- Hogy is szokták mondani? – tettem úgy, mint aki elgondolkozik a szavakon, pedig már régen tudtam, hogy mit fogok mondani. – Az igazság fájdalmas tud lenni, de azért még mindig több a vevőd, amióta itt vagyok, mint előtte volt. Netán tévednék? – nos, tényleg nem volt szép dolog tőlem, de ha már tényleg takarózhattam az üzlettel, akkor miért ne tettem volna meg? Nem hazudtam és legalább addig se kellett attól félnem, hogy újra zavarba jövök, vagy esetleg nem lelelem a hangomat, vagy ami még rosszabb cincogásként fog hatni az, amit mondok. Csak duzzogtam egy sort azon, amikor azt mondta, hogy soha, de nem mondtam már semmit se. Rosszul hiszi, ha úgy gondolja, hogy ezzel máris megnyert egy csatát, mert nem. Nem fogom végre magamat hagyni. megpróbálok kiállni a saját érdekeim mellett, még ha rohadtul is nehéz és bármennyire nem meglepő, de ő se könnyíti meg a helyzetemet, meg az se, hogy ennyire közel kell lennem, hozzá. Amikor éppen azt boncolgatja, hogy szerinte mi a helyes, akkor csak alig hallhatóan hitetlenkedve elnevetem magam, mintha valami rossz viccet hallottam volna. Mennyire egyszerű, hogy csak a saját érdekeivel foglalkozik és mindenki más nem számít Neki ez a jó, akkor ez van. – Valóban nem áll, de ahhoz képest egész jól szereted megmondani, hogy mit tegyek és mit ne. Ezt mondod, de közben mindig másképpen cselekszel. Akkor talán ideje lenne eldöntened, hogy mi is a helyzet, nemde? – lehet, hogy olyan vagyok, mint egy duzzogós kislány, de most pont nem érdekel. Nem fogok hátraarcot csinálni. Nem fogom hagyni azt, hogy még többször zavarba hozzon, mint azt korábban tette. Muszáj megmaradnom ilyen erősnek a látszat kedvéért, ha nem is könnyű. Legbelül egyáltalán nincs ilyen nagyszám, sőt, inkább remegek, mint egy kocsonya, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt a felszínre ne engedjem. Így talán nem veszett fejsze minden. A múltamra pedig nem akartam gondolni. És amúgy is a lehető legnagyobb taplóság volt tőle, hogy előhozakodott vele. Végül pedig inkább mégis menekülök, mintha csak fulladoznék annyira közel hozzá. Még szerencse, hogy nem vagyok valami nagytermet, mert így könnyedén kiszökhetek a karja alatt, mielőtt időben kapcsolna, hogy utána háttal álljak meg neki. Kicsit rendezem a vonásaimat is, s próbálom őt kizárni valamennyire az elmémből, és abból is, hogy a bőröm alá jusson igazán. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de legszívesebben lekevernék neki egyet és újra elrohannék. Menni akarok, de még se tudok. Meg se mozdulok, mert nem akarom látni arcának a rezdüléseit, azt, ahogyan megváltozik, vagy éppen bármilyen sötétséget. Részben tudom, hogy igaza van, de akkor se változtat a dolgon, mert a legnagyobb Seggfejnek tartom őt, aki egyszerre gyűlölök és szeretek is valami fura oknál fogva. Amikor viszont egészen közel ér hozzám és a fülembe suttog, akkor a testem is reagál és jól esően beleborzongok. Arra viszont mond, vagyis a mondandója végére egyáltalán nem számítottam, de mielőtt bármit reagálhatnék, igazán felfoghatnám azt, amit mondott azelőtt könnyedén sétál el, hogy utána a konyha sötétségébe burkolózzon. - Azt mondod, hogy én húztam keresztbe mindent, a tervet és a számításaidat, de valahogy még is olyan… - túrtam idegesen a hajamba, majd pedig lerogytam pontosan abba a fotelbe, amelyikben korábban ő ült. Arcomat kezembe temettem rövid ideig, hiszen az, amit mondott… Azzal szinte mindent megkérdőjelezett, mert ezek szerint mégis törődik valakivel, de képtelen saját magának is bevallani, vagy ténylegesen úgy viselkedni. – Miért tetted, ha közben mégis úgy csinálsz, mintha csak egy teher lennék számodra? – emeltem fel végül a fejemet és a sötétségben megkerestem a sziluettjét. Arcának rezdüléseit nem láthattam, de még ennek ellenére is őt néztem.
A jelenléte kiborítóbb volt, mint máskor. A könyvtár csendes magánya egész jó volt, és próbáltam időközben a saját magam gondjaival foglalkozni, de akarva akaratlan, mindig oda jutottam, hogy idegesít, hogy nem tudom merre jár. Erre tessék, most, hogy itt van, idegessé tesz, mint egy kisfiút, amikor az anyja valami olyasmin kap, amin nem kellene. Felmordulok, hogy azt hiszi, a puszta jelenléte mások számára üdítő, ellenben az enyémmel. Nem értem mi baja, eddig sem voltam épp a kedvesség és a segítőkészség mintapéldánya. Ha ilyesmit vár, mondanám, hogy az ajtó nyitva, de nem, nincs. Még egyszer nem lép ki rajta úgy, ahogy az elmúlt napokban tette. -Hirtelen hogy elkezdett érdekelni az üzlet. Kényelmes ezzel takarózni, igaz?-bár nem igazán szánom ezt megválaszolandó kérdésnek, mi tagadás, jobb volt vádaskodni most is, mint hangosan beismerni, hogy tulajdonképpen igaza van. -Mielőtt meglepődnél, közölném, hogy soha.-ez korántsem volt igaz, ám jelen helyzetben és a beszélgetés keretei között nem volt alkalmas a szót olyasmire terelni, ami nem idevaló volt. Nem csak rá gondoltam, de nem véletlenül volt itt velem és nem a gödör mélyén, ahol az apja szívesebben látta volna azt hiszem. Egyenlőre viszont tőle és az embereitől is tökéletesen megvédtem, hát a magyarázkodásra ráérek majd akkor, ha valaki a fejemhez fegyvert fog.-Helyes? Relatív fogalom mindenki számára. Látod, ezért viselkedek úgy, ahogy. Az én értékrendemben ez a helyes. A tiedről pedig nem áll módomban véleményt alkotni.-könnyűszerrel tegeződöm vele, nem is próbálok más modorban reagálni, egyszerűen érzem ökölbe szoruló kezeim, amikről eddig próbáltam tudomást sem venni. Ez jól megy, egészen addig, míg közém és a fal közé nem kerül, pillantásom pedig könnyű szerrel siklik a szavakat fejemhez vágó ajkaira. Emlékszem az ízére, amitől elmosolyodom magamban, de ennek kifelé jelét sem adom, sőt. Tekintetemmel övét ejtem csapdába és figyelem a barna írisz változását. A csókja talán olyasmi, aminek hála inkább ellököm magamtól, mintsem közelebb engedjem ahhoz, akit eddig tökéletesen elrejtettem, azt a férfit, aki azért mentette meg, mert látta benne a fényt. A fényt, amit elvesztett rég, és ami a családjával együtt valahol rég maga mögött hagyott szemét volt csupán. Szavaira felszalad szemöldököm a homlokom közepére, és ahogy kibújik a helyzetből, a falra meredve féloldalas mosoly húzódik ajkamra. Hát tessék, előbújt a kisördög, ahogy mondani szokták. Nem reagálok a kijelentésre, inkább megoldom egy terelő mondattal, amit alapesetben hihető módon elő tudok adni. S a jelek szerint ez most is tökéletesen sikerül, legalábbis így tűnik. Felé fordulok, és bár nem láthatja mozdulataim, hisz háttal áll nekem, vállat rándítok. -Mond ki, amit szeretnél. Seggfejnek tartasz, segítek, mielőtt a szavakat keresnéd. De elárulnék valamit, ami apró dolog, de talán felvillan végre a fejedben az a lámpa.-dőlök kényelmesen az üres falnak és fonom mellkasom előtt keresztbe kezeim.-Az apád világosan kifejtette anno, hogy mit vár el az embereitől. Gratulálhatsz neki, tökéletesen kivitelezte, amit akart, hisz itt vagyok. Az meg sem fordult a fejedben igaz, hogy okkal vagyok ilyen. Persze, miért is fordulna meg, hisz te maga vagy a tökéletes királykisasszony, aki apucit védi még akkor is, ha meg akarta öletni.-indulok el felé, szándékosan dobálózom ismét a múlttal, s mikor mögé érek, füléhez hajolva folytatom.-Mit is mondtál? Sosem törődtem senkivel, igaz, csak magammal. Elgondolkodnál egy kicsit azon, miért vagy itt és nem egy gödör alján? Mert az apád terve mégsem volt olyan sikeres, észrevettelek és ez épp elég volt.-nem fejezem be a miértekre kitérve mondandóm, inkább ellépek mellette és megrázva fejem, felfogom, hogy az aduászt a kezébe adtam úgy, hogy nem akartam odajuttatni. Elsétálok a hűtőig és előveszek egy sört, majd lepattintom róla a kupakot és a pultnak támaszkodva figyelem a sötétből, hisz a nappalival ellentétben, itt nem égett a villany. Arcom nem láthatja, ellenben én látom minden vonását.
Eléggé meglepett azzal, amikor az íriszei megváltoznak és még szép, hogy kicsit megijedtem, hiszen sose láttam még ilyennek őt, vagy legalábbis nem velem szemben. Legtöbb esetben átkoztam azt, hogy csak teliholdkor vagyunk képesek kötelező jelleggel átváltozni, de most inkább hálás voltam a sorsnak. Hallottam már olyanokról, akik máskor is képesek átváltozni, valami fura rituálén vettek részt, de elméletileg már nincs rá esély. Nem is értem, hogy ő miért nem próbálta megtörni ezt az átkot. Mindegy is, hiszen az én szerencsém az, hogy nem egy dühös farkassal, hanem „csak” egy dühös férfival kell szemben állnom. - Ha nem foglalkoznék másokkal, akkor már régen lehúzhattad volna a redőnyt. – vágom az arcába csöppet se kedvesen, de annál inkább széles mosollyal az arcomon. Mintha élvezném azt, ha nem is úgy, ahogyan értette, de valamennyire sikerült kivágnom magam a dologból. Tényleg nem a vendégszeretetéről híres, így nem csoda, hogy néha akad olyan, ha meglátják azt, hogy ő áll a pultban, akkor inkább ki is sétálnak egyből a boltból. – Másrészt meg ezen meg se lepődök, hiszen mikor is érdekelt más magadon kívül, de most komolyan?! – pillantottam rá kíváncsian, mintha csak olajt akarnék önteni az így is lángokban álló nappaliba. Tuti, hogy én se vagyok normális, de azokban a pillanatokban nem mindig sikerült lakatot tenni a számra időben… - Ohh, s amiért én itt vagyok, akkor máris helyes a viselkedésed, mert akad olyan, aki képes morgós medvének elfogadni? – a kérdőtekintet se maradhatott el a szavaim mellől, s ha szükséges volt, akkor egy kisebb időre még farkas szemet is néztem vele. Lehet, hogy pimasz vagyok és sokszor a falra mászom már tőle, de attól még valami hülye oknál fogva számomra fontos és kicsit talán sikerült a szívembe is férkőznie. A következő pillanatban a tettemmel még magamat is meglepem, nem csak őt. Arra viszont nem számítok, hogy ne használná ki az alkalmat, hiszen ha másra nem is lennék jó, akkor itt lenne a remek alkalom, hogy azt tegyen, amit akar, de ehelyett inkább eltol, ami eléggé pocsékul esik, de nem adom jelét. Amikor pedig közeledik, akkor én hátrálok nemes egyszerűséggel, míg végül a fal ellenem szegül és utamat nem állja, hogy így beszoruljak közé és Mr. Barrons közzé. A lehelete szinte arcomat simogatja, ahogyan fölém tornyosul, de ennek ellenére is rá emelem az íriszeimet. - Hogy ne engedj már az ágyadba, s te se bújj máséba?! – kérdeztem félig meddig és ki is jelentettem, hiszen azt tudtam, hogy sose fogom tudni megváltoztatni őt. Illetve burkoltan talán azt is kifejeztem, hogy ne lökjön el magától, ha már nem is mindig könnyedén, de képes vagyok elfogadni olyannak, amilyen, akkor szerintem ez nem volt túl nagy kérés, vagy mi a szösznek is lehetne nevezni. - Tényleg mindened megvan? – kérdeztem vissza kissé talán bosszúsan, s ha lehetőségem volt, akkor átbújtam a karja alatt és tettem egy-két lépést a szoba közepéig. – Jó tudni ezt… - érezhette a kisebb cinizmust a hangomban, hiszen vajon tényleg mindene meglenne, amit akar, vagy van még olyan, amit birtokolni akarna, de még se tud, vagy legalábbis nem állandóan…
Bizonyos dolgokban a szavaim nem vitákba akartam bocsájtani. Más dolgokban viszont, amiben vitákra alapoztam, szerettem, ha a vita vezet valahová. Nos, bár jelen eset nem volt vita, szívesen eltársalogtam volna még a fenekéről és arról, hogy mennyire belepirul egy jól célzott mondatba. De ő a nagy kislány, tagadja, hogy elpirult és ellenkezik a gondolattal. Attól én még magamban elmorzsolok egy mosolyt, és csak ezek után lépek tovább, a beszélgetés kevésbé édes, vagy pirulásra okot adó része felé, ahol az ember feje maximum mérgében lehet kétszer akkora és vörös. Összerezzen, mivel talán még annyira sosem borított ki, hogy szemem borostyán színűvé változik, és ha nem lenne az átok része, hogy csak Telihold idején tudunk átváltozni, akkor már alighanem a morcos farkas helyett egy vicsorgó vadat látna. Elszakítottam valamitől, hogy jobb legyen neki, de nem ígértem, hogy jó társaság is leszek, hisz arról semmit sem tudott, hogy én ki vagyok. szemében egy mogorva, arrogáns és kifejezetten bunkó pasi voltam, semmi több. A látszat pedig mindkettőnknek jól jött. -Másokon? Mit törődsz te másokkal? Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak, szarok rá, hogy hányan hisznek még ilyennek!-reagálok szavaira, hangom még mindig mély a dühtől, ami agyam uralja.-Tudod, hogy ebben mi a szép? Mindennek ellenére is itt vagy, mintha téged hidegen hagyna az ilyesmi.-nem mintha érdekelne, ha az ellenkezője lenne igaz, és nem is tagadom, hogy olyan vagyok, mint amilyennek leírt. És mindennek fejében egyik pillanatról a másikra cselekszik, meggondolatlanul, és úgy csókol meg, mintha természetes lenne számára ez a cselekedet. Nem volt családom, a nőket nem azért engedtem az ágyamba, hogy szerelmes estéket és gyertyafényes vacsorákat adjak nekik. Őt pedig ebbe pont azért nem akartam belesodorni, mert nem olyan voltam, mint amilyennek hitt, vagy amiről azt gondolta, hogy bennem rejtőzik. Ez az egész csak egy öltönybe csomagolt valaki volt. Ellököm, hátrálok és ő is. A távolság nem megoldás mindenre, de jelen esetben jól jön, hogy agyam le tudjam hűteni, még mielőtt téveszmékbe ringatná magát, hogy mit is kérne és hogyan is venne revánst szavai miatt. De a gyengeség szinte érezhető, és közelebb lépek hozzá, míg a falig nem hátrál, és úgy nézek le rá, hogy ne tudjon se tekintetem elől, se előlem menekülni, beszorítva őt közém és a fal közé. -Akkor mit vársz?-érdeklődöm kifejezetten átható és őszinte tekintettel méregetve, hasonló választ várva tőle. Kérdésére szemöldököm összehúzom, szinte a mogorvaságom kiül arcomra is, ami pár pillanat elejéig képes volt kisimulni ismét. -Mit akarnék? Mindenem megvan és semmi sem változott.-ez bár nem teljesen volt így, s talán pont ezért kezd majd velem vitába, nem érdekel. Nem tudom mit várt egy olyantól, mint én. Hisz ahogy mondta, mindenkinél nagyobbra tartom magam, és egy seggfej vagyok, még ha ezt ennyire konkrétan ki sem mondta eddig.
Szavaira csak összeszűkült szemekkel néztem rá, s kicsit még a farkasokra jellemző íriszek is megjelentek, mert roppant mód nem volt fair az, amit mondott. Jól tudtam magam is, hogy sikerült elárulnom magam, de attól még nem kellett volna az orrom alá dörgölni. Majdnem még egy kisebb morgást is kapott, de azzal csak még inkább alátámasztottam volna azt, hogy tényleg elpirultam, ahogyan azt is, hogy nekem nem megy annyira könnyedén erről a beszélgetés, mint neki mehet. Vélhetően több tíz döntött már ágynak, de számomra ő volt az első, s ezt még mindig nem tudtam bánni, vagy legalábbis nem teljesen. Egy részem még mindig menekült volna tőle, borsot tört volna az orra alá állandóan, míg a másik felem meg inkább a közelében maradt volna és újra megtapasztalta volna azt, hogy milyen is elveszni azokban az érzésekben, amik nem éppen szerelmes regények lapjaira valók voltak. Még szép, hogy megijedtem a morgásától, hiszen ez jóval másabb volt, mint a korábbiak és nekem sincsenek az idegeim rézből, vagy éppen vasból. Könnyedén képes vagyok megingani, még ha erősnek is mutatom magam. Részben az voltam, másrészt nem, hiszen sose volt könnyű életem. S ha még el is hozott otthonról, abból az életből, amiben részem volt, akkor is egy másik fajta börtönbe csöppentem részben. Egy mogorva és magának való férfinak a börtönébe, s ha menekülni akartam volna, akkor is képtelen voltam rá, hiszen a lábaim újra és újra visszasodortak mellé így vagy úgy. - Én?! – pillantottam rá csodálkozva és elkerekedett szemekkel. – Szerintem összekeversz saját magaddal. Te nem tudsz túllátni saját magadon. Te tartod magadat mindenkinél felsőbb rendűnek és olyannak, aki csak átgázolhat másokon. – csúszott ki ajkaim között a csöppet se kedveskedő szavak. Lehet, hogy elfutottam, lehet, hogy néha megmakacsolom magamat, de akkor se voltam annyira szörnyű alak, mint amilyennek le akart az előbb festeni. Az sokkal inkább illett rá, mintsem rám. Így nem értettem, hogy ez most mégis honnan jött neki. Valakinek bocsánatot is kell tudnia kérni. A szavaira csak megforgatom a szemeimet, hiszen nem is ő lenne, ha nem így reagálna rá. Tényleg, mintha a szíve helyett esetleg valami kő lenen legbelül, vagy magam sem tudom, de mielőtt még túl sokat agyalhatnék rajta olyat teszek, amit roppantmód nem kellene, de mégis kési. De hamarosan el is lök, de még a szék is közénk kerül. Sietve hátrálok pár lépést, hiszen nem csak ellök, hanem a szavai se csengenek éppen békésen. Figyelem őt, majd kicsit feljebb szalad még a szemöldököm is. A hátam végül vagy a falnak vagy pedig valami szekrénynek simul ismét, így már nem hátrálhatok sehova. Figyelem a fölém magasodó alakját és állom a pillantását. – Sose mondtam, hogy a szőke hercegre várnék, hiszen akkor vélhetően nem itt lennék, hanem máshol. – feleltem neki végül, miután megleltem a hangomat, de nem értem hozzá, ahogyan ajkait se érintettem meg. Elegendő volt egy elutasítás, nem hiányzott még több. – S te már eldöntötted, hogy mit akarsz? – talán nem volt éppen épelméjű dolog részemről, hogy visszakérdeztem, de már visszavonni nem tudom. Viszont a kérdésem jogos volt, hiszen nem akarok a játékszere se lenni, akit csak ő érinthet meg, de én őt nem akkor, amikor éppen gondolom… Fogalmam sem volt arról, hogy mibe fogok keveredni, de most valahogy nem is akartam ezen gondolkozni.
Nem válaszolok, tulajdonképpen tudom, hogy a határaim súrolja, s ezzel ő is tökéletesen tisztában van, mégis úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kiborítson. De elkeserítően hathatna rá, hogy nem érdekel szava, és mint egy dacos kisgyerek, inkább nem mozdulok, és nem szólok egy szót sem. -Az édes kis baba pír az arcodon roppant mód arra utal, hogy tulajdonképpen érdekel is, de ha választ kapsz, még a végén ájultan esel össze.-válaszolok kérdésére, röviden kitérve viselkedésére, ahogy velem szemben áll, és ahogy süt róla, hogy a lábujja hegyéig pirul, bármit is tegyen. A véleményemről viszont nyilvánvalóan tudhatta, hogy micsoda, de azt magamnak most is megtartottam, csakúgy, mint más -de nem mondanám, hogy hasonló-, helyzetekben. Látom rajta, hogy nem érdeklik a szabályaim, a határaim, s szinte szándékosan hozza az állhatatos formát, a lányt, akit szinte minden alkalommal egy kanál vízben, gondolkodás nélkül fojtottam volna meg. Ilyenkor csak az jutott eszembe, hogy az apja miért tehette ki ennyi mindennek...nyilván, semmi komoly oka nem volt rá...dehogy... Hagytam, hogy a könyvesboltot csatatérré alakítsa, a lakásom viszont eltökélt céllal tartottam volna meg jelenlegi helyzetében, hiszen nagy szükségem volt rá pár hátralévő tárgyaláshoz, nem mellesleg, ez még mindig az én házam volt, nem az övé. És azt már tudhatta, bizonyos határt átlépve, bármire képes vagyok, s ha nagyon kihúzza a gyufát, nem csak ígérgetni fogom, hogy kidobom, de valóban meg is fogom tenni. Torkomból előtörő morgásom egy azon kezdetleges jeleknek, melyek kifejezik, hogy valóban átlépi a határokat, s testtartásának változásából még a dühömön keresztül is látom, hogy némiképp megrémült. Valahol legbelül ennek láttán elnyomok egy mosolyt, mely némileg jelzi, hogy örömittas pillanatba hozott, de ennek jelét nem adom, megtartom a támadó testhelyzetet és a sötétbarnán csillogó szemeket. Hátha némi hatással lesz rá. -Nem érdekel, mert semmi másra nem vagy képes, csak a magad játékát játszani, kicsinyesen és leszarom módjára, mintha a világ közepe te lennél, és mindenki meghajolna előtted.-kérdésére válaszolva, tőlem nem túl megszokott módon állok elé, káromkodás távol álljon tőlem, az már a végső jele annak, hogy a vérnyomásom a magaslatokat veri. Elengedem, és leülök az asztalomhoz, ezzel kiadva útját, tökéletesen jelezve, hogy felőlem oda megy, ahová akar, már komolyan nem érdekel. -Jókor jut eszedbe...-dünnyögöm a választ, a papírba úgy belevájva a tollat, hogy aláírásom kis híján az asztal lapjára is átüt. Feltett szándékom volt, hogy ne nézzek rá, mire egyszerűen az asztal mellé lép és megcsókol. A másodperc törtrésze alatt merevedik meg állkapcsom, és olyan hévvel tolom el magamtól, hogy a szék kettőnk közé kerül, és két kezem ökölbe szorulva, ismét morogva nézek rá.-Ezt soha többet ne csináld!-morgom, és közelebb lépek hozzá, még ha képtelen is vagyok uralkodni a gondolataimon, ajkaira siklik tekintetem-Ideje lenne, ha végiggondolnád, hogy mibe keveredsz bele. Nem csak máskor, most is. Ne dédelgesd azt az álmot, hogy a te szőke herceged vagyok, aki virágcsokrokkal és reggelivel ébreszt.-magasodom fölé ismét, szinte olyan mélyen cseng hangom, mint még soha, és valószínű tekintetem is pontosan annyira komoly és annyira szór szikrákat, mint még soha. A hangulatváltozásaiból és az ehhez hasonló hirtelen jövő cselekvéskényszereiből már elegem volt.
- Lehet, hogy egyik se vagyok, de ennek ellenére vélhetően mégis valamennyire érdekel. – villantottam rá egy féloldalas mosolyt, miközben a pimaszság továbbra se tűnt el a hangomból vagy éppen a tekintetemből. Ha nem érdekelné, akkor vélhetően nem is hagyná fent, hogy ne tudjon bosszantani vele. Annyira kicsinyes tud lenni, amennyire én is, ahogyan mind a kettőnkben megvan a csökönyösség. - S ha igen? – kérdeztem vissza sietve, mielőtt még esetleg jobban elárulhatnám azt, hogy kissé ingoványos talajra tévedtünk. S ha ez így megy tovább, akkor a semmi nem érdeklő stílusom komolyan hamarosan porrá fog zuhanni, megsemmisül, akkor pedig olyan leszek, mintha meztelenül állnék előtte. Azt pedig nem akarom. Kell a páncélom, kell valami, ami mögé én is bújhatok és nem csak ő. Számomra csak ez maradt és semmi más. Hallom azt, hogy egyre inkább penge élen táncolom, aminek valamennyire örülök is, míg másrészt nem. Eléggé nehéz azt a figurát hozni, hogy nem érdekel semmi se és nem tartok tőle, mert legbelül azért jó párszor összerezdültem, de úgy néz ki, hogy egész jól sikerült magamra ölteni ezt a hacukát, ha ő ezt nem látja. Erre azért kicsit büszke vagyok. Még akkor is, ha nem illene. Ami pedig ezek után jön. Mondjuk azt, hogy elértük a jéghegy csúcsát, már csak komolyan a vulkánkitörés hiányzik, de szerintem az is hamarosan érkezni fog, ha így folytatjuk. A könyvesboltot múltkor kissé átrendeztük, de itt mégis mit lehetne tönkre tenni? Semmit se, hiszen vélhetően hamarabb állítana, mint kettőt tudnék pislogni és nem is áll szándékomban törni és zúzni. Vannak más fajta vulkánok és talán az érzelmi vulkánok sokkal veszélyesebbek, mint bármi más. Figyeljük a másikat, amikor viszont mélyről jövően morog egyet, akkor már nem tudom titkolni, hiszen összerezdülök és egy kisebb fajta ijedtség is megcsillan a szemeimben. - Tényleg ennyire nem érdekelne? Ennyire hidegen hagyna, ha már a szellő csak a vérem illatát hozná el, s nem pedig a szavaimat vagy éppen az érintéseimet? – kérdeztem tőle villogó tekintettel és mielőtt még elment volna könnyedén tettem arcára a kezemet, mintha csak tudni akarná, hogy mégis miként reagál rá, de legbelül féltem, s remegtem, mint egy aprócska falevél a hatalmas szélviharban. A szorítás végül engedett, én pedig idegesen túrtam a hajamba. Elindultam felé, vagyis inkább kifelé, de végül megálltam. Nem fordultam meg, csak álltam ott a nappalinak a boltíve alatt. – Sajnálom… - egyetlen egy szó volt, majd mielőtt még végig gondolhattam volna, hogy mit teszek szinte előtte teremtem, az egyik kezemmel a feje mellett támasztottam meg, majd pedig a Csubakkás kinézetén túltéve magamat egyszerűen megcsókoltam őt. Lehet, hogy el fog lökni, lehet, hogy nem, de a szívem szinte kiugrott a helyéről félelmében…
Nem várhatta tőlem, hogy megváltozzam, hogy csokorral a kezemben várjam, hogy olyanná váljak, aki nem voltam. A tipikus pasi szöveg, hogy nem vagyok neki jó, jelenleg testet öltött. Az életem nem neki való volt, s leginkább azért tartottam magam mellett, hogy megvédjem, mert fogalma sem volt róla, hogy az egész családjának hála, mi foroghat kockán. Nem fogta fel, hogy a farkasát nem tudja kezelni, hogy a múltja üldözni fogja, ha nem nő fel. S ezért eljutottunk idáig. Kellett mellém, mert hiányát éppúgy elszenvedtem, mint azokat a perceket, mikor idegeimen táncolva szegte meg minden elvem, minden szabályom. Mikor megérkezik minden kiül arcomra, dühöm, amiért csak így eltűnt, haragom, amiért szinte belekényszerített valamibe, ami szabályaim között volt, s még csak azt sem mondhattam rá, hogy nem érte meg vagy nem akartam. De ennek nem így kellett volna történnie, s mindketten tudjuk jól, hogy miért. Meg se rezdül, amikor fölé magasodva nézek le rá, s vonom kérdőre. Legutóbb a boltban könyveket vágott hozzám. Itt maximum a lakásom teheti tönkre, amire nem kerül sor sem most, sem máskor. -Nem vagy a barátnőm, az anyám, hogy érdekeljen a véleményed.-simítok végig jócskán borostás arcomon. Őszintén szólva kezdtem megszokni, s kezdett tetszeni is. Az pedig, hogy ez neki szemet szúr, nekem már jó. Csak ne szájalna annyit feleslegesen, mikor senki sem kérdezi a véleményét. Tudja, hogy ezzel az idegeimen tud táncolni, ki is használja minden alkalommal, mikor csak teheti. Látom, ahogy arcára kérdése után apró pír szökik, s erősödni kezd rajta, és tudja jól, hogy a saját csapdájába esett bele, aminek kiásásában én voltam a fő segítő tényező. -Komolyan érdekel?-vonogatom szemöldököm, kihasználva a megteremtett helyzetet, s kicsit élvezkedek benne, mert isten ment, hogy ne vegyem fel kicsit a stílust, amivel minden alkalommal megtisztel. Oda-vissza, amit ad, vissza is kapja, ez nem kérdés tárgya. -Hát persze…-sziszegem kicsit dühösebben, mint az előbbi könnyű témánál, s ahoyg rángatja a vállát, az már a határaim is elkezdi feszegetni. Féltettem, amit beismerni nem lettem volna hajlandó, de mivel ezzel tisztában volt, rendszerint tesztelt. Egy idő után viszont megesküszöm, hogy az se fog érdekelni, ha egy csapat éhes vámpír közé rohan. Kezdek belefáradni a keresztapa szerepbe, aki mindenkit kinyír, kifaggat, csak azért, hogy őt életben tartsa. Mert nem egyszer megtettem, többször nem fogom. Ábrázatához már csak az tett volna egy lapáttal, ha dühösen dobbantott volna, mint egy akaratos nyúl. Elvettem a piát a kezéből, nem érdekelt, hogy a szőnyeg, a padló úszik-e az alkoholban vagy sem. Orrom dühösen húzogatom, csuklóját szorosan tartom és szavaira torkomból egy mély, erőteljes, s jól kifejező morgás tör fel. -Ha ennyire nyűg, hogy itt lakj, velem, és dolgozz mellettem, menj. Nem fogok többször a védelmeződ lenni. Ha meg akarsz halni, tessék. Jó utat.-erősebben szorítok csuklójára, nem törődve a fájdalmaival.-De ha majd valaki vérfürdőt rendez, és te leszel a fő áldozat, eszedbe se jusson a nevem, csak az, hogy előre szóltam, magadnak okozod majd a veszted.-engedem el kezét és sétálok át a pia földre hullott törmelékein, fogaim csikorgatva a dühtől, és úgy ülök vissza az iratok felé, mintha ott sem lenne. Belefáradtam az apja lenni, több pedig az elveim, az ő érdekében nem lehetek.
Nem éltem rózsaszín ködbe, hiszen csöppet se voltam olyan teremtés, vagy talán esélyt se kaptam arra, hogy ilyesmibe csöppenhessek. Tudtam jól, hogy ő se a fehér lovon érkező herceg, de akkor se tudtam megálljt parancsolni a gondolataimnak, az érzéseimnek. Mintha csak valami fura dolog megmozdult volna mélyen legbelül. Egy olyan dolog, aminek nem illene, vagy nem lenne szabad, hiszen egyszerre hordozza magában a gyönyört és a romlást is, ennek köszönhetően egyszerre volt még inkább csalogató és kissé talán ijesztő is ez a helyzet. S ez a két hét se tett túl sok jót. Mármint nem sikerült kitisztítanom az elmémet, de ennek ellenére is minden erőmmel azon leszek, hogy sikerüljön normálisan reagálnom a dolgokra és hoznom a figurát, amit a helyzet megkíván. Arca félelmetes volt, talán sokan megijedtek volna tőle, s mélyen legbelül talán én is, de még se adtam ennek jelét. Miért is tettem volna. Elhatároztam, hogy erős leszek és olyan, amit eme szempár, ajkak vagy érintés nem fog tudni megtörni. Nem hagyhatom neki, ostobaság lenne. Wááá, miért nem tudom kiűzni őt a bőröm alól? Egyszerre akarnám őt távol tudni és egyszerre akarnám újra átélni azt, amit akkor éreztem, éreztünk és amit tettünk. Ez pedig szép lassan meg fog őrjíteni, vélhetően… ki tudja… - Szerintem a nemet többféleképpen is ki lehet fejezni, nem tehetek arról, hogy a szakállad tényleg visszarepített az őskorba téged és ezt nem tudtad értelmezni, csak azt, ha nyíltan kimondtam volna. Ez szerintem már nem az én bajom. – felelem neki csípőből, mintha tényleg nem tartanék tőle és esetleg a távolléte alatt valamiféle kígyó mart volna meg és ennek köszönhetően még csípősebb nyelvezetet kaptam volna. Amikor a hátsómra tesz említését, akkor feljebb szalad a szemöldököm, majd egy aprót ajkamba harapok. – Szóval tetszett az, amit láttál? – s alig, hogy ezt kimondom legszívesebben le is fejeltem volna a falat, hiszen ha erről kezdünk el beszélgetni, akkor vagy rák vörös leszek előbb vagy utóbb, vagy pedig újra elszaladok vagy a messzeségbe, vagy pedig a szobámba… - Esetleg tartasz majd róla valami egyedi oktatást is Eistein? Ha nem mondod, akkor nem is tudtam volna. Nem mondtam, hogy zavarna, de egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg szélütést kaptál, vagy csak véletlen mód állandóan rátehénkedtél a telefonra. – rántom meg a vállaimat, mintha nem is lenne akkora dráma az, hogy nem válaszoltam a hívásaira. Ki gondoltam volna, hogy Mr. Magának való még inkább tud morcos lenni és egyáltalán képes aggódni értem. Mielőtt úgy egymásnak estünk volna szerintem szépen kifejezte azt, hogy nem fog állandóan megvédeni, erre tessék… Nem kérek belőle és máris kitör a világháború. Ez aztán felnőttes viselkedés Jericho! Hamarosan sikerül piát is szereznem, amit könnyedén veszek el és iszok belőle egy-két kortyot, de mielőtt még túlzottan elveszhetnék a mentőseregben a földön köt ki és milliónyi darabra hullik. Dühösen fújtatok egyet, majd rá emelem az íriszeimet, amikor még mindig a kezemet tartja fognak. – Azt még megittam volna… - Egy pillanatra még egy jól eső bizsergés is végig fut a testemen, pedig nem éppen finomkodva tartja a csuklómat. – Mert különben mi lesz? – kérdezem tőle kihívóan és nem eresztem őt a pillantásommal. Biztosan elmentek otthonról, de ez van. Nem tudom semmisé tenni a szavaimat. – Miért lényeges, hogy miért tettem? Miért nem csak az számít, hogy itt vagyok? – kerültem ki megint a kérdését kérdéssel. Ebben egész jó lettem, azt hiszem…
Éreztem, amit éreztem, viszont visszafogni nem tudtam magam. Fura módon csókjai, apró rezdülései megannyi kételyt oldottak fel bennem, s forró bőre sem elutasításról árulkodott. Heves voltam, ahogy ő is, most pedig ki tudja hol kódorog. Valamiféle apáskodó, uralkodó énem azt akarta, hogy itt legyen, a közelemben, mert ha tetszik, ha nem, akár beismerem, akár sem, kívántam még mindig, és vigyázni akartam őt. Ahogy eddig tettem. De ezután is képes leszek rá? Nem vagyok az a típus, aki virágot vesz és romantikázik, nem vagyok az a típus, aki gyengéd és becézgető szavakat suttog élete értelmének fülébe. A gyilkos voltam, nem az elpuhult, aki egy nőnek hála mindent sutba dob. Ennek megfelelően nem is akartam változtatni a helyzeten, bár kétlem, hogy megértené ezt így elsőre. Talán még sokadjára sem fogja, s ezennel hivatalosan is rám fogja aggatni az érzéketlen barom jelzőt. Kit izgat, tegye... Megjelenik végre, mire olyan komor és válaszokat követelő arccal nézek rá, hogy attól még a tükör is széttörne rémületében. Igen, szakállat növesztettem, nem elhagytam magam, inkább lustaság volt, és mindig akadt dolgom, amit hála neki, mással nem igazán tudtam elintéztetni. Elnevetem magam, harsányan és megrázva fejem arra gondolok, hogy mennyire kislány ahhoz képest, hogy... az elkalandozó gondolataim útközben fordítom vissza, még mielőtt végzetesen rossz irányba indulhatnának. -Már megbocsáss, de a nem az nem, ez igaz. Te viszont még annyit sem mondtál vagy üzentél, hogy nem. Tehát nem mondom, hogy én nem értek a nemből, mert az a nem nem is volt kimondva. Egyszer se.-emlékeztetem, pedig volt az a pillanat, mikor dönthetett, de nem döntött nemmel.-Formás fenék? Te sem panaszkodhatsz.-eresztek el egy féloldalas mosolyt, szememben égő tűzzel, mely az emléknek hála lobban fel. Nem volt szégyellni valója, azt meg kellett hagyni. -A telefon egy távkommunikációra jó eszköz. Fogalmam sincs, hogy mi a franc ütött beléd, de felvehetted volna, ha valaki keres. Arra való az a zöld kis gomb. Zavar, hogy esetleg érdekelt, hogy mi van veled? Bocsáss meg, az én hibám.-emelem magam elé kezeim, mintha szabadkoznék, de arcom olyan cinikus és nevetségesen kétszínű, hogy ilyesminek jelét sem adja sem neki, sem másnak. Egyszerűen semmitmondó tekintettel mondom ki, amit gondolok. Pont, mint régen. Hisz semmi sem változott. Nem mozdulok, mikor a piák felé veszi az irányt, ellenben, mikor elém lép, és szóvá teszi az arcomra növesztett szakállt, felmordulok, kikapom kezéből az üveget ami ezzel a lendülettel zuhan a földre, mert közben sokkal inkább csuklójára és másik kezére figyelek, ami a szakállamhoz ér. -Vegyél vissza Mac.-szúrós szemmel nézek rá, szemem aranybarnán csillog, testtartásom pedig cseppet sem a higgadtságról vagy a kedvességről árulkodik.-Elmondod végül is, mire volt ez jó?-érdeklődöm, de továbbra sem eresztem.
Lehet, hogy nem volt éppen a legjobb döntés az, amikor az éjszaka közepén csak kiviharoztam a lakásból, vagyis a boltból. Főleg azok után nem, ami köztünk történt, de magam sem tudtam, hogy miként tovább. Kár lenne tagadni, hogy nem volt magával ragadó és azt se fogom sose mondani, hogy nem élveztem, mert nagyon is élveztem. De akkor is tanácstalan voltam, amiatt pedig pláne, hogy számomra ez volt az első eset. Akár ciki, akár nem, de ez az igazság. S vélhetően ő is rájött erre, azt pedig tényleg nem tudtam, hogy ő miként viselkedne velem, vagy a közelemben, így inkább maradt az, hogy leléptem és próbáltam kitisztítani a fejemet és megszabadulni minden fajta érzéstől, amit neki köszönhetően éreztem. Nem lenne szabad, de még se volt könnyű. Hülyeség lenne azt állítani, hogy szerelmes vagyok belé, vagy ki tudja. Egyszerűen csak annyit tudtam, hogy volt az irányába valami megfoghatatlan és kicsit talán vágytam ismét arra, hogy a kezével, vagy éppen ajkaival bebarangolja a testemet újra és újra. Na jó! Elég, nem szabad hasonló dolgokra gondolnom. S még emellett sietve ráztam meg a fejemet, mintha csak még inkább el akarnám űzni a hasonló téves gondolataimat. Reménykedtem abban, hogy csak a lámpát felejtette égve, de persze, hogy nem és erre szinte azon nyomban rá is jöttem, hiszen alig, hogy beléptem máris megszólalt az imádnivaló stílusával, szerintem ettől még a pókok is falra másznának, ha elfelejtették volna miként is kell. Sietve csukom be az ajtót, majd sietve tekerem le a vékony sálamat, miközben kibújok a cipőmből. - Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. – jegyzem meg könnyedén, majd megkeresem őt végül a tekintetemmel, miközben a kabátom cipzárját lejjebb húzom. – Tudomásom szerint nem kerestél személyesen, így ha annyira aggódtál, akkor miért nem emelted fel a formás fenekedet? Másrészt meg a felnőtt emberek értenek a nemből, ha valaki nem válaszol a hívásokra, akkor vélhetően nem akar beszélni azzal a féllel, aki keresi őt. – mondtam neki könnyedén és kissé szemtelenül talán, de valahogy leplezni kellett azt, hogy kissé talán zavarban vagyok, mivel pontosan tudom, hogy mi lappang a felsője alatt, ahogyan azt is tudom, hogy mennyire mámorító tud lenni ajkainak az érintése. – Mire volt jó a telefonos zaklatás? – kérdeztem vissza, majd leraktam a kabátomat is, végül elsétáltam mellette, hogy keresek valami innivalót, mert az tuti, hogy én nem fogom tudni ezt tovább csinálni, ezt a közönyösséget pia nélkül. Persze annak is fennállt a veszélye, hogy meg fog állítani és roppant mód nem jutok el az italokig. - Magyarázattal tartoznék? Miért is? – billentettem oldalra a fejemet és közben minden idegszálammal azon voltam, hogy ki ne essek ebből a közönyös szerepből, amit magamra öltöttem azért, hogy minél inkább túléljem ezt a találkát. – Látom a borotvádat elveszítetted ebben a két hétben. Segítsek megkeresni? – kérdeztem tőle csilingelő hanggal, ártatlan pillantással, s ha volt lehetőségem, akkor játékosan még ujjaimmal meg is érintettem a szőrcsomót az arcán. – Az Ősemberek már kihaltak, vagy esetleg Csubakka vagy Tarzan szerepére pályázol újabban?
Az ominózus eset óta nem is láttam. Ez úgy egy hete volt, ha nem több. A bolt ment tovább, az életem is, de akkor úgy elviharzott éjszaka, hogy fogalmam sem volt, most akkor merre tovább. Nem voltam a kapcsolatok híve, de könyörgöm, felnőtt emberek voltunk, nem gyerekek. Nem dől össze a világ, ha néha kicsit szórakozunk is. Bár ami igazán zavart, az az volt, hogy nem értettem, zavar-e, hogy ezt most mégsem valami kalandnak érzem. Barátnőkről eddigi életemben a munkámnak hála szó sem lehetett, és ha ő mellettem marad, csak még több bajt hozok a fejére, nélkülem viszont nem éli túl, ezt ő is tudja. A telihold pedig csak egyre közeledett. A könyvelés fölött görnyedve huszadjára hívom a szóban forgó, vagyis inkább gondolataim között forgó lányt, de válasz nem jön. Kétség kívül az idegeimen akar táncolni. -Komolyan, mintha hat éves lenne...-mormogom magamban, de mikor meghallom a közeledő lépteket, a nappali ablakán kibámulva veszek egy mély, határozott levegőt. Mikor az ajtó is kinyílik, nem mozdulok, továbbra is merev tartással meredek a semmibe. Próbálom visszafogni magam, mégis bosszant a tudat, hogy ennyire kétszínű módon tűnt el egy éjszaka alatt. Mintha az egész erre ment volna ki, addig jó volt, hogy tető van a feje felett, de mintha rájött volna, hogy ez mégsem olyan jó ötlet és távozott. Vagy valami ilyesmi. -Örülök, hogy most is, mint mindig azt a módot választottad, amit a felnőttek tennének.-jegyzem hűvös tekintettel és hangon, felé fordulva, és lassan felállok a székből, s teszek egy lépést felé, már így is bőven fölé magasodva, s jókedvnek jele nincs. -Mire volt jó ez az egész?-érdeklődöm mellkasom előtt keresztbe font kezekkel. -Valami magyarázat, hogy két hétig semmi hír rólad?-vonom fel szemöldököm, megállva előtte és lenézve rá. Tekintetem viszont akaratlanul is végigfut alakján és ajkán. És erőt kell magamon vennem, hogy ne kívánjam meg ismét a tiltott gyümölcsöt, ami hívogató, még ha a tekintet és sajátom is, a történtek ellenére is a rég megszokott fényében csillogó.
A boldog család sokszor jobb volt, mint egy boldog párkapcsolat. Legalábbis egy ügyfelem állítása szerint. Nos, ha ezt rám nézve általánosítjuk, a családi boldogság soha, vagy maximum jó régen volt kézzel fogható érték, a párkapcsolatokról pedig ki lehet jelenteni, hogy még annyira sem jeleskedtem bennük. Más kérdés, hogy egyikért sem vetett szét a próbálkozás, sőt. Jól megvoltam én a magam kis világában, elzárkózva az emberinek nevezhető viselkedéstől, és inkább olyan kőszoborként viselkedni, mint a Dávid-szobor, amit mindenki megcsodál, aztán elkönyvelik, hogy látták és továbbmennek, haladnak az árral, amibe az élet sodorja őket. A kőszobor - mai szóval élve- imázs működőképesnek tűnt az elmúlt évek tapasztalatait nézve, egészen mostanáig. A húgom túlteljesítette az összes eddig elém állított kihívást, és sokkal inkább vissza akart rángatni az életbe, mint bármi vagy bárki más. Felnyitotta a szemem, amire valószínűleg csak ő volt képes, hisz a család egyikünknek sem jelentett olyan dolgot, amit szorosan a közelünkben akarnánk tudni. Elvoltunk a magunk problémáival, távol a másiktól, okolva minden elkövetett hibánkért a másikat. Amit tettem, miatta tettem, persze ez is önző indok volt a gyilkolásra, de legalább nem kellett végignéznem, ahogy a szíve kiszakad a mellkasából, vagy vérében vergődve éri el az utolsó földön töltött pillanata. Tudtam, hogy elég erős, nem szükséges mellé bébiszittert fogadni, sosem volt gyenge, ahogy ezt is, úgy a makacsságot is sikerült neki is örökölnie. A dolgoknak a saját medrükben kellett folyniuk, de a miénk csak most ért oda, eddig, mintha egy kiöntött folyó, vagy egy tenger két partoldalán álltunk volna, és egyikünk sem igen akart vizes lenni, a híd pedig egyszerűen nem épült meg. A vér köteléke viszont mindent megfordított, megadta a hídépítés lehetőségét, ami ingoványos talajon állt, így óvatosan és lassan kellett építkeznünk, semmi sem elsietve, viszont mindent átgondolva. Napját sem tudom, mikor nevettem őszintén, hangosan utoljára, de kezdtem benne kételkedni, hogy valamiféle boszorkányságot követett el, s csupán ennek a következménye a hirtelen rám törő felvidultság. -Nos, már így is olyan vagyok, mint aki beszívott.-teszek tőlem nem túl megszokott, egyszerű és túlontúl sablonos, kevésbé kimért megjegyzést a viselkedésemre, mely épp olyan meglepő, mint a derű, ami hangomba szökött röpke másodpercek alatt. Próbálom kizárni a lehetőségét annak, hogy mi lehetne ilyen összezördülésre okot adó dolog, de minden bizonnyal nőnemű egyedről van szó, és nincs is olyan messze, mint amennyire hiszem, hogy mesze van. Azért egy apró remény van bennem, hogy a dominancia mind a kettejüknél normális keretek között kerül megvívásra, bár kétlem, hogy ha pártfogásról lenne szó, én kimaradnék az osztásból. Viszont tudom, hogy kit választanék. A húgom visszakaptam, s tetszik vagy sem, ő a családom, nem pedig holmi idegen, kit igaz, az apjától megvédtem, és években mérve többet voltam mellette, mint a tulajdon húgom mellett, de egészen más, ha a vér köt össze két embert, és más az, ami kettőnk közt van. -Ne legyél már ennyire…-majdnem azt mondtam, hogy lányos, de mégis hogy venné ez ki magát, ha egyszer az. –Félre ne értsd, gyönyörű nővé lettél, de meghagyom az élményt másoknak, hogy a hajad mosogassák.-próbálom kikerülni a félresikerült mondatom, egy olyan célzással, ami egyértelműen kifejezi, hogy aki a közelébe kerül, azt sem fogom jó szemmel nézni, ahogy a haját vagy bármely más testrészét mosogatja. A megjegyzésén csak megrázom a fejem, bár a közös edzést ki nem hagynám, tekintve egy legális verekedési formát, ahol egymásnak eshetünk kulturált körülmények között, noha ez aligha jelent akadályt két embernek, ha a normális és biztonságos körülmények áthágásáról beszélünk. -Kezdjek félni sis? Kicsi a bors, de erős üzemmódban akarnád ezt megmutatni? Mert felőlem bárhol, bármikor.-nézek szemébe, elfogadva a kihívás szerű felajánlását, de egy percig sem kételkedem benne, hogy nem lenne képes jól behúzni nekem, amitől –bár kizártnak tartom-, még padlót is foghatnék. Ez viszont úgy sem fog megtörténni. Gyors útbaigazítást adok arról, hogy hol van most, és hová vezetnek az ajtók, és ahogy látom rajta, szavait alátámasztó arckifejezéssel vizslatja a túlméretezettnek nem nevezhető könyvesboltot. A vevők viszont többségében nem egy mai sikerlistás könyvet keresnek errefelé, s bizonyára ezt is ő tudja, kérdése pedig csak alátámasztja a gyanúm. -A könyvesbolt nem jár akkora figyelemfelkeltő erővel, mintha mondjuk, egy kocsmát nyitnék. Nem mellékesen nem csak egy raktár szolgálhat a különlegesebb és a vevőim számára fontos tárgyak tárolására. A polcokat az emberek nem próbálják meg odébb tolni, ahogy senkit nem is kell túlüvöltenem, és mindent, valamint mindenkit látok, hogy mit csinál idebent.-teszek rá célzást, hogy a polcok némely darabja széfeket rejt el, és a falakon lévő kamerák nem az egyetlen megfigyelésre alkalmas eszközök, hisz erre épp úgy alkalmas egy jó szögben álló, ritka könyv gerince is. A kor vívmányait tökéletesen kihasználom, a lehetőségeimhez mérten persze. Ahogy a lakásba lépünk, nyilván megérzi a lány szagát, ami arcára, még ha nem is ül ki olyan nyilvánvalóan, a gyors körbeigazítás után nekem szegezett kérdése nyilvánvalóvá teszi, hogy igenis foglalkoztatja ez a kérdés. Felmordulok, mélyről jövő, kissé kelletlenséget jelző hangon, és rá emelem a tekintetem. -Saját szobája van, az pedig, hogy vetélytársának érez e vagy sem, nem az én dolgom, nem vagyok az apja. És akkor sem lennél a vetélytársa semmiben, ha valóban így is érezne irántad.-jelentem ki, szívverésemre ügyelve, hogy megakadályozzam a tényt, hogy nyilvánvaló jele legyen annak, hogy ez a kérdés valójában nem azok közé a témák közé tartozik, amit szívesen firtatnék sokáig.-Semmilyen téren nem lesz és nem is volt a vetélytársad.-tekintem ezzel a mondatommal lezártnak a témát, mivel magam sem tudom, hogy miért hangsúlyoztam ezt most ki, ennyire külön, minden mástól függetlenül. A konyhában való forgolódás elég távol áll tőlem, nem mellékesen annyit tartózkodtam mostanában a lakásban, mintha itt se laknék, csak felügyelni járnék, hogy megvan még, s minden a helyén van, semminek nem kélt lába utolsó látogatásom óta. -Ne fogd vissza magad, úgy is tudom, hogy ki akartál nevetni.-jegyzem meg az orrom alatt mormogva, egyik szemöldököm megvonva, szó szerint fél szemmel rápillantva, majd visszaviszem tekintetem az üresedő polcokra. -Szerintem inkább rendeljünk. Nem terveztem mára gyomorrontást.-dobom a kukába a kissé képlékeny színekben játszó felvágottat, aminek szagáról már nem is tennék külön említést. A frizsiderben pedig egy doboz pizzán kívül semmi nincs. Valljuk be, farkasok között is kevés, hát, ha még éhesek is. A kérdésére bólintok, de azért, mikor becsukom a hűtő ajtaját, és a telefont a kezembe veszem, mielőtt tárcsáznék, hozzáteszek valamit. -Amit már mondtam, meghagyom másoknak a lehetőséget a hajad mosogatására, de nem tervezem a közeljövőben, hogy pucér fenekeket lássak minden reggel a konyhámban. Az, hogy kivel osztod meg a szobád, nem az én dolgom, viszont a hotel alkalmasabb arra, hogy átjáró ház legyen.-fektetem le a szabályokat, és kétlem, hogy nem értené, mire is célzok. Viszont ezzel olyan témát ragadtam meg, amit ő se fog szó nélkül hagyni, és kizárt, hogy ne vágna vissza miatta. Nem gondoltam, hogy bárkivel megosztja az ágyát, viszont semmi kedvem nem volt a kalandjait nyíltan látni. –Nem gondolom, hogy könnyűvérű lennél, de maradjon is ez a véleményem.-toldom azért meg a biztonság kedvéért a mondandóm, hogy érzékeltessem vele, a bátyja vagyok, és tiszteletben tartom az erkölcseinek nemességét. Már ha ilyenünk még maradt bármelyikünknek is, bármilyen téren is. -Plusz a vámpíroknak ide nem lesz belépése. Soha.-mondom, mikor a vonal túloldalán megszólal valaki, és gyorsan eldarálom neki, hogy két nagy pizzát kérünk, a feltétek közül kiválasztva a megfelelőeket.
Ha valakinek itt és most kellene csukott szemmel, lekötözve lerúgni egy almát a fejéről, kapásból megcsinálnám,, hogy aztán a gyümölcsöt vidáman a torkába tuszkoljam. Ha azt mondanák, negyven másodpecem van, hogy egy Remingtont darabjaiból rakjak össze, a legutolsó mozdulatba egy képenvágás is beleférne. Még egy vámpírfészekből is kikászálódnék valahogy... De itt mi volna a helyes? Jó ideje annak, hogy nem túl sokat hezitáltam, szinte semmiből nem kerítettem nagy ügyet. A gyilkosságok, apró csínyek egyre könnyebben estek a kezemre, mert nem kellett gondolkodni, csak tenni, amit tennem kell. A bátyámmal való kapcsolatban is jórészt egyetlen érzés dominált, melyből bonyodalomként szerteágazott 1-2 apró ér, s álmodozni ugyan sokat, de remélni... Az emlegetett hezitálás pediglen azért bukkan fel, mert még alig pár perce letettem róla, hogy mi ketten valaha is megpróbálkozzunk a normális kapcsolattal. Ellenben kiderült, hogy nem tudjuk a másikat teljesen mellőzni, és az sem baj, hogy én leszek az, aki engedni fog, bár a helyzet képlékenységébe nem kell belemenni, magától érthetődik. Ha mégsem jön össze legalább megnyugtathatom magam, hogy megpróbáltam... És Jericho sem zárkózik el, végre... Végre. Kevésbé feszült, nem sokszor látni hasonlót rajta, én pedig hozzá hasonlóan próbálok ellavírozni mellette/Vele. Hihetetlen, hm? Lehet, hogy ez lesz az első és utolsó epizód, de nem szabad attól félnem, hogy véget ér, nem szabad lemondanom róla, amikor sosem tudhatom, mit tartogat még az élet. Egyébként pedig... a kutya is a próbálkozásba döglik bele, ha nagyon erősen akarok fogalmazni. Rosszabb nem igazán lehet, ahhoz megértünk már épp eleget. Vér a vérrel egyesült, ismét és újfent, ahogy mindig is össze kellett volna érniük. Nehezen teszem túl az igazságon, jó ideig kísérteni fog a gyilkosság, amit kegyesen bevallott, és ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, ezek után pláne nem fogok kockáztatni, akkor sem, ha vágyom arra, hogy egy társ legyen mellettem. A nők már csak ilyenek... Bevallják vagy sem. Mind vágyik rá, hogy eljöjjön az a bizonyos lovag, álmodják bármilyen formában, de az én sötét hercegem, ha meg is érkezik, bizony a lábaim előtt feltöri majd az aszfaltot a képével, mert onnan tovább úgysem jut. Azt is nehéz felfognom, hogy a bátyám mindezzel védeni próbált. Védeni, noha olyan régen nem mutatott érdeklődést irántam, hogy abba belegondolni is fájdalmas. Nehéz kiigazodni rajta, habár ez nem igaz, inkább igaz rá az a jelző, hogy tökéletes mestere az érzelmektől való külső elhatárolódásnak. Ha nem akarja, senki nem látja át, mit miért tesz, az érdektelenség és harag már-már olyannyira a részét képezi. Mindenképpen sikerélménynek könyvelhetem el, hogy kifordítottam ebből az állapotból, aminek a végeredménye jól áll neki, és annyira szokatlan, hogy már-már fura is, hogy ezt gondolom. Mosoly, vagy kedves gesztus? Jericho Barrons egy olyan oldala ez, amit rajtam kívül talán sosem fog más látni, épp ezért kell megbecsülnöm. És meg is fogom, utolsó lélegzetvételemig. - Az érzés kölcsönös, bátyám. Te is számíthatsz rám. - Az életem adnám, nem kérdés. Lágyan somolygok miatta, ölelésén közben még egy aprót elnyújtva, a markáns vonásokra révedve. Nyilván megkönnyebbülünk mindketten, ami pedig a témát illeti, szórakoztat, hogy feltámad benne hasonló gondolat, annál is jobban megtölt jóérzéssel, hiszen sosem vállaltak értem sem felelősséget, sem más kockázatot, magamnak kellett gondoskodnom, hogy ne csak a szerencsén múljon az életem. És mint az látható itt vagyok... Az ellentétek kellőképpen lecsendesednek, háttérbe szorulnak, helyén akarni vágyás keletkezik, apró lépcsőfoka egy új szintnek. Reményeim szerint végre valami jónak... Jericho nevetése élettel tölti meg a könyvtárat. Igazi, felszabadult hang tódul ki a torkán, az a fajta, ami engem is mosolygásra késztet. Jó ég, nem is hittem, hogy valaha előfordulhat. - Egyszer kénytelen voltam nővérkéset játszani... Azóta tény, hogy rajongok a módszerért. - Vonom meg komolyan a vállam, de a vigyor ismét ott virít az arcomon, méghozzá szinte egyetlen pillanat múlva. - Egyébként ne nevess, jelenleg a mi kapcsolatunk nagyon is hasonlít a kábítószerekre. Óvatosan kell bánni vele... - Kék íriszeim felett pillát rebegtetek és belé karolok. Őszintén szólva csöppet sem feszélyez az igazság, hiszen az is nagy dolog, hogy nem gyilkolni akarjuk egymást. Természetes, hogy számításba jönnek a hátulütők. Sok, rengeteg dolog van még, ami nem feltétlenül lesz jó hatással kettőnkre, de jobb, ha egyelőre a jelennél, a mostnál maradok. - Óó, mernélek én megsérteni? - Ravaszdi mosollyal válaszolok, természetesen a cseppnyi irónia szórakozottságával a bátyám főzési technikáit illetően. Kíváncsi vagyok egyébként, mert nem tudom elképzelni, hogy túl sokat foglalatoskodna a konyhában, bár... Ki tudja, kinek mi a kikapcsolódás. - Esküszöm Jericho, ha a hajam átveszi ezt a szagot, te fogod megmosni helyettem! - A levetett pólót a fejemről lerángatva fintorogva csíptetem az ujjaim közé, elhúzott szájjal méregetem, és azt hiszem, az odor olyan, mint egy görény a háromnapos kukamaraton után... Jézus atya úúúristen, a frászt hozza rám! - Na de ez már hasizom, testvér... Beütemezhetnénk egy-két közös edzést, hogy mutogathassam az enyémet is. - Dobok fel egy lehetséges újabb közös programlehetőséget, ha már a fedetlen fivérfelsőtesttel szembesülök. Bizonyára a csajok most lábszáron pisilnék egymást örömükben, én meg megint kihúzhatom magam: ezt nektek! Praktikus. - Hümmögök, míg tüzetesebben is körbepislogok a magyarázatán, ami a könyvtárat és egyben a lakását illeti. Ami azt illeti, elégedett vagyok azzal, amit elért, akkor is, ha az javarészt a legalitás látszata miatt is kell. Ha nem szeretné ezt a helyet, nem áldozott volna rá sem anyagi, sem más forrást. - Egyre jobban tetszik nekem ez a hely! - Adok hangot a véleményemnek, miután Jer bezárja a kissé megviselt bazárt, mi pedig elindulunk. - Miért pont egy könyvesbolt? - Teszem fel a kíváncsiságom kérdését, ami azóta foglalkoztat, hogy megtudtam a bátyám "foglalkozását". Az ajtó nyílásával megérzem a nő illatát. Elhúzom a szám, mert körülbelül olyan, mintha képen vágtak volna a ténnyel, mennyire előbbre való nálam az a farkas. Lenyelem a gombócot a torkomban, inkább körbeforgok, hogy ismét szemrevételezhessem a bátyám ízlését a berendezések iránt. Nem is rossz. - És McKayla szobája nem közös véletlenül a tiéddel? - Mielőtt felkapná a cukrot, gyorsan hozzáteszem: - Határozottan éreztem bizonyos frusztrációt a nő részéről mindenképp, pláne amikor azt hitte, vetélytárs vagyok, csak ezért kérdezem. - Mivel egyértelmű, hogy itt mászkál az a nőstény, aki egyébként nem is egy rossz parti még női szemmel sem, a bátyám meg... Nos, nem akarok jobban belemenni, mint azt az érzékeny kis lelkem megengedné. Ha feltunningolja magát, az biztos nem azért lesz, ahogyan kérdezek, hanem magáért a nő szóba kerüléséért. Csak remélem, hogy nem kell a páncél... A magam részéről megállok a konyha ajtajában, de ez körülbelül addig tart, amíg kezeimet karba nem öltöm. Jer mellé sétálok, felvont szemöldökkel pislogok a hűtőbe, de mivel nem akarom kinevetni, inkább oldalra billentem a fejem és leküzdöm a késztetést, méghozzá sikeresen. - Nos, Mr. Konyhafőnök? Maradunk a mirelitnél? - A felvetéssel pedig, hogy inkább rendeljünk meg sem próbálkozok, amíg ő nem céloz rá. Isten mentsen egy harmadik világháborútól. Lassan fordítom felé a fejem, valami még foglalkoztat, csak a McKaylás megjegyzésem miatt nem volt alkalmas. - Tényleg nekem adnád az egyik vendégszobád?
A köztünk dúló vihar elülni látszott, a kérdés csak az volt, hogy képesek vagyunk e alkalmazkodni ehhez az állapothoz és vele változni. Előre láttam, hogy Sia tetszését nem fogja elnyerni a kis tervem, ami miatt a Hercegnő az én oldalamon van, vagyis amiért ott tartom, és csak idők kérdése volt, hogy kisüsse, nem csak az üzlet, de némi vágyakozás is köt hozzá, de semmi több ennél. Ez volt ami aztán közénk még inkább csak éket verhetett. hisz bizonyos értelembe véve, más nőt kerestem, aki talán pótolhatta a törődést, amit a húgom tőlem kaphatott volna. A törődést, ami gyenge virágocskából igazi túlélőt formál, de a jelek szerint neki ebből az én segítségem nélkül is sikerei voltak. Mind a ketten az életnek köszönhetően lettünk azok, akik, erősek és makacsok, olyanok, akiket nem törhet meg senki és semmi. A jégfal és a saját erőnk megvédett minket, még ha legbelül haldokoltunk is. Hazudhattam volna neki arról, hogy ki vagy mi vagyok, vagy arról, hogy mit tettem, esetleg arról, hogy amit tettem, megbántam. De nem volt így. A szívverésem idegesítően egyenletes volt, és láttam arcán, hogy elkönyveli magában is: végre egyszer az igazságot a szemébe vágtam. Tudtam, hogy ha akkor mondtam volna el neki, amikor egyszerűen meg akartam óvni a szenvedéstől, összetört volna. Most viszont erősebb, mint valaha, és nem kell tőle tartanom, hogy magába fog fordulni. Idő kell neki, amit megadhatok, ahogy eddig is tettem, de egy részem valamiért elkezdett kapaszkodni a gondolatba, hogy a kettőnk közt lévő szakadék mélysége és szélessége közös erővel és némi idővel csökkenthető lesz. Mindig ostoroztam magam, amiatt csupán néha néztem rá, figyeltem távolról, ahogy felnő, és nem voltam ott mellette, mikor anyánk meghalt, de jobbnak tűnt távol maradni tőle, hisz ismertem az alvilágot. Ha egyszer beszabadul oda valaki, ki nem törhet, ha egyszer valakit bevesznek, nem engedik szabadulni, de annál több fenyegetés lóg majd a feje felett, s a szakadék az emberen eluralkodó félelem miatt közeledik, majd minden küzdelem ellenére az illető beleesik és soha többé nem tér vissza az életbe. Nem lesz elvarratlan szál, amiért két világ között ragadjon, csak megnyugvás, hogy talán a szerettei életben maradnak, hogy az ő élete azért ért véget, hogy másokét óvja. Próbáltam ettől megóvni mindazokat, akik a családom voltak, így őt, de a jelek szerint a sötétség, az alvilág negédes csábítása mind a kettőnket visszavonhatatlanul bekebelezett. S ehhez mérten, hogy az ő letét védtem eddig is, most sem tennék másképp, nem lennék képes egyszerűen azzal a tudattal élni, hogy hevesen és zavarodottságának köszönhetően egyenlőtlen szívverése miattam marad abba, halkul el, s végül szűnik meg, s tudtam, hogy ha valami, hát ez lenne az, ami miatt még én sem tudnék tükörbe nézni. Ahogy a vérünk összeforr, mintha valami megtörne bennem, mintha vére tűz lenne, ami megolvasztja a szívem köré növesztett jégfalat és beengedi a fényt, amit kiskorában is képes volt nekem jelenteni, ami mindig emlékeztetett, hogy érdemes valakiért harcolnom, hogy van egy húgom. Mégis elfelejtettem a felelősségem, amit megígértem a születésekor, hogy vigyázni fogok rá, és egyszerűen a falnak csaptam, mintha az ellenségem lenne. Most mégis megbánom minden tettem, leszámítva persze azokat, amikkel az ő életét akartam megóvni. Magamhoz vonom, és emlékszem a kislányra, akit utoljára karjaimban tartottam, és próbálom megtalálni a pillanatot, amikor igazán elengedtem...de mintha képtelenséget kérnék, egyszerűen nem a múltamba akarok temetkezni, hanem a húgom, aki immár felnőtt, őt akarom megismerni. -Eszedbe se jusson ez még egyszer. Nincs itt az ideje és nem is fog megtörténni. Visszakaptalak, ha kell az életem árán védelek meg.-mondom, hangomban némi atyáskodással, mely arra irányul, hogy akkor sem hagynám, hogy baja essen, ha magának okozza a galibát, amibe kerül. egy héttel, de talán több évvel ezelőtt még ez nem lett volna ilyen természetes, nem is igen érdekelt, hogy mibe keveredik, de be kellett ismernem magamnak is és neki is, hogy testvére voltam és vagyok is, nem csak a név köt minket össze, és a jövőben furcsa mód arra akarok koncentrálni, hogy minden lépését ismerjem és fejmosást adjak neki, ha meredek vállalkozásba kezd, holott ő még enyémről mit sem sejthetett. nem titkolóztam volna előtte sokáig, de még nem volt itt az ideje annak, hogy beszámoljak jövőbeli terveimről. Felé nyújtok egy zsebkendőt, hogy a vérét ne hagyja kárba veszni sokáig, és újabb mosolyt engedek el, ami végül nevetéssé növi ki magát, betöltve a polcokkal szegélyezett falak közt lévő teret. -Szép, finom, óvatos dózisban? Tudnom kellene valamiről?-vonom fel egyik szemöldököm, mert lássuk be ez a kifejezés egy drogos szájából, vagy elvonón dolgozótól jobban hangzik, mint az övéből, és egyáltalán nem a helyzet "szépségéhez" passzoló, de értékelem a gondolatot, és csak bólintok. Igaza van, túlzásokba nem kell esni, és kétlem, hogy naphosszakat a másik mellett töltve bárhová is jut majd a kapcsolatunk. És van mivel foglalkoznom, annak pedig külön örülök, ha az orrát nem ütné bele az én dolgomba. -Ezt bóknak vegyem vagy sértésnek?-érdeklődöm, s bár nem én vagyok a konyha királya, azért képes vagyok alakítani valamit, ami ehető is, ha rá vagyok szorulva, és most ég bennem a bizonyítási vágy, hogy ne okozzak csalódást. Furcsa... ezt az érzést évek óta nem éreztem, csak magammal szemben, és ahogy ez is megváltozott most, kezdem egy részemben kellemetlenül érezni magam, amiért ilyen könnyen megtörhető vagyok. -Ezen könnyen segíthetünk első lépésben.-kapom le a felsőm és csak azért is, gyermeteg gondolatoktól vezérelve a feje tetejére teszem. Nem számolnék be neki arról, hogy nem túl kellemes szagom minek tudható be, így örömmel tölt el, amikor a témát más vizekre tereli. Okos, és érzi, ha a helyzet nem alkalmas valaminek a megvitatására. -Ez a könyvtár földszintje, az emeletre az a lépcső vezet. A lakásom az ajtó mögött van, ami a raktárból nyílik, így jobb is, ha elindulunk arra.-mutatok a megfelelő irányba, de mielőtt elindulnék, lehúzom a bolton a redőnyöket és a táblát a "zárva" felirattal az utca felé fordítom, hogy ma már senki ne akarjon betérni az üzletbe, s végül elindulok a megfelelő irányba. Kinyitom az ajtót, és bár ahogy belépek a nappaliba, megcsap egy másik farkas jellegzetes szaga, meglepettségem nem mutatom húgom irányába, csak magamban írom fel ezt is a szőke hercegnő számlájára, mely így is hosszú volt. -Az az ajtó az utcára nyíló bejárat, bár keveset használjuk. A szobák az emeleten, van üres vendégszoba, ha ingyen szállás érdekel. A konyha arra, a fürdők az emeleten, ez pedig a nappali.-adok gyors útbaigazítást a házról és lépek be a konyhába. Kinyitom a hűtőt, ami nem "nagy meglepetésemre" elég kevés dolgot rejt magában.
Kezdőlap
