- Érzelmek nélkül élek. Ha nem vagy a közvetlen közelemben... teljesen kizárom ezeket. Nem érzem semmit, ha nem akarom érezni. De ha ott állsz tőlem két centire, az már.. túl nehéz. - motyogtam, aztán jó távol sétáltam tőle, hogy így nézzek rá.
- Én viszont nem akarom, hogy itt maradj. Nem akarom, hogy a közelemben légy. Ezek után nem. Nem szeretem ezt érezni, mióta a férjem halott. - telt meg a hangom hevességgel, és minden bizonnyal ha ember lennék, most kezdek el üvöltve bőgni. De az már olyan távol állt tőlem...
- Ezért is nem kerestem soha senkit, aki iránt érezhetném. Ha rád nézek, már nem tudok kizárni semmit, mert az előbb elismertem,amit eddig nem akartam, vagy nem mertem. És főleg ne maradj itt úgy, hogy az anyámat szereted, és hozzá mennél. - motyogtam elfordulva tőle.

- Hogy lehet azt nem észrevenni? - tudakoltam még mindig felülmúlhatatlanul bamba ábrázattal. - Ha valakit szeretsz, és meglátod... nyilván te is tudod, mit érzel. A szíved dobog... a gyomrodban valami bizsereg... - rogytam le a fotelba. - A fenébe is Erin... mégis, mit kéne most mondanom? - néztem fel tanácstalanul. - Talán jobb lenne, ha most nem hagynálak egyedül. Nem akarom, hogy a karácsonyt így töltsd... ráadásul ennek tudatában, amit most elmondtál, pláne nem tenném.

Mikor ellépett tőlem, valahogy már jóval bátorabb voltam, és egyszerűen elmosolyodtam.
- Nos, tőlem nem lehet elvárni olyan brilliáns kiselőadást, mint a brazil szappanoperákban szokták ezt magyarázni. Hogy mióta? Hidd el, hogy fogalmam sincsen. - vontam egyet a vállamon, és próbáltam úgy viselkedni, mintha az előbb a világ legtermészetesebb dolgát jelentettem volna be. A világért sem mutattam volna ki, hogy mi van bennem. - És amiért nem mondtam el.. mondjuk az, mert én sem vettem észre. - sóhajtottam.

Oké. Ha valamire, hát erre nem számítottam... Úgy néztem Erinre, mintha gyomorszájon vágott volna, még a számat is nyitva hagytam. Legalábbis azt hiszem.
- Hogy micsoda? - motyogtam ledöbbenve, és felnyögtem. - Ne Erin... ezt nem érezheted irántam... - suttogtam. - Nem szabad... de hát te is tudod - léptem hátra egyet, és most rajtam volt a sor, hogy a hajamba túrjak.
- Mióta? - kérdeztem rekedten. - Miért nem mondtad eddig? Vagy én miért nem vettem észre?

Amikor odahajtotta a fejét a nyakamba, azt hittem, azonnal kitáncolok a világból, legalábbis a karjaiból, hogy ne érezzem olyan közel magamhoz, mint eddig... mert kezdtem teljesen megbolondulni ettől.
- Hát nem érted, hogy... hogy rólad beszélek...? - kérdeztem csak magam elé meredve, nem kevés félelemmel a hangomban. Kevés dologtól féltem egész életemben. De amikor az érzéseimről volt szó, jobban féltem, mint a békák tavasszal a gólyáktól...

- Értelek - hümmögtem. - A magány rossz dolog. Mi ketten már csak tudjuk... és még a fajtánk néhány tagja - hajtottam oda a fejem Erin nyakába. - Szóval.. ezek szerint mégis dobog a szív a jégpáncél mögött? - mosolyogtam el magam aztán. - Valaki képes volt felkelteni a figyelmed? - fordítottam aztán szembe magammal. - Mesélj. Ki a szerencsés fickó? - érdeklődtem. - Na gyerünk, bökd már ki - biztattam jókedvűen.

Éreztem az engem átölelő karjait hátulról, és mély lélegzetet kellett vennem, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom, és elgondolkodtam. Nem akartam kimondani, egyáltalán nem akartam még csak a sejtésén sem gondolkodni, ami a fejemben keringett. Az egész nem akartam, hogy eszembe jusson.
Lehunytam a szemeimet, és végül csak kijött belőlem az, aminek nyilvánvalóan nem kellett volna. - Fogalmam sincs, hogy mi bajom... ezer éve nem éreztem ilyesmit, nem tudom, hogy mi történik velem. - ráztam a fejemet. - Egy évezreddel ezelőtt volt egy férjem, egy szerelmem, akit mindennél jobban szerettem. És az érzésre még emlékszem, itt él a fejemben. Azt hittem, hogy soha senki nem lesz képes ezeket újra felébreszteni bennem, de...

- Rendben akkor most büszke leszek - nevettem. - És vacsora még sosem voltam. Nálam is általában fordítva működött a dolog - mondtam, aztán csodálkozva néztem rá, mikor felpattant az ölemből, és kissé távolabb megállva a haját túrta.
- Hé... - álltam fel magam is, és mögé lépve megöleltem. - Erin... mi a baj? Látom, hogy valami nincs rendben. Mondd el... - kértem. - Tudod, úgy mondják, karácsonykor mindig meg lehet mondani az igazat. Senkinek nem szabad haragudni érte. Valami baj van? Bánt valaki? Vagy velem van baj?

- Csupán azért mondom mindezt, mert nem akarom, hogy a fülébe jusson bármi is. Akár egy simogatás is. Nem magam miatt, hanem miattad... és most légy büszke magadra, életemben először nem magamra gondolok. - csóváltam a fejemet nevetve, majd felpattantam az öléből, és megálltam az asztal mellett.
- Én sem tudom, hogyan viselkedjek veled. Szex után nem igazán maradt életben egyik partnerem sem, mindig finom vacsorákká váltak. De te más vagy. Nem abban, hogy mindegyiknél idősebb vagy, hanem... ezt nehéz elmondani. - túrtam zavartan a hajamba. Nyilván azért volt nehéz, mert magamnak se sikerült még rájönnöm, vagy bevallanom, hogy nem minden oké velem.

- Ezer év emésztés nem volt elég nektek? - nevettem. - De jó... hát legyen, ahogy ti akarjátok - vontam meg a vállam, majd meglepve néztem rá, ahogy lefogta az arcát simogató kezem.
- Ne érts félre - mosolyogtam rá. - Igen, igazad van. Szerelmes vagyok Tatiába. De ezt eddig is tudtad, nem lehet nagy meglepetés. Bármi is legyen... nekem mindig ő lesz az örök szerelem. De attól veled még lehetek gyengéd... anélkül, hogy le akarnálak fektetni, nem? Fura valami ez is. Sosem volt olyan nőm, akivel szex után is szerettem volna jóban maradni, hát... nem igazán tudom, hogy is viselkedjek veled.

Az ölébe húzott, amivel jócskán meglepett engem, hiszen teljesen bizonyos voltam abban, hogy az arcán úszó szerelem, amit az anyám iránt érez, meggátolja majd abban, hogy bármilyen ilyesfajta gesztust megejtsen felém.
A szavaira megköszörültem a torkomat. - Talán igazad van. De annak még nem jött el az ideje. Jó ideig kell még emésztenie azt, hogy én élek... és nem ártana elvetnie azt, hogy bosszút álljon rajtam, mert féltem a torkomat tőle. - mosolyodtam el, majd megfogtam a kezét, amivel az arcomat simogatta.
- Talán jobb lesz, ha ezt többé nem teszed. Mivel szenvedélyes nő vagyok, néha nehezen mondok megálljt parancsolni magamnak, ha valaki ilyen közel van hozzám. És veled már nem tehetem meg. - engedtem el a kezét mosolyogva.

- Akkor elárulok valamit - ültem vissza, és Erint is magammal húztam, az ölembe ültetve. - Én is ezt hittem. Hogy ezer év után már nem jöhet változás. Félre ne érts... sosem leszek olyan, mint Salvatore - fintorogtam gúnyosan. - Hibrid vagyok, és az elsők egyike. És a leghatalmasabb! - szegtem fel a fejem a hatalom tudatával és büszkeségével. - De ma egy jó délutánt töltöttem anyámmal. Csaknem ezer év után először. Ha nekem ment... talán nálatok sem reménytelen a dolog - cirógattam meg ujjammal Erin arcát. - Jaj, veletek nőkkel csak a baj van - mosolyogtam.

Keserű mosoly rajzolódott a szám köré. - Köszönöm, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne nekem az anyám közelébe menni. Legutóbb, mikor egymásba botlottunk, ő kishíján megfojtott engem azért, amiért lefeküdtem veled, és én hasonlóképpen tettem, csak már ürüggyel. - motyogtam kinézve az ablakon. - Nem karácsonyra való ez. Mi soha nem fogunk kibékülni, és soha nem leszünk képesek úgy viselkedni egymással, mint anya és lánya. Túl sokat szenvedtünk mindketten ahhoz, hogy ezeket az érzelmeket elfeledjük. Te szeretted őt a múltban, természetes hogy most is szereted. De ő elhagyott engem még azelőtt, hogy megtudtam volna, milyen érezni a szeretetét. Ezer év után ez már.. nem behozható lemaradás. - ráztam meg a fejemet.

- Nagyon szívesen... tényleg - vigyorogtam, majd a következő kérdésétől kissé sikerült elkomorodnom.
- Miért kell mindig tönkretenni a jó hangulatot? - mormogtam. - Igen, ő következik. De nem akarom, hogy ezen az estén egyedül legyél. Menj el hozzánk, ha van kedved. Vagy... gyere velem Tatiához. Ne félj, úgysem engedem, hogy megöljétek egymást. Talán most képesek lesztek tisztázni azt az egészet, ami köztetek van - javasoltam. - De ha nem akarod... én azt is megértem. De kedvellek téged, őt pedig szeretem. Egyszerűen nem akarom, hogy bármelyikőtök tetemét kelljen majd nézegetnem. Ennyi - tártam szét a kezem.

- Minden idők legidősebb vámpírjától nem éppen azt várom el, hogy szeressen, hanem hogy hagyjon életben. - mosolyodtam el, végigsimítva a kövön, ami a nyakláncot díszítette, és megfordultam, hogy felcsatolhassa rám.
- Nagyon tetszik! Köszönöm... tényleg. Évszázadok óta nem mondtam senkinek ezt őszintén. - motyogtam egészen halkan, majd megköszörültem a torkomat. - Ezek után az anyám jön az ajándékozási listán?

- Miért olyan nehéz elhinni, hogy téged is szeret valaki? - tártam szét a kezem. - Engedd kicsit közelebb magadhoz a körülötted levőket. Na jó, ezt pont én mondom - nevettem, és felvettem a láncot. - Olyan, mint te. Féldrágakő. Ha a napfény jó szögben esik rá, ragyog, mint a gyémánt. Ha sötétben van, vörös... mint a vér. Felcsatolhatom?

- Gallyat sem fogok sehová kitűzni. - ráztam a fejemet. - Soha nem ünnepeltem túlságosan a karácsonyt. Utoljára emberként. Azóta nincs senki, aki jött volna,, hogy velem akar lenni ezen a néhány napon. És nem is tudom, talán nekem nem menne ez, hogy ilyen legyek másokkal - néztem végig rajta bocsánatkérően.
Elémtolt egy dobozt, és a karácsonyi ajándékot már sejtettem benne, ezen mosolyognom kellett. Jóságos ég, Ő tényleg gondolt rám...
- Óh.. - szaladt ki a számon, véggimérve a szép nyakláncot, amit a dobozban találtam. - Ez.. nagyon szép, Klaus! - néztem a szemeibe hálával megtelten. - Nem is sejtettem, hogy valakinek eszébe jutok ma...

- Neked... a te anyádnak, az én anyámnak... összesítve hozták meg a hangulatomat - hajoltam előre. - Tényleg egy nyomorult gallyat sem akarsz kibiggyeszteni sehová? Pedig még karácsonyi vacsorát is rendelnék. Nem emberre gondoltam - fűztem hozzá, és a zsebembe nyúltam, hogy előhúzzam a kis dobozt.
- Látod? Karácsony van... és gondoltam rád - adtam át neki a díszes papírba csomagolt tárgyat. - Bontsd csak ki! - biztattam.

Meglepett az, ahogyan viselkedett most velem, főképp az hogy fadíszítésre akar rávenni. Ezer éve nem csináltam, hát most sem fogom.. ez már biztos! Engem semmivel nem vesz rá.
- Miért van olyan sejtésem, hogy a drága jó anyámnak van köze ehhez a hangulatodhoz, és nem a piának? - forgattam meg a szememet.

- Engem sem szeretsz? - biggyesztettem le a számat. - Nos, a villogó fények nem kötelezőek. De valamit azért felaggathattál volna. Látnád, hogy néz ki a mi házunk - mosolyogtam el magam. - Ugyan már, ne légy ilyen. Nem vagy szép, mikor durcázol. Ha gondolod, segítek is neked. Legalább valami fát díszíts - ittam bele a whiskybe. - És mielőtt megjegyeznéd, nem, nem vagyok részeg - tettem hozzá jókedvűen.

Leült a konyhaasztalhoz, míg én egy pohár whiskyt töltöttem neki is, és odatoltam elé, de fintorogtam egyet a szavaira, még mindig töretlenül mosolyogva.
- A szeretet ünnepére gondolsz? Miért kellene nekem ünnepelnem, ha nem szeretek senkit? - kérdeztem költőien, és ledobtam magam vele szemben, hogy így nézzek tekintetébe, és megtámasztottam államat a kezemmel. - Azért jöttél, hogy leszidj, amiért nem tettem ki villogó fényeket?

- Aha - vontam vállat, majd beljebb sétáltam. - Én is kérhetnék egyet? Igaz, most nincs mit levezetnem, de már csak megszokásból is iszom egyet. Feltéve, ha megkínálsz - ültem le a konyhaasztal mellé. - Hogy mi szél hozott? Mondd... - néztem körbe a díszítetlen lakáson - tudod, milyen nap van ma egyáltalán? Már azon kívül, hogy rendkívül hideg.

Felemeltem a fejemet, mikor idegen hallott hallottam. Pontosabban nem volt az idegen, csak épp ki tudja, hogy mikor hallottam utoljára. Régen... néhány hete talán?
- Nem nevezném sem vacsorának, sem reggelinek. Inkább feszkó levezetésének. - vontam egyet a vállamon miközben feléfordultam, és elmosolyodtam.
- Mi szél fújt erre?

(pláza)

Felszaladtam a néhány lépcsőfokon, a ház ajtajáig, majd némi kopogás után bedugtam a fejem az ajtón.
- Hahó... van itthon valaki? - dörmögtem be, majd elsétáltam a konyháig. Erin háttal állt nekem, és épp whiskyt vedelt. Körülötte pedig vér szaga lengte be a levegőt.
- Ha ez a kedves üdvözlés nekem szólt, hát neked is boldog karácsonyt - fontam karba a kezem, és nekitámaszkodtam az ajtófélfának. - Vacsora, vagy reggeli? - néztem a véres felsőt a padlón, ahová ledobta magáról.

- Főtér -

Mondhatnám, hogy elégedett vagyok, de nem. Nem tudtam megölni azt az átkozott vérfarkas szukát a főtéren. Ki lehetett az a harmadik? Tudja a fene... kit érdekel?! Legalább nem forrt vér. Az enyém biztosan nem, mert abban a nőben volt valami hatalmas erő. És engem is felnégyelt volna egy ujjmozdulattal.
Ledobtam magamról a vérrel beszennyezett felsőmet, és a konyhapulthoz sétálva leöltöttem a torkomon egy pohárnyi whiskyt.
- Boldog karácsonyt. - morogtam az orrom alatt, magam elé meredve.