Ajaj, úgy látszik, hogy a kicsi Erinnek is megtaláltam az igazi gyenge pontját. Hogy ez mennyire hiányzott már nekem..! A dühös, ölni kívánó tekintet szinte melengette a szívemet, ahogy még az is, hogy meg akart fojtani. Még bele kellett volna adnia egy kis erőt és akkor azt mondom, hogy tényleg eltöri a gégémet, de így szimplán csak majdnem fulladtam meg, miközben kezem erősen markolta azt a kezét, amivel szorongatott.
- Ha kitéped a szívemet, akkor mégis hogyan fogok emlékezni arra a cuki kis arcára? Azokra a szép barna szemekre? - Kérdeztem Erintől igazán érdekes hangsúllyal, amikor már elengedett. Most is próbáltam úgy fogalmazni, hogy azt is hihesse, hogy mindössze a múltban találkoztam vele. Nagyon jólesett hergelni őt, a haragom mellett ez pumpálta felfelé az adrenalinszintemet.
- Igen. - Néztem Klaus szemeibe, amiben nem is tudom mi tükröződött...furcsa volt. - Így jár az, aki több vasat tart a tűzben. - Motyogtam és próbáltam tartani magam, nem rögtön kirohanni a házból és összeomlani. Azt...nem lehet. Nem engedhetem meg magamnak.
Aztán felkaptam a fejem. - Hmm...miről maradtam le? - Kérdeztem érdeklődve járatva a tekintetem Erin és Klaus között.

Néztem, ahogy Erin Tatiához lép. Klassz kis családi karácsonyi jelenet. Mindenki ki akar nyírni mindenkit. Ennél szebbet elképzelni sem lehet. Ennyit arról, hogy legalább megpróbáltunk emberi módon ünnepelni.
- Befejeztétek? - kérdeztem fagyos hangon. - Ez volt az utolsó szavad? Hogy vége, ennyi volt, és nincs tovább? - kérdeztem lesajnáló tekintettel Tatiát. - Hát jó. Ha így akarod, legyen. Sosem könyörögtem még egy nőnek sem. Most sem fogom elkezdeni. Ha neked jobban tetszett a csatabárd, ám legyen - fordultam Erin felé.
- Ne ítélj túl elhamarkodottan. Nyilván tudod, miért mondom ezt. Tudok valamit, amit mondtál nekem. Valamit, amit jó anyád még nem tud - fontam karba a kezemet.

Épp kezdett izgalmassá válni a helyzet, és a körmeimet kezdtem figyelgetni, míg meg nem hallottam Tatia nekem címzett szavait. Méghozzá Christopherről. Oké, megtalálta az eszközét annak, hogy az én agyamat is felcsessze, de ez általában nem előnye senkinek...
Nem érdekelt, hogy éppen szerelmes háborgás megy kettejük között, egy másodperc múlva megálltam Tatia előtt, és kemény, bedühödt arccal meredtem Tatia tekintetébe, megszorítva a torkát. - Ha csak még egyszer... a szádra veszed Őt, isten a tanúm arra, hogy kitépem a szívedet... - szorítottam meg egyre jobban a nyakát. - És nem fog érdekelni, hogy a világ legerősebb hibridje áll a hátad mögött, és fog megölni engem, ha a drága szerelme meghal... - pillantottam dühösen Klaus tekintetébe. - Legalább méltóképp halok meg. - tettem még hozzá vállat vonva, és egy váratlan mozdulattal elengedtem Tatiát, hogy visszasétáljak a székemhez.
- És te pedig... - suttogtam, Klaus felé fordulva. - Tévedtem. Tényleg egy szavadat sem lehet elhinni, ha... amint felbukkan ez a nő, hát rögtön semmi más nem létezik. - mondtam nem kevés csalódottsággal. Tatia előtt viszont nem akartam elmondani azt, hogy miért is esik ennyire rosszul ez.

- Mi az, csak nem féltékeny vagy, mert a férjecskéd nincs melletted? - Fordultam Erin felé egy pillanatra, amikor meghallottam a szavait. Próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne leplezzem le Christ, de már nagyon kikívánkozott belőlem valami ehhez hasonló megszólalás. Ajj, bárcsak az orra alá dörgölhetném, hogy a férje nálam járt és bosszút akar állni rajta!
Ám Klaus felé nézve láttam rajta, hogy ő is feladta azt, hogy az érzelmes fiú képével játsszon. Mindkettőnknek sokkal jobb lesz, ha visszatérünk az igazi énünkhöz. Ahhoz, aki csak magával törődik, a saját céljait tartja a szemei előtt és átgázol mindenkin. Még azon is, akit szeret.
- Hiába. - Csak ennyit mondtam, de most már megpróbáltam határozottabb lenni. - Kiegyenlítetted a számlát. Én is megtettem már ezt veled, tudom, hogy egy gátlástalan ribanc vagyok. Hát most megkaptam a magamét... Remélem örülsz. - Vetettem oda neki egy utolsót szipogva.

Lehajtottam a fejem, mint egy kisfiú, aki a jól megérdemelt dorgálást hallgatja.
- Sajnálom... nagyon sajnálom... - motyogtam. Esküszöm, az is jobb lett volna, ha karót nyom a gyomromba, vagy össze-vissza ver. Fel sem emeltem volna a kezem, hogy védekezzem. De ez a hang, és a tekintete... egyszerűen azt mondta, hogy végleg elszúrtam, méghozzá mindent.
- Hiába is kérném, hogy bocsáss meg nekem? - emeltem fel aztán a fejem... és az arcomra kiült a régi önmagam. Klaus, a hatalmas hibrid. Aki e mögé az álarc mögé menekül, ha valami túlságosan is fáj neki.

Csak megforgattam a szemeimet, is belekortyoltam a poharamba, így próbálván elrejteni azt, hogy nekem is mennyire rosszul esik a helyzet. De én voltam az ostoba, mikor elhittem Klaus szavait, nemdebár? Így jártam...
- A nagy szerelmesek. Hogy szét ne olvadjon a tapéta a sok nyáltól... - morogtam az orrom alatt.

Csak egy futó pillantást vetettem Erinre. Eszembe jutott, hogy mit kell majd neki mondanom, hogy fájjon...ó, de még mennyire meg fog lepődni! A ribanc anyukája visszatért és még annak a gondolata is kitörlődött a fejemből, hogy ki akartam békülni vele. Nem, nem, éppen ellenkezőleg! Mostantól azon leszek, hogy megkeserítsem az örökkévalósága minden egyes másodpercét!
Aztán visszafordultam Klaus felé. Elhúztam tőle a kezem és keserűen felnevettem szavai hallatán. Velem ezt még egyszer nem fogja eljátszani! Most hatalmasat koppantam és...belül majdnem összeroppantam. Mindössze a dühöm segített túlélni ezt a helyzetet, semmi más.
- Hagyj békén és fejezd be annak a mondogatását, hogy szeretsz. Ideje lenne már véget venni ennek az egésznek! - Hangosabban beszéltem, így meredtem a szemeibe. - Ezer év után igazán békén hagyhatnánk már egymást! Nincs szükségünk egymásra, Klaus, hát nem látod? - Olyanokat mondtam, amiket én sem gondoltam komolyan, de... a keserűségem mindent felőrölt. - Nekem már csak annyi dolgom van veled, hogy befejezzem, amit elterveztem, semmi más! - A bosszúmra utaltam ezzel közben pedig próbáltam letörölni a könnyeimet.

Egy pillanatra megkönnyebbült mosoly villant át az arcomon, Tatia szavait hallva... aztán jókorát koppant a tarkóm a falon, mert úgy vágott neki, mint egy rongyot... és ahogy a nyakamat szorította, csak lógtam a kezében, mint valami kölyökmacska.
Belenéztem a szemébe, és rájöttem, hogy most először vele szemben valódi félelmet tükrözhetett a pillantásom. Mert én ezt nem akartam... egészen pontosan, nem ezt akartam! Hiszen szeretem őt... mindennél jobban szeretem... de képtelen vagyok uralkodni a nyughatatlan véremen.
- Tatia... értsd meg, hogy szeretlek - igyekeztem a keze után nyúlni, mikor elengedett. - Hibáztam, de... jóvá akarom tenni. Csak adj rá nekem egy esélyt...

Ahogy Klaus rámnézett... igen, pontosan erre gondoltam. Amint Tatia ott van, minden más lényegtelen. És ez rosszul érintett. Csak azt érlelte bennem, hogy semmi értelme jónak maradni. Már amennyire én jónak vagyok nevezhető.
Tatia szavai egy cseppet sem érintettek meg, csak vontam egyet a vállamon, kizárva mindenféle érzelmet, amit éreznem kellett volna. Nyilván hülyeség volt szerelmet vallani ennek a férfinak, aki... okééé, ezen gondolkodni is felesleges.
Ledobtam magamat az asztalhoz, megfogtam a whiskys poharamat, és feldobtam a lábaimat az asztalra, hogy így bámuljam a viaskodó szerelmespárt. Megszólalni inkább nem szólaltam meg. Rendezzék csak el egymást.

Villogó szemekkel meredtem Erinre. És én még vele akartam beszélgetni? Miért nem maradtam olyan, mint voltam? Kinek van szüksége egy szentimentális Petrovára? Senkinek, még nekem sem! Csak a baj van ezzel az érzelgősséggel és emberi oldallal.
- Fogd be, Erina! Örülj, hogy még nem téptem le a fejed a helyéről. - Vetettem neki oda már igazán éledező dühvel. Idegesített a tény, hogy hagytam magam átverni és hogy ilyesmi megtörténhetett velem. Nem lett volna szabad hagynom.
Először arra gondoltam, hogy itt rögtön megölöm Klaust, amikor közeledni kezdett felém. Ez van, csak így tudtam levezetni ezt a borzalmas érzést, amit most éreztem. Végül mégsem így tettem.
- Oké...menjünk és magyarázd meg. - Édes mosolyt varázsoltam az ajkaim köré, úgy léptem Klaus elé, hogy megsimogassam az arcát, mintha semmi sem történt volna. Aztán fogtam magam, megragadtam a nyakát és teljesen erőmből a falhoz vágtam. Az sem érdekelt, hogy Első vagy hibrid vagy akármi. A dühöm ettől sokkalta nagyobb volt.
- Tudod mit? Cseszd meg a magyarázatodat és az állítólagos szerelmedet is, megértetted? - Ujjaim ismét a nyakára kulcsolódtak és úgy szorítottam őt, ahogy az erőm engedte. - A tegnapi volt az utolsó alkalom, hogy gyengének láttál. Te akartad, drágám! - Elengedtem őt és hátráltam egy lépést, de éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadtak. A fenébe, most miért sírok?

- A fenébe Erin, ne szítsd a tüzet jobban - meredtem a lányra kissé dühösen, majd lassan közeledni kezdtem Tatia felé.
- Édesem... engedd, hogy elmondjam, mi történt... - próbálkoztam egy torz mosollyal. - Haza indultam, csak közben... benéztem ide - magyaráztam, a saját számomra sem túl hihetően. - Menjünk vissza hozzád... kibékítelek, jó?

Jellemző. Magam sem tudtam, min NEM lepődtem meg jobban. Tatia reakcióján, vagy Klaus reakcióján. A szerelmes férfi, aki rögtön mentegeti magát, hogy nem úgy volt, meg nem az, aminek látszik.
Felvettem a felsőmet, és higgadt arccal meredtem az anyámra. Ez az ő dolguk. Igaz, én kísértettem meg a drágalátos szerelmét, de... miért érzem úgy, hogy ha ölni tudna a szemeivel, mi már holtan hevernénk itt?
- Megkínálhatlak valamivel, drága édesanyám? Egy whiskyvel? Egy doboz nyugtatóval? - kérdeztem gúnyosan. Ezt már tényleg intézzék el maguk között, nekem nincs tárgyalnivalóm az anyámmal.

Ebben a pillanatban kívántam azt, hogy valaki vágjon fejbe egy hólapáttal úgy, hogy soha többé ne kelljen magamhoz térnem. Nem is tudom, mit éreztem, mert ilyesmi még...még soha nem történt velem. Nem voltam még ilyen helyzetben. A szívem egyre csak szorította a mellkasomat, az agyam kattogott és olyan volt, mintha hirtelen fel akart volna robbanni. Ordíthatnékom támadt, törni és zúzni akartam, de nem akármit. Csontokat! Kettejük csontjait, hogy aztán a szél arra fújja poraikat, amerre akarja!
- Persze. - Nyögtem ki nagy nehezen. - Hülyének nézek ki, Klaus? Azért jöttem ide, hogy megfogadjam a tanácsodat és... beszélgessek...vele. - Böktem Erin felé grimaszolva, de inkább rá sem akartam nézni a lányomra. Lányom? Na azt már nem! Soha többé nem használom ezt a szót rá. - Istenem,hogy lehettem akkora ökör, hogy bedőltem neked? - Kérdeztem, de inkább csak magamtól. Nem tudom, mi fogott vissza attól, hogy megpróbálkozzak a lefejezésükkel..talán néhány másodperc múlva.

Felemeltem a fejem Erin melléről, és néztem, mikor nyitja szét a nadrágomat... de aztán mikor meghallottam egy ismerős hangot az ajtó felől, arrafelé kaptam a fejem, hogy azonnal le is fagyjak teljesen.
- Ezer pokol - nyögtem döbbenten. Na igen... ez volt az a helyzet, amit nem lehetett megmagyarázni.
- Úristen Tatia... megmagyarázom - kaptam magamra gyorsan a pólómat. - Nem az történt, amire te gondolsz... - dadogtam.

Meg sem tudtam volna nevezni azt, amit felkeltett bennem az, amit Klaus művelt, hiszen... megfogadtam azt is, hogy nem fekszem le vele az anyám miatt. Ennyit erről... de a vágy szinte már nem is volt elég kifejező erre...
Végigsimítottam a mellkasán, és felnyögtem, mikor ajkával a melleimre tapadt. Már éppen a nadrágjához akartam nyúlni, mikor hangot hallottam a lakás más pontjairól, és lihegve fordultam a bejárat elé... hogy valami olyasmit lássak, amire nem számítottam.
- Ó, te jó ég... - suttogtam, meglátva az anyám arcát.

Charlotte birtoka ;; Hálószoba

Ha jobban belegondoltam, akkor fogalmam sem volt, hogy pontosan miért is jöttem én ide. Ez a karácsony dolog tényleg a feje tetejére állította a személyiségemet, mert ép ésszel nem jutna eszembe, hogy meglátogassam a lányomat és megpróbálkozzak azzal, hogy beszélgetni kezdjek vele. Ezer év után először... te jó ég, mégis mit gondolok? Az előző nap még a férjével közösen terveztem az ellene induló bosszúhadjáratomat, erre most karácsony alkalmából lépdelek felfelé a házának lépcsőjén. Ha most nem fog hülyének nézni és rám hívni az elmegyógyintézetet, akkor soha.
A múltkor sem zavartattam maga azzal, hogy beinvitálásra várjak, így most sem tettem. Egyszerűen benyitottam az ajtót, de az előszobában lépdelve hangok csapták meg a fülemet. Volt itt még valaki a lányomon kívül és...az illata elárulta, hogy ki is volt az. Klaus. Itt? De hát nekem azt mondta, hogy hazamegy Esther-hez, hogy a karácsony hátralévő részét az anyjával tölthesse.
Halkabbra vettem a lépteimet, úgy sétáltam a nappaliba, mint amikor vadászok, ám amikor elém tárult Erin és Klaus látványa úgy éreztem magam, mintha én lennék az áldozat. Ezek ketten éppen.. te jó ég!És ekkor esett le, milyen naivan viselkedtem az elmúlt napokban... Ilyen nincs!
- Mi a pokol...?! - Úgy álltam ott az ajtóban, mint aki odaragadt. Ez...teljesen letaglózott. Nem tértem magamhoz.

Belemosolyogtam a csókba, és mire kettőt pislogtam volna, máris a kanapé támlájának szorultam. Noha a szorult helyzetek iránt sosem rajongtam, ez volt az egyetlen kivétel.
- Imádom, ha egy nő irányít... - suttogtam, mikor lerántotta a pólómat, és én is így tettem vele, majd egy pattintással szétnyitottam a melltartóját is.
- Gyönyörűek - fogtam két kezembe a melleit, mint valami kincset, aztán rátapasztottam a számat, hogy forró nyelvemmel kezdjem el ingerelni.

Kellemes sóhaj szaladt ki a számon, ahogy teljesítette azt, amire vágytam és simogatni kezdte a melleimet, de a mosoly nem tudott eltűnni a képemről.
- Egy ilyen kérésnek nem lehet ellenállni... - suttogtam és újra a szájához hajoltam, hogy hajába túrva tartsam őt a számnál, vadul szívva az ajkakat.
Egy szempillantás alatt termettem vele a kanapé háttámlájánál, hogy odaszorítsam a csípőjét, így téve teljesen mozgásképtelenné, és belevigyorogtam a képébe, a pólója pedig egyetlen mozdulat volt, már repült is a földre.

Pislogtam egyet, ahogy Erin az ajkamra tapadt, de nem voltam rest viszonozni a csókját.
- Imádom az esküszegőket. A régi korokban is ők voltak a kedvenceim - simogattam a mellét, ahová a kezem húzta. - Nos, ha nem bánod, hogy élek a lehetőséggel, akkor csak rajta... folytassuk - nyomultam hozzá teljes testemmel.
- Csókolj még... csókolj - lihegtem.

Oké, eljött a megnyugvás, hogy még egy perc elteltével is ott volt a fejem a nyakamon. Ez valami nagy meglepetés volt, de rájöttem, hogy... nem olyan rossz ő, mint ahogy magát próbálja beállítani. Van egy... érző oldala is. Mint a legtöbbünknek. És nála ez az én képes a megbocsájtásra.
Felnéztem a szemeibe, és valahogy visszaáramlott belém a felszabadult énem, aki évszázadokig itt élt bennem, és csak rántottam egyet a vállamon. - Van egy picivel jobb ötletem is... igaz, ígéretszegő leszek abban az esetben. - mondtam széles mosolygással, majd már az ajkára is tapadtam szenvedélyesen, és kezeit a melleimre húztam.

- Rájöttem, hogy nekem nem Mikael lesz a halálom - dörmögtem, miközben Erin hozzám bújt, és a hátát kezdtem el simogatni. - Hanem ti, nők... - mosolyogtam. - Megőrjítetek, kétségek közé sodortok... egyszerűen végem van tőletek - nyomtam egy csókot Erin ajkára. - Na és... mivel azt ígértem, hogy veled töltöm a napot, mi legyen a további program? Sétáljunk egyet, vagy csak feküdjünk a szobádban, vedelve és beszélgetve?

Eleinte szinte biztosra vettem, hogy simán kitekeri a nyakamat az iménti tekintete után, és csak cselből hív oda magához. A bizalom soha nem volt túl nagy erősségem, már csak azért sem, mert általában engem vertek át, és csak ritkán én másokat.
De egy apró nyelés után végül a kitárt karjai közé sétáltam, és odabújtam a mellkasára, még mindig kételkedve abban, hogy képes lesz megbocsájtani őszintén.

- Pont olyan ellentmondásos vagy, mint Tatia - sóhajtottam, aztán visszasétáltam hozzá. - Nem haragszom - mondtam neki őszintén. - Feltéve... ha most jó alaposan megölelsz - tettem hozzá, és kitártam a karomat.
- Gyere ide hozzám, Erin - súgtam.

Az ablakpárkányhoz sétált, és csak követtem őt a tekintetemmel. Mit is mondhatnék? Ebből már úgysem mentem ki magamat.
- Tudom, hogy így volt. És sajnálom... de utánad mentem, pontosan azért, hogy ne halj meg! Azt hiszem, már akkor éreztem valami vonzalmat... - suttogtam, de többet inkább nem is mondtam, elég volt ennyi.

Nem tartott sokáig a csók, hamar elhúzódott tőlem.
- Nem, tényleg nem ezért - morogtam. - De valahogy jobb ötletnek tűnt annál, hogy kinyírjalak. A dühöm másképp vezettem le, ennyi. De ha neked jobban tetszene az, hogy tényleg bántsalak, csak egy szavadba kerül - tettem hozzá, és arrébb mentem, hogy nekitámaszkodjam az ablakpárkánynak.
- Basszus, Erin! - tört ki belőlem. - Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt tetted velem. És ha azóta már halott lennék? Nem volt sok híja!