- Anyám elmagyarázott nekem valamit, amit eddig nem értettem önmagamban - sóhajtottam. - Hogy az emberi részem, amit mindig is magammal fogok hordozni, szereti Tatiát. Ugyanúgy, ahogy emberként. De Tatia nem engem szeret, a hibridet, hanem az ember Niklaust. Hiszen ő nem fogadott el engem úgy, ahogy te. Ő a régi fiút akarta látni bennem. Neki már nem kellettem farkasként, hibridként - sétáltam el a falig, majd vissza, mintegy levezetendő a bennem felgyűlt indulatot. - Te viszont úgy szeretsz, ahogy vagyok. Fenntartások nélkül, nem pedig egy szűrőn keresztül, hogy ami fennakad, azt kedveled, a többit nem - mormogtam. - És anyám azt mondta, döntenem kell, mit választok. Tegnap a szívemre hallgattam, mikor döntöttem. És anyám úgy mondta, a szív mindig a jó döntést súgja meg nekünk - néztem aztán Erinre komolyan. - És akkor azt hiszem, most pakolok. Gondolom a továbbiakban nem óhajtasz a házadban látni engem.

Valahogy értett ahhoz, hogy valamit bennem porrá zúzzon a szavaival. Miszerint ő kételkedni kezdett... nagyon frankó, köszönöm. Még jó, hogy előtte velem voltál.
De az utolsó szavaira megköszörültem a torkomat, és enyhe megbántottsággal néztem a szemeibe. - Hallgatlak. - mondtam suttogva.

- Nem feküdtem le vele, ha ide akarsz kilyukadni - mondtam komolyan. - De valami ma reggel történt velem, Erin - túrtam a hajamba. - Anyámhoz menet összefutottam vele a nyílt utcán. És hirtelen úgy éreztem... hogy talán mégis ő kell nekem. Hogy mi van, ha tegnap nem jól döntöttem? Honnan tudjam, hogy a jó úton járok? Annyi mindent szartam már el életemben, ezt nem akarom. Beszélgettünk, ez tény... de nem történt más - azt már jobbnak láttam elhallgatni, hogy nem rajtam múlt. - De most anyámtól jövök... és segített a fejemben helyre tenni a dolgokat. Elmondhatom, vagy még azelőtt kidobsz, hogy megtehetném? - kérdeztem szokatlanul csendesen.

- Igen, Tatia. - feleltem neki még mindig ridegen. Most valahogy ez esett jól. Nem akartam, hogy érezze, mennyire fáj, amit tett velem... mert nem szerettem, ha mások gyengének látnak engem.
- Miket mondott? Úgy nagyjából nem mondott semmit, de rájöttem magamtól is az arckifejezése miatt. - vontam a vállamon újra. - Ő nem mondta ki, de van egy olyan sejtésem, hogy nem sakkoztatok. Ugye nem tévedek? - néztem rá hidegséggel, és elsétáltam mellőle. - Nemrég ment vissza birtokára. Ott megtalálod. Gondoltam arra is, hogy megkönnyítem a dolgodat, és összecsomagolom a ruháidat, de végül rájöttem, hogy túl fáradt vagyok szívességet tenni neked. - rántottam meg a vállamat.

Oké, minimum egy balegyenest vártam az arckifejezését látva, és ez meg is érkezett. Egyelőre nem fizikálisan, csak verbális szinten, de ez is elég volt ahhoz, hogy lesápadva meredjek Erinre.
- Honnan tudod? - kérdeztem, de már abban a pillanatban tudtam is a választ. - Tatia, ugye? - mosolyogtam el magam fanyarul. Ha most farkas lennék, nyilván érezném Tatia illatát, de néhány szimatolásért nem fogok hosszú perceket végigszenvedni.
- Tehát itt járt - vettem nagy levegőt, és zsebre vágtam a kezem. - Miket mondott neked?

Hallottam a lépteket, és hamarosan meg is jelent a hang forrása, hiszen Klaus odasétált mellém. Oké, már így is győztesnek éreztem magam, hogy nem rögtön egy bal egyenessel kezdtem a beszélgetést, amit említett.
- Hm... beszélnünk kellene? - ízlelgettem a szavait. - Hát igen, délelőtt Tatiával minden bizonnyal nem a beszélgetés volt a domináló, hanem valami más. A beszélgetős hajlamaidat rajtam akarod kiélni? - tettem le a kezemből közömbös arccal a megmaradt nagyobb üvegdarabot.

(Mikaelson villa)

Nem mondom, hogy könnyű utam volt idáig. Nem is néztem, merre járok, csak az utat a lábam alatt, mindaddig, míg nem értem el a házig. Azt hiszem elmondhatom, hogy jelenleg jobban tartottam Erintől, mint Mikaeltől valaha is. Erin volt most minden. A döntő lehetőség. Arra az életre, amelyre az ember vágyott, aki még mindig bennem élt.
Lassan sétáltam fel az emeletre, hogy mikor végül rátaláljak Erinre, egy halom üvegszilánk közepette lássam, az arca pedig felért egy súlyos testi sértés ígéretével.
- Szia - léptem be óvatosan. A hatodik érzékem azt súgta, kemény mérkőzés következik. - Azt hiszem, beszélnünk kellene.

Egy ideig visszhangoztak a fejemben szavai, de gyorsan megpróbáltam száműzni őket. Nincs helye itt szeretetnek... már nincs. Elkéstünk, méghozzá mind a ketten. És erre nagyot kellett nyelnem.
Megfogtam újra a poharamat, és megpróbáltam lehúzni a whiskyt, de éreztem, hogy ujjaim között szilánkossá válik az üveg, míg végül összemorzsoltam az egészet. Most hogy egyedül maradtam, eluralkodott rajtam a düh, és legszívesebben most azonnal kivágtattam volna innen, hogy szó nélkük hagyjam el Mystic Fallst, és így engedjem, hogy Klaus minden délelőtt véletlenül belebotoljon Tatiába. Ezt végül elvetettem.

Pár másodperc múlva elengedtem Erint, mivel... ő nem ölelt meg engem. Nem is tudom, hogy ezen miért csodálkozom? A probléma csak az volt, hogy én, aki ezer éven át semmit nem érzett egyszerre veszítettem el a férfit, akit jeges és hideg szívem legmélyén mindig is olyan szerelemmel szerettem, mint régen, valamint a lányomat is, aki valószínűleg soha nem fog megbocsájtani és akire annyira haragudnom kellene, hogy életben sem kellene hagynom. Ez pedig nagyon megviselt... azt kívántam, hogy Mikael bárcsak megtette volna azt, amivel az erdőben fenyegetőzött és megölt volna.
- Most... megyek. - Nyögtem ki elszorult torokkal és Erinre pillantottam. - De tudnod kell, hogy sajnálom azt, hogy így alakult. A lányom vagy és örültem volna, ha... rendezni tudjuk a múltat, hiszen... kiskorodban is szerettelek és ez most sem lenne másképp. És be kell vallanom, hogy nincs is, akármi is történt... Ugyanúgy, ahogy Klaust is szeretni fogom, ameddig élek. - Felkaptam a kabátomat és elindultam a kijárat felé. Úgy mentem el innen, ahogyan jöttem, de... legalább megpróbáltam.

Charlotte birtoka

Ha nem a két szememmel látom, nyilván nem hiszem el azt, hogy könnyek jelentek meg a szemében. Én nem is gondoltam, hogy ő még képes könnyeket kiengedni a szemeiből, most mégis megtörtént. És valamiért megérintette a szívemet. Állítólag a gyerekeket mindig rosszul érinti, ha az anyukájuk sír, vagy nem? Még ha ezek örömkönnyek is voltak. És meg kell jegyeznem, hogy már nem vagyok gyerek, hogy ez meghasson engem.
Azonban a következő pillanatban... megölelt. És erre se köpni, se nyelni nem tudtam. Azt hittem, hogy meghibbantam, és ezért mindkét karom csak úgy lógott a levegőben, arcomra valószínűleg kiült a döbbenet. Múltkor én öleltem át őt. Most valahogyan mégis nehezemre esett... viszonozni? Nem, inkább nehezemre esett kifejezni ilyen módon, hogy... már ezt sem tudom.

Elképzelni sem tudtam, hogy mégis mit akar nekem adni, de az összeesküvés-elméletről már lemondtam, elvégre mertem remélni, hogy nem most akar végezni velem. Csak figyeltem, ahogy egy ládához sétál, majd abból kivesz egy csomagot, viszont egészen addig nem sejtettem, hogy miről van szó, amíg ki nem csomagolta azt a dolgot. Rögtön felismertem, hiába volt már egy kicsit megviselt állapotban, de hát ez ezer év után ez nem is csoda. Egy kis takaró volt... az a takaró, amely még Eriné volt kiskorában. Annyira örültem annak, hogy ő megszületik, hogy bár a szolgáink akarták és az ő dolguk lett volna, én csináltam meg neki ezt az apróságot. Azt hittem, hogy már évszázadokkal ezelőtt kidobták, nem gondoltam volna, hogy... pont Erin tartotta meg.
- Köszönöm. - Suttogtam rá nézve és észre sem vettem, hogy könnybe lábadt a szemem. A lelki állapotom nem volt teljesen ép, ez pedig... nagyon meghatott tényleg. Ezért döntöttem úgy, hogy odalépek elé és megölelem a kislányomat.

Egy kicsit gondolkodóba estem. Tényleg oda akarom adni neki? Hiszen ez egy ezer éves emlék... már velem van, mióta az eszemet tudom, és nem kevés erőfeszítésbe került, hogy a mai napig őrizhessem, és ne legyen baja az idő múlásával.
Megköszörültem a torkomat és a nappaliba sétáltam át, hogy a kandalló melletti falhoz lépjek és lehajoljak egy láda fölé. Ebben csakis olyasmik voltak, amik még a gyerekkoromból maradtak meg nekem. Leginkább a naplóim, de azokat ma már kacifántos lett volna olvasgatni. Régi nyelvezet, méghozzá bolgár, tehát... nem féltem, hogy Klaus egyszer beleolvas. Ha igen, úgysem fogja érteni.
Kivettem egy csomagféleséget. Nos, míg a királyi családok a koronaékszereket őrizték, én ezt. Mert talán ez volt az egyetlen emlékem abból az időből, amikor az anyám még velem volt. És emlékszem, néha éreztem rajta az illatát is. Legalábbis azt hiszem. Talán csak beképzeltem, már akkor is.
Visszafordultam Tatia felé, és ugyan nem húzódott mosolyra a szám, de láthatta, hogy most nem harag van bennem iránta, mint úgy általában. Pedig neki is lenne rá oka, és nekem is, Chris miatt.
- Ez... talán neked többet jelent. - vettem ki a csomagolásból egy - mára már talán rongydarabhoz hasonlítható - apró takarót, és ekkor jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, így néztem rá, hogy felismeri-e ezt a babatakarót. Hiszen... talán éppen akkor is ezzel aludtam, mikor kisétált az életünkből. Saját készítésű takaró volt, és elég gyakran hallottam Tatia anyja szájából, hogy ezt ő készítette. Még a nevemet is belehímezte.
- Azt akarom, hogy a tiéd legyen. - nyeltem egyet.

Lesütöttem a szemeimet és a szőnyeget kezdtem el fixírozni, így legalább azt is megállapíthattam, hogy a lányomnak jó ízlése van lakberendezés terén is. Nem nagyon szerettem volna elkezdeni gondolkozni azokon a szavakon, amelyeket az előbb mondott nekem, mert hát... na jó, inkább tényleg hanyagoljuk ezt. Viszont felkaptam a fejemet arra, hogy van valamije nekem. Nekem? Legfeljebb egy atombombát tudtam volna elképzelni vagy valami dobozból kiugró hegyes karót, úgyhogy ezért lepett meg ez a kijelentés.
- És... mi lenne az? - Kérdeztem most már Erinre nézve.

Elgondolkodtam. Igazából túl sokat képzeltem a helyzetbe, azt hiszem. A saját példámból tudom, hogy a szex nem minden. Hiszen visszaemlékezve, mikor először lefeküdtem Klausszal, jobban utáltam, mint bármely' más lényt ezen a világon, és az a gyűlölet vetekedett az anyám iránt érzett haraggal. És mára itt vagyunk, ebben a gyönyörű helyzetben.
- Öhm... nekem semmi közöm hozzá. - kezdtem aztán fejemet rázva visszakozni. Az ő dolga, mit művel azzal a boszorkánnyal. De ezek szerint némileg pozitív hatással van az anyámra, és ez ebben a szituációban úgy gondolom, nélkülözhetetlen. És ha én magam nem tudom Klausszal átvészelni ezt a zűrös időszakot, hát az egyik lehetőség az lesz, hogy elmenekülök, vissza a saját hazámba. Vagy itt maradok és megkeresem azt, aki számomra is vidámságot hoz az életbe.
- Én... azt hiszem, van neked valamim. - néztem aztán Tatia szemeibe őszintén. Talán évszázadok óta először. - Nem gondoltam volna, hogy valaha oda akarom majd adni neki, de talán neked többet jelent majd, mint nekem. - mondtam, de... mielőtt elindultam volna érte, még a szemeit fixíroztam.

Meglepődtem a kijelentésén, ami akár kérdésnek is hangozhatott volna, mégsem az volt. Mintha csak a lényegre tapintott volna, viszont így jobban belegondolva eléggé érdekesen jött ez ki, hiszen nem akartam én, hogy jobb kedvűnek tűnjek. Tényleg így lett volna?
- Nem, én csak... - Kezdtem bele, aztán pedig sóhajtottam egyet. Megint ez a mentegetőzés, egyszer az agyamra megy. - Nekem csak jólesik, hogy valaki próbál segíteni nekem. És ő ezt teszi... ő javasolta, hogy jöjjek ide, szóval... - Nagyon jó, magam sem tudtam, hogy mit akartam kihozni ebből, szépen belezavarodtam a saját mondatomba. Mint valami idióta.

A mai nap a meglepetéseké. Be kell vallanom, hogy eddig nagyon úgy tűnt, hogy csakis negatív mindaz, ami történik, és elhangzik, hiszen nem tud engem meggyőzni semmiről, ami eredetileg a céljában állt.
Most azonban... némileg már jó irányba billent a mérce, bár meglehetősen ledöbbentett, hogy Tatia nevetett, még ha nem is olyan igazi nevetés volt ez, mint általában.
- Neked... jobb a kedved attól a pasastól. - szűrtem le a lényeget, bár úgy hangozhatott ez, mint egy félig kijelentés, félig kérdés. Mert én erre nem tudtam megmondani a választ. Mindenesetre akkor változott meg a hangulata, amikor beszélni kezdett róla.

Olyan jólesett látni az arcán egy gyorsan átsuhanó és halvány, de mégis mosolyszerű valamit, mint még soha semmit. Az volt a célom, hogy egy kicsit megkönnyítsem a helyzetét és ezzel ugyan nem nagyon szolgálhattam, de tényleg örültem ennek a kis gesztusnak. Hiszen... régen láttam már őt mosolyogni, úgy, mint az anyja pedig már majdnem ezer éve.
- Igen, ő az. - Aprót nevettem, nem is tudom, hogy miért. Talán a megfogalmazása miatt vagy valami más idézte elő...fogalmam sincs. És most hirtelen nem is voltam képes mást mondani...

Próbáltam felidézni, hogy a múltkori beszélgetésünk során melyikünk volt az, aki inkább lelkizni akart, és arra kellett rájönnöm, hogy én mentem hozzá, mégpedig hogy bűnbánóan bánjam meg bűneimet, miszerint beleszerettem abba a férfiba, akibe ő már ezer éve szerelmes.
Hosszú idő óta - legalábbis mióta ő itt van - először jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, bár magam sem tudom, mi idézte elő.
- És ez a Curtis az a pasas, aki múltkor ott volt veled, amikor beállítottam a birtokodra, és ti ketten éppen... öhm... - köszörültem meg a torkomat, de ezt nem lettem volna képes finoman kimondani. Hiába, nem voltam a finomkodás híve.

- Igen, sejtettem, hogy nem abból a fajtából való vagy. - Halvány mosoly ült ki az ajkaimra, de azt nem tettem hozzá, hogy elvégre csak a saját vérem, így valamiben hasonlítania kell rám és a várvonal többi tagjára. Tudtam, hogy nem szereti, ha valamilyen párhuzam van állítva közénk, éppen ezért hallgattam inkább és próbáltam nem figyelembe venni, hogy valószínűleg nekem nem nagyon hisz. De ezért nem hibáztathatom.
Kérdésére felkaptam a fejem és kiléptem a gondolataim halmazából. - Mindig is voltak, de... kevesen segítettek ilyen ügyben. Összesen ketten. Az egyikőjük Esther volt, Klaus anyja, a másik személy pedig ő. Curtis. - Észre sem vettem, de a halovány mosolyt ismét visszakéredzkedett a szám sarkába. - Felajánlotta, hogy megmutatja, hogyan érzel és mire gondolsz. Ezért jöttem ide és... akárhogyan is hangzik, de örülök, hogy itt vagyok. - Néztem Erinre teljesen őszintén. Tudnia kellett, hogy most nem viccből vagy gúnyolódásból vagyok itt, hanem komolyan gondolom azokat, amiket mondtam.

- Aha... - mondtam csak ennyit. Most higgyek neki? Ha rendes lány lennék, úgy tennék, minden bizonnyal. De neeeem, én nem vagyok rendes lány, én egy gonosz, önző vámpír vagyok, aki most életében először valamiért rosszul érzi magát, amiért tönkretette az anyja lehetőségeit. És talán ez mondja bennem egyfolytában azt, hogy a lehető összes ellenérvet mondjam ki, ami miatt én kiléphetek a képből és ő boldog lehessen. Talán olyasmit is mondtam, vagy gondoltam, amit simán beképzeltem, ugyanezen okból kifolyólag.
- Nem az a típus vagyok, aki feladja. Csakis abban az esetben, mikor valami már végképp reménytelen. És a mai nap végére már tudni fogom, hogy ez az-e. - bámultam a padlóra, majd egy újabbat sóhajtottam, és Tatia szemeibe pillantottam.
- Mióta vannak neked boszorkány barátaid? - kérdeztem végül, témát váltva. Igen, ez érdekelt.

Legszívesebben odaléptem volna elé, hogy megöleljem és azt mondjam neki, hogy rám bármiben számíthat, de ez több okból nem valósult meg. Az első és legfontosabb ok az volt, hogy miattam került ebbe a helyzetbe. A másik pedig hogy eléggé furcsán jött volna ki ez egy ilyen hatalmas, évszázadok óta tartó törés után. Ezért csak annyit csináltam, hogy próbáltam a bennem lévő összes együttérzéssel és minden más normális, emberi és anyai érzéssel ránézni.
- Semmi olyan nem történt, amire gondolsz. - Ha jól sejtettem, hogy mit gondol, akkor ez az állításom igaz volt, mégis blöffölni készültem, hogy egy kicsit is megóvjam attól az érzéstől, amit az előbb a szemeiben véltem felfedezni. Szerencsére a blöffölés mindig is ment nekem. - Csak szavak hangzottak el Erin, semmi más. Klaus bolondsága miatt nem kellene feladnod azt, amit iránta érzel. És semmi más miatt sem.

Egy teljes pillanatra abba a hitbe ringattam magamat, hogy elmondja, és ezzel valamivel könnyít a vállamra zúduló terhen. De hogyan várhatom el tőle, miközben... talán nekem IS kellene segítenem neki?
A szavai azonban keserű mosolyra fakasztottak, és egy másodpercre azt hittem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de azt hiszem, ezt csak beképzeltem.
- Ezzel is megadtad a választ. - mondtam egészen halkan, majd a végén megköszörültem a torkomat ugyanazzal a keserű mosolygással. - Köszönöm, hogy eljöttél. De ha az történt kettőtök között, amire én most gondolok, akkor kétlem, hogy olyan sok eldöntenivaló maradt számomra ebben a kapcsolatban. - rántottam már egyet nemtörődöm stílusban a vállamon. Innentől kezdve... Klaus Mikaelson nem érdekel. Ha Tatiát sem, az még viccesebb. De a szeme beszélt helyette is, és tudtam, hogy nem egymás haját tépték.

A kérése... ez volt az, aminek nem tudtam eleget tenni. Vagyis pontosítok: nem akartam. Nem azért, mert nem lett volna kedvem elárulni, hogy Klaus mit mondott nekem, hanem azért mert nem akartam mélyebbre taszítani a lányomat az érzelmi válságban. Azt szerettem volna, ha legalább addig nem kerül rosszabb állapotba, míg Klaus saját maga el nem mondja neki vagy ha nem teszi, akkor ne is kelljen tudnia róla.
- Ebben nem segíthetek, Erin. - Néztem rá gyengéden. - Ez már a te és Klaus dolga, nem az enyém. Ha ő elmondja neked, akkor majd megtudod... de így... én nem tehetem.

Nagyot sóhajtottam. Azt azért nem mondtam volna, hogy feleslegesen jött ide, mert valamiben segített. Több mindenben is, bár az egyik eléggé negatív folytatási lehetőség, de közelebb léptem hozzá, és mélyen a szemeibe néztem.
- Én mindennel együtt elfogadtam őt, és ezt ő is pontosan tudja. De ha tényleg jót akarsz nekem... mondd el, mi történt az utcán... kérlek. - tettem hozzá a szinte soha ki nem mondott szót. - Mert egyfolytában arról beszélsz, hogy mit mondott neked tegnap este. De ezek szerint ma délelőtt nem azt mondta. Talán hülye a logikám, de mégis ez a sejtésem. - sóhajtottam.

Elfordítottam a tekintetemet és megforgattam a tekintetemet. Ez tényleg nem egyszerű, sőt úgy érzem, hogy soha nem voltam még ilyen nehéz és bonyolult helyzetben. A pokolba kívántam magam ebben a pillanatban, pedig ilyet nem sűrűn szoktam csinálni, hiszen szerettem élni. De most még az is jobb lenne, ha a lángok mardosnának.
- A találkozásunk tényleg véletlen volt. Vadászni akartam, de belé botlottam az utcán. Ennyi. - A tekintetemben láthatta, hogy teljesen őszintén beszéltem és magyarázkodásnak is lehetett vélni a szavaimat, de ezt szerettem volna elkerülni és nem beszélni róla. - Klausban viszont mindig ott lesz az a szerinte uralkodásra teremtett része. Ezt soha nem fogja feladni... a kérdés az, hogy mindezzel együtt el tudod-e őt fogadni. Csak egy pillanatra kell behunynod a szemed, hogy rá gondolj és megtudd, mit érzel pontosan. Az az érzés tiszta lesz Erin... - Nagyon halványan a másodperc törtrészére elmosolyodtam, és a mosolyom egyszerre volt biztató és keserű. Érdekes összeállítás. - De amint látom hiába jöttem, nem tudok veled dűlőre jutni.