Olyan nyögést váltott ki belőlem, amit már senki nem tudott eléggé régóta, és összeszorított szemekkel fogadtam őt magamba...
- Ezt váltod ki belőlem... - nyögtem fel, és két kezem szinte szétterült az asztalon, ahogy lassú mozgást kezdett diktálni. Ezzel fog megőrjíteni engem... de hogy még mennyire... ez valami csodálatos.
- Persze, hogy... élvezem. - suttogtam, de többet most akarva se tudtam volna mondani. Egyszerűen... nem ment. Teljesen kiszolgálatott voltam számára.

Szélesen elvigyorodtam, aztán lehúztam a cipzáramat, hogy alig néhány másodperccel később egy határozott lökéssel tövig merüljek Erin testében.
- Imádom ha csúnyán beszélsz - suttogtam a fülébe, a hátára hajolva, és mozogni kezdtem benne. Lassú, elnyújtott lökésekkel igyekeztem mindkettőnket minél hosszabb útra kényszeríteni míg elérjük a gyönyört.
- Élvezed? - motyogtam, és miközben játszani kezdtem fülcimpájával, hatalmasat nyögtem a fülébe.

Lehunytam a szemeimet. Már szinte én is kézzel foghatóan éreztem, hogy mennyire perzsel a testem, és... ő ezt csak kihasználta. Bár nem kell nagyon használni, én mindig ezt érzem...
- Mit akarok...? - kérdeztem már felgyorsult légzéssel. - Téged... téged akarlak, Klaus... - suttogtam rekedten, magam előtt az asztal lapját látva, de mikor csípőjét megéreztem magamhoz nyomódni, már nem türtőztettem magamat. - Dugj... meg... - nyögtem ki.

Engedelmes, jó kislány. Imádtam, ha ilyen. És imádtam irányítani, érezni, hogy minden tekintetben én vagyok az uralkodó. Bár azt is szerettem, ha felettem uralkodtak. Bár ez szigorúan csak az ágyra vonatkozott.
- Azt akarom, hogy mondd ki, mit akarsz - mormoltam lágyan. - Mit szeretnél, kicsi Erin? Halljam... és akkor megkapod - dörgöltem neki a merevségemet úgy, hogy rajtam még mindig ott volt a nadrág.

Halkan nyögdöstem még mindig, és nehezen bírtam ki ezt az ostromozást anélkül, hogy meg ne moccanjak, de végül tökéletesen alakítottam ezt a mozdulatlan királylányt is...
Mindaddig míg az asztalra nem döntött. szokatlan szitu, nem sokaknak engedem, hogy csak úgy lökdössenek, vagy épp ezt tegyék velem, de neki nem tudok nemet mondani...
-Klaus... - nyögtem ki a nevét halkan, miközben kezeit éreztem lábaim között. - Mégis... mit vártál? Mindig megőrjítesz...

Diadalittasan elmosolyogtam magam. Igy, pont így szerettem a nőket. Legyen szemtelen, legyen esze, de tudja azt is, hogy mikor kell befogni a száját, és legyen tisztában azzal, hogy ki az úr a házban. Erin ebből a szempontból egyszerűen tökéletes.
Még utoljára megcsókoltam a nyakát, aztán az asztalra hajtottam a felsőtestét, továbbra is a háta mögött állva.
- Maradj így! - parancsoltam, aztán lerángattam a bokájáig a nadrágját az alsóneműjével együtt, majd felegyenesedtem, és ujjammal körözni kezdtem a két lába között.
- Mondtam, hogy a tested úgyis beszél helyetted - suttogtam. - Érzem, hogy vágysz rám.

- Te jó ég.. - bukott ki belőlem csak ennyi, két heves lélegzetvétel között, és már kis híján minden eszemet elvesztettem. Vagy már el is veszítettem? Sejtésem sincs, jelenleg nem igazán jutott eszembe semmi..
Ismét lehunytam szemeimet, és egy párás nyögés hagyta el számat, mikor keze már egyszerre két helyen járt. - Uralkodj felettem.. - nyögtem ki. Hogy honnan jött, magam sem tudnám megmondani. Azok után, hogy múltkor azt mondtam, nem leszek az alárendelt ribanca, most szépen kibukott belőlem.

- Hogyhogy mit akarok? - kérdeztem, folyamatosan simogatva a mellét, de közben a másik kezem megindult a hasa felé, majd le egészen a combhajlatába, hogy ott is simogatni kezdtem.
- Nem vagyok vadállat. Na jó, az vagyok. De nem mindig, és nem mindenkivel. Veled most nem. Nem akarok semmi olyat, amit te nem akarsz. Ergo, a döntés a tiéd. Lehetek jó fiú, és megállhatok. De lehetek rossz... nagyon-nagyon rossz hibrid is - motyogtam, és újra a nyakát kezdtem el csókolgatni, miközben két kezemmel két különböző helyen, mégis egy ritmusra simogattam őt.

Nem is tudom, hogy hirtelen hol éreztem magamat. Leginkább egy álomban, amiből nem lehet felébredni. De a szavai, a mozdulatai arra engedtek következtetni, hogy ez nem álom, hanem maga a valóság.
Teste vészes közelségbe került az enyémmel, és nem tudtam, hogy mit mondjak, egyáltalán mondjak-e valamit, vagy látja rajtam, hogy teljesen megőrjített már..
- És most... mit akarsz? - kérdeztem halkan, olyan rekedten, mintha beszélni is alig tudnék. Ami momentán nagyon is igaz.

- Akkor jó - folytattam a további "ostromot", mind fizikailag, mind verbálisan. - Akkor miért olyan baj, ha szeretsz? Én is vonzódom hozzád, ezt is tudod - nyomtam neki a csípőmet egyre jobban, és néha tettem egy-egy szexet imitáló mozdulatot is. - Nem voltunk rossz páros elsőre sem. Nem kérek tőled sokat. Szeress, tisztelj... és tégy a kedvemre. Akkor én is a te kedvedre teszek majd. Ez pedig, mint tudjuk, roppant élvezetes szokott lenni mindkettőnknek - búgtam a fülébe, aztán tenyerem a melleire tapasztottam, és lágyan izgatni kezdtem.

Ha leállt volna, letadta volna magát. Ő Klaus Mikaelson, egyszerűen nem illik hozzá, hogy csak úgy félbehagyjon valamit. Ez most kissé bosszantott is, hiszen.. én.. nem vagyok képes ellenállni neki. Ha meg is próbálnám, ugyanazt tudná mondani, amit most: a testem beszél helyettem.
- Nem mondom... - bukott ki belőlem véletlenszerűen, miközben egyre kevesebb levegő jutott el a tüdőmig, és ujjaim a derekamat átölelő karjaira siklott.

- De hát miért ne? - mormoltam lágyan, újabb és újabb csókokkal hintve tele a nyakát. - Hiszen jólesik, nem? - vettem nagy levegőt, és a kezeim megindultak felfelé, hogy mellei vonalát cirógassam körbe. - Nem kell válaszolnod. A tested beszél helyetted - súgtam a fülébe, és félrehúztam a haját, hogy nyaka másik oldalát is megcsókolhassam.
- Ne mondd, hogy nem illünk össze... te meg én... - dörgöltem neki a csípőmet Erin testének, és szinte éreztem, hogyan nő testében a vágy.

Éreztem testét magam mögött, de nem fordultam hátra. Ugyan mit tud tenni azon kívül, hogy letépi a fejemet? Igaz, ahhoz nem volt túl sok kedvem. És azt hiszem, jelenleg nincs is túl sok oka arra, hogy ilyet tegyen azok után, hogy nem mondtam ki azt, hogy húzzon el innen.
Forró ajkait viszont már határozottan éreztem a vállamon, derekamon a karjait, és felsóhajtottam, valami jóleső morgással a hangomban. Szemeim pár másodpercre lecsukódtak, majd ki is pattantak. - Ne csináld ezt velem.. - suttogtam halkan. Ez volt bennem az az apró tiltakozás, de amúgy a testem körülbelül kilencvenkilenc százaléka azért könyörgött, hogy érintsen meg újra.

- Csak tudom, hogy okozzak némi fájdalmat akkor, ha nekem is azt okoznak - mondtam ahogy Erin visszasétált az asztalhoz, és ő is ivott egyet. - Túl régóta élek már Erin. Ezer éve. Túl régóta vagyok már a sötétség birodalmában ahhoz, hogy tudjam, milyen a napfényben élni. Nekem már nem megy másképpen, csak így - álltam meg Erin mögött, és a fejem lehajtva megcsókoltam a vállát, majd átöleltem a derekát.
- Hát nem jó így neked? Itt vagyok melletted, amikor kell. Kötelezettségek nélkül. Mi a baj ezzel? - csókolgattam a nyakát.

Nem szoktam meg tőle, hogy gúnyosan beszéljen hozzám, de ebben a szituációban még ezt is lenyeltem. Leginkább az fogott meg, hogy az utolsó mondata mintha egy kisebb zsarolás lett volna. Ha kidobom, nem jön vissza többet. Hát hogyne... most azt használja fel ellenem, ami tudja, hogy fájna?
Az eszem ezután azt diktálta, hogy most rögtön küldjem el innét, mert felesleges próbálkozni veszett üggyel. Végül mégsem tudtam megtenni, mert nem az eszemre hallgattam, hanem valamire. Ami neki talán nincs, de nekem biztosan van a mellkasomban. Csak álltam ott némán, nagyot nyelve, míg úgy nem döntöttem, hogy elsétálok az ajtó mellől, vissza a poharam mellé, hogy beleigyak újra.
- Nagyon tudod, hogy mit kell mondanod annak, aki nem akar téged elveszíteni. - mondam rekedten.

Felemeltem a fejem, majd újra felkeltem, de nem tettem egy lépést sem, csak néztem Erinre merően.
- Értsem ezt úgy, hogy kidobsz? - kérdeztem halkan. - Isten hozott Klaus, egy napig jól ment, aztán most már elég volt belőled, viszlát Klaus - mondtam keserű gúnnyal, aztán zsebre vágtam a kezem. - Nos? Ezt akarod? Menjek el innen? Ha most kidobsz soha nem jövök vissza. Akkor sem, ha újabb ezer év fog eltelni. Ezzel légy tisztában, Erin.

Megvártam, hogy befejezze, még ha nem is értettem vele egyet egy percig sem. Ő így látja, de én nem így érzem. Nem is értem, hogy ő hogyan értheti így. De ezen nem gondolkodok tovább, mert csak még inkább belebonyolódom, miközben próbálom felfogni, hogy mit is mondott úgy igazából.
Máshová tereltem a figyelmemet, ami ennél is elkeserítőbb volt, majd anélkül, hogy bármit is hozzátettem volna ezekhez a szavakhoz, és követtem volna a fotelig, az ajtó mellé léptem, és onnan fordultam vissza felé.
- Ez nekünk nem megy, Klaus. Láthatjuk magunkat hasonlóaknak, még sincs bennünk semmi közös. És nem azért mondom, mert megint én vagyok az ártatlan, és ahogy te mondtad, "rossz és gonosz hibrid vagy, és megsértettél, amiért elmondtad a véleményedet". Nem, nem erről van szó. Nem férünk meg egymás mellett. - csitultam el végül.

- Velem kapcsolatban te teszed magad gyengévé, nem én téged - fordultam szembe Erinnel. - Könyörögtem egy ideig, hogy mondd el, amit akartál. Gátlások nélkül, mert hát miért is ne tehetnéd? De nem. Magadba fojtod, dédelgeted. Még a sérelmeidet is. Kérlek újra és újra, hogy ha én őszinte voltam, légy te is az. De te újfent nem. És mikor ideges leszek, vagy rosszat teszek emiatt, akkor azt mondod, én sértelek meg, ezért leszel mindig gyengébb. Jól értem? - kérdeztem. - De a saját buta önfejűséged miatt leszel gyenge. Ez a véleményem. És akkor persze még én vagyok a nagy és gonosz hibrid, mi? És ugyan ki használná ezt? Tatia biztosan nem. Nem is láttam már ki tudja mióta. Akkor ki más? - ültem vissza a fotelba.

- Hát, most feleslegesen is tagadnám, hogy nem erényem az őszinteség. Ezer év alatt sohasem volt. - mondtam, miután felállt és italt töltött ki magának. Néztem utána egy ideig a kanapéról, majd én is felálltam, és már nem is láthatott rajtam meglepődöttséget, hiszen tőle mindenre tudok számítani egy ideje. Nyakkitörésre, dühkitörésre, bármire.
- Hogy mit tettem volna veled? Mindent... - fontam mellkasomra a karjaimat, megállva az asztal mellett. - Mindent, amit... csak akartál volna. Amit akartunk volna. - mondtam ekkor már széttárt karokkal. - Egy olyan estét, ami nem fogható sem a párizsi éjszakánkhoz, és nem fogható semelyikhez sem, amit valaha együtt töltöttünk. És hogy miért kellett ennyit könyörögnöd, hogy elmondjam? - kérdeztem költőien. - Mert ez... - koppantak az ujjaim az asztalon. - mutatja, hogy mennyire gyenge vagyok, ha rólad van szó. És nem akarom, hogy ezt bárki megtudja, hogy használhassák velem szemben ezt. Csak egyszerűen... minden olyan bonyolult, ha ezer év után újra érzünk valaki iránt valamit. - csengett a hangom keserűen.

- Szóval távol áll tőlünk? - kérdeztem, leemelve magamról Erint, aztán elsétáltam az asztalig, hogy újabb pohár italt töltsek magamnak. - Úgy látom, az őszinteség is távol áll. Tőled legalábbis. Én őszinte voltam veled. Elmondtam neked mit érzek a hasonmással kapcsolatban. Nagyon ritka, hogy kiterítem az érzéseimet. Úgy látom, egyoldalú volt a dolog. Te élvezed, hogy idegesítesz, ugye? - dohogtam keserűen, és felhajtottam az italt. - Ez most valamiféle revans azért, mert pofára ejtettelek? Ha igen, gratulálok.

Csak lemondóan felsóhajtottam, miközben csóválni kezdtam a fejemet. - látom, bogarat ültettem a füledbe. - sóhajtottam fel ismét, elfordítva a tekintetemet.
- Hogy mit tettem volna? Hm, már nem testhezálló gondolat. Akkor te is képes voltál romantikus lenni, és én is. Most már eléggé távol állt tőlünk mindez. - húztam el a számat. - Ezért is nem fontos az, amit tenni akartam volna. Vagyis.. egyedül nem tudtam volna tenni, csak veled. - kuncogtam fel. Nem bújhatok ki? Annak a mestere vagyok, mindent megoldok.

- Örülök, hogy le tudtam venni egy követ a lelkedről - vigyorogtam rá Erinre, majd összeráncoltam a szemöldökömet. - Én őszintén válaszoltam neked. És ugyanígy őszinte választ várok. Nekem is csak egyetlen kérdésem van. Konkrétan arról, hogy a múltkor elhúztad az orrom előtt a mézesmadzagot. Szóval légy szíves, regéld csak el nekem, hogy... mit is szeretnél velem csinálni, amit a múltkor nem lehetett elmondani? - vágtam kajánul élveteg fejet, majd felemeltem az ujjam. - És ne hidd hogy megengedem, hogy kibújj a válasz alól!

- Attól, hogy te azt láttad, mennyire utállak, még érdekelt, hogy mi van veled. A látszat és a valóság más és más. - suttogtam, és felsóhajtottam, talán ebben hallhatta, hogy megkönnyebbültem.
- Ez egy Klaus Mikaelson féle válasz volt, nem okoztál csalódást. - nevettem fel, majd megráztam a fejemet. - Egyelőre csak ez a kérdés bökte a csörömet egy ideje. De az előbb azt mondtad, hogy.. neked is van egy kérdésed.

- Szóval károgtak a keselyűk az okáról? - mosolyogtam. - És ezek szerint érdekel, hogy mi van velem. Akkor is érdekelt, mikor nem voltál velem - mondtam kaján elégedettséggel, majd megvontam a vállam.
- Kerek perec azt akartad kérdezni, bele vagyok-e zúgva a hasonmásba. A válaszom nyilván tudod. Ha bele lennék, már elszakítottam volna Salvatorétól. És nem veled ülnék itt, hanem nála lennék. Szóval nem, nem vagyok bele szerelmes. Néha szeretek belekavarni az életébe, hogy ne legyen már náluk minden amolyan rózsaszín álom. Remélem, megnyugodtál - billentettem félre a fejem, így nézve Erinre. - Van még más kérdés? Most használd ki az alkalmat. Ma nyitott könyv vagyok a számodra.

- Igen. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal nagyobb terveid vannak egy gyereknél. - bólintottam, majd mikor végigsimított lábamon, halványan elmosolyodtam, de már előre láttam, hogy egy tanácstalan, talán indulatos férfivá fog változni, ha meghallja a kérdésemet.
- A sorrend megfelel. És szóval... - köszörültem meg a torkomat. - A bálon nem kerülte el a figyelmemet, hogy a hasonmás és Salvatore kissé.. feszültebb viszonyba kerültek egymással. - fogalmaztam inkább szépen. - Nem volt nehéz utánajárni az okának, és kicsit megdöbbentett, hogy te és a hasonmás újra.. összegabalyodtatok. Tudom, a Petrova vér valamiért összekapcsolódik a te családoddal, és hatással vannak rád, de.. csak emiatt a "kötelék" miatt vonzódsz hozzá, vagy.. saját érzéseid is vannak iránta? - néztem a szemeit. Tudtam, hogy nem könnyű a kérdés, főképp mert néha én sem vagyok képes az érzéseimről beszélni. Hát még ő.. talán dühös lesz.