- Fogalmam sincs, hogy hol van. - ráztam meg a fejemet ismét, majd lassan felegyenesedtem, és némi aggodalommal néztem a szemeibe. Nem volt könnyű ártani neki, de mégsem akartam hogy esetleg Christopher meglepje. Hiszen ki tudja... ha ezer évig nem bukkant fel, nyilván van valami fegyvere.
- Nem akarom, hogy... egymás közelébe kerüljetek. Nem tudom, hogy ő... mivel készülhet. Nem akarom, hogy esetleg valami kárt tegyen benned. És... ez az ügy az ő ügye és az enyém. Addig úgysem nyugszik, míg ki nem készít. Az igazi szép szerelem már csak ilyen. - fintorogtam, miközben újra hozzábújtam.

- Ahhoz nekem is lesz szavam - dörmögtem, és megfogtam Erin kezét, amivel az üveget szedegette. - Szóval, az illető bajt akar magának... - hunyorítottam vidáman. - Megkaphatja. Halasszuk el a "hullát viszünk anyámnak" - akciónkat. Van jobb ötletem. Ha tudod, merre találom ezt a Christophert... ma éjjel megkergetem kissé. A vérfarkasokat ő sem szívleli valószínűleg - vigyorogtam kegyetlenül. - És talán, ha elkapom, teszek róla, hogy ne tudjon soha többé ártani neked, még gondolatban sem. Nem vagy egyedül, Erin. Már én is itt vagyok neked. Ami meg Tatiát illeti... hát meg sem lepődöm rajta.

Csak rázni tudtam a fejemet. - Nem, nem találkoztunk. Máshogy jöttem rá, hogy itt van. Méghozzá... titokban. És az átkozott anyám is tud róla... - mondtam dühösen, és elszakadtam tőle, mert úgy éreztem, hogy képes lennék bárki csontját összeroppantani, ahogy eszembe jut ez az egész. És talán jobb lenne nem Klausszal kezdeni... főleg hogy nekem is fájna, ha véletlen, hirtelen felindultságból őt bántanám.
- Valószínűleg azért jött, hogy... benyújtsa a számlát. Hiszen elvettem tőle mindent... azokat, amik a legfontosabbak voltak neki. És emellett nem fog csak úgy elsétálni... vámpírként minden érzésünk felerősödik. Ő olyan volt, mint én. És most is olyan lehet, mint én. Ezerszer rosszabb, mint emberként volt. - hajoltam le, hogy a nagyobb üvegdarabokat szedjem össze, de ez is csak gondolatelterelés végett volt.

- A férjed? - döbbentem le, még az Erin haját simogató kezem is megdermedt egy pillanatra. - Az a férjed... az óvilágból? - kérdeztem aztán. - Erin... ezek szerint találkoztatok? Mit akart tőled? Bántott? - fogtam meg lágyan az állát, hogy a szemébe nézzek.
- Ugye, nem nyúlt hozzád egy ujjal sem? - faggattam aggódva. - Ha igen, esküszöm, egy órán belül meghal. Én magam ölöm meg! - ébredt fel bennem a harag.

Nem lepődtem meg, amikor visszakérdezett. Azt hiszem, egyszer neveztem nevén előtte a férjemet, és akkor sem lehetett túl maradandó. Nem is akartam, hogy az legyen, hiszen nem volt már jelentősége. Legalábbis eddig úgy látszott.
Jól esett, hogy magához ölelt, most mégis úgy éreztem, hogy... nem is tudom, mit várhatok. Tőle. Vajon hogyan reagál? Nyilván enyhén meglepi majd, hogy derült égből villámcsapás, kiderül, hogy a férjem életben van. És körülbelül én leszek abban a helyzetben, amiben ő már régóta. Neki ezer év óta Tatia jelenti a szerelmet, és én... hát mondjuk úgy, "új vagyok" az életében. És most hogy Christopher itt van... már én is abban a helyzetben vagyok, amiben ő.
- Ő a férjem. Volt... vagy még most is az... nem tudom... - ráztam meg a fejemet.

Megfogtam kedvesen, és kissé megkönnyebbülten Erin vállát.
- Akkor megnyugodtam - sóhajtottam. - Már azt hittem, fordulhatok is vissza - morogtam, majd értetlenül pislogtam rá. - Christopher? Ő meg ki? - ráncoltam a szemöldökömet. Rémlett a név, de... talán említette már Erin, onnan? Lehet, hogy így volt, de hirtelen nem tudtam hová tenni az illetőt.
- Mi a baj ezzel a bizonyos Christopherrel? - érdeklődtem aztán. - Hé, nyugi, nyugi... - öleltem Erint a mellkasomra, mert még talán sosem láttam ennyire feldúltnak.

Az ajtó nyílására lettem figyelmes, és felrémlett, hogy néhány órája eljöttem Klaustól...hogy utána ő jöjjön át hozzám. Hogy ideköltözzön.
Ahogy megéreztem ott állni mellettem, majd előttem, máris nem éreztem olyan magányosnak magamat, de éreztem, szinte tudtam, hogy akár ölni is képes lennék, csak ne érezném ezt az átkozott borzalmat, amit becsapottságnak hívtak...
Megráztam a fejemet a kérdésére, és lassan felnéztem a szemeibe. - Nem veled van a baj... velem... - vált a tekintetem olyan keserűvé, mint talán még soha. - Christopher életben van... - suttogtam halkan, szinte alig hallva a saját hangomat.

(hotel)

Beléptem a házba, minden hívás nélkül, és a konyhába siettem. Alig vártam, hogy lássam Erint... annál jobban esett le az állam, látva a pusztítást.
- Ez most az én fogadásomra tett tisztelet? - kérdeztem, letéve a két utazótáskát a kezemből. - Hát, ahány ház, annyi szokás - mosolyogtam, de láttam Erin tekintetén, hogy valami nem oké.
- Hé... - léptem oda hozzá - mi a baj, édes? Én? Megbántad, hogy... akarod, hogy elmenjek? - kérdeztem félénken.

- Rét ;; Külváros -

Hazaérve másra sem vágytam, csak valami pusztításra. Ilyenkor bezzeg sehol sincs egy világkatasztrófa, hurrikán, vagy cunami, ami alatt én magam is kitombolhatnám magamat…!


- Ezer év… ezer év, Christopher… és átvertél… - lihegtem csak saját magamban, úgy bevágva magam mögött a bejárati ajtót, hogy megreccsent az üveg, és talán meg is repedezett. Őrjítő dühöt és haragot éreztem. Valami isteni csoda lehet az, hogy még nem robbant szét a fejem… és a szívem. Mert most még hevesebben dobogott, mint az elmúlt napokban… akkor a Klaus iránti szerelem ébresztette fel. Most… a Christopher iránti jeges kétségbeesés… hogy vajon mit akarhat tőlem? Miért titkolta el az életét? Így akar rajtam bosszút állni? Mindenki tud róla, csak én nem.
- Az az átkozott ribanc… - sziszegtem, megtámaszkodva az asztalban. Tatiára gondoltam. Hát ezért azok a célzatok! Ezért beszélt nekem a férjemről! Mert ő tudta, hogy igenis életben van. És mi több, hogy Mystic Fallsban van.
Még sosem éreztem ennyire nyomorultnak magamat. Évszázadokig nem volt más, csak vér. Hidegség, ridegség, fájdalommentes élet. Csak előre, soha nem hátra. És mi miatt? A szerelmem elveszítése miatt… mert nem akartam érezni azt a fájdalmat, amit okoztam magamnak azzal, hogy megöltem. Vagyis ezek szerint nem öltem meg, de évszázadokig ebben a hitben éltem.
Egy mozdulat… dühös volt és heves… és az asztalon levő poharak úgy repültek le a padlóra, hogy öröm volt hallgatni a törő szilánkok zaját. Nem sírtam, mert minek? Nem vámpírnak való érzelmek ezek. Ahogy a szerelem sem az. A fájdalom sem. Semmilyen érzelem nem való nekem! Ostoba voltam azt hinni, hogy talán mégis… de nem. Sebezhetővé tesz. Bánthatóvá… és nekem nincs szükségem rá, hogy bántsanak! Én erős vagyok, de egyedül… azt hiszem…
Lehunytam a szemeimet… és utoljára akartam emlékezni a jó dolgokra. Amikor Christopher belém botlott az utcán, és szinte első látásra fellobbant az a szikra kettőnk között… az az éjszaka, amikor megszöktem apámtól… az esküvőnk, a kislányunk… és éreztem végigfolyni egy forró cseppet az arcomon, mi a szememből szökött ki.
- Gyűlöllek… te átkozott… szemétláda…! – sziszegtem dühösen, szinte vicsorogva, miközben olyan erővel vágtam a padlónak a kezemben tartott whiskys poharat, hogy az ezer felé repült. De nem adott enyhet ez sem. Valami odabenn, a szívemben szúrt. A becsapás érzése. Hogy velem is megtették… méghozzá az, akit egykor a legjobban szerettem… életben van, és itt van. És csak az alkalmat keresi, hogy… bosszút álljon?

Magam sem emlékeztem rá, hogy a kanapén hátradőlve, mikor nyomott el az álom. Hiszen... csak egy pohár whiskyt ittam. Igaz, tegnap éjjel eléggé szokatlan volt az, hogy nem voltam egyedül. És nem aludtam túl sokat, annyit, amennyit általánosságban szoktam.
Bár ezt az alvást szívesen kihagytam volna... hiszen a lehunyt szemeimen keresztül újra elémtárult a kép... az, amit ezer éven keresztül próbáltam elfelejteni. Ami miatt érzéketlenné váltam... vagyis, aKI miatt ilyenné lettem. Borzalmas éjszaka volt... hideg is, és fújós, csípős szél, amikor annak a férfinak a vérével a szervezetemben vérszívóként feléledtem... nem voltam jól, erre kristály tisztán emlékeztem. Szenvedtem, és nem akartam átváltozni. Hazamentem... ahol Christopher várt rám.
Mintha egy pillanat alatt változott volna minden... átölelt, a fülembe suttogott... és ott volt az orrom előtt a nyaka... én küzdöttem a marcangoló érzés ellen... én nem akartam megtenni... mégis megtörtént... a torkába haraptam, mélyen a nyakába... és megöltem Őt... azt, akit mindennél jobban szerettem... a halála elhozta az én halálomat is, méghozzá végleg. Meghalt a szívem, megfagyott... és többé nem érdekelt semmi sem, ami a férfiakkal kapcsolatos volt. Annyi maradt nekem, amennyi kellett. Vér, szex, gyilkolás. A legfontosabbak... de az arca... most kísértett engem...
- Ne... - lihegtem, miközben kipattantak a szemeim és gyorsan felültem. Eltűnt az arc. A szemek... azok a mélykék szemek... körülnéztem, mintha csak itt lehetne, de aztán megráztam a fejemet. - Ostobaság... - ráztam meg gyorsan a fejemet, majd lehúztam az ujjamról a jegygyűrűmet, amit Christophertől kaptam. Odadobtam az asztalra, de ekkor megpillantottam ott még valamit. Ami...
- Nem... ez nem lehet... - nyeltem nagyot, majd az órára pislogtam. Még... van egy kis időm...
Elővettem egy papírt, és ráfirkantottam pár sort, hogy ha Klaus időközben megérkezne, ne aggódjon. De most... másra volt szükségem.

- Elhagyatott templom -

- Klaus szobája ;; Hotel -

Máshoz nem igazán volt kedvem hazaérkezés után, csak annyihoz, hogy ledobjam magamat a kanapéra, egy pohár whisky társaságában. Még beterveztem magamnak egy vadászatot, de azt mellőzni akartam.... még fél óráig legalább. Ma még nem igazán ettem semmi rendeset, tasakos vérre pedig akkor fanyalodok rá, ha ezer évig fogok egy koporsóban feküdni, amikor már úgyis tényleg minden mindegy.
Nem akartam most azon jártatni az agyamat, hogy mégis mi is ez a helyzet velem, meg az érzelgősséggel. Szemmel láthatóan ha egymagam voltam, olyan lehettem, mint régen. És úgyis kikövetelem magamnak a magánszférát, ha éppen szükségem van rá.

Magamra kapkodtam az összes ruhadarabomat, beleértve a kabátot és bakancsot is, majd megforgattam a szemeimet.
- Nem, nem fog másra számítani. Ha akarta volna, leteperhetett volna már a Grill parkolójában, vagy amikor hazavittem. Stabilan tartja a három lépés távolságot. Szerintem titokban Tylerért rajong - mondtam kissé megvetően. - De ez nem számít. Azt a lakást még én fizetem, azt viszek oda, akit én akarok. Téged akarlak, ennyi az egész - indultam el az ajtó felé. - Nem olyan klassz, mint a birtokunk, de a célnak megteszi. Gyere.

(Hotel, Klaus szobája)

Jólestek a szavai. De még mennyire... nem is tudom megmondani. Helyette inkább úgy tettem, ahogyan ő is: öltözni kezdtem és közben felnevettem. - Nem hiszem, hogy könnyen menne a megfagyás. - ráztam a fejemet, miközben jó vastagon öltözködtem.
- Biztos akarod, hogy veled menjek? - álltam meg végül Klaus előtt. - Nem tudom, hogy az a nő mennyire díjazna engem. Talán... másra számít, ha visszatérsz oda... - nyeltem nagyokat.

- Helyes! - mondtam örömteli mosollyal, és én is magamra kaptam a ruháimat. - Jobb ha tudod, hogy nem nagyon foglak elengedni magam mellől. Egymásra találtunk, és veled akarok lenni, amennyit csak lehet - csókoltam meg újra, majd nevetve a fenekére csaptam. - öltözz, szépségem, mert befagy a feneked.

Belebámultam a tekintetébe, és végül megadóan sóhajtottam, ahogy az utolsó szavai is elhangzottak.
- Jól van, meggyőztél! - ültem fel halvány mosolygással, és felvettem a felsőmet, hogy legyen rajtam valami. - Veled megyek. Csak hogy ne légy egyedül és ne kelljen magányodban ahhoz a lányhoz bújnod. - kuncogtam fel.

- De ha én kérem, hogy gyere velem? - néztem Erinre. - Hayley holnap elmegy, megpróbálja megkeresni Tylert. Jöjjek vissza akkor, ha most nem jössz velem? - kérdeztem. - Rossz lesz az éjszaka nélküled - dünnyögtem. - Most még meggondolhatod magad.

Végighallgattam az ajánlatát, de csak sóhajtottam egy aprót, és odahajtottam a fejemet a vállára, miután kihúzódott a testemből.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy egy helyiségbe kerüljek azzal a nővel. - ráztam meg a fejemet halvány mosolygással. - És nem vagyok az a típus, aki egész nap a másik nyakában lóg. - tettem még hozzá. Hagyni akartam neki egy olyan részt, amit nem muszáj megosztania velem. És talán az a nő ebbe tartozik. Legalábbis addig, míg nem történik közöttük semmi... olyasmi.

- Akkor ne engedj el - súgtam. - Gyere velem... gyere el a hotelba. Van két szoba a lakrészben, amit kivettem. Elférünk hárman is - emeltem ajkamhoz Erin tenyerét, és megcsókoltam. - Egyébként is, történt néhány dolog azóta, hogy nem láttuk egymást... gondolom veled is. És én is szívesen mesélek - húztam ki magam Erin testéből. -Nos, eljössz? Örülnék neked.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, míg követett engem... nem is ez volt a lényeg. De érzékeltem, hogy ő is eljutott abba a megsemmisült világba, amibe én, és a hajához nyúltam, hogy simogatni kezdjem, eléggé kábán, de boldogan...
- Csodálatos vagy... - suttogtam halkan, még mindig lehunyt szemekkel, de ezek után már kinyitottam és elmosolyodtam. - Én is szeretlek. És ha nem tudnám, hogy valakire "vigyáznod kell", akkor el sem engednélek egész éjszaka. - suttogtam csendesen.

Néztem Erin arcát, ahogy hátrahajtotta a fejét... mintha valami különös varázs ült volna rajta, valamit, amit még talán sosem láttam. Nem tudtam megállni, hogy ne hajoljak rá az ajkára egy gyors csók erejéig, mert már szinte fulladozva kapkodtam-lihegtem levegő után, és olyan tempóra váltottam, amit sokáig nem lehetett tartani, mert mindennél világosabban hozta magával a gyönyörteljes megsemmisülést.
Erin volt az első, aki belépett a mámor világába, reszkető-remegő testtel, és fél perccel később, egy utolsó lökéssel, és egy halk kiáltással én is követtem őt, majd testére borultam, csatakosan, izzadtan, és úgy próbáltam lassan-lassan magamhoz térni.
- Kicsi Erin... - motyogtam halkan, kiszáradt torokkal, és megcsókoltam a nyakát. - Nagyon szeretlek - néztem a szemébe boldogan.

Már nem voltam képes felelni a szavaira. Mert minden énjét szerettem. De ezt jobban, mint a többit. Ezzel a férfival újra embernek érezhettem magamat. És ez valami régi, mégis rendkívül jó érzés volt.
Hátrahajtottam a fejemet a párnára, egyre nagyobbakat sóhajtva, és nyögve, ahogy csak telt az idő, de most nem is ezt fogtam fel... hanem hogy a bőre egyre inkább felforrósodik, és ez engem is húz magával. Minden idegszálam bizsergett attól, amit művelt velem, és egyre gyorsabban... már nem tudtam ellenállni a hívogató szónak, de ki akart volna ellenállni?
A karjaiba markoltam, gyengéden, és összeszorított szemekkel adtam meg magam a mámornak. Remegtem és reszkettem egyszerre... de reméltem, hogy őt is sikerült magammal rántanom.

- De... minden énem szeresd... - lihegtem Erin fülébe, élvezve, hogy béklyóba fogott a lábaival. Keze hátamra tapadt, így húzva magához még és még közelebb, én pedig izzadtságtól gyöngyöző homlokomat a vállába temettem, finoman beleharapva, mikor a gyönyör túl erősen érintett meg.
- Csodálatos vagy... nagyon jó veled... - tördeltem a szavakat, miközben fokoztam kissé a tempót. Egyszerűen azt éreztem, hogy porrá égek a testemet és lelkemet elöntő érzések árjában. És mindez csak egy dolgot zenélt bennem... Erin nevét.

Csak halványan mosolyogtam, mert többre perpillanat nem futotta tőlem, de miközben viszonozta a csókomat, egyetlen gyengéd mozdulattal merült el a testemben. A szájába nyögtem, és már most éreztem valamit, amit eddig még nagyon ritkán: a gyengédséget.
A kezeim hátára tapadtak, hogy gyengéden simogassam őt, és mikor mozogni kezdett, újabb apró nyögések és sóhajok szállíngóztak a számból.
Még szorosabban fűztem a lábamat csípője köré, hogy még véletlenül se tudjon eltávolodni tőlem, közben elszakadva szájától, hogy a szemébe nézzek. Ez most valami furcsa érzés volt. Látni azt, amire vágytam. A gyengéd férfit, akit nem mindig a hatalom érdekel.
A füléhez hajoltam és halkan szólaltam meg. - Ezt a férfit szeretem benned... igazán... - nyögtem fel a mondat végére.

- Imádom, amikor ilyen vagy velem - duruzsoltam Erin fülébe, még mielőtt a számra tapadt volna, de aztán mohó részegséggel telve ittam a csókjait telhetetlenül, nyelvem épp a szájában volt, mikor egy óvatos, gyengéd lökéssel belehatoltam, majd néhány másodpercre megálltam, levegő után kapkodva, hogy mindketten kiérezhessük ezt a semmihez sem fogható érzést.
- Te drága... - súgtam lehunyt szemekkel, aztán óvatos mozdulatokkal ringatni kezdtem csípőmet előre és hátra. Olyan kedves, olyan gyengéd akartam lenni vele, mint talán még sohasem.

Lefejtette magáról az ujjaimat, de szavai eléggé egyértelműek voltak, hogy értsem a miértjét az egésznek. És most mondhatni, nem is bántam... mert ha azóta nem volt senkivel, akkor tényleg... őszinte velem.
Kisiklott a kezem kettőnk közül és láttam a várakozó szemeit. Ha kacér kedvemben lettem volna, most minden bizonnyal másképp cselekedtem volna, de már vonzott a kéj ígérete, és az, hogy Ő fog odáig elvinni. - Kérlek, ne várass tovább... kívánlak... - suttogtam a fülébe, majd átkulcsoltam a nyakát karjaimmal, hogy mint egy kis pióca, újra a nyakára, majd szájára tapadjak, így várva, hogy megérezhessem őt.