- Nem hiszem hogy sokan osztanák ezt a véleményedet - jegyeztem meg, mikor a szívem felé bökögetett, aztán elgondolkodtam a szavain.
- Te meg a lányod mások vagytok. Vagy voltatok, legalábbis szerintem. Más, ha egy gyereket várnak, meg más, ha meglepnek vele - fintorogtam. - Pláne, ha nem a gyereknevelés a vámpíréletem célja. Tudod, hogy sokkal nagyobb terveim vannak - hunyorogtam Erinre, majd végigsimítottam a lábán.
- Állítsunk fel egy sorrendet. Tedd fel a kérdéseidet, válaszolok. Aztán nekem is lesz egy kérdésem. És ha még utána van kedved, mehetünk az erdőbe. Éhes vagyok.

- Én hiszek abban, hogy van ott valami.- böktem a mellkasa felé én is. Nem láttam át a mellkasán, de történt már olyan, mikor tanúbizonyosságot tett arról, hogy nem egy szívtelen állat ő. Hanem egy érző férfi is tud lenni.
- Hm, ki tudja? A bálok csak úgy követik itt egymást. - sóhajtottam fel. - Talán hamarosan jön a következő. - vontam egyet a vállamon, majd halványan elmosolyodtam.
- Nos, ha éhes vagyok, elmehetünk valamerre. Például az erdőbe, elkaphatunk valakit. - jutott eszembe egy ötlet, bár én már megszívtam magamat némi tasakos vérrel. De a friss vér mindig elfér. - Ha nincs kedved még mindig a gyilkoláshoz, itt is maradhatunk. És beszélgethetünk. Azt hiszem, nekem lenne egy-két érdekes kérdésem. - vontam meg a vállamat kuncogva.

- Hogyne - morogtam. - Bár előbb feltételezned kell azt is, hogy itt egyáltalán van valami - böktem a mellkasomra, majd belenéztem Erin szemébe.
- Nos, akkor mi a mai hátralévő program? Van kedved elmenni valamerre? Vagy maradjunk nálad? - kérdezgettem. - Kár, hogy mostanában nincs valami nagyszabású bál. Szívesen szórakoznék egyet. Megünnepelendő a halálból való visszatérést mindkettőnknek.

Próbáltam megmozgatni a fantáziámat, de nem sikerült elképzelnem, hogy Klaus gyereket ringat, vagy épp hazaviszi, vagy éppenséggel fagyit vesz neki.
- Egy gyerekben ne eszközt láss. Tudod miért? Mert.. ha készenállnál arra, hogy felhasználd őt valamire, az utolsó pillanatban mégsem lennél képes megtenni. Mert ez itt... - tettem a kezét a szívére. -, nem engedné hogy megtedd. - suttogtam. Magam sem tudom, honnan jött. Talán mert én ezt tenném, ha a lányomról lenne szó.
- És nem tudom. Megvárom, hogy mi lesz ebből a problémából. Egyelőre ráérek gondolkodni. - vontam egyet a vállamon.

- Max akkor lehetne szőke, ha Stefan csinálta volna. Bár vannak kétségeim a hasonmás erkölcseit illetően, ezt azért nem hiszem - dörgöltem a homlokomat. - Hogy mit csinálnék? Semmit a világon. Most komolyan, úgy nézek ki, mint aki majd gyereket fog dajkálgatni? Vasárnaponként elviszem moziba, meg fagyizni? Ezt nem gondolod komolyan te sem, ugye? - sóhajtottam. - Hagyom felnőni ott. Ha már kissé nagyobb lesz, akkor talán... talán még hasznát veszem. Úgy értem, gondolj bele, egy hasonmás, és egy első hibrid gyereke. Olyan hatalommal bírhat majd, amit még el sem tudnánk képzelni. A maga nevében egyedülálló lenne. Az egyetlen a világon - emeltem fel az ujjam. - De hát még néhány évig várólistán leszek ilyen szempontból. Ennyi - ütöttem kedvesen Erin combjára. - Na és a te problémáddal mi lesz?

Eleinte csak nevetni akartam. Hogy mi van? Nehogy bedőljön már egy ilyen hülyeségnek, hiszen ez majdhogynem... szürreális, ha úgy nézzük. De arcát látva már tudhattam, hogy teljesen őszintén beszél, és ezzel belém fojtott minden nevetést, így néztem rá, kissé már én is rémülten, mintha csak magamon érezném az ő érzéseit.
- Öhm... nem tudom. - kezdtem bele megköszörülve a torkomat. - De... nem lehet, hogy csak magadnak beszéled be ezt? Mármint hogy hasonlít rád... Damon és Elena nem világos hajúak, na és? Stefan is majdnem szőke, ennyi erővel ő is lehet az apja annak a gyereknek? - kérdeztem elgondolkodva. Bár nekem cseppnyi beleszólásom sincs ebbe.
- Mit fogsz... tenni?

Hangosan, bár elég keserűen felnevettem mikor azt mondta, nekem nincs gyerekem.
- Lehet, hogy most melléfogtál - húztam vissza az ölembe, és komoran néztem rá. - Talán mégis van gyerekem. Bár ez felérne egy katasztrófával. A gyereknek is, meg nekem is. Nekem végképp. A puszta gondolat is halálra rémít - ráztam a fejem, aztán úgy döntöttem, elmagyarázom a dolgom.
- Beszéltem anyámmal. És tett egy utalást rá, hogy a hasonmás meg Salvatore legkisebb gyereke szőke hajú, és kék szemű. A szeme színét örökölhette Damontól, de a szőke haját... mondd, láttál már olyat, hogy két sötét hajú embernek szőke gyereke legyen? És nem sokkal Damon előtt voltam Elenával. Lehet, hogy a gyerek az enyém. Elmentem, megnéztem őt, és... az a gyerek hasonlít rám - böktem ki.

- Te ezt nem értheted... neked nincs gyereked. - suttogtam halkan, még ha tudtam is, hogy talán ez valahol, ha nem is mutatja, de mélyen megérintheti. Mert.. majdnem volt egy gyereke Tatiától. Csak.. ne is beszéljünk róla, az egy eléggé kellemetlen téma. Nem is értem, az anyám hogyan lehetett olyan szemét, hogy eltitkolta előle.
- Oké. Értem én. Akkor ne mondd el. - álltam fel az öléből, majd végignéztem rajta. - Ha már nem beszélsz... mégis, mit tehetnék érted, hogy jobb kedved legyen? - kérdeztem tanácstlaanul.

- Annyira bánnád, hogy a lányod visszatérne, és élne? Miért? - kérdeztem. - Nekem van félnivalóm a holtaktól, lévén hosszú az áldozataim listája. De neked... főleg egy családtagtól, aki szeretett, meg akit szerettél, miért félsz? - értetlenkedtem, majd felsóhajtottam.
- Azt hiszem, hagyjuk az én problémámat. Túl nagy, túl összetett. Túl... inkább azt hiszem, nem is gondolok bele - morogtam.

- Ő sosem vált vámpírrá. Amit nem is bánok. Boldog élete volt enélkül is. - mondtam halkan, és mikor az ölébe húzott, halványan elmosolyodtam. - Abban a családi kriptában van, ahol én is voltam majdnem egy hónapig. De Christophert ismerve, bármire képes - sóhajtottam fel, és a nyakának döntöttem az arcomat.
- Nem akarok erről beszélni. Elég lesz akkor rátérni, ha az az idióta tényleg megcsinálja.. - suttogtam, majd egy csókot nyomtam az arcára. - Te miért vagy ennyire feszült?

- Akkor küld valaki mást. Nem baj - vontam vállat. - Én itt leszek. Rajtam keresztül kell átrágnia magát, hogy hozzád érjen el - mondtam komolyan, majd összeráncoltam a szemöldökömet.
- A lányod? - kérdeztem. - Nem tudtam, hogy meghalt. Vagy mondtad korábban, csak elfeledtem? - simítottam végig a homlokomon. - És itt van? Nem Bulgáriában? Kissé összezavarodtam. Mondd el, mi ez az egész - nyúltam el aztán Erinért, és az ölembe húztam.
- Vegyük ezt oldott hangulatú beszélgetésnek - mondtam.

- Nem ismered őt, Klaus. Én igen. Nem blöfföl. Csak mással végezteti el a piszkos munkát. Nagyot mond, és meg is teszi, csak nem a saját kezével. Legalábbis engem illetően nem. Nem képes bántani, ezért küldte múltkor is inkább azt a boszorkányt, hogy öljön meg. - néztem az üres poharamat, majd ismét töltöttem bele, és keserűen elmosolyodtam.
- A lányom. Mystic Fallsban nem első eset lenne, ha valaki visszahozna egy halottat. És Christophernek pontosan ez a terve. Fel akarja őt támasztani... hogy ellenem hergelje. Mert tudja, hogy ennél nagyobb fájdalmat mással nem okozhat. - nyeltem egyet.

- És te bedőltél neki? - kérdeztem, újratölve a poharamat önkiszolgáló módon. - Erin, te is tudod, hogy működnek a dolgok. Hónapok óta fenyeget... ha tényleg bántani akarna, millió lehetősége lett volna rá - gondolkodtam hangosan. - Akinek ártani akarunk, annak ártunk is. Nem pedig hónapokig kerülgetjük, mint a forró kását. Blöfföl, mert azt akarja, hogy félj tőle. Ennyi, legalábbis szerintem. De ha gondolod, szívesen megkeresem, és személyesen hozom el neked a fejét. Vagy a szívét. Amelyiket szeretnéd - tártam szét a karjaimat, majd kíváncsi tekintetet vetettem Erinre.
- Gyenge pontod? Na és mi az?

- Nem is vagyok meglepve. Nem könnyű nyomon követni egy már ezer éve lezárt ügyet. - sóhajtottam fel, és magam is kiittam a poharam tartalmát, csak ezek után kezdtem el gondolkodni.
- Nem bántott. Én bántottam, minek következtében ismét elmondta, hogy nem fogom megúszni egykönnyen, amit vele tettem. Tehát jött a szokásos fenyegetése, amit már eljátszott egyszer-kétszer az elmúlt hónapokban. - forgattam meg a szemeimet, majd nagyot nyeltem. - És azt mondta, hogy megtalálta a leggyengébb pontomat. - hajtottam le a fejemet. Nem is ismerem el inkább, hogy tényleg van egy olyanom.

- Ami azt illeti, kettőt vagy hármat is innék - dünnyögtem, és átvettem a teletöltött poharamat, hogy szinte azon nyomban ki is igyam az egészet, majd meglepve fordítottam a tekintetem Erin felé.
- Chris? - vontam össze a szemöldökömet. - Ő a ... volt férjed? - tippeltem. - Valahogy mindig elvesztem a fonalat a családod szövevényes világában. Mi a fenét akart itt? Bántott? - emeltem meg a hangomat.

- Ház és udvar -

- Ülj csak le, és... igyál egyet. - emeltem fel a whiskys üveget, majd két poharat, és letettem a kis dohányzóasztalra, a kanapé mellé. - Nem akartam feldúltnak tűnni, de.. - köszörültem meg a torkomat, miközben a saját poharamat emeltem fel, és beleittam.
- Chris úgy látta, hogy jobb lesz szemléltetnie az erőviszonyokat. - fintorodtam el.

Régen nem rázott ki a hideg, és nem is libabőröztem, de Chris most elérte ezt. Nem azért, mert félek tőle. Attól félek, amit mondott az előbb Gretellel kapcsolatban. Ha visszahozza a lányomat az életbe, és ellenem fordítja.. inkább én magam döfök karót a saját mellkasomba, de azt nem fogom könnyen túlélni. Inkább a halál.
Mélázásomból egy kopogtató hang rázott fel. Talán.. Klaus.

- Ház és udvar -

- Most utoljára teszem meg azt, amit kérsz tőlem. Soha többé, érted? - fordítottam még szembe magammal, hogy mélyen szemeibe nézzek, majd már ott sem voltam. Eltűntem, mint valami kámfor. Mintha ott sem jártam volna soha.

Chris lakása

Nehezen tudtam elviselni magamon a karjait. Nem bírtam elviselni, ha valaki csak úgy hozzám ért. Hányinger uralkodott rajtam, ha mindez megtörtént. Miért kell ez most? Nem mindegy, hogy mit érzünk? Neki a bosszúja a fontos, nem én... és nekem sem fontos már, hogy valaha bármit is érezzek iránta. Mert vége annak, ami valaha kettőnk között volt.
- Menj el... most. Kérlek.. - suttogtam halkan, szinte lélegzetvisszafojtva.

- Nem engedem, hogy csak úgy elfelejtsd azt, hogy te vetted el tőle a rendes életet.. te tetted mindazt, amiért ő nem nőhetett fel velünk.. - motyogtam csendesen, nem érdekelve, hogy ujjai épp megfojtanak engem. - Elvettél tőlünk mindent.. elvetted tőle az anyját, az apját, és olyanokhoz juttattad, akik talán soha nem voltak képesek úgy szeretni, mint mi. A valódi szülei. - ragadtam meg Erin karját, és magamhoz rántottam úgy, hogy mellkasa a hátamhoz érjem, és karomat a nyakán fontam át, hogy így hajoljak a füléhez.
- De immáron.. ideje megkapnod neked is azt, ami kijár. Hogy szenvedj úgy, ahogyan mindannyian szenvedtünk. Kikapcsoltál? Hidd el, ez majd segít elérni az ellenkezőjét. - súgtam fülébe, közben beszívva a virágillatot, melyet haja miatt éreztem közel az orromhoz. Nem felejtettem el, hogy mit mondott nekem az előbb. Hogy szeret.. de nem ezt a férfit szereti.
- Nem vagyunk képesek változni, Erina. Nem fogsz változni értem.. és én sem változom meg érted. Te magad tudod a legjobban, hogy elkéstünk ezzel. És bármennyire is szeretlek.. ezt csak egy hajszál választja el a gyűlölettől. - telt meg hevességgel hangom.

Nem tudom, hogy mi volt bennem hatalmasabb. A harag, vagy a félelem. Mert szavai úgy csapódtak nekem, mint milliónyi meteor. Fájtak. Nem tudom, hogy mióta nem fájt már semmi úgy, mint az, amit most mondott nekem.
- Többet törődtem vele, mint Te. Gretel a lányom, te szerencsétlen, és a vámpírrá válásom után sem hagytam őt el! - termettem ott előtte és úgy löktem a falnak, hogy kis híján megrepedt a fal. A feje koppant leginkább.
- Nem engedem, hogy ostobaságokkal tömd tele a fejét! Azt sem fogom engedni, hogy visszahozd őt az élők közé, mert semmi köze ahhoz, ami most zajlik! Valld be, hogy irigy vagy, mert képes vagyok élni nélküled! Valld be, hogy TE még mindig nem vagy képes elszakadni tőlem, mert... mert szeretsz! És tudod mit? Én is szeretlek! De nem így... nem ezt a férfit szeretem. Már nem... - szorítottam a torkát szorosan, és ha ember lenne, már nyilván meg is fulladt volna.
- Gretel... ő az egyetlen ember az életemben, akit tisztán, és őszintén szeretni tudtam... és tudok a mai napig. Ne tedd meg velem, hogy visszahozod, és ellenem fordítod... te nem voltál vele, miután átváltoztál. Én igen... nem engem hívott az anyjának. Nem én öleltem magamhoz, mikor éjjelente felébredt, és nem én vigasztaltam ilyenkor. De ha nem is közvetlen mellette, mégis figyeltem, hogyan cseperedik fel. Ott voltam élete minden fontos állomásánál. És tudod mit? Boldogabb volt... mint abban az életben, amit mi tudtunk volna adni neki. - sziszegtem, már könnyáztatta arccal.

Tudtam, tudtam, tudtam! Egyszerűen biztos voltam abban, hogy megtalálom azt, ami végre könnyeket varázsol elő belőle, mely végre megindítja őt, mint valami kősziklát. És íme.. megtörtént!
- Nem, Erina. Nem fogom békén hagyni. Tudod, hogy miért? Ezer év, igen. Ennyi telt el. De ő az egyetlen, akinek a gyűlölete talán ráébreszt arra, hogy mit vétettél a saját családoddal szemben. A lányod... rádöbbent majd arra, hogy egy kegyetlen, szívtelen ribanc vagy, aki nem törődik mással, csak a saját önös érdekeivel. És gyűlölni fog... azt fogja érezni, amit te érzel az anyád iránt. Mert elhagytad. - záporoztak belőlem a vádak.

Csak a szemeimet tudtam forgatni a folytonos fenyegetőzésétől már. Félek én tőle? Nem, egyáltalán nem. Mint látható, a halál utánról is képes vagyok barátokat szerezni. Kell ennél több?
Ekkor azonban.. elhagyta egy név a száját, és ez.. úgy hatott rám, mint olaj a tűzre. Felébredt bennem valami, valami tomboló, és azt hittem, itt rögtön fojtom meg, ha háborgatni meri Gretel lelkét, vagy bármit, ami vele kapcsolatban áll.
- MEG... NE... PRÓDÁLD... Christopher.. - súgtam összeszorított fogakkal, és érezhetően könnyek gyűltek a szemembe, miközben ellöktem kezeit az arcomról. - Hagyd őt békén. Gretelnek már semmi köze az egészhez... majdnem ezer év Chris... ne bántsd, ne hánytorgasd őt. - szorult el a torkom. Az egyetlen téma, amely képes belőlem könnyeket, őszinte könnyeket kiváltani.

A földre esett a karó, mellyel megsebzett engem, és nagyot nyelve néztem tekintetét már folyamatosan. Nem tudtam vele düllőre jutni. Talán ezt szereti benne mindenki. Egy kiszámítatlatlan ribanc. Nem tudom, mit fog tenni a következő másodpercben. De van egy olyan sejtésem, hogy nem is akarom megtudni. Inkább beszélek.
- Van még egy lezáratlan ügyünk. - ismételtem magamat, miközben kihúztam magam, és így néztem rá, ekkor már teljes közömbösséggel. - Tudod, hogy mi? - kérdeztem felsóhajtva, de már láttam felébredni benne a kíváncsiságot. - Tudod.. nemcsak amiatt a bizonyos gyógyír miatt fektettelek koporsóba néhány hónapja. Ez is a bosszúm része volt. Mert ha azt hiszed, hogy vége.. tévedsz. Közel sincs vége annak, amit elterveztem. Ezer éves szenvedést adtál nekem. Te még nem kaptad meg azt, amit tényleg érdemelsz. - néztem a szemébe rezzenéstelen arccal.
- Meghiúsult a tervem, ez tény. De nem adom fel. Megtaláltam a leggyengébb pontodat, Erina. - léptem elé, és végigsimítottam az arcán. - Talán még emlékszel rá. Gretel. - súgtam, elmerülve abban a barna szempárban.

- Örülök, hogy ezt imádtad, de most jobb lenne, ha úgy döntenél, hogy kívül tágasabb. - mondtam dühösen, és csípőre tettem a kezemet, miközben láttam, hogy görnyedezik. De nincs nekem hangulatom ehhez a pasashoz most.. menjen már inkább máshová..
- Szóval.. van végre mondanivalód nekem, vagy nincs?