- Kinevethetsz, de anyámmal még én sem igazán merek kezdeni - vigyorogtam el magam, mikor Erin az ölembe ült. - És Mikael... az ő halállistáján az enyém az első hely. Mint ezt már kifejtette néhányszor. Szóban, és tettekkel is - morogtam, megtapogatva a nyakam, ahol Mikael nekiesett. - Az első hely után viszont tény, hogy Tatiáé a második. Aztán sorban minden vámpír... leghamarabb az ősiek, aztán a jelenkori apró kis vámpírok. És mikor már nem marad majd a világban kiirtani való vérszívó, akkor karót fog döfni a saját szívébe is. Ennyire már ismerem - dőltem el az ágyon, magammal húzva Erint is, és magamhoz öleltem.

Odahajtottam a fejemet az ölébe, és jóleső érzés borzongatott végig, ahogy simogatni kezdte a hajtincseimet. - Engem nem tud megijeszteni, ezt nagyon jól tudja. Okozott már eléggé szenvedést. A legnagyobb bosszú már így is az részéről, hogy egyszerűen a közelemben van... - meredtem a plafonra néhány másodpercig, majd halványan elmosolyodtam, és felültem, hogy az kicsit hátrébb csusszanjak, és az ölébe üljek. - Hát... vérmes anyád lehet ezek szerint, ha letépné a fejét. - motyogtam. - De legalább attól nem kell tartanod, hogy összefog a nevelőapáddal. Legjobb tudásom szerint az Ő halállistáján az anyám is rajta van.

- Kösz - vettem át a bort Erintől, aztán lehúztam magam mellé az ágyra, és úgy fordítottam, hogy a fejét az ölembe hajthassa.
- Nos... - simogattam a barna, lágy haját - tény, hogy ez Tatia sajátossága. Hol üthet rajtam nagyot? A családomon? Vagy talán rajtad? - tűnődtem hangosan. - Ha bármikor is szóba kerül, jobb ha úgy tudja, hogy te is kidobtál. Ez valamennyire meg fog védeni téged. És persze én is... itt leszek neked - mondtam. - A családomat meg úgysem merné bántani. Anyám letépné a fejét.

Leült a kanapéra, én pedig a konyhaszekrényhez sétáltam, hogy kinyitva szétnézzek benne. A whisky már a könyökömön jött ki, ezért elővettem két boros poharat.
- Főleg hogy ő tud valamit, amit én nem. - suttogtam csak nagyon csendesen. Tatia a férjemre célozgatott egész végig, míg itt volt. És a bosszúra. Ezt pedig akárhogy próbáltam, nem tudtam összeegyeztetni. Egy halottal... mit tudna ő kezdeni?
Elővettem egy már jó ideje érlelődő bort, és egy sóhajjal sétáltam oda a nappaliba. - Ez megfelel? Ennél ünnepibb nincs. - tettem le a két poharat elénk. - Ha Tatia bosszút akar állni... nyilván olyan helyen fog támadni, ahogy tudja, hogy fájdalmat okoz neked.

- Az attól függ, hogy mit ajánlasz fel másik alternatívának. És ha adsz inni egy keveset, akkor most nem fogok egy mocskos bárban ücsörögni - huppantam le a kanapéra. - Aztán csinálhatunk bármit. A mai nap után már mindegy. Igazság szerint azon csodálkozom, hogy még mindkettőnknek megvan a feje. És ismerve Tatiát, ezentúl igencsak a hátunk mögé kell néznünk... mert bármibe le merem fogadni, hogy ő nem fog lemondani a véres bosszúról.

Egy jó pont volt a részére, hogy nem kezdett el rögtön arra terelni, hogy a mai eset után már minden más lesz. Mert a vak is látta volna, én pedig főleg, hogy soha nem felejtik el egymást. És nem is akartam, hogy így legyen, mert nem vagyok annyira rosszindulatú. Bár nem Tatia végett.
Megfogtam a kezét, amivel az arcomat simogatta, és egy nagyon halvány mosollyal néztem a tekintetébe. - És... most mi lesz? Elmész, ahogy az előbb mondtad, és leiszod magadat? - tettem fel a nagy kérdést, bár a tekintetemben láthatta, hogy ezt az ötletét nem igazán díjaznám. Persze inni jó... de nem ilyenkor.

- Szeretem Tatiát, igen, ez tény - néztem a levegőbe. - Ha akarnám sem tudnám tagadni. Ha még ezer és ezer évig élünk is, mindig vissza fogunk térni egymáshoz. Ez valami sors akarata-féleség - vontam vállat. - De ne hidd, hogy neked nincs helyed az életemben, Erin - simogattam az arcát. - Te leszel számomra mindig az, aki örök támasz lesz, és tőled mindig az a sebem gyógyul majd meg, amely a legjobban fáj.

Vettem egy mély lélegzetet, alaposan átgondolva azt, amit határozottan kijelentett. Érzelgősség... nem való az a mi fajtánknak, én még mindig így gondoltam. És valami isteni csoda lehet, hogy én képes voltam újra érzelmeket táplálni valami vagy valaki iránt. Bár eléggé büntető egy csoda...
- Elérhetetlen vagy számomra, mert... elsődleges ok, hogy hiába érzem én azt, amit érzek, te soha nem fogsz hasonlót érezni irántam. Pontosan Tatia miatt. - gondoltam végig. Igen, ez az, amiről nem tudna meggyőzni. Ők ketten egymásnak soha nem lesznek elfeledhetőek. Még ha ilyen drámákon keresztül is mennek keresztül. - Így tudom, hogy hol az én helyem. - sóhajtottam.

Erin a hajamat kezdte el babrálni, és mit tagadjam, most nagyon jól esett ez az érintés.
- Én sem vagyok érzelmes fajta. De most kissé engedtem uralkodni magamon a szentimentális énemet - mosolyogtam el magam halványan. - Ezer éve nem volt ilyen, és gyanítom, nem is lesz újabb ezer évig. A lágy szívű Klausnak ezennel vége - jelentettem ki. - Egyébként... miből gondolod, hogy elérhetetlen vagyok számodra?

Nem volt benne sok tétovázás, szinte rögvest éreztem ölelő karjait magamon, és amikor elváltam tőle, ő a vállamra hajtotta a fejét.
Beszippantottam a levegőt, miközben oldalra döntöttem a fejemet, így érezvén arcomon a hajának szúrását, és simogatni kezdtem a hajtincseit.
- Igen. Nagyon utállak. Hogy érzelmessé tettél. Ez nem az én életfilozófiám volt soha. - ráztam a fejemet meg, de csak eleinte beszélve komolyan, utána már enyhébben választottam meg a szavaimat. - És utálom magamat, hogy ezúttal egy elérhetetlen férfit találtam erre a megtisztelő szerepre. - sóhajtottam fel.

Hosszan fürkészett a tekintetével, és most egyszerűen képtelen voltam olvasni a pillantásában. Mert hideg volt a szeme, és kemény. Ez volt a régi Erin. Igy álltunk most egymással szemben. A régi Erina, és a régi Niklaus.
Lehunytam a szemem, és vártam az ütés csattanását az arcomon, amiről biztosra vettem, hogy be fog következni.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor hirtelen a forró, édes ajkait éreztem meg magamon, és egy pillanatnyi gondolkodás nélkül öleltem át, hogy aztán - mikor hosszú percek múlva szétváltak ajkaink - a vállára hajtsam a fejem.
- Nagyon utálsz? - kérdeztem halkan.

- És ahogy látom, te teljesen tisztában vagy minden érzésemmel, mégis majdnem sikerült még jobban az anyám szemeiben elásnod, hogy biztosan ne éljem meg a holnapot... - suttogtam. Hiszen majdnem elmondta az anyámnak, hogy szerelmes vagyok belé. Tatia a felszínen nyilván nem mutatott volna semmit, de a szemével simán ki tudott volna nyírni ezért. Elvégre... ami az övé, az az övé. Vagy volt... vagy nem is tudom. Az ő dolguk.
Gondolkodásra késztetett. Nem léptem el előle még mindig. De csak simán a tekintete azt vetítette belém, hogy... okkal olyan, amilyen. És az együtt töltött idő alatt sikerült kiismernem őt, hogy tudjam, mennyi mindenben hasonlít a múltunk a másikéra. Az érzéseink sem lehetnek túlságosan különbözőek...
Ki akartam mondani, hogy tőlem soha többé ne várjon semmit... hogy ránézni sem vagyok képes többé, mert nem akarom, hogy újra ezt kelljen éreznem. De ezt az eszem diktálta csak. A szívem mást mondott. Hihetetlen... az dönt helyettem, amit ezer éve már jóformán kővé dermesztettem. De most a pillanatnak kellett élnem, és mire talán a saját tettemet is felfogtam, már Klaus száján volt az én szám.

- Igen, felesleges - bólintottam, és nem néztem abba az irányba, amerre Tatia távozott. Mert ahogy elment innen, mintha elvitte volna magával a tegnapi, tegnapelőtti Niklaus is.
- Tudom, hogy szíved szerint megütnél. Látom az arcodon, a szemedben. Mert szeretsz engem, még most, ezek után is, és úgy hiszed, csak hülyítettelek, kihasználtalak. Két dolgot tehetsz most, Erin. Megütsz, vagy megcsókolsz. Mindez egyedül rajtad múlik.

Figyelmesen végighallgattam Őt. Hiszen szinte ott beszélt a képembe, hát mi mást tehettem volna? Persze az én fejemben is megfordult, hogy csak nemes egyszerűséggel felpofozom, és ezzel egyenlítem azokat a szar érzéseket, amiket Ő keltett fel bennem, de rá kellett jönnöm a szavai nyomán, hogy neki se olyan könnyű. Sőt...! De soha nem voltam együttérző. Nem akarom pont most elkezdeni.
Halkan sóhajtottam egyet, miközben éreztem, hogy a tekintetem valami furcsa szánakozással telitődik meg, így néztem rá, ahogy szorosan megállt előttem. - És az mégis min változtatna? Felesleges már... bármit is mondani, vagy tenni. - böktem abba az irányba, ami felé Tatia távozott, így nézve vissza a szemeibe. Tipikus emberi vonás... haragudni nem lehet arra, akit... nem, nem. Nem mondom ki... de most ha nincs büszkeségem, nyilván kimutatom az együttérzésemet, és próbálom megnyugtatni néhány simogatással. De... a büszkeség a végzetem lesz.

- És most tőlem mit vársz? - emeltem fel a hangom. - Mondjam, hogy bolond vagyok? Igen, az vagyok! Tatia miatt is, és miattad is! Hülye vagyok, mert képtelen vagyok eldönteni, kit szeretek, vagy hogy kit kedvelek jobban! Ne kérdezd, mit csinálnék, mert nem tudom megmondani! Nem vagyok ember, ezer éve már nem vagyok az. Próbáltam úgy élni, hogy talán kissé másabb legyek, mert anyám is így akarná. Megpróbáltam, nem ment, ennyi! Hibrid vagyok, az első egyike. Én nem tudok más lenni! - csaptam a kanapéra, majd odaálltam teljesen szorosan Erin elé.
- Akarod, hogy megmondjam, mit tennék? Pofon vágnám magam. Jó erősen... ahogy csak lehet - meredtem a tekintetébe.

- Meg is lepődtem volna, ha azt mondod, hogy szépen hazamész, és lefekszel... - suttogtam, csak az orrom alatt mormogva. Érdekelt is ez engem... Vagyis érdekelt. De most a legjobb színészi képességeimet kellett bevetnem, hogy Ő ne láthassa azt, hogy... érdekel, mi van vele.
- Ezek után még kérdezed? - lepődtem meg végül a kérdésén. Nem léptem el előle, bár szívem szerint azt tettem volna, már ha nekem még van olyanom. - Amint Tatia megjelent, hirtelen életed legrosszabb döntése voltam. Ezek után... mégis mit vársz tőlem? Hogy azt mondom, mennyire okos lépés volt? Ha nem érezném azt, amit... elhiheted, hogy nem érdekelne, mit csinált most Tatia, és mit mondtál neki. De mivel vagyok olyan ostoba, hogy mindent bevallottam neked az érzelmeimmel kapcsolatban, hát... nem tudom azt mondani, hogy nem érdekel. Mert rosszul érintett. Eddig is tudtam, hogy soha nem lehetek a szemedben olyan, mint az anyám. De ezzel a jelenettel a szemem elé tártad ezt a valóságot. És így... mégis mit kellene tennem? Te mit tennél? - kérdeztem, de ki tudja? Erre talán nem is volt helyes válasz. A lényeg, hogy a monológ végére... minden indulat eltűnt belőlem...

- Igen, valószínűleg tényleg így lesz - mormogtam. - Az utolsó mondat kivételével - tettem hozzá. - Azt hiszem, inni akarok, és felejteni egy kicsit. A tegnapi boldog este után túl könnyen tört ketté minden - álltam talpra, és odasétáltam Erin elé.
- Én úgy értettem, hogy mi lesz... kettőnkkel. Veled, és velem - néztem a szemébe. - Kidobsz?

Nyilván ha ember lettem volna, összerezzenek Tatia "művétől", ami az asztali tárgyakat, és az ajtó üvegét illette, de csak megforgattam ennek hatására a szememet. Én mikor megyek hozzá összetörni valamit? Ezek után gyakrabban kell...
A csend marta minden idegsejtemet, de nem is akartam most Klausszal beszélgetni. Nem volt mondanivalóm.
- Hogy mi lesz? - kérdeztem végül költőien, és a hangomon érezhette, hogy túlzottan én sem vagyok jókedvemben, bár ehhez nemcsak Tatia kellett. - Gondolom elmész leinni magadat valahová. Sírsz az anyám után... hajtogatod, hogy szereted azt a ribancot. És megdöntesz tizenkét másikat. - rántottam egyet a vállamon nemtörődöm stílusban.

Erin nemes egyszerűséggel kidobta Tatiát. Már nem nagyon volt mit mondanom... csak néztem némán, ahogy a nő, akit imádtam, elhagyja a házat. Csak az volt némi könnyebbség... hogy a láncot visszavette. Könnyebbség? Talán inkább némi remény.
Elfordultam, mikor az asztal tartalmát lesöpörve Tatia távozott, úgy bevágva maga mögött a bejárati ajtót, hogy megreccsent az üvegezése. Nem maradt utána más, csak a halálos, néma csend.
Lerogytam a kanapéra, és meredtem a padlóra, mintha még sosem láttam volna ezelőtt.
- Most mi lesz? - kérdeztem halkan Erint, felemelve a fejem.

- Csak győzd kivárni...kislányom. - Rákacsintottam Erinre. Most igazán elememben éreztem magam...mintha teljesen visszatértem volna a nem is olyan régen kissé nyugdíjba küldött énemhez. Ennyi kellett ahhoz, hogy újra egy jégcsap lehessek, semmi több. De jobban belegondolva biztonságosabb érzelmek nélkül. Még ha olyan érzelmekről beszélünk is, amelyeket érezni akartam. Eddig legalábbis.
- Tudod mit? Jól van. - Bólintottam Klaus felé és visszasétáltam hozzá, hogy visszavegyem a láncot. - Csak hogy akárhányszor meglátsz jusson eszedbe, hogy miért is adtad nekem. - Összepréseltem a számat és pár másodperc múlva ismét elsétáltam előle. Addig sem kellett a szemeibe néznem... amelyek miatt valljuk be, hogy elgyengültem.
- Nem is zavarok tovább, folytassátok csak, amit elkezdtetek. Én már itt sem vagyok. - Még egyszer végignéztem mindkettejükön, lenéző pillantásom szinte égette a szemeimet. - Boldog karácsonyt, édeseim. - Intettem feléjük egyet, aztán hátat fordítottam nekik és elindultam kifelé, de úgy, hogy menet közben a kezemmel halálnyugodtan lesöpörtem az egyik asztalról mindent, amit ott találtam és törhető volt. Csak úgy poénból. Az ajtót pedig igyekeztem úgy becsapni, hogy biztosan bánja az üvegezése.

Charlotte birtoka

Volt bennem egy csöppnyi meglepődés, hogy Klaus végül nem mondta el Tatiának azt, amit tudott. És... ez félig-meddig javította a helyzetét a szememben. De még mindig nem tudtam csak úgy félrerakni azt a tényt, hogy... szimplán egy pótlék-nő vagyok, vagyis voltam az életében. De mire is számítottam...!
Nem hatott meg annyira a nyakláncos húzása. Egyrészről nekem semmit nem jelentett, hogy Ők ketten így állnak egymással, másodszor... nincs másodszor. És az se érdekelt, hogy Klaus úgy állt ott, mint egy faszent, szinte a szemeivel kérve, hogy ne dobja el így a nyakláncot. Erre csak a szememet tudtam forgatni.
Tatia szavaira csak egy bárgyú vigyor jelent meg a képemen. - Alig várom. - fintorodtam el a végére. - És most megkérnélek, hogy takarodj az én házamból. És ha Lord Niklaus is úgy gondolja, követheti a példádat. - pillantottam az említett felé, egyszerre haraggal és valami teljesen más érzéssel. Hát ezért kell ezeket kizárni...

Csak néztem Tatiára. A nőre, akit szerettem, és akit most újra elvesztettem. Hányadszor is már? Ki tudja.... csak mert nem voltam képes parancsolni a véremnek. Hát itt a végeredménye.
Az viszont szinte jéggé dermesztett, mikor lekapcsolta nyakából a neki adott láncot, és visszaadta nekem.
Megrándultam, mint akit pofonvágtak, és úgy meredtem rá.
- Ne... - kértem. - Ne add vissza. Őszinte szívvel vettem neked.

Gunyorosan felnevettem, mikor Klaus csak rántott egyet a vállán. Tisztában volt vele, hogy kíváncsi természet vagyok, viszont Erin szavait hallva valami komolyabb dologról lehetett szó. Szóval így állunk, ha Erin azt gondolta volna Klausról, ha elmondja ezt a dolgot, hogy egy alávaló féreg, akkor nekem már nem is mond semmit. Oké, ezt megjegyeztem, viszont egyre jobban tudatosult bennem valami: a játszma újra elkezdődött és nekem már megint kétfelé kell majd figyelnem. Sebaj, szép lesz ez..
- Akkor legyen így. - Biccentettem Klaus felé kissé kimérten, ravasz mosollyal az ajkaimon. Közben pedig a szívem majdnem megszakadt, de hát...kit is érdekel ez? Közelebb léptem hozzá, lecsatoltam a nemrégiben tőle kapott nyakláncot a nyakamból és megfogva a kezét a tenyerébe raktam azt. - Ezt miért nem adod neki? - Kérdeztem érdeklődve, összehúzott szemekkel, apró gúnnyal a hangomban. Bár ez lehet, hogy tényleg eléggé szemét húzás volt tőle.
- Te pedig... - Néztem Erinre. - Tényleg vigyáznod kellene magadra. Van egy olyan infóm, amitől biztosan meglepődnél. Milyen kár, hogy nem vagyunk egy család. - Sóhajtottam és megforgattam a szemeimet. Jobbnak láttam elindulni.

Kihasználtam a pillanatnyi fölényt. Erin apró félelmét, és Tatia kíváncsiságát. Kivártam, majd nemes egyszerűséggel vontam egyet a vállamon.
- Nem mindegy az neked? - kérdeztem Tatiától. - Épp most mondtad, hogy végeztél velem. Ha még együtt lennénk, akkor elmondanám, miről van szó. De ahogy látom, jelenleg vadidegenek lettünk újra egymásnak. Egy idegennel pedig nem osztok meg titkokat - mosolyogtam, noha közben úgy éreztem, megáll a szívem verése, Tatia arca láttán.

Éreztem, hogy megfeszülnek az arcizmaim Tatia szavainak hatására, de ezt csak tetézte Klaus arca, és az, hogy a mellkasára fonta karjait. Szívem szerint őt is megfojtogattam volna, de előbb-utóbb beláttam, hogy szegény ujjaimnak jobban fájna, mint neki, tehát nem éri meg.
- Gyerünk, mondd csak el. - néztem a szemeibe sziszegve. - Bizonyítsd be, hogy mekkora féreg vagy! És intézd el, hogy ténylegesen elveszíts mindkettőnket! - mondtam szemrebbenés nélkül. Innentől az Ő döntése.