Eleinte nevetni akartam, és újabbat rántottam a nyakán. - Kérdeztem valamit! Ki küldött ide? Szótagoljam is neked? - kérdeztem tőle nagy iróniával, miközben éreztem, hogy túlságosan is kezd bennem felébredni a vámpír. Ahogyan minden normálisban így lenne, ha veszélyt érez. - Beszélj! Anyám küldött ide? Ő akar megöletni? - jött bennem valami felismerés, és elengedtem a nyakát. Az anyám... meg akar öletni? Tényleg az ő keze van ebben? De... miért...?! Hiszen... már semmi közöm Klaushoz...
Éreztem, hogy arcomra ezek a gondolatok ülnek ki, és ugyan mikor Klaus elment, nem sírtam, de most éreztem, hogy kaparni kezdett a torkom. Mintha mindenki elárult volna egyetlen nap alatt... az anyám akar engem a föld alatt látni?
- Nem... ez nem lehet... - ejtettem le a kezemből a karót, és megtelt könnyel a szemem. Mást nem tudtam elképzelni. Ez a férfi meg van igézve. És nem lehet véletlen egybeesés, hogy anyám az egyetlen közös ismerősünk...

Kezdtem nyeregben érezni magam, ahogyan elfordult és italt töltött magának. Legalább nem rám figyel... és így neki tudok menni hátulról.
De lelkesedésem alig fél percig tartott, mert ahogy felém fordult és végigmért, feltűnt neki a kis kutakodásom. És már ott is voltam a falnál.
A fejem akkorát koppant, hogy azt hittem, megreped a koponyám... fájdalmasan felnyögtem, összeszorítottam szemeimet, miközben ő már ki is vette a karót a zsebemből.
- Nem mondhatom el... - néztem a tekintetébe üresen, várva, hogy újra figyelmetlenné váljon.

Felvontam a szemöldökömet. - Gyanús vagy te nekem, kedves barátom. - mondtam gúnyosan az egész mondatot, miközben hátat fordítottam neki és elindultam italt tölteni. Nem volt túl sok kedvem vele cseverészni, tekintve, hogy anyám legjobb haverja mostanság. De talán pofára esik, amikor rájön, hogy Klaus újra szabad. Mert mennyi az esélye, hogyTatia rohanni fog vissza hozzá? Szereti, semmi kétség...
- Bocs, nem kínállak meg. Csak a szívesen látott vendégeimet. - tettem hozzá flegmán, de ekkor feltűnt, hogy gyanúsan nyúlkál a zsebébe. Egy pillanat alatt csaptam le a poharat, és a következő pillanatban már a falhoz szorítottam a tokránál fogva.
- MI A FENÉT AKARSZ AZZAL A KARÓVAL?! - kérdeztem, szinte a képébe ordítva, és odanyúltam, hogy én ragadjam meg. Közben fogaim már összekoccantak. - Ki a fene küldött ide, te nyomorult?!

A lelkem mélyén éreztem, hogy nem helyes, amit tenni készülök. Mégsem tudtam ellent mondani a parancsnak, amit Christopher továbbított nekem.
Belépést hallottam. Az ajtó nyílt, és megpillantottam őt. Nagyon nyomorulttul nézett ki. Tudtam, hogy talán... mégis megváltás lesz számára ez az egész. Megmentem. Megmentjük őt a szenvedéstől.
- Mi van?! - kérdeztem tőle, mikor cseppet sem kedves szavakkal illetett engem, majd zsebembe nyúltam, ahol a Christől kapott karót rejtettem el. Neki nem szabad ezt látnia.
- Csak meglátogatlak. Mert feladatom van. - mondtam, szinte megrögzötten meredve magam elé. Pontosabban rá.

- Mikael háza -


Beléptem az ajtón, és már szabályosan a szédülés fogott el. El kell hagynom ezt a várost. Tovább kell mennem, és elintéznem minden ügyemet, ami eddig idekötött. Elvágnom a köteleimet, elszökni. Jobb szót erre nem is ismerek. Elvágni mindent. De a legfontosabbat már elvágtam... az anyámat és Klaust. Másom már nem maradt.
- Mi a fene..?! - kérdeztem hirtelen, ahogy idegen légzést éreztem a hallásommal, és megpillantottam egy férfit. Ismerős volt. - Na mi az? Anyám csicskája mit akar tőlem? - kérdeztem tőle, nem kis lehangoltsággal.

(Morning Star Pub)

Gépiesen léptem át a küszöböt. Milyen szerencse ilyenkor, hogy nem vagyok vámpír. Ámde kételkedtem én abban is, hogy ennek a háznak van élő tulaja. Legalábbis... ha Erin annak mondható, akkor mától nem lesz.
Besétáltam, és körülnéztem. Zajt sehonnan nem hallottam. És ha a hölgyemény itthon lenne, már régen a torkomnak esett volna, hogy mit keresek én itt. Amit jóformán magam sem tudok. Csak rám parancsoltak... nem hagyhatom el addig ezt a házat, míg a szívébe nem nyomom ezt a karót.
Megforgattam ujjaim között a faragott darabot, és kényelmesen elnyúltam a kanapén. Belül valami emésztett, miszerint ez nem helyes. De így parancsolták nekem. Christopher parancsolta ezt...

- Háló -

Mivel momentán jobb nem akadt, muszáj volt egy tasak vért kivennem a hűtőből. Vadászni nem volt hangulatom. Kissé dühös voltam magamra, és a helyzetre, ami egyre inkább kibontakozott Klaus és köztem. Talán nem kellett volna ez az utazás. Mintha midnent megváltoztatott volna.
Megittam a tasak vért, és közben csak meredtem, kifelé az ablakon. Rossz érzésem támadt, de ezt a remek hangulatomra fogtam. Mert nem volt szép tőlem az egész, amit Klausszal most műveltem... hülye vagyok, ugye?
Felsóhajtottam. Nem várom meg. INkább lefekszem. Addig sem gondolkodom.

- Háló -

- Hát, ezzel az egésszel te jobban tisztában vagy, mint én. - meredtem magam elé nem kis bénasággal, mert nem értettem én a vámpírok meg a vérfarkasok közötti eltérésekhez, meg ahhoz, hogy mi van, ha egyszer ez, egyszer meg az.. de neki kellett ezt tudnia.
- Jól van. Igazad van, az rád fér. - vigyorodtam el szemtelenül, majd megfogtam a kezét.

- Fürdő -

- A vámpír bennem most napokig el volt nyomva. A farkas énem viszont más kaját eszik, nem vért - magyaráztam két falat között. - Kell egy kis idő, míg a farkas énem újra háttérbe szorul. Pláne most, hogy napokig úgy kellett élnem - vakargattam meg megint a fejem. - Szerintem néhány bolhát is összeszedtem - dünnyögtem hozzá alig hallhatóan.
- Nos, akkor mi a program? - kérdeztem aztán. - Egy fürdés talán rám férne.

- Most körülbelül úgy nézel ki, mint egy nagyra nőtt gyerek. - vontam fel a szemöldököm, ahogyan elkészítette a szendvicset, és a felét már szinte le is tuszkolta a saját torkán.
Felsóhajtva csóváltam meg fejem, és visszaültem a székre, kezembe véve az előbbi véres tasakját. - Nem, nem szeretem az emberi ételt, ha mást is ehetek. Megvagyok nélküle. - vontam vállat. - Nem is értem, te mióta... választod ezt, és nem a rendes vért. - vált a tekintetem már eléggé értetkelkedővé.

- Jelenleg emberi ételre vágyom - tártam szét a kezem. - De hagyd... majd csinálok valamit én. Bár egy szendvics nem túl nagy tudomány - emeltem le magamról Erint, és összecsaptam valamit nagy gyorsan, ami hasonlított egy szendvicshez.
- Te nem kérsz? - kérdeztem degeszre tömött pofával. Mintha nem is vámpír lennék, hanem ember, aki fél éve nem evett. Nem is ettem, zabáltam.

- Nos, azt hiszem, hogy többet nem is iszom belőled, túlságosan nagy volt az ára annak az éhségnek, ami... "kialakult" nálad emiatt. - ráztam meg a fejem, de a következő pillanat már a döbbenet ideje volt, hiszen emberi ételt kért... tőlem. Ez máris két lehetetlen dolog egymás mellett. Egyrészről nem értek az ilyesmihez, másrészt miért akar ő emberi ételt?
- Hm... emberi ételt akarsz? - kérdeztem tőle meglepve. - Nem akarsz inkább egy tartalmasabb vacsorát az erdőben? Jobb, mint amit én odaégetek.

- Ja, Bekah is lekapott a tíz körmömről, miért kellett nekem azt a vért meginni. Jobbnak láttam nem elmondani, hogy te ittál belőlem. Gyanítom, nem lett volna túl jó első benyomás, ha ezt is tudja - mormogtam. - Még mindig éhes vagyok. Iszonyú éhes. Csinálsz nekem... valami emberi ételt? - kérdeztem Erint, olyan ártatlan kéréssel pislogva rá, mint egy angyal.

- Az emberi külsőd előnyösebb - kacsintottam rá, majd egy apró kis sóhajjal vontam a vállamon. - A szótárral sem mennék többre. De talán az anyádnak az ösztönei megsúgják ezt. Hiszen az ő véréből származol, nem? - kérdeztem, végül felálltam az öléből és leültem a másik székre mellette.
- Öhm, semmi lényegeset. - csóváltam meg a fejem. - Csak a szokványos napjaimat töltöttem, vadászattal, és ivászattal. És egy cseppnyi aggodalommal. - mondtam, mert ez is hozzám tartozott az elmúlt napokban.

- Bezzeg farkasként nem tetszem ennyire, mi? - dünnyögtem. - Pedig az is én vagyok - néztem Erin szemébe. - Kár, hogy te nem érted olyankor, amit én mondani akarok. Fura, anyám mintha a fejembe látna. Talán mert boszorkány, talán mert az anyám... nem tudom. De szerintem neked is be fogunk szerezni egy farkas-vámpír szótárat - vigyorogtam. - Mellesleg, mit csináltál, míg én az erdőt jártam? A vendégedet kivéve.

- Az a nő még nem született meg, aki le tudná szedni a fejemet. Neki sem sikerülne. Szóval... felőlem bármilyen hármas este mehet. - legyintettem és egy elégedett sóhajjal odadugtam az orromat a nyakába.
- Nos, nem tudom, mennyi ideig nem voltál itt, de ez az illat hiányzott. - szimatoltam halk kuncogással.

- Felvilágosítalak, hogy már előtte sem nagyon nyitottam rá az ajtót - morogtam. - A fenébe is, felnőtt nő. Volt, hogy évekre lelépett, azt sem tudtam, merre jár. Most meg azon sír, hogy néhány hónapig nem nézek felé? - dünnyögtem. - Megígérem neki, hogy majd kissé többször járok arra. Ja, meg hogy ha benne vagy, tartunk egy hármas estét. Elmegyünk a Grillbe, vagy valami más bárba, iszunk, biliárdozunk, dartsozunk, ami belefér. Mit szólnál hozzá? Igérem, nem hagyom, hogy leszedje a fejed.

- Öhm... - kezdtem el gondolkodni azon, hogyan is tudnám ezt finoman megfogalamzni. Nekem úgy általánosságban nézve, semmi bajom nem volt a húgával, bár nehezen viseltem azt a helyzetet, amibe kerültünk. Főleg mivel tényleg volt valóság Rebekah szavaiban és jócskán benne van a kezem abban, hogy Klaus nemigen találkozik vele az utóbbi időben.
- Hát, olyan, mint a bátyja. - mondtam valami kis mókás fintorgással. - Kis célozgatással a tudtomra is adta, hogy mióta velem vagy, nem nyitod rá az ajtót, és egyebek. De én nem kötöttelek magamhoz, akkor mész hozzá, amikor neked kedved tartja. - vontam meg a vállam.

Egy vállmozdulattal jeleztem, hogy ő dolga hogy ki volt a látogatója. Attól, hogy együtt járok vele, nem fogom beszámoltatni mindenről.
- Igen, hallottam hírét, hogy összefutottál Bekah-val. Azért is jöttem kissé később, mert vele beszélgettem - tettem hozzá, és cirógatni kezdtem Erin lábát. - Milyen volt a benyomásod róla? Mert ahogy az ő szavaiból kivettem, eléggé fúj mindkettőnkre, amiért mostanában finoman szólva is elkerültem őt.

Egy vérestasakért nyúlt, és a mozdulat alatt beláttam, hogy a mai napot nem hagyhatja vadászat nélkül, hiszen a tasakos vér olyan, mint embereknek a zacskós leves. Csupán pótlék, de körülbelül annyira jó, hogy melegen tartson minket.
- Nem, nem férfi volt. Bár férfi miatt jött. - forgattam meg a szemem, és odaültem az ölébe, átfonva fél karomat a nyakán, és már csak az illata is olyan jó, és meleg érzéssel hatott rám, mint ahogyan előtte talán soha. Az aggodalmam elmúlt, legalábbis míg nem kezd újra felelőtlenkedni.
- De nem akarok róla beszélni. Hosszú és értelmetlen. - ráztam meg a fejem, és egy sóhajjal a szemeibe néztem. - Beszéltél Rebekah-val? Eléggé aggódott érted, mikor összetalálkoztam vele.

- Igen, jól vagyok, csak éhesen - vettem ki egy vértasakot a hűtőből. Nem a legjobb kaja, de pillanatnyilag megteszi...
- Ki volt a látogatód? - kérdeztem, mikor elszakadtam a zacskótól, aminek egy húzásra ledöntöttem a felét. - Remélem, nem férfi, mert már most szólok, hogy rohadt féltékeny leszek. Még akkor is, ha nem szokásom - ültem le az asztal mellé, és megpaskoltam a térdem, hogy Erin is csatlakozhat, ha akar.

Kedvem támadt oldalba bökni, mikor jókedvűen feltette a nagy kérdést, hogy ezek szerint aggódtam-e érte. Hát nem látszik rajtam eléggé? Szokatlan is volt ez nekem, mert ehhez nem voltam még hozzászokva. Olyan furcsa érzés ez, és még ismeretlen... inkább távoli, mintsem ismeretlen.
- Nem kezdek semmit, nem vagyok se az anyád, sem a húgod. - csóváltam meg a fejem, bár magamban megvolt a véleményem erről az egész vérivós játékról, de valószínűleg Esther és Rebekah fejmosása talán kissé felnyitotta a szemét. Igaz, talán Esthernek sem kellett volna megtartania azt a mérget, hanem rögtön meg kellett volna semmisítenie. Talán ostoba gondolat, hogy esetleg kezdeni akart vele ő is valamit, tekintve, hogy nem voltak mindig olyan jóban Klausszal, mint éppen most. De ezt inkább elhessegettem. Miért ártana a fiának?
- Miattad is, igen. És volt egy váratlan látogatóm, akire nem számítottam, de... - legyintettem egyet. - Ez most éppen lényegtelen. Már.. biztosan jól vagy? - pislogtam rá, elengedve a két karját.

- Vehetem úgy, hogy aggódtál értem? - vigyorogtam jókedvűen. - Nem történt semmi baj, ahogy látod. Pár nap bundában... meg néhány bolha -vakaróztam. - Ennyi az egész. Nem jött még el az ideje, hogy feldobjam a talpam. És kérlek, ne kezdd el anyám szövegét, miszerint milyen felelőtlen voltam. Azt már hallottam néhányszor azóta. Tőle is, meg Bekah-tól is. Ami azt illeti, talán a miattam való aggódás borított ki így? - néztem a szemébe. - Mert elég feszültnek tűnsz.

Danielle búcsúzó szavai sem érintettek túl mélyen. És ha őt akarja, akkor mégis mi lesz...?! Engem ezzel próbál meghatni? A múlt fényében a legvalószínűbbnek tartottam azt, hogy Chris már csak azért kikezd Danielle-lel, hogy engem bosszantson, de ha neki ez jólesik... mióta vámpírok vagyunk, nem élünk szent életet, és nem is most akarom elkezdeni az apácaságot.
Amire felfigyeltem, azok az újabb léptek voltak. Nem vártam vendégeket, de az ajtó hamarosan újra kinyílt és Klaust láttam meg. Rá nem számítottam. Mert... nem tudtam, mit jelentenek Esther szavai, és mennyi időre kell Klausnak vérfarkas bőrben maradnia.
Mikor végre sikerült felfognom, hogy tényleg itt van, úgy pattantam fel, mint akibe villám csapott, és bárminemű reakció nélkül termettem ott előtte, hogy a kitárt karjai közé vessem magam. - A frászt hoztad rám! - mondtam neki, bár nem feszülten, csak.. kis aggodalommal még mindig.

(Mikaelson villa)

Lassan közelítettem meg a házat, és léptem be végül. Fogalmam sem volt, Erint vajon itthon találom-e. De igen, szerencsére. A konyhában üldögélt. Szemmel láthatóan nem túl nyugodtan.
- Ha értem aggódtál, jelentem, életben vagyok - tártam szét a két karom mosolyogva. - Nem olyan könnyű elbánni velem.