- Ház -

Nem volt ez valami mérföldes táv, de ezalatt a néhány méter alatt legalább sikerült átgondolnom, hogy... én mégis hogyan reagáljak arra, ami az "én bűnöm" volt ma éjjel. Vacsoráztam. Egy verbénával átitatott pasiból, aki nem mellesleg az egyik rokonom. Jó távoli rokonom...
- Nos, őszintén szólva, szívből sajnálom, ha a cetlim megzavart valami fenomenális élményt, de úgy éreztem igazságosnak, hogy mielőtt te megdöntöd azt a barnát, azelőtt tisztázzuk... ezt. - mutattam kissé zavarosan a kettőnk között levő távolságot. Persze képletesen értve, de ezt nem tudtam mással szimbolizálni.
- Azt a férfit a vacsorámnak szántam. - bukott ki belőlem kis szünet után. Mióta magyarázkodom én? Ez is valami újfajta szokásom lehet. - Nem lefeküdni akartam vele, hanem bizalmat kelteni benne. Miután elmentél azzal a nővel, erős késztetést éreztem, hogy azt igézzem a fejébe, hogy feküdjön le velem, bár szerintem megtette volna anélkül is. - gondolkodtam el. - De én... nem vágytam másra. - suttogtam, megfogva a whiskys üveget. Ha neki nem is, nekem kell. Őszinteségi rohamokból túl sok jut ki mostanság nekem.

- Hm... - húzodtak fel ravaszul a szemeim, szinte a homlokomig. A szemöldököm meg főleg így reagált arra, amit hallottam tőle. - Szóval te nem tudod, hogy ki az a férfi... - ízlelgettem a szavakat, de a rosszindulatom igencsak érezhető volt rajtam.
- Ez meglep. - dőltem hátra, és unottan néztem rá, mint aki soha életében nem óhajt bármi hasznosat megosztani vele. - Elvégre ezer évig mondhatni, bosszúra készültél. És egy ilyen lényeges pontot hagytál ki az anyám életéből... gondolkozz csak. Szerintem tudni fogod, hogy kiről van szó. - kacsintottam rá. Eszem ágában sem volt Klaus ellen menni. De az apám azt mondta, hogy őt nem bántja. Méghozzá azért, mert... nekem fontos? Mi van? Ezt tényleg ő mondta?
- De tudod mit, apuci? Ha gondolod, nézz körül az emeleten. Nevezz ki magadnak egy szobát, tőlem maradhatsz itt is - rántottam egyet a vállamon. - Nekem kell egy ital. - álltam fel leterheltem.
- Ha még itt leszel, mikor visszajövök, tárgyalhatunk. Ha nem, hát... - Bánja a fene. De ezt már csak gondolatban tettem hozzá.

- Grill -

-Az elég nagy baj..Mert talán az lett volna a legfájóbb pont amivel árthatok neki. -sóhajtottam, innentől kezdve már tényleg nem nagyon volt mivel előhozakodnom.
-Nincs sok kedvem barkóbázni úgyhogy bökd ki, hogy ki az és egy újjal sem nyúlok hozzá...Ha már neked is annyira fontos az a férfi.-kortyoltam bele a poharam tartalmába.

Előrehajoltam, a saját whiskymmel a kezemben és nagyon nagyot sóhajtottam. Elvégre nehezemre esett kimondani a szavakat.
- Az a férfi szerelmes Tatiába. Nem fog segíteni neked bosszút állni. És úgy vélem, hogy te már ismered legalább hírből azt a férfit. - néztem mélyen a tekintetébe.

-Ezt megkaptam már egy párszor. -vigyorogtam és a tekintetemmel végigjártam a nappalit. Egész pofás kis háza volt.
-Pedig elhiheted, hogy évszázadokon át csak ez járt a fejemben. -kortyoltam bele a whiskybe amit a kezembe nyomott.
-És az a bizonyos férfi véletlenül nem utálja az anyádat? Talán ez még kapóra is jöhetne. -vontam meg a vállamat. Igazából csak tippeltem, Tatia-ból kiindulva ezen sem lepődtem volna meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni amit arról mondott, hogy utál legalábbis nem túlzottan érdekelt, talán a közös ügyünk enyhülést hoz.

- Az egoizmusodban még mindig nem változtál. - néztem rá igencsak fintorogva, és végigmértem őt újra. Na jó, anyám szerethette volna, ha a szerelem arról szólna, hogy milyen jól néz ki a másik. De a Petrova nők... hát ők nem a külsőt részesítik előnyben. Valami más érinti meg őket.
- És még nem eszeltél ki semmit... - sóhajtottam és a kezébe nyomtam egy pohár whiskyt. Ezzel legalább oldom a kettőnk közötti mérhetetlen feszültséget.
- Igazából nem tudom, hogy mi lehet a gyengepontja. Pedig hidd el, szívesen cselekednék ellene. A bosszúvágyam nagyobb mint az utálatom irántad. - fintorogtam továbbra is. - De a legfájóbb pontja az, ami nekem is fájna. Így arról még véletlenül sem fogok neked beszélni. - ráztam a fejemet. Klaus... nem. Őt nem rángatom ebbe bele. Már csak azért sem, mert hetekkel, vagy hónapokkal ezelőtt szívem szerint én magam löktem volna oroszlánok elé. De most már nem... mert éreztem iránta valamit, amit... nevezhetünk szerelemnek is. De... ez már bonyolult.

-Ugyan lányom..-ráztam meg vigyorogva a fejemet és a kanapéra ültem-Komolyan azt hiszed, hogy van beleszólásod a dologba? -vigyorogtam továbbra is gúnyosan.
-Az anyádnak semmi esélye ellenem, épp úgy ahogy neked sem. Jobban tennéd ha szófogadó kislány lennél, mint gyerekkorodban voltál. Mindenkinek jobb lenne úgy, vagy legalábbis nekem biztos.-nevettem el magam.

- Ház -

A kanapé felé böktem, de nem voltam hajlandó piával kínálni. Még mit nem! Majd biztosan, még tegyek is a kedvére... hülye leszek!
- Megjegyzem, hogy ha bántani mered azt a férfit, esküszöm, hogy én magam is kitépem a szívedet, nemcsak Tatia. - mondtam sziszegve neki. Nem akartam Klaus nevét megemlíteni. Nem tenne az jót senkinek.

- Ház -

A kanapé felé böktem, de nem voltam hajlandó piával kínálni. Még mit nem! Majd biztosan, még tegyek is a kedvére... hülye leszek!
- Megjegyzem, hogy ha bántani mered azt a férfit, esküszöm, hogy én magam is kitépem a szívedet, nemcsak Tatia. - mondtam sziszegve neki. Nem akartam Klaus nevét megemlíteni. Nem tenne az jót senkinek.

Meglepődötten emeltem fel a fejemet, ahogy meghallottam a zajt a bejárattól. Abban biztos voltam, hogy nem Klaus jött vissza, mert ő... hát volt olyan indulatos, hogy nem kopog, és nem áll meg odakinn.
De ettől függetlenül... nem voltam nyugodt. Valami nagyon rossz érzés ébredezett bennem...

- Ház és udvar -

Csak meredtem Klaus után, szinte tűzcsóvákat szórt a szemem. Ennyit erről. Nem akartam utána menni, hogy felpofozzam, amiért ennyire... elborult az agya a beszélgetés végére, de mégis mit vár tőlem? Ezer évig szereti Tatiát, most higgyem el, hogy egy nap alatt ez változhat és hogy akár én is megkaphatom a szívét?! Persze... meg a frászt!
Nagyot nyeltem és leültem a kanapéra. Jobb lesz most egyedül. Azt hiszem.

Éreztem, ahogy mint a folyékony tűz, úgy árad szét bennem a harag. De hogy miért voltam dühös? Magam sem tudom. Talán mert így védekeztem Erin igaza ellen... mert így védekeztem az ellen, hogy túlzottan gyengének tűnjek.
- Velem-senki-nem-beszélhet-így - tagoltam sziszegve, ott teremve hirtelen Erin előtt, és fogcsikorgatva meredtem rá. - Tudod, mi a szerencséd? Hogy talán mégis kissé más vagy, mint anyád. Ha nem így lenne, most kitörtem volna a nyakad - morogtam, aztán hátat fordítottam neki.
- Ha úgy döntesz, hogy elfogadsz engem, bármilyen körülmények között, keress meg. Tudod, hol találsz - néztem rá vissza az ajtóból. Ritka nyomorultul éreztem magam... de nem, Lord Niklaus nem fogja engedni, hogy lássák a könnyeit, mik egész kárhozott élete folytán most talán másodszor kívánkoztak felszínre.
- Viszlát, Erin - vágtam be magam mögött a bejárati ajtót, és egyenesen a Grill felé vettem az irányt. Italra volt szükségem... töménytelen mennyiségben.

(Grill)

Lefejtette magáról a kezeimet, bár mikor azt az egészen különleges élt meghallottam a hangjában, már akkor felébredt bennem az elhatározás, hogy én itt befejeztem. Nem szerettem, ha így beszélnek velem, és ezt minden idők legősibb vámpírjának sem fogom engedni, és csak úgy elnézni, hogy az előbb még ordított velem, mint valami fába szorult féreg, és még én vagyok a felelős mindenért, mert ugyanúgy vannak érzéseim, és véleményem, mint neki. De abban hasonlítottunk, hogy ugyanúgy nem akartam egyedül maradni, mint ő, ebben a rohadt életben.
Hátat fordítottam neki, mikor bejelentette távozási szándékát, és minden érzelmet próbáltam lerázni az arcomról, de talán neki sikerült látnia azt, hogy mennyire rosszul érint ez az egész mizéria, főleg hogy nem közömbösek az érzéseim az irányába.
A mellkasomra fontam karjaimat, úgy fordultam felé mégis, a hátammal megtámaszkodva a kanapé támlájában, és mindenféle szó nélkül maradtam. Ha inni akar, ahhoz nincs hozzáfűznivalóm, az ő akarata, és úgysem beszéli le senki.
- Nekem nincs min gondolkodnom, már végiggondoltam, és burkoltan közöltem is az imént, de úgy tűnik, Tatia gondolata ismét rátelepedett az agyadra. - jött meg végül a hangom. - Neked viszont annál inkább szükséged van a gondolkodásra. - tettem hozzá szemtelenül, szemrebbenés nélkül. Nyilván nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaki így beszéljen vele, de talán egy kis fojtogatást még túlélek, ha arra ragadtatja magát.

- Hát nem különös fintora a sorsnak? - kérdeztem némi keserű éllel a hangomban. - Te ugyanúgy akarsz engem, de csak feltételekkel, ahogy én Tatiát. Mert ugyebár szintúgy feltételekkel - fejtettem le arcomról Erin kezeit.
- Hagylak gondolkodni - válaszoltam, magamra rántva a kabátomat. - Hazamegyek. Szükségem van rá, hogy lehetőleg a sárga földig leigyam magam.

Még mindig nem engedtem el az arcát, azok után sem, hogy elhangzott az a bizonyos kérdés. Hogy én mit akarok tőle. Nem mondhatom azt, hogy engem minden hatalom hidegen hagy, és minden dicsőség is. Ezer évig nem igényeltem ezeket, mert belém mást programoztak. De Őt viszont... ha lehetséges, ha nem... őt akartam. Mert ezer év után először voltam szerelmes valakibe, aki talán a megtestesült ördög.
- Én Téged akarlak. - bukott ki belőlem mindenféle kontroll nélkül. - De fogalmam sincsen, hogy én... valaha képes lennék-e arra, amit te annak a nőnek szánsz, ami melletted várna rám. Soha életemben nem voltam még ennyire tanácstalan. - ráztam meg a fejemet valami furcsa gyengeséggel. Ki tudja? Talán miatta még arra az életre is képes lennék.

Erin arca megváltozott. Már nem emberként, hanem vámpírként állt előttem... és egy vámpír erejével tépte el kezemet a mellkasomtól, hogy a falnak nyomjon, és két kezébe fogja az arcomat. Arcát már most fényessé csíkozta egy könnycsepp, ami kigördült a szeméből.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem tőle már csendesebben. - Mit akarsz te tulajdonképp tőlem, Erin? Tatia eltűnt. Sosem lesz az enyém már. Nem is tudom, hogy akarom-e még, mindazok után, ami történt. De rád szükségem van. Ez a mocskos igazság.

Lenézett az ujjaira, végigmérte a saját vérét, de nem gondolta meg magát. Elhangzott néhány szó, majd újra a saját húsát kezdte vájni, és már szinte a látvány fájt. Az arca torzultsága könnyeket csalt a szemembe, és két pillanat, ennyi kellett, hogy az én arcom is változzon: a kezem egy mozdulattal szakította el mellkasától véres ujjait, és odanyomtam a falnak, hogy nem kevés aggodalommal csússzon mindkét kezem arcára, és így kényszerítsem, hogy rám nézzen, ebből következően már nem kerülhette el a figyelmét, hogy könnyeket csalt a szemembe. - Elég! Elég, Klaus! - vált hevessé az én hangom is, szinte remegve az aggodalomtól.

- Tényleg? - kérdeztem, görcsbe rándult ujjaimat, és tulajdon csöpögő véremet nézve. - Csak egy okot mondj, hogy miért ne! - kiáltottam. - Valamit nem tudsz, Erin. Élni akarok... de nem akarok egyedül élni! És a szívemet akartad. Hát legyen, ahogy kívánod! - nyomtam mélyebbre az ujjaimat, és jelen pillanatban komolyan is gondoltam, amit mondtam. Hogy ha kételkedik, hát holtan fogok összeesni a lába előtt, de a szívemmel a kezemben.

Már kezdtem megnyugodni, hogy lehiggad, de a következő pillanatban újra elborult a tekintete, és amit csinált, attól még én is megijedtem, pedig nem voltam az a félős és parázós típus.
- Klaus! - fogtam meg a kezét, miután láttam a saját vérét az ujjain. - Ne... ezt ne! - mondtam komoly hangon, próbálva minden félelmet elűzni a hangomból, így próbálván ellentmondást nem tűrő hangot produkálni.

- Egyik pillanatban komolynak érzem. Aztán mondasz valamit, amivel rácáfolsz - mosolyogtam fintorogva, aztán újra elborult a tekintetem.
- Szóval a szívem nem lehet a tiéd? - csikorgott a hangom, és begörbített ujjaimat hirtelen a mellkasomhoz nyomtam... egészen addig, míg mélyen a saját húsomba nem vájtam.
- Hát megmutatom, hogy a tiéd lehet a szívem. Az egész... ahogy van - hörögtem.

Le kellett hunynom a szememet, hogy higgadt tudjak maradni, amikor elhangoztak a szavai. Mert újra az anyámhoz hasonlított. De mégis hogyan kellett volna reagálnom erre? Erre a váratlan... lépésére? És szívem szerint először felpofoztam volna azért a mondatáért, és azért, hogy kételkedik bennem.
- Tényleg úgy gondolod, hogy... nem gondoltam teljesen komolyan? - kérdeztem szinte erőtlenül, teljesen legyengülve, és elborzadva. Egy mély levegőt kellett vennem, hogy újra kinyissam a szemeimet, majd megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam őt, hogy a szemeibe nézzek jó mélyen. - Ritkán beszélek az érzelmeimről. Ritkán mondok olyasmit, amit neked mondtam. Mi okom lenne hazudni? Szeretlek... de nem azt mondtam, hogy nem akarom azt, amit te kínálsz nekem. Csupán azt, hogy... a te szíved soha nem lehet egészében az enyém.

- Rendben, megyek! - üvöltöttem, de megrezzentem, mikor egy szempillantás alatt előttem termett.
- Azt hittem, te feltételek nélkül tudnál engem szeretni. Bármikor, bárhogyan... és bárhol - mondtam keserűen. - Ennyi az egész. Úgy látom, megint tévedtem. Szeretlek Klaus. Ezt aztán jól megtanultátok... Tatia is, meg te is. De az örökkévalóság velem, az már nem kell - fordítottam hátat neki a romlott, gyilkos lelkem legmélyéig megsértve.

Érzékeltem a haragot a hangjában, de hülye lett volna az, aki ezt nem veszi észre. Én ennek ellenére csak ott ültem az asztalon, és lassan a szemeibe néztem, valami rendkívüli furcsa érzéssel az arcomon, aminek még magam se tudtam nevet adni. Én nem mérges voltam, nem is dühös. Talán magam is... keserű, vagy csalódott.
- Hát menj... - néztem az ajtó felé, de elkerülve a tekintetét. Könnyebb volt ez most így. Legalábbis eleinte. Mert utána egy szempillantás alatt termettem előtte. - Mit hittél? Hogy én...? - tettem fel a kérdést. Ezt nem fejezte be az imént.

- Nem? - álltam fel kiabálva, mert másodpercek alatt elöntött a düh. - A fenébe, Erin! Van fogalmad, mit kínáltam neked? - tajtékoztam. - És hogy te nem vagy olyan nő? Tényleg ezt hiszed? Azt hiszed, nem tudnálak szeretni? - kiabáltam, de ez már nem a harag szava volt... hanem a keserűségé.
- Hát persze... - fintorogtam gúnyosan. - Hagyjuk is... Azt hittem, hogy te... - haraptam el a mondatot.
- Elmegyek - fordítottam hátat. - Jobb lesz egy most így.

- Hogy tetszik? - gondolkodtam el, de leginkább egy dolgon járt az agyam. Méghozzá azon, hogy kezdjen el bármit is érezni irántam, az soha nem lesz az, ami "örökre szól". Mert ő azt már másnak adta. És soha nem fogja nekem.
Felálltam mellőle, hogy a kávézó asztalra üljek le vele szemben, és nem a szemeibe néztem, miközben elmerengtem. - Soha nem leszek ez a nő, akibe te képes lennél beleszeretni. - nyögtem ki végül csak ennyit.