Láttam, ahogy az arca finoman szólva is eltorzul a pelenkázás ígéretére... Na igen, pontosan ezért nem akarom, hogy a részese legyen. Nem tudom, hogy van ez pontosan, de hogy elméletileg a férfiaknak kéne bátornak lenniük, és legszívesebben elmenekülnének egy kisbaba elől, ha dolog van vele... Hát... jó. Talán nekünk nőknek azért is könnyebb, mert ha már egyszer megszültük, akkor annál semmi nem lehet fájdalmasabb. Kivéve, talán ha elszakítanak bennünket, de ebbe most inkább nem gondolok bele.
- Nem, egyáltalán nem várok el tőled semmit - ráztam meg a fejemet. Most úgy őszintén, mit adhatna meg ő, amit én nem? Van pénzem, de ha meg is szorulnék, nem okozna gondot az igézés. A normális családot amúgy sem kapná meg soha egy vámpír anyával meg egy vérfarkas apával. - Ha akarod, akkor látod a gyerekedet, amikor akarod. Nem szabok neked határokat, még értesíthetlek is arról, hogy abban a pillanatban éppen melyik városban tartózkodunk. De nem akarom, hogy tudja, te vagy az apja. Mert csak fájdalmat okozna neki, ha gondolsz egyet, és nem leszel kíváncsi rá úgy évekig... - Könnyeztem. Most már komolyan nem fogom kibírni azt, hogy még most is ennyire változik a hangulatom. Soha nem ilyen életet képzeltem el az én kis angyalomnak. Vágytam egy majdnem normális családra, egy törődő apával, aki talán még hű társam is lehetne, de ezt elrontottam... A saját ribancságom műve, hogy végül egyedül maradtam. A konokságomé pedig, hogy nem is akarok apát őmellé. Majd azt hazudom neki, hogy egy kémcsőből született, mert már nagyon akartam őt... Kegyes hazugság, de inkább ez.

Csak megértve bólintottam a szavaira, minnél távolabb van a fickó, annál jobb nekem. Mindkettőnknek. Vagy hármunknak? - zavarodtam bele, de aztán igyekeztem is elengedni ezt az egészet. Most rohadtul nem a vérszívók és a farkasok szívélyes kapcsolatápolásáról volt szó.
Amint lerakta magát a fotelbe még egyszer odatévedt a szemem. A hasára. Nem volt kifejezetten kedvem azt bámulni, mégis valamiért azt tettem. Csak a következő szavakra kaptam vissza a szemem a szemeibe. De ahogy folytatta... Már leplezhetetlenül futott végig a hideg a hátamon, együltő helyemben.
Nagyot kellett nyelnem. Csak.. amíg kiüldözöm a fejemből, az előbb megjelent képeket, és igen, baromi nagy lélekjelenlétre volt szükségem, hogy ne rohanjak ki azonnal visítva a szobából. Mégis sikerült.. Valahogy.

- Khm.. - köszörültem megint torkot, de egyszerűen muszáj volt! Kellett! - És.. mi az amit vársz tőlem? - kérdeztem, de lehet hogy inkább valami kijelentésnek hatott. Oké, nekem sem volt álmaim melója, hogy egész életem hátralévő éveiben egy visító csecsemőt ápolgassak, de valami azt súgta, mégis csak lesz valami dolgom az egészben. Persze lehet hogy rosszul súgott. Meglehet. De mikor is lennék én a legboldogabb? Ha minél hamarabb eltűnhetek! Vagy talán mégsem...?

- A bátyámat már hetek óta nem láttam, ha erre vagy kíváncsi, tehát nem kell attól félned, hogy esetleg meg találna verni - jegyeztem meg, látva az arcán, hogy azért kérdezgeti, mert nem tudja, laposra verné-e a gyermekem apját, aki nem mellesleg megharapta őt. Mondjuk nem tudom, hogy ezen kívül találkoztak-e még valaha is. Nem beszélve arról, hogy Nevil (így hívják?) akkor éppen a holdra vonyított. Mialatt hagytam, hogy feldolgozza az információt, mely szerint csak miattam lenne veszélyben, ha lenne, helyet foglaltam a fotelben. Szándékosan nem a kanapén.
- Szóval Gabe küldött. Fogadok azért, hogy vállald a felelősséget - jegyeztem meg, egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Oké, amikor megláttam az ajtóban, még véletlen sem akartam ilyen "nemes" gesztust megengedni irányába, de a hormonok kiszámíthatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy végülis sikeredett az elképzelhetetlen. - Nem szükséges. Nem akarom, hogy azért legyél a gyerekem apja, mert rákényszerítettek. Én biztos nem fogom... Sőt, ami azt illeti, el sem tudnálak képzelni úgy, hogy szaros pelenkákat cserélsz - jegyeztem meg. Komolyan nem jelentek meg a lelki szemeim előtt olyan képek, ahol ő kisbabákat gondozna...

Csak néztem a szemeibe. Oké, jogos! Mégis csak feszülten bólintottam amikor félre állt, és szemem közben pásztázva a hátteret, keresve a csapdát, a lehetőséget, hogy az a dráágalátos bátyja csak arra vár, hogy belépjek, és egy pillanat alatt cincáljon darabokra.
Nem jött be. És nem is igazán tudom, hogy ennek végül is örültem e, de tény ami tény, nem kéne ilyen hamar elharapni a diplomáciás kapcsolatot. Szó szerint...

- És aaa... bátyád? - kérdeztem csak úgy lazán megemlítve, ahogy a mutatott irányba tartottam, és még mindig feszült tartással raktam le magam arra a kanapénak nevezett izére. Nem mintha féltem volna, neeeem.. már rééég megtanultam megvédeni magam, ha máskor nem akkor az elmúlt hetekben, de... Mindenesetre azért.. érdekelt. Mindig tudd, merre van az ellenséged!

Egy kissé kellemetlenül éreztem magamat, amikor a hasamat bámulta. Oké, ez egy teljesen normális reakció akkor, ha valaki egy terhes nőt lát, de az övé egy kissé elnyújtott volt. Mondjuk ezt is megérthettem, elvégre ő volt az apa. Legalábbis egyre biztosabb voltam benne. Egy ideig hagytam, hogy nézzen, és már lassan kezdett elfogyni a türelmem, amikor végre kinyögte, hogy Gabe küldte. Nem volt meglepő, Gabe említette is, hogy majd elbeszélget vele. Na igen, képzelem hogyan beszélgethettek el.
- Tudod, nem kéne beengednem téged. Az én lakásom, és veled ellentétben én nem engedek be egy vadidegent, csak mert szexin tudja riszálni a hátsófelét - emlékeztettem a legelső találkozásunkra, amikor szinte tálcán kínáltam magamat neki, hogy aztán majdhogynem megöljem őt a véréért. - De azt hiszem, jobb, ha most beszélünk. Már csak azért is, mert a bátyádat ismerve, nem örülne, ha sikertelenül járnál - álltam félre az útból, hogy bejöhessen. Eyalt szándékosan nem említettem meg. Hónapok óta nem láttam... És hogy haza sem tolta a képét, az már egy kicsit sok volt, pedig tudta, hogy jelen pillanatban nem fogom őt kihúzni a szarból.
Miután bejött, becsuktam mögötte az ajtót, majd a nappali felé mutattam, hogy esetleg menjen oda a kanapéhoz, és foglaljon helyet. Majd én is követem később...

Nagyon lassan tévedt le a szemem. Furcsa volt. Nem mondom, hogy még nem láttam nőt terhesen, sőt, ott volt Gabe csaja.. az a szőke, aki későb.. áh, de ez most nem is lényeges. Mégis még mindig azt a kidudorodást bámultam, és próbáltam felfogni azt a tényt, hogy ezt én csináltam. Néma volt a csend. Valahogy idekinn se zúgott se porszívó, se krehácsolás a háttérben, mintha valaki járna erre, de az én szám, még mindig nem tudta mit is mondhatnék. Na igen. Most válnak a tények, valósággá a szememben.
Az első ami az eszembe jutott, hogy.. "biztos, hogy az enyém?" Mert ugye.. nem úgy nézett ki mint aki nagyon is megválogatja mikor-kivel, de aztán a szemeibe pillantva jobbnak láttam mellőzni az ilyen kérdéseket. Nem kell a balhé.

- Khm.. – köszörültem meg a torkomat- Gabe mondta, hogy.. – fagyott itt el is a dolog vége, egyedül a felemelkedő kezem, ami arra a gombócra mutatott, jelezte hogy igenis, megértettem, csak éppen ez… nem is olyan könnyű.. Sőt! Rohadtul nem könnyű nekem! – Szóval gondoltam benézek, és… beszélhetnénk... – folytattam tovább az előzőhöz hasonló nyögvenyelősséggel, de nem mondom, hogy életem legpompásabb pillanata volt. Na aaaz igen! Amikor ott a mosoda falán kívül, deeee…

- Bemehetek?– kérdeztem félig lecsapott pillantással, már csak a háta mögé mutatva a sötétbe, nem kevésbé habókosan. – Már ha a bátyád nem akar épp péppé verni. – világítottam rá a tényekre, és reméltem, hogy mázlim lesz és pont most nincs itt, mert ha mégis, akkor húhúúúú.. lesz itt probléma még dögivel! És lefogadom, hogy még vér is fog folyni…

A csöngetésre ébredtem fel, és egy kissé morcos képpel gondoltam arra, hogy már megint a legjobbkor zavarnak a hotel személyzetéből. Komolyan, ki fogok tenni egy ne zavarjanak táblát, mert ez már egyenesen idegesítő. Lassan kikászálódtam az ágyból - csak ekkor tűnt fel, hogy utcai ruhában aludtam - és emberi sebességgel az ajtóhoz kászálódtam. Nem akartam túl gyors lenni, mert ki tudja, mi árt a babának, és mi nem. Bár én nem vagyok normális, ő még lehet az, és most ez a fontos, ehhez azonban viszonylag normálisan kell élnem. Vagyis semmi ölés, semmi pia, semmi cigi, semmi önpusztító tevékenység. Egyedül a vért hagytam meg, de csak azért, mert az fontos táplálékomul szolgál.
Az ajtót azért a kelleténél gyorsabban nyitottam ki, és amikor megláttam a vendégemet, akkor a legelső reakcióm az volt, hogy vissza is csaptam. Hát ez meg hogy a francba talált rám? Életemben kétszer találkoztam vele, és noha ő a gyerekem apja, nem akartam, hogy különösebben részt vegyen az életében. Csak elrontaná az én kicsi hercegemet vagy hercegnőmet. Igazából egy hercegre vágyom... Aztán eszembe jutott, hogy talán Gabe küldte. Talán még meg is fenyegette, hogy ha most nem beszél velem, rosszul jár. Gabe pedig nem hagyná szó nélkül, ha bántani akarna engem vagy a kisbabámat. Tehát ismét kinyitottam az ajtót, de a mosolyt sehogy sem sikerült ráerőltetnem az arcomra. Ez van, a képe még mindig irritál. Mondjuk az a mosodai emlék... hm. Talán mégsem annyira.
- Mit akarsz? - kérdeztem tőle fagyosan. - Jelen pillanatban nincs kedvem ellátni a bajodat, remélem megérted az okát -mutattam magamra.

(Gabe szobája)

Nagyjából tudtam az utat, bár igaz, hogy Gabe az utóbbi hetekben rendesen belém verte. Kész tények elé állított! Megteszem.. beszélek vele.. vagy eltűnök a fenébe, és mostantól csak magam tartom magamnak a seggem. Ő nem segít többet, letagadja hogy ismerem, hogy az öccse vagyok, a testvére, és közben egy aljas.. mocskos féreg! Jó tanulmány volt. Azt hiszem ez is hozzásegített. Egész úton fölfele azon járt az eszem, hogy ha a csaj nekem támad, mit teszek. Nem, meg nem ölhetem! A gyerekem anyját? SOHA! Előbb döglöm meg.. Persze jól tudom, hogy ez több, mint könnyelmű kijelentés lehetett, de reméltem, hogy tényleg képes is leszek így dönteni. Mert így.. helyes! És mert a bátyám tanította ezt nekem...

Az ajtó előtt állva, felemeltem a kezemet. Csak halkan kopogtam be, nem adtam neki túl nagy indulatot, így is elég.. kellemetlen meglepetés lesz, nem akartam még tetézni a dolgokat. Aztán vártam. Bármeddig. Jól tudtam, ha kell, idebetonozok, mint a cövek, de ezt el kell intéznem. Egyrészt mert én akarom.. és mert így tisztességes.

/Vicky szobája/
Fáradt voltam... Igen... De legalább megtörtem azt az összekötettést, ami egyébként is inkább terhes volt, mint ésszerű. Hülye ötlet volt megkötni, de akkor jó ötletnek tűnt. De mindegy is, az a lényeg, hogy végre nem kell attól tartanom, hogy valami hülyeséget csinál. Pont rá kellett gondolnom, amikor SMS érkezett tőle, melyben tudósított, hogy itt van a városban. A válaszom pedig tömör és lényegre törő volt. "Én meg a hotelszobánkban. HA akarsz, hazajössz, de fáradt vagyok. Tudod... terhes nők". Miután elküldtem az üzenetet, ledőltem az ágyba, és elég hamar elnyomott az álom.

Egy idő után hangokat hallottam, de nem különösebben törődtem velük. Az a beszélgetés csak Lexire meg arra a fickóra tartozott, és feleslegesnek találtam, hogy kimenjek, és ott rontsam a napot. Na meg persze... A másik vámpír valószínűleg lát, és lassan kezd eléggé feltűnni, hogy hamarosan anya leszek. És nem vagyok kíváncsi az esetleges barbár nézeteire a gyerekekről meg a vámpírokról. Bár... valami azt súgta, valószínűleg nem lenne olyan. Mindenesetre, nem sokkal az után, hogy elmentek, én is felkeltem, hogy körbenézzek a konyhában. Lexi levele hamar feltűnt, elolvastam hát. A betűi elég nagyok voltak, néhol egybe is folytak, de nagyjából ki tudtam bogarászni, hová ment, és mit csinál. NA meg hogy esetleg még összefuthatnánk máskor.
Ezek után magamra kaptam egy bővebb és melegebb ruhát, és úgy döntöttem, teszek egy sétát a környéken. Az sosem árt meg, és talán összefutok egy boszorkánnyal is, aki meg majd segít nekem abban, hogy a hónapokkal ezelőtt létrehozott, Eyal védelmére szolgáló összekötetést megvédje, mert ez most csak árthat nekünk.
/Hotel/

- Nem, még nem csináltam ilyet. Ahogy te sem voltál még vaksi - mondtam tréfálkozva, majd óvatosan beültettem őt a kocsiba.
- Minden oké? - szálltam be a másik oldalon, és bekötöttem a biztonsági övét. - Indulhatunk, ugye? - kérdeztem aztán, és olyan óvatosan adtam gázt, mintha a gyerekeim ültek volna a hátsó üléseken.

(Salvatore birtok)

Elfogadtam Damon karját, mikor nekem nyújtotta, és hálásan követtem útmutatását.
- Nem baj, én sem gyakoroltam még túl sokat - válaszoltam, és engedelmesen, óvatosan lépkedtem, amerre vezetett, köztük lefelé a lépcsőn is. Egész ügyesen leértünk, legalábbis nem törtem a nyakam, így mondhatni sikeresek is voltunk, aminek igazán örvendtem.
- Igyekszem - mondtam, kinyújtva szabad kezem, hogy tapogatózva navigáljam magam, köztük a fejemet is, így sikerült nem bevágni sehova.
- Kár hogy egy vicc-írót sem ismerek, erről nagyon jókat lehetne alkotni - forgattam meg szemeim, az akadály legyőzése után. - Biztos nem csináltál még ilyet? Ügyesen vezetsz. Sokkal jobb vagy mint én a saját vezetgetésemben. Melletted még meg se botlottam, tisztára sikerélményem van melletted - mosolyogtam elégedetten.

- Jól van - bólintottam, jelezve hogy mehetünk, aztán rájöttem, hogy nem látja, hát kimondtam hangosan is.
- Indulhatunk - nyújtottam oda a karomat. - Bocs, ha kissé béna vagyok, de ilyet még nem csináltam - dünnyögtem. - Óvatosan. Tíz lépcső visz le az előtérbe. Számoljuk, jó? - mosolyogtam, de szerencsére gond nélkül leértünk.
- Vigyázz a fejedre... - intettem Lexit az ajtónál.

- Igaz - helyeseltem, és visszaültem a helyemre, majd amint a kezemben éreztem a cuccokat, felügyeskedtem a lábamra a cipőket, aztán kitapogattam a pulcsi címkéjét a nyakában, így meglett a háta, és nem vettem fel véletlenül sem fordítva.
- Köszönöm. És ha elég alaposan szimatolok, talán a barátnőitektől is találhatok ottmaradt ruhákat? - kérdeztem kuncogva, tudván hogy azok a hölgyek akik oda betévedtek, ritkán mentek el, vagy ha mégis, akkor valószínű igézve, így nem szedelőzködtek. Mondjuk ha választani kell egy hulla felsője, és Damon pulcsija közt, nem habozok, és hát... Stefan ingeit korábban is viseltem már. - Azt hiszem boldogulni fogok. És ha... mégsem, akkor leülök oda ahol vagyok, és hívom a segélyvonalat - nevettem, ezzel többek közt őrá és Sarah-ra utalva, de... mondjuk nem hülyeség, ha segítség kell, hívok valami szolgáltatót valamilyen indokkal, vámpír vagyok, de vak is, és sok a jószívű ember. Minden megoldható csak akarni kell.
Mikor megvoltam, felkeltem, és hát kb. úgy álltam ott, mint aki kész van. Végülis azt hiszem meg is voltam.
- Kész vagyok - mondtam csak ki, hát mégis így a biztosabb, jelezni, hogy megvagyok, és nincs más kínom-bajom. Ha már így magamhoz rángattam Damont, legalább ne húzzam az idejét. Biztosan siet a családjához. Végezetül fogtam a cetlit, amit még akkor firkáltam, amikor Damon-t vártam. Bár nyomtatott betűkkel és kissé (nagyon) tuti csúnyán írtam, de legalább a lapon maradtam. És reméltem jól is írtam. Leírtam Sarah-nak hogy elmentem a barátommal, de köszönöm a segítségét, és remélem nem bánja ha majd még felhívom. A cetlit pedig a dohányzóasztalra tettem, ahol biztos megtalálja majd.

- Egyszerűbb, ha idehozom a holmidat - mondtam, és nemsokára odanyomtam a kezébe a cuccait, majd kissé arrébb álltam.
- Hát, sok holmid nincs. Reméld, hogy amit a Salvatore házban hagytál, azt még nem ették meg a molyok - vigyorogtam. - De van ott néhány pulóverem nekem is, Stefannak is. Meg farmerok, ilyesmi - vontam vállat. - Ideiglenesen el tudsz velük boldogulni. Majd előkészítek egy szobát a földszinten, onnan könnyebb lesz a közlekedés. Legalább a lépcsőkön nem gurulsz majd le.

- Nem, nem hiszem hogy zavarná, kínálta is hogy ha szomjas vagyok, igyak csak - feleltem, miközben hallottam hogy Damon feláll, és figyeltem miként motoszkál tovább. Hallottam egy ajtót nyílni, nyilván a hűtő, aztán pedig ugyanazt csukódni is. Lassan felálltam a kanapéról, és a hangok irányába fordultam, de nem mozdultam a helyemről, jobbnak láttam nem elcsámborogni a biztos pontról.
- Hát hogy őszinte legyek, csak a cipőmet és a pulcsimat hagytam a szobában, mást nem hoztam magammal a szellemlétből, csak így vagyok ahogy látsz. Szóval... nem kell pakolni - feleltem, és bár felemeltem a kezem hogy az említett szoba felé intsek, de... nem tudtam az irányt. - Öhm... a nyitva hagyott ajtó vezet oda ahol aludtam, ha odakísérsz, fel tudok öltözni - bólintottam, kinyújtva előre a kezem, az volt a legegyszerűbb.

- Nagyszerű! - csaptam össze a kezem. - Akkor valószínűleg az sem fogja zavarni, ha néhány véres tasakot kölcsönveszünk tőle. Nyilván tart itthon, nem? - álltam fel, és némi matatás után kiszolgáltam magunkat a hűtőből.
- Jól van Lexi. Hol vannak a ruháid? Bepakolom őket, aztán... ugye egyedül is fel tudsz öltözni? - kérdeztem némileg zavarban. - Mert ha igen, akkor utána mehetünk is a birtokra.

- Akkor jó, megnyugodtam. Elég rémisztő gondolat lenne, csak úgy végigülni, hogy valaki kinyomja a szemem... - mosolyogtam én is, mert éreztem Damon hangján hogy Ő is így tesz. Persze ha valaki biztosra mondaná hogy ezáltal visszakapom a látásom, akkor vállalnám, de azért zsákbamacskát nem játszanék, el tudtam képzelni, mennyire fájhat a dolog...
- Megköszönöm ha megkérdezed Őt, reménykedhetünk-e. Végülis Ő volt a feltámasztóm, ha Ő nem tudja a választ, akkor senki. Akkor biztos hogy bele kell törődnöm a nem látásba...
Nem tudtam mihez kezdenék a vak örökkévalósággal, bár amilyen sűrűn én kipurcanok, lehet nem is lenne az olyan öröklétű. Tőlem aztán minden kitelik, ahogy a szerencsémet látom, egyszer fent. aztán nagyon-nagyon lent.
- Igen, Sarah magunkfajta. Kicsit öregebb, de kedves. Tegnap este megmentett, mikor majdnem kisétáltam egy autó elé. Aztán elhozott ide, és szállást adott éjszakára - meséltem. - Még a szobájában van, nem akartam felzavarni.

- Kétlem, hogy ilyen radikális eljárásra szükség lenne - mosolyogtam. - De szerintem reménykedni lehet benne. Esther jó ismerősünk, megkérdezem majd, hogy tud-e mondani valami biztatót. Legalább tudjuk, a közeljövőben mire lehet számítani - mondtam vigasztalóan. - Ki ez a Sarah, akinél most vagy? - kérdeztem aztán halkabban. - Magunkfajta?

- Köszönöm, Damon, borzasztóan hálás vagyok, hogy ennyit... segítesz nekem - mondtam meghatottan. S reméltem, Elena sem fogja bánni, hogy a férje ennyit segít nekem, azt hiszem nem nagyon tudnék kezelni egy féltékeny vagy haragos, várandós feleséget. Olyanokkal amúgy sem volt még dolgom, és... hát nem is akartam rontani a kapcsolaton Elenával, a macska után azt hiszem úgysem voltam a kedvence...
Kissé zavarodottan hallgattam Damont, és... fájdalmasan szisszentem egyet a szemkinyomós részre, mert már kezdtem félni, hogy azt akarja mondani, hogy talán megoldás lenne ha kinyomnánk a szememet... De aztán megnyugtatóbbá vált a magyarázat, és... el is gondolkodtam a dolgon.
- Ez logikusnak tűnik... - biccentettem oldalra a fejemet kissé, és alsó ajkamba harapva gondoltam át. - Jó lenne, ha így lenne velem is. Habár nem tudom, hogy rám igaz-e, mert hát velem ezt boszorkányok csinálták, vagyis... lehet hogy kivédték nehogy meggyógyulhassak. Mondjuk az már tényleg szemétség lenne. Szerintem jót nevetnek ám rajtam. Lehet unatkoztak, azért kaptam ezt. De... lényeg a lényeg, hogy ez egy reménysugár, és... de jó is lenne látni - húztam el a számat egy félmosolyra. - Szeretnék még látni, talán ha azzal jöttél volna, hogy nyomjuk ki a szemem, hátha meggyógyulva nő vissza, még lehet abba is belementem volna... - megborzongtam a gondolatra -, bár abba nehezen. Nem szívesen vállalnám a procedúrát.

- Szívesen elviszlek Lexi, és maradhatsz, amíg jólesik - mondtam. - Ha jól emlékszem, néhány ruhád van ott, de majd veszek is párat. Elena biztos nem fogja ellenezni - mondtam, aztán valami szöget ütött a fejembe.
- Lexi - mondtam kissé felvillanyozva. - Talán ez jó pont. Úgy értem, hogy vámpírként jöttél vissza. Emlékszel rá... vagyis nem, hiszen te akkor már nem éltél... Pearl egyszer kinyomta mindkét szemem. És mint látod... vagyis nem látod... szóval, de láttad.... - zavarodtam bele teljesen - szóval, mégis megvan mindkettő. Beletelt két napba, de a vámpírok gyors gyógyulása visszaállított mindent az eredeti állapotába. Lehet, hogy nálad is működik majd a dolog! Talán kissé több idő, mert ez nem hétköznapi állapot, de szerintem idővel látni fogsz. A szervezeted meggyógyítja önmagát - mondtam teljes hittel.

- Egyetértünk - helyeseltem, mikor Damon megszorította a kezem. Jólesett a mozdulat. Hálásan pillantottam feléje (remélem feléje), és lassan ingatva a fejem, gondolkodtam a kérdésein. Csupa jó kérdése volt, olyanok amik az én fejemben is meg-megfordultak már. Csak még válasz nem volt olyan sok.
- Igen, oda szeretnék. Gondoltam, hogy téged könnyebb megtalálnom mint Stefan-t, és... mégiscsak illik megkérdeznem, merthogy már élő vagyok. És... hát az sem mellékes, hogy nélküled, aligha találok oda. Szükségem volna rád hogy elkísérj - mondtam el a másik dolgot is, amiben szükségem van Őrá. És amiben rajta kívül másra nem tudok számítani.
- Vámpír vagyok. Igen, ezt kifelejtettem a "viccmesélésből", a másik humoros része a történetnek. A világtörténelem első vak vámpírja ül veled szemben. Én leszek a sztár a rekordok könyvében - próbáltam meg egy viccel oldani a kínos és gázos helyzetet. Igen, én is éreztem, hogy vékony jégen állnak a tervecskéim, de hát koldus nem válogat, valamiből el kell kezdeni építkezni. - Őszintén szólva, mindent még nem gondoltam ki. Előbb szállás kellett. Ha megtanulok tájékozódni... remélem sikerül megtanulnom, hogyan támaszkodjak a többi érzékemre. Ha az sikerül, akkor megkezdhetem megtanulni a vámpírság előnyeit így használni... Régebben is igézéssel boldogultam, ha megtanulom hogy így hogyan tudok igézni, akkor ez is meg lesz oldva... - Én magam is éreztem, hogy kicsit túl sok a "ha" a szövegemben, a tervem hézagjairól nem is beszélve, de... valahogy el kell indulnom. - Tudom, vannak hézagjai dolognak, elég nagyok, de... de meg kell tanulnom ellátni magam, és... az embernek minden akkor megy a legjobban ha rá van kényszerítve a dolgokra.

- Csókoltatom a halott boszorkákat - morogtam, együttérzően megszorítva Lexi kezét. Már épp fel akartam ajánlani, hogy egy darabig ellehet nálunk, mikor kibukott belőle a birtok ötlete.
- A Salvatore birtokra akarsz menni? - kérdeztem. - Lexi, bármikor mehetsz, akár a megkérdezésem nélkül is. De... ez tényleg jó ötlet? Lehet, hogy ismered, ez tény. Talán nem szerzel be egy lábtörést is, azt is aláírom. De ki fog rólad gondoskodni? Vásárolni, hiszen enned kell, nem? Feltéve... ha emberként jöttél vissza. Tényleg, mi vagy most? Emberi lény, vagy vérszívó? - kíváncsiskodtam. - De bármi is, kell valaki, aki gondoskodik rólad. Én megteszem, egy darabig. De ott a családom, és Elena nemsokára teljesen rám fog szorulni, ha már nem tud mozdulni majd Emma miatt. Hogy fogsz boldogulni, Lexi?

- Ööö... nem tudom, Klaus-t nem ismerek. Csak ezt az Esther-t. De neki hálás vagyok. Csak a többi boszira pikkelek, akik már hullák. Ha a halottak tudnak csuklani, akkor Ők most mást sem tesznek. Emlegetem őket, ahányszor csak nekimegyek valaminek - nevettem el magam kissé, az abszurd elképzelésre, ahogy a szellembanyák csukladoznak, ahányszor én emlegetem őket. Ettől aztán biztos még jobban szeretnek.
- Jól, igen, tökéletesen érted - bólogattam Damon kérdésére, és egy kis sóhajjal vontam meg a vállam a szavaira. - Ne mond ezt, ha nem ölsz meg, akkor most nem lennénk... hát barátok. Szóval nem a te hibád. Ez inkább az enyém, én mondtam hogy bármi is lesz, vállalom - böktem magamra. - Nesze nekem. Jól vigyázz mit kívánsz. Szellemként engem nem látott szinte senki, most pedig, én nem látok senkit. Vicces szitu, olyan filmbe illő... - mosolyogtam, bár ez némiképp kesergős mosoly volt, nem az az igazi. Még nem sikerült eldöntenem melyik a rosszabb... A szívem és a fájós lábam vitatkoznának a témában.
- Hát... nekem igazából... egy szállásra lenne szükségem - nyögtem ki kissé vonakodva, mert azért zavarban voltam. - Meg kellene tanulnom, tájékozódni, boldogulni, egyebek, így vakon is. Ehhez olyan hely kéne, amit ismerek, tudom mi hol van, nem megyek neki folyton a dolgoknak, és nem tévedek el... Állandó otthonom már előzőleg sem volt régóta, hisz főleg utazgattam, de... A Salvatore birtokot jól ismerem, sokszor jártam ott Stefan-al, a múltban és a még távolabbi múltban is. Gondoltam, ha... te már úgysem laksz ott, Stefan meg el van tűnve, talán megengednéd, hogy ott szálljak meg. Ha nem lomtalanítottatok, talán még pár cuccom is ott van... és ismerős hely, meg... biztonságos. Ilyenre lenne most szükségem... - magyaráztam bátortalanul.

Még mindig hüledezve bámultam, így csak töredékét fogtam fel annak, amiket mondott, de azért a lényeg megragadt.
- Esther? - nyitottam ki a szemem úgy, hogy már csaknem lapostányér nagyságúak tűntek. - Klaus anyja? - hallgattam aztán el. Mintha olyan sok Esthert ismernénk, aki még boszorkány is...
- Szóval.. élsz, de nem látsz. Ugye jól értem? - kérdeztem. - Lexi... - sóhajtottam. - Az én hibám az egész. Ha nem öllek meg annak idején, akkor... most ez az egész nincs - ráztam a fejem. - Kérj tőlem bármit. Nem fogok nemet mondani rá. Ennyivel tartozom neked.