A búcsúnak, a nyilvánvaló keserűségén túl van még valamiféle reménnyel kecsegtető és a viszontlátásban bizakodó tulajdonsága is. Az az ember aki az elváláskor a másik szemébe nézve egy ígérettel távozik, és legbelül érzi, hogy bármi áron, de megtartja ezt az ígéretét, az nem csak a találkozás remélt újraélése okán teszi azt, hanem valami kezdődő ragaszkodás miatt. Sosem teszek üres ígéreteket, ahogyan soha nem is szoktam egyet sem fogadni. Életem során megtanultam, hogy az állandó dolgok oly ritka vendégek nálam, hogy a legapróbbat is meg kell becsülnöm. A kapcsolatok, az ismeretségek vagy éppen az olyan találkozások mint a ma éjjeli is, csak átmeneti élményei életemnek, és nem szabad sosem többet tulajdonítanom neki, mint amennyi néhány órára járt belőle. Én most mégis ragaszkodni kezdek. Vonzóvá válik, a halállal itatott test gyönyöre, vonzóvá válik a hang mely békésen és nyugtatón hat rám, és szinte képes egy időre csitítani a boszorkányom dühöngő haragját. Vonzóvá a mély szakadékok titkát suttogó szavak, a túlvilág egy szeletéből visszatérő ködös álomkép, mintha tán igaz sem lenne, hogy egy vámpír mentette meg az életemet. Ha ott maradok bizonyosan megölnek, ha átalakulok közben akkor is. Vérem is vehette volna táplálék gyanánt, ahogyan még mindig megtehetné, de már egy ideje tudom, hogy nem fogja tenni. Ott érzem a lüktető hűvös szívében, a kábulatából magához térő lelkében, vagy éppen a szemeinek obszidián ragyogásában. Még nem tudom miért teszi pontosan, még nem tudom, hogy mi az amit meglátott bennem, de tán ugyanazt amit én is látok benne: reményt valami másra, a Sors ujjainak összekuszálódó szálai között felderengő sosemvolt kapcsolatot, amely normális körülmények között nem következhetett volna be. És amely mégis valahogyan kitörölhetetlen pecsét lesz az élet könnyed szövetén.
- Magamtól nem akarnék semmit elfelejteni…- szólalok feleletül az óvatos kérdésre, aztán egy másodpercre megakadok, mintha érezném, hogy nem a teljes igazságot mondom neki, nyelvemmel lágyan nyalom meg kiszáradó, és cserepessé váló ajkaimat.
-...pontosabban sok dolgot nem akarnék elfelejteni. És van amit igen. Az értelmetlen gyilkolásokat, vagy azt a pillanatot, amikor rádöbbenek tettem súlyára, amikor látom áldozataimat vérbe fagyva heverni körülöttem, amikor még érzem a hús és a vér élettelen ízét a számban, amikor állok meredten a halál érkeztének órájában és szeretném meg nem történtté tenni az egészet. Azt bármikor készséggel visszaadom, azok az emlékek csak gyötrőek számomra. De...vannak olyan dolgok, amikért küzdenék, amikhez ragaszkodnék, és amikor azokat veszi el tőlem, az fizikai fájdalommal jár. Tudod...a lélek az nem csupán egy szó, vagy egy megfoghatatlan fogalom...az itt van, és tud fájni- ujjaim óvatosan érintik meg a mellkasát, éppen csak egy másodpercre, és egy apró, és kitüremkedő, hosszantin elnyúló, nyíló virágra hasonlító sebet simítok végig. Mintha tüzes parazsat érintettem volna már kapom is vissza a kezem, és egészen magamhoz szorítom.
- Bárcsak…- súgom vissza halk visszhangként szavainak elejét, és lemondó kicsit a hangom, mert néha a vágy olyan kevés, ha nem tudjuk a mikéntjét vagy éppen képtelenek vagyunk megtenni azt. Itt ülünk ennek a szobának a sötét ölelésében, és oly válaszokat keresünk, oly megoldásokat, amelyet sok századok óta a magam fajták sem tudtak megfejteni. A boszorkányok ereje mindig hatalmas  és valami elementáris erejű varázslattal kötnek bennünket magukhoz. Mi vagyunk a pajzs, az élő hús, mely védelmezi őket, és még ha agyunk egy része tiltakozik is a rabiga ellen, a cselekedeteink az ellenkezőjéről árulkodnak. Megyünk ha szólít, ölünk ha úgy akarja, pusztítunk és nem hagyunk senkit, ki tettünkről beszélni tudna. Egy ősi szabályt szegtem meg azzal, hogy nem támadtam a vámpírra, ahogyan bizonyosan ő maga a vérének zubogó, akaratos hívó szavával ment szembe, amikor nem mélyesztette fogait a bőrömbe. Életet hagytunk ott, ahol már rég a halál dalának kellene szólnia. Alapvetően nem gyilkolás a küldetésünk, ahogyan a természet is azért születik újjá, hogy teremtsen. Minden élettel valami különlegeset. És mi ennek a részei vagyunk, éppen úgy akár az emberek, vagy más teremtményei a kiszámíthatatlanul tekergő Sorsnak. Látom az almafát, alatta az apró, időette padot, melyen mint megdermedt kőszobor várakozik, és mozdulatlan reménykedik szabadon szárnyaló szép madár visszatértében. Nem tántorítja el semmi, nincs csábítóbb helye a világnak csak ez az egyetlen egy szelet föld, egy apró kis univerzum a végtelenben. Felfoghatatlan lesz az idő múlása, és egy idő után már nem érzékel semmit, nem hall semmit, csak gondolatai között az érkező könnyed és selymes szárnyak suhanásait.
- Vissza fog térni, mert miközben a szabadságot ízleli rá kell döbbennie, hogy csupán ott lelhet békére, ahol mindig visszavárják, nem számít honnan érkezik. Az igazi szabadság tán nem is a távollétben rejtezik, nem is a megtett távolságban, vagy éppen abban, hogy nincs már senki akihez kötődhetnénk, hanem abban, hogy mi választjuk meg kinek akarunk szárnyalni, kinek akarunk énekelni, kihez akarunk ragaszkodni….többé nem parancsra cselekedni, hanem önként. A szabadság a legszebb, önként vállalt áldozat. Azt hiszem…- teszem még hozzá talán az eddiginél is bizonytalanabbul, mert számomra ez az egész érzés, nem is annyira cselekedetekben megfogható. Én nem menekülni akarok Lava elől, hanem azt akarom, hogy magától engedjen el. Ott kacag, ott hallom összedörzsölődő kezeinek idegtépő hangját, és ostobának nevez, álmodozó butának, aki életében először bedől egy olcsó vámpírtrükknek. Tiltakozom, hogy nem….ez nem így van, ám ő tovább duruzsol és próbál ellene hangolni. Hasztalan már. A férfi, ezzel a komor, kopár, mégis számomra nyugalmat adó otthonával a remény lett, hogy képes leszek egyszer majd eltépni a láncaimat, hogy van bennem elég erő, és elég büszkeség, hogy megtegyem. Tán csak az aggaszt, hogy nem tudom még mihez kezdjek vele. Hogyan lehet úgy élni, hogy nem tudom mit hoz a következő reggel a hang nélkül, mire szükségem van, amely gyermekkorom óta hol simogat, hol arcul csap, de mindig velem van. Mindenkit elüldöz  a közelemből akiben akár egy minimálisan is potenciális veszélyforrást érzékel, és a dühe minden esetben mutatja kit és mennyire ítél veszélyesnek. Féltem a vámpírt, mert tudom, hogy Lava mire képes. Láttam már vérszívót a karmai között elporladni, és szállni az ég felé fekete pernye formájában. Megrázom a fejem, érzem, hogy a lemondás és a bizonytalanság ezerszeres erővel húzza lefelé búslakodón.
- Nem tudom, hogy mennyire fogok ebben sikerrel járni, de megpróbálom. Át fog látni rajtam, olyan vagyok számára mint egy nyitott könyv. Tán csak késleltetni tudom, időt nyerni, de ellene tenni, vagy éppen bármiről is meggyőzni nem tudom mennyire lehet. Erick….ő képes lenne feláldozni engem, ha erre van szükség. Nem érdekli ha meghalok, akkor tovább áll, minden bizonnyal keresve magának egy újabb hozzám hasonlatost. Pedig oly kevesen vagyunk már.- ingatom fejem, és hangomból érződik, hogy siratom tán Gaia összes hozzám hasonlatos, egykor boszorkányát védő holt testvéremet. Nem sok időnk maradt, a reggel egyre erőszakosabban közeleg, a melengető nap sugara nekem egy újabb nap a vámpírnak a menedékbe húzódás időszaka lesz.
- Bár ne kellene mondanom!- oly csendesen mondom mindezt ki, mely mégis mintha apró kápolna elhaló visszhangja lenne, az átkozottak utolsó menedéke, a vétkesek nyughelye. Arcom a kézfejéhez simítom, aztán érdeklődve figyelem mit szeretne tenni, mi az amit eddig még soha nem cselekedett megélt súlyos századjai során. Riadtan kapom hátra óvatosan a fejem, amikor ajkai rejtekében felvillan a pusztításra termett szemfog, megnyúlva követelve furakszik előre, ám nem felém mozdul vele, hanem önnön ajkaiba mélyeszt, hogy átkokkal telített véréből egy cseppet fakasszon. Közelsége bódító és feleletül a két apró ajak eleresztve egymást szétnyílik és utat enged neki, hogy a saját hűvös, vérével ékített ajkaival az enyéimhez érhessen. Elszédülve és megrészegülve nyúlok utána, nyelvem szinte azonnal magának követelve simít végig a saját ajkamon, és vonom önnön forróságomba egy cseppjét múlhatatlanságának. Levegőt is alig merek venni, hogy a pillanat megtörését követően mint apró, és riadt állat pihegve figyeljem. Az ablak repedésein egyre erősebben türekedik be az arany ragyogás, mely bíborba öltözteti az ébredező világot. Percek múlnak el szinte végtelenül lassan, mire eljut tudatomig a távolság és az ajtó zár kattanása. Megrezzenve felkapom a fejemet és felé fordulok. A félhomályban várakozón, aki most egyetlen mozdulattal akarja visszaadni a szabadságomat. A székre simuló kabátra egy kósza pillantást vetek, végül felállok és kezemmel megoldom a törölközőt, mely lehullik rólam, és én ebben a derengésben, akárha két világ gyermeke lennék lépek át a szürkeségbe, hogy magamra borítsam az óriási kabátot, mely teljesen befedi pőre testemet. Visszanézek a kanapé felé, melyen jelenlétemről, csak a testem ott maradt lenyomata, és a lehullott méregzöld törölköző árulkodik, akár egy levedlett bőr mi a vámpírhoz köt. Megérintem ajkaimat, aztán összefogom magamon a kabátot. Ökölbe szoruló kezem a szívemre simítom, a másikat pedig felé nyújtom és amikor megfogja, megszakítom a nap erőszakos fájdalmas simogatását, és belépek az ő világába.
- Sosem foglak elegedni innen akkor sem ha már….- nyelek egy nagyot. A szomorúság immáron kifejezhető és érthető formát ölt.
- ...akkor sem ha el foglak felejteni. Ne engedd!Kérlek!- az utolsó másodpercek kétségbeesett ragaszkodása ez, pedig lábaim már indulnának, Lava egyre türelmetlenebbül rángatja a láncokat, csörrenésük az idegeimen ver fájdalmas visszhangot. Ígéretet tesz, és most először kapaszkodni akarok ebbe az ígéretbe. Valami erős munkálkodik a háttérben, valami amiről úgy érzem még sok fejfájást fog okozni a boszorkányomnak. Valami, amitől eddig elzárva tartott, és most kíméletlen a felszínre tört ezen a különös éjszakán. Az ajtóhoz lépek és elengedem lassan a kezét. Az ujjaim egyenként bontakoznak ki a szorításból, és minden egyes pillanatot még meg akarok élni. Kis ujj, gyűrűs ujj, középső ujj, mutató ujj...a hüvelykujj még annyira kapaszkodik végül ereszt az is, és a két kéz egymástól távol hullik le. A távolság újra megnőtt. Az ajtófélfába kapaszkodom, fizikailag érzem a fájdalmat.
- Nem mindig tigris alakban bukkanok fel...sokféle állat formájának felvételére képes vagyok.- jegyzem még meg, hiszen ki tudja legközelebb milyen alakomban találkozik majd velem. Legközelebb...ez lesz a legszebb szó jelenleg amit csak hallani vélek. Végül nem várakozom tovább és magam mögött hagyom a lakást, magam mögött az emeletet, a liftet, a házat, és az egész világát, ahol menedéket adott nekem ma éjjelre. Még egyszer visszanézek a betonjárdák egyikéről a ház felé, majd megfordulok, és sietős léptekkel haladok a város irányába, Lavarosalea otthona felé. Hangja megbocsátóan hívogat, ígéretekkel kecsegtet, és arról suttog, hogy nem lesz semmi baj, hamarosan elfelejtem azt, hogy valaha is találkoztam a vámpírral. Elfelejtem az ártatlan lelkeket, kiknek csak annyi volt a bűnük, hogy embertársaikat védelmezték.
~ Nem akarok többé ölni!~
~ Ezt nem te döntöd el!~
~ Szabad akarok lenni!~
~ Azt sem tudod mi az!~
~ Erick…~
~ Mire a nap lemegy azt is elfelejted, hogy létezik!~
Nem fogom….nem akarom, a vére ott lüktet az ereimben, és agyam akaratosan kapaszkodik belé, hogy amikor majd álmodom, akkor ott legyek a zöldellő almafa alatt, ott vele az időette padon. A madár visszatért. Vissza fog térni.
...Ígérem...

Ebben a lányban több szomorúság lappang, mint azt elsőre gondolta volna Erick. Minden mozdulatában ott rejlenek a tigris karmai, melyek egy vastag falat húznak köré, amit a bánat apró rózsái nőnek be. Minden egyes nap elteltével egyre több rózsa bukkan fel, egyre kevesebb fényt engedvén át a réseken, így egyre nagyobb magányt szülve a falakon belül.
- Másik éned is elnyomja az emlékképeket, vagy ez teljes mértékben a boszorkány műve lenne? - puhatolózik enyhén, hiszen próbálja megérteni a történetét. Miért jutott ide, honnan érkezett... S hová tarthat? Az biz' még ködös a jövőre nézve. Azonban tartson bármerre, Erick mindig ott fog lapulni az árnyékban, a fák mögött, a felhők szárnyán, s onnan fogja figyelni őt, mint valami védelmező őrangyal.
- Bárcsak el tudnám tüntetni a benned kavargó varázslatot... - zúgja a levegő sejtelmes, gondolkodóba eső hangját. Bár a hölgy messze e bűbáj hatása alatt áll, s Erick úgy érzi, ezt nagyon nehezen lehet megtörni. Ám nincs olyan, hogy lehetetlen... Minden varázslat köthető valamihez, minden varázslatnak van egy gyökere, ami azt táplálja. Legtöbbször ez egy tárgy, egy tetoválás, vagy bármi hasonló kézzelfogható dolog. A boszorkány általi varázslatos kábulat miatt e hölgy talán képtelen kilépni a védelmező szerepéből, s így tán gondolatai is ködösek maradhatnak. Ellenben a férfiével, kinek most a megoldáson jár az esze. Minden röpke kis információt meg kell ragadnia, mely képes átjutni a bestia tüzes akaratán, hogy amaz a belül bújó lány szárnyain röppenjen Erickhez.
- A kulcs birtokosa minden egyes nap ott fog ülni a magányos kis kerti padon, a zöldellő almafa árnyékában pihenve. Jöhet zápor, jöhet zivatar... Ő ott fog ülni töretlenül, s várni fogja, hogy visszatérjen a madár, s újra hallhassa édes dallamát, érezze szárnyának suhogását. Talán gomolygó felhők fognak fölé borulni, talán köd telepedik rá... S így a madár nem láthatja őt. Ám a felhők egyszer elmennek, a köd pedig szertefoszlik. Ő pedig ott fog ülni, s vár, hátha egyszer visszatér hozzá. - szavainak könnyed bizonytalansága mégis határozottságot szül. Ott bújik a tény, hogy ezen este után tényleg minden apró emléke kitörlődik, s már soha többé nem fog emlékezni a vámpírra. Azonban ott lappang a boldog remény, hogy talán egyszer tényleg megtörik az átok, s visszanyer a hölgy minden szépséges pillanatot, ami valaha történt vele. S ezekben a pillanatokban meg fogja találni Ericket...
- Ha magamra vállalom a tetteid, te talán nagyobb biztonságban lehetsz, legalább amíg elcsitulnak a kedélyek. Talán meg tudnád értetni a boszorkánnyal, hogy egy ideig hagyjon fel ezzel az egésszel, mert általad el fognak jutni hozzá. Egyre inkább előtérbe kerülsz... S ha téged megölnek, onnantól szabad az út felé. - utolsó szavai tárgyilagosak, minden érzelmet mellőzve mondja ki őket, hiszen ebben számára semmi sem köthető Avarinához. Őt akarja védeni, még ha ez a saját szabadsága árán is kell, hogy történjen. Talán tudna némi időt nyerni Erick számára, amíg kitalálja, hogy szabadíthatná meg e kegyetlen bűbájtól. Azt persze nem lehet tudni, mi fog történni, ha visszatér majd hozzá hamarosan. A legjobb tán az lenne, ha tényleg elfelejtené a férfit? Így legalább nem érezné majd azt a gyötrő űrt, melyet ő fog, miután átlépi majd a küszöböt a lány... Az évszázadokat átölelő fájdalom eltörpül a jövőbe tekintő érzés mellett. Avarina számára viszont talán ez lenne a legjobb, a feledés bús leple. Persze, nem örökre... Erick ott fog munkálkodni a háttérben, megoldást keresve, s kutatva az után a bizonyos kalitka után...
Addig is próbál minden egyes érintést magába szívni, lelkének legféltettebb feleibe elraktározni azt, hogy majd előhúzhassa őket egy-egy búskomor pillanatban, emlékezvén Avarina csodás valójára. Úgy, ahogy itt ül, vele szemben, s úgy, ahogy először érintette őt tigris képében. Az ajkait érintő lágy ujjbegyek elméjének mélyére hatolnak, megvetve ott emlékének magvait, melyek soha nem fognak eltűnni onnan. Ezt pedig megöntözik a bársonyos kezek, melyek Erick arcára simulnak. Homlok, a homloknak vetve, befestve a magvakat aranyló fényével. Hosszú pillanatok telnek el így, s mikor a lány megszólal, a férfiből csupán bús sóhaj szökik elő.
- Birtokolhatja a szelet, a záporokat, a földet... Egy felett nincs hatalma. Felettem más erők munkálkodnak. - azzal enyhén eltávolodik tőle, s lassú mozdulattal lehúzza ezüstözött pecsétgyűrűjét bal kezének gyűrűsujjáról, amaz pedig halk koppanással landol a dohányzóasztal üvegjén, mely kegyetlenül hasítja keresztül a szavakat. Ő is érzékeli, hogy a napsugarak hamarosan megölik az éji vadakat, de tudja, eljön még a sötétség...
- A Sors ellen még ő is kevés. Ezt sose feledd. - márpedig a Sors kettejükhöz kegyes, hiszen útjaikat összehozta. Teljesen biztosan nehéz lesz haladni rajta, ám ott kecsegtet az édes cél, ott ragyog a távolban, s ahhoz, hogy elérhessék, ki kell mászni a tetemekkel tarkított gödörből. Lassú, s nehéz lesz. Ám ez mikor jelentett akadályt Erick számára?
- Bár ne hallanám e szavakat... - zúgja komoran, mikor újra közelebb hajol. Bal kezével eltűr egy kósza tincset a hölgy arca elől, másikkal pedig lágyan megsimítja orcáját.
- Most olyat fogok tenni, amit a háromszáznegyvenhét évem alatt egyszer sem tettem. Ha szabad utat adsz számomra, talán mélyebbre kerülhetek benned... Talán nem fogok teljesen eltűnni... - szavait ködös sejtelmesség borítja, ám pillanatokon belül láthatja Avarina, mire is érti Erick. Szemfogai enyhén nőni kezdenek, mintha csak a benne lakozó vad akarna előtörni, ám bármi kegyetlen mozdulat helyett csupán lágyan saját alsó ajkába harap, melynek nyomán egy kicsiny vércsepp bukkan elő. Ennyi, s nem több, a magányos vércseppet nem követik újabbak, s a halált hozó fogak is visszahúzódnak, szinte azonnal. Lassan, óvatosan kezd közelebb hajolni hozzá, s ha nem húzódik el, akkor szája épp hogy csak érinti a lány ajkait, ott hagyva az évszázadokat megélt átkozott vérmágia egy apró cseppjét. Amellett, hogy gyorsabban gyógyul majd tőle, talán ez a kicsiny rész is átjárhatja minden porcikáját, a ködös emlékek mellett kapaszkodva a matéria világába, mely talán segít kitölteni majd az űrt, melyet a férfi arcának elvesztése fog okozni...
Ha így történnek az események, vagy ha a másik ezt már túl veszélyesnek találná... Bárhogy is legyen, Erick váratlanul feláll, majd az ajtóhoz sétál, melyben elfordítja a kulcsot, szabad utat engedve ezáltal a hölgynek, hiszen ha szólítja a maró bűbáj, akkor tudja jól a férfi, hogy mennie kell. Végül leakaszt egy hosszú kabátot a fogasról, s az étkező asztal előtti szék támlájára teríti. Ekkor már láthatóan mintha sápadt bőre enyhe pírt nyert volna ezalatt a pár röpke perc alatt, amíg a gyűrűtől távol volt.
- Ott leszek. Ott bent... - mutat a másik szívére, majd a kanapé mellé lép, s kezét Avarina felé nyújtja. Ahogy az árnyékból kilép halott keze, s ahogy áthatol rajta az első kicsiny fénysugara a Napnak, úgy kezdi égetni bőrét s lelkét egyaránt, apró, gőzölgő párát hagyva maga után.
- Megkereslek majd. Ígérem. - szavai oly' erősre sikerülnek, hogy szinte egy újabb falat rombol le, mely kettejük közt magasodott. Fáj az elengedés, melyet alig bír meglépni, ám tudja jól, hogyha megpróbálná visszatartani, azzal csak neki okozna gondot. Még nem jött el az ideje annak, hogy teljesen megváljon boszorkánya átkától. Azonban Erickkel az oldalán megtette a kezdő lépést, ő pedig biztos alapot fog nyújtani a hölgy számára. Történjék bármi...

Otthon. Legyen bármilyen fájdalmas emlékektől gyötört, legyen akár életünk és szabadságunk lelki vesztőhelye, vagy akár egy hely hova megpihenni térünk térdig járt utunkon, az egyetlen hely lesz a világon, ahol biztonságban érezzük magunkat. Ismerjük a falakat, ismerjük a hangokat, melyeket némán kap szárnyára az éjjeli sötét, vagy az erőszakosan betüremkedő napsugár. De otthonná mégis akkor válik igazán, ha lesz kivel megosztanunk. Addig csupán egy hely lesz ahova megpihenni térünk, ahol a lélek egy időre felszabadul, és talán elhiteti magával az elme, hogy számunkra ez a tökéletes. Társtalan még egyetlen eleme sincs a természetnek. A köveket a folyó csókolja, a felhőket a napnak sugara, a hegyeket a rájuk boruló hósapka, a házakat a kéményekből gomolygó füst. A fákat a rajtuk táncoló levelek, és minden egyes apró kis teremtménye ennek a földi világnak valamihez kapcsolódik. Úgy, ahogyan én szinte születésem pillanatától Lava-hoz. Eleinte, ha emlékeim között kutakodtam, nem tudtam ki ő, csak azt, hogy amikor sírva és kétségbeesve ébredtem éjszakákon át, amikor lázrózsa nyílt a homlokomon, amikor egyéb betegségek vertek le a lábamról, ő volt mellettem. Az ő arcát láttam anyám helyett és egy idő után már ő volt az akire szülőmként tekinthettem, mert nem volt más. Mégis álmaim legmélyén, talán oly mélységekben ahova ő sosem érhetett el, ahol a mágiája már nem volt elég erős elnyomni, láttam anyám mosolyát. Láttam, ahogyan a hófehér, lebbenő függönyök között a szél beletúr gesztenyeszín fürtjeibe. Hallottam apám mély és dörgedelmes hangját és ezen álmok közepette megtanultam vágyakozni valami olyasmi után ami csak ott létezett: ezekben az álmokban. Ha elég mélyre ásom, ha valami nagyon fontossá válik azt nem tudja tőlem elvenni teljesen. Vajon a ma éjjelt hogyan tarthatnám meg? Hogyan idézhetném fel a találkozást, azt ahogyan a motoron a szélbe kapaszkodva száguldottunk egy számomra ismeretlen cél felé, és csak az érzésre tudtam hagyatkozni, az ösztönök különös suttogására: nem eshet bántódásom. Hogyan tarthatnám meg az érzést, hogy bár nem tudom milyen a szabadság, ha de ha létezhet, ilyennek kell lennie. Nem számít, hogy ki adja, nem számít tán az sem, hogy mit cselekedett korábban, ahogyan az sem, hogy még mit fog. Nem az a lényeg, hogy ő hogy marad életben, miképpen tud egyik napról a másikra létezni. Az számít, hogy közben mi az amit tőle kaphatok. Ha a szabadság egy pillanat lenne, akkor azt kívánnám, hogy Gaia adja nekem örökre ezt a pillanatot, elzárva valahol nagyon mélyen, és amikor eszembe jut oda menekülhetek. Ebbe a megmerevedett, és örökké tartó pillanatba. A szabadságom záloga egy élettelen húsbörtönbe zárva, melyet a forróságom és az életem oldhatna fel. Kölcsönhatás. És ezen örökkévalón osztoznék vele. Nehezen felelek a kérdésére, hisz oly dolog ez amiről még soha nem faggatott senki, igaz senki nem is volt aki a titkomat megtudta volna. Két életem van, és ez a két élet oly élesen határolódik el egymástól, hogy pusztán az láthatja mit rejt magában ez a test, aki látta hogyan alakulok át.
-  Mindig így volt. Mióta létezem. Ember vagyok….vagy legalábbis olyasmi. Nem tudom pontosan honnan jövök, a múltam örök homály, ahogyan a családom, vagy azok akikre még emlékezhetnék. Derengő álomképek csupán amelyek akkor jönnek elő időnként ha alszom. Öntudatlan. Talán ezért szeretem az éjszakát, mert amikor alszom azokkal lehetek akik egykor fontosak voltak nekem.- mennyire furcsa és mennyire fájdalmas, hogy a legtöbben minden pillanatot azokkal élnek meg akiket szeretnek. Emlékek híjján maradnak azok az apró morzsák, azok a visszamaradt foszlányok elmém titkos rekeszeiben mikre úgy vigyázok mint legféltettebb kincseimre. Így kapnak fontos szerepet életemben az álmaim.
- Én nem tudom őt bestiának tekinteni. Még most is, az utolsó porcikámmal is védelmezném őt, mert itt érzem folytonosan a suttogását, egyre erősebben és egyre hangosabban- kocogtattam meg a halántékomnál nagyon óvatosan, majd a kezem visszasiklott támasztékul a kanapéra. Mióta visszatértem a fürdőszobából nem is mozdultam innen el. Tulajdonképpen az egyetlen bútordarab volt e helyütt, amihez hirtelen ragaszkodni kezdtem, mint egy jószág a megszimatolt és elfogadott vackához. Hallom ahogyan Lava felszisszen a fejemben, éles körme mély árkot szánt az érzelmeimen és beletipor a ki nem mondott szavaim kuszaságába. Nem akarja, hogy beszéljek, elzárná a lehetőségét, hogy továbbiakat osszak meg vele én azonban ha láthatatlanul is de küzdelmet folytatok minden egyes szóért. Arcom fájdalmas grimaszba rándul és apró szisszenés a jele, hogy valami történik bennem. Valahogyan áthatolt, eljutott eddig a mágiája, mely lassan megpróbál védelmet szőni körém, mint egy áldozatát mohón védelmező féltékeny pók. Én azonban még nem hagyom. Amíg a nap narancs pompájában ott nem ásít a horizonton, amíg az éjjelt el nem űzik a kacsingató napsugarak, addig küzdeni fogok ellene, addig nem vihet innen el. A lábaim ólomsúllyal és akaratosan cövekelem a kanapéhoz. A boszorkányom hangja mint forró szurok olvad végig legbelül az agyam apró kis útvesztői között.
~ Nem menekülhetsz. Bármint is mondasz neki, az éjjel véget fog érni. És te visszatérsz hozzám.~
Igen, vissza fogok térni, ahogyan úgy vélem talán már a vámpír is látja, mégis balga reményekkel azt gondolja megmenthető vagyok, és én akarom is, olyan nagyon, hogy az ismeretlen szabadságot általa éljem meg….újra úgy, ahogyan a motoron a szélben előre haladva, arcomon a maró hópelyhekkel. Ugye ilyen a szabadság? Ilyen is...
- Milyen különös...ha meg is tanítaná repülni, ha el is engedné, és figyelné gyönyörű röptét, amint a szárnyai alá először kap a szél, ha látná is távolodni és tudná, hogy valami csodát hajtott végre, azt is tudnia kell, hogy nem tarthatja meg a madarat. Mert a szabadságot nem azért adja neki, hogy utána ő maga legyen ki birtokolja.- szólalok meg szavait követően, fejem lehajtva, csupán alulról felfelé pislogok, néha azonban nem nézek rá, csak valahova a az ablakra, a rajta megpihenő olvadó páracseppekre. Könnyed sóhaj születik meg ajkaimon, és egy piciny leheletnyi mosoly
-....de ha elég türelmes, ha valóban nincsenek elvárásai, ha valóban nem újból megbéklyózni akarna, akkor a madár tán egyszer visszatér hozzá. Mert az ugye nem lehet, hogy elfelejti, ki volt a kulcs birtokosa egykor?- oly csodás rébuszok, mennyire különös és más számára tán érthetetlen párbeszéd, mi azonban akárha egy idegen, csak kettőnk számára érthető nyelven kezdenénk beszélni. Eddig szavakra nem volt szükség, most pedig mások számára érthető szavakra nincs. Ahogyan felém indul, ahogyan a múltjának apró kis szeletét elém tárja, úgy nyitja meg több emberöltőnyi életének titkos tárházát, melybe egészen röpke bepillantást enged: a kezdetekhez. Család, gyötrelmes gyermekkor, szabadulni vágyás a vallás által olyan nagyon uralt, az emberek elméjét elnyomni kész, a csodákat szinte csírájában elfojtó, sötét és komor világból. Színtelen és reménytelen életek születtek, hogy ugyanolyan színtelenül és reménytelenül múljanak el, és idővel már a fakeresztek is elkorhadtak melyek emlékeztették az eljövendő leszármazottakat őseikre. E világban őt valaki kiemelte, megajándékozva az örök élettel és egy bizonytalan számára talán még meg nem talált új céllal. Fizikai közelsége ellenére az évszázadokkal most olyan távol van tőlem, mégis megragadni vágynám szavainak rejtelmes és titkos voltát. Mert abban biztos vagyok, hogy oly dolgok tudója lettem e röpke percek alatt melyet másokkal nem osztana meg ilyen könnyedén.Arcába temetett sóhajtás, tekintetébe zárt néma vallomás. Amikor felpillantok rá egy másodpercre megrettenek a szemeitől. Éppen olyan mohó amilyen akkor volt, amikor a karjába zárt a kriptából menekülvén. Ám a mozdulata óvatos, szinte törékeny. Ellentmondás, amint a vad benne életre akarna kélni, ám elméje elnyomja azt. Erőt gyűjtök, és a kezem mozdulva a saját nevem kezdőbetűit ajándékozza neki. A kezébe és a gondolatai közé vésve azt. Bólintok és miközben oly óvón vigyázom a melengető két tenyerem között évek óta tán e hűvösben létező kézfejét szavait hallva árnyak suhannak át az arcomon.
- Erick- ejtem ki a nevét és úgy gurul le ajkaimról a szó, mintha titkos imádság lenne, egy fohász a természethez, hogy ne engedje elfelejtenem. Hogy az álmaim közé csempéssze be őt is. Úgy olvadnak el halkulón a betűk akár a legfinomabb nektár. Hirtelen mozdulattal vonja kezem ajkaihoz, melyek éppen olyan ridegek amilyen hűvösséget áraszt magából egész lényével, és amelynek mégis annyira ellent mondanak a cselekedetei. Bólintok.
- Az emberek mindent e nevekkel illetnek amit nem értenek. A szemükben én is ez vagyok….ez lennék ha tudnák az igazat.- finoman mozdulnak ujjbegyeim, és úgy futtatom végig a sima alsó ajkakon, mint a vak, amely a legszebb dolgot érinti, és igyekszik az utolsó apró kis részletet is megjegyezni. Végül aztán a közelséget egy pillanatra töri meg, hogy végül még közelebb legyen. Nem tudom, hogy lehet ettől még inkább? Nem húzódom hátrébb, nem menekülök tőle, inkább reménykedve tekintek fel rá. Újabb szavak, kérlelők, és tán ott van bennük a kérés és a magyarázat, hogy célja lenne, adhatnék neki célt….de milyen áron? Lava nevetése csendül fejemben mintha vészjósló templomi harangokat vernének félre. Öblösen gurgulázik végig, ám én nem törődöm vele. Amíg itt vagyok nem árthat nekem...utána pedig.
- Erick ez nem….- kiszökő fél mondat amit nem tudok befejezni közé ékelve a kérlelésének, mert hirtelen ott van előttem. Szemeim előtt megannyi vadászok által hagyott heg, nyom, fájdalom pecsét, sok évszázadnyi üldöztetés nyoma. Íriszei rabul ejtenek, vagy én vagyok aki nem ereszti őt? Mint az óceán, a rajta ringó hajót. Annyira kis távolság, szinte megbecsülhetetlen, másodpercek alatt áthatolható, a mozdulatot bevégző, amikor végül már ott érzem láztól forró homlokomon édes hűvösével simogató ajkait. Lehunyom a szemeimet, és előre hajolok, hogy még erősebben érezzem. Kezeim mohón kapnak arca után, és simítom rá két tenyeremet, tartva meg ott, hogy ne tudjon még visszahúzódni. A két vad egyetlen meghitt pillanatban, és van benne valami szomorúan andalító, mintha az elválás utolsó, naplementét megidéző csókja lenne mindez. Miközben más is. Pecsétje egy ígéretnek, mit két tenyerem óvó ölelésével fogadok el. Tulajdonképpen ezzel együtt mindkettőnk sorsát elátkoztuk. Bár talán az átok már nem is lehet nehezebb. Hagyom hátrébb húzódni, miközben homlokom az ő homlokának támasztom. Oly nehéz szólnom, oly nehéz bármit is mondanom, de talán érzi, hogy egy részem akarná, egy részem sosem menne el innen,  és nem számít mi történik vele akar maradni. A másikat szólítja a mágia ereje, amely még sokkal erősebb nála, amit még nem tudunk legyőzni.
- Nem tudod mi az amibe belevágsz….nem ismered őt. Erős, nagyon erős. Oly hatalmat birtokol amely parancsol a természet erejének, a szélnek, a viharnak, a záporoknak, az égen születő felhőknek, a méltóságos tűznek. - felemelem fejem és kíváncsian billen oldalra a fejem, úgy figyelem tovább. Majd a válla mellett az ablak felé pillantok, és keserűen nyúlnak el a vonásaim, ajkaim lebiggyednek. A távolban, valahol a hegyek takarásában már megtöri a sötétséget a hajnal első, gyér de akaratosan a világ felé törekvő sugara. Visszanézek Erickre és megcsóválom a fejem.
- Hamarosan mennem kell….ugye tudod?- keserű, lemondó, csalódott a hangom. Nem akarok menni, de fogok. Nem akarom itt hagyni, de meg fogom tenni. Megfordulok és a sötétségben az ajtó felé pillantok, amerre a bejáratot sejtem, majd visszanézek rá. Az elválás érzése sosem volt még ennyire keserves. Lava újra nevet a fejemben, kárörvendőn és gyilkos érdességgel. Megmoccanok az ágyon, és leeresztem a csupasz lábaim előtte, mik lágyan érintik a padlót. Összébb fogom magamon a törölközőt, de még nem mozdulok. Mintha nem tudnám hogyan induljak el innen. Mintha órákon belül ez vált volna az otthonommá. Hiszen ahogyan mondtam is, az otthon akkor válik igazán otthonná amikor van kivel megosztani. És most van.

Fájdalmas hallani a lány szavait, hiszen minden egyes kis betű mögött ott rejtőznek a rabság láncai, egy kitörni vágyó madár keserves és magányos dallama. Erick látja íriszeinek mélyén a benső fájdalmat, mely szinte szétfeszíti őt belülről, s mely édes, kegyetlen mágiájával megfertőzte minden porcikáját. Hát élet az ilyen? Nem. Ez már rég nem az.
- Mióta tart ez? Hogy történt, mikor ez a bestia elragadta a lelked? - a kérdések záporoznak, hiszen tudja jól, hogy a napsugarak pár órán belül megvilágítják a félhomályba burkolt szobát, mikor is a hölgynek minden bizonnyal távoznia kell, ha nem akarja végleg kivívni fogvatartójának haragját. Talán homályba vész ez az éj, talán az a némber egy sötét leplet húz eme csodás találkozásra. Talán semmire sem fog emlékezni e szépség, ha újra hazatér, s minden folytatódik ugyanúgy, ahogy eddig. Egy különbséggel. Már Erick is itt van, s az ő emlékezetét senki sem veheti el... Őt nem tántorítják el boszorkányok, ahogy a lány másik, tigrisbőrbe bújt énje sem. Nem riasztja el a harc, a küzdelem, mely lehet hosszú ideig elhúzódik, s lehet, hogy keserves lesz minden pillanata, ám egyetlen dologban biztos a férfi. Övé lesz a győzelem, s történjék bárhogy, feltöri azokat a láncokat. Már ismeri a démont, tudja, hogy létezik, s innentől kezdve e földi létének minden egyes perce meg van számlálva...
- A kulcs hordozója annak szentelte életét, hogy megtalálja zárját, s kiszabadítsa a rabot. Hát ennyit érne csupán egy élet? Nem hiszem... - húzza mosolyra ajkait, melyet az üvegablak párás mozzanatai közt haloványan még látni is lehet.
- A Sors nem csupán azt tűzte ki, hogy elérjük az út végét, melyet nekünk szánt. A végén kell kiteljesednünk. Hiába nem képes repülni a madár... A szárnyai ott pihennek a hátán. Talán először nem képes arra, hogy megmozdítsa őket, s esetlenül hullik alá a mélybe. Azonban a kulcs hordozójának óvó kezei mindig ott lesznek, hogy elkapják a madarat, s újra felemeljék őt, hogy elrepülhessen a csodás naplementébe, mely eddig csak távoli fantáziának, látképnek tűnt. - ha egy külső szemlélő hallgatná beszélgetésüket, minden bizonnyal egy szót sem értene az egészből. Ugyanakkor e történet még ha kusza s ködös is, nagyon jól tudják mindketten, milyen szerepet foglalnak el benne. Hiába a boszorkány, hiába a varázslat, hiába a kegyetlen gyilkosságok... Ez mind mit sem számít, hiszen Erick érzi, hogy eljutott útjának végére. A hosszú évszázadok mit sem jelentenek már, csupán annyi értelmük volt, hogy a világ s önmaga is felkészülhetett e hölgy eljövetelére. Ő az út vége. Felé haladt egész életében. Élet? Az eddigieket talán nem is lehetett annak nevezni, jobb szó lehetne rá az előkészületi idő. E lány jelenti az út végét, melyet be kell teljesíteni, meg kell ragadni. Az élet kihívás, egy aranyozott mérleg nyelveinek kusza játéka, mely néha erősen kileng, ám a végén mindig egyensúlyba kerül. Erick tudja jól, hogy a sok küzdelem igazi csodát fog szülni...
- Én nem ismerem azt a szót, hogy "soha". Az én életemben ilyen nem létezik. - hangja oly' határozott, hogy éle szinte csípősen kúszik vissza a falakról. Szavainak rejtekében ott lapul a sok évnyi tapasztalat, fájdalom, megbánás, s előrelépés.
- Ha a "soha" világában léteztem volna, most nem lennék itt. - rejtélyes mosolyát szinte tapintani lehet a levegőben. - Egy mélyen fanatikus, elszigetelt, vallásos család legkisebb sarjaként pedig minden okom meg lett volna arra, hogy ezen aprócska szó kegyetlen, posvány világát tapossam. Mégsem tettem. Hiába vetettek meg saját véreim, hiába éreztem nap mint nap a gyűlöletüket úgy, hogy közben egymagam voltam az egész világban, bezárva családom förtelmes közösségébe... Mégis minden nap reményekkel telve nyitottam ki a szemem, s tudtam, hogy én többre vagyok hivatott. Ekkor lépett velem kapcsolatba a Mesterem, ki szinte a semmiből, előjelek nélkül bukkant elő, s ki nekem ajándékozta az örök élet gyümölcsét. - ekkor mosolya szélesebbre, ironikusabbra húzódik. - Szerinted az 1600-as években, minden misztikumból és mágiától mentes helyen egy gyermek hihetett a csodában? Kizárt volt. Én mégis hittem. S lám, nagyobb ajándékot kaptam, mint vártam. - úgy tűnhet, hogy utóbbi mondatát vámpírlétére érti, ám most csak és kizárólag e hölgy felbukkanására gondolt. S hogy miért említette meg történetét? Talán mert ez lehet némi tanulság a másik számára, hiszen Erick is egy kalitkába zárt madár volt. Mestere kiengedte, segített neki megtanulni repülni, s onnantól érezte csak meg igazán a szabadság ízét. Márpedig a férfit is e cél vezérli, csupán most a másik szerepet foglalja el.
- A fény egy, örök, s elpusztíthatatlan. - hűs lehelete halálos táncba kezd a másik forróságával, ahogy a kettő kiegyenlíti egymást. S mikor a bársonyos ajkak bőrét érintik... Szemeit lehunyva éli meg, s abban reménykedik, hogy az örökkévalóság nyeli el eme pillanatot, mely soha nem fog véget érni. Ahogy pedig távolodik, úgy hagy maga után nyomasztó űrt, mégis elszórva különös magvakat, melyek lassan csírázni kezdenek. Mintha csak egy posvány és szürke világba kezdene virágozni a csábító élet, melyet öntözni kell... Ennyi... Ennyi nem elég... Ennél több kell! Érzi, ahogy minden egyes érintéssel mélyülne íriszeiben a feketeség, ahogy pupilláinak enyhe körvonalát már szinte ki sem lehet venni. Ahogy elhajol a másik, ő is érzékelheti a változást, mintha csak valami feltörő, kétes démoni arc pillantana vissza rá. Csupán szemei sugallhatnak fenyegetést és vadságot, mozdulatai viszont ugyanolyan finomak s óvatosak, mint eddig, ez pedig akkor is érzékelhető, mikor hagyja úszni kezeit a másik vizeibe. Enyhe borzongással tölti el, ahogy körmei csiklandozzák bőrét, egy nagyon is fontos szót vésve ezáltal a férfi elméjébe.
~ Avarina ~
Visszhangzik fejében, mellyel kitölti az üres gödröket, hogy ott éljen tovább a betűkből faragott név, mely oly' gyönyörű, mintha a legédesebb bűbáj varázsszava lenne.
- Engem hívtak már Fenevadnak, Szörnyetegnek, Vérontónak... Ám talán a legtalálóbb, melyet oly' sok éve szánt nekem a Sors, az az Erick. - szemei mindvégig a másik kezeiben pihenő összeszorított ujjakat figyelik, miközben beszél. Ám egy ponton óvatosan kifonja őket, majd megragadja Avarina kezeit, s ajkaihoz húzza.
- Érzed ezt? - szemeit lehunyja, miközben hűs ajkai élettelenül érintik a másik forró bőrét, melyben a kín s fájdalom elegye vetekszik. Érintésében ott lapul az évszázadokat átölelő halál, mely a természetfeletti élettel hál nap, mint nap. Ez nem csupán egy emberi csók, minden mozdulatban ott van a vérmágia vadsága, ahogy az elfeledett ember léte is, mely bölcsője ennek az ősi gonosznak, mely ott bújik meg bőre alatt.
- Ez legyen hát életed jelszava: A lehetetlen... Nem létezik. - azzal elengedi a másikat, ám nem mozdul előle. Innen már nem kerül távolabb, hiszen közelségének minden kicsiny mozzanatát magába akarja szívni. Egyszer ennek az éjnek is végeszakad, s képtelen lenne úgy elengedni ezen emléket, hogy nem használta ki annak minden percét, s nem teljesítette be a pillanatokat. Talán ebben a lányban sokkal több rejtőzik, mint azt gondolná... Sőt, ez teljesen biztos. Bár olyannak tűnik elsőre, ki elfogadta sorsát, s ki képtelen szabadulni a boszorkány fogságából. Ám Erick a morajló, kéklő tengerben mégis látja az erőt, a kitartást, az akaratot. Csupán ezek elmerültek az elfeledett habokban, arra várva, hogy valaki kihúzza őket. A vámpír pedig addig nem nyugszik, míg ez meg nem történt... Ha felemeli őket a felszínre, talán képes lesz elérni, hogy felébresszen Avarinában valami oly' mérhetetlen ellenállást, mely meggátolja abban a boszorkányt, hogy az összes emlékét elhomályosítsa.
- Innen már nincs visszaút. Nem hagyom, hogy az az istentelen teremtés tovább gyötörjön. Engedd hát, hogy segítsek... - súgja a levegőbe, mikor kezei megemelkednek, s megállapodnak a hölgy vállai mellett, a kanapé hátsó részén. Az évszázadok magányos titkait rejtő hegek egyre közelednek. Teste kissé megemelkedik, lágyan érintve hasával a másik lábait, majd közelebb hajol szomorú orcájához. Tekintetéből az elszántság sugárzik, s pár pillanatig csupán elmerül a morajló tenger habjaiban, mintha csak saját lelkéből próbálna átadni a másiknak egy darabot. Azonban hamarosan újra mozdul, ajkai pedig a lány homlokát érintik hosszú ideig. A finom, gyengéd mozdulatban ott rejlik valami erősebb, mely a lágy csókot átváltoztatja valami teljesen mássá...

Létünk súlya ezerszeresen borul ránk, amikor felismerjük sebezhetőségünket egy másik ember íriszeinek tükrében. Ekkor döbbenünk rá, talán életünk során immáron sokadszorra, hogy nem vagyunk különlegesebbek senkinél, csupán a Sors ajándékait birtokoljuk, melyet eltékozolhatunk, vagy élhetünk vele de a döntés nem mindig a mi kezünkben van. Botladozunk, keressük a saját utunkat, magunk mögött hagyunk megannyi tettekből szőtt emléket, és ezeket ha elveszik tőlünk, vissza nem kaphatjuk. Most, amikor már megnyugodni látszanék, amikor már talán nem kellene annyira félnem mint korábban, amikor rájövök, hogy bántódásom nem e falak között fog esni, melynek minden apró kis repedéséből a halál sóhajt felém, mégis jobban kezdek rettegni. Pont a megnyugvás teszi lehetővé, hogy tisztuló gondolataimat mindegyre egy suttogó hang kezdje birtokolni ami hazavár, amely távozásra szólít fel, amely parancsol és egyre kevésbé tűri az ellentmondást, amit tőlem kap. Akaratosan kapaszkodik meg a gondolataimon, temetkezik el az érzéseimben vagy éppen abban, hogyan akarom csillapítani ellenében a vadat. Oly mindegy minek a képében de mennem kellene, én azonban makacsul ragaszkodom, kapaszkodom láthatatlan indáimmal a vámpírba, a kihűlt lelkekkel telelakott otthonába, ebbe a szürke kőházba valahol a város szélén. Minden egyes parancsnak ellenállok, mert ezekbe az emlékekbe akarok maradni ameddig csak lehet. Még ha tudom, hogy órákkal később fel fogok majd innen állni, és ő hagyni fogja, hogy elsétáljak. Visszanézvén az ajtóból még egy tétova lépéssel indulnék irányába de aztán ez a mozdulat éppen úgy elhal, ahogyan az érintés sem született meg korábban. Csak bevégezni akart mozdulatok vannak bennem, de a megvalósításig sosem jutok. Mitől félek úgy igazán? Mi az ami nem enged hozzá közelebb? Nem a félelem...pontosabban nem a félelem tőle, hanem sokkal inkább a hiányától. Néha nem azért nem engedünk valakit közelebb mert tartunk tőle, sokkal inkább azért mert később fájna elengedni. Én pedig tudom, hogy ennek az éjszakának nem marad majd nyoma az elmémben, nem fogok rá emlékezni. Sem arra, hogy megmentett, sem arra, hogy ide hozott. Lava meg fog büntetni az engedetlenségemért, hogy aztán ott kaparja ki az utolsó foszlányát is az idegen vámpírnak ahol még csak lehet belőle. A testem nem fogja a fájdalmat érzékelni, de a lelkem bele fog pusztulni, mert valami különleges dolog történik ma éjjel velem, és ezt sem tarthatom meg, ahogyan korábban sem tarthattam meg. Azt mondja ő is, és annyi mindenki más is, hogy engem véd vele, de most nem ezért tenné. Talán a mágiája érzékeli, hogy versenytársa akadt. A vad nem csupán egyetlen kéz simogatását fogadja el, hanem valaki másét is. Túlságosan megnyugszom e helyen, és ez kicsit meg is döbbent, mert tudom mi történt itt akár évekkel ezelőtt is. A természet lágy szellője csiklandozza végig a csupasz lábam, és arról suttog a fuvallat, hogy mennyi fájdalmat szültek itt az éjjelek, és mennyi lelket altattak el a nappalok. Gyűlölnöm kellene azért amit tesz? Nem tudom ezt tenni, hiszen ahogyan én nem tudok ellenállni Lava parancsainak, ő nem tud ellenállni a vér hívó szavának. Tudom, hogy gondolatai legmélyén, abban a pillanatban, hogy emberi alakomat visszanyertem ott van benne. Abban ahogyan rám néz, ahogyan szinte elnyomja magában a vágyódást, egyetlen éltető csepp után. Én pedig megadóan nyújtanám neki oda, ám végül mégsem teszem. Tán képtelen lenne megállni. Még biztosan nem menne. Túlságosan zaklatott, ahogyan én magam is, és túlságosan érződik, hogy van még valami más is a vér hívogató csorranásán túl, van más is az erekben megfeszülő életen túl. Az a különlegesség amely a találkozást is létrehozta: a Sors tréfás fricskája. Két vad, emberi alakban. A távolság amelyet felvesz fájdalmasan gyors, de nem kérem, hogy jöjjön vissza. Bár valószínű nem is tudna olyan messze futni, hogy ne hallja az utolsó szívdobbanásom is. Bennem ott van az élet, ami neki kellene, és nem akarja elvenni. Hihetetlen önmegtartóztatás, és éppen ezért nem hozom őt többé kísértésbe. Nekem fájna. Így beszélek hozzá, és tán többet is mondok mint kellene, de valahogyan maguktól születnek ajkaimon az őszinte szavak. Ahogyan a mese is, mintha csak éppen erről regélne neki a Hold amikor ezüstjével körbeöleli, akár egy régen várt és nem látott testvért. Gyermekei a sötétségnek mindketten.
- Kegyetlenül hangzik, de...nem tudok nélküle létezni. Nem vagyok képes neki ellenállni. Olyan vagyok mint...a láncra vert kutya, amely parancsra ugat. Az ajándékom így válhat mások pusztulásává. Nem kellene ölnöm, nincs rá szükségem….én...nem tudom mi történik olyankor velem. Egyszerűen ott zakatol a fejemben, hogy meg kell őt védenem minden áron. Még úgy is ha én belepusztulok. Magához kötött és soha nem fog elereszteni.- hangom kissé talán suta és félénk, kicsit bűnbánó, kicsit reménykedő, elbicsaklik, erőre kap aztán rádöbbenek, hogy mindez amit most mondtam túlságosan valós és sosem beszéltem még így róla senkinek. Hogyan is tehettem volna, hiszen nem sok mindenki volt eddig része az életemnek. Csupán átutazók voltak, vándorai annak a Sorsnak amely ma éjjel idehozott, és kecsegtet egy igazi csodával egy kihűlt lelkű vámpír képében. De valóban olyan kihűlt az a lélek? Én továbbra sem akarom elhinni. A madár, a kalitka és a kulcs. Szabadsággal kecsegtető édeshármas. De azt hiszem ő még nem érzi, hogy az a madárka otthonának véli a rácsokat, mert nem értheti meg milyen világ van azon túl. Nem igazán ismeri. Emberi alakom olyan egyszerű, hogy szinte észre sem venné. Elbújva egy kicsiny utca saroképületében, törött macskakövek között megbúvó kalács illatú pékségben, melyből reggelente illatos, édes sütemények és forró, omlós zsemlék illata száll fel. Azok kik így ismernek azt mondanák rólam, hogy szürke vagyok. Éppen olyan szürke mint a derengő hold a tinta égbolt közepén. Ő azonban meglátta azt amire képes vagyok valójában. Az igazi erőmet. Mindkettő én vagyok, és azt hiszem mindkettőnek megvan a maga ereje. Az emberi énem az amely józanságra int, az állati énem az amely megérzi a veszélyt, amely pusztításra termett. Csak az nem mindegy kit pusztítok el, és úgy érzem ma éjjel ártatlanok vérét vettem.
- A madár sosem tanult meg repülni...hiába nyitnák ki a kalitka ajtaját melyet mindig otthonának vélt, nem tudja mit kezdjen vele. A fogalmat ismeri, csak éppen nem képes rá...vajon aki kinyitja azt az ajtót repülni is megtanítja?- érdeklődőn csendül a hangom, és a kérdés végén sóhajtok egy aprót. Talán ő sem tudja a választ. A kanapét simogatják újra az ujjaim, körmöm ugyanazon az úton szánt végig rajta óvatosan, és szinte apró kis koppanó ritmussal festve alá a szavait. Akkor emelem fel a tekintetem és hagyom abba a mozdulatot, amikor megfordul és lassú lépésekkel indul felém. Egészen apróvá kuporodom, szemeim kíváncsivá kerekednek, kékjeim olyanok mint a nyári délutánban lágyan hullámzó tengerek habjai. Ajkaim hangtalan zárulnak össze. Csak figyelem őt, minden egyes mozdulatát árgus szemekkel, és követem akkor is, amikor elém térdel. Közel hajol...oly közel, hogy maga után vonja megannyi századok kripta hűvösét, valami szokatlan mégis baljóslatú ígéretet, melynek a végén lágyan elolvadnak a szavak, és a hűvösbe, apró, szinte csak számomra érzékelhető melegség szökik. Én adom neki azzal, ahogyan a leheletem a bőrét simítja végig. Ebben a közelségben már csak az erősebbet érezni. A forróság bekebelezi a jegességet. A bőröm az apró pihék szinte vigyázzba állnak a hangja ott bújkál a pórusaim között, minden egyes kiejtett szóval elüldözni kész Lava-t aki még mindig eszement módon kapaszkodik, de azt hiszem ma éjjel már tudja, hogy vesztésre áll, csak talán az nyugtatja meg, hogy a végső győzelem majd az övé lehet. Oly közel, hogy csak egy mozdulat lenne, csak egyetlen apró és mindent eldöntő mozdulat, egy beleegyezés, egy bólintás, bármi amivel útjára engedhetném őt...és szeretném is, mindennél jobban, de végül kinyitom ajkaimat ám szavak nem születnek még rajta csak finom sóhaj, és kétszer ingatom meg, piciny mosolyt rejtve el a szám szegletében, aztán újra elkomorulva nézek rá.
- A Nap….a Nap újjászületik a csillagokban, hogy örökre a Hold közelében maradhasson.- súgom picit előre hajolva, ajkaim az arcát érintik. A hűvös és rideg arcot, melyen érzem, hogy billogot hagy a forróságom. Ott hagyom magam még akkor is ha már nem leszek itt. Jégbörtönbe zárt élet. Aztán hátrébb húzódom, és lepillantok a két oldalon támaszkodó kezeire, végül az egyikért nyúlok, és ha engedi úgy helyezkedem, hogy nyitott tenyérrel felfelé az ölembe vonhassam. Egy kezem alul támasztja meg, a másikkal az ujjaim az elmúlt életének vonalait simítják végig. Mily gyönyörű és mily fehér, akár a simára olvasztott viasz.Mutatóujjammal egy betűt formálok rajta
“A”- felpillantok rá, hogy megbizonyosodjam róla, hogy értette, majd szépen egyenként karcolom a tenyerébe a nevemet, minden egyes betűnél megállva, és biztosnak lenni benne, hogy érti.
“A-V-A-R-I-N-A”
Az utolsó betű után szelíden húzom vékony és apró mosolyra az ajkaimat, majd ökölbe zárom az ujjait, és tartom meg két forró tenyerem ölelésében.
- Hogy emlékezni tudj a Napra, aki néha, az éjjeleken újjászületik, és ha nem is láthatod, ahogyan ő is ezer fénnyel ragyog az égbolton, attól még ott van, és mindig ott lesz, hogy emlékeztessen rá, nem szürkültél el, csak hiányzott a fény, amit ő boldogan neked ajándékoz.- és kicsit talán keserűen arra is gondolok, hogy legalább ő emlékezzen rám. Megmentette az életemet. Bárcsak soha ne tudnám ezt elfelejteni neki. De el fogom....

Ha belelátna ez a szépség akár egy pillanatra is a vámpír elméjében viaskodó démonok közé, szinte biztosan futva menekülne a férfi elől. Hiába, azok vagyunk, kinek születnünk kellett, s még ha tenni is akarunk ellene, az akkor sem fog sikerülni. Ericknek egy tetemekkel tarkított utat szánt az élet, hogy a halál egy csábító érintése legyen. Más élete árán képes csak élni, s ez olyan, akár egy ember számára az étel. Ha hosszú ideig nem táplálkozik, szép lassan az enyészeté lesz, s lelke elhagyja földi porhüvelyét. Azonban e vérmágia... Sokkal erősebb, mint azt bárki gondolná, s nem is akkora véletlen, hogy manapság nem él e világon olyan sok idősebb, régi korokat megélt vérivó. Ezen súlyos ajándékot cipelni kell, s rengetegen beleroskadnak e teherbe. A minden pillanatot átölelő üldözés semmi a mélységebe nyúló vágyhoz képest... Ez nem olyan, mint mikor az ember epekedve vágyik az étel után, melyet megszerezvén bekebelezi azt, s minden rendben lesz, ha eljön a teltség érzet. Ám ezen az oldalon nincs olyan, hogy "elég". A legszívesebben magába olvasztaná áldozatát, nem csak vérének utolsó kicsiny cseppjét magába szívva, hanem elvenni lelkének teljes valóját. Ezt a vágyat soha nem lehet kielégíteni. Hiába is küzd, vagy küzdött ellene a férfi, e gyökerek kiirthatatlanok, hiszen az elpusztíthatatlan Sorsból szövődtek. Ezért is marja belülről a vérmágia átka, hiszen ahogy erre a tüneményre pillant, ki ragyogásával fényt hoz a sötétségbe, valahol mélyen mégis azt érzi, hogy éles fogaival lágyan felszántaná bőrét, hogy megízlelje azt a különös, mennyei mannát, mely odabent lakozik, s mely életének minden apró kis mozzanatát elmeséli. Érezni akarja a nyelvén, érezni akarja, ahogy torkán csordogál végig a vörös gyönyör... A vágyak kötik gúzsba kezeit. S ha csak egy apró cseppel ajándékozná meg a férfit? Nem bízik önmagában. Nem bízik újraalkotott személyiségében, hiszen tudja jól, hogy a régi, elfeledett önmaga ott lapul, s csak várja a megfelelő pillanatot, hogy elszakítsa láncait, hogy megölje az új valóságot, újra hozva a sötétséget. Ez a lány pedig sokkal többet jelent annál, hogy még egy pillanatra is fájdalmat okozzon neki. Ki ő egyáltalán, hogy oly' magasságokba emelje önmagát, hogy megérdemelje akár egy cseppjét is életének? Ki ő, hogy megkérdőjelezze ezt a tényt? Ezt a szépséget mintha a Sors teremtette volna gyönyörből, csodából, s fényből. Egy megérinthetetlen, tiltott gyümölcs, mely ott tündököl s csillog a fa tetején, finom illatával odavonzva a vadat, ki túl kevés ahhoz, hogy e földi posványból oly' magasra emelkedjen, hogy elérje e gyümölcsöt. Ám mi történik akkor, ha ez a gyümölcs elereszti ágát, s önszántából hull alá?
- Ha ezt írta a Sors... Én nem ellenkezek. - a cseppnyi mosoly, melyet ajándékul kap, olyan, mintha egy újabb fal omlana le köztük, s a két fél egyre közelebb kerül egymáshoz. A hölgy lelke lassan nyugodni látszik, s a zaklatott képek talán eltünedeznek. Vagy csupán Erick gondolja rosszul, s benne is olyan dolgok kavarognak, mint a férfiben? Nem tudja, de tán benne is keserves küzdelem folyik, csupán a két oldal teljesen más, mint a vámpírban. Vajon mi történne, ha ezt a négyet összeeresztenénk? A két nyugvó lélek békésen egymásra találna, s kéz a kézben tűnnének el a naplementében... S a két vad? Vajon mi történne, ha a két vad találkozna?
A szótlanság édes csendje egyáltalán nem torkollik kínos hallgatásba, hiszen minden röpke másodperc eltelte azt jelenti, hogy a hölgy még itt van, nála, teljes valójában. Érezheti jelenének nyugodtságát, mely a zaklatott, meglapuló fehér szőrű tigrissel viaskodik. Vagy tán ezek együtt kézen fogva járnak, s egy harmadik fél szennyezi elméjét?
- Gazdád... Ez oly' kegyetlenül hangzik! - csattan ki dühösen a férfiból. - Ő kérte tán tőled, hogy öld meg azt a temérdek embert, akaratodon kívül? - mélyen csengő hangjából messze kiérződik a maró gyűlölet, melyet e személy iránt táplál, kinek még nem hogy nevét sem tudja, csupán egy ködös kép dereng róla a homályban. Hogy valaki e hölgy felett álljon, s rákényszerítse akaratát? Ez a leggusztustalanabb dolog a világon. S e fertőt meg kell szüntetni. Minél hamarabb...
- Miért? - fordítja oldalra fejét, félszemmel a másik felé pillantva. - A szabadság nem kiváltság, hanem jog, melyet az élet szül. Sokszor az ember, mint egy madár,  egy kalitkában él, melyet egy vaskos lakat zár le. Nem érti, mi az a tárgy, nem érti a funkcióját, így teljesen biztos benne, hogy örökre a rácsok rabja marad. - sejtelmesen szisszen fel, majd folytatja. - Odakint pedig él a kulcs hordozója, ki szintén nem érti ajándékának mivoltát, s csupán akkor jön rá, mire is szolgál, mikor a madarat rabságban tartó lakatba illeszti azt. A zár eggyé olvad a kulccsal, a lakat élettelenül omlik a földre, ezzel szabadjára engedvén a madarat, ki szárnyait teljes egészében kibontván röppenhet tova az élet tengerén. - a kulcs pedig ott lapul Erick zsebében, csupán arra várva, hogy a madár édes dallamával magához csábítsa... Márpedig ez fog történni. E tények tudatában balga lenne elengedni csak úgy, hogy visszatérjen átkozott fogvatartójához. Megoldást kell találni, minél hamarabb...
- A Hold lennék én... Mely magányában a sötétségbe temetkezett, s csupán a Nap fénye az, mely kiemeli onnan. - a hölgy hangja sámáni csengésként száll a falak felé, szinte visszhangot szórva vissza a szobára. E dallam megreked a férfi gondolataiban, s így is, hogy mondandójának végére ért, még hallja az elhaló szavak végét, még érzi az egésznek a ritmusát, a dübörgését, melynek rezgését teljesen elnyelik a bútorok, a függönyök, a tárgyak... Mintha a hullaszagú csend, mely ezelőtt minden egyes nap a lakáson uralkodott, megszűnni látszana. Még ha egyszer távozik is, lelkének nyomai itt maradnak örökre, hiszen minden befogadta itt annak kicsiny részeit.
- A Nap pedig te... - fordul vissza, tekintete a sápadt üvegről a másik felé szökik, s lassan megindul a lány felé. - A Nap, mely fényével beragyogja az égboltot, életet lehelve minden élettelenbe. - mikor odaér, váratlanul letérdel a hölgy elé, miközben kezeit kitámasztja bársonyos lábai mellett. Közel hajol hozzá, mikor is sötét íriszeibe valami mélyről jövő, gomolygó feketeség szökik.
- Ám vajon mit csinálhat, mikor eltűnik szemünk elől? Mi történik ilyenkor, mikor eltűnik fénye, s mi csak epekedve vágyakozunk utána, minden egyes eltelt nappal abban reménykedve, hogy újra megajándékoz minket lángjával? - hajol még közelebb, már egészen közel a lány arcához. Szinte érezheti magán a férfi hűs sóhaját, s bőrének hidegségét.
- Tényleg csak pihen, vagy ő maga is eggyé olvad a sötétséggel? - szinte biztos benne, hogy a másik érteni fogja kétes szavait. A gyilkos fenevad s az ártatlan lány... E kettő, egy testbe zárva. Egyensúly nélkül nincs élet, s ezt Erick is jól tudja. Olykor hagyni kell úszni a békés, nyugodt énünket, olykor pedig szabadjára kell engedni a bennünk lakozó vadállatot...

Simogató selymével suttog bőrünkre az éjszaka. A maga különlegességében és varázslatában rejt el a világ elől egy égbenyúló komor bérház legtetején, melyen túl tán már csak a végtelen világ van. Ki tudja mit is rejthet valójában az égbolt? Nem csupán szemünk játszik velünk játékot, mikor felhőknek véli a varázslat könnyed kis bársonyfüggönyét? Lehet, hogy látjuk, de valójában fel nem foghatjuk. Érzem a férfi utolsó leheletét is a lakásban a falakon végigszánkázó, elhaló sikolyokban, kérlelő hangokban vagy önként adott gyönyörteljes órákban, melynek végén oly hosszú és néma sírokat idéző csend jön el. Élet tért be, hogy a halál menyasszonyként távozzon. Mégsem rettenek meg tőle, hiszen ahol a holtak hercege az úr, onnan már nagyobb veszély nem fenyegethet. Az örökre lehunyt pillák mögött a végtelen álom mindig gyönyörű. A fürdőszoba víztől gőzölgő csendjében többször kell harcra kélnem Lava-val, többször próbál meggyőzni arról, hogy veszélyben vagyok, hogy vissza kellene térnem hozzá, noha azt hiszem tudjuk már mindketten, hogy innen nincs visszaút. És nem csak azért mert önként engedtem, hogy idehozzon, hanem azért sem, mert magamtól nem is akarnék innen elmenni. Még nem. A boszorkányom bűbája simogat, tudja, hogy az ő tenyere, az ő simogatása forróbb mint a kint várakozó vámpír magányos hűvöse. Most azonban a fagyban kevésbé vacogom, mint a hamisan perzselő, valójában sokkal hidegebb fénnyel kecsegtető tűz mellett.  Azt mondja meg fog ölni, még ha tudom is, még ha valahol érzem is, van valami ami mégis reményt ébreszt. Láttam benne mást is, láttam ott, a sötét tekintet mélyén egy régi, tán általa is elfeledett reményt. Régi időkről regélt, ott volt benne az erdő fái között hagyott megannyi titok, kínok között elszenvedett évek, és a megváltásnak hitt öröklét, melyben a sok ígéret mellett ott rejtőztek a keserű pirulák is szinte észrevétlenül. Lassan pereg végig rajtam a víz, és lehunyva szemeim, megtámaszkodom a hűvös csempén, ujjaim meggörbülnek, akárha kapaszkodót keresnék. Kapaszkodót a saját gondolataim elől, vagy éppen Lava elől, aki nem hagy egy percre sem nyugtot, aki arra biztat, hogy adjam át magam újra a változásnak. De most gyenge vagyok, megsérültem és nem tudom még feldolgozni sem ami történt velem. Embereket öltem. Kezem helyén a mancsok, a karmok, a fogak, a dühös üvöltés mindez együtt én voltam aki elvette az életüket. Vajon valóban ez lennék, és ez a lány aki most kétségbeesetten és talán a szokottnál is fáradtabban igyekszik megszabadulni az áldozatok mocskától, ez lenne csupán az álarc? Melyik lehetek én? Vagy mindkettő én vagyok, esetleg a vadállat még nem bújt vissza és ez az ami kíváncsiságot ébresztett a vámpírban? Különös talán, hogy éppen ő mentette meg az életemet, különös maga az egész találkozás. Lábam megemelem és az erősödő vízsugár alá tartom. A pára megtelepszik a függönyön, cseppek formájában gurul végig a csempén, és vékony csíkokban csókolja magát a tükörre. Nem sokat időzök odabent, hiszen a felvett távolságban érzem, hogy valami megszakadt, valami varázslatos ami elkezdődött és amelyet ezek az elrabolt, üres percek nem adnak vissza. Nyílik az ajtó és talán kissé más formában térek vissza mint amilyennek korábban láthatott. Furcsa, bizsergető érzés fut végig a talpamon, és finoman szimatolok bele a levegőbe. Szeretnék valamiféle biztonságot teremteni magunk köré, szeretnék megnyugodni, szeretnék egy időre tán csak egy kicsit Lava nélkül átgondolni mindent. De nincs rá lehetőségem, hiszen mióta csak kiléptem a fürdőszoba ajtaján ott futkároz a gerincemen, végigkaristolva a bőrömet, és a halántékomat kapargatva, hátha bejut a gondolataimba és megálljt parancsol neki általa. Ám én nem csupán érzem de tudom is, hogy valami olyasmi történik ami felett nincs hatalma. Talán ez aggasztja a legjobban, engem meg talán az, hogy érzem: még akkor is ha egy idegen lakásában vagyok, még akkor is, ha bizonytalanul szemlélem őt és próbálom elhinni, hogy nem ártani akar nekem...még akkor is ma éjjel érzem először szabadnak magam. Olyannak aki egyszer majd eltépheti láncait, aki úgy feszülhet neki a szélnek, úgy vetheti be magát a fák közé, hogy nem várja senki, hogy engedelmeskedjen, nem várja senki, hogy vérét vegye ártatlanoknak, nem várja senki, hogy utána egyedül, görcsösen fuldokolva a bűntudatban, bocsánatért esedezzen ki tudja éppen kinek. A természet teremtett, a természet tart életben és Lava mágiája az amely célt és lehetőséget adott. De vajon meddig tudok vele eljutni, és vajon nem maga a természet akarta, hogy az utamba tévedjen ez az idegen? Az életembe ismeretlenként tért be, mégis amikor ránézek, mintha az otthonom tükörképe pillantana rám. Szinte érzékelem az utolsó meg nem kezdett mozdulatát, melyre én is szeretnék felelni a sajátommal. Helyette csak némán közelítem meg, és csak a tekintetemmel üzenek hálát immáron sokadszorra. Mardos valami legbelül, ott zubog az ereim között a vétkem ólomsúlya, kitörni képtelen önvád.
- A Sors….a Sorsnak időnként különös döntései vannak. De kik vagyunk, hogy megkérdőjelezzük?- válaszul adom kissé szelídebbre sikerült apró mosolyomat, az elsőt tán mióta csak találkoztunk. Meglehet ezzel akarnék egy lépést tenni, ezzel próbálom csitítani a lelkemet és tán a boszorkányomat is, hogy nem kell félnem tőle. Ösztön. Ahogyan ösztönösen teszem próbára is, és amikor az apró ujjak végiggörgeti a törölközőt a lábamon van a helyzetnek valamiféle különös és kissé talán frivol bája. Eleinte nem mozdul, megreked ott a kanapé szélén, még érzem ujjaiban vibrálni az előbbi félbehagyott érintést. Két egymás mellett hánykódó csónak, délibáb, kísértés csupán semmi több. Nem végeztük be a mozdulatot, talán még ennek sem jött el az ideje mint annyi minden másnak. Percek is eltelnek talán melyek megrekednek egy sóhajtásnyira az örökkévalóságban és nem bánnám, én egy cseppet sem bánnám, ha elrejtene a világ elől az a csábító, titokkal terhes sötét tekintet. Magába olvasztja a kékemet hosszú időre. Nem teszek semmit, tán csak finoman engedem rezdülni a pillákat, ez azonban pontosan elég, hogy legyőzze őt a józanság, és sietős mozdulatokkal lássa el a sérülésemet. A szagok keverednek az orromban, az utóhatás azonban a tavaszt idéző mezőket juttatja eszembe, a napfénybe mosolygó, fűszálak közül kikandikáló kamillákat. Aprót szisszenek, de aztán összeszorítom az ajkaimat. Inkább szokatlan, semmint kellemetlen. Ujjai a bőrömön simítanak végig, és érzem amint az izmok megremegnek a hús alatt, ott feszül a csontokban is a lüktetés. Vágy, akarat, bizalom verekedik össze a meneküléssel, a hazafutással, a kihátrálással. Maradok. Nem tudom megmagyarázni miért. A kezét nézem a mozdulatában felfedezni vélek valami szokatlanságot: bizonytalan. Vad vagyok még számára akit csapdába ejtett, vagy az a vad, akit a szabadban szemlélne? Ujjai között az öröklét pereg tovább mint folyékony időhomok és kicsit kapaszkodni vágyna a halandóságomba. Hallom ahogyan szinte egyszerre lélegzik a szívem dobbanásával, a cseppenő vérrel, az artéria lüktetésével. Közös lesz a ritmusuk szinte öntudatlan. Tudom mit akar, és éreznie kell, hogy a hálám jeleként meg is adnám neki. Mikor a kanapénak dől én még maradok ebben a mozdulatlanságban, nem igazítom meg magamon a törölközőt sem, a kezemen támaszkodva nézem tovább. A vizes fürtök a vállamat csiklandozzák. Annyira elfeledkezem magunkról, vagy az egész helyzetről, hogy további perceket hagyok meg magunknak puszta szemlélődés gyanánt.Oldalra billen a fejem, és várom a kérdéseit, mert még ki sem ejti a szavakat érzem abból ahogyan a levegőt veszi, ahogyan figyel, ahogyan várakozik, hogy erre vágyna. Megtudni azt ki is vagyok pontosan. Nem a nevemet, hanem azt ami vagyok...amivel összetalálkozott az erdőben. Hirtelen megborzongom amikor eszembe jut az ujjainak első érintése, amely tigris alakomban a bundáim között siklott végig. Kellemesen marasztaló mozdulat. A bőröm is sóhajtana utána, de hangtalanul figyelem amikor végül megfordul és beszélni kezd. Elkerekedő szemekkel, kíváncsi tekintettel nézem őt. Ide-oda cikáznak íriszeim az arca vonalán, a szabályos állon, a szobrász vésője után áhítozó mesteri arcélen. A varázslat szó hallatán megrándul enyhén az orcám, akárha Lava ujjai védenének tőle, de erre nincs szükség. Ujjai végül az állam alá siklanak, és engedékenyen emelem fel a fejem, ugyanakkor a pillantásom csak késleltetve követi a mozdulatot. Könyörögve sikoltok utána legbelül, de mindennek ajkaim között nem kél hallható nyoma, így elsétál tőlem, és csak az ott maradt érintés ami az államat simítja, és megemelve kezemet ujjaimmal finoman megérintem azt ahol az előbb ő is érintett. Nem mozdulok, csak felé fordulok. A hátát figyelem, a karba font kezeivel a holdat fürkészi.
- Régen, azt mondják a Hold arany színű volt, akár most a Nap és fénye ragyogta be a nappalokat és az éjjeleket. Tulajdonképpen….nem is voltak napszakok. Ám ereje fogytán volt, és amikor mindezt Gaia látta, úgy döntött, hogy társul adja mellé a Napot, amellyel követik egymást az égbolton, ám fényükön osztozniuk kellett. A Hold beleszeretett a Napba és minden változó alkalommal egyre több fényt ajándékozott neki, amíg a végén önmagának már csak a szürkeség maradt. Így aztán Gaia társul adta mellé a csillagokat, hogy fényükkel körberagyogják és soha ne maradjon egyedül és magányosan az éjjeli égbolton. Te...te olyan vagy mint a Hold.De én vajon ki vagyok?- jegyzem meg, és érzem, sőt azt hiszem tudom, hogy érteni fogja miért mondtam el neki ezt a történetet.
- Nem átok ami bennem van, hanem ajándék. Gaia ajándéka, a természet ajándéka. Nem tudom kitől kaptam és miért. Csak azt tudom mire vagyok képes vele, és ez elborzaszt. Ahogyan az amit ma éjjel is tettem. De….nem vagyok szabad. Ahogyan soha nem is voltam. És amíg itt vagyok, minden egyes pillanattal csak dühítem a gazdámat. Mégis...itt akarok lenni.- az utolsó mondatot szinte csak suttogom könyörögve a hátának, hogy ne küldjön el, engedjen maradnom amíg lehet, mert ha innen kilépek akkor annak az emlékét is elveszítem, hogy valaha találkoztunk. A ma éjszaka összes emlékét elvenné tőlem a boszorkányom, bennem pedig csak egy káprázat, és örök vágyódás maradna valami után amire nem emlékszem többé.Utána.

Itt nincs szükség már engedélykérésre, hiszen minden mozzanat pontosan úgy történik, ahogy azt a Sors elrendelte. Egyik fél sem ellenkezik, de hát miért is tenné? Erick érzi, hogy az elfeledett évszázadok mit sem számítanak már, hiszen elérkezett az a pillanat az életében, melyre boldogan fog visszaemlékezni, ha teste eggyé válik a földdel. Csak úsznak a hűs árral, mely bontogatja előttük az útjukat, s melynek iránya teljesen kiszámíthatatlan. Egy a biztos, a két út innentől egyként fut tovább.
A bársonyos takaró finom ölelése elveszik hideg ujjai közt, mikor azt átnyújtja a hölgynek, ki láthatóan kissé haboz, ám Erick közelebb lép hozzá, s egy halovány mosollyal adja tudtára, hogy ne féljen semmitől. Onnantól kezdve, hogy óvó karjai védelmébe fogadta a lányt, számára már nem létezik az a szó, hogy "enyém". Az eddigi komor, halállal itatott, szürke szoba pedig mintha a szivárvány minden színében pompázna, melyet ez a szépség hozott be a falak közé. Sokkal kellemesebb a kanapéra nézni így, hogy van, kinek megnyugvást nyújt, s teljesen másabb úgy fogadni valakit, kire vendégként tekint, sem mint áldozatra.
Hamarosan újra a magány öleli át a falakat, mikor a hölgy, kinek nevét sem tudja, eltűnik az ajtó mögött. Hosszú s nyomasztó percek telnek el, melyek szinte az örökkévalósággal járnak karöltve. Erick hamar elkészíti a teát s a szendvicset, majd az idő hátra levő részében elhúzza a függönyt, hogy az erkélyre lépvén beleboruljon a sötétség leplébe, s kitisztítsa gondolatait. Egy méterre áll meg a korláttól, melyre kitámasztja kezeit, s úgy mered előre a pöfékelő kémények, villódzó lámpák, s a város halk morajába. Néha hallani a távolban egy-egy autó berregését, ám most minden csendes. A szél halkan fütyül keresztül a tömbházak résein, mikor is egy különös, ám ismerős illat száll el a vámpír orra előtt.
- Nem semmi éjjel, igaz?- leheli a levegőbe egy apró ködfoszlányon keresztül, s címzettje pillanatokon belül mászik át kecsesen s hízelegve a korlátra. Termete apró, bundája fekete, s szemei úgy világítanak, mintha csak valami démon lakozna benne. E macska azóta látogatja a férfit, mióta amaz ideköltözött. Éjnek évadján felbukkan, s ez már csak azért is szokatlan, mert a tizedik emelet eléggé magas egy ilyen kis állat számára. Talán fent lakhat a légkondicionálók, szellőzők szerkezeteiben, s ő is magányosan élheti világát. Erick óvatosan belefúrja ujjait bundájába, mire az halk dorombolással jelzi elégedettségét, azonban a mozdulat abbamarad, mikor meghallja a zuhany csendjét. Utoljára még jó alaposan megborzolja kobakját, végül a szobába lépvén visszacsukja az erkély párás üvegajtaját, s helyet foglal a fotelban. Hiába telik el pár kicsiny perc, azok ismét a végtelenbe nyúlónak tűnnek, s már-már szinte idegőrlő a tény, hogy nincsenek egy légtérben. Egészen mostanáig... Halk nyikorgás s padlóreccsenés jelzi, hogy a hölgy végzett, s amint kilép, a leereszkedő sötétség azonnal szertefoszlik bájainak tengerében. Amint újra látja őt, megint csak meglepi az a hatalmas kontraszt, mely két alakja közt lépett fel. A bájos és kecses lány, szemben a vérengző vadállattal. Hiába tűnik valaki elsőre kedvesnek s jónak, mindig az ilyenekben lakozik a leghatalmasabb szörnyeteg...
- Csak tessék. - saját hangját szinte már elfeledte, olyannyira nem kellettek ide szavak eddig, anélkül is tökéletesen megértették egymást. Mintha csak azok a bizonyos fonalak teljesen összeolvadtak volna, s már elég pár apró, kósza gondolat vagy mozdulat, hogy tudják, mit akar a másik. Minden egyes finom mozdulatát figyeli a lánynak, mint valami lesben álló vad, ki bármely' pillanatban áldozatára vetheti magát. Néha ugyan elkapja tekintetét, ám alig telik el pár röpke másodperc, a sötéten izzó íriszek újra a hölgyeményt isszák.
- A Sors rendelt hozzád. Én csak engedelmeskedtem akaratának. - válaszolja vissza, mikor az eddigi ajkinak szegletében megbúvó halovány mosoly eltűnik, ahogy felé halad a bársonyos és csábító kéz. Erick enyhén remegő keze is megindul lassan, ám a mozdulat elhal útközben, s térdének egy szegletére helyezi vissza. Mintha mindkettejük egy elérhetetlen látkép lenne... Felbukkanó zavarát csupán egy alig észrevehető nyelés jelzi, de ó, ha tudná, hogy ez alatt a csekély idő alatt mennyi minden suhant keresztül a férfi gondolatain! Hogy próbatétel lenne ez az egész? Most már biztosan tudja Erick, hogy igen. Az a temérdek idő, melyet azzal töltött, hogy megálljt parancsoljon kusza vágyainak s ösztöneinek, mit sem ér már! Mintha azok a magányosan töltött esztendők az erdő mélyén meg sem történtek volna! Amit eddig próbált elzárni lelkének legmélyebb bugyraiba, azokat mintha valami különös erő megszólítaná. Mozgolódni kezdenek, s ezt ő maga is érzi. Érzi, ahogy minden fagyott porcikáját felmelegíti a lassan feltörő, rég elfeledett önmaga. Mi értelme egyáltalán olyannak lennünk, akik nem vagyunk? Mi értelme elrejtenünk valós személyiségünket? Talán mert mindenkiben ott lakik az állat, mely tükrözi a valós énünket, s melyet ha a világra eresztenénk, amaz elpusztulna? Megannyi megválaszolatlan, kacérkodó kérdés tör fel elméjéből, s csupán egy nagy, vágyakozó, elhalt sóhaj szökik ki a férfi ajkain. Nem szeretné, ha a hölgy őt nézné, őt figyelné, hiszen fél attól, hogy ő átlát a sötét íriszeken, s belelát halott lelkébe. Hosszú pillanatokig ugyanakkor képtelen róla levenni tekintetét, melyek összeölelkezve vesznek el a szoba csendjében. Mintha csak angyalként állna koporsója felett, új életre szólítván a vámpírt...
Ám egy váratlan pillanatban mozdul. Megragadja a kötszert, majd helyet foglal a hölgy mellett, s a borító szövetre egy apró pöttyöt löttyint a fertőtlenítőből, melynek először szúrós az illata, ám az hamarosan átváltozik egy kellemes, kamillamezőket idéző illatfelhőbe. Ismét egy halk sóhaj következik, majd nagy levegőt véve óvatosan odanyomja a sebre, s egy ragasztócsíkkal lerögzíti. Nem kérdez, nem kér engedélyt, csak cselekszik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Enyhén csíphet az első percekben, aztán kellemes meleget érezhet a hölgy, s mintha a fájdalma lassacskán eltűnni látszana.
Erick fájdalma viszont mintha egyre csak hatalmasodna... Érzi, ahogy a két személyiség dulakodik egymással, szinte kézzelfogható a bőre alatti párviadal, mintha szívverése is teljesen más ütemet játszana. A bőre oly' finom, az illata oly' édes... Ahogy érinti ujjbegyeivel a csípőjét, mintha csak valami földöntúli drágakő siklana végig kezei alatt, mely áraszt magából egy furcsa bizsergést, egy szokatlan erőt, mely mintha egyre csak kérlelné a férfit, hogy szerezze meg, lopja el, hiszen az csak az övé, másé nem lehet soha!
Talán a kelleténél többet időzik el, majd egy köhintés kíséretében végül elhúzza kezét, s hátát a kanapé falának dönti. Újra csend következik, ám ez most nem tart oly' soká, hiszen pár perc elteltével szavak szöknek elő a férfiből.
- Még sosem találkoztam magadfajtával. - pillant oldalra. - Ez valamiféle átok lenne? Hisz mi más lenne? - teszi hozzá egy apró mosollyal költői kérdését. - Ahogy így rád nézek... - fordul oldalra egész testével, mélyen belefúrva sötét íriszeit a másikéba. - Elsőre egyáltalán nem gondolnám, hogy egy vérengző fenevad lakozik odabent. Ám ha jobban megnézem... - hajol egészen közel, egy felderengő sejtelmes mosollyal. - Talán ott lapul valami különös varázslat a háttérben. Egy varázslat, mely egy ártatlan lányból egy gyilkost varázsol. - óvatosan megérinti a hölgy állát mutatóujjával, s enyhén megemeli. - Kinek köszönheted ezt a végzetes ajándékot? - azzal elengedi, majd feláll, s lassan az erkélyajtó elé sétál. Karba tett kezekkel mered át a párás üvegablakon túl pihenő sötét boltozatra, s mintha csak az idő megállt volna, úgy pislog feléjük kíváncsian a Hold. A Hold, melynek misztikus volta sokakból kihozza a vadat...

A végzet sosem dörömbölve, fanfárokkal kísérve érkezik. Sosem hangosan vagy éppen feltűnően. Oly ismeretlen ő ki hangtalan besétál az életünkbe, mint egy nem várt vendég, magányos kószája létünk útjain vándorolva, aztán csak ott lesz és mi ajtót nyitunk neki. Nem kérdezzük hol volt eddig, nem kérdezzük miért jött, csak önként tárjuk ki előtte a szívünket. A végzet csendes betolakodó, akit mégsem akarunk elüldözni, akihez a vonzódást érezzük megmagyarázhatatlanul. Nekem a végzetem, úgy véltem mindig, hogy Lavarosalea-hoz köt, a nőhöz kinek az életem eddigi éveit köszönhettem, ki ott volt velem minden egyes pillanatban, aki megszelidítette bennem a vadat, kinek gyönyörű sötét szemeiben éreztem magam mindig biztonságban. A világon nem volt más hely, nem volt egyetlen zug sem, vagy éppen falakkal óvott épületek összessége, de még a vadonban sem egyetlen bucka, gödör, fa odva, ahol biztosabbnak éreztem volna magam, mint az ő ölelő karjai, és amellyel most versenyre kél egy hűvösségében is védelemről árulkodó test. Ha újra döntenem kellene, még akár ezerszer is úgy határoznék, hogy életben hagyom a férfit. Noha azt hiszem még mindig egymásnak feszülhetnénk, még mindig történhetne akár egy kóbor, félreértett mozdulat által is, hogy az események szöges fordulatot vesznek. Amikor a védenc a védelmezője ellen fordul, amikor a karmok helyett a kéz csap oda, amikor a fogak helyett a kétségbeesett menekülni vágyás sikolya hagyja el a torkomat. De mindez nem történik meg. Mintha régi ösztöneimet valami felülírni látszaná, és bár bizalmatlanságom egy percre sem nyughat, vele tartok. Bármerre visz az út, bármerre szólít a sötétség abban helyem kell legyen, egy időre. A motor egyenletes zaját csak néha töri meg a szél fütyülése, dallama a fülcimpámat csiklandozza. Kavargó hópelyhek olvadnak el forró ajkaimon, a bőröm didereg, mégis melegséget remélek attól aki nem képes ezt nekem megadni, helyette én próbálom felmelegíteni, még akkor is ha hasztalan. Boszorkányom értetlenül matat agyam titkos rekeszeiben, válaszokat akarva kapni arra, hogy miért megyek egy idegennel oda ahol ő talán nem tud megvédeni. Talán mert érzem, hogy ott ahol neki helye van, ott nekem is lehet. Egy idegen világ hívó szava hirtelen válik édesebbé mint a biztonságosnak hitt otthon.
Néha a végzet mégis dörömbölve érkezik, fanfárokkal….motor zúgással kísérve, összecsókolózó kopár falombok tarka rengetegében. Magunk mögött hagyott mérföldeknek tetsző távolságokban, egyetlen szó nélkül telt percekben. Nem tudom ki ő, tán nem is fontos. A név, vagy éppen a származás csupán olyan mint az állaton ejtett billog. Ő sem azért hozott onnan ki, én sem azért jöttem, hogy ezt itt és most tudjam meg feltétlen. Hiszem és tudom, hogy mindennek elérkezik az ideje, ahogyan annak is, hogy válaszokat adjunk és kapjunk. Erről fog szólni. Érdek nélkül nem lehet ez sem, és nem is várom el. Egyszerűen csak magamhoz kell térnem mindazok után amit műveltem. Homlokom a háta hűvösének vetem és jobbra, majd balra mozdítva a fejem melegségem ajándékozom neki. A vérem forrósága ellensúlyozza az ő évszázadnyi jeges ridegséget. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy megtudjam mivel, vagy éppen kivel van dolgom. Állati ösztöneim, a szimatom még mindig jó. Az átalakulás ezt nem befolyásolja. Ásítva menekül a hold egy felhő mögé, hogy aztán teljes pompájában megmutatkozzon, amikor immáron házak között haladva tovább, lassítani kezdünk. Az egekig szaladó kőtömbök közé érkezünk. Mintha egy elcseppentett múltba érkeznénk, egy oly időbe, amit én tán csak gyerekként ismerhettem. Meglehet akár ilyen helyen is megfordulhattam már eddigi életem során. Ránt egy finomat a motor rajtam, amikor lefékez, és végül megáll. Összébb húzom testemen a kabátot, egymáshoz koccanó fogaim porcelán csengése arról árulkodik, hogy most érzem leginkább az éjszaka hűvösét. Tigrisként elrejtőztem a bundám védelmében, a zsírpárnák között a fagyos levegő is kellemes és csiklandozó volt. Most azonban törékeny, és minden tekintetben sérülékeny ember lettem. Micsoda kontraszt az embereket pillanatok alatt szétmarcangoló állat és a kissé ijedten pislogó és szemeivel az épületet fürkésző lány között. Ránézek, a mozdulata már ismerős, és most sem tiltakozom ahogyan korábban sem tettem. Csupasz lábaim kandikálnak ki a kabát alól, és néhány erre lebbenő hópehely elolvadó menedéke lesz. Óvatosan visz magával, és amikor az épületbe lépünk lágyan beleszimatolok a levegőbe. Itt élet van, hallom a falakon át is a hangokat, érzem az otthonok kiáramló, mások számára tán ismeretlen melegségét. Nyugalom jár át, mégis van bennem egy minimális rettegés. Ott bújik meg huncut módon a rezzenő pillák alatt. A liftbe lépve a fejem a vállára hajtom és egy időre lehunyom a szemeim, hogy aztán alig egy perc múlva kinyissam, és a tükörképünkkel és azon keresztül vele nézzek farkas szemet. Csak ennyire vagyunk távol, mint ahogyan a tükörben szemléljük a másikat. Halk koppanás, ránt egyet az apró doboz és megérkezünk. A lakás ahova végül belép, és lassan beljebb halad újabb szimatolásra késztet. Apró, fitos orrom szüntelen ide-oda mozog. Kissé azt hiszem csalódott vagyok, ugyanakkor kíváncsi. Itt nem érzek életet, itt valami egészen mást érzek. A mágia könnyed kis függönyét, melyet ő szőtt vérből, évekből és áldozatul választott testekből. A hús maró nyersessége, a vér zamatos csorranása, vagy éppen a halál kopogó hangja amely valahogyan mégsem taszít. Hogy miért vagyok csalódott? Mert már nincs itt a hűvös védelem. Mintha már jogot formálnék rá, hogy itt legyen nekem, csak az enyém. A kanapén ülve körülnézek és tekintetem az erkélyen akad meg, mely mögött a város imbolygó fényei, mint megannyi piciny remény lámpás az éjszaka komorságában. Önkéntelenül mozdul a kezem és simítom végig a kárpitot, körmömmel újra és újra, hogy aztán már csak az ujjbegyek érintsék nagyon finoman. Meg akarok jegyezni minden tárgyat, mindennek az érintését és formáját, hogy fel tudjam idézni. Mint az állatok melyek körbejárják a helyet, megszimatolják, megérintik, a mancsukkal megkaparják, hogy később felismerjék: elkerülni akarnák, vagy visszatérni oda. Még nem tudom, hogy ez a lakás melyik lesz a kettő közül.  Egyik kezem még mindig a kabátot markolja, a másik a kanapé kárpitján játszadozik, amikor egy magas árnyék érkezik vissza. Már ismerem az illatát, ezer közül is felismerném. Az orromba ragadt ma éjjeli édes esszencia. Felnézek rá, és egy fél percig csak figyelem, próbálom kitalálni, hogy mennyire engedhetem meg magamnak, hogy elvegyem a plédet. Minden cselekedetét e helyen sokszorosan mérlegelem, hiszen számomra idegen, ami neki az otthona lehet. Az kell hogy legyen, hiszen őt érezni a falakból áramló régi, mágikus illatfelhők között is. Kinyújtom a kezem mely eddig a kanapét becézte és elveszem a felém nyújtott vörös-barna takarót
- Köszönöm- hálásan szólalok meg, szinte csak ezt a mondatot ismeri eddig tőlem, mintha nem lennék másra képes csak örökké hálás lenni valakinek valamiért. Félnem kellene tőle, érzem ahogyan figyel, ahogyan felmér, mégis valahogyan belül, ösztönösen érzem, hogy nem bántani akar. Hogy mégis mit pontosan azt sem tudnám igazán megmondani. Lehajtom a fejem és a hajam előre borulva eltakarja az arcomat. Maszatosan tapad össze néhány tincs, és benne megragadt alvadt vér. Az áldozataimtól rabolt trófea. Ennyi maradt. Elengedem a kabátot, és az inget. Mindkettő a kanapé elé hullik, és magamra vetem a plédet. Ekkor pillantok fel kócos fürtjeim rengetegén át csak a tiszta, tavaszi égboltot visszaidéző íriszeim villannak ki. Finom illat furakszik az orromba: fűszer, kicsit távolkeleti jellegű. Követem a tekintetemmel az irányt. Bólintok, és hangtalanul állok fel, még mindig szorítva magamon a kapott takarót, és vonszolva a földön a fürdőig, akár egy nyomorult és vértelen palástot. A fürdő ajtajából még egyszer visszapillantok rá, aztán belépek, és bezárom magam mögött az ajtót. Negyed óra magány jut a társaságban egy ajtóval elválasztva. Odabent Lava újra megostromolja az elmém.
~ Mit művelsz ostoba?~
~ Kérlek….~
~ Nem! Te hozzám tartozol. Meg ne próbáld!~
~ Kérlek…~
~ Nem ismétlem el! Meg fog ölni amint lehetősége lesz, ugye tudod?~
~ Tudom. Számít ez bármit?~
~ Nekem igen. És neked?~
~ Még nem döntöttem el.~
Elzárom a vizet, mely eddig olyan kellemesen hevített és amely a ma éjjel összes mocskát megpróbálta lemosni rólam. Hasztalan. A kád melletti akasztón néhány nagyobb törölköző lóg, és egy méregzöldet emelek le, majd tekerek magam köré. A hajam vizesen tapadva össze lóg le a hátamon, csupasz talpam nem kelt zajt a finom szőnyegen amikor kilépek és a nappaliba térek vissza. Csendesen indulok felé, kicsit talán a járásom bicegő, hiszen a csípőmön a seb még nem gyógyult be. A regenerálódás lassú folyamat, noha a vége nyomtalan lesz majd. Őt figyelem, ahogyan megközelítem, és a tekintetem csak akkor veszi észre az asztalon pihenő innivalót és ételt amikor már egészen közel érek. Félrebiccenő fejjel emelem meg a kezem és mutatok az odakészített holmikra.
- Szabad?- a válasz reményeim szerint beleegyező lesz, de nem az ételért nyúlok, hanem a tea után, és kicsit megmelengetem a bögre forróságában a kezemet. Hálásan foglalok újra helyet a kanapén, és nézek az odakészített egyéb holmikra.
- Már így is sokat segítettél.- jegyzem meg a kötszerek felé biccentve, majd kissé elkomorul a tekintetem, hiszen én mindezt hogyan hálálom meg? Minden gyilkosságomat neki tulajdonítanak. Bár nem vélem azt, hogy ártatlan lenne emberi életek kioltásában, ugyanakkor a felelősség súlya ezekben az esetekben mégis engem terhel. Annyi kérdésem lenne hozzá, annyi mindent szeretnék megtudni tőle, de úgy vélem annak okán amit ma tett őt illeti az elsőbbség. A gyér fényben valahogyan másképp imbolyognak az árnyékok a testén, és ekkor pillantok meg rajta apró hegeket, régi időkből megmaradt forradásokat. Nem csupán ő volt aki gyilkolt, őt is vadászták, akárcsak engem. Elnyílnak egymástól finoman az ajkaim mint két víztől ázott virágszirom, és halk sóhaj hagyja el. Csak finoman emelem meg az egyik kezem, amely felé indul, és amelyet mégis visszaejtek az ölembe,mintha félúton meggondolnám magam. Végül azt hiszem továbbiakra nincs is szükség, mert néma cselekedetem beszédesebb lesz mindennél, és egyben próbatétel is a számára. Lábamat magam mellé húzom oldalvást a kanapén, és megoldom a törölközőt, húzva fel a derekamon egészen a csípőig, láthatóvá téve a sérülést. Ezután figyelem őt, az arcán megjelenő reakciót. Az élet és a vér mennyire lesz képes győzedelmeskedni az ő vadja felett?    

Az univerzum szinte robban egyet, amint a két test és sors összefonódva, majd egyként újjáéledve lép ki e kietlen világba. Ott pecsételték meg egymás életét, mikor Erick kezét nyújtotta, azt pedig e hölgy elfogadta. Ez nem csupán egy olyan helyzet, mikor egy átlagos férfi egyszerű jóságból megment egy bajbakerült, vétkes nőt. Ez holmi emberi szavaknál és tetteknél messze túlmutat, s erről az egész történetről messze érződik, hogy igen, ezt biz' a Sors rendelte így.
E halott test, melyet csupán egy ősi, bűnös mágia tart egyben, s a másik, mely nagyon is élő és valóságos, s melynek érintése minden egyes pillanatban úgy hat a vámpírra, mintha jégbörtöne olvadozni kezdene. Fedetlen felsőteste maró titkokat hordoz pár apró heg képében, de ez mit sem számít már, hiszen ahogy a hölgy ráborul, tudja egyből, hogy ő a legtökéletesebb dolog e világon, mely valaha érintette. S e férfi érintése is túlmutat egy átlagos emberén, szíve máshogy dobban, bőre máshogy simul, minden egyes mozzanatában lehet érezni az elfeledett évszázadok magányát, melyeknek valójában meg sem kellett volna történnie. Több, mint három évszázad? Rengeteg idő. Egy ember képtelen abba belegondolni, hogy milyen is lehet érzékelni a külvilág haladását, miközben önmagunk meg vagyunk ragadva egy átokkal itatott testben, s lelkünk az örök élet mezejének rabszolgája. Furcsa volt mindig is tapasztalni, ahogy elmúlnak az évek a körülötte élők felett, miközben ő maga ugyanolyan fiatal akár ötven év után is. Ezért sem telepedhetett le sokáig, s ezért nem nevezhetett eddig otthonának egy helyet sem. Kivéve azt a magányos kunyhót, ott, az erdő mélyén...
Jeges fuvallatok próbálják akadályozni a motor haladását, melyek olykor halovány hópelyheket szórnak. A fák halott tengerét hamarosan a civilizáció felváltja, s emberi kéz által megalkotott épületek sora következik. Ily' késői órán még a külvárosban is talán csak egy autóval találkozhatnak mindössze, így haladásuk szerencsére teljesen akadálytalan. A pirosan villódzó lámpák nem parancsolnak megálljt, úgy halad tova rajtuk a férfi, mintha csak végzetébe szaladna. Talán így is van... A főútról letérvén hamarosan pár szűkebb utca következik, mikor is az egyik közepén halkulni kezd a berregés, majd behajtván egy kisebb, kivilágítatlan udvarba, a hangok elhalnak. Égbe magasodó panelházak övezik a párost, a maguk komor képével. Erick kitámasztja a járművet, majd óvatosan leemeli róla a lányt, s újra karjaiba fonódva indulnak meg a biztonságot nyújtó menedék felé. Hamar elhagyják az udvart, s az az mellett pihenő épület felé veszik az irányt. A környezet nem túl biztató. Sötét sikátorok mindenhol, ahonnan különös köd száll fel, kísérteties hangokat hordozva magában. Néha elhalkuló vonyítás töri meg az éjt, olykor pedig varjak különös károgása szól fel a távolból. Az utcai lámpák félhomályán kívül a környéken egy lakásban sem ég a villany, így a bejárati ajtó csapódása halk visszhangként száll fel a lépcsőházban. A liftbe érvén finoman morrannak annak kötelei, s pillanatokon belül már száguldanak is a tizedik emelet felé. S csak most pillantja meg magukat a kis zárt, mozgó szoba hátulján levő tükörben. Nem érez semmi újdonságot, olyan ez az egész, mintha hosszú éveken át, minden egyes nap megjárták volna e helyet együtt...
A lift megáll, s az utolsó zaj, mely a külvilágot zargatja, az a zár kattanása, mely utat nyit Erick különös kis világába. A sötétbarna, csíkos ajtón átlépve mintha egy teljesen más dimenzió következne... S anélkül, hogy bármit is tenne, odalép a nappali közepén levő kanapéhoz, ahova óvatosan lehelyezi a lányt, majd visszatérvén a bejárathoz, egy újabb kattanás jelzi a tényt, hogy itt most már senki sem zavarhatja őket, teljes biztonságban vannak.
Az ajtótól jobbra talán két méteres szélességben fal húzódik, melyen egy akasztó pihen, ahol pár kabát lógaszkodik. Bal oldala már hosszabb, minek elején a mellékhelyiségbe nyíló ajtó mellett pár beépített szekrényt rejt magában. Pár lépést előre haladva a hely kiszélesedik, s egy nagyobb, nyitott térbe érünk, ami nappaliként s konyhaként is funkcionál. Balra haladván helyezkedik el a konyha, a fal mentén a hűtővel, gáztűzhellyel, mosogatóval, egyéb szekrényekkel s polcokkal. A nappali határát csupán pár derékig érő szekrénysor választja el, melynek egyik oldalán egy mikró pihen, másik oldalán pedig egy kisebb gyümölcsös kosár. A bejárat melletti akasztón túlhaladva érkezhetünk a nappaliba, melynek elején étkezőasztal székekkel, közepén pedig egy a krém s a halványzöld színeit összeolvasztó kanapé pihen, amire nemrég letette a hölgyet. Két oldalán egy-egy párna van, s épp az erkéllyel néz farkasszemet. Tőle balra, a szobákhoz közelebbi felén egy fotel tapodja az alattuk levő szőnyeget, s ezek közt egy kisebb dohányzóasztal van, amin pár újság s egy apró szobor figyel. A konyha után nyílik a fürdő. Belépve szemben a falnál egy nagyobb méretű kád van, mely teljes szélességében kitölti a helyet. Tőle jobbra a mosdó tükörrel, balra pedig egy mosógép. Ezen is túlhaladva találkozhatunk Erick hálószobájával, amellett pedig egy másik helyiséggel, melyet leginkább amolyan "kikapcsolódásra" használ. Hiába, a vérnek nyoma van, de sosem szándékozott az egész lakásából vágóhidat varázsolni. Elég annak csupán egy kicsiny szoba is...
Tehát a zár kattan, s innentől kezdve csupán kettesben vannak. Senki sem zavarhatja őket már, a rendőrök képét elnyelte az éjszaka, ahogy a velük érkezett veszélyt is. A kép kezd kicsit tisztulni, s mivel Erick nem szeretné kényelmetlen helyzetbe hozni vendégét, besiet az egyik szobába, ahonnan egy puha, bársonyos, sötétbarna alapú, vörös mintákkal tarkított takaróval tér vissza, melyet a lány felé nyújt, elvégre a nála sokkal nagyobb kabát s ing nem képes arra, hogy mindent eltakarjon. A hűvös idő azonban itt nem jellemző, inkább a kellemes meleg kavarodik némi füstölő illattal.
- Ha szeretnél esetleg... - hirtelen azt sem tudja, hogy kezdjen bele ebbe az egészbe. A helyzet eddig teljesen magától értetődő volt, ugyanakkor még nem érzi az idejét annak, hogy megbeszéljék a történteket. Nem is akar belevágni a közepébe, hiszen ehhez is nyugodt pillanatok kellenek, s hogy a hölgy megszokja a helyet.
- Ott van a fürdő, ha esetleg... - a szavakat nehezen találja, ez pedig nagyon érződik. Eddig senkit sem hozott fel ide anélkül, hogy élve elhagyta volna e helyet, s eddig senkinek sem próbált a kedvében járni, már hosszú idők óta. Ez pedig most teljesen más. Ha a lány szeretne kicsit elvonulni a fürdőbe, úgy a kád melletti akasztón talál pár törölközőt, amit bátran használhat.
Történjék bárhogy, ha eltűnik, akkor aközben, ha nem, akkor pedig szavai után odasétál az egyik szobaajtó melletti szekrényhez, ahonnan elővesz egy kötést, pár ragasztót, s némi fertőtlenítőt. Nem tudja, hogy az oldalán éktelenkedő seb begyógyult-e az átalakulás után, de mindenesetre mindent odakészít a dohányzóasztalra. Útja ezután a konyhába vezet, ahol kitölt egy üvegpohárba némi kardamommal fűszerezett teát, melyet megmelegít a mikró ölelésében. Végül előkap egy tányért, s pár perc alatt összerak egy szendvicset, melyet a pohárral együtt szintén lehelyez az üvegasztalra, a kanapé felőli oldalra. Majd leül. S vár. Talán arra, hogy a másik végezzen odabent, vagy csak egyszerűen tekintete elréved a csendes messzeségben, ahogy a szavakat próbálja keresni. Történjék bárhogy, reméli, hogy e szokatlan hölgyemény hamar feloldódik, hogy aztán Erick mélyen belefúródjon elméjének apró kis zugaiba. Már ott van a kapukban, már ott toporog. Csupán az a bizonyos kulcs kell, melyet a hölgyemény birtokol...