Megnyikkanni se lettem volna képes, úgy változott az egész kép, és az ő arca is. Sejtettem, hogy ki fog kelni magából, nem úgy ismertem őt, mint aki a megbocsájtásáról híres. És ebben az esetben, mivel tényleg az életével játszottam, hát mindent megérdemeltem volna. Főleg azt a pofont, amit készült nekem adni, legalábbis felemelte a kezét... de nem jött a várt, sajdító érzés, helyette a tüzes csókját éreztem ajkaimon.
A meglepődésem akkora lehetett, mint fél Brazília, és emiatt képtelen voltam viszonozni neki ezt. - Nem ezért jöttél ide... - szakadtam el tőle egy gondolattól vezérelve.

Na jó. Ha valamikor, hát most leesett az állam. Méghozzá egészen a padlóig, azt hiszem.
- Mit csináltál? - ráncoltam össze a szemöldökömet, a hangomat felemelve, és egy pillanatig úgy hittem, most rögtön eltöröm a nyakát ennek a libának.
- Tudod, mit tettél? - ragadtam meg a karját, és magamhoz rántottam. - Tudod, hogy csaknem meghaltam? Tudod, mit tett velem Mikael? - kiabáltam dühösen. - Hogy tehetted ezt velem, Erin? - emeltem fel a kezem, hogy az arcába sújtsak... de aztán a készülő pofonból egy vehemens mozdulat lett, amivel a nyakára tapasztottam a kezem, és magamhoz rántottam egy forró csókra.

Lenéztem a kezét fogó kezemre, és tudatosult bennem, hogy ha most beszélek, talán azt érem el, hogy megfojt, vagy elmegy, és többé nem néz rám úgy, ahogyan most. Csak gyűlölettel, kegyetlenül és haraggal. De őszinte akartam lenni.
- Emlékszel még, mikor Mikael megkínzott téged abban a templomban? - néztem a szemeibe. - Velem csalt téged oda. És azt mondta, hogy megigézett engem. De nem így volt... - suttogtam rémült tekintettel. Igen, ebben bennevolt az életem féltése. - Nem igézett meg. Akkor még valami gyűlöletet éreztem irántad, amiért az anyám ezer évvel ezelőtt veled maradt, és nem jött vissza hozzám... mikor Mikael megkért rá, hogy csaljalak el, önszántamból tettem... de életemben először akkor éjjel olyat éreztem, amilyet előtte még talán soha. Bűntudatot, hogy... hogy ok nélkül bántalak téged... és odamentem a templomba érted. - fejeztem be végül kiszáradt torokkal.

Értetlenül néztem, ahogy felkel az ölemből, és arrébb sétál.
- Most mi a baj? - kérdeztem. - Valami rosszat mondtam? - túrtam a hajamba, aztán biccentettem. - Igen, tudom mit mondtam. De te nem követtél el rosszat Erin. Vagy én csináltam olyat, amit nem kellett volna? Valamit, amit meg kell bocsátani? - tápászkodtam fel, és odasétáltam hozzá.
- Mondd el, kérlek - biztattam, megfogva a kezét.

Éreztem, hogyan feszülnek meg az arcizmaim, ahogy az anyámhoz hasonlított. Ha valamit igazán gyűlöltem ebben az életben, hát ez az volt. Ha ahhoz a nőhöz hasonlítottak engem. Még ha így is van... nekem ezt senki ne vesse a szememre, még ha bóknak is szánja.
- Igen, azt hiszem, hogy értem a zagyvaságaidat. - bólintottam határozottan, majd megköszörültem a torkomat, és kissé kezdtem feszengve érezni magamat az ölében, ezért felálltam. Ritkán volt bűnbánat az arcomon, de most megjelent. - Tegnap azt mondtad, hogy karácsonykor mindig az igazat kell mondani, és a másik félnek meg kell bocsájtani. Legalábbis elnézni azt, amit a másik elkövetett ellene. - mondtam némi remegéssel a hangomban.

Felnevettem.
- Nemcsak szép vagy Erin, hanem okos ezt. Ezt kedvelem benned. És el sem hiszed, mennyire hasonlítasz ebben anyádra. Akkor is, ha esetleg nem okoz örömet a tény - mondtam neki, és lábát kezdtem el simogatni.
- Nem akarom, hogy lefeküdj velem - bukott ki belőlem hirtelen, szokatlan őszinteséggel. - Addig nem, míg magam is helyre nem rakom az érzelmeimet irántad. Mert szeretem anyádat, csak az ég a megmondhatója, hogy mennyire. A mi sorsunk ezer év alatt már összefonódott, olyannyira, hogy nincs aki azt szétválaszthatja. De valamit közben érzek irántad is, aminek nem tudok nevet adni. Úgy vonzol mindig magadhoz, akár a mágnes a vasat. Nem tudom mi ez, csak azt tudom, hogy jó érzés. Érted a zagyvaságaimat? - próbálkoztam apró mosollyal.

- Méltó halál lett volna. - motyogtam halkan, és elengedtem a kezét, mert valahogy semmi kedvem nem volt a gyűrűt fixírozva múltat idézgetni. - Csak mázlista volt. És igen, ritkán adódott olyan, hogy egy nemesi származású lány vállalta a kitagadást, hogy hozzámehessen egy paraszt kisfiúhoz. Szóval mázlija volt. - suttogtam, majd amikor a nyakamhoz hajolt, sóhajtottam egy aprót. - Mielőtt ideértél, megfogadtam azt, hogy nem fekszem le veled. Mert sejtettem előre, hogy nem "felelsz vagy mersz"-et játszottál az anyámmal egész éjjel. De ezzel nincs is probléma, hiszen te is azért jöttél ide tegnap, hogy megmondd ugyanezt... - mosolyodtam el pimaszkodva.

- Szóval valaki simán itt járt a lakásban, és te észre sem vetted? - lepődtem meg. - Azért ez nem a legjobb hír. Örülj, hogy csak egy gyűrűvel, és nem egy karóval jött az illető - dörmögtem, megnézve ujján a gyűrűt. - A férjed mázlista lehet, amiért hozzámentél annak idején - tettem aztán hozzá. - Kicsi-kicsi Erina... - súgtam a fülébe, és megsimogattam a nyakát.

Az ölébe vont, de nem szorult belém túl sok ellenkezés. Azonban mikor felhozta a gyűrűt, az ujjamra meredtem, csak ezután néztem az ő tekintetébe.
- Ezer évvel ezelőtt ez volt az eljegyzési gyűrűm, amit a férjemtől kaptam. - mosolyodtam el halványan. - És mikor megöltem, ott hagytam mellette. Ma reggel... ma reggel ott várt az éjjeliszekrényen. Valaki itthagyta. Fogalmam sincs, hogy miért. Eleinte Tatiára gondoltam, miszerint a bosszúja érdekében kissé felidézi a múltam fájdalmas részét, de ő veled volt. - sóhajtottam.

- Nem tudom, Erin - válaszoltam a kérdésére, és kinyújtottam felé a kezemet. - Gyere... gyere ide hozzám - ültettem a térdemre, de ekkor feltűnt az ujján egy gyűrű. - Nocsak... ezek szerint mástól is kaptál karácsonyi ajándékot? - vontam fel a szemöldökömet meglepetten. - Mesélj. Ki az illető? Mert ékszert általában férfiak adnak. Szóval ne mondd, hogy egy barátnőd - néztem rá apró mosollyal.

- Sejtettem. - reagáltam csak ennyivel, mikor Tatia hálálkodási módszerére tért ki. Még jó, hogy nem reggeliztem, az anyám ilyesfajta szokásai valahogy nem nyugtatták a gyomromat, éppen ellenkezőleg.
- Nem, köszönöm. Évszázadok óta megvagyok fenyőfa nélkül, nem fog ez változni az elkövetkezendő pár száz évben sem. - vontam egy aprót a vállamon, miközben belekortyoltam a poharamba, így gondolkodva a kérdésén.
Erre mi is lett volna a jó válasz? Azt nem mondhattam, hogy "Az érzelmeim jól megvannak, köszönik szépen". - Változnia kellett volna bárminek is tegnap óta? - feleltem inkább kérdéssel az ő kérdésére.

Hát itt nem sok változás volt tegnap óta, az biztos. Ezt állapítottam meg, ahogy futólag körbenéztem.
- Örült, persze - vettem át a whiskyt, és leültem. - Roppant nyomósan meg is hálálta - tettem aztán hozzá. - Mellesleg ha gondolod, hozok neked fenyőfát. Nem messze a házadtól láttam egy nem túl nagyot, mégis szépen - ittam egy kortyot, aztán figyelmesen néztem rá.
- És mondd csak... mi van azzal, amit tegnap mondtál nekem? - érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.

- Ház -

Igaz, hogy karácsony volt, de tegnap óta úgyszintén nem volt hangulatom gondoskodni az olyan apróságokról, mint fenyőfa, vagy éppen bor és egyebek. Vámpírként midnig a whiskyt részesítettem előnyben.
Kitöltöttem mindkettőnknek egy pohárral, majd Klaus kezébe nyomtam. - Tatia örült az ajándéknak? - kérdeztem közömbös hangon.

Csak néztem utána, és nagyot nyeltem újra. Ez egy olyan helyzet volt, hogy mást nagyon nem is tehettem. Nem várta meg, hogy reagáljak. De.. meglepett tőle AZ a szó.. mert teljes bizonyossággal állíthatom, hogy belém nem szerelmes. Hozzám vonzódik... akit szeret, az Tatia.
- Ebbe már megint jól belekavarodtam. - motyogtam csendesen. Büszkének kellett volna lennem magamra. Mert borsot tudok ezzel is törni Tatia orra alá... de nem éreztem magamat büszkének... mert belegondoltam abba, hogy milyen érzés lenne, ha az én lányom is szerelmet vallana annak, akibe magam is szerelmes vagyok.. - Ez borzalmas. - suttogtam.

- Hálószoba -

- Igen, ezt valahogy gondoltam, hogy szívélyes üdvözletet nem kell magammal vinnem - mosolyogtam el magam halványan. - Holnap itt leszek nálad. Légy jó addig - hajoltam oda egy csókra. - Szeretlek, Erin - súgtam a fülébe, és mire válaszolhatott volna, már kinn is voltam a lakásból.

(Tatia birtoka)

- Nem lesz semmi bajom. Vámpír vagyok, képes vagyok elfojtani a zűrzavarokat a fejemben. - sóhajtottam, majd akármennyire is nem volt tetszetős, de elszakadtam az öleléséből, hiszen készült menni. Én meg nem állom az útját, ahogyan soha nem is tettem.
- Nos, neki nem üzenek semmit... - mosolyodtam el keserűen.

- Ezt már szeretem! - mondtam vidáman, és magamhoz öleltem Erint. - Ma este ugye rendben leszel? - kérdeztem tőle aztán kedvesen. - Nem akarom, hogy rossz érzések legyenek benned. Tudod, hogy fontos vagy nekem... - simogattam megállás nélkül. - Nagyon fontos vagy Erin. Talán még te magad sem tudod, hogy mennyire - néztem aztán a szemébe. - Most viszont mennem kellene. Tatia már biztosan vár.

- Neked nem lehet nemet mondani... - motyogtam halkan, és mosolyogva, de igencsak halványan mosolyogva, mert nem akartam még midnig elhinni, hogy elmondtam neki azt, amit... te jóságos ég, talán húsz perc elteltével rá is jövök, mit csináltam!
- Benne vagyok. - mondtam ki végül egyértelműen.

- Szerintem meg igenis jó ötlet - mondtam ellenvetést nem tűrően, mégis mosolyogva. - És ha tetszik, ha nem, de holnap hozok egy fát, amit feldíszítünk. Rendelünk valami ebédet, meg vacsorát. Bort iszunk, beszélgetünk, és jól érezzük magunkat. Azért ez elég csábító ajánlat, nem? - kérdeztem. - Mit mondasz rá?

Újabb nagy nyelés. Mit kellene erre mondanom? Soha nem volt kifizetendő az, ha egy kapcsolat három emberből áll össze. Ezen esetben három vámpírból. Nem akartam ebbe belefolyni... múltkor még azt mondtam Tatiának, hogy oldják meg maguk között, engem hagyjanak ki ebből.
Lenéztem kettőnk közé elszorult torokkal, majd egy aprót vontam a vállamon. - Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez az egész. Ezt talán elfelejteni kellene, és nem erősíteni. - rebbent meg egy pillanatra a szemem.

- Ha ez egy kicsit is megnyugtat, nem vagy ezzel egyedül. Én sem tudom, mit kellene tennem - motyogtam. - De van egy ötletem. Elmegyek Tatiához. Egyrészt mert megígértem, másrészt, mert vele akarok lenni ma este. Csak vele. Tudod, mit érzek iránta, hát nyilván megérted. De holnap eljövök hozzád... és csak veled leszek. Ne mondj nemet - unszoltam. - Nekem amúgy sem lehet. Túl hatalmas vagyok hozzá - mosolyogtam. - Veled szeretnék lenni Erin. Ha te is akarod.

Szokásom volt látni az összeesküvés-elméleteket, akárhová csak néztem, ezért esett nehezemre elhinni neki azt, amiket Ő mondott... mert nem hittem volna, hogy az ő szájából elhangozhat valami ehhez hasonló.
Belém fojtotta a szót egy gyengéd csókkal, ami meglepett, ezért szinte alig jutott időn reagálni rá,és viszonozni, mert utána már rögvest folytatta a beszédet. És magam se tudtam felismerni, hogy mit mondott ebben a pillanatban a szívem. De a tenyerem alatt éreztem az ő szívének pulzálását, és erre újabbat nyeltem. - Nekem... életemben először fogalmam sincs, mit kellene tennem. - ráztam a fejemet.

- Igen, hozzá tartozom - ismertem el. - De mikor itt vagyok, hozzád tartozom. Hát nem érted? Nyilván nem... mert magam sem értem. Figyelj, nem nagyon volt még nő a világon, akihez visszajártam volna, mint hozzád. És mint Tatiához - tettem hozzá. - Egyszerűen azt érzem, hogy mindketten kelletek nekem - néztem Erin szemébe, és a következő pillanatban magamhoz húztam, hogy gyengéden megcsókoljam.
- Kellesz nekem. Te is kellesz nekem - súgtam. - És nem azért mondom, hogy ágyba vigyelek, hanem mert így van. Ketten vagytok az életemben Tatiával... és mintha csak veletek lennék teljes. Bármelyikőtök is hiányozna mellőlem, annak a hiányát megérezném idebenn - fogtam meg a kezét, és a szívemre húztam.

Éppen készültem megerősíteni a kidobási szándékomat, mikor már ott is állt előttem, hogy megöleljen, és erre már magam se tudtam mit reagáljak. Ami biztos hogy nekem nem ment az, hogy visszaöleljem. Hogy miért is? Valószínűleg azért mert Ő az anyámé. Tatiáé, és igaz hogy nem szoktam az Ő érdekeit nézni, de az ő szerelmük igazi és örök. Sikerült jól bealakítanom a saját észrevételem nélkül.
Nagyot nyeltem, így néztem a tekintetébe, szinte kiszáradt torokkal. - De ennek nem szabad változtatnia semmin. Én nem várok el tőled az égvilágon semmit. Nem tudom, hogyan tudtam ennyire elmélyülni az érzéseimben.. de Te az anyámhoz tartozol. És ezt életemben először tiszteletben tartom. - szúrtam ki inkább egy másik pontot a nappaliban.

- Most komolyan kidobsz? - kérdeztem hitetlenkedve, majd nem törődve semmivel odasiettem hozzá, és megöleltem.
- Nem megyek el. Tudom, hogy most szükséged van rám... - simogattam a hátát. - Erin... nem tudom mit kezdjek azzal, amit elmondtál. Ha hiszed ha nem... talán a legnehezebb dolog volt most idejönni, elmondani, mit érzek Tatia iránt, és elmondani, hogy nem bújok ágyba veled többé. Nehéz volt, mert... valami idehúz. Nem értem én ezt az egészet. Talán azért, mert ezer évig szartam az érzelmekre. Ha Tatiával vagyok, tudom, hogy ő az életem szerelme. De ha veled vagyok... úgy érzem, mágnesként vonzol magadhoz - simítottam végig az arcán.