Kezdett nevetséges lenni számomra a helyzet. Mert azt hiszem, az ő fejében nem az járt, mint az enyémben. Nekem nem megemészteni esett nehezemre az, hogy Klaus talán tényleg szerethet... hanem hogy engem úgy egyáltalán képes szeretni valaki. Ezt esett nehezemre elfogadni. És ez most nem Klaustól függött. Azt hiszem, bármely más férfi esetében ezt érezném. És a legjobb védekezés a támadás, ezt már az évek során saját magam szokásain megtapasztaltam.
És hogy én nem tudtam volna dacolni Klausszal? Mondjuk úgy inkább, hogy eddig félig azt csináltam. De a hangsúly itt azon volt, hogy félig.
- Azt nem nézted meg véletlenül a boszorkány haveroddal, hogy mi jár az ő fejében? Vagy neked a közös kis találkátok során elmondta? - kérdeztem némi gúnnyal. Oké, ezt nem kellett volna. Ő idejött, leküzdi az évszázadok óta őrzött nőt magában, hogy az anyám legyen és én most sem engedem neki. De mit tegyek, ilyenre vagyok programozva.
- Tudod, Tatia... én azt hiszem, itt már nem arról van szó, hogy én akarom-e, vagy tudom-e szeretni... és nem is arról, hogy ő képes-e téged elfelejteni, és engem szeretni. Itt az a kérdés, hogy Klaus... képes-e félretenni azt, amilyen ő valójában. Hogy képes-e két percre félretenni az uralkodásra termett hibridet magában, és tiszta fejjel dönteni. Mert a tegnap este nem hiszem, hogy valaminek a lezárása volt. Éppenhogy a kezdete. Annak, hogy képes-e nélküled élni. És az ábra éppen úgy mutatja, hogy nem, ha már "véletlenül" rögtön beléd botlott, amint elment innen. - macskakörmöztem a levegőbe.

- Tudom, hogy vannak fontosabb értékek a szerelemnél. Szerinted miért vagy itt most? - Kérdeztem tőle. Nem igaz, hogy nem tudom elérni azt, hogy egyszer az életben valami jót tudjak tenni és boldogságot tudjak okozni a lányomnak, akit ezer éve elhagytam és akinek nélkülem kellett felnőnie. Ha ennek az az ára, hogy én lemondok arról, akit szeretek, akkor megteszem. Emiatt talán nem lesz jobb a kettőnk kapcsolata és a továbbiakban sem leszünk jóban, de legalább tudhatná, hogy én képes vagyok ezt megtenni érte. A saját lányomért.
- Én is ezt éreztem. - Vallottam be, amikor arról beszélt, hogy nem akarja elveszíteni önmagát. - De ha szereted őt, viszont nem akarod elveszíteni önmagad, akkor dacolj vele. Akkor látni fogja, hogy te nem vagy hajlandó azt tenni, amit ő parancsol. A Petrováknak ez nagyon megy, nehogy azt mondd, hogy neked nem. - Pillantottam rá kérdőn, aztán ismét sóhajtottam. - Miért mondogatod folyton ezt? Neki nem én kellek, hanem te, ezt világosan közölte velem tegnap éjszaka. Fogadd el és szeresd őt, Erin! Miért esik olyan nehezedre ezt megemészteni? - A hangom még mindig nyugodt volt, viszont kíváncsiság vegyült belé. Ezt egyszerűen nem bírtam megemészteni...

Meglehetősen furcsán hangzott az, hogy maga ellen kellett beszélnie azért, hogy engem meggyőzzön. Egyáltalán győzködésről van itt szó? Már számomra is kezd zavaros lenni ez az ügy. Mert Tatiának ekkora lehetősége még soha nem volt arra, hogy visszaszerezze magának Klaust. És most mégis... maga ellen beszél és azt mondja, inkább legyen az enyém, mert szeretem? Dehát ő is szereti!
- Vannak fontosabb értékek is, mint a szerelem. - jött meg végül újra a hangom, miután ő nem volt hajlandó elmondani, hogy milyen beszélgetés zajlott le kettejük között az utcán. És én így nézzek Klaus szemeibe, és közben ne vájjak karót a gyomrába?
- Nem akarom elveszíteni önmagamat emiatt. - ráztam meg a fejemet, de már stabil hangon. - Klaus elveszi azt, ami vagyok... ő uralkodásra termett, és mellette én már nem lehetek az, ami az előző "kapcsolataimban" voltam... nem lehetek én az, aki dominál! - vált egy pillnatra hevessé a hangom. A kapcsolataim... persze. Inkább az egy éjszakás kalandjaim. És azt hiszem, Tatia tisztában volt azzal, hogy miről beszélek. - Szerinted úgy képes leszek boldog lenni, ha közben tudom, hogy rád vágyik? Kegyetlen az igazság, de így van.

Sóhajtottam egyet, Ez a lány keményebb dió, mint gondoltam, talán még tőlem is rosszabb. De nem baj, én vagyok az anyja, ezért talán képes vagyok vele megértetni azt, amit mondani szeretnék neki. Ám túlságosan makacs... istenem, kikészülök a saját vérvonalamtól!
- Azt, hogy mit mondott nekem majd elmondj neked, ha akarja. Most meg kell hallgatnod az én véleményemet, érted? - Kérdeztem határozottan és én is felpattantam a kanapéról, hogy így nézzek rá. - Ha egy gyenge nő szeret bele Klausba, akkor az neki felér egy öngyilkossággal. De te nem vagy gyenge, viszont szereted őt. Boldog voltál vele vagy nem? Láttalak a bulin, hallottam azokat a szavakat, amelyeket mondtál neki. Ne hagyd, hogy azok a gondolatok, amelyeket a fejedbe ültetsz elvegyék az esélyedet a boldogságra. Én is ezért jártam így... nem hittem el, hogy képes lenne engem úgy szeretni, mint régen. és így is történt, ezért talált rád. - Elég nehéz volt ezeket mondanom, de ez most nem számított. Végre egyszer őszintén akartam beszélni a lányommal. - Beszélj vele, de ne mondj neki semmit addig, míg meg nem tudsz mindent, amit szeretnél. És ha úgy döntesz, hogy maradsz, akkor ne akadályozzon meg semmi abban, hogy boldog lehess... sem az, hogy velem mi történik, sem semmi más. Kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt, mert azért ez nem kis dolog volt a részemről. Önzetlen akartam lenni, méghozzá a lányom miatt és egy egy nagy lépés volt nekem.

- Valamiről elfelejtkezel, Tatia! - szólaltam meg újra, amikor azt mondta, hogy nem mehetek el innen. Mégis hogy gondolja, hogy ha ő megtiltja nekem, akkor majd tényleg itt maradok? Nem, nekem ebből sok. Túl sok. Amit tisztán érzek, az ellen nem fogom és nem is tudom meggyőzni magamat.
- Most csak magadról beszélsz, ugye tisztában vagy vele? Attól, hogy te ezt most mondod nekem... Klaus tartani fogja magát hozzá? Nem, ebben én már nem hiszek, sajnálom. Talán hiba volt ez az egész. Nem kellett volna bevallanom neki, hogy utána kihasználhassa... - kántáltam a saját véleményemet, majd félve felemeltem a fejemet. Fájt nekem ez az egész, még ha nem is mutattam. Hiszen a fenébe is, én szeretem azt a férfit!
- Mit mondott neked... az utcán? - kérdeztem halkan.

Bizonytalanul bólogattam, mert olyan volt nekem ez a helyzet és ez a szerep eddig, mint a legnagyobb mumus. Anyáskodni? Éppen azt a személyt meghallgatni és a lányomnak nevezni, aki ha úgy nézzük, akkor tönkretette az életemet? Nem, ez nem az én műfajom volt... egészen eddig a pillanatig. Most jött el az, hogy félre tudtam tenni a mérhetetlen nagy önzőségemet és idejöttem, hogy segítsek Erinnek. Ha konkrét tettekkel nem is, de legalább azzal, hogy meghallgatom.
Meglepődöttség ült ki az arcomra. Visszamegy Bulgáriába? Elmenekülne, miután ennyi mindent elért? - Nem mehetsz el innen. - Jelentettem ki. - Várható volt, hogy egyszer - ha nem is most, de egy kis idő múlva biztosan - ez lesz a vége annak, ami Klaus és köztem van. Szeretem őt és mindig is fogom, de a visszajelzések hallatán el kell engednem. Tovább kell lépnem és meg kell próbálnom nélküle, akármennyire fáj... és ha te nem vagy itt, hogy vele legyél, akkor ez nem fog sikerülni. És hidd el, ha szeretnéd, akkor ki tudsz törölni engem a fejéből, hogy csakis te legyél benne. - Nyögtem ki, amikor felállt mellőlem. Most tényleg magam ellen beszélek? - Én nem fogom őt keresni. Szeretném, ha... megpróbálnál boldog lenni vele.

Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, de ez az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy lejátszódjon előttem a régóta várt pillanat. Csak ezt ezer évvel ezelőtt képzeltem el, mikor még Christopher miatt voltam tanácstalan. Az apámmal nem beszélhettem meg... az anyám pedig.... fogalmazzunk szépen, hogy elnyelte egy másik földrész.
A hangjában felfedezett lágyság meglepett. Úgy hiszem, ezt sem ebben a helyzetben nem érdemlem ki tőle, sem semmilyen más formában.
- Tudni akarod, hogy nekem mi lenne jó? - pislogtam a szemeibe ezúttal már megenyhülve, tényleg beleélve magamat, hogy... van egy anyám! És így százszorta kínzóbb volt az az érzés, ami miatt eddig rosszul éreztem magam. Főleg hogy... Tatia mondhat nekem bármit. Ő nem volt itt délelőtt, hogy érezze azt a szinte érzékelhetetlen ridegséget, ami Klausból áradt, méghozzá az irányomba.
- Én azt hiszem, hazamegyek. Ez... nem az otthonom. - néztem körbe. - Azt hittem, Klaus majd azzá teszi, de nekem mindig Bulgária lesz az otthonom. És talán most éppen ideje visszatérnem oda... már kitúrtalak téged a megillető helyről. Klausnak rád.. nagyobb szüksége van. - álltam fel mellőle.

Elfordította rólam a tekintetét, én pedig alig hallhatóan sóhajtottam egyet. Tényleg fogalmam sem volt, hogyan kellene viselkednem és mit kellene mondanom. Csak pici koráig voltam mellette, addig érezhettem magam az anyjának és addig viselkedhettem vele úgy, mintha a lányom lenne. Most viszont nem tudtam, hogy miért érzem úgy, hogy ismét az anyjának kell lennem. Talán azért, mert most jött el egy olyan pillanat az életében, amikor szüksége lehet valakire a szülei közül még akkor is, hogyha én is részese vagyok ennek a gyönyörűen kialakult galibának. És egyre jobban körvonalazódott bennem, hogy egy anya szükségét érzi annak, hogy tegyen valamit, ha a gyereke rosszul érzi magát. Ez történhet most is.
- Figyelj rám, Erin. - Mondtam lágy, de mégis határozott hangon. - Most ne azzal foglalkozz, hogy velem mi történt és hogy szenvedek. Nem ezért vagyok itt, hogy ezt a fejedre olvassam és siránkozzak, hanem azért, hogy... segítsek neked. Teljesen megértem, hogy kerültünk ilyen helyzetbe. Évszázadok után végre találtál valakit, akit szeretni tudsz, hiszen valljuk be, hogy Klaus nagyon ért ahhoz, hogy elcsavarja a nők fejét. - Ezt csak mellékesen tettem hozzá. - Azt kérem tőled, hogy gondolj magadra és mondd el, hogy neked mi lenne a jó. Eszerint alakítsd a dolgokat az életedben. - Fogtam magam és odaültem Erin mellé, mivel elég érdekesen jött ki, hogy a szoba másik feléből mondogatom ezeket.

Azt hittem, hogy már nem hallok jól. Még hogy én jobb vagyok, mint ő... talán igen, de mégis miben? Ugyanaz az ösztön ural mindkettőnket. A vámpírok ősi ösztöne, bennünk él, és nem tudjuk elnyomni. De jelentkezzen az, aki el akarja...
Azonban ahogy egyre többet beszélt, éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Nem amiatt, amit Klausról mondott. Inkább mert az a nő, akit ezer éve gyászolok... itt van. És anyámként viselkedik velem. Ahogyan mindig is tennie kellett volna. De én is sáros voltam. Mert mikor tenni akarta, én nem engedtem neki ezt. Kiváltság anyának lenni? Az ő esetében nem, ritka szerencsétlen, hogy pont az én anyám. Nem voltam könnyű esetnek nevezhető.
- Szerelem... hát hogyne... - fordítottam el a tekintetemet. Nem akartam, hogy lássa az érzelmeket a szememben. Inkább lőjenek agyon. - Nem tudok boldog lenni. Egyrészről, mert tudom, Klaus soha nem fog tudni nélküled élni. Másrészről... én nem tudok úgy élni, hogy fájdalmat és szenvedést okoztam neked. - mondtam ki elcsituló hangon, teljesen elhalkulva. Te jó ég, még őszinte is vagyok...

Tényleg nem voltak hibásak azok a jelzések, amelyeket Erin érzelmeinek könyveltem el. A boldog és a kiegyensúlyozott nem nagyon voltak azok a szavak, amelyek most őt jellemezték. Engem sem, de ez most nem ide tartozik. Azért jöttem ide, hogy megtudjam vele mi van, hiszen azzal tisztában voltam, hogy én rosszul voltam. De ő..? Megkapta, amit akart és akit szeret. A történetnek vége kellene lennie.
- Te jobb vagy, mint én, Erin. - Míg ő feszülten a hajába túrt, az én hangom még mindig nyugodt volt. Legfeljebb majd otthon kiidegeskedem magam és még egyszer letarolom a szobámat. - Klaus azért választott téged, mert más vagy mint én és nem azért, mert a pótlékom. Én ezt vettem ki a szavaiból. Azért szeret, mert te nem én vagyok. - Klaus maga mondta ezt nekem, de a beszélgetésünk többi részét azt inkább kihagytam ebből a társalgásból. Az nem tartozott ide. - Ezért kellene örülnöd. És azért, mert hosszú évszázadok után szeretsz valakit, aki nem a volt férjed. - Lehet, hogy ezt sem kellett volna mondanom, de ha már ott vagyok, akkor beszélgessünk őszintén. Én ráértem.

Lassan emeltem fel a fejemet az asztal lapjáról, és a szemeibe néztem, ahogyan az érzelmeimről beszél. Vagy várjunk... miről hadovál? Boszorkány... aki megmutatta neki az ÉN érzéseimet?! Ha három hónappal visszarepülhetnék az időbe, a hasamat fogva röhögnék ezen. Mi az, hogy az én érzéseim? De ma már... sajnos léteznek... és nem könnyítik meg az életet. Ahogy mondani szokás, a szerelem fáj. Jobban, mint a halál.
Nyeltem egy nagyon aprót. - Boldognak kellene lennem? Boldognak kellene lennem? - változott meg a hangnemem a kérdés második ismétlésekor, és úgy néztem rá, mint aki megőrült. - Nem vagyok az! Fogalmad sincs, milyen valaki szemében az árnyékodnak lenni. Mintha csak egy nyamvadt tükörkép lennék, "hogy ha ló nincs, jó a szamár is" elvben. Erin, mint Tatia Petrova árnyéka, egy pótléka... csak én érzem ezt röhejesnek? - túrtam feszülten a hajamba.

Láttam az arcán, hogy nem nagyon tudtam meggyőzni, de ez már nem az én dolgom volt, hanem az övé és a Klausé. Milyen furcsa volt erre gondolni... nem hittem volna, hogy egyszer eljön egy ilyen pillanat. De mint azt mondani szokták, mindennek eljön a maga ideje és ennek most volt itt. Még az sem tántoríthatott el, hogy szavaiban nem kis gúnyt véltem felfedezni. Igaza volt, méghozzá teljes mértékben. Nem most kellene elkezdenem gyakorolnom az anyaságot, mert egyáltalán nem áll jól nekem ez a szerep. De talán tehetek valamit azért, hogy a lányom jobban érezze magát, hiszen azok az érzések, amelyeket éreztem, hogy érez... mindennek nevezhetőek voltak, csak jónak nem.
- Tudom, hogy mit érzel. - Böktem ki. - És ez nem csak egy közhely, hanem tényleg tudom. Éreztem. Egy boszorkány... egy barátom segített nekem ebben. Tudni akartam, hogy hogy vagy és ő megmutatta. Ezért jöttem ide, Erin. - Az én hangom nyugodt volt, nyugodtabb a megszokottnál. Ismét nem ismertem magamra. - Tanácstalan vagy, ahogy én is.. de én nem akarom, hogy te az legyél. Neked most már boldognak kellene lenned. - Néztem rá teljesen enyhe tekintettel és összepréselt szájjal. Biztosan bolondnak fog nézni.

Mintha nem egyre menne... nekem ezek után azt sem magyarázza be, hogy nem történt köztük valami. Klausnak a saját szava szemmel láthatóan pusztán ennyit jelent. De emiatt nem fogom megenni magam. Én is csináltam már hülyeségeket, szóval talán még csöppnyire meg is értem.
Eleinte azt hittem, hogy elejtem a poharat, és összegörnyedek a röhögéstől, de helyette képes voltam olyan komoly maradni, mint ő. - Most tör elő belőled az anya? Ezer év után? - jelent meg egy halvány, de cseppet sem szívélyes mosoly az arcomon. - Mint láthatod, remekül vagyok. Ugyanazt a férfit szeretem, akit te, és minden bizonnyal nem éppen őszinte velem, de ettől eltekinve rohadt jól vagyok. - vált a végére hevessé a hangom, pedig előtte ezt nem akartam. Nem akarok anyai pátyolgatást. Azzal elkésett. Jó pár évszázadot.

Átléptem a küszöböt, aztán az előszobát, hogy kövessen Erint a nappaliba. Nem sok jó emlékem volt erről a helyről, vagyis inkább csak rosszak, így nem is néztem körül újra, hanem Erinre figyeltem. Istenem, ez nehezebb lesz, mint gondoltam, de most nem azért jöttem ide, hogy tomboljak. Azért jöttem, mert Curtis rávezetett, hogy a lányom nem úgy érzi magát, ahogy kellene... ezt pedig már a saját szememmel is láthattam, valamint a fülemmel hallhattam.
- Klaus nem járt nálam. - Az igazat mondtam, mert tényleg nem látogatott meg. Az elém csúsztatott whiskyre pillantottam, de inkább nem vettem fel. Most mindenféle feszültséglevezető nélkül akartam vele beszélni. - Teljesen véletlenül futottam vele az utcán. Nem ez volt a legkellemesebb élmény az életem során, hiszen minden bizonnyal már ismered a tegnap esti történetet. - Néztem Erinre, a tekintetem viszont nem volt kemény, csak egy kissé komoly. - Azért jöttem, hogy... megnézzem hogy vagy. Valami azt súgta, hogy te sem vagy a legjobb formában.

- Ház -

Emlékeztem még, hogy mikor volt az, amikor Tatia utoljára itt járt. Karácsonykor. Talán azt a pillanatot kellene meg nem történtté tenni, hiszen ha akkor nem teszek vallomást Klausnak, akkor nem használja ki az érzemeimet úgy, ahogy a mostani mellékelt ábra mutatja. Választott? Persze, hát hogyne! Nagyobb biztonságot éreztem azelőtt, mielőtt a bűvös mondat elhagyta a száját. Talán rossz a névmemóriája, és Tatiát akart mondani.
- Ha azért jöttél, hogy elmond, Klaus éppen nálad járt, akkor feleslegesen teszed. Érzem rajtad az illatát. - köszörültem meg a torkomat, elé lökve egy pohár whiskyt. Még nyugodt vagyok. - Ezzel akartál belém taposni? Nem jött össze. - kortyoltam bele a sajátomba.

Nem mondhatnám, hogy olyan boldog voltam ettől az egésztől, mint gondoltam először. Az a várt jó érzés elmaradt. Abban a pillanatban, amikor Klaus azt mondta, engem választott, még megvolt. Határozottan bennem élt, a szívemben, hosszú évszázadok múltán először. De mostanra elszállt... mert nem tudtam, mire számítsak. Abban bíztam, hogy ez a tanácstalanság elmúlik a fejemből, mikor kiderül végre, hogy beleférek-e Klaus életébe. De nem, ugyanúgy itt van bennem. Ez még csak a kezdet, ahogy egyszer mondta valami okos.
Körbefordultam a helyiségben, majd úgy döntöttem, a háló felé veszem az irányt. Nem volt kedvem a társasághoz. Csak a magányhoz. Ebben a pillanatban arra volt szükségem, amit el akartam űzni az életemből.

- Háló -

- Sietek, ahogy lehet - csókoltam meg még Erint, majd kabátot rántottam, és sietve indultam meg a város felé.

(utcák)

- Időközben eldöntöm, hogy az ágy a szimpatikusabb, vagy a fürdőkád. - mosolyogtam rá, és egy csókot adtam még a szájára.
- Jól van, jól van, menj inkább, mert sosem indulsz el. - kuncogtam fel jókedvűen.

- Nem kell ebéddel várnod. Helyette megteszi a meztelen jómagad is. A fürdőkádban, habosan-illatosan, vagy az ágyban, egy szál semmiben... - dünnyögtem, és ahogy magam elé képzeltem a jelenetet, elég nehéz volt rávenni magam az indulásra.
- Sietek, ahogy tudok, de nem tippelem meg, meddig fog tartani - csókoltam Erin nyakába. - Légy jó bébi. Imádlak, ugye tudod? - mormogtam.

Az ajtó felé pislogtam, majd vissza Klaus szemeibe, de a mosolyt nem lehetett eltüntetni az arcomról.
- Nem ígérem, hogy hétfogásos ebéddel foglak várni, mert nem tudok főzni, és nem is vagyok a romantika elkötelezett híve. - mosolyogtam, ezzel jelezvén, hogy menjen, és intézze el, amit kell az anyjával, hiszen ha valakit, hát őt most nem kellene elhanyagolnia. Az életét köszönheti neki.
- És nem fogsz itt hullákat sem találni, mire visszajössz, még talán ezt is megígérem. - sóhajtottam kissé szélesebb mosollyal.

- Én ilyen vagyok Erin, nem tudok más lenni. De nem is akarok - öleltem át, mikor hozzám bújt. - De örülök, ha szeretsz, minden énemmel egyetemben - vigyorogtam. - Igy most már mindig velem leszel... akkor is, ha épp nem vagyok egy légtérben veled - ejtettem vissza a medált a mellkasomra. - Nos akkor... reggeli megvolt... ajándékot is kaptam tőled... mi jön még? - pislogtam. - Talán indulnom kellene. Jobb anyámat még délelőtt elkapni. Délutánra valamelyik testvérem már biztosan felhúzza az eszetlen töketlenkedésével.

Valami megnyugodott bennem, ahogy láttam, hogy tetszik neki a nyaklánc. Férfiaknak általában nem volt jó ötlet ékszert venni, de ezt, amikor megláttam... csakis Klaus jutott eszembe róla.
- Én már kaptam tőled ajándékot. Karácsonyra is, emlékszel? Már azóta azon voltam, hogy valamivel én is meglephesselek téged. - néztem a szemeibe mosolyogva, majd az én kezem is a nyakához kúszott, így véve kezembe a medált.
- Úgy szeretlek, ahogy vagy. Ha éppen olyan, vagy mint most... de még akkor is, ha éppen mérges vagy rám, és vagy az ágyra vagy az asztalra 'dobálsz'. Mindenhogy szeretlek, minden énedet, ami csak benned él. - bújtam oda hozzá, hogy a mellkasára hajthassam fejemet. - Én sem vettem már ajándékot ezer éve senkinek... de talán itt lesz az ideje újra behódolni ennek a szokásnak. - kuncogtam fel.

- Az azért megnyugtató, hogy nem öregszem - dünnyögtem, és kíváncsian kézbe vettem a dobozt, úgy bontva fel, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát.
Nemsokára fel is nyílt az apró skatulya, és kikerült belőle egy lánc, és egy láthatóan csiszolt kőből vagy borostyánból készült medál.. egy farkasfog. Csak bámultam, és nagyot nyeltem, majd Erinhez léptem.
- Köszönöm - borultam a nyakába. - Nagyon köszönöm. Nagyon tetszik! - néztem rá már lelkendezve. - Ha farkashoz illő ajándékot veszel nekem, akkor azt jelenti, hogy... még farkasként is szeretsz engem? - kérdeztem, nyakamba akasztva a láncot és a medált.
- Tudod... - mondtam, és felemelve nézegettem a faragott fogat a tenyeremben - emberi koromban, kisgyerekként kaptam utoljára ajándékot. De az is kard volt... és nem ilyen szép.

- Még akkor vettem, mikor a jelmezeket néztük a központban. Nem öregszel, tényleg jól láttad, hogy elmentem valahová. - mosolyodtam el, és elsétáltam az asztal másik végére, ahol a kis dobozt hagytam, így nézve vissza Klaus kíváncsi szemeibe. - Nem, nem a kezedet akarom megkérni. - kuncogtam fel, bár ezt csak a saját magam zavarának oldásaképpen, hiszen nagyon régen adtam bárkinek is ajándékot. Már szinte azt is elfelejtettem, hogy hogyan kell szépen, de elviekben ezt súgják az ösztönök.
- Szóval feltűnt, hogy nem igazán csíped az ékszereket. A napfénygyűrűtől eltekintve. Az olyan igazi, fémes ékszereket legalábbis nem. Viszont egyszer egy ehhez hasonlót már azt hiszem, láttam a nyakadban. És azt most meg nem mondom neked, hogy mit ábrázol rajta a motívum, de... a farkasokhoz van köze. - tettem vissza a dobozt az asztalra, hogy az orra elé toljam. Na jó, elképzelhető, hogy jobban félek attól, hogy nem fog neki tetszeni, mintsem attól, hogy mi lesz, ha újra szembekerülök a hibrid énjével?

- Előtted még térden állva is könyörögnék - suttogtam vágyakozva, majd kíváncsian felvontam a szemöldökömet.
- Van valamid nekem? Mi az? - kérdeztem kíváncsian. - Ritkán kapok valamit... - mondtam. - Na, mutasd... - kértem, teljesen felvillanyozva.