- Én nem bánom, hogy nem változott. A te házad - vettem át az italt. - Amúgy meg, jelen állapotában épp illik hozzád - kortyoltam nagyot a whiskyből, aztán tűnődve néztem Erinre.
- Távolságtartó lennék? Talán nem véletlen - léptem egyet közelebb hozzá, ahogy nekitámaszkodott a konyhapultnak. - A történtek tükrében azon sem lepődnék meg, ha megcsókollak, és közben karót nyomnál a hátamba. Pont az tetszik benned, hogy kiszámíthatatlan vadmacska vagy - mosolyogtam rá, majd olyan közel léptem, hogy megérezhette leheletemet az arcán.
- De ezt a kérdést biztatásnak veszem, miszerint lehetnék bátrabb - koppantottam le poharam a konyhapultra, és ajkammal Erin nyakára tapadtam, hogy csókokkal szórjam tele, bőrének minden négyzetcentijét végigvándorolva.
- Még mindig isteni finom vagy - súgtam.

- Hát... nem nyitottam titkos laboratóriumot, szóval nem robbant fel semmi. Ami azt eredményezte, hogy semmi változáson nem esett át az egész ház. Vagy én voltam keveset itthon. - billentettem oldalra a fejemet, miközben megfogtam egy poharat, és a szokásostól eltérően először vodkát akartam tölteni neki, de végül rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, hogy ezen a téren mit szeret. Maradjunk a bevált whiskynél, az rossz nem lehet.
Elényomtam a poharat, majd megfogtam a sajátomat, és a konyhapultnak dőltem. - Mintha kissé távolságtartó lennél. Vagy csupán beképzelem? - mértem végig somolyogva. Persze, hogy láttam, hogyan nézett végig az előbb rajtam. Ez felbátorított. Nem mintha amúgy nem mondtam volna ki a meglátásaimat.

Elég régen nem jártam itt... ami nem is csoda. Az már nagyobb, hogy ma este itt lehetek.
- Nem változott semmi - léptem be, és ahogy Erin végignézett a felsőjén, én is ezt tettem. Hiba volt. Hiába... még mindig megvolt mindene ahhoz, hogy levegyen a lábamról. Ész, szépség... és a tagadhatatlan női bájai.
- Igen... egy ital jól esne - köszörültem meg a torkomat. Valahogy nem tűnt jó ötletnek ajtóstól rontani a házba, jelképesen értve. Reméltem, hogy az ital vagy lehűti a kedélyeimet, vagy még jobban feltüzel. Hogy aztán Erin mit kezd az eredménnyel, az már csak tőle függ.

- Étterem -

Eléggé gyorsan ideértünk, de hát a mi sebességünkkel ez nem lehet olyan meglepő. Nyári este volt, eléggé meleg, és felsóhajtva, egy apró nyeléssel léptem be az ajtón.
- Nem tudom, hogy mikor jártál itt utoljára, de érezd otthon magad. - fordultam Klaus felé mosolyogva, majd a konyha irányába néztem, miközben izzadt felsőmön végignéztem.
- Kérsz egy italt?

Felvontam szemöldököm, de nem reagáltam.
-Bocsáss meg, legközelebb hagyom, hogy meghalj. És legyél öreg és csúnya. Vagy szerzek egy karót, és minden megoldódik.-hangom kissé ingerült lesz, arcomon az idegesség halvány jelei jelennek meg.
-Ha végre tisztán gondolkozol, és nem hányod a szememre a múltat, hívj fel. Bár, ha gondolod, el is felejthetsz.-mondom, lassan felállok, és kiviharzok az ajtón. Nem értem miért van úgy odáig ettől a vámpírléttől. Örök fiatalságot kapott, ráadásul az élet sokkal szórakoztatóbb most, mint akkor volt. Pozitívum továbbá, hogy vámpírvadászok ugyan ma is vannak, de nem olyan számban, mint régen. Ráadásul velük is jól el lehet szórakozni. Már, ha elég idős vagy hozzá. Nos, ez nálam ugyebár nem probléma.
Amikor kellő távolságra értem a háztól, és nem akartam felgyújtani azt, lassítottam tempómon, és szépen lassan, komótosan haladtam tovább az éjszakában, remélve találok valakit, aki le tud hűteni. Valakit, akit szét téphetek gondolkozás nélkül.

//Beleveszik a sötét éjszakába//

Felvontam a szemöldökömet, és érdeklődve meredtem rá, de már cseppnyi dühvel is, ahogyan átvert engem. - szóval van lakásod, mégis idejöttél, hogy engem bosszants? - kérdeztem felemelt hangon, de úgy láttam, jobb ha visszaveszek, mert ő ezt a helyzetet iszonyatosan élvezi, én meg nem akarom neki megadni ezt a féle örömet. Mégis miért kellene? Hogy röhöghessen rajtam?
- Hogy miért vagyok veled ilyen ellenséges? - kérdeztem, szinte szikrázó szemekkel nézve rá, de csak felsóhajtottam, mint valami fújtató bestia, és ismét a csípőmre tettem mindkét kezemet, nem törödve azzal, hogy rám sem néz, csak úgy beszél hozzám.
- Én mindenkivel így viselkedem, ha nem tudnád. Bár nyilván nem tudod, hiszen nem voltál jelen az életemben. Te pedig... mindent elvettél tőlem. A férjemet, a gyerekemet, a családomat azzal, hgogy ilyenné tegyél. Talán hálásnak kellene lennem? - kérdeztem, miközben összecsaptam a két tenyeremet. Kezdtem indulatos lenni, de még némileg csillapítani tudtam a véremet.

- Előcsarnok ;; Lockwood birtok -

Útközben elhajítottam az üveget, mit sem törődve azzal kit, és hogyan talál el. Gyorsan elértem a házáig, majd megvártam az ajtó előtt. Amikor utol ért, egy fanyar mosoly jelent meg az arcomon.
-Nem, nem akarok. Ugyanis hazudtam. A helyiek, amit hotelnek neveznek...na ott megszálltam. Már, ha azt a szobát lakásnak lehet nevezni.-vonok vállat, majd közelebb hajolok hozzá, és mélyen a szemébe nézek.
-Fogadd el, csak miattad vagyok itt.-kacsintok rá, majd kinyitom az ajtót, és beslisszanok rajta.
Levetem magam a kanapéra, majd lábaimat keresztbe teszem, és szoros ingem felső két gombját kigombolom.
-Tudod, mi nem fér a fejembe? Az, hogy mielőtt kiszívtam volna a véred, és megáldottalak volna az enyémmel, nem akarta ennyire húzni a hajam, mint egy kislány. De most, bár a modorod kétségkívül oly bájos, hogy már-már simogat, engem mégis érdekelne, hogy miért vagy ennyire ellenséges.-bámulok magam elé, de nem nézek rá, még csak a tekintetem sem vezetem irányába. Amolyan hangos gondolatfolyás volt, amit most kiengedtem magamból, és vártam a dühkitörését, avagy reakcióját.

- Előcsarnok ;; Lockwood birtok -

Felsóhajtotam, miközben eléggé gyorsan ideértünk. Azért nem mondtam ,hogy haza, mert ez nem Marcus otthona, hanem az enyém. És egy rövid ideig eltűröm, hogy itt legyen, de hosszabb ideig semmiképpen sem.
Felé fordultam, egy nyeléssel ránéztem, majd kérdőn vártam, hogy mondjon valamit, esetleg kérjen meg szépen, hogy itt maradhasson.
- Remélem tudod, mire várok. - tettem a csípőmre kezemet.

Halovány mosoly kúszott számra.
-Legalább méltó vagy arra, hogy a teremtődnek nevezz. Hiába, az én vérem van az ereidben. Viszont aligha hiszem, hogy címletes ribanc lennél.-mondom, olyan pókerarccal, amit már-már egy pókeros sem tud vágni.
Összevonom a szemöldököm, s szóra nyitnám a szám, de beelőz.
-Számomra a megtiszteltetés.-mondom, majd ahogy az úriemberek szokták -aminek én jómagam nem tartom-, kissé meghajolok előtte. Majd megfogalmazódik bennem valami. Ha egész este ezt kell csinálnom, előbb vagy utóbb megbolondulok. Vagy mégsem? Majd kiderül.
Tekintetem újra sötéten csillogó íriszébe fúrom, majd fanyar mosollyal arcomon nyugtázom, amit mondott.
-Nos, jobb szeretem a saját öltönyöm. De talán egy estét kibírok az ex-ed öltönyébe.-hangsúlyozom ki az ex szót. Ne képzelje, hogy jól érint a dolog, de mivel a hotelben csupán egy-két ruhám volt, nem ellenkezem, s nem utasítom vissza eme "remek" ajánlatot.
-Aztán ajánlom, hogy ne csinálj magadból bányarémet.-tanácsolom neki érces hanggal, s egy kacaj kíséretében elsuhanok mellette, egyenesen fel az emeletre, ahonnan kezemben az öltönnyel térek vissza a nappaliba, s szemrebbenés nélkül öltözök át.
Míg vártam rá, ellopakodtam egy tasak vért keresni, majd miután találtam egy alkalmas vércsoportot, kibontottam a zacskót, és két korttyal benyakaltam az egész adagot.
Ekkor cipő kopogására lettem figyelmes, mire a tasakot a kukába dobtam, és komótosan visszasétáltam a nappaliba. Erin a lépcső aljánál állt, majd szemrebbenés nélkül végigmértem, tetőtől talpig, és vissza.
-Nos...Tényleg nem változtál. Olyan kecses vagy, akár egy hattyú.-tudom le ennyivel a külsője dicséretét, majd mellé lépek, és felé nyújtom a karom.
-Azt hiszem kocsira nem lesz szükség. Két perc, és már ott is vagyunk.-mondom, majd reagálási időt sem hagyva, ölbe kapom, és már úton is vagyunk a bál helyszíne felé.


//Lockwood birtok-A hátsókert//

- Hm, ez pedig felettébb tetszik. - helyeseltem, ahogyan elhangzottak szívtelen szavai. Legalábbis, erre óhajtott nekem utalást tenni. Mit sem változott. Velem is egy szívtelen módjára játszott. És ez a megnevezés méltó hozzá, pont tökéletes, ha lehet ezt így mondani erre a helyzetre. De még mindig nem vágytam arra, hogy egy levegőt szívjak vele. Még mindig nem tudtam, hogy tényleg én vagyok-e az egyedüli célja, vagy ez a fedő sztori, és sokkalta komolyabb ügy áll a dolgok hátterében?
Tekintete találkozik az enyémmel, mélyen néz szemeimbe, és erre ismét elvigyorodtam. Pont kapóra jön nekem. Méltó társ... pont ez fordult meg a fejemben az imént.
- Öhm... hogy mi mindenből maradtál ki, az hosszú történet. Mondjuk úgy, magam sem sokat változtam azon a téren, hogy szívtelen, mások álmait összetörő ribanc maradtam. - mondtam úgy, mintha erre büszke lehetnék, majd csettintettem az ujjaimmal, és az órára pillantottam.
- Most viszont... készülnöm kell a bizonyos bálra, ami hamarosan kezdetét veszi. - indultam meg az emelet felé, de a lépcső alsó fokán még felé fordultam. - Fordítva szokás ugyan, de örülnék, ha te lennél a kísérőm, Marcus. - mondtam neki úgy, mintha a világ legtermészetesebb eseményéről dumálnánk éppen. Pedig nem így volt. Utálom ezt a férfit, valahol mélyen legalábbis. De a felszín... tisztelem is őt. Hogy ilyen tudott maradni ezer éven keresztül.
- Az exem itt hagyott egy öltönyt. - húztam el a számat, az emelet felé bökve. - Talán a méreted.

Ironikus humorom még ma is úgy karcolta a levegőt, hogy az valójában darabokra esett szét.
Nem tudtam, hogy örül nekem, fél tőlem, vagy csak szimplán utál azért, amit vele tettem. Engem viszont felüdített társasága. Bármit mondott, simogatta lelkem. Végre találtam egy helyet, ahol nem kellett azt hallgatnom, hogy milyen aranyos, jó kiállású ember vagyis vámpír vagyok. Vele valójában ösztönösen cselekedtem, s mondtam, amit mondtam.
Szívverése, mintha lenyugodott volna, már nem sértette fülem. Arckifejezése éppen olyannyira közönséges volt, mint régen.
Felvázoltam neki, mennyi mindent tudok róla. Majd inkább abbahagytam, hiszen kellhet még ez a muníció a későbbiekben is. Ki tudja még, mit hoz a jövő.
Nem mondtam vicceset, ő mégis mosolygott. Ha nem is teljesen őszintén. Én viszont csupán az álltanos mosolyom vetettem be, amelyben aligha volt érzelem, csupán egy színészi énem használta azt.
-Ha tudnád, mennyire nem változtam semmit. A humorom ugyan olyan, mint régen, ez igaz. Viszont elárulok még valamit. Ugyanolyan szívtelen vagyok, mint akkor voltam. Csak egy alattomos gyilkos, aki nem ismer sem embert.-elégedett vigyorra váltok, és egy glóriát rajzolok a fejem fölé.
S ekkor mintha megtört volna a jég.
-Micsoda szavak. Vérig sértesz ezzel. Én senkinek nem szerzek örömöt.-mondom összevont szemöldökkel. Én örömöt? Maximum földöntúlit. A túlvilágra bárkit szívesen eljuttatok.
-De, azért örülök, hogy így gondolod. Valamilyen szinten. Szívem legsötétebb bugyrában.-vonom meg egyik szemöldököm, majd keresztbe teszem lábaimat, és magam mellé mutatok. Ezzel jeleztem, hogy nyugodtan foglaljon mellettem helyet.
-És, miből maradtam ki? Az elmúlt pár száz év alatt külsőre nem változtál. Viszont büszkén mondhatom, hogy nem csalódtam benned. Már, ami a vámpír természeted illeti. Méltó utódnak bizonyulsz. Eddig. És, ez maradjon is így.-mondom, magam elé bámulva, majd tekintetem Erin-ébe fúrom.

Összeszorítottam fogaimat, de ezen felül nem igazán hatott meg, hogy "megsértettem". Csak egy szófordulat részéről, ezzel én is gyakorta éltem, és jót is nevettem utána az arckifejezésekkel. De nehezen toleráltam a jelenlétét, főleg most, hogy alig tértem vissza az életbe, és máris engem szekál. Egyáltalán... hogy talált meg? De pont én ne tudnám a legjobb módszereket? A rafináltságot azt hiszem, tőle "örököltem".
Felállt, majd felém sétált, megállt előttem, és ahogy láttam szemeit, szinte felrémlett előttem a múltunk, amit együtt töltöttünk. Elcsábított a férjemtől, de csak igézéssel sikerült neki. És mikor megunt, vámpírrá tett, azóta is gyötör az a sok álmatlan éjszaka, amit nekem okozott. Ha úgy nézzük, miatta vesztettem el mindent. De... ha ő nincs, már régen halott lennék, és ezért talán még hálás is vagyok, de inkább vágják ki a nyelvemet, mintsem hogy ezt beismerjem előtte.
Az okai megleptek. Eddig semmi hangulatom nem volt a Klaushoz fűződő érzéseimről beszélni, hiszen mondhatni, tökéletesen elfedem őket. Nem érzek semmit, csak szabadságot... nem kötődöm ahhoz a beképzelt alakhoz, aki amennyire gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, méghozzá anyám barátnője által. Remélem, egyszer rájön, mennyi szenvedést okozott nekem azzal, amit tett. De ha nem, majd én ráébresztem. És akkor... fel is út, meg le is.
- Szólás-szabadság... - ismételtem szavait, de erre már nekem is nevetnem kellett, és megcsóváltam a fejemet, mintha a világ legjobb viccét mondta volna el éppen nekem. - Ilyen nevetséges monológot én még sosem hallottam. A humorod még mindig a régi, ez tetszik. - vigyorodtam el, ekkor már mindenféle ellenszenv nélkül, de a tüske még mindig ott volt bennem vele kapcsolatban. A válaszára meg inkább nem is feleltem. Még azt hiszi, érzéseim vannak, valódi, emberi érzések. Mert ha elmondanám, hogy gyűlölöm, amiért érzéketlenné tett, megcáfolnám azt, hogy élvezem így az életet.
- Nos, egy részem nagyon örül annak, hogy újra itt vagy. - kacsintottam rá. Rájöttem, hogy ezúttal már nem az a feladatom, hogy azt nézzem, ki ellenség. Hanem hogy kiből lehet barát. És erős szövetséges.

Szívverésének hangján elmosolyodtam. Zene volt füleimnek. Kérdésére válaszoltam, de ahogy láttam, nem hatottam meg.
-Nos, nagyon sajnálom, hogy így gondolod.-mondom boci szemekkel, majd elmosolyodom. -Valójában nem lep meg, hogy így lekezelsz. -vonok vállat, amolyan "ez van" kifejezéssel arcomon.
Megjegyzést tettem régi énjére, de ahogy láttam, ez sem ütötte szíven. Gonosz mosoly szökött arcomra, miután megnyugtattam magam, hogy az, akit teremtettem, nem olyan kislány, mint ahogy első ránézésre tűnik. Hiába, az én vérem is folyik az ereiben.
-Most vérig sértettél drágám.-kacagok fel, de egy csepp érzelmet sem mutatok. Annyi érzés szorult belém... Csak sajnos az évek múltán mind kihalt belőlem.
-Modorod ma is kifogástalan.-ismerem el, majd eltekintek az italozás gondolatától. Túl sok lesz a jóból egy napra. A végén még elkényelmesedek a sok kényeztetéstől.
Fanyar mosollyal állok fel a fotelről, majd elé sétálok.
-Nos... Bármennyire próbálsz tenni ellenem, elárulom: elég kitartó típus vagyok. Szóval hiába tolsz el magadtól, én maradni fogok, ameddig kedvem tartja. Ennek okait, pedig hagy ne fejtsem ki. Továbbá. Tetszik vagy sem, mint teremtőd, van hozzád közöd. S bár évszázadokig nem néztem feléd, tisztában vagyok vele, hogy egy hibriddel jó kapcsolatot ápolsz. Sőt, a közeljövőben, ha jól értesültem, nem is voltál teljesen a földön. Ezen felül. Manapság demokrácia van, és mindenkinek joga van a szólás szabadsághoz. Ahogy ahhoz is, hogy ott legyen, ahol akar, azzal, akivel akar.-vonok vállat egyszerűen, majd jól láthatóan végigmérem Erint.
-Ahhoz képest, mennyi idős vagy, elég jól tartod magad. Drágám...-kacsintok a nőre, egy féloldalas, s kirívó mosoly kíséretében.
-Egyéb kérdés ittlétem okáról? Avagy azt is kéredzhetném: Mégis miért haragszol így szegény fejemre?-érdeklődöm, s megint csak egy olyan arcot öltök magamra, akár egy ötéves. Majd harsányan felnevetek, és visszaülök a kanapéra.

Ahogyan ajkaival szavakat formált, megbizonyosodhattam arról, hogy ő aztán mit sem változott. Ugyanolyan öntelt, és... talán nincs is erre megfelelő jelző. Ahhoz, hogy ezt el tudjam magyarázni, hát ott kell lennie Liamnek is, és ő tenné egyértelművé, mi is ez a bonyolult, érzelmek kavalkádja, mert jobb kifejezés nem is jut eszembe.
Nem igazán törődött azzal, hogy ez az én házam, belépett és tovább beszélt, mire csak bevágtam mögötte a bejárati ajtót, és követtem tekintetemmel, miközben a szívem méginkább hevesebben vert, de nem épp az örömtől, inkább a haragtól, hogy ez a nyomorult itt megtalált engem.
- A nem szívesen látott vendégek ne számítsanak tőlem kedves szavakra. - mondtam neki, egy negédes mosoly kíséretében, ekkor már valamennyire felfogva, hogy tényleg itt van és nem az én elmémnek a szüleménye. - Most is egészen boldog és felszabadult vagyok. De nézd el nekem, hogy a jelenlétedet ezer év elteltével sem vagyok képes elviselni. - fontam össze mellkasomon a karjaimat, majd elvigyorodtam és grimaszolva fordultam az italospult felé.
- Ha inni akarsz, szolgáld ki magad. - mondtam, meglehetősen pimaszul, végigmérve terpeszkedő alakját, majd egy gőgös sóhaj kíséretében emeltem az égre tekintetemet. - Utána pedig közöld velem, hogy mit keresel pont itt, pont velem egy légtérben. Nem mondanám, hogy kedvemre való társaság vagy, ha megbocsájtod nekem őszinteségemet. - mondtam neki rideg tekintettel.

Tény, ami tény, nem vártam rózsás fogadtatást, de mégis jól esett volna egy két kedves szó. Mivel hoppon maradtam, elfordultam az ajtótól, de alig távolodtam attól két lépésnyit, az ajtó kinyílt. És megkaptam a várva várt kedves szavakat. Valójában simogattak szavai a lelkem. Végre valaki, aki nem akar a kegyeiben tartani.
-Én is örvendek a viszontlátásnak Erin drágám.-hangom olyan hideg, hogy valósággal megfagyasztom vele a nővé cseperedett lányból előtörő forrongást.
Majd engedélykérés nélkül beléptem a házba, s mire az ajtó becsukódott, már a nappaliban álltam. Éljen a vámpír élet!
Kérdésére csak ezután válaszoltam. Elgondolkodó arcot vágtam, valójában azonban tudatom olyan üres volt, akár egy új szoba. A falakon kívül semmi berendezés nem volt.
-Nos. Először is...Te vagy az egyetlen életben maradt ivadékom.-ez borzalmasan hangzott, de ez volt az igazság. - Másodszor...Nem is tudom... Pontosan tudod, hogy rajtad kívül még mi hozott a városba. Az,a mi mindenki mást. Hiszen ez a város maga a menny egy természetfelettinek.-kacsintok cinikusan, majd a lány elé lépek.
-Már ne vedd sértésnek angyalom, de mikor utoljára láttalak, egészen boldognak, és felszabadultnak tűntél. Sőt, ami azt illeti...A mostani modorod jobban tetszik, mint azé a lányé, akit oly sok évszázada magam mögött hagytam.-nézek szemeibe, amiben immár feketés árnyalatot ölt a haragtól.
-Meg sem kínálsz egy itallal?-érdeklődöm, majd helyet foglalok a kanapén. Nem fárasztom magam, egy évtizeddel így is idősebb vagyok, és férfi egyed is lennék mellette. Na, meg éppen most nyeltem le a vacsorám utolsó falatját.

Tyler távozott, és miután csukódott utána az ajtó, kedvem támadt vérfürdőt rendezni Mystic Fallsban. Megtudni, hogy hol van Christopher és Tatia... valamit kettejükkel akartam, hogy szenvedjenek. Mind a ketten. Hiszen miért éppen az a boszorkány jött volna ide, ha nem azért, mert Tatia és Christopher állt mögötte?
Nem sokáig folytattam ezt a gondolatmenetet, mert újabb csengetést hallottam, de az illat, ami társult hozzá. Azt hittem, képzelődöm és nincs is itt semmilyen illat, de sok minden cáfolta ezt jelenleg. Leginkább az, hogy hallottam néhány lépést is. És szinte égtem a vágytól, hogy megöjem azt, aki zaklatni akar engem. Erin visszatért, és ezúttal nyoma sincs a szentimentális, szerelmes nőnek. Ezeket mind kiölték belőlem. Többé nincs lábtörlő. Én vagyok.
- Ó-TE-JÓ-ÉG! - bukott ki belőlem aztán hirtelen, mikor kitárult az ajtó, és a gyomrom is összerándult. Ő állt előttem... akit már ezer éve nem láttam. De mégis ezer közül is felismerném ezt a tekintetet. Ő tett ezzé... ezzé a szörnyeteggé.
- MI a fenét keresel TE itt?! - sziszegtem dühösen, szinte már most úgy érezve, hogy eltorzul az arcom a látványától.

//Belváros - Hotel- Liam Marcus Nikolova szobája//

Átszeltem a várost, s részben az ösztöneimben, részben pedig az informátorom információira hagyatkozva indultam egy bizonyos személy felkutatására. Igaz, hogy út közben az informátor, sajnálatos módon az életével fizetett, pedig segített. De, ha egyszer csillapíthatatlan szomjam volt ma, az senkinek sem jelentett jót.
Egy ismerős név, s egy viszonylag ismerős környékre tévedtem. A Petrova birtok. Egy kellő képen fényűző, de a maga módján visszafogott ház látványa fogadott.
Lassan az ajtóhoz léptem, majd türtőztetve magam, beértem annyival, hogy bekopogok és csöngetek. Bár szívem szerint, ajtóstul rontottam volna a házba, hiszen a zsigereimben volt, ez a fajta "belépő".
Míg vártam az ajtónyitásra, felidéztem néhány képet, és néhány eseményt a múltam azon időszakáról. Majd összevontam szemöldököm, és rádöbbentem valamire.
~Vajon ő emlékszik még rám? Emlékszik arra, aki egy vad, és ördögi nővé tette?-úgy éreztem, most először az életben, nem tudok mit kezdni ezzel a helyzettel. Percekig vártam, majd hátat fordítottam az ajtónak. De ekkor az kitárult, és meghallottam egy ismerősen csengő hangot.

Teljesen újult erővel tértünk vissza a városba. Talán kellett is nekem ez az út, más levegő és volt időm gondolkodni is.
-Meg is feledkeztem róla. Meg nem tudtam, hogy anyám tényleg komolyan gondolja ezt az egészet. -vontam meg a vállamat- Azt hiszem van egy-két sejtésem, hogy mire készülsz. -sóhajtottam, majd vigyorra húztam a számat.
-Igen, tartozok neki egy magyarázattal. -köszörültem meg a torkomat, és zsebre vágtam a kezeimet- Hát akkor, vigyázz magadra! A bálon találkozunk. -fordítottam neki lassan hátat, és remélvén, hogy otthon találom Care-t elindultam a háza felé.

(Forbes ház)

- Bulgária erdeje -

Meglehetősen nagy szemekkel pislogtam, mikor beléptem az ajtóba, hiszen nem messze az ajtótól, találtam egy apró kis hirdetést, mire csodálkozón meredtem Tylerre. - Nem is tudtam, hogy bál lesz. Hm, ennél jobb időzítést nem is tudtam volna elképzelni. - vált ördögivé a mosolyom, majd újra Tylerre néztem. - Hálás vagyok, amit értem tettél. De most már nem akarlak téged távol tartani a kedvesedtől. - mondtam neki őszintén. Azt hiszem, életemben most utoljára leszek őszinte valakihez.

A kis "segédem" pár pillanatra eltűnt a szemeim elől, ezidő alatt alkalmam nyílt egy kis gondolkodásra. Erinnel kapcsolatban. És azzal, hogy ő elviekben szakított Klausszal. Remek. MOst jövök én.
Gyengéden fektettem a párnázott koporsóba Erint, és meleg mosoly jelent meg az arcomon. Ezer évvel ezelőtt így kellett volna történnie.
- Kérem, vigye ki a reptérre. Hajnalra kértem a különgépet. - mondtam neki, de azt nem tettem hozzá, hogy mindezt igézéssel sikerült elérnem. Mégis mi mással?
Felsétáltam még a hálóba, és megfogtam Erin bőröndjét, de... csak ekkor akadt a kezembe egy nyaklánc, és elvigyorodtam, megdörzsölve az államat.
- Ezt tőle kaptad, igaz? Hm, nem adtad neki vissza... akkor majd most én. - sóhajtottam fel. Leteszem a küszöbre a Mikaelson villánál.
Közben már elő is kaptam a telefonomat, és egy üzenetet pötyögtem Hayley-nek.

< Mikaelson villa >

Nem számított az idő múlása. Öleltem magamhoz, mintha eggyé válhatnék testével. Úgy, ahogyan ezer éve nem adatott már meg nekünk. Végetért egy álom... és most ideje hogy újrakezdjünk egy másikat. Nem engedhetem, hogy boldog legyen mással. Vagy velem, vagy senkivel. Erre jobb módszert momentán nem tudtam...
Letöröltem saját arcomról egy könnycseppet, s felálltam, magammal emelve testét, majd az érkező férfira néztem, gyanakodón mérve őt végig.
- Mit tudtál meg? Jelents azonnal! - parancsoltam rá, még mindig nem engedve a feleségem testét. Kihűlt már... de élőként sem volt sokkalta melegebb. HIsz' vámpír.
A besúgó szorgosan jelentett, hogy az utolsó pár napban felfordult Erin élete, mert Klaus kilépett belőle. Akaratlanul is vigyor csúszott a képemre. - Látod? Én megmondtam. - fordultam Erin arca felé, majd vissza az érkezőhöz.
- Elhozta, amit kértem? Remélem, a megfelelő engedélyeket is elintézte. A feleségem nem marad ebben a városban. Itt nincs biztonságban. Nem akarok arra ébredni holnap, hogy valaki kihúzta belőle a karót, és magához tért. - ráztam meg a fejem. Hiszen ez a titok nyitja. Ha ezt valaki kihúzza belőle... ő újra élni fog.

A két szememmel néztem végig az élet-halál tusáját. A szeme szinte könyörgött azért, hogy ne tegyem ezt vele. Vagy inkább azért, hogy áruljam el, ki kérte ezt tőlem. De nem beszélhettem. Nem mondhattam neki semmit. Hallgatnom kellett. És értesítenem Christophert, ha a feladatommal sikeresen végzek.
- Sajnálom. - mondtam csak ennyit, ahogyan vele együtt térdeltem le, majd néztem tovább és tovább... sajnáltam őt. Szívből, és őszintén. Azzal a tudattal érte a vég, hogy azt hitte, az anyja küldött engem ide. - Annyira sajnálom. - tettem még hozzá elszorult torokkal, ahogyan láttam kiszáradt arcát, megeresedett arcát, ahogyan élettelenül, a karóval a mellkasában pihent meg a padlón. Ezúttal már örökre.
Felegyenesedtem, majd megfogtam a telefonomat, és írtam egy üzenetet Chrisnek. Csak annyi állt benne, hogy teljesítettem a kérését, és mint kérte, nem nyúltam a testhez.
Ruhámat és mindkét tenyeremet Erin vére festette vörösre. Annyira szorítottam belé, hogy fel sem figyeltem erre az apróságra. De már nem is akartam ránézni. Nem akartam látni az általam szeretett nő halott lányát.
Hátat fordítottam neki, és zakatoló szívvel sétáltam ki.

(Tatia birtoka)

Gondolatok cikáztak a fejemben. Hol jók, hol rosszak... de leginkább az utóbbi volt a jellemző... minden egyetlen egy nap alatt. Először Klaus, jött és ment is. Megcsalt, nem szeretett eléggé. Engem soha nem szeretett senki eléggé. Mindig elhagytak, becsaptak, kényszerítettek... még Christopher is, belekényszerített ebbe az életbe, ebbe az egészbe... miatta lettem ilyen, az ő bűne, hogy... rossz helyen volt rossz időben?
De mire végiggondoltam volna mindent, már hallottam mögülem a zajt. És ekkor történt... hogy mire megfordultam volna, a mellkasomba mélyedt valami... a karó, amit gyorsan megkaparintott... a mellkasomba... azt hiszem, a szívembe... valahová, ami mélyre hatolt...
- Ki...? - kérdeztem csak ennyit, de hangom elfojtott volt. Nem voltam képes rendesen beszélni. Mintha minden hang megszakadt volna az agyamban. Nem voltam képes gondolkodni, nem voltam képes én semmire. Ahogy az elmúlt időszakban sem. Csak egy húsdarab voltam, amit mindenki ide-oda dobálhat. De ez most megtört... vége. Igaz, nem így akartam végetvetni a balszerencse áradásának. El akartam menni, békében élni... helyette ezt kapom. Egy férfit, ki meg van igézve, és akit az anyám küldött... vagy valaki más. Nem tudom. De már nem is fogom megtudni.
Szemeim megteltek könnyel, fátyolfelhőn keresztül kerestem a férfi szemében valamit, valami fényt, ami jelzi, hogy van benne emberség... de nem találtam. És összeszorítottam szemeimet, ahogyan azt éreztem, hogy erek duzzadnak meg arcomon, és bőröm már-már szűrkévé válik, ahogyan jön a kiszáradás. Ez tényleg szíven ért. Éreztem végigfolyni ujjaimon a saját véremet, ahogy a karó után kaptam, de hiába. Erősen szorította belém még mindig. Nem volt menekvés... nem volt többé élet.
Még beugrott előttem Klaus arca... az ő hangja... miközben a lábaim szépen lasssan összecsuklottak. Csak a férfi karjai tartottak még némileg talpon. Klaus szavai, ahogyan azt mondta, engem választott. Majd az anyám arca... ahogy a lányának nevezett mindezek után... tudtam, ha nem ez lenne a helyzet, most elsírnám magam...
Még egy utolsót dobbant a szívem, és a fejemben egyetlen gondolat cikázott... egyetlen egy... a lány, akit soha senki nem szeretett eléggé...

Azt hiszem, felgyorsult a légzésem. Nagyon nyomorulttul éreztem magam, és az arcszínem azt hiszem, olyan lett, mint az övé. Sápadt... de csak mert nem hagyott nekem levegőt sem venni. Úgy szorított, hogy kis híján minden csigolyámat eltörte.
Azonban aztán eleresztett.. és láttam a tekintetében valamit megcsillanni. Egy könnycseppet. Ahogyan Tatiáról beszélt. Az anyjáról... azt hiszi, ő küldött ide. De nem beszélhetek. Nem cáfolhatom meg. Nekem tennem kell a feladatomat! Amire Christopher megkért. Amire parancsolt.
Egy pillanat, nekem ennyibe tellett felkapni azt a rohadt karót, és mire szembefordult velem, nem törődve, hová szúrom, belemélyesztettem mellkasába... nem éreztem magam jobban tőle... sőt, még rosszabbul lettem. De megtettem, amit elvártak tőlem... ez a tekintet... mégsem tette számomra könnyűvé a győzelem édes ízét...