak akkor nézhetnék ki rosszabbul, ha a koporsómban feküdnék.-sütök el morbid megjegyzést, de nem túl messze állót a valóságtól. Ujjai a póló vékony anyaga alá siklanak, és lassan lefejti rólam, mire érzem, hogy a pulzusszámom az egekbe ugrik, pláne, mikor maga felé fordít, és testem már semmi sem takarja előle. Szinte látom rajta, ahogy visszafogva, kínozza magát, de szavaira továbbra sem mozdulok. -Ne csináld ezt, kérlek.-suttogom, mikor elenged, és forró lehelete okozta mámorból képes vagyok kicsit kilépni, de mégsem ellenkezem, inkább belépek a kádba és magam köré húzva lábaim, elmerülök a vízben. Ez a mondat egyszerre jelentette azt, hogy épp úgy megőrjít közelsége, mint őt enyém és épp úgy kifejezte azt, hogy ugyanúgy vágyom érintésére, ahogy ő enyémre. És csak a Jóisten tudja, hogy miért fogja magát vissza, épp ő, aki pontosan tudja rólam, ha valamit nem akarok, úgysem engedek sem neki, sem másoknak. De az elmúlt hét és az előtti eseményeknek hála, semmit nem akartam jobban, mint újra igazán nőnek érezni magam mellette.-Nem tartasz velem?-érdeklődöm, a párás, ködös levegőtől épp úgy szédelegve, mint a torkomban dobogó szívemtől.
Az olajoknak hála, isteni illatok szállnak a fürdőben. Lehet, hogy jót tesznek majd Les bőrének, és mindenféle színű foltjainak, de azt hiszem, idegnyugtató hatásúak is, mert én legalábbis olyan vigyorgásba kezdek tőlük, mint aki egyszerre rúgott be, és szívott hozzá valamit. Les felé fordulok, aki már leügyeskedte a kötést a lábáról, és megnézem a már félig összeforrt sebet, amin azonban még így is át-átüt egy vércsepp. - Ne butáskodj - dörmögöm, amikor látom rajta, hogy kissé tart attól még most is, vajon milyen véleménnyel leszek, ha meglátom a testét. Az isten szerelmére, tényleg nem hiszi el, hogy ez egyáltalán nem zavar? Szeretem őt, és elfogadtam úgy, ahogy van. Ha a fél keze, vagy fél lába hiányozna sem zavarna. Az érzelmek nem ettől függenek, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy kissé frusztrálja a dolog. - Les, hidd el nekem, hogy még így is gyönyörű vagy. Számomra te vagy a legszebb lány a földön - nyomok csókot a nyaka bőrére, amikor hátat fordít nekem, és felköti a haját. - És hidd el, jó színben vagy. Nem... nem úgy gondoltam! - mentegetőzöm aztán, amikor rájövök, hogy elég kétértelmű mondat csúszott ki a számon. - Úgy értem, ahhoz képest egyáltalán nem rossz, mint ahogy akkor volt, amikor rád találtam - magyarázkodom, aztán óvatosan lebontom róla a ruhákat. Nem mintha sok lenne, az egyszerű póló ami a térdéig ér, és az aprócska bugyi nem mondható túlöltözöttségnek. Mikor pőrén álldogál már előttem magam felé fordítom, aztán vállába temetem az arcomat. - Mars a kádba - nyöszörgöm. - Gyorsan, addig amíg ura vagyok magamnak, és fürdő helyett nem valami mást adok neked - engedem el, és hatalmasat fújtatok. Gondolkodom rajta erőteljesen, hogy a hideg vizes csap alá nyomjam a fejem, aztán sikerül lehiggadnom. Most ő az első, és a legfontosabb. Vele kell törődnöm, és őt kell helyre hoznom. A fenébe is, viselkedj, Chriest!
Még annak ellenére is, hogy a menés nem ment, és jó pár fájó porcikám volt, úgy éreztem, mintha közelsége a tegnapihoz képest, sokkal jobban felélesztené bennem azt, aki voltam egy hete, mint ahogy temetni is segítette azt a lányt, aki leginkább annak örült jelenleg, hogy egyáltalán él és lélegzik. Halkan felszisszenek, ahogy kulcscsontomba harap, érzem, ahogy testem megborzong, a gerincemen végigszántó érzéstől alig érezhetően megremegek és kis híján még meg is szédülök az elfeledettnek hitt érzésnek hála. -Bízok benned.-suttogom fülébe, mikor felemel és elindul velem a fürdő felé, még előkotorva táskájából a nemrég említett zacskót, melyben nyilvánvalóan az olajok kaptak helyet, majd tovább folytatjuk utunk a fürdő felé. Igazság szerint megfáradt, kissé megvetemedett izmaimnak jót tenne némi felfrissülés ismét, mert valahogy még mindig úgy érzem, hogy bőröm alvadt vérem fedi, és a sárga foltok hirtelen mellékesnek tűnnek. Lerak a székre, mire én lehámozom lábamról a jelenlegi kötést és a kukába dobom, de fél szemmel figyelem, ahogy a kádba locsolja az olajokat, melynek hála hirtelen a párás levegő olyan illatossá válik, mintha egy virágoskert kellős közepén ülnénk. -Gondolom átengedem neked ezt a feladatot, de ha problémát okoz...-vonom meg egyik szemöldököm, ahogy lassan felállok a székről, és végigvezetem ujjaim tenyerén, és a derekamra húzom őket.-Mondtam, bízok benned.-fordítok neki hátat, ezzel is kicsit megkönnyítve helyzetét, vagy inkább, hogy le tudjam küzdeni a félelmem, hogy testem látványa ismét inkább elborzasztó lesz számára is. Érzem, ahogy testem kicsit remeg, mint egy szende lánynak, hullámos hajam kontyba fogom fejem tetején, hogy a kósza, kócos fürtjeim megóvjam a víztől, s az ő feladatát is megkönnyítsem.
Nos, a felvetéseire eléggé meghökkenek. Úgy gondolom, elég lesz nekünk egyszerre egy gyerek is. Szinte látom magunkat, ahogy kétségbeesve ide-oda futkosunk két ordító gyerek közt, és valahogy nem éppen megnyugtató a kép. - Jó lesz egyesével is - dünnyögöm. - Még a nőuralomba is belenyugszom. De egyelőre maradjunk elméleti szinten. Van még időnk... mondjuk úgy nagyjából hatvan-hetven évünk együtt - babrálok egyik kócos tincsével, aztán hatalmasat nyelek, csak úgy mozog az ádámcsutkám, ahogy direkt hergelni kezd teste puszta közelségével is. - Te szadista... - suttogom bele válla bőrébe, és óvatosan, nagyon finoman beleharapok kulcscsontjába. - Hidd el, most jobb, ha nem kísérletezel. Nagyon rég voltam veled, és az önuralmam túl könnyen kikezdhető jelenleg - teszem hozzá, aztán meghallgatom az általa vázolt programot, bár lábai öleléséből még mindig nem ereszt el, és ahogy ujjával a tarkómon játszik, tényleg erősen vissza kell fognom magam, hogy ne szedjem le róla a ruhákat. - Ne hergelj... - kérem aztán kedvesen, mert tényleg fogalma nincs róla, mennyire a határon táncol. Ezek után meztelenül látni a kádban felér majd számomra egy inkvizícióval, ennek ellenére tudom, hogy szüksége lesz a fürdőre, az olajok pedig segítenek majd helyrehozni bőrét is, ami jelenleg olyan színes, mint egy indián a hadiösvényre indulás előtt. - Akkor nézzük az első napirendi pontot - emelem ölembe óvatosan a pultról, és fél kézzel még kikotrom az apró papírtasakot a hátizsákomból, amiben az olajok lapulnak, aztán elsétálok vele a fürdőig. Tény és való, hogy könnyebb így, mintha neki kéne elbicegnie odáig, bár azt nyilván nem is hagynám neki. Épp elég volt látni a kínlódást, mire a konyháig elvonszolta magát. A fürdőben a tegnap esti székre ültetem, aztán megnyitom a csapokat a kád felett. A víz kellemesen meleg, én pedig szemügyre veszem a kínálatot. Árnikaolaj, levendulaolaj, körömvirágolaj. Mindből csorgatok egy keveset a vízbe, aztán visszalépek Leshez. - Gondolom az is rám vár, hogy levetkőztesselek - ezúttal én harapok az ajkamba, és elhessegetem a pajzán gondolataimat.
Ajkamon ismét megbújik mosolyom, ami mellette sokszor szinte levakarhatatlanul jelen volt arcomon. És most sem tervezem levakarni onnan, és hogy a nőuralomra esik a szó, egyszerűen vállat vonok. -Fordított esetben férfi uralom lesz. Ezért, ha ikrek lennének, egy fiú és egy lány, a helyzet megoldódna, és ismét döntetlen lenne az állás. Vagy, hogy ne csorbuljon a férfiúi elvárásod, először egy fiú, aztán egy lány.-elmélkedem, de azért érződik hangomon, hogy ezek a terve úgy a tíz éves terveim között szerepelnek, nem a jövő évi mellett. Először legyen meg valami alap. Amihez mondjuk kezdetnek egy munka jó lenne. És azt hiszem erre lévő törekvéseim most kicsit mégis háttérbe szorultak, mivel a menéssel még voltak problémáim. -Miért ne? Tudod, hogy szeretek az ingatag józanságoddal kísérletezni.-harapok alsó ajakamba, megrántva egyik szemöldököm, de nem eresztem, mondjon bármit. Kellemesen hat rám a közelsége, és a pulton ücsörögve, mintha nem különösebben érdekelne, hogy lábaim mennyire ingatagok, hisz egyensúlyom így szinte tökéletes. Elégedetten bólintok a tervére, de továbbra sem eresztem, inkább majomként csimpaszkodom bele. -Szóval akkor a fürdő most jön, aztán az ágy, és a főzés...-dünnyögöm, tarkóján játszó ujjaimmal pedig apró köröket rajzolok bőrére.-Lasagnát szeretnék ebédre, jó sok sajttal.-elmélkedem, de nem eresztem, és ajkamon ismét ott csücsül a mosoly.-Addig viszont fejvesztés terhe mellett sem szabadulhatsz tőlem meg. A fürdő túl hízelgő, hogy elengedjelek.-erősködöm és a fürdő felé biccentek, hogy ha már annyira a hölgy óhajairól van szó, igazán elcipelhet odáig, mondjuk úgy kezdésnek. Ugyanis, ha a konyhába percekbe telt eljutnom, a lakás másik felében lévő fürdőbe minimum öt perc lenne, pár bútordarab kerülgetésével.
Lassan sikerül megnyugodnom az előbbi szívroham után, és már csak mosolyogni tudok azon, hogy bármennyire is igyekszik ugyan titkolni, de látom rajta, hogy élvezte a jelenetet, hogy jó alaposan rám ijeszthetett. A legkevésbé sem haragszom, vagy neheztelek ezért, bennem is ott bujkál a röhögés, pláne amikor elképzelem, milyen arcot vághattam nagy hirtelenjében. Bontogatni kezdi a csomagot, és látom, ahogy végigsimít az albumon. Egy kép... ennyi van benne csupán, de remélem, hogy nemsokára nem lesz elég ez az egy. Lesz még egy album, és még egy... amit a közös emlékekkel töltünk majd meg. Aztán mikor kibontja a babaruhát is, bólogatni kezdek a szavaira, amolyan "hát el tudom képzelni, mi vár majd rám" arccal. - Tökéletes esély van rá, hogy majd a boszorkány géneket is örökli. De engem a legkevésbé sem fog érdekelni, és nem fogom bánni. Viszont ha lány lesz, akkor nekem tényleg annyi. Nőuralom lesz a házban - vigyorgok, aztán ahogy odahúz magához, és lábait körém kulcsolja, majd megcsókol, minden lelkierőmre szükségem van, hogy itt és ennyinél megálljak vele. - Ne kísértsd a sorsot, és ne játssz az ingatag lábakon álló józanságommal - dünnyögöm, mert ha ezt még egy percig folytatja, annak beláthatatlan következményei lesznek. - A kérdésedre, miszerint mit terveztem mára, a következő a javaslatom - térek aztán vissza a realitások talajára, bár lábainak öleléséből még mindig képtelen vagyok kimozdulni - az, hogy vettem neked néhány gyógynövényolajat. Kapsz egy kellemes meleg, áztató, kényeztető fürdőt. Aztán újra bekötöm a lábad, visszaduglak az ágyba, és ma csak fővesztés terhe mellett hagyhatod el. Ha a mai napot kibírod ott, és holnap jobban leszel, egye fene, felkelhetsz. De ma még szigorúan fekvés - koppintok játékosan az orra hegyére. - Az ágyból szurkolhatod végig, ahogy megfőzöm az ebédet. Sőt, választhatsz is, mit szeretnél. Lasagnát, bolognait, vagy sajtos tésztát. Mindent a kisasszony óhaja szerint - mosolygok és azon kapom magam, hogy boldog vagyok a közelében.
Az arca láttán, és a szívverése szó szerint véve hallatán, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, és bár a gyomrom környéke kicsit ettől még fáj, de legalább őszinte vagyok és őszinte örömmel tudom kezelni a helyzetet. -Ne legyél ennyire karót nyelt. Mondtam, é sem terveznék még most egy porontyot. Időnk, mint a tenger, és rengeteg dolgot kellene addig elrendeznünk. Szóval, ha vennél egy mély levegőt, és leengednél, örülnék.-kérem, mert most pont úgy tett, mintha az én nézeteimmel vagy terveimmel ment volna szembe, pedig ugyanúgy láttuk a dolgokat. Ráértünk, és felesleges lett volna ilyesmibe belevágni, amíg a körülmények sem megfelelőek. Én legalábbis úgy akartam a gyerekem felnevelni, ahogy legjobbnak láttam, ahogy tudtam, hogy jó lesz neki, mindent megadni, amire a kereteim engedélyt adnak, és semmiképpen sem akartam, hogy úgy nőjön fel, mint én, vagy, mint Chriest. Ebben szerintem szintén közös nevezőn voltunk. Nem felelek, kicsit inkább lehajtom fejem, és alsó ajkamba harapok, de nem mondom, hogy nincs igaza. Hiányzott az az érzés, hogy vele legyek, hogy ujjaim simítása alatt érezzem a testéből áradó forróságot. Mielőtt azonban bármit is kinyöghetnék erre, előáll az ajándék ötletével, mire rosszallóan vonom össze szemöldököm, amolyan "Tudod jó, hogy nem kellett volna!" alapon, és ahogy kezembe nyomja a két csomagot, elhadarva valamit a jövőről meg arról, hogy mit akar, egyszerűen pislogva próbálom felfogni a helyzetet. -Oké...-vonakodva kezdem el kibontani az első csomagot, miközben arcára fel-fel pillantok ölemből, hogy figyelemmel kísérjem vonásai változását.-Sosem volt fényképalbumom.-jelentem ki, ahogy meglátom a díszes borítású "könyvecskét", az első oldalon benne egy képpel, a Mexikói útról. Elmosolyodva húzom végig ujjaim a fólián, majd emlékeztetem magam, hogy van még egy csomag, ami jóval könnyebb, és már a csomagolóanyagon keresztül is érzem, hogy valami puha van benne. Amikor kibontom, elnevetem magam, a felirat és a fekete kis babaruha láttán.-Hát az biztos, hogy a farkas géneket örökölni fogja. De ha a boszikat is, neked véged lesz.-mosolygok rá, a ruhadarabot visszahajtogatva, magam mellé teszem a fényképalbummal egyetemben, és közelebb húzom magamhoz.-Te önfejű, akaratos, imádni való farkas.-préselem magamhoz egészen közel, hogy lábaim dereka köré tudjam fonni, és úgy csókoljam meg, mint mikor először, pontosan ugyan ebben a helyzetben, és ugyanitt, ugyanígy reggel, először megtettem.
Csak állok a konyhában, úgy nézve rá, mint ahogy a nép nézhet a prófétákra kinyilatkoztatás előtt, vagy közben, és azt hiszem, igazából nem is tudom eldönteni, melyik válasznak örülnék jobban, az igennek, vagy egy nemnek. Valahol a tudatom mélyén ott motoszkál, hogy azt hiszem, jó apa lennék, és vágyom egy gyerekre... de a körülmények nem a megfelelőek arra, hogy családunk legyen. Most semmiképpen. Egy másodpercig félő, hogy lábon fogok kihordani egy infarktust, mígnem megkönyörül rajtam, és felnevet. Vidáman, csengő hangon, és kétszeresen is megkönnyebbülök. Egyrészt a nemleges válasz hallatán, másrészt mert az igazi Les tényleg ott van emögött a nevetés mögött. - Értem - sóhajtok fel, és érzem, ahogy a szívverésem lecsillapodik, és a szín is visszatér az előbb még tésztafehérségű arcomba. Hát, ez a fél perc jobb ébresztő volt, mint a reggeli kávé, az fix. - Félre ne érts, akarom én... - dünnyögöm, Les homlokának támasztva az enyémet. - Csak épp se a hely, se az időzítés nem megfelelő. Szóval, kicsit későbbre tartogatnám a dolgot. Néhány évvel későbbre - teszem hozzá, aztán bólogatok, bár igazából megérteni megértem, de átérezni nem tudom a magyarázatát. És nem vagyok félvér, farkas vagyok, így számomra nem ismerős milyen érzés lehet, ha a kétféle személyiségből egy valahogy hiányzik, vagy takarékra téve pihen. - Abban mellesleg igazad van, hogy már visszaemlékezni sem tudok rá szinte, mikor voltunk együtt utoljára - nyűgösködöm kissé, mint a gyerek, akinek azt mondják, egy jó darabig nincs csokoládé és más édesség. Persze nyilvánvalóan idióta én se vagyok, hogy jelen állapotában bármiféle ilyen elvárást támasszak vele szemben, de nagyon nehéz megállnom, hogy féken tartsam magam. A papoknál kb ilyesmi érzés lehet a cölibátus. - Egyébként hoztam neked ma reggel még valamit... de mivel kissé morcosan ébredtél, gondoltam, megvárok egy alkalmasabb időpontot, míg odaadhatom - fordulok aztán el, és hátizsákomból kihalászok két kis csomagot. - Ezt azért kapod, hogy tudd, bármi is történt, bárhogy is küldtél el, bárhogy is veszekedtünk, vagy fogunk esetleg még a jövőben is, az az én érzéseimen nem változtat. Szeretlek, és akarlak, egész hátralévő életem folyamán - nyomom az első csomagot a kezébe. - Ez arra vár, hogy megtöltsük... az életünkkel. (1. csomag tartalma:) http://kepkezelo.com/images/5k1fse4cs27iwj8xja2r.jpg - Ezt pedig azért hoztam, hogy tudd... amit az előbb mondtam... nem csak egy-két évre tervezek veled. Téged akarlak, az egész jövőt veled... és majd idővel nem csupán veled - hunyorgok rá, és kezébe adom a másik csomagot is, aztán izgatottan várom, hogy mindkettőről letépje a díszpapírt. (2. csomag tartalma:) http://kepkezelo.com/images/kpg8xn1cb7dsxe5f4mh7.jpg
Bármit is mond, makacskodom, semmi kedvem az egész napom ismét ágyban tölteni, és ennyi fekvéstől szinte minden porcikám elgémberedik és úgy kell küzdenem, hogy egyáltalán tudjak úgy menni, hogy a konyháig ne essek össze, a tálcát pedig ne röptessem meg. De sikerül és örömittas mosollyal nyugtázom, ahogy mögé lépek, és hozzá simulok, hogy a kezdeti nehézségek ellenére egész jól vagyok. Leszámítva az émelygést. Nem kötözködik, pedig szinte érzem, hogy szíve szerint rám parancsolna, hogy feküdjek vissza, de hagyja, hogy ácsorogjak mögötte, hozzá simulva. Nem áll szándékomban a szívbajt ráhozni, de úgy fordul meg, hogy még a pultnak támaszkodva is megszédülök, és kis híján elbotlok abba a fél lábamban, ami tart, mivel a másikat kényelmesen lógatom, kicsit behajtva. -Értem én, hogy az ágyban akarsz tartani, de azért ha kérhetem, ne akard, hogy örökké oda ragadjak.-szólok rá csípősen, bár látom, ahogy elsápadva, szinte keresi a helyét a konyhában. Értetlenül döntöm kissé oldalra fejem, a tegnap esti vizes hajam immár megszáradva, de igencsak kócosan omlik vállamra. Leülök hát a pultra, és mivel még így is valamivel magasabb, mint én, felnézek rá, értetlenül és kíváncsian. Szavai mellé párosuló arckifejezése láttán, csendes, bűnbánó arccal nézek rá, mintha igaza lenne. -Hát...-vonok vállat, majd mikor már nem tudom az arcvonásaim kontrollálni, hangosan elnevetem magam, napok óta először, őszintén felvidít arckifejezése, bár feltett szándékom nem éppen az volt, hogy kinevessem.-Tudod, kifejezetten ennivaló vagy, mikor ilyen vagy.-simítok végig mellkasán, és közelebb húzom magamhoz.-Félre ne értsd, akarok majd gyereket. Valamikor a jövőben, de nem most, nem ebben a helyzetben, és nem itt szeretném felnevelni.-nézek körbe a kislakásomon, vagyis lakásunkon, ami kettőnknek elég volt, hármunknak már bizonyára kicsi lenne.-Azért vagyok rosszul, mert nem igazán vagyok jelenleg a boszi képességeim csúcsán. Kicsit kimerültek a forrásaim, vagyis inkább tettek róla, hogy pár napra el is tűnjenek azok a források. azért vagyok rosszul, mert egy részem, ha úgy tetszik hiányzik. Plusz, mivel napok óta nem ettem, egyfolytában éhesnek kellene lennem, de ma reggel a puszta kávé illatától is felfordult a gyomrom.-vallom be, és végigsimítok borostával fedett arcán.-Nem lennék önző veled. Majd ha eljön az ideje, megbeszéljük és belevágunk. Mert ez nem csak az én döntésem. És ne aggódj, nem, nem vagyok terhes. Bár pár nap kimaradt a tablettákból, de azóta nem is voltam veled.-vonok vállat, és ajkam szél hagyom, hogy mosolyom továbbra is ott csücsüljön. Ujjaim továbbra is vállain nyugtatom, és szinte érzem, ahogy szívverése visszatér a normális ütemébe és a színe is visszatérni látszik arcába.
Mivel háttal állok a szobának, csak félig-meddig, a szemem sarkából látom, ahogy feljebb tornázza magát az ágyban, és maga elé húzza a tálcát, teljes tartalmával együtt. Úgy nézi a péksüteményeket, mintha nem tudná eldönteni, kell-e neki vagy sem, aztán mégis falatozni kezd. Elcsipeget egy croissant-ot, majd egy másikat is. Miután a narancslét is legyűri, úgy tűnik, valamivel már jobban van. Legalábbis már amikor talpra áll, nem kóvályog. Persze, miért is maradna ágyban, ha elmondtam neki... ismerve a makacsságát és akaratosságát, csak azért is talpra áll. Kemény küzdelembe telik, mire elér a konyháig, bár szemem sarkából figyelemmel tartom, hogy ha meginogni látnám, azonnal ott teremjek, és megfogjam. De nincs szükség rá, megoldja a feladatot, mégha nehezen és körülményesen is. Leteszi a tálcát az asztalra, aztán hozzám lép, és ahogy hozzám simul, már olyan, mint egy doromboló kiscica, mintha az ébredéskori nyűgös énét félig-meddig elfújták volna. Lerakom a lábast, aminek már csaknem lyukat súroltam az oldalára, és nagy sóhajjal megfogom derekamra kulcsolt kezeit. - Semmi baj - mondom, már apró mosollyal. Eddig is ismertem ezt az oldalát, ami hihetetlen gyorsasággal vált nyűgösből hízelgővé, de a jelenlegi helyzet úgy látom, csak fokozza ezt. Nem számít, némi morcosságért én sem megyek a szomszédba, és ha látja bennem saját tükörképét, akkor talán elismeri, hogy nem a legjobb megoldás abba marni bele, akibe a legkevésbé kéne. Persze, ezzel a fegyverrel csak végszükség esetén fogok élni, nincs kedvem végképp elmérgesíteni a köztünk lévő viszonyt. A következő szavaira viszont úgy érzem, mintha minden csepp erő kifutna a lábamból. Azt hiszem - noha nem látom magam - hogy el is sápadok, és úgy fordulok meg, Les felé, hogy egy pillanatig félő, hogy én fogom őt ledönteni a lábáról. - Jaj... ne haragudj... - motyogom, elkapva a karját, aztán a konyhaszékre ültetem. Kitágult szemekkel siklik szemem oda-vissza a testén, és nagyot nyelek, ráadásul háromszor kell nekifutnom, mire ki bírom nyögni a kérdésemet. - Az, hogy azt mondtad, tudod mitől van az egész... a hányinger, és ilyesmi - kezdek bele ijesztően kalapáló szívvel - Les... terhes vagy? - bököm ki végül, miközben minden szőrszál égnek áll rajtam. Tény, hogy vele képzelem el a jövőmet, és gyerekeket, családot is szeretnék, de majd csak idővel. A gondolat, hogy ez már most elkövetkezne, megijeszt. Nem azért, mert nem akarnám, hanem mert azt hiszem, nem jött még el az ideje, és csak tovább bonyolítaná a helyzetet, aminek a közepén éppen ülünk.
Nem akartam morcos és kiállhatatlan lenni, csakhogy a gyomrom vagy az éhségtől vagy a tegnapi kései vacsorától vagy valami mástól, egyszerűen közbeszól a terveimnek. Az álmaim édessége szintén megkérdőjelezhető volt, és feltett szándékaim között nem szerepelt, hogy megsértsem, kis híján mégis sikerült ráförmednem, bár még így is a nyelvemre haraptam kissé. A felkívánkozó ételt magamban tartom ugyan, de a szédülést csillapítva visszadőlök az ágyba. Nagyot nyelek, és mikor az ágy mellé tesz egy tálcát, végre eljutok odáig, hogy ne azt lássam, ahogy jobbra-balra kileng a tengelyéből, hanem azt, hogy egyenesen áll velem szemben. -Fogalmam sincs, hogy éhes vagyok-e.-vallom be elfintorodva, de feltornászom magam az ágyban, hogy felkeljek, viszont rám szól, így visszabújok a takaró alá, és ölembe veszem a tálcát, felmérve a kínálatot. Fogalmam sincs, hogy az édes vagy a sós esne-e jobban, így megmaradok annál, hogy letörök egy darabot a sós és egy másik darabot egy édes croissant-ból, de végül az édes nyeri el tetszésem, így lassan nyammogva, elrágcsálom a süteményt, a narancslével leöblítve. Az émelygés abbamarad, így megkockáztatok még egy croissant, hátha ettől sem dőlök ki még jobban. Amikor ez is lent van, napok óta először érzem úgy, hogy tulajdonképpen jól is laktam. Az biztos, hogy az utóbbi napoknak hála megszabadultam pár kilótól. Veszek egy mély levegőt és feltápászkodom, kezembe veszem a tálcát, rajta a megmaradt péksüteményekkel és az üres pohárral, és leteszem az asztalra. Ezt a rövid utat, fél lábamra támaszkodva alig több, mint három perc alatt teszem meg, de eltökélten csoszogok előre, fogam összeszorítva. -Azért az edény falát hagyd meg, különben nem lesz miben főznünk.-lépek mögé, kezem végigcsúsztatom vállán, majd alkarján, végül kézfeje köré fonom ujjaim, és kissé megemelkedve a nyakára apró csókot nyomok.-Bocs az előbbiért. Azt hittem, hogy kidobom a taccsot. Plus, azt hiszem ennek az okára is rájöttem.-fintorodom el, bár ezt kizárt, hogy láthatja, hisz háttal van nekem. Valószínű, mivel nincs erőm, a bennem élő boszi még kicsit lázad, de ha minden jól megy, ez is pár napon belül helyreáll, és képes leszek ismét farkasboszorkány lenni, nem pedig "csak egy nyomorék farkas".-Mik a terveid mára?-érdeklődöm elhúzódva tőle, és nekitámaszkodom a pultnak, mert a kissé átvérzett kötéssel tarkított lábam még mindig nem bírja el a súlyom.
Nos, ha azt reméltem, hogy felébred végre az évszázadoknak tűnő Csipkerózsika-álmából, akkor nem tévedtem. Viszont az ébredése mondható mindennek, csak épp rózsásnak és jókedvűnek nem. Úgy sziszeg rám az ágyból, mint egy dühös macska, és ha jól látom, néhány apró böffentéssel csaknem kiadja az éjjel megevett néhány falat ételt. Feltápászkodik, aztán visszarogy, láthatóan a gyomra háborgása már kissé megnyugodott, mert nem szentelte fel sem a padlót, sem az ágyat. A kávéillat viszont érezhetően és láthatóan irritálja. Nos, legyen akarata szerint, neki nem töltök, én viszont nem élhetek koffein nélkül. A sípolás elül, szerencsére már lefolyt az értékes nedű. Magamnak egy jókora adaggal löttyintek a bögrémbe, aztán pár péksüteményt halmozok egy tányérra, és az ágyhoz viszem, egy bögre narancslé kíséretében. - Sajnálom. Mármint a kávéfőzőt. Tessék... biztos éhes lehetsz. Hoztam mindenfélét - teszem le a kaját és a poharat az éjjeliszekrényre, de rosszkedvem a legkevésbé sem tudom palástolni. Úgy hittem, hogy a tegnapi zűrös éjszaka után, és miután sikerült elvileg mindent átbeszélnünk, felvehetjük a történtek fonalát ott, ahol köztünk félbeszakadt, vagy épp szőhetünk egy új, közös szálat. De ahogy most rám néz, és ahogy az előbb rám sziszegett, valahogy ettől abszolút nem lesz jókedvem. Megértem én, hogy nincs a régi állapotában, de a fenébe is, nem én vertem csaknem halálra! - Jobb, ha nem kelsz fel. Pihenj csak... rád fér - teszem hozzá, aztán visszatérek a konyhába, és nekikezdek a koszos edények súrolásának. Olyan vehemensen sikálom a lábasokat és fazekakat, mintha ott akarnám levezetni minden csalódásomat és frusztrációmat. A két apró csomag, amit ajándék gyanánt szántam Lesnek, a hátizsákom mélyén lapul. Azt terveztem, hogy átadom neki rögtön ma reggel, de egy ilyen ébredés után nem úgy érzem, hogy ennek itt és most lenne az ideje.
Nem kellett sok, szavai már csak suttogásként értek el tudatomig, záros határidőn belül elaludtam, olyan mélyen, mint egy téli álmot alvó medve. Tagadni sem tudtam volna, hogy hiába tudtam a lábamra állni, még azért nem voltam önmagam, az erőm még nem tért vissza, May-nek köszönhetően egyenlő voltam jelenleg egy kissé tépázott, egyszerű farkassal. Reggel fogalmam sincs, hogy meddig húzom a bőrt, álmaim vadul cikáznak a valóság eseményei és a múltam dolgai között, a jelenem és a múltam között, nem túl kellemes, szédelgő érzést biztosítva ezzel, és nem mozdulok még akkor sem, mikor tudatomig is elér, hogy egyedül maradtam. Érzem, ahogy a matrac megemelkedik mellettem, és a forró érzés a takaró alól elmúlik, s csak én vagyok, aki még inkább beleburkolózom a szoba melege ellenére a puha paplanba. A kelés nem édes mégsem, a kávéfőző hangjára álmosan pislogok fel, szédelegve törlöm meg szemem, és a mérhetetlen hányingerem kisebb erőfeszítések árán tudom csak csillapítani és feljebb tornázni magam az ágyban. -Kapcsold ki! Könyörgök.-sziszegem, hányingertől kóválygó fejjel, ez a hangzavar olyan, mintha satuba fogták volna a fejem.-Kapcsold ki!-sziszegem immár erőteljesebben, és úgy erőlködök, hogy ne jöjjön vissza az éjszakai zsemle és leves, de nem sok sikert érek el, kikecmergek az ágyból, és úgy érzem, hogy a gyomrom szaltókat vet. A kávé puszta szagától szintén így érzem magam, csak tovább fokozza jókedvem, és megszédülve ülök vissza az ágy szélére.-Bármit is csinálsz, kávét nekem ne tölts.-kérem, visszadőlve az ágyba, hátamra fekszem, és lehunyt szemmel, homlokomra teszem a kezem, hogy az ágyban se akarjon visszajönni az éjszakai kis ebédem.
Talán túlságosan is hozzászoktam az elmúlt napokban a csak tessék-lássék pihenéshez, mert meglehetősen hamar kipattan a szemem, és pislogva meredek az éjjeliszekrényen világító óra számlapjára. Alig van hajnal... vagyis reggel. Mások még ilyenkor fordulnak a másik oldalukra, én viszont teljesen kipihentnek és frissnek érzem magam, a minimális alvás ellenére is. Talán az az okozója ennek az egésznek, hogy már nem kerülgetnek rémálmok, vagy gyötrő érzések, mert visszakaptam azt, aki nélkül már tényleg nem vagyok egész ember. Az említett viszont még mélyen alszik, és a jelek szerint nem is szándékozik felkelni. Néha szisszen egyet, amit meg tudok érteni. Hiába a puha párna és takaró, meg a tiszta ágynemű, a kéken-zölden pompázó testével még így is olyan érzése lehet, mint a fakírnak a szögeságyon. Felébreszteni viszont nincs szívem. A gyógyulás egyik alapfeltétele az alvás, és neki azt hiszem, igen van mit pótolnia. Az elmúlt hat napban az a heverés, amit művelt, nem alvás volt, hanem ájulás. Ráfér az igazi, pihentető heverészés. Óvatosan kihúzom ujjaimat az ujjai közül, és még mielőtt kimásznék az ágyból, féltőn és gondoskodón betakarom. A gyomrom viszont egyre hangosabban követeli a maga betevő falatját, legyen az bármi, egy zsömle, egy kis kenyérhéj, vagy akármi... viszont nem mondhatnám, hogy bőséges vendéglátást tervezhetünk abból a minimális készletből, ami a lakásban van. Néhány szikkadt zsömle, olyan szárazak, hogy szöget lehetne a falba verni vele, meg egy kevés a tegnapi levesből. Egy embernek sem elég, nem még kettőnek, pláne egy napra. Azt hiszem, hoznom kell valamit, mert Les is nyilván farkaséhes lesz, amikor felébred. Csendben magamra kapom a cuccaimat, egy papírt hagyok csak a párnámon, hogy reggeliért mentem, aztán zajtalanul kilopakodom az ajtón.
Azt hittem, mire visszaérek, Les már ébren lesz, mivel tettem egy nagyobb kitérőt is, hogy visszahozzam a lakókocsimat a parkolóba. Tessék-lássék megoldottam a zár problémáját is, de valahogy jobbnak tűnt, ha szem előtt áll az én kis kincsem, mintha az erdőben bárki más prédája lenne. A pókháló sem szakad le csendesebben, mint ahogy én belépek, bár Les állapotában semmi változás, ugyanúgy húzza a lóbőrt, csak épp másik testhelyzetben. Nem tudom, a gyér világosság teszi-e, vagy tényleg jól látom, de mintha mosolyogna álmában, és egy apró nyálcsík folyik szájáról a párnára. Nem tudom, miféle képet láthat álmában... remélem, hogy engem. Ledobom a dzsekimet, aztán kirakom az asztalra a pékség teljes kínálatát, amit elhoztam. Sós és édes croissantok, kelt tészták, pudinggal és lekvárral töltött bukták, perecek jónéhány választékban. Nem tudom, mit fog kívánni, hát legyen mindenből. Az ebédhez valókat pedig a hűtőbe tuszkolom, ráér még elővenni szakácsművészetemet a nap folyamán. Úgy döntök, várok még egy keveset, és belemerülök egy könyvbe, de az óra mutatója már a 9-et is eléri, Les még mindig alszik. Egyrészt viszont elég hangos gyomorkorgást hallok az ágya felől, másrészt egy kávé nekem is jól esne, így hát az ébresztés látszólag kíméletes módját választom: felteszek főni egy kávét. Az özönvíz előtti kávéfőzőjének visításától nincs olyan, aki ne ébredne fel. És lám, most is így van: alig jönnek le az első cseppek, és megszólal a gőzmozdonyszerű fütty, máris mozgatni kezdi a szemeit, és egyidejűleg az orrát is, majd felül az ágyban, és néhány pillanatig bután néz maga elé, mint aki most esett ide egy másik bolygóról, és most eszmélkedik, hol is van éppen.
Lemondóak fújok egyet, aztán megforgatom a szemem. - Hallottam már párszor, az "időt kérek" dumát. Általában ez a nagyon finom megfogalmazása annak, ha valakit lapátra tesznek, legalábbis tapasztalataim alapján. Örülök, hogy nálad a jelentés kissé megváltozott - húzom oda magamhoz, és amikor lehajtja a fejét bánatosan és bűnbánóan, már képtelen vagyok nem mosolyogni rajta. Ahogy pedig az ő arcán is egy széles vigyort látok felvillanni, valahogy azt veszem észre, a harag és neheztelés legutolsó szikrája is kihuny bennem. - Nem fogsz elmenni, mert nemhogy nem küldelek, de nem is engedlek. És igen, megegyeztünk. Innentől majd így csináljuk...És nem lesz több vita, és veszekedés, és nem fogjuk bántani többet egymást - motyogom, ahogy hátat fordít nekem, és mivel kezem nem engedi el, eléri, hogy hátulról hozzásimuljak. Nem mintha nagyon erőlködnie kéne, boldogan ölelem magamhoz, és élvezem, ahogy mellkasomat perzseli teste melege. Érzem, hogy alig néhány másodperc választja el csupán az álomtól, így hát finoman a nyakába harapok, és még mielőtt mély kómába zuhanna, lágyan mormolni kezdek néhány szót a fülébe. - Mondok neked valamit, Les. Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt hiszed, te nem vagy "bolond"? Mégis szeretlek. Abban a hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó. Mégis szeretlek. Jobban, mint önmagam, jobban, mint bármi mást - cirógatom hasát kezemmel, amit még félálmában is magához szorít, aztán úgy hiszem, neki elég alig fél perc, hogy a fáradtság lerohanja. Az én szememre viszont nem jön álom. Csak ölelem boldogan, mint aki visszakapja az elveszettnek hitt, és mégis megtalált kincsét. Azon kapom magam, hogy ahogy beszívom teste friss, üde illatát, minden rossz dolog messze száll, mintha a puszta lénye hozná el nekem a megnyugvást.
Megértettem, hogy én pontosan ugyan azt tettem, amit tőle rossz néven vettem. Arra kényszerítettem, hogy nyelje le, én nem mondhatok el mindent, míg ő engem ilyesmire nem kérhetett volna. Nem volt fair, és elismertem, még ha hangosan ki nem is mondtam. Nem kérhettem volna tőle ilyesmit, az előző vitáink fejében ez a világ legnagyobb önzősége volt tőlem, de nem tudtam mást tenni. Elmondani nem mondhattam el mindent, és egészen idáig nem is igen gondoltam arra az időre, amit rejtegetnem kell vagy kellene. -Elmennék. Kérdés nélkül.-válaszolok teljes őszinteséggel kérdésére.-Időt kértem, nem kirúgtalak. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a titok, melyre fény derült, s melyről tudok, nagyobb bajt okozna nekünk, mintha nem tudnék róla. De ha most azt mondanád, hogy menjek el, megtenném.-erősítem meg szavaim, bár tekintetem tudom, hogy még mindig a fájdalomtól és a reménytelenségtől ködös és kétségbeesett, de nem érdekel, tekintetét állom, és őszintén mondom ki minden gondolatom. Szívverésem felgyorsul, ahogy viszonozza csókom, a pólón keresztül is érzem, ahogy forró és nagy tenyere a derekamra siklik, és az emlékeztetőként ható pillanatot még az sem rontja le, hogy el kell húzódnom tőle. -Lenne rá okod.-ezt a megjegyzést inkább csak az orrom alatt mormogom el, miközben kicsivel lejjebb hajtom a fejem és nagyot sóhajtok. A feltételei érthetőek, logikusak és tiszták, még akkor is, ha az időközben rám törő kisebb fejfájástól még azon is el kell gondolkodnom, hogy hogyan feküdjek nyugodtan az ágyban. De ahogy szemébe nézek, kénytelen vagyok elmosolyodni, ami nem éppen a szavaira várható reakció, de nem tudom befolyásolni jelenleg az arcvonásaim sokaságát. -Megegyeztünk.-suttogom, végigsimítva borostás arcán.-Te sem, s én sem kérek semmi olyat a másiktól, amit ne adhatnánk meg egymásnak. De, amit mondunk, az az igazság legyen, mert pár titok lehet eltörpülő még az életünkben, de a hazugságok nem vezethetnek sehová.-mivel kis híján leragadnak ismét szemeim, visszahajolok a párnámra, most mellőzve mellkasát, és helyette hátat fordítok neki, de úgy, hogy kezét elkapva, minden erőfeszítést bevetve, magam felé fordítom, és egyik kezét áthúzom a vállam felett, így mellkasához fészkelve magam.-Aludjunk, messze még a reggel...fáradt vagyok...-dünnyögöm, de ahogy kimondom, szinte azonnal kiüt rajtam ismét az álmosság és alávetem magam a pihenésnek. Hiába akarok ébren lenni még egy kicsit, testem elnehezedve süpped a matracba, és a friss ágynemű ölelésében az álom még gyorsabban kerít magába. Nem alszom békésen, fel-fel szisszenek álmomban, és meg-megborzongok, ahogy pár emlékkép elrontja az illúzióját annak, hogy mindent ki tudok zárni a fejemből, de legalább élek és őt sem veszítettem el.
Csak magamban hümmögve hallgatom a szavait. Értem én, amit mond, hogyne érteném. Ahogy azt is elfogadom, hogy van a múltjának olyan darabja, ami nehéz, vagy egyenesen veszélyes lehet. Azt viszont már nem tudom lenyelni - ahhoz túl keserű ez a pirula - hogy mindaddig, míg ő elvárja tőlem, hogy faggatózás nélkül fogadjam el őt minden dédelgetett titkával egyetemben, mikor az én Benedict-féle titkom, és az általa hordozott veszély napvilágra került, ő azonnal azt a megoldást választotta, hogy elküldött, és ellökött magától. Valahogy nem érzem, hogy az elvárások és ezeknek a teljesítése kettőnk részéről egy és ugyanazon erőfeszítés lenne. Amit ő szemrebbenés nélkül a fejemhez vág, ugyanarról elvárja, hogy én szó nélkül belenyugodjak. Elönt a keserűség, bensőmben a hiúságát sértett farkas felemeli a fejét. Néhány pillanatig erősen küzdök magammal, hogy ne pattanjak fel, és ne rohanjak el újra, teljes erőből bevágva az ajtót magam után, csupán azt tart vissza ettől, hogy tudom, ezzel végképp feltenném az i betűre a pontot, és onnantól már tényleg semmi nem működne. Nem csak úgy, mint ezelőtt, hanem egyáltalán nem. Ettől függetlenül a kezem ökölbe szorítom, hogy kissé lecsillapítsam magam, és visszanyerjem az önuralmamat. - Elfogadtalak így, ahogy vagy - válaszolom végül, némi hallgatás után. - De te nem érzed ennek a helyzetnek a visszásságát? Kiderült a titkom Benedictről, és azzal jutalmaztad, hogy kirúgtál. Most pedig elvárod, hogy a te titkaidat ne feszegessem. Mit szólnál, ha én ugyanígy reagálnék, mondd? Ha ugyanúgy ajtót mutatnék, hogy menj? - dünnyögöm magam elé, de a mondat többi része valahogy eltűnik a fejemben lévő ködben, mikor hozzám hajol, és megcsókol. Ez a pillanat most olyan, mint azelőtt. Ugyanazt a szenvedélyt és odaadást érzem benne, ami volt a veszekedésünk előtt, és azon kapom magam, hogy átfogom a derekát, és viszonozom ajka mozgását. Aztán mikor elválik tőlem, belenézek könnyfátyolos kék szemeibe, és nagyot sóhajtok, mint aki megemésztett valami nehezet, vagy pontot tesz egy fájdalmas történet végére. - Sosem kérném tőled vissza azt a gyűrűt - emelem fel a kezem, és játszani kezdek egyik vizes hajtincsével. - Én is szeretlek Les, mert nem véletlen, hogy a történtek után még mindig itt vagyok. Kellesz nekem, úgy, ahogy még soha senki más egész életemben. Elvarázsoltál, elbűvöltél, és azt hiszem elmondhatjuk, hogy mikor belevágtunk, mindketten tudtuk, hogy nehezebb lesz az átlagosnál. Hogy ez önmagunk miatt van-e, vagy az eddigi szar életünk miatt, nem tudom, de nem is érdekel. Veled akarok lenni, mert szeretlek. Veled akarok élni, és megöregedni. Feleségül akarlak venni, hogy tényleg, igazán hozzám tartozz, a törvény előtt is. Nem foglak a múltadról faggatni többé, elfogadom, hogy van olyan része, amit sosem ismerek meg. Azt az egészet akarom, ami eddig is köztünk volt. De van két feltételem. Az egyik: azt mondtam, nincs már titkom előtted. Persze lehet, hogy van amiről megfeledkezem, amit nem tartok lényegesnek... ha így van, és valami egyszer előbukkanna a múlt homályából, ugyanúgy nem lesz jogod a fejemhez vágni, ahogy én belenyugszom abba, hogy nem fogsz nekem beszélni arról, ami történt veled. A másik: ha bármikor is úgy érzed, hogy már nem működik, vagy nem akarsz engem, mondd a szemembe nyíltan, és egyenesen. De dühből, haragból, rosszul értelmezett bosszúból többé ne küldj el. Mert ha megteszed, onnan már nem lesz visszaút, Les. Akkor már nem jövök vissza soha többé, akárhogy bánod is meg. És ezt nem fenyegetésként mondtam el neked, hanem azért, hogy indítsunk tiszta lappal, és lerakjuk az újfajta bizalom alapjait. Mit mondasz erre?
Tduom, hogy nem ezt akarja hallani, én sem ezt akarnám hallani,de ez az igazság. Egy részem most ismét a felszínre került, amit ő nem is ismerhetett eddig és nem is akartam, hogy megismerje. Az a lány falak között élt, elrejtve minden érzését. Most úgy érzem magam, mintha ennek a falnak a tetején egyensúlyoznék és nem tudnám, hogy merre dőljek. Azt elmondtam neki anno, hogy mit tett a nevelőapám, hogy az átkom hogyan is váltottam ki. Ahogy azt is, hogy kikkel éltem ezután. De a munkáimról és feladataimról sosem beszéltem neki és a mai napig nem is éreztem úgy, hogy az a lényem még létezik. Azt se vertem nagy dobra, hogy a múltam jó pár éve az alvilághoz köt, és annak hála, hogy erre emlékeztettek, azt hiszem, hogy csak bajt hoznék a fejére, ha többet tudna rólam. Hallatom, amit mond, de nem nézek rá. A fehér, árnyékokkal tarkított plafont bámulom, mintha elbűvölne, de közben csak a múltam látom magam előtt, a kilátástalan lányt, akit végül jól helyben hagytak, és újra talpra állt. De bármennyire is próbálok, most mintha nem tudnék talpra állni. -Mert vannak dolgok, amikről nem beszélhetek. Mert, ha megtenném, ugyanúgy helyben hagynának, mint most. Sőt, megölnének valószínűleg. Ahogy téged is.-vallom be kérdésére, de akkora gombóc van a torkomban, hogy hiába akarom mindezt hangosan és fejére olvasva megértetni vele, ha hangom elhalkul, és egyáltalán azzal is küzdök, hogy bármit mondani tudjak. Összekoccannak a fogaim, ahogy megfeszül arcom minden izma, és valóban...fogalmam sincs, hogy jelenleg melyik a fontosabb, mert bármennyire is szeretnék elmondani neki mindent, nem tehetem. Sem magam, sem May miatt. Az a világ nem úgy működik, mint ez, nincs csak úgy kiszállás, de nekem volt, mert elértem, hogy lehessen, s pont ez okozhatja a vesztem is. -Minket akarom választani, nem magam. A jövőnket akarom választani. De nem beszélhetek...-az eddig elnyomott könnycsepp most végigsiklik arcomon, amit letörlök kezemmel és a nyelvemre harapok, hogy többet ne engedjek szabadjára.-Vannak dolgok ebben a városban, ami kívül esik a "Nagy család" vagy a rokonaim körein kívül. Egy világ, ahonnan nincs kiút, ha bekerülsz, vagy a gépezet részese leszel vagy meghalsz.-nézek rá, még mindig könnyes szemem most tanácstalanul és hitehagyottan csillog, mintha valóban sehová sem tartoznék.-Emlékeztettek, hogy egykor én is a gépezet részese voltam és bármennyire elhitettem magammal, hogy az a gépezet nem rendelkezik felettem, nem így van. Tudják, hogy hol lakom, hogy kivel, tudják, hogy ki a családom. Nyitott könyv vagyok, akinek mindenki, aki ismer csak egy célpont lesz és én nem akarlak a célkeresztben látni.- rázom meg fejem, és letörlöm arcom, hogy a könnycseppek minden nyomát eltüntessem.-Amikor abban a bárban találkoztunk, pont ezt a lányt engedtem el örökké. De hat napja emlékeztettek, hogy az a lány is én vagyok és nem felejthetem el csak úgy.-nem mondhatom el a teljes történetet, de ennyit joga van tudni, és látszik rajtam, hogy megannyi dolgot akarnék elmondani, de nem tehetem, amitől a kétségbeesés tengerén hánykolódom.-Nem várom el, hogy megérts, vagy így elfogadj... de minden erőmmel azzal vagyok, hogy ezt az egészet helyrehozzam köztünk és hiszem, hogy menne. De ha te nem így gondolod, azt is megérteném. Én hiszek ebben az egészben, de ne küzdjünk olyanért, amiben nem hiszünk közösen.-nézek a gyűrűre, és ujjaim közé fogom.-Mert az én fejemben nem fordult meg egyszer sem, hogy ezt visszaadjam. Mert szeretlek, jobban, mint eddig bárki vagy bármi mást a földön.-végigsimítok arcán, és az este először, de minden erőm összeszedve feltápászkodom, hogy gyengéden, mégis határozottan megcsókoljam.
Épp fel akarom neki ajánlani a vállamat - jól megszokott helyét - mikor észreveszem, hogy nem néz rám. A plafont bámulja, mikor beszélni kezd, én pedig azonnal úgy érzem magam, mintha valami érzelmi táncot járnék... egyet előre, kettőt hátra. Az előbbi boldogság után most megint jön az elbizonytalanodás, egyszer szárnyakon lebegek az ég felett, egyszer pedig hat láb mélyen vagyok elásva alatta. - Értem - mondom csendesen, komoran, a paplan virágmintáit kapirgálva körmömmel. Valahogy most nekem is könnyebbnek tűnik, ha nem nézek rá. - Én nem páncélos lovag akarok lenni melletted, vagy testőr, hanem a társad. Ugye tudod, mit jelent a szó? - emelem fel aztán a fejem, hogy ránézzek. - Valaki, akivel mindent megosztasz. Aki előtt nincsenek titkaid. Akivel talán nem mindig egyszerű minden, de bármi is történik, bármekkora is legyen a vita, vagy a harag, tudjuk, hogy emögött ott vannak az érzelmek, amik összefűztek bennünket hónapokkal ezelőtt. Nekem már nincsenek titkaim előtted, ismered az egész életemet. Nincs több sötét folt, ami előugrik az árnyékból szellemként, hogy sötét felhőket hozzon fölénk. Nyitott könyv vagyok a számodra. És egyszerűen nem értem, fordítva miért nem működik - dőlök én is hanyatt, de én nem a plafont nézem - legalábbis látszólag - hanem valahová mélyen önmagamba bámulok. Az érzés, mintha gyomorszájon vágtak volna, újra visszatér, és a legkevésbé sem kellemes. - Azt mondod, nem kérheted, hogy bízzunk egymásban? Akkor mi lesz köztünk, mondd? Miféle jövő vár ránk, ha pont a legfontosabb dolog rezdül meg köztünk? Mindig arra gondoljak, vajon mi az, amit elhallgatsz, vagy titkolsz előttem? Szerethetjük egymást, de ez mindig falként áll majd köztünk, Les. Azt mondtad, akarod, hogy maradjak, és nem csak most, hanem végleg. Részemről leraktam a kapcsolatunk alapjait, azt viszont neked kell eldöntened, mit akarsz. Nem kérlek, hogy változz meg, nem is kérhetek ilyet. Így szerettelek meg, ahogy vagy. De azt is neked kell eldöntened, hogy mi fontosabb. Önmagad, vagy kettőnk... a mi közös életünk - bicsaklik meg a hangom kissé. Éreztem, és átéltem már ilyet... miután Gwen előkerült, ugyanígy viselkedett velem. Azt mondta szeret, de közben a távolság nem csökkent, amit felállított kettőnk közé. És most mintha a történelem kísértetiesen ismételné önmagát. Én pedig nem tudom, mit tehetnék hogy megakadályozzam. A szívem adtam neki, az egész életem. Ha ez nem elég... akkor mi az? - Én nem csupán életben akarlak tartani. Én ennél sokkal többet akarok. És azt hiszem, nem sokkal ezelőtt még te is ugyanígy akartad - nézek egy pillanatra a gyűrűjére.
Karjai között ismét otthon voltam, bár a közelsége kicsit talán még mindig feszélyezett, ami jelen helyzetben azt hiszem, hogy normális is kicsit. Szavai megnyugtatóak, és mivel abban egyet értünk, hogy a véres ágyneműbe tisztán nem kellene visszamászni a fotelbe cipel, én óvatosan a nyakába kapaszkodom, majd mikor letesz, apró mosollyal szám sarkában, figyelem, hogy a párnákkal és a takaróval milyen harcot folytat le. Jobb esetben talán kinevetném, de jelenleg nem sok életerő van bennem, és oldalam még egy apró kacajtól is megfájdult az előbb. Csendesen ücsörgök hát, míg minden a helyére nem kerül, majd szavaira bólintva, feltápászkodom és míg ő a fürdőbe megy, elaraszolok az ágyig és hátamra feküdve a plafont bámulva várok érkezésére. Próbálom visszajátszani az eseménykét, May arca egyből felvillan előttem, ahogy azt mondja, hogy soha többé ne menjek vissza. Majd akkor is, ha igazat mondok, egy rossz döntésemnek köszönhetően szinte kibelez, mintha valódi ellensége lennék úgy, ahogy a többiek. Pedig sosem voltam az. Összerezzenek, mikor mellém fekszik, de nem nézek rá, még akkor se, mikor nekem címzi szavait. -Amikor azt mondtam, hogy menj el, úgy is éreztem, hogy jobb, ha elmész.-vallom be őszintén.-abban a pillanatban nem bírtam tovább tűrni a magyarázkodásod, és amit akkor is mondtam...-nyelek nagyot, hogy folytatni tudjam.-Lehet, hogy ott állunk mindig a másik mögött, hogy elkapjuk, vagy a másik mellett, hogy elrántsuk a száguldó kocsi elől, ami a sorsunk, de a titkaink úgy se hagynak minket, a múltunk pedig nem hagyja a jövőnk békén, ezt ideje belátnunk.-csak most fordulok felé, s így folytatom.-Bármit akarsz kérdezni erről az egészről, nem fogok rá válaszolni, és ezt te is pontosan tudod. Ahogy azt is, mikor azt mondtam, hogy a magam ura vagyok és nincs szükségem se páncélos lovagra, se senkire, akkor is komolyan gondoltam, amit mondtam.-előbb vagy utóbb úgy is elmondtam volna ezeket, hát nem éri meg késleltetni.-És ne... meg ne próbálj ellenkezni vagy vitatkozni, mert ez vagyok én. És ezen se te, se más nem változtathat. S mivel a múltam egy részét nem mondhatom el... nem kérhetem, hogy bízz bennem, és te se tőlem, hogy bízzak meg benned. Mert valami mindig elő fog kerülni a múltunkból.-bármennyire is szerettem, az igazság az volt, amit egyikünk sem mert eddig kimondani, de ott lengett kettőnk között minden percben. A világ egy más pontján, ahol nem volt ismerős, ahol csak két turista voltunk, ott nem számított semmi. De ez nem az a város, ahol lehet így élni. Nekünk nem. -De attól félek, és arra gondoltam, mielőtt elájultam, hogyha egy ember sincs, aki emlékeztet rá, hogy a jelen lehet szép, akkor van-e értelme egyáltalán a létezésnek. Mert nekem ez vagy te. Aki életben tartja a jelenem, hogy a múltam minden hibáját el tudjam rejteni és el tudjam fogadni.-nem tudom, hogy mit fog mondani, vagy mit nem fog, tekintetem visszafordítom a plafon felé, mert nem bírok a szemébe nézni. Mert egyenlőre magammal is harcban állok.
Ahogy megfogom derekát, és beszélni kezdek, látom szemeiben a félelmet. Ugyanazt a félelmet, amit én is éreztem, mikor úgy éreztem, hogy itt most mindennek vége... és ha ő már nincs nekem többé, akkor az életemnek is vége. Nem úgy persze, hogy ártanék magamnak, csak úgy, mint ahogy a fa is elkorhad, ha kivágják alóla az éltető gyökereit. Amikor azonban beszélni kezdek, látom ahogy a pillantásában ülő szorongást, és azt is, hogyan enged ez fel benne szóról szóra, hogy a végén lehunyja a szemeit, mint a fáradt vándor, aki egy hosszú út után megpihen. És mikor kimondja azt, amire vágytam, amire hat napja vártam... hogy nem dob el újra magától, hogy kellek neki, ugyanúgy, ahogy ő nekem, nem vagyok képes semmi másra, csak egy néma, lassú bólintásra. Tudom, hogy a tekintetem ezer szónál is szebben, és jobban beszél, és mondja el mindazt, aminek a megfogalmazására szavakkal képtelen vagyok. Csak akkor nyitom ki a szemeimet újra, ahogy érzem, hogy kisiklik a kezeim közül, és az ágy felé kezd araszolgatni, majd röviden felnevet, ami azonban köhögésbe fúl. Szemmel láthatóan az a tény, hogy áll a lábán, még mindig nem jelenti azt, hogy teljesen rendben lenne. - Na gyere - hajolok le, és óvatosan a karomba emelem, úgy, hogy lehetőleg ne fájós tagjain találjak fogást. Nem tudom minek köszönhető, a hat napig tartó koplalásának, vagy épp a határtalan megkönnyebbülésemnek és örömömnek, de mintha egy pihét vinnék a kezemben, meg sem érzem soknak amúgy sem mondható súlyát. Leteszem a szobában a fotelba, aztán nekiállok, hogy lerángassam a koszos ágyneműt, és pótoljam a tisztával. Nem könnyű munka, nem is nagyon csináltam még ilyet, hát elég tisztességesen megkínlódom vele, közben szemem sarkából látom, ahogy szája szélén megjelenik egy apró mosoly. Alighanem ha ereje teljében lenne, most teli szájjal vigyorogna rajtam, én pedig már egy párnával dobnám fejbe jó alaposan. Tekintettel azonban jelenlegi állapotára, inkább eltekintek a fegyelmezés eme formájától, helyette összenyalábolom a koszos huzatot. - Mire a fürdőből visszaérek, az ágyban akarlak látni! - szólok szigorúan, aztán elmosolyodom. - Melléd fekszem én is - enyhítem az előbbi parancs hangnemét. Kiügetek, a szennyeskosárba vágom a sáros, izzadt, véres darabokat, majd ledobom a vizes bokszert magamról, csak egy melegítőnadrágot és könnyű pólót kapok én is. Elégedetten látom a szobába lépve, hogy már a takaró alá vackolta magát, és úgy pislog rám, mint a kislány, aki esti mesére vár. Odabújok mellé, féloldalasan felkönyökölök, és nézem azt arcát, a szemét, amit azt hittem, talán már soha nem kapok vissza. Az elmúlt hat nap hirtelen mintha kimondhatatlan távolságba kerülne, és mintha meg sem történt volna, most minden visszazökken a megszokott kerékvágásba. Itt a helyem mellette, az ágy megszokott oldalán, a lélegzetét hallgatva, érezve kézfejemen hajának lágy hullámait. - Tudod, sokat gondolkodtam az elmúlt napok alatt, vajon a szerelem tényleg ilyen illékony, és törékeny dolog-e, hogy egy szóval, egy mondattal megölhető: "menj el". Gondolkodtam, vajon igazából mi is a szerelem. És azt hiszem az, hogy van valaki, aki atombiztosan áll mögötted, és nem fél elkapni, ha épp esni készülnél. Aki nem kérdőjelezi meg a lépéseidet, még akkor sem, ha tudja, valami iszonyat nagy baromságot csinálsz. Bízik benned, és hisz abban, hogy még ebből is a legjobbat hozod ki. Ha meg a szakadék felé tartasz, egy laza mozdulattal visszaránt a karjai közé, megkímélve attól a fájdalomtól, amit ha egyedül lennél, biztosan megszenvedtél volna...- emelem színes foltokkal tarkított kezét az ajkamhoz, és apró csókot nyomok rá.
Kérdésemre nem válaszol, én pedig, mint egy tini harapok alsó ajkamba, de tekintetem nem veszem le róla. Érzem, ahogy egy pillanatra megáll a keze, nem tisztítja tovább sebem, majd ismételten folytatja a műveletet. A csend, a másodpercek talán sosem tűntek ennyire hosszúnak. Nem akartam, hogy elmenjen, akkor mégis szükségem volt pár napra, hogy átgondoljam. Helyette kaptam egy estét és pár nap éber kómát, amikor félhulla farkasként gyógyulgattam, de inkább hasonlítottam egy kivert kutyához, akinek nincs gazdája. Most pedig hirtelen elönt valami kétely és félelem, amit eddig nem éreztem. Még akkor sem, mikor megkértem, hogy menjen el. Lábra segít, és ellépnék mellette, de nem hagy, mire kicsit megremeg testem, és törölközőbe bugyolált fejem megemelem, hogy szemébe nézhessek. Ismét ajkamba harapok szavaira, s nem mozdulok, kezem esetlenül nyugtatom testem mellett. Lassan, még mindig kissé kábán pislogok rá, erőtlenül és bágyadtan, s szavait hallva nagyot nyelek.Ahogy ujjai arcomon simítanak végig, lehunyom a szemem, és élvezem a testem végigszántó meleget. -Hát, ha túléltem ezt a hat napot, akkor ugyanúgy harcolunk.-szisszenek fel, kissé oldottabban. Azt tudtam, hogy mikor elsötétült a világ, mi volt az utolsó gondolatom. Az, hogy ezt az egészet nem tudom már helyrehozni, hogy eldobtam a lassan felépített életem, ismét. De élek, hát mégsem dobtam el annyira, mint hittem. Kezem lassan, és fájdalmasan felemelve végigsimítok arcán.-Szeretném, ha nem mennél el többé. Akarom, hogy mellettem legyél. És...-húzódok el tőle az ágy felé biccentve, ami túl távolinak tűnt jelenleg.-Szeretném, ha velem tartanál. De azt hiszem jó lenne, ha az ágyneműt száműznénk a mosógépbe.-nehézkesen, de elengedek egy apró nevetést, ami köhögésbe torkollik, de legalább őszinte volt tőlem. Elveszem kezem arcáról, és teszek egy lépést hátrébb, hogy levéve fejemről a törölközőt, hagyjam, hogy vizes hajam vállamra hulljon, majd a törölközőből is kicsavarom magam, és ismét felkapok egy tiszta rövid ujjút, olyan sebességgel, hogy a lehető legkevesebb részletességgel rajzolódhasson ki előtte kék-zöld testem. Igazából magamat sem akartam ezzel sokkolni, nem, hogy őt. Szégyelltem, és mivel tudtam, hogy az ő érdekében nem számolhatok be neki mindenről, csak még nehezebbnek éreztem ezt az egészet.
Ahogy kiemelem Lest a kádból, visszanézek egy pillanatra, és úgy döntök, hagyom még egy darabig folyni a vizet, hogy levigye ezt az alvadt vérből, izzadtságból és ki tudja mi mindenből összeálló masszát ami elfolyt a kád alján, és igyekeztem megakadályozni, hogy Les odanézzen, mert alighanem elájult volna, ha meglátja, mit fürdött le magáról. Leül a székbe, míg én jódot kenek a sebe köré, és csak dünnyögök halkan, mint egy jókora medve. - Persze, hogy tudom, hogy nem kellene ezt tennem. De ne hidd, hogy csak te tudsz akaratos és makacs lenni ebben a történetben - teszem hozzá, és épp a gézt készülnék a lábára tekerni, de a mozdulatom megakad. Kezem finoman megreszket, mert attól, amit mond, a szívem olyat dobban, hogy azt hiszem, még a szomszéd lakásban is lehet hallani. Felemelem a fejem, látom szemei csillogását, azt az igazi, jól megszokott mosolyát, de nem válaszolok neki azonnal, csak nyelek egyet, mintha meg kellene válogatnom a szavaimat, amiket mondani készülök. Pedig szó sincs erről, csak nemes egyszerűséggel egy mondatától olyan boldogság szakad rám, ami néhány másodpercre elveszi minden hangomat. Ahogy elkészülök a kötéssel, segítek neki felállni, de még mielőtt egy lépést is tehetne finoman megfogom a derekát. - Nyilván nem újdonság, ha azt mondom, hogy én is nagyon szeretlek - suttogom legalább olyan halkan, mint ő. - Máskülönben nem lennék itt, és nem lettem volna az elmúlt hat napban sem. Nem is túl régen elhagytam valakit akkor, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Veled ilyen hibát nem akarok elkövetni, mert ahhoz túlságosan fontos vagy nekem. A szívünk összeköt bennünket. Te vagy az én fényem, én pedig a te árnyékod. Egyikünk sem létezhet már a másik nélkül - simítok végig sápadt arcán. - De ahogy neked idő kellett, hogy átgondold a dolgokat, amiket elkövettem, nekem is kellett, hogy beforrjon a seb, amit azzal ütöttél rajtam, ahogy elküldtél, alig egy másodperc alatt eldobva mindent, ami hónapok alatt felépült köztünk. Volt időm ez alatt a hat nap alatt átgondolni mindent, és nem tudom, hogy mi vár még ránk az életben, de az biztos, hogy ha ezer évig élünk is, az én utolsó tiszta gondolatom te leszel, a tiéd pedig én! Mert mi összetartozunk, bármi történt is. Feltéve, ha még te is így akarod. Egyet tudok: ha újra el is küldesz, újra és újra eljövök. Mert nem foglak harc nélkül feladni - nyomom homlokomat az övének, és felsóhajtok. Kell nekem ez a nő, minden őrültsége, morcossága, hisztije és makacssága ellenére is, mert őrülten, elmondhatatlanul szeretem. Az viszont, hogy innentől hogy és merre tovább, egyedül csak rajta múlik.
Kezdőlap
