A szemem csak úgy lángolt a dühtől és szinte már igazat adtam pár dologban Erinek.
Kezdtem elég idegbeteg lenni. Meg kell találnom őt azt akarom, hogy az enyém legyen.
Nagyon hiányzott és a halálhíre amit Erin keltett olyan volt, mint a szívembe döfött tőr.
-Csak aztán meg ne lepődj, ha engem akar.- Lépdeltem oda hozzá. Úgy véltem most már elég lesz ebből a kis ribancból. Megszerzem amit kell, ha akarja, ha nem és tudom nem vágyik rá még akkor is, ha mást állít. Rá kacsintottam és vámpír sebességgel eltűntem.

[Folyt valahol.]

- Kösz, de remélem, nem azt várod, hogy most lelkiismeret-furdalásom lesz - néztem rá nem kevés megvetéssel, úgy mint egy bolondra, hogy idejön verni magát, mert nem szerette őt az, akit én szerettem. Szar helyzet de engem ebbe ne keverjen bele! Most már van esélye Chrisnél, rólam szálljon le.
- Nos, még óhajtasz mondani valamit? - kérdeztem negédes mosollyal.

-Hazugság, azért nem vette észre mert te az útban voltál. Ha tudta volna viszont szeretett volna.-Ordibáltam vele, de ő csak tovább nevetett rajtam ami felettébb felidegesített.
-Miattad van minden-Mondtam neki. Talán, ha ő lem lett volna akkor engem szeretett volna. Meg kell találnom őt, eddig abban a hitben éltem, hogy halott. Most viszont el megyek és előkerítem.

Még mindig nevettem, mintha nekem az olyan jól esett volna, majd vontam egyet a vállamon.
-Azt csinálsz, amit akarsz. Hidegen hagy, tőlem fel is dobhatod a talpad, vagy mi több, hozzá is mehetsz Chris-hez. Ő úgysem fog téged soha szeretni! Már a múltban sem tette, mert ha érdekelted volna, észreveszi, hogy szereted! - néztem a szemeibe durván.

Idegesített, hogy kinevetett. Még a földön fekütt kedvem lett volna belerúgni.
Le hajoltam hozzá és közel az arcához hajoltam.
-Hát tedd meg.-Mondtam, de már azon gondolkodtam, hogy fel keresem Christ. Vajon emlékszik még rám és mi lenne, ha el árulnám neki, hogy mindig is szerettem. Talán ezzel jobban ki borítanám Erint és szenvedne sokat. Láttam a szemében, hogy még szereti vagy, ha nem is inkább kötődik hozzá.

Igazából még így is nevetni lett volna kedvem, ahogyan a falhoz szorított, és a nyakamat vette kezelésbe. És így is történt. Nevetni kezdtem, hangosan röhögni, miközben a szemeit néztem.
- Bocs, drágám, de ő az én férjem. És nem érdekel, mit érzel iránta, akkor sem mondtam volna el, ha hamarabb megtudom. Szóval... jobb lesz, ha te húzol el innen, még mielőtt ki nem nyírlak. És élvezni is fogom. - sziszegtem a képébe dühösen.

-Na idefigyelj te kis szipirtyó. Miért nem mondtad el, hogy életben van mikor be vallottam neked, hogy szeretem?-Szorítottam már idegességemben a falhoz a nyakánál fogva, de tudtam, hogy erősebb és nem sokáig marad fenn.
-Tűnj a pokolba-Engedtem le és néztem rá fentről. Lehet, hogy hiba volt ezt tennem, de mivel elég ideges voltam csak az ösztöneim hajtottak. De lehet igaza volt. Miért nem keresett meg? Nem tudta, hogy szerelmes vagyok belé nem lett volna értelme és azt se, hogy én is életben vagyok. Próbáltam magam vigasztalni, de nem igazán ment.

- Na szóval... óhajtasz még velem veszekedni, vagy mész és megkeresed? Valahol a városban van. - rántottam egyet a vállamon, egyáltalán nem érdekelvén hogy mit kezd a férjemmel. Mert ő csak az exem volt... bár meg kell hagynom, hogy sokkalta nehezebb volt elengedni őt mint én azt gondoltam. Mert ő volt az első szerelmem.. és mindig is szeretni fogja őt egy részem.
- Bár biztosan nagyon fontos lehettél neki, ha nem keresett téged. - gúnyolódtam vele.

Néztem ahogy neki dől a falnak. Még mindig vagy nagyon jól játszotta, hogy nem ideges vagy ennyire köpik rám. És ekkor egy pillanatra megálltam. Magam elé meredtem és még levegőt is elfelejtettem venni.
-Életben van?-Mondtam teljes megdöbbentséggel és csak meredtem a padlóra.
-Hogy?? Mi??-értetlenkedtem. Egyből meg akartam őt keresni, de nem tudtam hogy fogadna. Nem tudta, hogy szerelmes voltam belé.

Már a hajamat téptem volna (vagy inkább az övét), mikor úgy döntöttem, nekidőlök a falnak, és így próbálok meg higgadt maradni, mielőtt az összes szál haját kitépem.
- Chris életben van, szóval nem érzek semmit sem. - rántottam meg a vállamat. Na jó, ez nem volt olyan egyszerű menet de mi mást tehetnék? Most már az övé lehet.. azt hiszem. Vagy talán mégsem olyan könnyű még mindig csak úgy átpasszolni neki.

Forrt az agyvizem. Az a gondolat, hogy Chris nem szeretett viszont régen is bántott.
-Lehet ellátogatok hozzá és megkérdezem, hogy mit is szeret benned.-Mosolyogtam gonoszul.
-Mond milyen abban a tudatban élni, hogy megölted a férjed?-Kérdeztem suttogva és közelebb lépve hozzá. Nagyon jól bírja, régen a fejemet vette volna, most meg a szeme sem rezdül. A tudat, hogy jobban nézek ki nála vigasztalt mind ezért.

- Nos, úgy vélem, elég önálló vagy te magadtól is, keresd meg Chris tetemét egymagad. - vontam egyet a vállamon, de éreztem, hogy nagyon nagy levegőket kell vennem, hogy ne tépjem le a fejét a helyéről már most.
És témaváltás... a lehető legjobb irányba. - Egyszer bedughatnád a füledet. - álltam fel újra, és fel-alá kezdtem sétálni, hogy feszültségemet levezessem, de nem mutattam volna ki semmi áron, hogy sikerül bosszantania. Nem láthatja rajtam.
- Nocsak... talán irigy vagy, hogy Chris is engem szeretett, és ez a "nagy hal" is? Ugyan, drágám... nem tehetek arról, hogy te senkinek nem kellesz. - rántottam egyet a vállamon elégedett, és elbűvölő mosollyal, ámde agyam már a felforrás szélén állt.

-Ch..-Horkantam fel a levéllel kapcsolatosan. Ekkor elindult és leült. Régen milyen jóban voltunk és amilyen jóban voltunk úgy utálom most és ahogy érzem az érzés kölcsönös.
-Nos legalább anyit elmondhatnál, hogy Chris hol van eltemetve-Mondtam.
-Gondoltam felmelegítjük a jó régi barátságunkat-Nevettem el magam.
-Na jó ezt még én se hiszem el. És te? Hallottam pletykákat amik érdekesek voltak-Húztam fel egyik szemöldököm és néztem rá megvetően.
-Kifogod a legnagyobb hallat drága Erin?-Kezdtem el hergelni. Miközben a házam épült a munkások meséltek ezt az.
-Klaus Mikaelson-Forgattam a szemeim.
-őt is ki akarod nyírni?-Nevettem fel és vártam mikor esik már nekem, csodáltam, hogy eddig bírta.

Felsóhajtottam, és még mindig azért küzdöttem, hogy ne ugorjak a nyakának, mert különben itt máris vér folyt volna. De nem, még moderáltam magam.
- Megkaptam. De remélem, beletörődsz, hogy nem zaklatott fel túlzottan. Tudod, ennél félelmetesebb is történt már velem életemben, mint egy névtelen levél. - néztem rá gúnyosan, és elléptem előle. Persze, a szőke fürtjei mint mindig, most is jól álltak neki, és az alakja... még mindig nőies. Bármely férfi erről álmodna. De Chris nem tartozott ezek közé.
- Elviseltem volna, ha még kibírsz nélkülem két-három évezredet. - grimaszoltam felé, majd ledobtam magam az egyik fotelba, hogy a dohányzóra tegyem lábaimat.
- Ennyire hiányoztam? Mégis hogy a fenébe gondoltad, hogy csak úgy idejössz? Ennyire unalmas az életed, te bolond? - kérdeztem tőle megvetően. Szebb szó nem jutott eszembe.

-Kop-kop-Gúnyolódtam. Erin nem fogadott jól, de egy kis megdöbbenést még elvártam volna tőle.
-Miért keresném, halott. Tudod édes nagyon könnyű bejutni ide. Megkaptad a kis szerelmes levelemet?-Álltam fel és dívaként lépegettem oda közelebb hozzá, majd megálltam és összefontam a karjaim.
-Rég láttalak-Vetettem rá megvető arc kifejezést.

- Ősök villája -

Ideje volt hazaérnem. Nem volt elég az, ami Klausszal történt, még össze kellett futnom a húgával is, aki finoman szólva is szóvá tette, hogy a bátyja már nem úgy tekint rá, mint régen, és hogy hanyagolja őt. Mintha én magamhoz kötném Klaust... hiszen akkor megy, amikor akar. Nem lógok a nyakában, mint egy gyerek. Azt sosem tenném meg.
Beléptem, ám ekkor már valami kellemetlen szag ütötte meg az orromat. Nevezzük inkább úgy, hogy régen éreztem, és ez hergelni kezdett. Mert pontosan tudtam, hogy ki a tulaja és ettől felforrt az agyam. Mégis higgadtságot kellett erőltetnem magamra.
- Sajnálom, Christopher nincs itt, ha őt keresnéd. - sóhajtottam fel, megvetően mérve végig Danielle-t.

[Elle háza]

Végre rendesen ki pihentem magam és úgy gondoltam bele fér egy kis móka ebbe a szép napba. Elindultam hát Erinhez, félelmetes milyen egyszerű bejutni ide.
Besétáltam és körbenéztem, majd le huppantam a kanapéra és a körmeimet kezdtem el vizsgálgatni. Alig várom, hogy haza jöjjön. Szócsata nem ügy, de már a verekedéstől már csupán a gondolattól is kivagyok. Nem értem miért engem találnak meg a vadászok és egy ember lány aki vámpírokról és a megölt anyáról nyafog nekem. Mint, ha engem érdekelne? Mosolyodtam el magamban.

- Nem nekem valóak ezek a családi dolgok. Sosem volt részem abban, hogy beszélgessek a "választottam" szüleivel. - vigyorogtam, és kinyitottam az ajtót.
-De menjünk, mert így soha nem fogunk odaérni - sóhajtottam fel.

- Mikaelson villa -

- Nem fog meggyilkolni - öleltem át Erin derekát, és rámosolyogtam. - Bízz bennem. Anyám jó asszony. De ha ezt elmondod neki, hogy mit mondtam, lesz majd kapsz! - fenyegettem meg az ujjammal tréfásan. - Tényleg ne félj. Tudom, hogy anyám meg fog szeretni téged, ha megismer. Ugyanúgy, ahogyan én - csókoltam meg, és felkaptam az Eiffel tornyot.

Beleivott a vérbe, ezért nem kellett kivernem a balhét. Szerintem amúgy sem akarja tudni, hogy milyen az, ha én akarok valamit, és nem teszik meg nekem. Főleg ha ilyesmiről van szó.
Sóhajtottam egyet, és újra megfogtam a táskám. - Jól van, menjünk. - bólogattam. - De csak bízni tudok abban, hogy tényleg úgy lesz, ahogy mondtad, és nem fog engem meggyilkolni a szemeivel.

- Nem lett volna bajom. Ha mégis.... látod, tudod a megfejtést - vettem el a véres tasakot, és beleittam.Nem sokat, csak néhány kortyot, de épp elég is volt ennyi hirtelen.
- Miután már ettél, és nem is veszekszünk éppen, van kedved elmenni anyámhoz? Szerintem már várja, hogy megismerjen... - álltam talpra.

Felálltam az öléből, és nagy szemekkel sétáltam arrébb, mintha valami halálos vétek elkövetője lennék. - De... de ha nem állok le és bajod esik? - kérdeztem kissé remegő hangon. Ez a fránya aggodalom. Nem kellene, hogy jelen legyen az életemben, mégis... előtte még talán ezt sem szégyelltem. Hogy tudok én ilyen is lenni...
Megfogtam egy tasak vért a hűtőből, és ott teremve előtte újra, felé nyújtottam. - Idd meg. Kérlek. - néztem rá bűnbánó szemekkel.

Szinte éreztem, ahogy az ereim kiszáradnak. Sok vért szívott belőlem, nagyon sokat... kissé összefolyt a szemem előtt a világ, mikor Erin elszakadt tőlem, és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Rendben vagyok - válaszoltam, és a tárgyak csakugyan nemsokára éles körvonalat öltöttek előttem. - Nincs semmi bajom. Nem akartalak félbeszakítani. Éreztem, hogy élvezed - mosolyogtam el magam halványan. - És amúgy is... bízom benned annyira, hogy tudd, hol az elég.

Gyengéden a tarkóját markolásztam, úgy tartottam oda fogaimhoz, egyre nagyobb kortyokban szívva ki a vérét, de meglepett, hogy nem hallom a hangját, amellyel leállít engem. Ez a mennyiség... még egy lovat is kiütne. És kétlem, hogy az ő szervezete ennyire erősebb... én ennyitől már régen feküdnék.
Mégsem bírtam abbahagyni... még nem. Legalább fél percig vívott bennem élet-halál harcot az ész és a szív, valamint az ösztönök, míg végül képes voltam elszakadni tőle, és lihegve ugyan, de a szemeibe néztem. - Miért nem állítottál le? - néztem rá, és ha talpon lennék, most a földbe gyökerezett volna a lábam.

- Tudtam - vigyorogtam diadalmasan, ahogy Erin elmondta azt, amit sejtettem. Egy nő. Valamelyik a másik alá vágott valamivel. Valamivel? Nyilván egy lenyúlt pasival....
Megsimogattam az arcát, mikor változni kezdett, és hagytam, hagy mélyessze torkomba a fogait. Összeszorítottam a fogam, még egy halk nyögést sem hallattam, csak a hátát cirógattam mindaddig, míg evett belőlem. Eldöntöttem, hogy nem szólok neki. Vegye annyi vérem, amennyi csak jólesik neki. Ha sok lenne.... van véres tasak a házban, és pótolom.