Eleinte kedvem támadt azt mondani neki, hogy nagy tévedésben él, ha azt hiszi, hogy az "én stílusom", amit mondtam neki. A városban azt hiszem, hogy Klausszal feküdtem le egyedül. Az már más kérdés, hogy hányszor.. de ez meg már az Ő problémája volt, hogy féltékeny, és ezt nem tudja másképpen... levezetni?
Kedvesen mosolyogtam, persze játsszva az egészet, végül kihasználva egy pillanatnyi figyelmetlenségét, ezúttal én löktem Őt a falnak, hogy közelről nézzek a szemeibe. - Akkor jegyezz meg valamit te is! Amit én teszek, annak hozzád olymi kevés köze van. Mi lenne, ha inkább foglalkoznál a magad piti ügyeivel, csinálnád, amihez kedved szottyan, engem meg békén hagynál? Mert ha nem.. azt hiszed, hogy én nem tudnálak bármikor egy pillanat alatt patthelyezbe hozni? Emlékezz, mit mondtál! Jobban hasonlítok rád, mint gondolnád! - sziszegtem.

- Ahogy észrevettem, az mostanában a te stílusod. De az ötlet tetszik, megyek és teszek is valamit ennek érdekében. - Vállat vontam és már teljesen hidegen hagyott ez az egész. Legalábbis most...csak azt furcsállottam egy kissé, hogy ő is ilyen lett. Azt hiszem, azt akartam, hogy ő...valamivel különb legyen, mint én.
- Nos, itt végeztem, elmondtam, amit akartam. Jó...enyelgést a továbbiakban is, ha már ennyire megkedvelted azt a drága kis ősi vámpírt. - Maró gúnnyal ejtettem ki a szavakat és rájöttem, hogy ha ember lennék akkor az infarktus is végezhetett volna velem kb. fél órával ezelőtt.

Végighallgattam Őt, egyszer sem szóltam közbe. Ugyan, mégis mit mondhattam volna neki? Tőlem azt a mondatot úgysem fogja soha hallani, hogy azt mondom neki, mennyire igaza van. SŐt, valószínűleg a két dolog soha nem fog egy mondatomba keveredni sehogy, semmilyen körülmények között. Egyszerű a leosztás, és ez van! De már kezdett idegesíteni, hogy itt volt.
- Aha... szóval most, hogy megfenyegettél... nem mennél el valahová ágybetétet játszani? - fintorogtam, bár nem tudom, nem várok-e sokat tőle. Lehet, nem is érti amit beszélek.

- Nem, nem elég. - Jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. Még hogy árnyékba nyomom...de azért úgy látszik, hogy szereti kihasználni ezt az árnyékot és nem nagyon harcol ellene. Ő tudja, hogy a jó naki. Nekem így is megfelel, nem nagy ügy az sem, ha a lányomat kell eltennem láb alól.
Megcsóváltam a fejem következő szavaira és nevethetnékem támad. Hogy hagyjuk ki belőle és beszéljük meg a dolgokat Klaus-szal? Ebből látszik, hogy nekünk semmi közünk nem volt egymáshoz az elmúlt évezredben.
- Ez nem ilyen könnyű, drágaságom. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ennyire egyszerű legyen. De ha már itt tartunk, éppen amiatt esküdtem bosszút, mert ti úgy döntöttetek, hogy valahogy egy ágyba keveredtek. Nem szeretem, ha hülyének néznek, Klaus pedig ezt csinálta velem, az pedig most mellékes, hogy én is tettem ezt már vele, mert ilyen messzire még sohasem mentem. - Jól elbeszélgettem itt magamnak, igazából még én magam sem lennék kíváncsi rá Erin helyében, de hát ő kérdezte. - Te ezt nem értheted és nem is kell, hogy megértsd. Csináljátok csak, amit most csináltok, de ahogy Klausnak is elmondtam, neked is elmondom: mostantól mindig nézz a hátad mögé, nehogy véletlenül azon kapd magad, hogy a szép kis fejecskéd három méterrel arrébb hever a testedtől. - Rámosolyogtam, persze csak ravaszkásan, nem kedvesen. Hát az sem most lesz, hogy én kedves leszek vele...

Pár pillanatig komoly ábrázattal méregettem őt, végül vontam egyet a vállamon. - Nem érdekel, hogy hasonlítok-e rád, vagy sem. Valószínűleg... hatással voltál rám anélkül, hogy a közelembe jöttél volna. - beszéltem tovább. - Csak idegenektől nem szeretem hallani, hogy rád hasonlítok. És ami azt illeti... van egy olyan érzésem, hogy Klaus is éppen emiatt van itt néha... szóval minden értelemben árnyékba nyomsz, és neked ez nem elég? - mondtam eléggé méltatlankodva. - Ha ennyire kellett volna neked, nem vagy olyan ostoba, hogy bosszúval foglalkozol! Akármennyire is... hogy is mondjam? Jónak tűnik köztetek ez a macska-egér harc, mert szórakoztató, de... mi lenne, ha végre megbeszélnétek, és engem kihagynátok ebből a hülye játékból? - ráztam a fejemet.

Inkább már nem is reagáltam arra, amit mondott. Mit is mondhattam volna neki, Hogy teljesen elment kedvem még attól is, hogy ezek után egyáltalán akármelyikőjükre ránézzek vagy ilyesmi? Nem, ez maradjon csak az én titkom. Az egy dolog, hogy az előbb eléggé kiakadtam, de mostantól visszafogom magam...legalábbis előttük.
- A lényeg az, hogy ha nem vennéd észre, ugyanolyan vagy, mint akit utálsz és akin bosszút akartál állni. Mint én. - Vontam vállat nemtörődöm módon, aztán ravasz mosoly rajzolódott az ajkaim köré. - Azért látszik, hogy a lányom vagy, akárhogy is nézzük.

Elengedett, de nem tudtam, hogy mi is van a fejében. Mert hogy semmi jó, abban teljesen biztos voltam. Már ha azt kell néznem, hogy éppen mi rejlik a tekintetében. Mit is mondhatnék? Ja, igen... Hogy ostoba, de még mennyire!
- Szegény Tatia... - szólaltam meg gúnyosan. - Ha már a lányodnak is bejön a szívszerelmed, neked nem is kell? Ha nem tűnt volna fel, csak húzom az agyadat. Azt hittem, robbanni fogsz. De így már semmi hecc nincs benne.

Most már teljesen megértettem, hogy miért irritál másokat a viselkedésem. Erinben magamra ismertem, szinte teljesen olyan volt, mint én. Úgy látszik, tényleg van valami ebben a genetika dologban...még ha nem is én neveltem fel, akkor is olyan lett, mint én. Az alapja megvolt hozzá,a vámpírlét pedig kihozta belőle az összes többit. Miért nem lehetett nekem normális gyerekem? Vagyis a kérdés eleve onnan indul, hogy én miért nem lehettem normális?
Végül elengedtem a nyakát, mert a szavai miatt körülbelül úgy éreztem magam, mint akinek jeges tőrt döfnek a hátába vagy éppen tarkón zúdítják egy vödör vízzel.
- Nem éri meg. - Ezt inkább magamnak címeztem arra a gondolatomra válaszul, hogy öljem meg. Hátraléptem egy lépést és igazából már leengedtem, mint egy lufi, most már a keserűség kezdett bennem dolgozni. Hihetetlen, hogy Erin ezer évig nem ismert és máris tudja, mit kell csinálnia ahhoz, hogy az fájjon nekem.
- Ha annyira élvezted a társaságát, akkor a tiéd lehet. Nekem már nem kell... ezek után nem. - Hatalmasat nyeltem, amikor belegondoltam abba, hogy Klaus pár nappal ezelőtt azt hajtogatta, hogy az az éjszaka, amit egyszer együtt töltöttünk mennyit jelentett neki. Most meg ugyanezt csinálta a lányommal. Még a hányinger is elkapott, hiába voltam már együtt azóta én is bizonyos személyekkel, én nem töltöttem náluk az éjszakát így meg úgy. - De jegyezd meg, hogy ha bosszú, ha nem, ti engem nem fogtok tönkretenni. Ahhoz korábban kel felkelnetek. Vagy éppen összefeküdnötök

Felnevetett, de egy másodperc alatt változott a helyzet, és a fejem koppant a falnak, ő meg nyomott a torkomnál fogva oda. - Óh... csak nem féltékeny vagy, anyuci? - vigyorogtam rá, nem törődve az erős szorítással. Mit érdekel ez engem? Ezer éve már elvette az életemet... most megteszi újra, és megöl? Hát tegye meg, ha meri!
- Ja, az már nem tetszik, ha rajtad bosszút állnak... tudod, ez nem bosszú. - sóhajtottad. - Részemről nem. Eleinte annak indult, de... a tegnap éjszaka után már alaposan átgondolnám ezt... mert remekül éreztem magamat Klausszal. Nekem ez már nem bosszú. - vontam egyet a vállamon, persze direkt úgy fogalmazva, hogy ne következtethesse ki konkrétan, hogy mi is történt az éjjel, de eldurranhasson az agya.

Nem tagadom, tényleg eléggé paprikás hangulatba kerültem. Azt persze éreztem, hogy Klaus itt járt, de... itt töltötte az egész éjszakát? Szép... de hát mit is vártam tőle? Úgy látszik, csak én lettem ilyen világ marhája, hogy jó ideje nem kezdtem senkivel rajta kívül.
Próbáltam magam türtőztetni, még el is nevettem magam,de a következő pillanatban nem bírtam tovább, vámpírsebességgel Erin előtt termettem, megragadtam a nyakát és a falhoz szorítottam olyan erővel, amilyenre csak képes voltam. Akárhogy is,, még mindig én voltam az erősebb, így apait-anyait beleadva pedig nem hiszem, hogy sok esélye van kikecmeregni a szorításomból.
- Nem érdekel mit csinálsz, teljesen hidegen hagy. Az sem hat meg, hogy a lányom vagy és hogy én szültelek, mert legszívesebben ebben a pillatanban megölnélek. - Sziszegtem az arcába úgy, hogy y a sajátom már felvettem a vámpíros formáját. - Az sem érdekel, hogy szeretem Klaust. Mindketten megfizettek azért, mert megpróbáltok bosszút állni rajtam és röhögni a markotokba. - Még jobban megszorítottam a nyakát és tényleg csak egy hajszál választott el attól, hogy ki ne törjem a nyakát.

Úgy döntöttem, nem idegesítem fel magamat rajta. Innentől kezdve magasról teszek rá, bármivel is próbál felhúzni. Holnap majd még iinkább kiszúrok vele, ennyi az egész. Bár belegondolva... már nem is az ő bosszantásáért csináltam az egészet, hanem mert tényleg jól éreztem magamat az ő drága szerelmével.
- Óh, na ne mondd! - fintorogtam felé. Nem hatott meg, ezt láthatta rajtam. - Silány pótlék, nem silány pótlék, a te drága szerelmecskéd tegnap éjjel egész végig itt volt. Most el kell mesélnem azt is, hogy mit csináltunk? És igen, biztosan azért ölelt át egész éjszaka, mert a silány utánzatod vagyok. - köptem szinte már felé a szavakat. A lényeges dolgokat eltitkoltam előle, mégpedig azt, hogy egy eléggé bensőséges beszélgetés is elhangzott. De neki nem kell tudnia erről.

- Hát hogyne! Ha így könnyebb a pici lelkednek... - Közelebb sétáltam hozzá, de láthatta rajtam, hogy nem vet szét a jókedv és bele sem akartam kezdeni a régi mesébe, miszerint igenis a szüleim kényszerítettek arra, hogy hozzámenjek az apjához. Így belegondolva talán tényleg nem kellett volna hagynom magam, most egy gonddal kevesebb lenne az életemben. Sőt, talán már nem is élnék.
- Én adtam neked a nevedet, szóval így foglak hívni. Ha nem tetszik, sajnállak. Lekéstél már arról, hogy reklamálhass. - Ismét vállat vontam, de a szavai már igencsak kavarták a fejemben az ideget. Persze ezt előtte nem mutattam, hadd húzzon csak felfelé, majd utána meglepődik.
- Tudom, hogy milyen, ha valakinek hát nekem nem kell őt bemutatnod. És igazán rájöhettél volna, hogy azért van veled, mert én nem hagyom magam neki. Te csak az én eléggé silány kis pótlékom vagy, Erina. - Vetettem neki oda, bár fogalmam sem volt arról, hogy igazából Klaus hogyan vélekedik a lányomról, elvégre nem nagyon volt kedvem leülni vele teázni és erről kérdezgetni. Érdekes lenne.

- Így igaz. De tévedsz. Nem nyafogtam, csak tényeket közöltem! Aki nyafogott, az ezer éve te voltál, amikor képtelen voltál együtt élni valakivel, aki igazából soha nem kényszerített téged semmire. - fordultam felé, és nagyot sóhajtottam, közben megforgattam a szemeimet.
- Erin. A nevem Erin! - hangsúlyoztam ki, mikor meghallottam az ezer évvel ezelőtti nevemet. - És azt mondod? - túrtam a hajamba már mókázva, és elvigyorodtam. - Én nem így vélekedem erről. Klaus igencsak.. tüzes férfi, és kívánatos. Te se hagyod ki soha, nem? - vigyorogtam továbbra is. Nem tudtam, hogy mostanság milyen viszonyban voltak ők, de hidegen is hagyott. Ami engem szórakoztatott, azt nem fogom a hibáim közé sorolni.
- Nekem mindegy, hogy mit gondolsz rólam. Ami miatt én jól érzem magamat, azt nem fogom csak miattad abbahagyni.

Maximum pár percet kellett várnom rá, addig is teljes nyugalomban üldögéltem ott magamban és hallgattam a néha megszólaló madárcsiripelést. Ez emberkoromra emlékeztetett, de inkább elsöpörtem lelki szemeim elől a régmúlt képeit és a jelenre koncentráltam. Sikerült is, mert valami olyasmi kép kúszott be elém, amint éppen kilököm a lányomat az ablakon. Ez már jobban tetszett.
Aztán a cipője kopogása hallatszott fel és gonoszkás mosolyra húztam a számat. Most nem az foga fejemben kalimpálni, hogy ő a lányom, hanem hogy ellenség. Őket pedig utáltam.
- Hogy én mit akarok tőled? Ha jól rémlik, akkor te jöttél az én városomba nyafogva amiatt, hogy elhagytalak. Én eddig sem akartam tőled semmit. - Megvontam a vállamat és felpattantam a kanapéról, elrejtve mindenféle olyan gondolatot, hogy kivel is állok igazából szemben. - Viszont most túllőttél a célon, Erina. Remélem tudod, hogy miről beszélek. - Hát persze, hogy tudta, olyan agyalágyult nem lehet, hogy ne tudja, miért is vagyok itt. Nem így ismertem meg.

- Grill -


Benyitottam az ajtón, egy-két hülye gondolattal a fejemben, de már ezek is olyanok voltak, hogy egyszerűen ki kell aludni őket. Más megoldás nagyon nincsen.
Éppen haladtam beljebb, amikor megéreztem egy ismerős illatot, és rögtön elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy eljön. Bár nyilván értesült már arról hogy lefeküdtem élete szerelmével. Áh, ez nem az én hibám. Tatia az ostoba. Nem mintha én annyira szerelem-párti lennék.
- Ezúttal mit akarsz tőlem? - szólaltam meg, megállva a konyhaasztalnál, egyelőre még nem látva, hogy hol is van.

Charlotte birtoka ;; Nappali

Nem kellett sok ész és nyomozás hozzá, hogy kiderítsem, hol lakik az én drágalátos kicsi lányom. Az erdő szélén egy szép nagy házikóban. Ha a fák között élne, még azt hinném, hogy ő Piroska nagymamája vagy ilyesmi. De nem, erről szó sem volt.
Nem zavartattam magam, rögtön megpróbálkoztam a bejutással, ami nem volt nehéz. Na, ezzel ki is derült, hogy élő tulaja nincs a háznak, vagy a lányom ölte meg vagy magától patkolt el. Hát...igazából ez is olyan mindegy volt.
Beljebb fáradtam és nemes egyszerűséggel leültem a kanapéra, keresztbe tettem a lábaimat és a karfára támaszkodtam, hogy biztosan lássam amikor Erina belép az ajtón. Volt némi megbeszélnivalónk, arról már nem is szólva, hogy megcsapta az orromat egy ismerős illat, amire az évszázadok alatt igencsak kihegyeztem a szaglószervemet, így eltéveszteni sem tudtam. Tehát Klaus is itt járt, méghozzá nem régen és biztosan nem kártyáztak...

Kissé a gondolataimba merültem. Én nem ismertem akkoriban az anyámat, nem is vágyom arra, hogy egy kicsit is megismerjem, de úgy tűnik, némi igazság csak volt abban a korszakban. Mégpedig hogy ööö... szerették egymást, vagy minek hívják ezt. Én is éreztem a férjem iránt, míg meg nem öltem őt véletlenül. Néha még eszembe jut, de már csak ritkán. Elgyengít az emléke, főleg mivel szembeszálltam apámmal magam is a saját szerelmemért.. és Christopher miatt ki is tagadott. Így jártam.
- Jól van, elkísérlek. - adtam meg magamat pár másodpercen belül.

- Hálószoba és fürdő -

Igyekeztem kerülni a tekintetét, mikor megállt mellettem, és végigsimogatta a hátamat.
- Fogalmazzunk úgy, hogy Mikael így alapozta meg velem a tökéletes apa-fiú kapcsolatot - válaszoltam torz mosollyal. - Nem számít. Régen volt már. Ezeket a sebeket anyádért kaptam. Akkor még úgy éreztem, megérte. Ma már.... - legyintettem. - Szóval akkor, fenn van a fürdő? - váltottam témát. - Elkísérhetnél, ha van kedved - fogtam meg a kezét, és megsimogattam.

Ledobta a felsőjét, míg én közben tovább ittam a whiskyt, néha újratöltve. Mostanság túl sokat iszom. Nyilván az lazítja meg ennyire az agyamat. Még hogy én meg az önfeláldozás?! Bár most alaposan magam ellen "mentem".
- De életben hagyott, ez számít csak. És a következő találkozásra már magad is fel tudsz készülni. - ugrottam le az asztalról, és végigsiklott tekintetem a hátán, amint megfordult. Egyből feltűnt nekem néhány egyenes vonal a bőrében, ami.. mondjuk úgy, nem volt bizalomgerjesztő.
- Öhm.. - kezdtem bele nagyot nyelve, és odasétáltam mellé, hogy végigsimítsak hátán néhány ujjammal. - Ember korodból maradt rád ez a pár kis.. seb? - kérdeztem, de tudtam a választ. - Gondolom.. Mikael tette veled ezt is.

- Ezek szerint megtisztelve érezhetem magam? - kérdeztem kis mosollyal, majd bedobtam a whiskyt, és felálltam, hogy ledobjam magamról a véres, koszos felsőmet.



- Valahogy nem erre számítottam ma este - mondtam kedvetlenül. - Azt hittem te vársz ott, és nem fájdalmas, hanem gyönyörű mókában lesz részem. De úgy tűnik, Mikael még mindig nem adta fel, hogy holtan lásson engem - fordultam meg, hogy az emeleti fürdő felé sétáljak, és már tettem néhány lépést, mikor rájöttem, hogy egyenes rálátása nyílik a hátamra... és ezzel együtt az én kis titkomra is.
Sarkon fordultam, és kissé tartózkodóan bámultam rá, vajon mit szól a látványhoz.

Odatoltam elé a számára kiöntött whiskyt, és megálltam mellette, felülve az asztalra, hogy így nézzek le a tekintetébe, és halványan elmosolyodtam. Mázli, hogy nem volt kíváncsi arra, hogyan 'győztem le az igézést'. Arra nem tudtam volna mit rögtönözni.
- Óh, a nagy első valakinek ilyet mond? - utaltam a kis "köszönöm" szócskára, de már erősebb mosollyal. - Nincs mit köszönnöd. Nem tettem olyan sokat, mint amilyennek tűnik. Bár talán mégis. Odamentem, és kockáztattam azt, hogy Mikael talán ott van még. Nem szoktam az életemet bárkiért csak úgy odadobni, vagy veszélyeztetni. - jegyeztem meg teljesen mellékesen, és belekortyoltam a poharamba.

Akadály nélkül követtem Erint a házba, és a jelzett irányba néztem, amerre a fürdőt mutatta.
- Oké - bólintottam. - De ha nem nagy kérés... még egy pohár whiskyt innék. A mai este után rám fér - rogytam le a konyhaasztalhoz. - Mikael... az a ROHADÉK! - ordítottam fel hirtelen. - Hogyan tudtad legyűrni az igézését? - kérdeztem aztán. - Mindegy is - legyintettem. - Azt hiszem, ma este megmentettél - néztem rá, és olyan szaladt ki a számon, ami csak nagyon ritkán.
- Köszönöm.

- Elhagyatott templom -

Magam is az erdőben laktam, annyi különbséggel, hogy igencsak a szélén, ugyebár egy eléggé csinos vityillóban.
Megálltam a bejárat előtt, végül bevonultam, így fordulva Klaus felé. - A ház tulaja halott, így bejöhetsz bárminemű probléma nélkül. - magyaráztam, kivételesen teljesen normálisan. - Fürdőszobát az emeleten találsz. A hálóból nyílik. - tettem még hozzá, kitöltve két pohár whiskyt a konyhapultnál neki és magamnak is.

Csak iszogattam a whiskymet, amikor Aurora távozott. Fogalmam sincs, miért nem öltem meg. Pedig megtehettem volna, de még mennyire! Ma estére valami tápláló is került volna a gyomromba! De nem, semmi... ehelyett én már megint "lágy"-kislány voltam. Vagyis... nem megint, mert ilyesmi az elmúlt ötszáz évben nem történt velem. Szóval... nem is értem saját magamat.
Felálltam, és elpakoltam a poharakat, de végül nem a háló felé indultam meg. Jobb lesz nekem most a Grillben. Ma még úgye piáltam eleget.

- Grill -

Elengedett, vagyis inkább 10 másodpercem van, hogy kiérjek a házából. Letettem az asztalra a félig kiürült poharat, és már rögtön fel is álltam. -Viszlát...- Mondtam alig halhatóan, és már sietősen távoztam is a házából. Amint az utcára értem, elindultam a hotel felé.

Folyt. Sean lakása