Kénytelen voltam betörni. Annyit nem tudtam volna fizetni, hogy egy motelben ne hívják ki a rendőröket egy férfi miatt, aki láthatóan mindjárt elvérzik. Arról nem is beszélve, hogy alighanem egyedül el is vérzek ott. Mindenképp segítségre volt szükségem. Nem ismertem elég jól a várost, hogy tudjam ilyenkor hova mennek azok a rohadékok, akik szeretnék elkerülni az ilyen esetekben a kórházakat. A kórházak pedig most se jöhettek szóba. Egy örökkévalóságra rács mögé ültetnek, ha kiderül, hogy egyáltalán fegyverek közelébe kerültem. Ezt pedig nem hagyhatom. Kockázatos volt a dolog, de nem érdekelt, életben akartam maradni, erre pedig így volt csak esélyem.
-Csak gyorsan kell csináld! Regenerálódom, csak … lassan – nehezen ejtem már ki a szavakat, de próbálok eszméletemnél maradni, ami egyre nehezebben megy. A testem lassan regenerálódik a méreg miatt ugyan, de ha elég gyorsan sikerül kiszednie a golyót, akkor nem fog annyira lelassulni, hogy az végzetes legyen. Utána pedig … ha már a golyó kint van, bármit tesz velem, rendbe jövök.
-Csak csináld! – nem akartam ráförmedni, de a fájdalomtól ingerült voltam, és nem volt se erőm, se időm elmagyarázni neki azt, hogy mi is vagyok. – Túlélem, csak … vedd ki! – egy fokkal kedvesebben próbáltam ezt elmondani, de egyre nehezebben ment már az is, hogy ne adjam át magam az egyre csábítóbb semminek.
Fogalmam sincs, hogy meddig bírhattam az eszméletemnél maradni, ellépdeltem még valahogy a kanapéig, mert éreztem, hogy akár össze is zuhanhatok végelgyengülés miatt, akkor pedig Ivy esélytelen, hogy képes legyen felvonszolni a földről. Amint azonban a kanapéra kerültem, már szinte semmi se derengett, úgyhogy viszonylag hamar megadhattam magam a fájdalomnak.
-Élek – állapítottam meg, mormolva magam elé, mikor kinyitottam a szemeim és megláttam a plafont. Oda, ahova én kerülnék, lángokban állna minden. Itt viszont csendes volt, már-már nyugalmas. – A golyó … remek. Rohadt dögök! – szitkozódtam, de fel is lélegeztem, mikor megláttam a töltényt az asztalon heverni. – Kifizetem majd azt, amit összevéreztem – pillantottam fel Ivy-re, mikor rájöttem, hogy itt van mellettem. – Meddig voltam kiütve? – kérdeztem, ahogy lassan a seb felé nyúltam. A regenerálódásomnak nem sokkal azután, hogy a méreg kikerült, el kellett kezdődnie. Mivel élek, valószínűleg el is kezdődött, de nem mindegy, hogy mennyi méreg jutott belém. Amíg nem tisztul ki a szervezetem, nem tudok teljesen felgyógyulni. Örökké pedig itt sem maradhatok. – Köszönöm. Jól csináltad – bólintottam felé. Ez még kimaradt, most bepótoltam. Valószínűleg épp elég kérdése van, úgyhogy felesleges lenne találgatnom. Inkább megvárom, míg rám zúdítja az egészet.

Fel sem tudja fogni, milyen lehetetlen egy helyzetbe sodort most azzal, hogy felbukkant az otthonomban. Bármennyire is szeretném elmosni a határokat felügyelő és barát között, attól még vannak olyan dolgok, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Az pedig, hogy az este folyamán kapott pár golyót a hasfalába... pontosan ilyen dolognak számított. Vele ugyan még frissnek volt mondható az ismertségünk, ám ettől függetlenül ő hozzá is ugyanúgy viszonyultam, akárcsak a már régi motorosnak számító pártfogoltjaimhoz. Fontosnak tartottam, hogy inkább barátként tekintsem rám, mintsem karót nyelt felügyelőként, ám ezzel a mai húzással semennyire sem könnyíti meg a dolgomat. Szeretnék mellette lenni, segíteni neki, átbeszélni a történteket, hogy aztán leszűrhessem a megfelelő következményeket, de félő, hogy ezt barátságos berkekben aligha tudnám megtenni. Legalábbis nem ebben a helyzetben, hisz egyértelműen látszik Frank-en, hogy valami kétes ügyletbe keveredett, amiből sajnos nem is éppen jól jött ki. Azonban egyelőre nem idegesítem annak tényével, miszerint köteles vagyok jelentést írni a meglepetésszerű látogatásáról, hisz most sokkal fontosabb problémával nézünk szembe.
- Szórakozol velem? Nem szedhetem ki csak úgy! - ellenkezem vele, miközben felfigyelek arra, miként húzódnak össze arcának izmai a fájdalomtól. Tükörreflex-szerűen utánozom a mimikáját, s őszintén sajnálom, hogy át kell ilyet élnie, még akkor is, ha komoly esély van arra, hogy bizony megérdemelte amit kapott.
- Nem fog megölni. Én viszont lehet, hogyha mindenképp ragaszkodsz ehhez a kisebb műtéti beavatkozáshoz. - valószínűnek tartom, hogy hallucinál csupán és azért beszél össze-vissza a méreggel átitatott golyókról. Hülye lennék, ha elhinném, hogyha kiveszem a bennragadt golyókat, akkor majd helyre jön. Szerintem orvosra lenne szükség, méghozzá igazi orvosra, aki steril környezetben megfelelő eszközök segítségével tudná eltávolítani őket.
- Frank? Frank! - rázom meg a vállánál fogva, de mivel egyre laposabbakat pislog, félő, hogyha nem lépek most, akkor meg se éri, hogy kiérjen érte a mentő. - Ahj, csessze meg! - érzem, ahogy elönt a düh és képtelen vagyok visszafogni magamat, s továbbra is higgadt maradni.
A fogót a kezembe véve azt is lelocsolom a whiskey-vel, bár elég gyenge fertőtlenítési módszernek gondolom ezt, ám sajnos jelen pillanatban nincs más megoldás, ha pedig nem cselekszem... Frank akár tényleg meghalhat. A földre csöpögő alkohollal nem törődöm, majd később ráérek feltakarítani, ha már véget ért ez az élet-halál harc, ami jelenleg a nappalim kellős közepén zajlik. Ujjaimat Frank oldalára helyezem, oda, ahol a lövések okozta seb is tátong és próbálom kitapogatni a benne maradt golyókat, mindezt úgy, hogy a lehető legkisebb plusz fájdalmat okozzam vele. Mikor az elsőt kitapintom, odaemelem a fogót és óvatosan belenyúlok a sebbe, hogy kihúzhassam azt a rohadék golyót. És... sikerül! Őszinte üdvrivalgásban törnék ki, ha nem fogna el a hányinger a vér látványától, illetve ha az eszem nem tudatosítaná bennem újra és újra, hogy egy másik emberi lényben nyúlkálok egy fogóval. Ez az egész annyira... etikátlan, rossz és nem mellesleg még életveszélyes is, hogy megfogadom, amint túljutok ezen, én bizony imádkozásba fogok. Mert nem tudom, hogy lehettem annyira őrült, hogy elhiggyem, Frank-nek ettől nem lesz semmi baja, hogy voltaképp én mentem majd meg az életét. Azzal miért nem számoltunk, hogy mi lesz akkor, ha mindezek helyett inkább megölöm? Amint ez a gondolat megszületett az elmémben, már láttam is magam előtt a címlapokat... a felügyelő, aki végzett a pártfogoltjával.
Remegő kezekkel, összeszorult gyomorral és végeláthatatlan dühvel szedtem ki két másik golyót is. Utána hiába nyomogattam az oldalát, hiába hívtam segítségül a fogót, nem találtam többet. A dohányzóasztalra, a három kiszedett golyó mellé helyezem a fogót és egy rövid pillanatig figyelem, ahogy pár csepp vér útra kél és lassan arrébb csordogál az üveglapon. Mindenféle egészségügyis képzés híján mindössze arra van eshetőségem, hogy egy újabb adag whiskey-s fertőtlenítés után jó alaposan bekössem a sebet. Meglehet, nem ártana össze is varrni, de azt már sehogy sem veszi be a gyomrom, nem beszélve arról, hogy időközben Frank is mintha elaludt volna. A mutatvány után mozdulni sem bírok mellőle, tekintetem ide-oda ugrál a bekötözött seb, Frank arca és az asztalon heverő véres tárgyak között, míg végül le nem pillantok a vértől sötétvörös színben pompázó ujjaimra. A szívem zakatol a mellkasomban, mégis lélegzetvisszafojtva várom, hogy Frank magához térjen.

Nem hallottam, hogy közeledik valaki. Az érzékeimet már is elkezdte kikezdeni a méreg. Rohadt vérszívók. Csak a gyávák ölnek méreggel, akik képtelenek szemtől szemben megmérkőzni. Mindig is utáltam az ilyen rohadékokat. Ha nekem bajom volt valakivel, szemtől szemben elintéztem. Nem lopakodtam mögé, nem szúrtam hátba, nem mérgeztem meg. Régimódi vagyok, szeretem látni az ellenségem arcát, mielőtt szétzúzom.
A falban megkapaszkodva tartom meg magam, összevérezve a tapétáját, de most a legkevésbé sem tudott érdekelni a lakásának esztétikai hogyléte. Éreztem, hogy a testemből folyamatosan elszáll az erő, és egyre jobban kell küzdenem azért, hogy eszméletemnél maradjak. Homályosodik a látásom, azt még érzékelem, hogy felém fordul, de azt már nem tudom kivenni, hogy mi az, amit felmutat. A fogónak kell lennie annak. Megpróbálok érte nyúlni, de mellé megy.
Ha nem lennék az ájulás szélén, akkor alighanem magam próbálnék meg elbotladozni, de nem volt elég erőm ahhoz, hogy most ellenkezzek, úgyhogy amennyire tudtam, igyekeztem magamat megtartani, de minden egyes megtett lépéssel egyre nehezebb volt. Kábán nézek felé, amerre remélem, hogy van és csak bólintok, de magam sem tudom igazán, hogy mire. Valamit mondott. Nehezen bírtam kivenni a szavakat, a gondolataim pedig egyre inkább eltompultak, alig bírtam őket megtartani.
Szóra nyitottam a szám, de csak egy sóhajtás és morgás elegyét hallattam. Nincs elég erőm ahhoz, hogy magyarázkodjak. A kezében tartott whisky-s üvegért nyúltam, és én is meghúztam, mielőtt visszaadtam volna neki. Éreztem, hogy a nyakamon is csorog le, de szerencsére sikerült eltalálnom a szám is.
-Mint a pokol – jegyeztem meg, próbálva ébren maradni. Kivert a víz, a testem minden porcikája az ellen volt, hogy a tudatomnál maradjak. Azok a rohadt vámpírok okosak voltak. Nem sokára viszont halottak lesznek. – Csak szedd ki, ami bent ragadt. Helyre jövök utána, de … -  hátravetettem a fejem, elharapva a mondatot a fájdalomtól. Mint a pokol. -  … méreg van bennük. Megöl. Szedd ki. Csak … szedd ki – majd később adok magyarázatot arra, hogy miért jövök rendbe csak úgy. A szervezetem helyre fog állni, a vérfarkas lét egyik előnye. Viszont addig nem tud, amíg a golyók bennem vannak.

Tulajdonképpen büszke is lehetnék magamra, ahogy a meglepetés erejével sikeresen lesújtottam az otthonomba betörő egyénre, hogyha nem egy ismerőssel állnék most szemben. De a felismerés, miszerint pont az egyik pártfogoltamat ütöttem meg, villámcsapásként ér, mert voltaképp mindenre számítottam, csak épp erre nem. Aggódva figyelem a mozdulatait, s veszem észre, hogy milyen erővel kapaszkodik a konyhapultba... mintha anélkül képtelen volna megállni a két lábán.
- Csipesz! - bólintok és rögtön a fürdőszoba felé veszem az irányt, de ott hiába keresek, szemöldökcsipeszen kívül mást nem találok. Nem tudom mekkora lehet a baj, kétlem, hogy ekkora csipesszel bármire is menne, de mivel ma már épp elég meglepetés ért, így B terv gyanánt elsüllyesztem a zsebembe az apró tárgyat, majd visszasietek a konyhába. - Állj félre - kérem, majd kicsit oldalról meglökve őt, mutatom, hogy melyik irányba tegyen meg egy fél lépést. Míg leguggolok, már nyitom is ki a mosdó alatti szekrényt, hogy az apám régi, fém szerszámos ládáját előhúzzam. Felpattintom a zárat, a láda tartalmát pedig rögtön a földre öntöm. Nem szabadna ennyire szétszórtnak lennem, de a helyzet most megkívánja, hogy ne csigatempóban keressem elő a fogót. Leghamarabb pedig úgy találom meg a csavarhúzó, a villáskulcs és a különböző egyéb szerszámok között azt, ami nekünk kell, ha szétterítem őket a földön.
Felnézek rá, miközben diadalittasan felmutatom neki a fogót, de látva, hogy mennyire elsápadt, újra aggódni kezdek. Nagyon nincs jó színben és félő, hogy én kevés leszek ahhoz, hogy megoldjuk ezt az egészet... Nem beszélve arról, hogy mint a számára kijelölt felügyelőtisztje, köteles vagyok jelenteni az ügyet, hisz kétlem, hogy azt a golyót túl tisztességes módon szerezte volna.
- Na jó... - felállok és mellé lépve az egyik karját átemelem a fejem fölött, majd a vállamra helyezem. - Támaszkodj rám, bemegyünk a nappaliba. - utasítom és tulajdonképpen nem is tűrök el tőle ellenkezést, rögtön elindulok, húzva őt magammal, már amennyire az erőmből persze kitelik. Ha nem segít, valószínűleg egy lépést se bírok tenni, ezért bízom az együttműködésében.
- Már csak pár lépés - mondom biztatóan, ahogy megérkezünk a kanapé mellé. Segítenék neki leülni, de ahelyett, hogy ez a mutatvány lassan és óvatosan menne végbe, voltaképp rázuhanunk a kanapéra. Érzékelem, hogy már-már dőlne is el az egyik oldalára, de ellentartok neki. - Frank, ülve kell maradnod! Hallasz engem? Nem szabad lefeküdnöd! - ha lefekszik, akkor jó eséllyel el is alszik, ami ekkora fokú vérveszteséget figyelembe véve nagyon nem jönne most jól. Így ébren kell maradnia, méghozzá bármi áron.
Mikor kicsit biztosabban ül, akkor visszafutok a konyhába, hogy behozzam magammal a nappaliba a whiskey-t és a fogót, igaz nem nagyon akarok belegondolni abba, hogy ezek után mi fog következni. Rosszul vagyok a vér látványától és nagyon nincs gyomrom ahhoz, hogy itt és most a kanapémon egy kisebb műtéti beavatkozást hajtsak végre. De látva, hogy milyen állapotban van... nem igazán lesz más választásom.
Gondolkodás nélkül húzom meg a whiskey-s üveget, hogy némi folyékony bátorítással ruházzam fel magam, mielőtt bármibe belekezdenék. Féloldalasan leülök mellé, majd minden különösebb engedélykérés és miegymás nélkül felhúzom az ingét. - Uh, jézusom! Mi a francot műveltél? - kérdezem tőle, ezzel beszédre kötelezve őt, bár aligha most fogjuk ezt komolyabban megvitatni, sőt. Most csupán azért szükséges mindez, hogy a tudatánál maradjon és még véletlenül se ájuljon el.
- Ez most valószínűleg csípni fog - jelentem ki neki, majd öntök némi alkoholt a sebre fertőtlenítés céljából. Most pedig következhet a beavatkozás, amitől már most, előre felfordul a gyomrom. - Csak, hogy tudd... sohasem csináltam még ilyet.

- Van valamim, ami érdekelhet.
Így kezdődött. Mostanra már inkább voltam egy közülük, mintsem a zsaru, akit évekkel ezelőtt szó nélkül lőttek volna le. Szívességeket tettem, hogy én is kérhessek, ha szükség van rá. Így mikor az egyik törzsvendég elmesélte, hogy hallott hencegni egy vérszívót azzal, hogy miként ölt meg két gyereket, és egy nőt, akik egy falka vezetőjéhez tartoztak, vérszemet kaptam. A bárt Jennre bíztam, régóta dolgozik már nekem, tud bánni a vendégekkel is. Én pedig felszerelkeztem és egyből autóba szálltam, hogy megtaláljam a rohadékot, akiről meséltek.
Darabosan mozogva kutattam át a szekrényeket valami alkohol után. Megleptek a szemétládák. Vagy egy fél tucatnyian voltak, épp készültek indulni. Egy esélyem volt, ha ezek egyszer elmennek, sose kerülnek újra elő. Egy koszos lebujban ütöttem rajtuk, ott most épp helyszínelhetnek a rendőrök. A felét megöltem, de a maradék elbánt velem, mielőtt elhúztak volna. Nem tudtam olyan gyorsan menekülni, mint ők, így kis gondot okozott az, hogy lerázzam az utánam igyekvő egyenruhásokat. Egy kórházi ágyon fognak agyrázkódással ébredni, de nem lesz semmi komolyabb bajuk.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy ráfogtam egy whiskys üvegre a szekrény gyomrában, habár ez inkább hathatott hörgésként az állapotom miatt. A szekrénynek támaszkodtam, majd az ingem felhúzva próbáltam volna leönteni a sebet, de épp mikor az üveget felemeltem, éreztem meg az ütést a hátamon, ami miatt kissé előre dőltem, és az üveg kicsúszott a kezemből, de szerencsére még időben tudtam utánanyúlni.
A szekrény szélébe kapaszkodva fordultam meg a nő felé, az én vonásiam viszont nem tükrözték az ő meglepettségét. Nem így terveztem, de láttam a szabadlábra helyezésemkor kiállított okmányhoz csatolva a lakcímét, amire emlékezve idetaláltam.
- Csipesz – mondtam kissé kábán – Kell egy csipesz … vagy fogó – tettem aztán hozzá, ahogy előre dőltem a szekrényre. Egyre inkább ködösnek éreztem a gondolataimat, a lábaim nem éreztem biztosnak, mintha egy fa lennék, amit gyökerestül próbálna meg kitépni a tomboló vihar. Az egyik golyó nem ment át rajtam, farkasölő lehet benne, úgyhogy minél előbb meg kell tőle szabadulnom.