Elég furán érintett, ahogy lehajolt tanulmányozni minket, mintha csak cirkuszi majmok,vagy laboratóriumi tenyészállatok lennénk és ... Már épp szólni terveztem neki, mikor kiegyenesedett és betessékelt minket.
Hogy én miből is gondoltam, hogy Emily nyugton marad, fogalmam sincs.. Már indultam volna utána, mikor észhez tértem, hogy legalább így lesz pár percem kettesben Sarahval... Már ha nem kap azonnal infarktust, ha meglátja, hogy Emily a kicsiÉn-t pesztrálja.. Azt is meg kellett volna terveznem, hogyan adagolom neki be a dolgot, de ehhez már túlontúl késő van. Addig azonban átrágtam magamban néhány lehetséges verziót, és azon agyaltam, vajon most is úgy reagálna rá, mint a jövőben viszonyul a dolgokhoz?! Mert akkor rohadtul nem lesz könnyű dolgom..
Hamarosan egy tálcával tért vissza, amin ha jól láttam limonádét és csokis sütit egyensúlyozott, én meg akaratlanul is felnevettem. Hát persze.. Még nem tudja, hogy miket nem fogok szeretni. A limonádéját például száz év múlva se..
- Will vagyok.. - mutatkoztam be végül és nagyon sóhajtva léptem közelebb. - William Cortez Lestwick... Szia Anya... - erőltettem meg magam egy cseppet, hogy kimondjam és vártam. Tudok jobbat? Kétlem..

Vártunk... szerintem még elég keveset, Will szavaiból kivéve szerinte túl sokat. Nem értem mit hitt. Ha nincs is itthon, akkor is várni fogunk rá, itt helyben. Órákig, napokig, tán még hetekig is képes lennék, de ne higgye azt, hogy csak úgy feladjuk! És felesleges is lett volna, mivel Sarah már meg is jelent az ajtóban. Meglepően ugyanúgy nézett ki, mint eddig, de hát mit vár az ember egy vámpírtól? Bár egy kicsit furcsán nézett ránk, főleg amikor Will azt mondta neki, odabent majd mindent elmagyarázunk. Szegény... már előre sajnálom. Mindig is sajnáltam, és amikor Will összeveszett vele, sokszor én tartottam benne a lelket. Most viszont elég gyanakvó, tekintve hogy leguggolt hozzánk, és egy darabig vizsgált bennünket valamiért, mielőtt beengedett volna magához. Aztán elvonult azzal az utasítással, hogy majd hoz nekünk valamit... Hahaha, ha komolyan azt hiszi, hogy engem képes leültetni a fenekemre, az azt jelenti, hogy még nem ismer, ami ebben a korban még nem is csoda. Kíváncsi voltam Willre babaként. Hiába láttam róla képeket, az nem olyan, tudni akartam, mennyire édes kisfiú is volt ő valójában... Szóval ahelyett, hogy leültem volna, a társam felé fordultam, arcomon angyali mosollyal, amiről pontosan tudom, mennyire is átlátja azt.
- Olyan kíváncsi vagyok! - sóhajtottam fel, majd egy vigyort megeresztve elindultam arra, amerre a hálószobát sejtettem.

Annak ellenére, hogy azt mondta a kisfiú, hozzám jöttek, egy kicsit furcsán néztem rájuk. Miért keresne engem két kisgyerek? rejtély... meg lennének igézve? Bár az is értelmetlen, először arra gondoltam, szóval leguggoltam hozzájuk, hogy egy vonalba kerüljek velük, és pár másodpercig a szemüket figyeltem. Nem úgy tűnnek, mint akik meg vannak igézve... egyáltalán nem. Képzeletben a fejemet vakargattam, de mivel a kisfiú azt mondta, odabent mindent elmondanak, inkább felálltam - a kelleténél talán gyorsabban - és félreálltam az ajtóból, hogy betessékeljem őket. Van itthon egyáltalán valami gyereknek való kajám? Némi csokis kekszre emlékszem, bár lehet hogy azt még akkor megzabáltam, amikor terhes voltam... Ööö... igen. Elég sok emberi ételt felhalmoztam, aminek végül a felét sem ettem meg.
- Üljetek csak le a nappaliban... mindjárt hozok nektek valamit, rendben? - kérdeztem, és már el is tűntem a konyhában, mielőtt válaszolhattak volna. Ez egy elég furcsa helyzet... csak tudnám, mihez fogok kezdeni két kisgyerekkel. Remélem nem maradnak a nyakamon, mert egyelőre Will gondozásába kéne belerázódnom, szóval nem tudnék figyelni rájuk.

Azt hittem többen fognak bámulni minket, hogy csak úgy sétafikálunk a nyílt utcán, kettesben, mindenféle szülői felügyelet nélkül, de úgy tűnik a szerencse mellénk állt, egyetlen ember sem meredt ránk értetlenkedve. Mintha ez tök normális dolog lenne. Vagy lehet, hogy csak én érzem magam hülyén, ebben a helyzetben? Visszajöttem a jövőből a szerelmem után, és most meglátogatom az anyámat, akivel nem is olyan soká megromlik majd a kapcsolatom és a színéről se akarok hallani.. Nem mellesleg látni fogom a baba-önmagamat.. Azért ez egyszerre sok. Nem is csoda, hogy csak álltam kukán az ajtaja előtt és bámultam a faerezetet. Most még hátraarcot vághattam volna, de persze Milly ebben is megakadályozva, bekopogott. Add, hogy ne legyen itthon..
- Nincs itt, mehetünk is... - vágtam rá túl korán, és tudtam, hogy ennyivel nem érem el, hogy ne kelljen szembenéznem vele, pláne, mivel már nyílt is az ajtó.. A rohadt...
Teljesen és tökéletesen ugyanúgy nézett ki, mint az én időmben, bár, mintha egy kicsit kialvatlan lenne..
- Szii-iiaa. - nyújtottam el a köszönést meglepettségemben, mintha valami idióta lennék, pedig aztán koromhoz képest... Na mindegy.. Mit is keresünk itt? A jövőbeli barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassam az anyámat, úgy 7 éves formának tűnő testben.. Nem értem miért kellene elhallgatnom az igazságot, csupán egyetlen oka van annak, hogy ezt mind nem zúdítottam a nyakába. Emily. Ha ezt most is elcseszem, pontosabban, ha most én cseszem el, akkor... Neeeem akarom megtudni, mivel áll elő.
- Hozzád jöttünk... Minden elmesélek.. Bent.. - válaszoltam egyszerűen, és előrébb léptem, jelezve ezzel, hogy a továbbiakat nem a folyosón tárgyalnám meg vele.

Will meg én pár napja jöttünk haza a kórházból, és azóta egyedül én gondozom őt. Az első napon furcsa volt... kedvem támadt visszarohanni a kórházba az egész rémisztő, gyermekgondozási dologgal, aztán valahogy belerázódtam. Will meg én... Csodálatos volt. Már csak az hiányzott, hogy végre rávegyem magam, és az apjának is írjak, megszületett a várva várt kisfia. Vagyis... nem tudom, mennyire várta, de úgy tűnt, érdekli, és megérdemli, hogy részt vegyen a fia életében, már amennyire szeretné.
Arra lettem figyelmes, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Na hát ki lehet az? Nem vártam senkit, főleg mert még alig tud valaki a fiamról... Ilyen gyorsan meg nem terjedhetnek a hírek. Willt letettem a bölcsőjébe, hiszen ha bármi is történik vele, azt azonnal meghallom, és az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam. Nos, minden volt, csak az nem, amire számítottam. Két, teljesen ismeretlen kisgyerek várakozott rám, az egyik fiú volt, a másik lány. Talán árulnának valamit? De nem látok náluk semmit, más okot meg nem igazán tudnék mondani arra, miért vannak itt. Eltévedtek volna? Azt sem hiszem... a kislány ragyogó szeme, de még a kisfiú arca is arról árulkodott, nagyon is jó helyen járnak.
- Öhm... sziasztok! - köszörültem meg a torkomat. Kisgyerekekkel nem lehetek bunkó! Szóval a ti mégis mi a francot akartok nem éppen kedves megszólítás... - Szabad tudnom, miért vagytok itt? - érdeklődtem.

Pontosan tudtam, merre lakott Sarah azokban az időkben. Vagyis inkább ezekben. De jártunk itt néha, amíg el nem költöztünk. Párszor még azután is, de akkor már fogalmam sem volt, mi értelme a múltba visszaköszönnie. Sarah persze mindig is ilyen szentimentális volt... legalábbis amióta én ismertem. Anya meg Emma sokat meséltek a közös kalandjaikról, meg arról, hogy ő testesítette meg a két nő összegyúrt változatát... Volt benne könyörület, ugyanakkor imádott gyilkolni, ha kellett. Egyszerre volt jó, és gonosz, de ő volt az, aki mindenkinél jobban vágyott egy kisgyerekre. Aki az életét is odaadta volna, mégsem teljesült az álma, meglehetősen sokáig. Kár, hogy ezt az álmot egy farkas teljesítette. És kár, hogy anyámnak sok ellensége van. Fenbée a véletlenekkel! Willre néztem, aki szemmel láthatóan nem mert, vagy nem akart kopogni... úgyhogy én tettem meg a lépést, és apró kezeimmel párszor megkocogtattam a bejárati ajtót. Vámpír, úgyis meghallja.

Lassan elérkezett a bál napja, és pontosan ekkor ért ide az általam kirendelt szabó az egyedi tervezésű ruhámmal, amit még a pocakomra is szépen rászabott. Szerettem, ha valaki kézzel varrt, mert az olyan egyedi... És a régi korokat idézte fel bennem. Imádtam a polgárháború utáni Amerikát: noha sem a déliek, sem az északiak nem nézték el egyhamar a sérelmeket, az emberek azért imádták a bálokat, és néhány nagyobb estélyen igazán jól mulathatott egy olyan fiatal lány, mint én.
Ezért is imádom a bálokat, meg azért, mert úgy néztem ki a ruha felvétele után, mint egy igazi hercegnő... Viselős hercegnő, aki a kis herceget várja. A hajamat szintén rábíztam egy fodrászra, aki hamarosan egy gyönyörű kontyot varázsolt belőle. Alapból hozzá vagyok szokva, hogy az emberek szépnek tartanak, de amikor a munka végeztével belenéztem a tükörbe, én magam is elámultam. Ez igen!
Lassan pedig ideje lesz indulni a bálra...
/Lockwood-birtok/

Miután Nevil elment, ígéretemhez híven szinte azonnal megrohamoztam az ágyat, és nem sokkal később már el is nyomott az álom... Legalábbis nem igazán emlékszem, hogy gondolkodtam-e előtte, vagy csináltam-e valami értelmeset. Egyszerűen... kifulladtam. Talán a baba miatt, de ő mindenesetre nyugton maradt végig, mintha ő is belefáradt volna a korábbi intenzív rugdosásba. Különben nagyon furcsa álmom volt...
Visszatértem a régi falumba, emberként. Gyönyörű voltam, istenítettek, a parasztjaim gyűlöltek, én viszont őket, de a környék gazdagjai imádtak. Eyal halott volt, és tudtam, hogy amiatt a parasztcéda miatt... Egyedül voltam, teljesen magányosan, annak a személynek a feleségeként, akihez anyám hozzá akart adni. Nem szerettük egymást, ő csak eltűrt maga mellett, és néha megdugott, ha úgy tartotta kedve. Így lettem terhes akkor is. És vártam rá, reménykedtem benne, hogy felpezsdíti az életemet, és célt ad azzal, hogy én nem akarom elkövetni anyám hibáit... Érdekes volt, mert az álom inkább hatott egy mi lett volna, ha dolognak, és teljesen átéreztem az akkori énem helyzetét. Mindenem megvolt, és ez nem tett boldoggá...
Aztán eljött a nagy pillanatom, és a baba egészségesen született meg. Csak én... Csak én haldokoltam. Kimerített a szülés, ráadásul az a kuruzsló is félrekezelt valamit. Akkor váratlanul megjelent Eyal, és azt hittem, a túlvilágra akar vinni, amikor megjelent, és azt mondta, nem fog fájni. De nem ez történt. Átváltoztatott, és innentől az életem úgy alakult, mint korábban. Az álom-látomás pedig véget ért, én pedig felriadtam. Csak egy rossz álom, igazából sem a babám, sem én nem vagyunk veszélyben...

- Viszlát.. - beszéltem én is valami fojtott mosollyal a szemeibe, és egy nagy levegőt véve léptem ki az ajtón. Most.. valahogy úgy tűnt odakinn semmi nem változott, a világ mégis más volt körülöttem. Talán én voltam az, aki valamiben változott. Mégsem tudtam szörnyülködni emiatt. Most valahogy.. nem ment. Ugyanaz a bárgyú mosoly költözve fel a képemen léptem ki és fel se tűnt, hogy ő még néz e utánam vagy már rég bezárta az ajtót mögöttem. Viszlát régi élet.. Isten hozott új világ!

(Hotel)

Elindult az ajtó felé, és én azt hittem, már ennyi, és hamarosan ki is lép rajta. Mivel azonban nem ez történt, így én léptem oda elé, hogy kitessékeljem magamtól. Nem értem... vagy én vagyok tiszteletlen, hogy magamtól kilépek az ajtón, pedig meg kéne várnom a házigazdát, vagy ő szívózik velem. Szóval, egy egyébként nem túl kecses mozdulattal - terhesen igen nehéz időnként olyan lazán mozogni, mint korábban - elé léptem, és kitártam az ajtót.
- Nos, akkor... tényleg viszlát. Azt hiszem, hamarosan ismét találkozunk. A béke jegyében - tettem hozzá egy kicsit bágyadtabban. Volt benne valami... nem tudom, néha az ember nem kedvel meg valakit elsőre, aztán pár alkalom, vagy furcsa történés után meg szinte sajnálja, hogy nem beszélnek tovább. Bár, azt hiszem, ezt az érzetet is a hormonok hozták ki belőlem. Átkozottak...

Engedtem a gyenge kitessékelésnek, először is mert nekem sem ártott volna mennem, másrészt tuti biztos voltam benne, hogy itt, most nem fogom megváltani a világot. Gondolkodnom kellett. Ez egy merőben új helyzet és még ha nem is most szereztem tudomást magáról az.. esetről, így, élőben találkozni vele.. Nem mondom, hogy nem hagyott mély nyomot bennem.
Az utóbbi szavai mégis megállítottak valahol a felkelés közben. Mint egy lassított felvétel. Úgy éreztem magam. A világ megállt körülöttem, de biztos voltam benne, hogy ezt a szót.. csessze meg ezt még meg kell szoknom! - virult fel a fejem, miközben befejeztem az előbbi műveletet.

- Oké, akkor.. - dörzsöltem meg csak a gatyám két szárán a két tenyeremet, talán csak mert nem is tudtam mit kéne ilyenkor mondanom. - Akkor pihenj..- mosolyodtam fel a szemeibe, de több zavartság volt benne, mint eddig bármikor az életben a tekintetembe rejtve. - És kösssz aaa... kaját!- csaptam kézzel az előbbi szendvics fele, aminek azóta már csak morzsája se maradt - Akkor majd.. értesíts! - bólintottam talán már túlzóan is nagyot, aztán hirtelen hátraarcot véve indultam az ajtó felé, hagyva, hogy ő nyissa ki előttem, végtére is ő van itthon. Most mittt.. tapizzam én össze a kilincset?

Figyeltem, ahogy felfirkantja a számát a tányérra... Hm, azért van kreativitása, ezt el kell ismernem. Nekem az efféle megoldás soha nem jutott volna eszembe, és ez... ismételten mosolyra késztetett. Ki hitte volna, hogy egyszer majd pont vele fogok kedélyesen társalogni, amikor pár hónapja még szándékomban állt kinyírni őt?
- Rendben. Mindenféleképpen hívlak még - néztem mélyen a szemeibe. Őszinte voltam. Tényleg hívni fogom, legalábbis azt hiszem. Majd előbb is talán, mint azt hinné... - És most tényleg örülnék, hogy ha mennél. Ritkán érzem magamat ilyen leharcoltnak, de most igen. A kisbabánk... - kezdtem bele, de aztán eszembe jutott, milyen szót használtam, úgyhogy inkább nem is folytattam a mondatot. Ez már túlságosan is személyes. - Az a lényeg, hogy tudni fogsz minden fontos dologról. Addig is... szia, Nevil - mosolyogtam továbbra is. Hogy én mekkora egy hülye vagyok! De nem bánom...

Na igen... Gabe a tökéletes... - villogott fel a fejemben, de nem is annyira irigy voltam rá, sőt! Csak éppen bevillant az eszembe a kép ahogy a bőrbe marva az éles pengét lassan húzza végig a fickó arcán. Kirázott a hideg! Egy pillanat alatt, de igyekeztem elkerülni a további rémképeket. Mindennek megvolt az oka. Jól tudtam. Rendesen a fejembe véste, hogy ha ő nincs.. mi most nem lennénk itt, hanem már valahol mélyen a föld alól szagolnánk az ibolyát. - sóhajtottam nagyot, a szemem egyetlen pillanatnyi lehunyásával kiűzve a további rémképeket. De nem voltam hülye.. lesz még idő amikor visszaköszöntenek..

Az újabb szavai húztak vissza a jelenbe és most hálás voltam érte. Sikerült felcsalnia az arcomra azt a korábbi mosolyomat, és az egész, ahogy beszélt, valahogy olyan egyszerűnek tűnt. Hát .. igen. Apa leszek! - költözött a mosolyom már enyhe vigyorba, de nem is voltam hajlandó foglalkozni azzal, hogy hülyének nézhet. Nem érdekelt! Boldog voltam! Azt hiszem.

- Én nem tudom, hogy haaaa.. fáradt vagy akár máskor is visszajöhetek, hogy ha lenne még valami.. - dőltem előre hirtelen, valahogy automatikusan kotorászva a zsebemben. De nem volt nálam se szalvéta, se papír, ezért feltaláltam magam, kihúztam azt a darabot a tányérról, amit nem használtam el, és a nem is olyan messzire fekvő tollal felkarcoltam a számomat. - Vagy hívj! Bármi van... - néztem újra a szemeibe, és még fogalmam se volt róla, hogy hogy a fenébe is fog ez menni. Hogy hogyan kezeljem a helyzetet, de abban is biztos voltam, hogy ezt nem most fogom eldönteni. Nem most, és nem is itt...

Elégedetten figyeltem, ahogy eszik. Azt hiszem, ez a kezdeti bizalomfoszlányok egyik jele, hogy nem gondol arra, esetleg megmérgeztem a kaját. Különben az nem is az én stílusom, szóval étel tekintetében nincs igazán félnivalója. Persze az már egy kicsit zavart, amikor teli szájjal kezdett neki a mondanivalójának. Ez nem csak a nemesi származásomnak volt köszönhető, hiszen a mai modern társadalomban már kisgyerekkortól beleverik az emberek fejébe, hogy teli szájjal tilos enni, szóval fogd be, amíg kajálsz. Persze bocsánatot kért, úgyhogy úgy döntöttem, nem teszek rá egyéb megjegyzéseket. Inkább végighallgattam, amit mondott, és igen... azt hiszem, a legvégére nekem is egy vigyor kúszott fel az arcomra. Elvégre, annak ellenére, hogy ötszáz éves vagyok, baromira keveset tudok az anyaságról, meg úgy általában az ilyen dolgokról...
- Gabe-nek nagyon nagy hülyeséget kéne elkövetnie ahhoz, hogy nekiessek, és... azt hiszem, ettől eléggé távol áll a bátyád, szóval azt hiszem, nem mostanság fogunk ismét verekedni - utaltam egyúttal arra is, hogy neki sem támadok majd neki. - Különben meg, nézz csak rám... Itt vagyok, ötszáz évesen, gőzöm nincs az anyaságról, mert egészen eddig azt hittem, nem is lehetek az. Azt hiszem, nem mi leszünk a mintaszülők - csóváltam meg a fejemet, de azért mosolyogtam. Igyekezni fogok. Hát persze, hogy az lesz, miért ne tenném? És talán ő is fog... és ketten talán nem sülünk fel ezekben a dolgokban. Sőt, egészen biztosan nem. Azt hiszem, ez olyan ösztönös lesz, mint a vér iránti vágyam, csak egy kicsivel erősebb, és természetesebb... - Van egyéb megbeszélnivalónk? - kérdeztem, egy hatalmasat ásítva. Fáradt voltam... vagy legalábbis a kisbabám kifárasztott. És hamarosan itt az alapítók bálja, ahol szeretném tiszteletemet tenni.

Úgy kapkodott... vagy szaladgált(?) mint valami mérgezett egér előttem és nem tudtam, hogy valaha képes leszek e megszokni ezt a vámpírtempót. Kissé.. elrévedezhettem útközben, mert a következőkben már újból a nappali felől hallottam a hangját, és arra fordítva a fejemet, visszalépkedtem a kanapéhoz. Vámpííírok! - álltam ellen, hogy megforgassam a szemeimet, elvégre ez most a diplomácia ideje és talán épp ezért is volt, hogy helyette csak leraktam a seggem vissza a kanapéra, szemeim csak egy pillanatra tévedve rá a tányérra előttem, de még nem nyúltam érte. Helyette inkább végighallgatom a válaszát a kérdésemre. Elvégre úgysem menne le közben egy falat sem a torkomon. Azt hiszem... Vagy talán mégis! - nyúltam az egyik kenyérért, talán csak az illata volt ami megbabonázott, talán csak a dolog, hogy magam se tudom mikor ettem utoljára, de kezemben az összepakolt szendviccsel dőltem hátra, hogy megint a szemeibe nézhessek.

- Azt hiszem.. - álltam neki beszélni mikor az utolsó falat még mindig ott kergetőzött a számban, mire az arckifejezésére kaptam észbe - Bocsánat..- nyeltem inkább le, és összedörzsölve a kezeimet a tányért inkább visszatettem a dohányzóasztalra előttem. - Szóval egyáltalán nem áll szándékomban bántani téged, amíg egy: nem esel nekem, és kettő: nem esel Gabe-nek. Ami amúgy is furán venné ki magát.. - tettem hozzá csak mellékesen, ahogy én is ráeszméltem. - És a felelősség.. - vettem már vissza a korábbi, megfontoltabb arcomat - Fogalmam sincs hogy kell csinálni. Hogy mit kell tennem. - húzódott el résnyire a szám - Vagyis ebben segítened kell, de...- nyeltem útközben valahogy magától jött nagyot - azt hiszem.. szeretném.. - mosolyodott el a fejem, nem kicsattanva, csak egyszerűen.. örültem. Azt hiszem.. De most még minden olyan új volt körülöttem.

- Egy pillanat - motyogtam, miközben visszamentem a konyhába, és gyorsan, azt hiszem, az emberi tempót eléggé meghaladva összedobtam pár szendvicset Nevil számára. Nem, azt hiszem, én most mégsem vagyok éhes... A terhességem kezdete óta összevissza viselkedem, így ezen a dolgon már nem igazán lepődtem meg. A baba néha nagyon furcsa, de én már most szeretem. Fogalmam sincs, mi lesz majd, ha végre a karomban tarthatom, de mivel nem hallottam még szeretetmérgezésről, nem hiszem, hogy problémák lesznek. Mindegy, amíg ezen gondolkodtam, elkészültem, és már vissza is tértem a nappaliba, majd az asztalra tettem a kaját, és biccentettem, hogy nyugodtan egyen, ha akar. Miután ezekkel végeztem, beszélni kezdtem.
- Nos, vagy nagyon szolidáris vagy, és azért nem nyírsz ki egy terhes, hormonjaitól megkergült vámpírt, vagy mint azt már korábban említettem, felelősséget szeretnél vállalni. Na, ez utóbbira értettem, hogy ilyen. - magyaráztam. Oké... azt hiszem, tényleg elég furcsa lehetek, én, a kemény csaj, amint azt sem tudja, mit miért csinál, és nem is igazán tudja megmagyarázni, hogy miért lett hirtelen olyan, amilyen. És hogy egyáltalán miért ajánlgatok Nevilnek olyan dolgokat, amiket normál esetben soha nem tennék... Persze, az utóbbi hónapokban igencsak magányos voltam, Pearl társaságát leszámítva, és lassan nagyon, de nagyon ki vagyok éhezve néminemű kedvessége másoktól is. - A talán pedig azt jelenti, hogy még nem tudom... tényleg, ez attól függ, hogy fogsz hozzáállni, és hogy mi ketten hogyan fogunk viselkedni.

Összevissza kezdett beszélni. Az előbb még a kajáról volt szó, meg valami.. esélyekről - ami még mindig kééész rejtély számomra, hogy hogyan lesz ez az egész tovább - de aztán meg.. gének?? Hogy mi van!?? - ugorhatott a szemöldököm a homlokomra a meglepettségben, de aztán a dolog megint váltott, és jött is az az ominózus kaja. Oookééé... Hormonok.- préseltem össze a számat és nem is állt szándékomban vele ellenkezni. Addig jó amíg nyugalomban van, amíg nem hisztériázik, vagy áll neki a fogait csattogtatni a nyakamon, vagy a fejem mellett. Nekem...

Amint eltűnt a konyha felé, én csak fél fordulatot véve a kanapén néztem utána és még mindig összehúzott szemekkel vizslattam ahogy most meg úgy ugrál, mint valami nikkelbolha, és egy dolgot már most tudtam. Akármik is azok az esélyek, én tuti, hogy nem költözöm össze vele, inkább hívjon, ha kellenék, de ettől az tuti, hogy én a falnak mennék! - guvadhattak ki is a szemeim útközben de meg kellett köszörüljem a torkomat ahhoz, hogy aztán észre térjek. És láám! mégiscsak előkerültek azok az esélyek, amire már én is fellöktem magam a kanapéról és lassú léptekkel közelítettem meg a konyhapultot, nem messze tőle.

- Mit értesz az alatt, hogy.. "ilyen"..? - kérdeztem aztán vissza, csak fél kezem megtámaszkodva a pulton, azért nem árt ha tisztázzuk a részleteket. Kutya.. nem leszek. Az már most szííínbiztos. Lássuk, mik még a lehetőségek? - És az is érdekelne, hogy mt jelent a "talán". - tettem még hozzá, de nem is tudom honnan szedtem ezeket. Apa akarok lenni!?? Éééén??? Baromira összekutyulódott most minden. Csessze meg!

Elégedett vigyor kúszott fel az arcomra, ahogy megláttam, hogy elképed, amikor közöltem vele, hogy farkaséhes vagyok. Oké, tényleg elég kétértelmű volt, de hát... ha a rosszabbik oldalát nézzük, akkor tényleg értelmezhette úgy, ahogy... De nem.
- Mondd, te láttad már magadat enni, akár azelőtt is, hogy farkassá váltál? - érdeklődtem. - Tudtommal a farkasok nagy étvágyúak, bár lehet, hogy egyszerűen csak rájuk ragadt ez a jelző, fogalmam sincs - vontam vállat. - Mindenesetre, gondolj csak bele! Két faj vagyunk, két meglehetősen különböző, de vajon melyik a biológiailag életképesebb? A vérfarkas. A vámpír nem tud fejlődni a külsőségekben. A vérfarkas öregszik. Mi ezért vagyunk holtak, ti meg élők. Egy kisbabának pedig élőnek kell lennie, hogy fejlődhessen. Nos, úgy tűnik, hogy a kisbaba kénytelen volt farkasgéneket örökölni - magyaráztam el röviden azt az elméletet, amit Pearl is felvázolt nekem. Ennyire egyszerű, nem igaz? Nem is kell ide genetikusnak lenni, hogy tudjuk, kinek a génje fog győzelmet aratni. - Van itthon tojás. Meg szalonna... némi felvágott, és sajt. Meg hé, van fagyi is! - mondtam örömittasan, miközben kipakoltam a hűtő tartalmát. Azért a fagyi túlzás ilyenkor kora tavasszal, de azt hiszem, nagyon azt akartam enni még a jómúltkor...
- Visszatérve, az eséllyel kapcsolatos kérdésre. Ha akkor is ilyen maradsz, amikor már megszületett... akkor látod, amikor akarod. Talán azt is megtudja, hogy te vagy az apja. - Nos, talán még nem vert belé elég észt Gabe, vagy egyszerűen csak én magyaráztam el rosszul, de reméltem, hogy most már megértette, mire céloztam. Elég nagy gesztus volt tőlem, és reméltem, hogy nem fog mindezzel túlságosan is visszaélni. Annak nem különösebben örülnék.

"Hogy mit szeretnék.." - villant át a dolog a fejemen, de valószínűleg ő is rájött hogy fancsali képet vághatok, mert azonnal bele is kezdett részletesebben. Persze így sem lett sokkal jobb.

- Öhmmmm... nem. Nem igazán. (értem) - vettem valami bocsánatkérő féle vigyort, oké, egyéb esetekben egy balf*sz voltam, sőt.. az utóbbi hetek eléggé.. rávilágítottak bizonyos tényekre, de most ez a pillanat valahogy nem az volt amikor szórakozhatok. Hogy megsúgta a vérem? Talán. De sokkal inkább az amit éreztem. Itt benn. Még mindig fura volt.. de közben hihetetlenül meleg. - Mit értesz.. "esély".. alatt? - nyeltem nagyot útközben, pláne mivel még én se tudtam eldönteni mit is akarok. Ez az egész csak most vágott fejbe! Mégis valamit éreztem. Valami olyat, amiről nem tudtam mi az.

Aztán mégiscsak felállt.. ellépkedett. Szóba került Gabe.. na meg az elmúlt hetek, és nekem nem nagyon volt kedvem, hogy válaszolgassak. Nem tetszettek azok az emlékek... De aztán ahogy folytatta mégis én voltam az aki elmosolyodik.

- Úgy is mondhatjuk... - dörzsöltem össze a két tenyeremet, könyékkel megtámaszkodva a két térdemen ahogy előre dőlök, de a felszínre törő mosolyom már nem volt olyan őszinte. Itt álljunk is meg! Ha lehet...
Aztán a következő kérdés mégiscsak meglepett, pláne megállt bennem az ütő egy pillanatra, ha ő éhes.. az nekem semmi jót nem jelent, és talán ő is megláthatta ahogy az izmaim csak egy pillanatra görcsbe rándulnak össze, de aztán... a dolog engedett.

- Persze.. Jól jönne valami kaja... Már haaa.. nem zavarok. - löktem el magam egyenesbe és éreztem ahogy jóóó nagyot sóhajtok. Ha eddig nem ölt le.. csak nem most fogja elkezdeni!

- Szóval jó vagyok nálad - vontam fel a szemöldökömet, de azért elmosolyodtam. Nem, igazán nem hittem volna, hogy valaha is el fogja hagyni ez a mondat a száját, még akkor sem, amikor a mosodában bemutattam neki, hogy nem csak harapni vagyok képes. Furcsa, hogy egyetlen aprócska élet mennyi mindent képes megváltoztatni. Többek között egy olyan "embert" is, mint én. Mindig is vágytam egy kisbabára, noha tudtam, hogy mennyi felelősséggel jár a dolog. ÉS mégis... ez az érzés felfoghatatlan. Akárcsak az, hogy ez a fickó, Nevil, most itt térdel előttem, és ha nem engem, de őt csodálja. És ő kettőnk közé is beékelt egy csodálatos, sokszínű szivárványt, aminek köszönhetően, ha nem is lettünk barátok, de ellenségnek sem mondanám többet. Kivéve, ha valami hülyeséget csinál... Akkor simán seggbe rúgom, mihelyst módom lesz rá. - Rendben. Mit szeretnél? - enyhültem meg, bár azt hiszem, hogy ez nem a legjobb kezdet volt, szóval gyorsan ki is javítottam magamat. - Úgy értem, őszinte csodálatot véltem átsuhanni az arcodon, amikor érezted őt... És lehet, hogy butaság, amit most felajánlok, tekintve, hogy előzőleg én magam utasítottalak el, de... Szeretnél egy esélyt magadnak? Nem arra kérlek, hogy vegyél el, vagy élj velem, mert ez egy elfogadó társadalom, és nem érzik szükségét, de... szóval érted. - Nem is tudom. Mindig is a szavak vámpírja voltam, de ez egy túlságosan is erős gesztus. Vagy kedves, ahogyan vesszük. Főleg úgy, hogy ha egyszer valakit szarházinak ítéltem, annak nem volt ideje változtatni, az az is maradt, bármit is tett. Röhej, hogy ő semmit nem tett a változtatásért, és közben mégis...
- Szóval volt egy kis dolgotok, igaz? - álltam fel a helyemről. Egyre óvatosabban kellett egyébként, de sok más dologgal együtt ez a dolog is megérte. - Azt hiszem, Gabe vert beléd egy kis észt is, ahogyan látom. Rád fért már - vigyorogtam. Őszintén reméltem, hogy nem veszi majd magára a dolgot, mert a változatosság kedvéért nem gúnynak szántam. talán egy kicsit... De Gabe talán felvilágosította, hogy a humorom néha egy kissé ilyen.- Kérsz valamit enni? Úgy értem, amióta teherbe ejtettél, szinte szó szerint farkasétvágyam van. Kínos, nem? Különben azóta nem is öltem, mert nem tudom, kiváltana-e benne valamit a dolog - jegyeztem meg csak úgy mellékesnek szána. Tényleg azért nem öltem? Egyébként sem vagyok egy gyilkológép, de lehet, hogy egyszerűen kinőttem a gyilkoljuk le az embereket korszakokból. Már ha ki lehet ötszáz éves vén banyaként...

Visszhangzott a szava a fülemben. Én nem is tudom... nem is tudom mi volt az amit éreztem, de semmihez sem fogható.. Soha nem éreztem azelőtt még csak hasonlót sem, ahogy... az a valami... a fiam... - ízlelgettem újra a szót a fejemben - ott tombolt benne, és én úgy éreztem hogy ilyen nincs is... Ez nem is létezik.. Ez a világon a leghihetetlenebb, és én..

Nem tudom mikor ereszkedtem le térdre. Oda elé, a földre, és máskor.. talán úgy látom megadom magam, és soha nem adnám meg magam egy ilyen nőnek.. egy aljas vérszívónak, de most... most ez egészen más volt. Minden! Ahogy a világ is körülöttem egy pillanat alatt zsugorodott össze. Abba a pici.. apró lökdösésbe odabentről, ami szédítő sebességgel dobogtatta meg a szívemet.. Már nem tudtam mit teszek, de egyszerűen nem is érdekelt. Csak az a kicsi rugdosás ott benn, és csak lehunyva a szememet figyeltem a lábai előtt.

- Ez... hihetetlen... - csúszott ki magam se tudom hogy hogy a torkomon, és csak ekkor néztem fel a szemeibe. Rövid pillanat volt.. Valami mégis azt súgta, hogy meghatározó az életemben. A szemeimet még mindig az arcán felejtettem amikor megint beszélni kezdett.

- Én nem értek ehhez... az egészhez, de amíg nem akarod elharapni a torkomat, addig nálam jó vagy! - kúszott szét fékezhetetlen vigyor a fejemen, talán csak felszínre tört minden amit most éreztem, de attól még igaz. Azt hiszem köztünk mostantól minden megváltozott. Már ha tényleg nem gondol egyet és esik nekem. Mert akkor... akkor fogalmam sincs róla mit tennék, de soha nem veszélyeztetném azt aaaa.. szóval őt, ott benn! Valami most már teljesen elképzelhetetlenné tette.
Aztán mikor Gabe-ről kérdezett.. Na igen, csak ekkor másztam vissza a korábbi helyemre. A kezeimet még mindig tördeltem, de már nem is tudom hogy az előbbi élmény miatt, vagy csak azért aminek a tanúja voltam az elmúlt hetekben.

- Értem. - nyeltem el a szó végét, némi időt nyerve amíg gondolkodhatok. - Volt egy kis.. dolgunk... - fogalmaztam körültekintően, ezzel részemről zárva is a témát. - De erről őt kell majd megkérdezned. - világítottam rá mégis a kérdésre. - Én ebben nem dönthetek. - sóhajtottam nagyot, még mindig kissé idegenül viszonyulva az egészhez.

- Ez ő - bólintottam, olyan átszellemült fejjel, hogy azt hiszem, tényleg arra gondolhat ezek után, hogy elvesztettem az eszemet. Talán jobb lenne ezt kiküszöbölnöm... Valami magyarázatot találnom, vagy egyszerűen visszatérni a köcsög ribanc üzemmódra, amit már megszokott tőlem. De most nem tudnék az lenni. Ahhoz egyszerűen túlságosan lenyűgöz az a kis teremtmény, aki ott mocorog a hasamban. Istenem, annyira szeretném már a karomban tartani!
- Ne haragudj, hogy kiszámíthatatlan vagyok... utoljára ötszáz éve, kamaszként voltam ilyen, de akkor... Á, szóval érted. A hormonok. Kicsit lesokkoltak, de amúgy nem vészes, szerintem mire megszületik a kisbabám, addigra csak annyi marad belőlük, hogy igazi anyatigrisként védelmezzem őt. - Azt szándékosan elhallgattam előle, hogy fogalmam sincs a neméről, mert nem éreztem szükségét a vizsgálatokra járásnak. Már amikor bementem a kórházba, atrocitás ért amiatt az idióta orvos miatt, hát minek mennék vissza? Különben is, csak arra kell ügyelnem, hogy ne haljak meg valami hülye miatt, a betegségek meg amúgy is elkerülnek. - Különben... rég láttam a bátyádat. Merre jártatok? Meg szeretném kérni, hogy legyen a keresztapja - jelentettem ki. Ezt még nem igazán említettem senkinek, de már egy ideje gondolkodom rajta, hogy ha valaha is megkeresztelem - mondjuk ez teljesen felesleges, tekintve, hogy a vámpírok és vérfarkasok között ki hinni más, felső hatalmakban? - akkor Gabe lesz az, aki a keresztapja lehet. Meg talán Vicky a keresztanyja, ha addigra összejönnek. Bár őt alig ismerem, azért később hátha...

Megnyugodott. Vagy csak szünetelt? Sosem értettem én a nőket, és arra akár mérget is vehettem, hogy nem most fogom elkezdeni. Mégis meglepett az amit művelt. Már nem könnyezett, ez színbiztos, de amikor megfogta a kezemet, és lassan odahúzta..oda... Azt hiszem bennem még az ütő is megállt egy pillanat alatt. Először nem tudtam mire vélni a cselekedetet. A szemöldököm összeráncolva figyelt, mégsem ellenkeztem, csupán engedtem hogy lyukadjunk ki oda ami végül is a terve, de.. soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom érezni...

Emlékszem a szemem még ottragadt a szemeiben. Beszélt, én meg próbáltam értelmezni, amikor... hihetetlen érzés száguldott át a fejemen. Apró.. kicsi rándulások... robbanások, és bár egészen.. fura volt nekem, mégis beletelt néhány percbe amíg észre tértem.

- Ez.. - akadt el a szavam valahogy útközben és amennyire emlékszem a levegő is megállt a torkomon. - Ez.. őőő?? -tettem fel az ezer dolláros kérdést, holott nem voltam hülye, valahol.. éreztem én, de.. egyszerűen kellett a megerősítés!

Nem tudom, mi lepett meg jobban benne. Talán már az is, hogy idejött, vagy hogy egy teljes másodpercig azt láttam átsuhanni az arcán, mintha bántaná, amit mondtam? Nem, azt hiszem, ezt még fel tudtam volna dolgozni, ha arról van szó. Hanem azt, hogy a kezei az én ölemben pihenő kezeimbe csúsztak... Nos, ez egy olyan dolog volt, amit soha, semmilyen körülmények között nem gondoltam volna. Olyannyira meglepett, hogy egy percig még sírni is elfelejtettem, pedig azt terveztem, hogy egy jó kiadós sikerülni fog belőle. Azt hiszem, szegény babának itt kezdett egy kicsit sok lenni ez az érzelmi hullámvasút, vagy csak megérezte, hogy az ő számára különleges személy van a közelben, mert hirtelen olyan erővel kezdett el rugdosni, hogy attól kezdtem tartani, kirúgja valamelyik belső szervemet, ami már csak azért is lenne problémás, mert mire orvoshoz kerülök, már meg is gyógyul, és nehezen lehet visszarakni. Váratlan ötlet volt, tudom, de úgy gondoltam, miért is ne? Elvégre épp az előbb mondta, hogy számíthatok rá, noha kijelentettem az ellenkezőjét. Szóval, a kezét oda csúsztattam, ahol a leginkább éreztem a rugdosást.
- Érzed? - kérdeztem, és még a könnyeimen át is sikerült egy újabb mosolyt erőltetnem az arcomra. Miatta azt hiszem, még a legrosszabb napjaimon is képes lennék mosolyogni. - Ha nagy csönd van, néha a szívét is hallom. És beszélek hozzá... - kalandoztam el.

Figyelmesen hallgattam. De minden egyes szavára a fejemben képek jelentek meg. Ami érdekes.. hogy nem rémisztőek. Valamiféle gondolat.. érzés tépázódott egyre fel a fejemben, hogy.. apa leszek. Ez a szó eddig semmit sem jelentett, sőt! Még most sem láttam benne igazi értelmet, csakhogy valami más, ott mélyen, azért kezdte megkapargatni a felszínt. Mintha valami, amit én nem akarok, ki akarna törni, de én nem akartam engedni neki!
A következő szavai mégis rosszabbul estek, mint ahogy azt elterveztem...

- Értem.. - nyeltem nagyot valahogy útközben, most mit ellenkezzek? Soha nem leszek az a fajta aki csak úgy leél egy életet egy gyerekkel.. egy ilyen nővel, aki... Mégis valahogy rossz érzéssel töltött el, hogy a fiam.. - érlelődött a szó a fogaim között, és pillanatnyi szorítással tört be a fejembe - nem tudhatja meg, hogy ő... az enyém...

Feltűntek a könnyei. És talán ez volt az ami visszarángatott a fejemből, ahogy az első alkalom is, amikor.. már másképp láttam őt. Nem az a szipirtyó, aki a fogaival fenyegeti a nyaki ütőeremet, nem az az imádnivaló vadmacska, aki hangosan lihegve élvez a testemen, és nem is az a nő, akit gyűlölök.. gyűlöltem.. Hanem egy... ember... És igen, jól tudtam, hogy őőőő.. baromi messze van attól, hogy ember legyen, de én utoljára... Azt hiszem anyámat láttam sírni. Még 17 évesen...
Fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. Először zavartan kezdtem gyűrögetni a kezemet, de csak ezután néztem vissza a szemeibe.

- Nézd.. Sarah... - kezdtem bele nyögvenyelősen - Tudom, hogy azt mondtad semmit nem vársz tőlem, és.. fogalmam sincs róla, hogy mi az amit amúgy is adhatnék, hisz ismersz, de... - nyeltem újra egy körülményeset - azt hiszem számíthatsz rám... - nyúltam valahogy önkéntelenül a kezéért az ölébe, még magam is meglepődtem, és ja. Azt hiszem még az se érdekelt volna ha ellökne, de most valahogy így éreztem.. helyesnek. Jónak, vagy kellemesnek, tökmindegy! Egyszerűen valamiért így kellett tennem.