Félreérthetetlen célzást tett, hogy mit is szeretne a következőkben, és egy aprót sóhajtottam, de nem azért, hogy kifejezzem a nemtetszésemet, éppen ellenkezőleg.
- Ugyan nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan könyörög egy hibrid, de azt hiszem, erről még is fájó szívvel lemondok. - sóhajtottam fel, és odahajoltam hozzá, hogy szenvedélyes csókot leheljek szájára, míg pár másodperc múlva el nem szakadtam. - De előtte... lenne még itt valami. Neked. - néztem a szemeibe.

- Nincs okod, hogy féltékeny legyél. De ha élvezed... csak nyugodtan - vigyorogtam kajánul. - De most, hogy a reggelit már letudtuk... kaphatnék némi desszertet? - simítottam végig a fenekén. - Vagy mondjuk úgy, bátorságkoktélt, hogy könnyebben álljak anyám szeme elé? Hm? Vagy könyörögjek érte? - siklott simogató ujjam a hasáról a mellére. - Ha kell, azt is megteszem.

Kevés dolog tud engem kinyírni ezen a világon. És az egyik ilyen a látványos hangulatváltozás volt. Az előbb még majdnem belegyúrt az asztal lapjába, most meg... én ezt már nem értem. De talán ez mindig is így fog maradni, nem tudom.
- Igen, féltékeny vagyok. - ismertem el, miután a testem libabőrössé vált attól, amit éppen csinált velem. Szerettem, ha harapdálnak, viszont azok után főleg érdekes volt, hogy az imént éppen milyen indulatos volt. - Sőt, iszonyatosan féltékeny vagyok, de majd... megpróbálom kinőni. - mosolyodtam el halványan.

- Jaj, ne csináld - húztam oda magamhoz Erint, mintha csak nem én lettem volna vadabb vele az elmúlt néhány másodpercben. - Nem foglak megcsalni. Csak képletesen mondtam - simogattam meg az arcát. - Ha szeretlek, miért kellene nekem más? Hm? - mosolyogtam rá. - Csak hozzászoktam, hogy a döntéseket én hozom. Végülis az én dolgom felkészülni az uralkodásra, vagy nem? - haraptam hirtelen Erin nyakába, majd újra visszadöntöttem az asztalra, hogy ezúttal a fenekébe harapjak, de ezt már nevetve, jókedvűen. - Féltékenykedünk? - kérdeztem aztán vigyorogva.

Az első reakcióm nyilván valami olyasmi lehetett, hogy felnyögtem a döbbenettől, és a váratlanul érzéstől, ahogy szinte egybe olvasztott az asztallal.
És már magam sem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak. Vehetném érzelemmentesen az egészet, de ez valahogy nem kívánkozott most tőlem. Azt, hogy az anyjáról tiszletetlenül beszéltem, azt cáfolnám, még csak gúnyos sem voltam, pedig lehettem volna, minden okom meglenne rá, ha az a nő velem fog szórakozni, mert nem éppen a kedvenc Petrovája van a fia mellett. Bár ez is változhat még, ahogy a mostani felállást nézem...
- És remélem, számodra is világos, hogy nem tudsz megijeszteni. - szólaltam meg végül. - Ha nekem nincs 'engedélyem' arra, hogy más férfival hemperegjek.. és te mégis megteheted más nőkkel, akkor jól jegyezd meg, hogy többet engem sem fogsz látni. - néztem dühösen a szemeibe. - Bár ahogy elnézem, ez jelen pillanatban nem a legnagyobb fenyegetés, de.. - akadt bennem a szó is. Ha én beérem vele, akkor ő.. akkor ő nem érné be csak velem?

Felkelt az ölemből, némi maró gúnnyal, én pedig úgyszintén felpattantam, elkaptam a karját, hason a konyhaasztalra nyomtam, és magam is ráfeküdtem, hogy a bútorba préseljem, és képtelen legyen a hadonászásra.
- Ide hallgass, Erin - telt meg a hangom keménységgel. - Hogy mit csinálok egy emberrel, az én dolgom. Én fogom eldönteni. Ha elengedem, akkor elmegy. Ha itt tartom, és egy hétig eszem belőle, az is az én dolgom. Ha közben megkefélem, az is az. Azt pedig már most ajánlom, hogy ha anyámról beszélsz, azt csakis tisztelettel tedd. Világos? - súgtam a fülébe, és felkeltem róla.

Odahúzott az ölébe, és egy apró sóhajjal vontam egyet a vállamon. - Nem, nem terveztem be semmit. Ha elmész, akkor menj nyugodtan, legalább addig sem küldi el innen senki a vacsorámat. - mosolyogtam elbűvölően, mégis kis fintorral, de hamar megjelent benne egy cseppnyi keserűség.
- Nem vagyok az anyák álma, már most mondom, szóval az anyád nagy eséllyel nem fog soha megkedvelni. És őszintén szólva, meg is értem, hogy Tatiát pártolja, minden oka megvan rá. - álltam fel Klaus öléből. Úgy igazán nem hatott meg, hogy az anyja nem kedvel engem, vagy soha nem is fog. Nem akartam anyuci kedvence lenni, az már eleve benne van az anyákban, hogy gyűlölni kell az ilyeneket, mint én. Nem fogok belehalni.

- Ne legyél már ilyen - húztam oda Erint az ölembe. - Kettőnk közül egyedül nekem áll jól, ha morcos vagyok - néztem rá félrebillentett fejjel, majd megkerestem a faliórát.
- Van valami programod ma délelőttre? Mert lehet, hogy kicsit egyedül hagylak - szaladt ki a számon hirtelen. - Megígértem anyámnak, hogy elmegyek hozzá. Elvégre nekünk is van mit tisztáznunk, úgy hiszem. Elvinnélek, de... félő, hogy anyám, amennyire pártolja Tatiát, kipróbálna rajtad valami kis boszi-bűbájt. Annak nem örülnék.

Eléggé meglepődtem, mikor Klaus leszedett a lányról, és vért itatott vele, majd elengedte. Szép... ennyit erről, a ma reggeli kajálásnak ezúttal annyi.
- Valamit elfelejtesz. Kettőnk közül te vagy a hatalmas, nekem nincsenek ismérveim. - mondtam neki, bár lehet, hogy kissé pimaszkásra sikeredett, de hát én sem változom meg két nap alatt.
- Hm... szóval elszórakoztál volna vele. Én azt hiszem, abba nem szálltam volna be, sőt! - köszörültem meg a torkomat. Na jó, kicsit morcos voltam, hogy csak úgy elküldte a nőt, de lassan csak beletörődöm.

Elvigyorogtam magam, ahogy Erin a lány torkának esett, aztán gondolkodóba estem, míg végül odamentem, és egy határozott mozdulattal leszedtem Erint a lányról.
Felharaptam a csuklómat, és a lány szájához tartottam, leerőltetve rajta néhány korty vért, majd a szemébe néztem.
- Most szépen kisétálsz innen. Visszamész oda, ahonnan elhoztak. Elmész az orvosodhoz, és azt fogod mondani, hogy... - nevettem fel halkan - hogy veszett mókusok támadtak rád. És elfelejted, hogy itt jártál, és mi történt veled - fejeztem be az igézést, a lány pedig gépies léptekkel kezdett haladni az ajtó felé.
- Egy kicsit gyorsabban, ha lehet! - kiáltottam utána, és miután bezáródott a bejárati ajtó, kényelmesen hátradőltem a konyhaszéken.
- Elárulok valamit - néztem Erinre. - A hatalom egyik legfőbb ismérve a könyörület. Ma jobb lábbal keltem. Ha mérges vagyok, csatlakoztam volna hozzád, de előtte még kellemesen el is szórakoztam volna a lánykával - kacsintottam egyet.

Míg Klaus a lány vérét itta, elégedetten léptem el mögüle. Bár tőle nem számítottam másra, hiszen éppen olyan volt a felfogása ezen a téren, mint nekem. A két lábon járó vértasakok sokkal előnyösebbek, mint a kórháziak, ez valami megállapított tény, vagy mi a szösz.
Gondolkodó pofát vágtam a kérdésére, majd egy kis pimasz mosoly jelent meg az arcomon. Eredetileg azt vettem tervbe, hogy az igézés után elengedem, hiszen mit ártott ő nekem... éppen csak annyit, mint a többi ember, akit életem során megöltem.
- Nem hiszem, hogy úgy nézek ki, mint aki kampányolna az élete mellett. - vontam egyet a vállamon ártalmatlan pislogással, és egy pillanat múltán már a lány nyakánál álltam, hogy ezúttal már sokkal durvábban kezdjem el inni a vérét. A döntés most Klausé volt, hogy becsatlakozik-e, avagy sem.

- Azt hiszem, itt nekem is megfelel - emeltem fel a nő másik karját, és csakhamar a csuklójába mélyesztettem a fogam, aztán a szemem is lehunytam a gyönyörűségtől, ahogy a vér elöntötte a testemet, és feltöltött új energiával, mint egy lemerülés határán álló akkumulátort.
- Mi legyen vele? Megöljük, vagy legyünk kedvesek, és engedjük el? - emeltem ki aztán a fogam a nő karjából, és véres számmal Erinre mosolyogtam. - Ma nagylelkű leszek. Az lesz, amit te szeretnél.

Amint megtelt gyomrom vérrel, elégedetten engedtem el a nő karját, aki szerencséjére egyáltalán nem mozdult és tényleg ez volt az egyetlenszerencséje, mert most aligha lett volna kedvem és türelmem egyéb műsorozáshoz.
Egy sejtelmes vigyor jelent meg az arcomon, ahogy a lépteket meghallottam a lépcső felől, és Klausra mosolyogtam.
- Úgy gondoltam, a tasakos vér édes kevés lenne neked a tegnap este után. - sóhajtottam fel és felálltam, hogy Klaus háta mögé sétáljak, mikor leült.
- Ihatsz a csuklójából... - nyúltam át Klaus válla felett, hogy a lány említett testrészét odahúzzam az orra elé. - Vagy a vállából, vagy ahonnan csak aarsz. - suttogtam a fülébe. - Vedd úgy, hogy ő az én ajándékom neked. - tettem még hozzá.

Nagyokat ásítva, és a tíz ujjammal "fésülködve" léptem be a konyhába, és azonnal tudtam, kié az a különös, sosem hallott szívverés. Egy nő ült az asztalnál, bágyadt nyugalommal, és nem kellett nagy fejtörés, mitől is érzi magát olyan állapotban, mintha nyuginyilat lőttek volna bele.
- Ezt nevezem, édesem - léptem oda Erinhez, és megcsókoltam. - Házhoz rendelted a reggelit? - vontam fel a szemöldökömet, és a gyomrom fájdalmasan megkordult az éhségtől, miközben felfedeztem egy harapásnyomot a nő karján.
- Látom, megelőztél - ültem le az asztalhoz, és úgy jártattam a szemem a lány testén, mint a válogatós vevő a piacon. Csak épp én azt a helyet kerestem, hol harapjak belé.

- Ház és udvar -

- Maradj csendben, egy szót se szólj! - intettem nyugalomra újra a lányt, miközben besétáltam vele, majd a konyhában lenyomtam a székre, és rávigyorogtam, mikor az asztalfőre ültem és kinyújtottam a kezemet, hogy adja ide az ő tenyerét is.
- Mint mondtam, egy nyikkanást sem. És akkor van esélyed arra, hogy nem töröm ki a nyakad. Nem mellesleg... nemcsak az én reggelim leszel. Valakinek szüksége lesz a meleg, forró, emberi vérre, és addig itt fogsz ücsörögni, míg ő fel nem kel. - magyaráztam neki teljesen hétköznapian, majd nem törődtem tovább semmivel, beleharaptam a csuklójába, hogy a vére szinte azonnal elöntse a számat, és jólesően nyelni kezdtem a kortyokat.

Nem volt szokásom bocsánatkérésekkel alázkodni mások előtt, mert... a nagybetűs becsületem mindig azt mondta, hogy nem nekem való, és minek kockáztassam a lealacsonyodást, ha talán nem is kapom meg a megbocsájtást? Ez volt az a szituáció, amikor egyáltalán nem tudtam, hogy... vajon hányadán is állunk akkor. De mégis jól esett, ahogy végigisimított arcomon és lehunytam szemeimet a pár másodperc alatt.
- Menjünk. - bólintottam végül.

- Háló -

- Megbeszélhetnénk a többit holnap? - dörgöltem a szemem, és attól féltem, ha nem kerülök ágyba, itt alszom el a padlón. - Kérlek, menjünk pihenni. Szükségem van rá. És rád is - tettem a vállára a kezem, majd végigsimítottam az arcán.
- Menjünk vissza a hálóba, jó?

Hát... az általam várt csoda elmaradt, bár nem vártam a minimálisnál több javulást, de mégsem tetszett a helyzet. Igaz, ezt most én hoztam magammal, a felelősség sosem volt az erősségem...
- Én nem attól tartok, hogy én nem akarok veled feküdni. Hanem hogy te nem akarsz velem. Ezek után... én annyira sajnálom. - ráztam meg a fejemet őszintén, és elléptem előle, hogy ne lássa a könnyeimet.

Néztem, ahogy visszahúzza a gyűrűt az ujjamra, és a feszültség meg a fáradtság egyszerre rohantak meg.
- Lesz beszédem Tyler Lockwoodal. Erről ne is próbálj lebeszélni - mondtam rekedten. - Fáradt vagyok Erin. Nagyon fáradt - dőltem neki egy pillanatra. - Mit akarsz? Alszom a nappaliban, ha nem akarod, hogy melletted legyek ma éjjel.

- Erre nem tudom a választ. - vallottam meg őszintén. Hogyan is tudhatnám? Nem én élem az ő életét... és úgy fest, hogy ezek szerint valószínűleg a részese sem leszek sokáig, de pár másodpercre lehunytam a szemeimet, és egy mély lélegzet után megfogtam a kezét, és visszahúztam az ujjára a gyűrűjét.
- Nem tudom, hogy mi lesz a jövőben. Én csak azt tudom, hogy mit akarok a jelenben. - néztem a gyűrűjét még mindig. - És hogy KIT akarok. Szeretlek, Klaus. - pillantottam ezúttal már a szemébe. - Ezer év óta nem szerettem így senkit, és ha egyszer vége kell, hogy legyen, az ne azért legyen, mert te... Mikaellel megöleted magad. - néztem rá, összeszorult gyomorral.

Hallottam, hogy Erin utánam sétált, de addig nem vettem róla tudomást, míg úgy ki nem kapta az üveget a kezemből, hogy kis híján kiverte vele a fogamat, aztán néztem felemelt szemöldökkel, ahogy a jófajta whisky szétfolyt a törött üvegből a kövezeten.
- Aha - jegyeztem meg halkan. - Kár, hogy mindezt nem jutott eszedbe akkor, amikor Tylerrel smároltál - nevettem el magam keserűen. - És most mégis mit kellene tennem? - tártam szét a karjaimat. - Nekem már nem nagyon van hová mennem, Erin. Hátat fordítottam anyámnak, Tatiának, hogy veled lehessek. Ha te kidobsz, mégis, hová lehetne nekem még mennem? Mondd meg, rajta!

- Fürdő és háló -

Még mielőtt lejöttem az emeletről, a kezembe fogtam gyűrűjét, és nem mondanám, hogy a düh nem ébredt fel bennem, de egyelőre most másból több volt, és a düh csak másodlagos volt. Vagy éppen harmadlagos.
- Na, jól figyelj rám, Klaus Mikaelson! - álltam oda elé, és kivettem a kezéből az üveget, hogy nem törődve semmivel, a földhöz vágjam. Majd feltakarítom, ha kedvem szottyan hozzá. De ezzel valamennyire levezettem a feszültséget.
- Nem engedem, hogy odamenj Mikaelhez. Nem engedem, hogy másfajta hülyeséggel megpróbálj végetvetni az életednek! Hát nem érted, hogy szeretlek? - kérdeztem már mindenféle elkeseredettséggel a hangomban. - Szeretlek és azt akarom, hogy... velem maradj! Talán soha nem leszek olyan, mint Tatia... talán soha nem üthetem meg azokat az elvárásokat, amiket te diktálsz... de akkor is szeretlek. - mondtam, de ilyen határozott talán még soha nem voltam.

(háló és fürdő)

Öntöttem magamnak még egy pohár italt. Talán az utolsót. Kell ez nekem? Elhagytam egy nőt, azért, hogy most engem a másik hagyjon el? Talán igaza volt Mikaelnek. Talán ezer évig mindvégig igaza volt...
Felkaptam az üveget, és nyakalni kezdtem. Tudtam, hogy másképp nem lesz bennem bátorság odaállni elé.

- Tegnap már elmondtam. Vigyázok rád. - vigyorodtam el, hogy oldjam a feszültséget, ami minden bizonnyal most is ott volt benne, a holdfogyatkozás végett.
- Gyere. A "reggeli" megvolt, most már szeretnélek látni fél másodperc erejéig pucéran. - nevettem fel pimaszkodva, és mivel a hálóban vártak ránk a jelmezek, hát újra felrángattam az emeletre. Vagyis... jött ő magától is.

- Háló -