Bármennyire megszoktam a magam huszonöt éve alatt, hogy csak magamra számíthatok, de most mégis úgy éreztem, hogy kell valaki, aki nem csak ápol, de újra eszembe juttatja, hogy bármekkora baromságra is készüljek, képes szemet hunnyi és kicsit félretenni mindazt, ami nemrég kettőnk között történt. Idő kellett, hogy rájöjjünk, merre tovább, de talán megérte még kitalálni ezt. Ha mégsem, az így is, úgy is kiderül. Látom az arcán, hogy meglepődik, ahogy felállva apró csókot nyomok arcára és ahogy elindulok a fürdőbe, egy pillanatra megtorpanok, mikor úgy dönt, csatlakozik hozzám. Érzem, ahogy testemen furcsa, de határozottan kellemes bizsergés szalad végig de ahogy a fürdőbe érünk, elkap valamiféle félelem. Testem nem szégyenlem előtte, ellenben tudom, hogy borzalmas látvány vagyok és még büdös is, mert szó szerint egy hete nem fürödtem. De nem zavartatja magát, mégis félénken emelem fel kezeim, s hagyom, hogy levegye a pólót, mely eddig minden foltot elrejtett, ami a testemen volt. Kivéve a karjaim és a lábaim. A kellemesen meleg víz cirógatása először kellemetlen hatásként ér, megremegek, és próbálok nem felszisszenni, ahogy sebeimbe csorog, de idővel hozzászokom. Lehunyt szemmel élvezem a testem átjáró megkönnyebbülést, ahogy bőröm szinte fellélegzik a mocskos, alvadt vér alatt, s megszabadulok minden egyéb, farkashoz köthető szagtól is. Ezelőtt sosem mosta meg a hajam, most mégis élvezettel hunyom vissza a szemem, és szívom be a párás, samponos, szappanos levegő illatát. Az émelygés kezd elmúlni, én pedig egyre jobban, és otthonosabban érzem magam a bőrömben. -Ugye tudod, hogy nem kellett volna ezt tenned és nem is kellene.-egyszerre kérdés, és kijelentés, amikor kiemel a kádból és leülök a fürdőben lévő székre. A térdemre nyomott csóktól viszont érezhetően végigfut testemen egy jóleső borzongás, és tekintetemmel övét megkeresve, arcomon egy apró, halovány, de határozott mosollyal jelzem, hogy cseppet sincs ellenemre, amit csinált. -Ugye tudod, hogy még mindig szeretlek?-próbálok nem suttogni, de hirtelen a szavakat olyan nehezemre esik kimondani, mintha a nemleges választól félnék, s félek is. Érzem, ahogy a bizonytalanság arcomra is kiül, bárhogy is próbálkozok változtatni ezen a helyzeten. A sajgó lábam továbbra is kezében pihen, én pedig kissé előre dőlve úgy fogom magam vissza, hogy ne simítsak végig arcán, s várok valami világmegváltó válaszra, mintha az segítene túlélni vagy elősegíteni a vádlimon végigfutó, mély, de már legalább tiszta sebem gyógyulását. Hirtelen azon kapom magam, hogy pont úgy várok a válaszára, ahogy ő várhatott enyémre, mikor kimondta ezt a szót, vagy mikor megkérte a kezem.
Csendesen ülök mellette, míg nagy kanálcsörgetéssel bekanalazza a levest, aztán kivesz egy zsemlét az asztalon lévő zacskóból. Nem állítom meg, nyilván érzi, mennyi az elég, és látom sápadt arcán, meg kissé zöldes színén, hogy ha ezt most nem eszi meg, talán tényleg gyorsan vissza is köszön, amit az imént letuszkolt a torkán. Lassan elmajszolja a zsemlét is, míg én elteszem előle a tányért, aztán látom, hogy kezem felé nyúl, és engedelmesen hagyom, hogy belém kapaszkodjon, támasza vagyok, amíg talpra tornázza magát, és meglepődöm, ahogy egy apró csókot nyom az arcomra, és a szavai, amikkel kíséri... nem nyugodtam még meg teljesen, de már némileg vidámabban, és szabadabban lélegzem, mintha a mellkasomat szorító vaspánt - nem, még nem pattant le, de a szorítása már érezhetően meglazult. Ami köztünk történt egy hete, nem lehet egy perc alatt semmissé tenni, de azt hiszem, lassan talán újra eljuthatunk oda, ahol eddig voltunk. Reménykedem ebben, mert mi mást tehetnék, ha még mindig szívemből szeretem ezt az elviselhetetlen, makacs nőt? - A mosogatás várhat. Nem hagylak egyedül... nem biztos, hogy könnyen boldogulnál - rázom a fejem, aztán óvatosan a fürdőbe támogatom, és megnyitom a zuhany vizét. A kis helyiséget alig egy perc alatt belepi a pára, én pedig Les elé állok. - Emeld fel a karodat - kérem kedvesen, és csodák csodája, ellenvetés nélkül engedelmeskedik. Óvatosan kibújtatom a rajta lévő két darab ruhából, aztán némi hezitálás után én is ledobálok mindent, az alsóm kivételével. Egyrészt alighanem magam is vizes leszek, másrészt én se sűrűn részesültem a mosakodás áldásaiban az elmúlt napok alatt. Kezét fogva a víz alá segítem, és hagyom, hogy bőre megszokja a víz lágy permetezését. Engem a legkevésbé sem zavar, vagy érdekel nem éppen parfümillata, amiben keveredik a vér, és a farkas szaga is, de tudom, hogy egy kiadós zuhanyzás után ő is másképpen fogja érezni magát a bőrében. - Óvatos leszek, ígérem - nyugtatom meg, aztán a fürdőrózsára nyomok egy kis tusfürdőt, és lágyan mosni kezdem minden porcikáját. Néha felszisszen, ha kényes pontra tapintok, pedig így is alig érek hozzá, ilyenkor sajnálkozva motyogok valamit az orrom alatt. Tudom, hogy nyilván nem kellemes, de amit muszáj, azt muszáj... Beletelik jó néhány percbe, mire kiszabadítom az alvadt vér testére száradt fogságából, aztán háttal fordítom magamnak, és finom, masszírozó mozdulatokkal megmosom a haját is, majd kiemelem a kádból, mint egy gyereket, és egy törülközőből turbánt tekerek a fejére, a másikba beburkolom, mint egy indiai fakírt. - Ülj csak le... ezt majd én megoldom - nézek sebes lábára, aztán kötszert veszek elő a kis szekrényből. Letérdelek elé, és nem tudom megállni, egy lágy, aprócska csókot nyomok a térdére.
Bár jelenleg szükségem volt rá, hogy mellettem legyen, arról nem szóltam, hogy azt akartam, az a vigyázó kéz ő legyen, ahogy arról sem szóltam egyenlőre, hogy azt sem akartam, hogy elmenjen innen, sem most, sem a távoli jövőben. De egyenlőre ezeket magamban tartottam, makacsságom pedig jelezte, hogy teljesen magamnál vagyok, hisz nem tettem említést az alvilági iszogatásomról és az alvilág királynőjéről. Nem akartam ebbe belekevreni, elég volt, hogy én benne voltam, de az eset után már nem derékig, hanem nyakig süllyedve. Lassan lábra kényszerítem magam és elcsoszogok az asztalig, majd hasonló tempóval le is ülök és ahogy kimeri a levest, érzem, hogy elkap az éhség érzete. De ugyan ezzel a lendülettel arcomra fintor is szökik a mennyiség láttán. -Végelgyengülésben már nem halok meg.-jelentem ki, lassan bekanalazva a levest, amit a tányéromra mert, majd nagyot fújok, hisz a gyomromban a folyékony halmazállapotú tápanyagok szilárdért kiáltanak. Az asztal közepén lévő zacskóól előveszek egy zsemlét és török egy darabot.-Ha nem eszek valami szilárdat, minden kijön belőlem, ezt garantálni tudom.-úgy émelyegtem, mintha hajón lennék és nem bírnám az utazást. Végignézek magamon, ahogy mindenhol véres vagyok és ragacsos az izzadságtól és kutya szagom van, vagyis inkább farkas. Figyelem, ahogy elpakol, vagyis a tányért a mosogatóba teszi, majd mikor elég közel ér hozzám, elkapom kezét, és szabad kezemmel rásegítve felállok ismét.-Maradj velem, maradj itt. S ne csak most.-kérem, esetlenül lábujjhegyre tornászva magam apró csókot nyomok arcára, jelenleg több nem telik tőlem. De már ez is békésebb, mint, ahogy elváltunk egymástól egy hete. -Azt hiszem, amíg elmosogatsz, lefürdök. Nem vagyok valami szép látvány és a sebeim is ki kell tisztítani és be kellene kötni.-engedem el kezét, és lassan hátat fordítok neki, s elindulok a fürdő felé. De nem mondom, hogy ne kövessen, nem kérem, hogy megtegye. Szabad döntést adok neki ez ügyben, de egy biztos, ha jön, ha nem, muszáj megszabadulnom attól a mocsoktól és szagtól, ami beborít. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mit éreztem. Nem féltem, most úgy éreztem, ha ezt túléltem, bármire képes vagyok. Csupán attól féltem, hogy ami köztünk volt, végleg elveszett. A gyűrű még mindig ujjamon díszeleg, de ha visszakérné, azt is megérteném. Furcsa távolságból szemléltük a másikat, s most ismét lépésről-lépésre kellett felépítenünk mindent, már, ha bele akarunk vágni ebbe ismét.
Csak némán, komoran bólintok, mikor befejezi az általam félbe hagyott mondatot, miszerint úgy hittem, nincs már benne élet, aztán csak egy vádló, ugyanakkor értetlen tekintetet vetek rá, mikor azt mondja, jobb lett volna. Kinek? Mert nekem nem, az fix. És alighanem neki sem. A másvilágon már piszkosul megbánta volna a dolgot. Aztán amikor kitör belőle egy meglehetősen baljóslatú kacaj, némileg gyanakodva nézek rá, mert néhány pillanatig azt hiszem, a fejével is történt némi baj, aztán a következő pillanatban megnyugszom. Szavai olyannyira sajátosak, olyan igazán Leslie-sek, hogy hálát adok az égnek, amiért ő még mindig önmaga, és bárki is támadta meg, nem verte a fejét is puhára. Ugyanakkor rájövök, hogy felesleges feszegetnem a kérdést, ki bánt el vele. Nem fogja elmondani, ismerem már ennyire... és igazából nem vethetem a szemére. Annak idején megígértük egymásnak, hogy amíg együtt leszünk, nincsenek titkaink egymás előtt. Nos... a helyzet nem tudom mi, együtt vagyunk-e még egyáltalán, de ha most titkolózni akar, tegye. Egyrészt azért sem kérdezek rá, mert ismerem a makacsságát. Másrészt azért, mert nem hiányzik, hogy a fejemhez vágja, miszerint foglalkozzam a saját dolgommal. Mindenesetre azért kellemesen érint, mikor megkér, hogy maradjak. Abban persze nem vagyok biztos, hogy ez a személyemnek szól, vagy az ápolónak, aki vigyázza, amíg ténylegesen és teljesen összeszedi magát, azt nem tudom eldönteni. És ha ő nem akarja, alighanem nem is fogok. Néha egyszerűen kiismerhetetlen, és képtelenség a lelkébe, és gondolataiba látni. Aztán csak pislogok, ahogy feltápászkodik az ágyból, és egy mozdulattal elutasítja a segítségül nyújtott kezem. Lassan, nagyon lassan araszolni kezd a konyha felé, én pedig a háta mögött állva követem, készen arra, hogy ha összeesne, elkapjam még mielőtt közelről ismerkedik meg ismét a földdel, de baleset nélkül eléri a konyhaasztalt, és jólesően szippantja be a leves illatát. Nem is kéretem magam, szedek neki egy keveset, és nem tudok nem mosolyogni a megnyúlt arcán, ahogy meglátja az alig néhány kanálnyi lét úszkálni a tányérában. - Nem azért nem adok többet, mert nincs, vagy sajnálom. De hat nap alatt annyit ettél, amit máskor egy nap alatt jó étvággyal legyűrsz. Nem terhelheted hirtelen tele az üres gyomrodat. Edd meg először ezt, és később, néhány óra múlva újra kaphatsz. Bár én eredetileg úgy gondoltam, ágyban maradsz, és ott eszel - teszem hozzá kissé korholóan, mert nem tartom túl jó ötletnek, hogy máris talpra akart állni. De persze ha valamire elhatározza magát, nincs az az isten, aki meggyőzné őt bármiről is. Sokat nem beszélünk, szinte csak tőmondatokra korlátozódunk, legalábbis ő. Nem várom el tőle persze a jelen állapotában, hogy homéroszi körmondatokban és jambusokban szónokoljon, de ettől a köztünk lévő légkör szinte kellemetlenül hűvös, és hideg. Borzongok tőle.
A válasza, hogy meddig voltam kiütve, cseppet sem tetszik. Felszisszenek, és megvakarom sebes homlokom, amire emlékszem, hogy egy kés pengéje okozta. Majd nagyot nyelek, ahogy kitér arra, hogy miért is jött ide. Na, ez az sms dolog már kevésbé éles emlék, ellenben a kellemetlen "balesetemmel". Már épp megszólalnék, mikor megállít, mire csak ajkamba harapva figyelek tovább, és koncentrálok, hogy ne dőljek vissza az ágyba. A sápadtságomról anélkül is tudok, hogy látnám magam. A szarul festek kifejezés pontosan leírja, hogy hogyan is nézek ki és hogyan is érzem magam. Hallgatom a lelkes beszámolót, és agyamban kezd összeállni a kép, de azért homlokom tovább dörzsölgetem, hátha az émelygés és a hányinger idővel ettől elmúlik. Kevés esélye van, ki tudja, hogy miután kiájultam May házában, hogy jutottam haza, egyáltalán hogyan jutottam ki onnan élve. Mikor ahhoz a részhez ér, hogy a fürdőben fekszem, akaratlan megszólal bennem a pozitív kislány. -Hogy halott vagyok.-fejezem be a mondatot elfintorodva.-Lehet, hogy jobb lett volna.-dünnyögöm az orrom alatt fájdalmasan. Jelenleg nem sok pozitivitás van bennem semmire nézve sem. Ahogy ő, úgy én is összeszorítom a szám, és magamban tartom a kitörni készülő, cseppet sem kedves gondolatmenetet, és inkább csak megrázva fejem egy elfojtott, fájdalmas felkacagással jelzem, hogy pontosan tudta, hogy mit akarok neki mondani. -Olyan kérdést teszel fel, amilyet akarsz. De okom van nem elmondani, hogy ki volt. És ha tetszik, ha nem, változni ez nem fog.-tisztázom akaratosan, még úgy is, hogy félig élek csupán. Nem akartam belekeverni, s jobb volt neki így. Ugyanis az ő neves farkasbarátja ehhez a nőhöz képest kezdő kis angyal volt. Nyelek egy nagyot, elengedek a leves gondolatára egy apró mosolyt, de a köztünk lévő hűvös levegő még jobban lehűl, amikor arról beszél, hogy elmegy. -Maradj. Kérlek.-mondok ennyit, egy apró, bátortalan mosollyal, és megpróbálok felállni, és a konyha felé bicegek, de mikor kezet nyújtana, nem engedem. Először kiropogtatom elgémberedett tagjaim, majd egyik lábam teszem a másik mellé, vagyis azt, amelyiken eltört a bokám, a farkasom sikeresen meggyógyította. Ellenben a másikat, ami borzasztóan néz ki. Magamra kapok egy egyszerű fehér rövid ujjút, ami a térdemig ér, mert nem is az enyém, hogy ezzel is megkíméljem a kék-zöld foltos, hegektől csíkos testem látványától. Nem kapcsolok villanyt, csupán az a pár kislámpa ég, ami az ágy mellett van, illetve a konyhában, de ez a fény is annyira zavar, hogy hunyorognom kell. -Jó illata van.-állapítom meg, mintha most a tőszavakban beszélés lenne a normális tőlem, s helyet foglalok az asztalnál, ameddig sikeresen, és erőfeszítések árán eljutottam.
Mohón, nagy kortyokban nyeli el a narancslét, aztán jóleső sóhaj szakad ki belőle. Aztán ahogy lerakom az üres poharat az éjjeliszekrényre, és leülök az ágy szélére ő is nekikezd, hogy fájdalmas fintorokkal és szisszenésekkel ülésbe tornázza magát, aztán egy pillantással szemrevételezi a testét. Hát, van mit, az tény. Tele van horzsolásokkal, sebekkel, mindenféle színű foltokkal, és azon kapom magam, hogy a fejem töröm, ha most, egy hét elteltével is ilyen, vajon hogyan nézhetett ki hat nappal ezelőtt? Még jó, hogy a bundája eltakarta, mert alighanem az összes szőrszál égnek állt volna rajtam a sokkhatástól. Feltesz két kérdést, és mérlegelem, melyikkel kezdjem a válaszadást, aztán úgy döntök, ragaszkodom a sorrendhez. - Hat napja találtam rád - nézek a szemébe. - Hat napja fekszel itt, jóformán eszméletlenül. Örülök, ha néha legalább annyira magadhoz tértél, hogy enni és inni tudtál egy keveset - dörzsölgetem az államat. - Hogy találtam rád? Kaptam tőled egy smst... és egyszerűen beszélni akartam veled. Más okból kifolyólag is... mert találkoztam a falra festett ördöggel - teszem hozzá, aztán egy kézmozdulattal jelzem, hogy elmesélek mindent majd, némileg később. Most nem ez a lényeg. - Láttam, hogy a motorod a ház előtt áll, de nem nyitottál ajtót... pedig hallottam a neszezést bentről. Kockáztattam, hogy kidobj, de bejöttem, mert az ajtó nem volt kulcsra zárva. És ott hevertél a fürdőben... - húzom össze a szemem a nem túl kellemes emléktől. - Megállt a szívem, mert azt hittem, hogy... - hallgatok aztán el, nem fejezem be a mondatot, magától is kitalálja, hogyan hangzott volna a vége. - De ahogy látom, nem sok híja volt. Most millió kérdést szeretnék feltenni, köztük a legfontosabbat, hogy ki tette veled ezt, és miért. De talán jobb, ha ezt később tárgyaljuk ki. Feltéve, ha nem mondod azt, hogy nincs semmi közöm hozzá - szorítom össze az ajkaimat, mert figyelmemet nem kerülte el a mozdulat, ahogy távolabb húzódott tőlem, mintha nemhogy az érintésemet, de még a közelségemet se lenne képes elviselni. Noha nem mutattam, arcizmom sem rezdült, de úgy ért ez az apró mozdulat, mintha ököllel gyomorszájon vágtak volna. Nem akarom őt tovább kitenni annak, hogy osztoznia kelljen velem a köztünk lévő fél méternyi területen, így hát felkelek, és megállok az ágy lábánál. - Ennél valamit? - kérdezem. - Van egy kis leves... - mutatok a konyha felé. - Talán utána megpróbálhatsz lezuhanyozni... segítek majd, ha egyedül nem megy. Biztos jobban éreznéd magad. De ha akarod, és nem szeretnéd, hogy itt legyek, akkor elmegyek, és majd visszanézek holnap. Nem akarom, hogy... - ragad bennem újra a mondat vége, és csak megrázom a fejem. Nem mondom ki, hogy neki most minden energiáját a gyógyulásra kell fordítania, nem arra, hogy az foglalja le, hogy zavarja a jelenlétem.
Keserű szájízzel ébredek, az alvadt vér jelenlétét még érzem szám sarkán, de a vállaim már kevésbé fájnak. Az elmúlt egy hét olyan volt, mintha egy kiképzőtábori túlélés lett volna a feladatom, amiről nem jöhettem csak úgy el. Mérhetetlen zsibbadás volt testemen, valószínű, mivel napok óta a fejem felemelésénél több mozdulatra nem voltam képes, így felesleges lett volna próbálkozni mással. Igazából arra sem emlékszem, hogy ettem-e vagy ittam-e, most pedig a pillanatnyi dacnak hála, mely felébresztett és arra ösztönzött, hogy felüljek, még jól meg is szédültem. Meghallom Chriest hangját, mire kicsit összerezzenek és összetapadt hajamba túrok. Nem szólalok meg, míg vissza nem tér, kezében egy adag narancslével, amit lelkesen és mohón töltök magamba, míg ő fejem támasztja. Végül arra a döntésre jutok, hogy ideje lenne megszólalnom végre. A lábamon egy méretes, véres seb tátong, de már hegedve, amitől elfintorodom. Olyan vagyok, mint egy élő néma, egyenlőre nem sok kedvem van a beszédhez. Feljebb tornászom magam az ágyban, felszisszenve és grimaszokat vágva, hogy ne adjak ki más hangokat, ebben makacsságom még most is mellettem áll. -Hány napig voltam kiütve?-hunyorgok a félhomályban, és távolabb húzódok tőle. Nem azért, mert a törődés nem esett jól, s nem is azért, mert büdös voltam és koszos. Sokkal inkább valamiféle gátat emelt bennem ez az egész, ami most még túl magas volt. -Hogy találtál meg?-az egész hét szinte kiesett, mintha meg se történt volna, vagy valamiféle kómában lettem volna. Furcsa érzés volt, cseppet sem felemelő vagy kellemes. De át kellett gondolnom pár dolgot, abban biztos voltam. És mivel tudtam, hogy ki tette ezt velem, már most tudtam, hogy kérdezzen bármit, az igazságot nem mondhatom el neki. És ettől már most görcsbe rándult a gyomrom.
Mikor elindultam ide nem tudtam megtippelni sem, vajon meddig tart majd a látogatàsom. Nos, arra nyilvánvalóan álmomban sem gondoltam volna, hogy hat napig. Mert pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy rátaláltam Les-re a fürdőszobában. És ez az elmúlt egy hét olyan volt, mint egy életre kelt rémálom... A tény, hogy még napokkal később is csak farkas alakjában létezett, világította meg teljes valójában milyen állapotban is lehet. Még látni is borzalmas, és szívszorító volt a fájdalmát, bele sem gondoltam, vajon átélni milyen lehet. Talán nem tévedek ha azt mondom, hogy ha az elmúlt napokban nem lettem volna vele, mellette, akkor talán nem élte volna túl ezt az egészet. Mert noha a gyógyulásáért én magam sokat nem tehettem, annyit mindenesetre igen, hogy ébrenléte ritka pillanataiban megitattam, és belé diktáltam néhány falat ételt. Ez a kevés is több volt a semminél... És legfőképpen ágya mellett ültem szinte minden percben, hogy érezze, bármi is történt, bárhogy is haragszik rám, itt vagyok vele és ilyen àllapotban nem hagyom egyedül. Csak néha, mikor ő maga is talán kissé könnyebben pihent, engedtem magamnak némi alvàst a fotelban összegömbölyödve. Egyik éjjel, még az éjszaka sötétjében aztán sűrű ropogások hangjára ébredek és úgy ülök fel az ágyamul szolgáló padlón, mint akinek tűt szúrtak a körme alá. Még épp idejében ahhoz, hogy lássam a visszaváltozás végső mozzanatait, ettől pedig úgy önt el a megkönnyebbülés, mintha forró vizet öntenének a nyakamba. - Szia - motyogom feltàpászkodva, aztán csak állok és bàmulok rá. Nem voltam még soha ilyen helyzetben, fogalmam sincs mit kellene mondanom. Kérdezzem meg, hogyan érzi magát? Nyilvánvalóan pocsékul, bár ha már képes volt a visszaváltozásra, ez alighanem azt jelenti, hogy túl van a nehezén. Ennek ellenére még mindig úgy fest a teste, mint aki kipróbálta a ketrecharcot, és vesztes meccset vívott. A legokosabb amit tehetek az, hogy hozok neki egy pohár narancslét a hűtőből, és az ágy szélére ülve, kezemmel a fejét megtámasztva itatni kezdem. Nem kell hozzà nagy logika hogy tudjam, teljesen ki lehet tikkadva. Ugyanakkor legszívesebben kérdésekkel árasztanám el, de tökéletesen tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb idő arra, hogy arról faggassam, ki tette ezt vele, és miért.
A gondolat, hogy egyedül vagyok, vérem pedig magam mögött hagyom minden lépésem után, olyan, mintha a sírom felé lépdelnék egyre jobban. A szomjúságom két nap elteltével érzem igazán, mikor összeszedem magam annyira, hogy lábra tudjak állni, és el tudjak vánszorogni a fürdőig, s mint egy rossz kutya, a mosdókagylóba elkezdem engedni a vizet, s fejem a hűsítő folyadék alá nyomva, lassú kortyokat lefetyelek, de a kitartásom elhagy, és a földre zuhanok. Szuszogva ébredek valami ismerős hangra, melyről elsőre elhiszem, hogy csupán képzeletem játszik velem, s valami csúf tréfa ez is, ami csak megkoronázhatja a mai napot, vagy az elmúlt kettőt. De nem hallucinálok, nem a gondolataim játszanak velem. Egy kéz siklik végig bundámon, majd emeli fel megtermett testem, mire felvonyítok a tüdőmbe fúródó kellemetlen érzésnek hála, lógó lábam pedig már annyira elzsibbadt, hogy észre se veszem a jelenlétét. Lassan pislogok, mikor a puha ágy ölelő karjaiba lapulok, és próbálom megemelni fejem, ölébe fektetni, de erőtlen próbálkozásom csupán addig tart, míg részben meg tudom emelni a felem, ami aztán visszazuhan a párnára. Felnyüszítek, mikor megszólal, és, mintha szólni akarnék, eltátom szám, de hang nem jön ki rajta. Fura...ha az életedért küzdve gyógyulsz, a fenevad szunnyad, ha egészséges vagy, félő, hogy bárkinek nekimész, hogy bárkit kérdés nélkül tépsz szét. Látom arcán az aggodalmat, a félelmet és a dühöt, s minden porcikám üvöltve reagálna, de a fájdalom akkora, hogy esélyt sem ad a szenvedésen túl másra. Éhes vagyok, de nem tudom elmondani, még mindig szomjas, de erről sem tudok szólni. A próbálkozás, hogy szóljak hozzá, feleslegesnek bizonyul, és ismét álomba zuhanok, mint egy rossz királykisasszony valami tucatmesében.
Eltelik egy hét, legalábbis időérzékem szerint, mire a farkasom annyira begyógyítja sebeim, hogy éjszaka a csontjaim ropogására kelek fel, és térek észhez, mint ember, talpig az alvadt véremben. Fogalmam sincs, hogy meddig vagyok kiütve, vagy meddig nem voltam túl társalgó kedvemben, hogy mit ettem, mit csináltam. Semmi. Igazából a fejem fáj, de legalább törött csontom összeforrt vállamban, mert ahogy hátamra gördülök, nem sajog az említett testrész. Ellenben lábaim még most is sajognak, s szinte mindenhol kék-zöld foltok tarkítják testem. Felszisszenek, ahogy a félhomályos szobában körbenézek. Megpróbálok felülni, de az elgémberedett végtagjaimnak hála ez nem igazán megy, így a próbálkozást hamar elvetem, és inkább a plafont bámulva, mintha semmi sem lenne körülöttem, egyszerűen visszadőlök az ágyra. Hasam megkordul, és érzem, hogy kiszáradt szám még mindig a saját véremtől keserű ízű. Sosem éreztem még így magam, és a sokkból nem tudok felalélni sem...
Ahogy a motor kerekei falják az idefelé vezető utat, úgy emelkedik egyre feljebb a pulzusom, és a vérnyomásom egyaránt. Attól-e, hogy újra láthatom - talán utoljára - vagy a félelemtől, hogy szemtől szembe kell állnom vele, és meghallgatnom, hogy talán az egésznek végleg vége... nos, erre még nem jöttem rá. Mindenesetre tény, hogy amikor leállítom a motort, és a berregés elhal a ház előtt, már szinte remegő kézzel húzom ki, és vágom zsebre a slusszkulcsot. Lábaim pedig mintha gumiból lennének, miközben ellépdelek az ajtajáig, és nagy levegőt véve akarok belépni... mígnem keserű mosollyal az arcomon tudatosul bennem, hogy a kulcsot letettem az asztalra, mikor... szóval, mikor Les kidobott. Felemelem a kezem, bekopogok, és csak reménykedem benne, hogy ha látja, ki áll a küszöbön, hajlandó lesz szóba állni velem, és nem csapja az ajtót nemes egyszerűséggel a képembe. Várakozom kis ideig, hiába. Szemöldököm ráncolva nézek körbe... a motorja pedig itt áll a parkolóban. Anélkül nem megy el, hosszú távra legalábbis. Talán elment a fejét kiszellőztetni? VAgy... vagy ismerkedik valakivel, mint akkor, a bárban, mikor először vesztünk úgy isten igazából össze? A puszta gondolatra is törni-zúzni tudnék, ha csak elképzelem, hogy valaki mással, más társaságában töltötte az éjszakát. Újra próbálkozom a kopogással, de ugyanúgy nem érkezik válasz, de valami halk nesz elhatol a fülemig, még a bezárt ajtón át is. Ezek szerint itthon van... engem pedig egyszerre önt el a düh, és az adrenalin. Lehet, hogy ezzel végleg magam alatt vágom a fát, de nem megyek el innen dolgom végezetlenül. Lenyomom a kilincset, és belépek. Ha nem tetszik neki, hogy erre vetemedem, legfeljebb egy átokkal, és a boszorkányerejével kirepít. Akkor legalább majd beszéd nélkül is tudom, hányadán állunk egymással. Nem történik azonban semmi. Semmi a világon... a lakás üres... de valójában mégsem. A fürdőszoba felől vízcsobogást hallok. Akkor ezek szerint ezért nem hallott engem. Ettől némileg elönt a megkönnyebbülés. - Les... - próbálkozom halkan, de ahogy beljebb lépek, a következő szó úgy reked bennem, mintha valamit hirtelen a torkomba nyomtak volna. Vér. Mindenütt a padlón, az ágy körül, a szőnyeg, vér. Némileg már fekete, alvadt, nem teljesen friss vér, mintha eltelt volna némi idő azóta, hogy vörösre festette a lakást. Az első gondolatom pedig nem más, mint Benedict. Amíg engem lefoglalt, ideküldte az embereit, hogy bosszút álljon Les-en, az én hülyeségem miatt! Aztán a következő pillanatban elhessentem ezt a feltételezést. Nem, ez nem Benedict módszere. Ő nem hagyta volna Lesliet életben... de akkor mi az ördög történt itt? - Les! - kiáltom el magam ekkor már hangosan, és nem érdekel, mit szól majd, ha itt lát engem, a fürdő felé sietek, de a látványra, ami elém tárul, nem vagyok felkészülve. A lábam szinte a földbe gyökerezik, és másodpercek kellenek hozzá, hogy felfogjam, mit is látok igazán. Farkas... egy fehér farkas fekszik a fürdő padlóján, sérült lábbal, talpig véres bundában, miközben a teli mosdókagylóból a fejére folyik a víz. Szemét néha kinyitja, de ahogy látom, inkább van az eszméletlenség állapotában, mint a valóságban. Ezúttal pedig már nem azért ver a szívem kétszeres ütemben, mert félek, hogy kidob... - Les! - kiáltok fel újra, mintha nem lenne más szavam, aztán letérdelek mellé, és kezem óvatosan végighúzom a bundáján. Törések itt is. ott is... érezhetően. Nyilván azért változott át, hogy gyorsabban gyógyuljon. Most már csak az a kérdés, mi a fene történt itt? - Atyaég... - simítok végig tanácstalanul szinte kopasz fejemen, aztán a karomba veszem testét, és óvatosan felemelkedem vele, mire halkan felvonyít, fájdalmasan. - Tudom... sajnálom - motyogom, aztán visszasétálok vele a nappaliba, és tudom, mennyire kényes az ágyneműre, de most a legkevésbé sem érdekel. Lefektetem véres, vizes önmagát az ágyra, aztán mellé ülök, és aggodalmas szemekkel figyelem nehéz, kínlódó légzését. - Nem tudom Les, mi történt itt... - mondom rekedten - de itt vagyok. Nem vagy egyedül... bárcsak tudnám, hogyan segítsek - simítok végig füle mögött újra és újra, mintha csak a puszta érintésemmel erőt önthetnék belé. Nem tudom, meddig lesz farkas alakban, de remélem idővel el tudja mondani, ki tette ezt vele, hogy megkereshessem az illetőt, és a saját belénél fogja kössem a motorom után, hogy végighúzzam az egész városon.
Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan is keveredtem haza, az utolsó képem, az a nő gonoszságtól csillogó arca. Felesleges próbálkozásnak bizonyult hatni a józan eszére, hogy én segíthetek, épp ezért visszagondolva az is meggondolatlanság volt, hogy belevágtam ebbe a próbálkozásba. A lakásom küszöbén tértem magamhoz az éjszaka kellős közepén, majd betámolyogva nem messze az ajtótól, egyszerűen a földre rogytam és ismét elájultam. A lábamból hiányzó húsdarab, a törött és kicsavart kezem, arcom felhasított bőre pedig égett, ahogy tenyeremre préseltem, és próbáltam nem elaludni megint. Mégis a saját véremben tocsogva jobb dolgom nem volt. Eltelt egy nap, legalábbis abból ítélve, hogy ismét sötétbe borult a szoba, alvadt vérem száraz, húzódó érzéssel választotta el fejem kezemtől, ahogy körbenéztem. Megpróbáltam felülni, majd az esélytelenek nyugalmával beletörődtem, hogy nem megy. E helyett rávettem magam, hogy átváltozzak. Előtte a telefonomért nyúltam, melynek kijelzője összetört, hála az engem ért csapkodásoknak, és előkeresve a hívólistán első számot lepötyögtem egy sms-t: "Sajnálom". A küldés gombra kattintottam, többre nem futotta tőlem, s éreztem, ahogy a farkasom ellentmondást nem tűrve erőltette rám akaratát. A csontjaim törésére már nem emlékszem csak arra, hogy elönt a melegség ismét, és vonyítva emelem fel fejem egy próbálkozásra, hogy lába tudjak állni. Elaraszolok a fürdőig, vérző hátsó lábam továbbra is mutatja, hogy merre megyek, de legalább a vállam helyére ugrott és csontom lassan elkezdett összeforrni. Ez a második nap volt, hogy örültem, hogy élek, és ma tudtam először lábra állni, még akkor is, ha ezt nyüszítések hada segítette elő. Gyorsabban gyógyultam így, mint máshogy. Mint egy rossz kutya, felágaskodtam a mosdókagylóba és orrommal megpiszkálva a csapot, az ömlő víz alá dugtam fejem, hogy pár korty vizet letudjak nyelni. De az akaratos és makacs próbálkozás nem sokáig volt sikeres, fájó lábam visszarántott a földre én pedig ismét elájultam a víz csobogó hangját hallgatva. Fehér bundám vértől piroslott, a víz pedig szépen lassan csorgott tovább fejemre, ahogy megtelt a kagyló vízzel.
-Hiba volt az az ígéret. És betartottam volna, hidd el. De nem tudom, ne várd el tőlem, hogy ezen túllépjek egyszerűen.-nem tudom mit vár, de nem is érdekel. Nem tudom elnézni neki ezt, és a Mexikói hét távolinak tűnik, ahogy az este is, mikor pár napja igent mondtam. Mintha semmi sem lenne azokból a dolgokból valós, s közelsége feszélyez és mérhetetlenül gyűlölöm ezt az érzést, de testem minden porcikája fél és retteg, ugyanakkor pont e miatt a szép kis jégfalam ismét elkezd megfagyni szívem körül, s mindenkit kizárni. Nagyot nyelek, összeszorítva ajkam, próbálom elrejteni jelét annak, hogy mennyire megtörtem, de nem megy. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni jelenleg és még kevésbé akarom, hogy a közelembe legyen. Sok volt ez egyszerre és ahogy visszakérdez, még ajkamba is harapok, hogy az ne remegjen meg, és ne akarjak ellenkezni előbb kimondott szavaimnak. Amit én nem teszek meg, ő kis csend után megtesz. A kulcs az asztalon landol, hűvös, fémes hanggal, és olyan, mintha ezzel egy felem veszteném el. Nem ezt akartuk. Emlékszem arra az éjszakára, hasonlóan álltam előtte így, a fürdő ajtajában, ő pedig pont ott, ahol most áll. Érzem a gyűrű hűvös tapintását ujjamon, felette a karperecét és a karácsonyi díszt, ami a mögötte lévő komódon van, mert az volt az első nap, mikor eldöntöttük, bármi is legyen ez, belevágunk. Küzdök, hogy arcom ne torzuljon el a fájdalomtól, de nem tudom nem elnyomni mindazt, ami bennem kavarog. A szememben összegyűlő könnynek mégsem engedek utat, makacsul tartom magamban őket, és nézek mereven rá, egy pillanatra sem eresztve tekintetét, amely fájdalmasan csillog vissza rám. Figyelem, ahogy hátat fordít, nem szólalok meg, csak dermedten állok és bámulok rá, s mikor visszanéz rám, újra ökölbe kell szorítanom a kezeim, hogy ne mozduljak, ne tegyek semmit. Szükségem van némi időre, muszáj átgondolnom azt, amit hallottam, hogy merre tovább. Végül könnycseppjeim mégis szabadjára eresztem és megremegő lábaimmal eltántorogva a nappali egyik faláig, annak tövébe csúszok, és az üres nappalin körbenézve, majd a csukott ajtóra pillantva egyszerre vagyok mérges magamra, a világra, rá, mindenkire. És ennek hála a belső szenvedés mezejére lépek ismét, ahonnan már egyszer sikerült kilépnem.
Hiába próbálok, nem tudok hatni rá. Sem szép szemekkel, sem szavakkal, sem észérvekkel. Dühös, sokkal dühösebb, mint eddig bármikor is volt. Az eddigi legnagyobb veszekedésünk is csak játék volt ahhoz képest, ami most kialakult köztünk. Az én hibámból? A sors hibájából? Nem tudom a választ. Én is elcsesztem, ez tény. De arról, hogy egyszerűen valahogy nem kaptunk hosszú időt a boldogságra, mintha minden körülmény összeesküdött volna ellenünk, már igazán nem én tehettem. Újfent kirántja a kezét az enyémből, és minden porcikája azt sikoltja felém, hogy ne merjek újra hozzá érni, a közelébe se menni, mert per pillanat viszolyog az érintésemtől, és ezt látván egyre erősebb balsejtelem bontakozik ki bennem. - Az isten szerelmére! - túrok a hajamba zavartan és feszülten. - A múltam már múlt, semmi más! Hogy bizonygassam még, vagy hogy bizonyítsam, hogy eszem ágában sem volt bajt hozni a fejedre? Ugyanúgy, ahogy a magaméra sem! Egyszer azt mondtad nekem, soha többé nem vágod a fejemhez a múltamat, a régi időkben történteket, de most... - hallgatok el keserűen. Ő volt az, aki meggyőzött róla, hogy ami volt, magam mögött kell hagynom, hogy képes legyek felépíteni egy tiszta jövőt. Most pedig ő nem hagyja, hogy kiszabaduljak a régi dolgok mocskából. Pedig változtam, és annyi mindent tettem meg már érte, mint még talán soha, egy nőért sem. De most úgy érzem, hogy mindez hiába volt...Mintha egy szakadék két partjára kerültünk volna alig tíz perc leforgása alatt, és nincs köztünk híd. - Tudom, hogy itt a családod. Nekem is. Te vagy az - mondom csendesebben, de a következő pillanatban döbbenten hőkölök hátra, ahogy kimondja azokat a szavakat, amiktől kimondatlanul is rettegtem. - Ennyi? - kérdezem, és hangom elfullad a bennem dúló érzelmektől. Mintha egy szürreális álomba estem volna bele, és szeretném megcsípni magam, hogy eljöjjön az ébredés. Aztán mikor rájövök, hogy ez az egész nem a képzeletem szüleménye, lefagyok. Mozdulni, gondolkodni is alig tudok, csak az zakatol a fejemben, hogy elküldött magától. Kis időre? Az is lehet, hogy örökre. Lehajtom a fejem, nagyot nyelek, és dermedten nézem a szőnyeg mintázatát. Itt, ezen a helyen... itt volt a rózsaszirmokból kirakott szív, és a mécsesek, azon az estén, mikor megkértem a kezét. Azt a boldogságot túl gyorsan követte a kijózanodás... Felemelem a fejem, érzem, hogy a keserűség úgy ült ki az arcomra, hogy szinte vésővel sem lehetne róla lefejteni, aztán zsebemből kiveszem a lakás kulcsát, és leteszem az asztalra. Nem tudom akarja-e még, hogy nálam legyen. - Elmegyek, ha így akarod - mondom rekedten. - Nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat, és hiába tudom, hogy mit sem ér, nem tudok mást mondani, csak hogy sajnálom. Talán egyszer majd megbocsátod nekem. Isten adja, hogy mindketten megérjük azt a napot - fordulok sarkon, aztán az ajtóból visszanézek. - Ha úgy gondolod, hogy hiányzom... a mocsárban megtalálsz. Nekem nincs családom, de mégis úgy érzem, ha ide nem, akkor oda tartozom... a fajtámhoz - teszem kezem a kilincsre, aztán lehunyom a szemem egy pillanatra, és úgy mondom ki az utolsó szavakat, hogy nem nézek rá. - Tudod, milyen volt, amikor megismertelek? Nem tudtam megszólalni sem melletted, csak hallgattam a szívverésedet, a lélegzeted, éreztem az illatod. Nem számított semmi, csak hogy veled legyek, fogjam a kezed, érezzem minden mozdulatod. Beléd szerettem, egyszerűen és tisztán. Ennyi az egész - lépek ki, és halkan bezárom magam mögött az ajtót. Úgy érzem magam, mint a fa, amelynek kitépték a gyökereit. Mintha sehol máshol nem lenne helyem a világban...
Fogalmam sincs róla, hogy mit várt, mit fogok mondani vagy tenni, de az se érdekelt volna, ha ezzel a saját önérzetét rontom le. Nem várhatta, hogy elviseljem azt a nőt, ahogy azt sem, hogy egy ilyen helyzetet úgy kezelek, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, vagy legalábbis olyasvalami, ami nem fontos, vagy nem okozhat nagyobb bajt. Én nem tudtam olyan könnyedén venni és nem hiszem, hogy ezzel a tudattal, helyzettel könnyedén megbékélek. Mikor elrántom kezem és folytatom mondandóm, ismét lefog, ráadásul, míg én halkan ugyan, de indulatokkal tele szólok hozzá, ő szinte üvölt rám. Szemem vészjóslón csillog és minden izmom megfeszítve nézek fel rá, és eszem ágában sincs lehiggadni, ami tökéletesen le is süt rólam. -Ha akartad, ha nem, már benne vagyok!-nem fogom vissza magam és már én magam is hangosabban és jóval ingerültebben reagálok szavaira. Megrázva fejem, egyszerűen felmordulok ismét, és kitépem kezéből kezem, ismételten. Nem bírom elviselni jelenleg a közelséget, s ez süt arcomról, testartásomról, szememből... -Ahha...a múlt, a lezárt múlt-sziszegem, és teszek felé egy lépést.-Világosíts fel róla, hogy az én múltam hányszor szólt bele a dolgunkba úgy, hogy az kilátásba helyezett egy harcot vagy halált? Ne mondogasd nekem, hogy sajnálod, mert szart se ér.-lököm el magamtól és elfordulva tőle, háttal állok meg neki, ismételten, s csendbe burkolózva hallgatom tovább. Egész testemben remegek és képtelen vagyok a dühömtől tisztán látni. Ha tetszik, ha nem, valahol engem is belekevert ebbe az egészbe. -Megmondtam, nem megyek sehová. Itt a családom.-nézek rá ismét és ujjamra pillantok.-Addig pedig nem lesz boldog családom veled, míg ez az egész így van, míg folyton előkerül valami a múltból, vagy valaki, aki tönkre akar tenni mindent. Levegő kell, hogy átgondoljam, de nekem ez így nem megy tovább. Belefáradtam a menekvésbe, hogy más gardedámot akar játszani felettem, mikor már késő.-adom fel a harcot és szemembe könny gyűlik.-Menj el kis időre. Kérlek...-nyelek nagyot, de tekintetem makacsul rá szegezem, mikor végre ki tudom mondani, amit gondolok, mikor összeszedem magam annyira, hogy képes legyek ilyesmire.
Csak némán, lemondóan vonok egyet a vállamon, mert Gwen védelmére tett szavaim leperegnek róla, mint a borsó a falról. Bár nem is értem, miért vagyok ezen ennyire meglepve. Az első találkozásuk mondható volt mindennek, csak éppen szívélyesnek nem, csodálom, hogy azt az alkalmat mind megúsztuk élve. Gwen utált kettőnket, Les pedig Gwent, így hát nem is tudom miért vártam, hogy a kortersbeszédem majd bármit is használ. Hát vannak olyan dolgok a jelek szerint, amit nem lehet semmissé tenni. Ez a két nő jó, hogy megfér úgy a világ ezen részén, hogy nem nyúvasztják ki egymást. Ennél többet, vagy jobbat ne is reméljek. Mikor azonban beismerem, hogy meglehetősen naivan, sőt mondjuk ki nyíltan, ostobán álltunk a Benedict-féle problémához, már látom Les tekintetén, hogy teljes mértékben elmebetegnek néz. Épp csak nem mondja ki, és nem vágja a fejemhez, bár talán még az is jobb lenne. Levezetné talán kissé a benne dúló háborút, mert ahogy most látom őt magam előtt, az sok jót nem ígér. Méghozzá nagyon nem... fenébe is, sosem hittem volna, hogy valaha kimondok ilyet, de jelenleg nemes egyszerűséggel tartok tőle. Szinte kivetkőzött eddigi önmagából. Kirántja kezét is ujjaim közül, ökölbe szorítja teste mellett, és szinte kívánom, hogy vágjon pofon, csak valahogy oldódjon fel ezt a kibírhatatlan feszültség, amely úgy áll köztünk, mint a fal. Néhány pillanatig magam sem értem, miért nem fogom őt le, hogy ne árthasson - főképp magának - aztán rájövök, hogy azért, mert az igazság áll köztünk, és az igazságot sosem lehet legyűrni, vagy kordába szorítani. - Nem akartam, hogy belekeveredj! - kiáltok fel némileg magam is kontrolljavesztetten, és finoman megfogom hevesen gesztikuláló karját. - Les, hát nem érted? Gwen, és ami akkor történt a múltam része, amit lezárnak tekintettem azzal, hogy megismertelek. Honnan kellett volna tudnom, hogy Benedict keze utánam nyúl a szennyes múltból? Hidd el, ha csak egy percig is gondoltam volna rá, hogy következménye lehet annak, amit akkor tettem, már elmondtam volna. Elvittelek volna messzire, vagy akár vissza sem jöttünk volna Mexikóból ide. Én sem számítottam erre az egészre, ami itt van... - rázom a fejem lemondóan. Az eddigi életünk egy éjszaka leforgása alatt omlott össze. Nem értem, a sors miért nem képes leszállni rólunk, hogy cserébe az eddigi életünkért megkaphassunk némi boldogságot. - És komolyan mondtam, amit mondtam. Soha nem fogom engedni, hogy Benedict ártson neked. Ha kell, ládába csomagollak, és én adlak fel postán valahová, hogy ne légy itt, ha eljön beteljesíteni a bosszúját. De én maradok. Nekünk le kell őt győznünk, és ez nélkülem nem megy. Oda kell állnom Gwen és Lucas mellé, bármennyire is borzongok a puszta gondolattól is. Muszáj, mert ha nem így teszek, soha nem lesz nyugtunk, amíg csak élünk. Soha nem lehetünk boldog férj és feleség, soha nem lesz boldog családunk addig, amíg ő él és létezik.
Felmordulok szavaira, s bundásom cseppet sem tűri jól, hogy még mindig tűröm a helyzetet. Gwen első találkozásunknak hála előbb volt az ellenségem, ha úgy vesszük, mint a barátom. És mivel szavai, mellyel leginkább engem illetett, még mindig visszhangoznak fülemben, s ezt eszem ágában sem volt neki elfelejteni. Ennek hála a sajnálatom jele sem érződik. -Ó, légy az, kit mindig gyűlölni kell, helyette. Emlékeztetnélek rá, hogy kis híján megölt, plusz, a szavai, amiket a fejemhez vágott, nem múlnak csak úgy el, mint egy rossz emlék. Sajnálom, hogy gyűlöleten és megvetésen kívül szegény Gwent nem tudom sajnálni.-gúnyos szavaim tökéletesen kifejezik mindazt, amit eddig csendben szunnyadó vulkánként őriztem magamban, ami várta a megfelelő pillanatot, hogy kitörjön. Lehet, hogy neki egyszer fontos volt, de nekem nem. S mivel sehol sincs megírva, hogy bárkit kényszerből sajnálni kell, hát nem is gondolok ilyesmire.-Gondolkodott volna előbb, akkor talán sajnálnám.-teszem még hozzá, eszem ágában sincs lehiggadni, vagy megérteni a lány vagy bárki más helyzetét. A köztünk lévő távolság lecsökken, de még mindig tartom azt, s már azzal sem törődöm, hogy mennyire és hogyan rúgok bele. Nem kiabálok, hangom mégis más, sötétebb, ahogy tekintetem is, minden jelét eltüntetve annak a lánynak, aki voltam. Ismét felmordulok, mikor javaslatomra és ötletemre egy nemleges választ kapok, s kezeim szívem szerint arcomra csapnám, hogy hogyan lehetnek ennyire naivak, hogy elhiszik azt, majd egy marék por elég bizonyíték egy személy halálára. Ennél még egy kezdő emberrabló is jobbat találna ki. Jelenleg nem érdekel, hogy félt-e vagy sem, hidegen hagy, amit mond, merev tartásom pedig még inkább ellenséges lesz, ahogy tesz felém pár lépést és megfogja kezem. Testem megremeg, és állkapcsom feszülten szorítja össze fogaim, melyek szinte csikorogva jelzik, hogy ha így folytatom, nem lesz megállás. -Nem fogok menekülni, sem érted, sem magam miatt.-sziszegem eltökélten. Kitépem a kezem kezéből s szívem szerint jól képen törölném, ökölbe szoruló kezeim mégis inkább testem mellett nyugtatom, ezzel nem megszegve a soha többé nem foglak megütni fogadalmam, amit a legutóbbi eset után tette neki.-Nem hagyod, hogy én igyam meg a levét? Nem hagyod, hogy belekeveredjek? Hol élsz te? Szerinted már nem vagyok benne? Szerinted a városban senki nem látott veled? Még hány dologra derül majd fény, aminek nem akarod, hogy megigyam a levét, mégis meg fogom? Ugyan Chriest, nőj már fel!-nem ordítok még mindig, de hevesen gesztikulálva, arcom minden izma remeg a dühtől, és teszek még egy lépést hátra.-Tudtam, hogy mindkettőnk élete szar volt. Tudtam, hogy vannak titkaink, amikre idővel talán fény derül. De a tény, hogy ismét célkereszt van a hátamon, miattad... Tudtad jól, ha Gwen megjelenik itt, legyen az bármennyire messze, akárhol is történt ez az egész... Éreztem, hogy meg kellene ölnöm azt a nőt, de miattad nem tettem. Kár volt gondolkodnom akkor.-ismétlem magam, de nem a magam ostorozására, sokkal inkább azért, mert tudom, megtettem volna. Mindennél jobban kívántam, hogy fogam húsába marjon és örök emlékül szolgáló ajándékot kapjon tőlem.
Ahogy mondandóm végére érek, várom a reakciót. Ordítást, csapkodást, akár egy jókora pofont is. Ő viszont egy hang nélkül mászik ki az ágyból, és megáll a konyha ablakánál, én pedig már csaknem utána indulok, de látom egész testtartásán, minden porcikájából az sugárzik felém, hogy ha most a közelébe mennék, alighanem a boszorkányerejével taszítana a falnak, varázsolna újabb púpot ezzel a koponyámra, ezúttal viszont ne is várjak majd sajnálkozást érte. Így hát maradok az ágyon ülve, csak szaporán és szépen pislogok rá, mikor visszafordul felém. Ha úgy hittem, ez a néhány másodperc arra kellett neki, hogy kissé lehűljön, akkor tévedtem. Sokkal inkább felspanolta magát, mint gondoltam, és azt a Lest, aki most előbukkan belőle, még sosem láttam eddigi ismeretségünk alatt. Mintha idegenné vált volna előttem, én pedig gyűlölöm ezt az érzést. - Ne hibáztasd Gwent - mondom halkan, a fejem csóválva. - Menekülni akart, egy másik életet. Nem tehet róla, hogy egy nap ráébredt, hogy ez az élet nem neki való. Ő ugyanúgy az áldozata a körülményeknek, ahogy mi mindannyian. Hibáztass engem, az én ötletem volt ez a hülyeség - sóhajtok, aztán elhallgatom, és nem mentegetem Gwent tovább, mert a neve puszta hallatára Les olyan tekintetet vet rám, hogy csodálom, amiért nem gyúl lángra az ágy velem egyetemben. Aztán ahogy Les kifejti a következő gondolatait, meghökkenten bámulok rá, szinte még a számat is nyitva felejtem. - Ööö...hát nem - ismerem be végül szégyenkezve, ahogy felveti, hogy az a módszer, ahogy megpróbáltuk átverni Benedictet, enyhén szólva is kezdő, és dilettáns. Tényleg, nem is értem, miért nem gondoltam erre. Talán mert fordított esetben én hittem volna annak, aki ezt a tetemet hurcolja elém. Bár nyilván azért, mert nem vagyok bérgyilkos, alvilági figura, következésképpen nem is tudok ilyen fejjel gondolkodni. - Elcsesztük, tudom - dünnyögöm. - De tényleg nem fordult meg a fejemben sem, hogy ez idáig fajulhat. Azt hittem New Orleans elég messze van... ha tudtam volna, hogy ez lesz ebből az egészből, óvatosabb lettem volna. Nem vagyok jós, nem tudhattam, hogy felbukkan is Lucas is, aztán az egész banda... - roskadok magamba. - És annak alapján, amit tudok Benedictről, és amit láttam, amikor nála voltam - borzongok meg az emléktől - azt kell hogy mondjam, ha úgy hiszed, csak szimplán megöl téged, akkor tévedsz. Megkínoz, lehetőleg úgy, hogy végig kelljen néznem, és úgy öl meg. Vagy épp engem öl meg a szemed előtt. De az is lehet, hogy elvisz magával, hogy... hogy azt csinálja veled is, amit azzal a lánnyal, akit nála láttam - nyelek nagyot. - Vagy egyszerűen csak kihasználja majd az erődet, bármit kinézek belőle! - állok aztán fel, és nem törődve Les felém áradó dühével, elé lépek. - Egyet tudok. Ha csakugyan szorul a hurok, két lehetőség van. Vagy felhúzod a nyúlcipőt, és elmész a városból addig, amíg mi megoldjuk a helyzetet, vagy én magam megyek el Benedicthez, nem érdekelve, mi lesz a következmény. Nem fogom engedni, hogy az én hibámnak te idd meg a levét. Ha megöl, hát... - vonok vállat. - Bár úgy látom, jelenleg ne várjak túlzott aggódást tőled emiatt az eshetőség miatt sem - teszem hozzá, aztán megpróbálom megfogni Les kezét, nem törődve azzal sem, ha képen ver érte. - Most nagyon utálsz? - kérdezem bánatos szemeket vetve rá.
Bár remélem, hogy nem egy világháború lehetséges kitörésével szembesít, de az érzés, ami elkap, mikor belekezd, az felér egy kisebb villámcsapással. Szavait hallgatom, és elkerekedő szemeim helyett arcom semmitmondóan és cseppet sem együtt érzően, vagy barátságosan néz rá, igaz dühöm jele nem látszik külsőleg, de magamban már fortyogni kezdek. Amikor a mondandója végére ér, egyszerűen kimászok az ágyból, és elindulok a konyha felé, majd hátat fordítva neki, kibámulok annak ablakán. Testtartásom tökéletesen jelzi, hogy nem karom, hogy a közelembe jöjjön. Percekig csendesen meredek magam elé, majd egyszerűen elnevetem magam és csak ekkor fordulok felé. De nevetésem inkább gúnyos, mintsem boldogságom jelzője. -Tudod, mikor nem martam bele az exedbe, azt hittem, hogy jól tettem. A jelek szerint, tulajdonképpen akkor tettem volna jót, ha teszek róla, hogy többé ne lélegezzen.-sosem mutattam még ki a kegyetlen, mit sem törődő énem, aki voltam, de tessék, most itt van, s egyenes úton haladok a sötétség felé ismét, ahonnan már azt hittem, hogy végleg kiléptem. Szavaim talán a kelleténél nyersebbek és elutasítóbbak, és nem mondom, hogy ez a legjobb, amivel talán elsőre szembesítenem kellett volna, de ha már őszinteség, hát nem fogom magam vissza most sem.-A makacs, önelégült, "én vagyok az alfa hím" éneteknek esetleg nem jutott eszébe, hogy egy boszorkány segíthet? Esetleg nem fordult meg a fejetekben, hogy az ilyenek nem teljesen hülyék? Bármelyik boszorkány, mágus, még ha kezdő is, tudja azonosítani a hamut, sőt, mondok jobbat, ez még az egyszerű halandó emberek világában is működő dolog.-okoskodás helyett inkább amolyan következő jó tanácsnak szánom szavaim, bár ez hangsúlyomon aligha hallatszik.-Lehet, hogy kiszemelt. És mit fog tenni? Megöl? Hát hajrá, próbálkozzon csak. Nem ma jöttem le a falvédőről én sem. -tör elő belőlem a jó ideje véka alá rejtett énem, aki semmitől és senkitől sem fél, s ezzel az egésszel, most tökéletes ellentettje lettem annak, akit ismert eddig.-Mikor akartál róla szólni, hogy szinte vérdíj van a fejeden? Mikor már senki sem tehet semmit? Egyáltalán felnőtt emberek hogyan hihetik azt, hogy ennyivel megúszhatják úgy, hogy egy fél város előtt verik agyon kis híján az exüket, plusz, úgy járnak nap, mint nap az utcákon, mintha mi sem történt volna? Komolyan, majd pont egy olyan városban, mint ez... Szerintetek az alvilág tagjainak csak addig ér el a keze, ameddig tart?-ha valamit megtanultam az elmúlt években az az, hogy ha valaki keres, az talál, függetlenül attól, hogy merre van. Mert ami régen sikerült, az ma csak még könnyebb és nem csak a technikának, hanem a még több pénznek köszönhetően. A konyhából időközben visszasétáltam a szobába, de az ágytól jó pár lépésnyire megálltam, s úgy néztem le rá. Nem mérges voltam, hanem dühös és úgy éreztem, még mérhetetlenül ostoba is, hogy ebbe az egészbe belekezdtem egyáltalán.
Még szinte egy szót sem szóltam, mégis ahogy Les-re nézek, már most látom szemeiben a korai kínhalál ígéretét, bármennyire is igyekszik titkolni. Gwen neve ebben a lakásban kb olyan szentségtörés, mint egy templomban az ördögöt emlegetni, ennek ellenére most muszáj megtennem. Beszélni kezdek hát, és igyekszem nem gondolni arra, hogy ha befejezem, mekkora balhé fog várhatóan kitörni. Én leszek a legjobban meglepve, ha ez nem így lesz. - Nyilván Benedict neve hangzik számodra ismeretlenül - dünnyögöm. - Légy boldog, amiért ez eddig így volt. Nem akarom túlságosan lefesteni a jellemét, legyen elég annyi, hogy Lucifer csak tanulóinas lehet mellette. Drog, prostitúció, és minden ami törvénytelen, ez jellemzi. Lucas annak idején az ő embere volt, Gwen pedig a ... szóval, a tulajdona - vonok vállat. - Benedict fejében távolról sem fordul meg, hogy egy nő is érző emberi lény lehet. Ha ő pénzeli, akkor cserébe azt tesz vele, amit akar, ez az ő felfogása. Csak épp Lucas és Gwen összeszűrték a levet, amit Benedict nem nézett túl jó szemmel. Leléptek mellőle mindketten, bár külön-külön. Amíg együtt voltunk, Gwen mindig rettegett, hogy egyszer ez a mocsok rátalál, és akkor... nos, el tudod képzelni, mik lettek volna a következmények. Így hát rászántuk magunkat a cselekvésre. Elloptam egy hullát a temető ravatalozójából, elégettem, és Gwen láncával egyetemben elvittem Benedictnek, beadva neki, hogy akit felismerhetetlen állapotban lát maga előtt, az az ő ex-nője. És a jelek szerint jól is ment a dolog, de ahogy a helyzet most áll úgy fest, ez a mai Al Capone nem olyan hülye, mint amilyennek én hittem. Ma éjjel Lucassal találkoztam az erdőben, aki elmondta, hogy Benedict főspiclijét itt látta a városban, és akkor a főnöke sem lehet messze. Valószínűleg fülest kapott valahonnan, hogy a két kismadár él és virul, ő pedig nem az a típus, akkor csak legyint erre - húzom el a számat, aztán nagyot nyelek, mert sejtem, hogy most jön a dolgok nehezebb része. - Egyet tudok, és Lucas is igazat mondott, mikor felvetette ezt. Ha Benedict engem is megtalál, nem fogja viszonzás nélkül hagyni, hogy hülyére vettem őt. Bosszút fog állni rajtam is. És ő ott üt a legnagyobbat, ahol a legjobban fáj. Lehet, hogy téged szemel ki célpontnak - bököm ki végül, és ha valamikor, hát most nem merek ránézni Les-re, csak várom, hogy lecsapjon az istenítéletet.
Az ágyneműre kicsit háklis voltam, elismerem, és mivel alapjáraton is kifejezetten nyűgösnek éreztem magam a kihagyott átváltozás hatására, nem dobott a hangulatomon, hogy az alig fél napos ágyneműt takaróstól moshatom kis ismét, amiért nem várhatta, hogy hálás megértés lesz a reakció. Fogalmam sincs, hogy a megérzéseim miért ilyen jók, de arcát és viselkedését látva az alfa hím helyett inkább egy anyja előtt szégyenkező kölyökhöz hasonlít, ami már most sem tetszik. Tekintetem akaratlan gyorsasággal tisztul ki és a kéksége velőig hatoló lesz, átitatva a tökéletes paranccsal, mely szerint a kertelést mellőzném jelen állásban. -Nem, mintha tudnám, hogy ezek kik, kivéve egyet.-mordulok fel akaratlanul, elnyomva egy előtörni készülő vicsorgást, és noszogató tekintettel meredek rá továbbra is. A csend, ami beáll, nem másodperceknek, hanem hosszú perceknek tűnő kínzás lesz, és magam köré húzva a még tisztán hagyott takaróm, térdeim felhúzva, szinte határvonalat húzok kettőnk közé.-Ess túl rajta, javaslom, mielőtt komolyan kikergetsz a világból ezzel a csenddel.-javaslom ismét, és fogalmam sincs igazából, hogy mi lehet ez a nagy vészhelyzet. Bár, ha az a nő benne van, sok jóra nem számíthatok. Na jó, inkább nem spilázom túl gondolatban és még csendesen hozzáteszem.-Oké, csak kezd az elején.-próbálom biztatóan noszogatni, bár hangom és tekintetem sem a mérhetetlen nyugalmamról tanúskodik, sőt, épp ellenkezőleg.
Azt hiszem megállapíthatom, hogy a hízelgéssel nem fogok célt érni. A kedvességem úgy pattan vissza róla, mint egy gumilabda, és csak megszeppent gyerek módjára pislogok, ahogy felül, és kissé ledorongol. - Bocsánat - dünnyögöm, és szemügyre veszem az ágyneműt. Igen, nem épp makulátlan már sáros mivoltomtól, de ez még nem a világ vége... van tiszta, és ezt ki lehet mosni. Bebújtam sárosan az ágyba, ettől még nem dőlt össze a világ. Legalábbis szerintem. Az ő szeme bezzeg szikrákat szór felém. Ennek ellenére igyekszem vidám arcot vágni, kicsit mosolyogni, de a kezdetleges vigyor csakhamar le is fagy a képemről. Hűha, már most iszonyú paprikás... mi lesz még itt, ha kibököm a hajnalban történteket? Először meg fog ölni, aztán exhumál, de csak azért, hogy újra megölhessen. Ráadásul ha elszabadul a boszorkányereje, alighanem az összes berendezési tárgyat az én fejemen fogja szilánkosra törne. Remek kilátások. Leeresztek, mint a lyukas gumilabda, tudom, hogy semmi esélye a tagadásnak. Rövid idő alatt is túlságosan kiismert már engem, pontosan látja rajtam, hogy valamit titkolok. De ahogy felszólít, hogy bökjem ki, mi nyomja a csőrömet, legszívesebben fél centisre zsugorodnék harcias tekintete elől. - Nos... valami tényleg történt - kapirgálom a sáros takarót, aztán kiskutyaszemekkel nézek rá, hátha így megúszom a dolgot élve. - Gwenről van szó. Meg Lucasról, Benedictről, rólad és rólam - nyelek egyet. - Azt hiszem, bajban vagyunk - teszem hozzá, aztán pislogni kezdek. - Elmondok mindent, de kérlek, ne légy ideges. Na persze. Ezt kérni kb olyan, mintha a Naptól kérném, hogy ne süssön. Esélytelen.
az ágy süllyedésére ébredek, plusz arra, hogy a nyakamban szuszog valaki, akinek a szaga távolról sem jó. Lassan nyitom ki a szemem, és mikor végre kitisztul a kép, hiába a kedvessége, mivel eleve még érzem a Hold jelenlétét, bőven ingerlékenyebb vagyok, mint máskor és inkább házisárkány vagyok, mint kiscica. -Nyugodt...-dünnyögöm morcosan, majd felülök az ágyban, és hajamba túrok.-Nyugodt vagyok, amiét épségben hazaértél. De már meg ne sértődj, felmostam és tiszta volt az ágynemű, szóval nem, nem csak nyugodt és gyönyörű vagyok, de még paprikás is.-biztosítom erről, és megtörlöm a már így is koszos lepedőbe a kezem, ezzel megszabadítva magam a tőle kapott véres sártól, melynek szagától felfordul a gyomrom. -De köszi a kérdést, megvagyok. Bár aludni nem sokat aludtam.-fintorodom el, aztán nagyot nyújtózva visszanézek rá, tekintetem a koszos, gyűrött lepedőről. Nem mondom, hogy nem aggódtam, mert akkor hazudnék. Nagyon is féltettem, s talán idegességem éjszaka ennek is jele volt. Talán a farkasom elnyomása még sem olyan jó ötlet, mint amilyennek tűik. -Milyen volt a vadászat?-érdeklődöm, bár azt hittem, hogy korábban jön, a halovány napsugarakat már így is látni. A kérdésem hallatán mégis mintha megváltozna arca, sőt. Csak ekkor tűnik fel igazán, hogy valami nem stimmel vele.-Oké, valami nem stimmel, szóval ki vele.-kérem, mielőtt a hirtelen haragúságom még ellene kezd szólni, s nem csak a kialvatlanságomnak.
Benyitok az ajtón, és először csak a fejem dugom be óvatosan, hogy felmérjem a terepet. Bár egyelőre nincs még mitől félnem, békesség ül a szobában, ami gyaníthatóan nemsokára köddé fog oszlani. EGy ideig tűnődöm, jobb lenne-e egy levélben megírnom mindent, aztán eltűnni kis időre, mielőtt Les egy reccsenéssel leszakítaná a fejemet a helyéről, de ez a gyávaság még az én szememben is megvetendő. Jöjjön aminek jönnie kell... bár ne lennék ennyire ideges, ha a várható következményekre gondolok. Bekúszom mellé az ágyba koszosan, sárosan, véres kézzel, és magamhoz ölelem. Dünnyögve a nyakába fúrom a fejem, beszívom hangosan illatát, ami elbűvöl és elvarázsol minden percben, mióta csak megismertem, aztán ahogy megfordul, és álmos kismacskaként néz rám, még jelen körülmények közt is elmosolygom magam. - Szia - suttogom, aztán egy csókot nyomok az orra hegyére, és belenézek ragyogó kék szemeibe. Apró villámok cikáznak tekintete előtt, nyilván még az éjszaka maradékaként. A benne rejlő farkas mindig is érzi a teliholdat, még ha nem is engedelmeskedik hívó szavának, és ettől jókorát nyelek. Amúgy sem lesz könnyű a helyzetem, de amikor feszült is, akkor az úristen mentsen meg engem. - Jól pihentél? Nyugodtnak tűnsz. És gyönyörűnek - bókolok, majd ujjaimat összefűzöm az övével. Nem rontok azonnal ajtóstól a házba a finoman szólva is rossz hírekkel. Először talán némi hízelgéssel lerakom az alapozást, hátha ez elveszi az élét a legnagyobb dührohamának.
Elnevetem magam szavaira, ahogy a hasonlatomra reagál és hajamba túrva próbálok nem arra gondolni, hogy a nem is ismert nagyapámhoz hasonlítom. -Bár ha a nagyapám ilyen helyes volt...-nevetem el magam a gondolaton, és közelebb hajolok hozzá egy csókra. Fura, nem is gondoltam mellette annyit erre a ki is vagyok dologra és igazából Hays nem emlékezettet rá sokszor, hogy igazából ő sem nagyon van tisztában a családja kilétével. De ez nem is volt baj...mi már csak ilyen elrontott gyerekek vagyunk a jelek szerint. Feláll és indulni készül, mire értetlenül nézek rá, ahogy visszafordul felém és pár percig csak néz, majd elindul felém és olyan hévvel von magához, hogy mikor elenged, meg kell, hogy kapaszkodjam a pultban. -igen, én is szeretlek szívem.-szólok utána fejcsóválva, mégis nevető hangon, majd elkezdek pakolni, és ahogy leszáll az este az ablakon kibámulva ücsörgök a félhomályba borult szobában. Úgy éjfélig ez megy, próbálom végiggondolni, hogy mi jön ezután, és próbálok ellenállni a Hold vonzásának, hisz vérem azért pezseg, hála a farkasomnak. Mikor végleg megunom az ébrenlétet, oldalamra dőlve hunyom le szemem és alszom el.
Kora hajnalban pedig csak arra ébredek, hogy az ágy másik fele besüpped, én pedig nyöszörögve fordulok felé és megdörzsölve szemeim a hasonlóan homályos, de már jóval világosabb szobában kitisztulnak előttem vonásai, bár az álomtól jóval álmosabban nézek ki, mint ahogy terveztem. A virrasztás meglátszik rajtam.
Nem tudom, más pároknál ez hogy működik, de nálunk remekül megfér az ölelés, a csipkelődés, sőt még talán a gúnyolódás is a másikon, mindaddig persze, míg megtaláljuk az ésszerű határokat. Valahogy kiegészítjük egymást, és nem csak szerelmesek vagyunk, hanem barátok, haverok, sorstársak is. Talán azt hiszem, pont így a tökéletes, hogy életünk minden pontján egymásba olvadunk, és minden vagyunk a másiknak. Úgy hiszem, ha egy reggel ezt a pimasz Lest nem találnám, valahogy nem is lenne már minden a régi. Újabb csipkelődésére már nem is válaszolok, csak egy amolyan "nekem kellett, én akartam" jellegű pofát vágva megforgatom a szemeimet, aztán ahogy odabújik, és megtapogatja a borostás képemet úgy kezdek el morogni a karjaiban, mint egy hatalmas kandúr. - Én azért ódzkodnék attól, hogy családi kapcsolatokhoz hasonlíts engem - dünnyögöm. -Már csak azért sem, mert ez a fegyver könnyen visszafelé sülhet el. A végén még megijedek a vérfertőzéstől, és soha többé egy ujjal sem érnék hozzád - mondom aztán halálos komolysággal, persze tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy önuralom tekintetében vesztésre állnék, ha bármivel is próbálkozna. Hiszen elég, ha csak meglátom egy lenge öltözékben, és máris úgy kapkodok levegő után, mint akit menten utolér egy szívroham. Mikor aztán részletezni kezdi a napi programot szomorúan konstatálom, hogy a szürkület lassan leszáll. Tényleg mennem kellene, ha nem a motor nyergében szeretnék mancsokat növeszteni, közlekedési káoszt okozva ezzel. - Jól van, megyek már, ha ennyire kívül akarsz látni - sóhajtozom bánatosan, aztán az ajtóból még visszanézek, és látom, ahogy meglepve pislog, ahogy visszarohanok, hogy szorosan átöleljem, és lopjak tőle még egy utolsó, erőt adó csókot az éjszakához.
Kezdőlap
