Látva a mosolyát, kénytelen vagyok magam is hagyni, hogy a görbém fültől fülig húzódjon. Egyszerűen olyan sokat jelent nekem az a körvonal, ami őt határolja körbe, hogy kár is volna lepleznem mekkora csodálattal és szeretettel pillantok rá. Hiába történt az, ami a múltunkban. Hiába hagyta mindössze lábnyomát az utóbbi éveim alatt, egyszerűen nem tudok nem úgy nézni rá, ahogy kölyökként. Nekem ő életem végéig az a srác marad, aki a legjobb barátnőm bátyja, aki az én bátyám is. Akitől nem akarok elszakadni, aki nélkül nem tudok élni. Nekem csak ő van... -Igen, ezt az egyet tudom. - ingatom a fejem finoman, majd lesütöm a pillantásom kacsintását látva. Jól esően hat rám, hogy emlékszik egy ennyire jelentéktelen dolgomra, mint hogy-miként iszom reggel a kávét. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy az öltönyeinek mind a tizenhat árnyalatát nem őrzöm magam is az emlékeim között, de mindez olyan, amit magunkkal viszünk. Nem tudok egyszerűen tétován ücsörögni vele szembe, így ha már egyébként is elrontotta a reggelit, átveszem az irányítást e téren. Egyébként sem azért érkeztem, hogy felvigyázzon rám, vagy hogy gondoskodjon rólam, mindössze egy éjszakára szálltam meg nála, ... csak éppenséggel erről ő még nem tud. Ahogy még elég sok mindent, ezt sem csomagoltam ki. De nem akartam rögtön ráborítani azt a bizonyos kását. Minden bizonnyal meg van a maga boldog élete, felépítette a kapcsolatait, talán - egy része - nem is akarja, hogy a közelében legyek, mert mindig arra emlékeztetem majd, amit már a háta mögött akar tudni, de ez nem ennyire egyszerű. Az érzelmeink nem feketék, vagy fehérek. Több színűk van. Ahogy bennem a kettőnk kapcsolatának is súlyosabb, érzékenyebb fonalát viselem. Egyszerűen a közepébe csap. Olyan lendülettel veszi elejét a dolgoknak, hogy nincs menekvésem, nem húzhattam tovább a miérteket. Ráadásul bele kell szaladnom abba az átkozott csapdába is, amitől mindvégig reszkettem. Félek tőle, hogy félreérthet. Hiszen mégis csak Brüsszelről van szó, nem egy szomszédos városkáról, így muszáj leszek tálalni. Nyelnem kell, ahogy meghallom kifakadását egyetlen visszakérdezésében. Jól tudom, hogy igaza van, ahogy egyébként az is érthető, hogy nem kerülgeti tovább az okát a jelenlétemnek. De mégis felfordul a gyomrom, amiért magyarázkodnom kell. -Szereztem munkát és lakást is találtam, mielőtt jöttem, nem... nem maradok a nyakadon. - a pulttól eltolom magam kissé, mintha a mozdulattal is aláakarnám támasztani a mondandóm. Látva, mennyire kiakad a bejelentésemtől, kezdem úgy érezni távolabb került tőlem érzelmileg, mint fizikailag. Az ember arra számítana, hogy örülnek neki, ... de most?! Felsóhajtok, ugyan állom pillantását, jobban fájna, mint a kés a hátban. -Nem akarom, hogy azt hidd, az életed megváltozik. Nem kérek ilyet tőled, de nem akarok olyan távol lenni tőled, ahol nem tudok róla, ha valami történik veled, ... - levegőben hagyom, megdörzsölöm a homlokom. Kezdem éppen feladni, hogy sikerrel járhat ez a beszélgetés, amikor lassan felemelkedik a székéről és közli azt, amiről mindketten tudjuk mekkora hazugság. Él nélkül, de gyomorból elnevetem magam, még a fejem is megcsóválom mellé. -Bryan... - felszisszenve fordítom el róla a tekintetem, majd összemorzsolom ajkaim, mielőtt kérdezném -Mondd, mikor beszéltünk utoljára? Kész csoda, hogy felismertél! - megjátszott nevetéssel, mégis halkan felelek. Tudom, hogy ha azt mondogatja, mindig velem volt, majd azt képzeli, hogy megnyugszom, de nem. Nekem nincs másik családom. Nincs senkim. Ő van nekem. Ha ő másképpen érez velem kapcsolatban, akkor tényleg kár volt ekkora utat megtennem, de legalább nem maradok tudatlanul. A sóhaja, a sóhajom visszapattan a falakról. Elfordulok, hogy levehessem a tűzről a reggelinek csúfolt finomságot, ami egyébként illatra fenségesnek tűnik. De kinek van kedve ilyenkor enni? Hallom az újabb kérdéseket hátam mögött. Sebesen bólogatva harapdálom ajkaim, majd csak miután a megfelelő tányérokra helyezgettem a kész ételt, csak azután fordulok felé. -Azt hittem. Azt gondoltam, hogy ahogy én, úgy te is szeretnél rólam tudni, vagy legalább egy mérföldkővel közelebb lenni hozzám. - ismét a pultnak támaszkodva nézek rá, összefonva karjaim hasfalam előtt -Mert itt vagy te, Bryan. Hallottad egyáltalán, amit mondtam? - lehajtom a fejem, csalódottságot érzek a mellkasomban, ami egyre csak azt karcolja fel bíbor ketyegőm falaira, mennyire egyedül vagyok -Mert átkozottul hiányoztál nekem, azért!- fakadok ki. Egyszerűen nem értem, nem tudom felfogni, miért tiltakozik ellenem ekkora lendülettel. Némán felsóhajtok. Úgy érzem, a reggelit sem kellene együtt elfogyasztanunk. Nem úgy fest, mint aki boldog miattam, vagy, mint aki bármikor az lesz. Ezt az érzést pedig nem akarom tovább cipelni. -Nem akartam zavarni. Azt hittem, hogy örömet okozok majd. Ha tudom, hogy ennyire megváltoztak a dolgok, nem jöttem volna. - mosolyom haloványka. Kifacsarja a szívem a hárítás, a rosszallás, az elutasítás, ami belőle árad. Mintha tulajdon testvérem viseltetne ekkora ellenszenvet irányomba, mit sem megérteni, sem elfogadni nem fogok tudni...
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 22, 2017 7:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Eleanor && Bryan
please, leave this town, it's not safe
Elmosolyodtam. Valójában a részletek embere voltam, minden apróság megmaradt a memóriámban. Talán ezért szerettem annyira a munkámat: fontos volt belelátni a részletekbe, és minden apróságra fel kellett kapnom a fejem. Bár már régen képviseltem ügyet a bíróságon, majdnem kezdtem elfelejteni, milyen érzés is irányítani. Mert tagadhatatlan, hogy csak egyetlen szerepet voltam képes elfogadni egy komoly ügyben: az irányítóét. Mindig szereztem egy-egy ütőkártyát, amit a végére tartogattam. Igen, azt hiszem, hogy... hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Legalábbis egy időben jó voltam, aztán inkább visszavonulót fújtam, mert jobbnak láttam így. - Nem könnyen felejtek - kacsintottam rá. Ahogy a húgomról, úgy róla is minden apró információt a fejemben tartottam, még ha az olyan elenyésző is volt, hogy mégis hogyan issza a reggeli kávéját. Az én világomban mindennek jelentőséget kellett tulajdonítani. Tényleg... mindennek. Nagy levegőt vettem, közben figyelve, hogy átveszi a szerepet a saját konyhámban. Persze szívesen osztottam meg vele, annak ellenére, hogy jobb szerettem volna továbbra is egy innen távoli ponton tudni őt. Mondjuk Brüsszelben. Ott volt a legjobb helye. Mégis mi hozta őt idáig? Rajtam kívül. Bár nem akartam nagyképű lenni ebben az egészben, márpedig azt feltételezni, hogy miattam tett meg ekkora utat, hát... azt hiszem, egoizmusra vallana. Én pedig nem vagyok az a fajta. Legalábbis sokáig nem voltam. A válásom óta fordult már meg pár kocka. A kérdésemet már nem hagyhatta reakció nélkül; a megtört csend után ezúttal már neki kellett felelnie. Éppen ezért fordulhatott felém, és az erőltetett mosolya láttán valami baljós érzés bontakozott ki a gyomromban. - Mármint... mi? - bukott ki belőlem akaratlanul is a kérdés, mikor közölte, hogy felmondott. Otthagyott egy egész életet a bizonytalanért... ebben nem akartam jó tanára lenni, sőt! Ezen a pályán semmilyen tanára nem akartam lenni. Az ég szerelmére, karriert épített, majd csak úgy... félbevágta? Mégis miért? Erre nagyon jó okot kellett szolgáltatnia. Ismertem, mióta az eszét tudja. Enyhe túlzással, de nagyjából így volt. Mindent tudtam róla, néha még kínosnak is éreztem, hogy ekkora betekintést kaptam a húgom és a legjobb barátnője életébe. Nyitott könyvként olvastam a gondolataikban, az érzéseik tárházában, talán éppen ezért borultam ki annyira, mikor kiderült, hogy a húgom megölt két embert. - Dehát... sosem voltál egyedül - mondtam rekedt hangon, felállva a székről, amire az előbb ültem le. Hazudtam. Már nem voltam ott neki, ahogyan elvettem tőle a legjobb barátnőjét is, mikor rács mögé juttattam. Nagy levegőt vettem. Tényleg bíztam benne, hogy egyszer csak közli, ez csak egy vicc. Csak nem sikerült túl jól, de... nem láttam a szemében szándékot arra, hogy ilyesmit tegyen. - Jól átgondoltad? Egyáltalán... egyáltalán miért pont ide? Miért most? - Rossz volt belegondolni, de a saját válásom után már vele sem foglalkoztam kellőképpen. Eltávolodtam tőle, idegen nők között kerestem boldogulást, pillanatnyi felüdülést... amíg Ebonyt meg nem találtam ismét. Eleanor viszont felkavarta a régen leülepedett port az életemről. A szívemről. Mindig is rettegtem ettől az érzéstől.
Hiba lenne, ha most elszaladnék. Azok után, amekkora utat megtettem és mennyi mindent hagytam hátra, már nem tudnék vissza fordulni. Tudom jól, hogy Bryan nem véletlenül lépett le, s nem hozott magával, de ennek ellenére én nem vagyok képes úgy megmaradni Brüsszelben, hogy nincs egyetlen kézzel tapintható kötelékem sem. Leszámítva az üldözőmet. De őt nem feltétlen tekintené bárki jó kapcsolatnak, úgy gondolom. Lágy mosollyal pillantok rá, mikor a kávét elengedik ujjai, s végül az én tenyerembe landol a gőzölgő erősítőm. Le kell koptatnom róla ráragadó figyelmem, és a sötét, tejszínhabbal ellepett segítőmre kell koncentrálnom. Egyszerűen nem hittem volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz, mikor végre teljes vállszélességgel elé állok... - Nem hittem volna, hogy emlékszel még rá. - hangom sejtelmes, leginkább gyanakvó, de mégis kedves. Újra nem emelem rá a tekintetem, tartok tőle, hogy belerezignálnának gyenge csontjaim. Olyan sok mindenről kellene beszélnünk, hogy úgy érzem átveszi helyét ennek a mindennek, a semmi. Kihasználom a lehetőségét a kárba ment reggelinek és átveszem helyét a konyhában. Ez persze alibi! - Könnyedén fordíthatok hátat neki és adhatok még kettesünknek egy kis időt a felkészülésre. Fogalmam sincs, milyen kimenetele lehetne a dolognak, ha előállnék azzal, hogy valójában csak miatta vagyok itt. Tartok tőle, hogy beleszőne ebbe a kijelentésembe olyan érzéseket, amik nincsenek a helyükön. A szerelem, mint olyan, nem nekem való. Gyerekesnek gondolom. Az, ami odabenn táplál irányába, inkább a családi kötődés. Sokkal inkább a testvérem, mint más... Kis híján lenyelem a nyelvem, mikor előbukkannak a kérdései. Az utolsó tojást a kelleténél talán erősebben is kényszerítem repedésre. Végül, miután a héjtól elválik az arany és a fehér, megfordulok. Szembe kerülök vele, tenyereimmel a hátam mögötti pultnak támaszkodva.- Azt hiszem innen már kár lenne elütnöm a vakációs kártyám, ugye? - inkább erőltetett a mosoly, mint őszinte Mielőtt bármit mondanál, csak hallgass meg. - tolom el magam a konyhabútortól, hogy közelebb merészkedhessek hozzá- Nem azért jöttem, hogy a nyakadon lógjak. Felmondtam Brüsszelben és munkát vállaltam itt. - sóhajtok, lemondó ábrázattal pillantva a sötét íriszeibe - Nem... - meg kell acéloznom a belső vázam, mielőtt folytatnám - Nem akarok egyedül lenni. - a beismerésem száraz és érzelem mentes, ahogy mindig. De bizakodó vagyok és ez talán íriszeimről leolvashatja. Ajkaim vékony vonallá formálva fordulok el tőle, hogy a sercegő serpenyőre öntsem a felkavart tojásokat. Némi fűszerezés, egy kis sajt, bacon, ha találok... A francba, borzasztóan reszket a kezem a gondolattól, hogy csak távolabb kerülhetek tőle, és nem közelebb őhozzá.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Kedd Jan. 31, 2017 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Eleanor && Bryan
please, go back, something's not okay
Nagyjából csak Eleanor maradt abból az életből, amit gyermek fejjel kezdtem élni... kamaszként már ismertem őt, tiszteltem a húgomhoz fűződő érzéseit, a barátságot, amely szoros volt kettejük között... azt hittem, hogy az ilyesfajta dolgokat el kell dobozolnom magamban, hisz megöregedtünk... de van abban valami, hogy sokan csak később tapasztalják meg az igazi életet. Sokszor már közel ahhoz a bizonyos korhatárhoz, amikor régen az embereket már inkább temették. Most pedig... akármerre néztem, sikeres embereket láttam, de nem tizenéveseket vagy huszonéveseket, nem. Azok, akik már inkább megették a kenyerük javát, de ezt sem mondanám, elvégre még nem vagyunk öregek. Én legalábbis még nem éreztem magam öregnek, csak az életem most kezdett el izgalmassá válni. Sejtésem sem volt arról, hogy ezt mi eredményezte, elvégre majdnem egy éve még készültem eltemetni mindent, amim volt. A munkámat, mert kevés esély tűnt arra, hogy a Noémie által elterjesztett pletykák nem jutnak a vezetőség fülébe, és ha egy tanár belebonyolódik egy efféle ügybe... nem sokáig van maradása az állásában. De nem így történt. Talán tudtak róla, de sikerült újból tekintélyt építenem, szerencsére volt miből. A gyerekeimmel ugyanúgy találkoztam, mint addig, és örültem annak, hogy Irina a válás után nem nehezítette az életünket azzal, hogy kötözködés formájában megpróbálta volna elszakítani tőlem a gyerekeket. - Ahogy szereted - céloztam a kávéra, amit időközben átvett. Legalábbis úgy emlékeztem, hogy a két cukor és a tejszínhab nem maradhat le a tetejéről... de tejet például soha nem kért bele. Csak reméltem, hogy időközben nem változott meg az ízlése, mert az csúnya pofon lenne... vagy öt perc, míg csinálok neki egy újat. Biccentettem, a szám sarkában a szokványos, neki címzett mosolyommal, közben nézve, hogyan kezd babrálni a reggelivel. Ahogy elővette a tojásokat, rögtön a tükörtojás lehetősége derengett fel előttem, de egy jó rántottát sem dobtam volna ki az ablakon. Nem szólalt meg, de még így is éreztem rajta, hogy keresi a szavakat... láttam rajta. - És... van egy új ügyed, ami erre a kontinensre szólított? Vagy más okkal érkeztél? - csaptam bele a téma kellős közepébe. Vagyis... viszonylag még finom voltam, először nem így akartam feltenni ezt a kérdést. De csak lassan haladjunk befelé az erdőben.
Nem tudtam aludni. Ezen senkinek nem kellett volna meglepődnie, végtére már évek óta nem... nem, hibás gondolat, ki kell javítanom: mióta Bryan otthagyta Brüsszelt, a munkát, és persze engem is, sőt, még akkor sem tudtam. Csak mindig más okom volt. Nem mertem aludni – féltem, hogy ha igazán elmélyedek valami álomban, ha tartósan lehunyom a szemeim, akkor a legjobb barátom riadt, hadakozó arcát látom, vagy az öcsém pillant vissza rám, és talán nem ébredek fel többet. Úgyhogy eszmélet és álom határán egyensúlyozva hallgattam a szuszogásom vagy a köhögésem szinte minden éjszaka. Amúgy viszonylag kevés pihenésre van szükségem – bárkihez viszonyítva, akit ismerek, és megkérdezhetem ilyesmiről. Miután magamra maradtam a démonommal (a névtelen, arctalan támadó Brüsszelben) csak a félelem nem hagyott. Itt és most, Bryan otthonában ezúttal már annak a rettenete, hogy esetleg Ő mondja azt, hogy tűzzek vissza Brüsszelbe nagyon gyorsan. Elvégre megtehette volna abban a pillanatban is, hogy ajtót nyitott. De beengedett, és alhattam nála. (Mentális feljegyzés: Ne szokj hozzá!) Mindez irracionális, csupa olyasmi, ami ellen semmit sem tehetek. Se ébren, se alva. A családom nem módosíthatom semmilyen bűbájjal. Nem árulhatom el senkinek, hogy anyám miféle borzalmakat tett. Megesküdnék rá, hogy Bryan agyvérzést kapna, ha elmondanám neki a múltam ezen töredékét. Arról nem is beszélve, hogy ott a testvére, az én legjobb barátom, Diana ügye is. Túl sok olyan félre tett dolog van már kettőnk között, amihez hozzá csatolhatnám még a magam szörnyűségeit. A nyomomban lévő alakról mit sem szólja! - A szorongás a csontjaimba rágja magát, és úgy megtetszik neki a fészek, hogy nem is távozik onnan többé. Beesek hozzá és próbálok jópofát vágni a dologhoz. Mióta megérkeztem (ennek lassan már egy hete) szobáról szobára jártam, motelről motelre. Beálltam dolgozni és megkaptam a magam ügyeit. Egy idegenektől hemzsegő, titokzatos városba költöztem és mindezt rezzenéstelen arccal tettem. De ahhoz bátorságom nem volt, hogy eljöjjek ahhoz az emberhez, akihez talán az egyetlen kötelékemet tudhatom.
Lomha mozdulatot követve egyenesedem fel, hogy a konyhából érkező hangok irányába indulhassak. Vontatottan teszem meg az első lépéseket. Nem félek Bryantől. Tudom, hogyha azt akarja, hogy tűnjek el, azt is cukormázzal bevonva fogja tálalni. Ha pedig még sem - akkor sem lesz okom elmenni. A Hellfire ügy túlságosan foglalkoztat. Persze könnyebb lenne, ha Bryan elfogadná, hogy maradni szándékozom... - 'Reggelt. - ismétlem, a mellkasom előtt összehúzva a pulóverem, majd egyenesen az asztalhoz sietek, hogy elvehessem tőle a kávét, amit felém nyújt. Arcomra kirajzolódik az elfojtott nevetés köralakja, de végül csak a fejem csóválva lépek a pulthoz, hogy a helyszínt csekkolhassam. - Akkor mi lenne, ha ma reggel hálaképpen én szolgálnék reggelivel? - intek fejemmel a nyomok irányába, majd egy szélesedő mosolyt követően belekortyolok a gőzölgő italomba. A következő percben már kezembe veszem az irányítást, és a gázzal babrálok. - Isteni a kávé. Köszi! - somolygok, majd megpróbálok a feladatra koncentrálni. Tükörtojás, hétköznapi dolog. Nem rontom el, nem. Feszülten igyekszem nem idő előtt összetörni a tojásokat. Annyira ostoba vagyok! Írnom kellett volna egy beszédet. Vagy legalábbis kitalálni, hogyan kezdjek bele a magyarázkodásba...
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 07, 2017 8:25 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Eleanor && Bryan
please, go back, something's not okay
Nem szokásom reggelente főzőcskézni. Sőt. Ilyenkor általában egy nagy adag koffeinre pályázom, és üres gyomorral indulok neki az egész napnak. A rövid szünetekben van lehetőségem bekapni pár falatot, szerencsére a főiskolai koszt nem annyira szörnyű, mint amennyire azt híresztelik bizonyos körökben. Bár tény, távol áll a hazai ízvilágtól, annál amúgy sem lehet jobb semmi... A mai reggel más. Talán azért, mert tegnap éjjel hívatlan vendég állt a küszöbön, miután a kopogtatás után ajtót nyitottam. Eleanor. Nem számítottam rá - és nem is vallottam be neki, de az utóbbi hetekben nem is volt időm arra, hogy azon gondolkodjam, vajon mi lehet vele. Lefoglalta a gondolataimat Ebony, a gyerekeim, és Irina sem felejtett el borsot törni az orrom alá. Hétköznapi problémának tűnt minden, mint úgy általában az életemben. Kivéve az, amit Galennel megtárgyaltunk... és amit láttam abban a sötét sikátorban. Az már nem tűnt annyira szokványosnak, és nem is találkoztam hasonló jelenséggel nap mint nap. Ha az eszemre hallgattam volna, azon nyomban jelentem a rendőrségnek, amit láttam, de végül a szívem, a kíváncsiságom győzött... ez egy ártatlan ember életét követelte. De nem jutottam előrrébb. Akkor sem, ha tudtam, hogy a legjobb barátomra számíthatok ebben az ügyben. Szóval... most a legnagyobb problémát egy tükörtojás jelentette. Teljesen normális reggeli lehetne, ha meg tudnám csinálni. De ha valaki, hát Eleanor tudhatta rólam, hogy amennyire jól teljesítettem a szakmámban, annyira voltam szerencsétlen a konyhában. De mindig volt mellettem valaki, aki összeütött valamit. Legalábbis az életem nyomósabb részeiben. Mikor Diana börtönbe került, egyszerre volt nehéz nekem és Eleanornak is... én előbb álltam fel, ami nem meglepő. Én juttattam börtönbe a saját testvéremet, valahol mélyen mégis ott motoszkált bennem, hogy nem ő volt a valódi tettes... talán így voltunk ezzel mindannyian. Eleanor pedig az eset után eltűnt. Nekem kellett rányitnom az ajtót, miután nem válaszolt a számtalan telefonhívásra... csak hónapokkal később. Egy ideig minden rendben volt... tudtam őt támogatni, de az életem lassan összeomlott; a válásom után már nem éreztem képesnek arra saját magam, hogy tanítsak bárkit. Még őt sem. Főleg úgy, hogy tudtam, már megállja a helyét ebben a világban. Nem kellett neki bébiszitter. Felkaptam a fejem, amikor lépéseket hallottam. Éppen akkor tettem a tányérra a tojást, de még mielőtt megláthattam volna a lépések gazdáját, inkább kiborítottam az egészet. Vendégül látni akarom, nem pedig megmérgezni. - Öööö.... jó reggelt - bukott ki belőlem nagy levegőt véve, a kávés bögrét már nyújtva is a megjelenő vöröshajúnak. A mosoly ott bújkált a szám sarkában. - Egyedül a pirítóst merem bevállalni - tettem hozzá, egyelőre még kerülgetve a forró kását. Nem beszélgettünk, miután éjszaka megjelent, két bőrönddel a háta mögött. Nem is kellett sok magyarázat, utánam jött, és ezen meg sem kellett volna lepődnöm.
Kezdőlap
|
●● 