Kezdjük a külsővel, azzal úgyis tökéletesen tisztában vagyok. Én lennék az a lány, aki bárkit megkaphat magának, aki a szépségével és a mosolyával minden férfit képes levenni a lábáról, mert hiába vagyok a tipikus szőke, kék szemű párosítás, van bennem valami... talán az egykori nemesi tartás maradéka, amire a vámpírság is rásegített, és ezért nem tudják az emberek levenni rólam a tekintetüket. És én ezt élvezem egyébként... Az öltözködésemben nincs semmi extra, nem követem a divatot, de valahogy mindig ösztönösen ráérzek, hogy éppen mit érdemes felkapnom magamra... ez így van, mióta csak az eszemet tudom. Költekezni meg tudok, szóval ha megtetszik valami, akkor úgyis megveszem.
A belsőm? Az már egy másik kérdés, mert ha a kinézetem nem is, ez változott bennem az évek során. Elindultam egy hisztis, elkényeztetett kislányból, aki mindig, mindent megkapott, és nem tanult meg harcolni, majd eljutottam egy másik pontba, ahol már viszonylagosan felnőttem, mert muszáj volt megtanulnom, hogy csak egyedül élhetem túl az életet, ami vámpírként bizony elég hosszúra sikeredett. Persze emberkoromból is maradtak meg tulajdonságaim, senki ne higgye azt, hogy minden ilyen kiveszett belőlem: Néha olyan hisztis vagyok, mint akkor voltam, és még mindig szívesen kergetek őrületbe másokat, akik megérdemlik... Makacs is lennék, meg akaratos... Vagyis ha elkezdek harcolni valamiért, vagy megkapok valamit, akkor azt muszáj megtartanom, mert különben előbújik belőlem az az énem, ami képes ölni is, ha valami nem úgy van, ahogy akarom. És ezt a képes ölni dolgot vámpírként komolyan is gondolom.

1953. augusztus 30-ről 31-re virradóra
Nehezen jön álom a szememre. Pedig előző nap Katie, Emma, meg én jó alaposan kifáradtunk a vadászásban. Bár általában nem támogatom az emberek megölését, Katie meggyőzött arról, hogy az ötszázadik születésnapom előestéjén jó lenne kicsit kirúgnom a hámból. Nos, ha ő mondja... Bár legalább ötven évvel fiatalabb nálam, valamiért szívesen hallgatok rá az ilyen őrültségekben. Meg hát igaza van, nem mindenki éli meg a félezer évet, legalább hús-vér lényként egészen biztosan nem. Ó, átkozott Katarina Evelinne Pierce Nyilván bűntudatom van most miattad, amiért ki tudja, milyen családokat szedtem széjjel az őrületünk kedvéért... Ugyanakkor mégsem. Nem bánom én soha a halálesetek többségét. Ha hirtelen felindultságból követed el őket, tényleg nem. De ezt most kedvtelésből tetted. - suttogja gunyorosan a jobbik énem, ahol a lelkem nagyobbik része is található. Igen, de mi mást tehettem volna? Néha igazán élnem kell... És holnap leszek ötszáz éves, vénasszony... A szerelemről meg már teljesen lemondtam, de Katie talán szerez nekem valami igazán kedvemre való férfit kora reggelre, akivel majd hentereghetek egy jót... De előtte tényleg, igazán jó volna aludni egy kissé. Mert amíg itt gondolkodom, tovább emésztve magamat a történteken, csak felhergelem magamat, amit talán nem kéne... Holnap majd boldog leszek, addig is kiürítem az elmémet. Próbálom...valahogy... menni... fog?
Repülök, repülök, fogalmam sincs, merre, vagy hogy hová fog vinni az utam, de élvezem a repülést. Olyan szabad, de közben mintha béklyók fognának. Bilincsek vinnének egy bizonyos irányba, oda, ahová talán soha nem fogok tudni visszatekinteni, mert nem is akarok... Szédítő sebességgel suhan előttem a múltam, el sem tudom kapni, nem tudok megkapaszkodni semmiben, olyan képlékeny, mígnem végre, valahára szilárddá nem állt össze a kép- Ott volt életem első fontosabb momentuma... az apám, és én, ahogy szedjük a vadvirágokat, és az élet nagy dolgairól kérdezgetem, amire ő nevetve bár, de készségesen válaszol. Buta kérdés volt, de tudni akartam, hogy miért nem foghatom meg a felhőket az égen, és miért nem rakhatom arrébb, hogy süssön a nap... Szerettem őt, azt hiszem, Eyalon kívül az egyetlen férfi volt, akit tényleg szerettem.
Aztán változott a kép, és az apám holtteste felé bámulok a falu kis kápolnájában. Ne sírj!- szisszent rám anyám, pedig én mindennél jobban meg akartam őt siratni... de nem volt illendő, az ő megítélése szerint. Még csak a sírjához sem mehettem ki később, bár ezt érdekes módon elfeledtem az évek során... Újabb változás, ezúttal már majdnem felnőtt lány vagyok, a házasság előtt állva. Levelet írok Eyalnak, megmondva, hogy elmegyek, majd el is hagyom őt... Gyors váltás, az átváltoztatóm, és én... Újabb változás, megint otthon, Eyal halott... halott! Elkéstem, az a szipirtyó miatt meghalt az egyetlen, akit tényleg szerettem apám után... Peregnek az évek, egyedül élek, gyilkolászok... Néha beúszik egy-egy kép néhány áldozatomról, akiknek a szemébe meglátom tulajdon, eltorzult lényem, halott lelkem porhüvelyét, akiben nincs kegyelem, akit csak az éhsége hajt... Furcsamód szerettem azt az életformát. Nem voltak érzések, nem volt megbánás, semmi olyan nem volt, ami az emberekhez kötött volna, most pedig minden sokkal komplikáltabb lesz. A képek pergése váratlanul megáll, és egy kisfiúval találom szembe magamat. Megöltem a szüleit... de őt képtelen voltam. Ő volt a változás, aki miatt jobb akartam lenni... az ő csalódott, szomorú, és ártatlan szeme megtérített, és megváltoztam. Legalábbis valamennyire.
A képek újabb fejezethez vetítenek el az életemből. Az első találkozás Katie-ékkel, amikor majdnem megöltem a mostanra legjobb barátnőimet, mert felidegesítettek valamivel. Michael meg én barátságot kötünk. Blaje, az én drága barátnőm meghalt. A karjaimban, egy vadidegen miatt, aki rám vadászott. Katie-vel és Emmával járom a világot. Egy furcsa beszélgetés egy olyan személlyel, akiről nem hittem, hogy valaha is voltak érzései... élet, halál... változás... Ez örök, és most eljutottam vissza, ide, a ma estére... az ötszázadik életévemre, amikor elméletileg jönnének a tűzijátékok, meg minden egyéb, de semmi ilyesmi nem jön. A világ változott, és eddig azt hittem, én maradtam állandó, pedig az életemre való akaratlan visszatekintés után kénytelen voltam rádöbbenni, hogy én is más lettem, csak túlságosan el voltam foglalva a külső változatlanságommal, hogy mindezt észrevegyem. Ó, istenem, milyen buta voltam... Istenem, annyira örülök! Örülök annak, ami történt velem, pedig szinte csak rossz dolgokat kaptam, vagy tettem, és nem is váltam jó "emberré". De végig önmagam voltam, egy egyéniség, igencsak furcsa, zűrös múlttal, amiből egy percet nem tagadnék le a fajtársaimnak. Büszke vagyok a vámpírságomra!
Egészen elkalandoztak a gondolataim, és közben észre sem vettem, hogy felébredtem.... vagy tán nem is sikeredett, de váratlanul Emma csodálatosa csilingelő hangja jutott el a fülembe.
- Meglepetés! - kiáltott fel, és szó szerint lerángatta rólam a paplant, majd a következő pillanatban a sötétítőfüggönyöket is széthúzta. Ah, már világos van!
- Meglepetés! - mantrázta Katie kissé gunyorosan, ám engem már nem csaphatott be, mert tudtam, hogy ő is benne volt a dologban, csak a büszkesége... az nem hagyta, hogy ezt felvállalja. - Boldog ötszázadik születésnapot! - vigyorodott el végül, majd mintha megsejtette volna, mire gondoltam előző este, könnyedén folytatta. - Gondoltam te majd kinézed, kit hozzak el neked ajándékba, drágám. Nem akarom, hogy azt hidd, direkt valami rosszat hoztam neked.
- Pedig kettőtöknek csodásan hasonló ízlése van - sóhajtott fel Emma egy halvány mosoly kíséretében. Biztosan arra gondolt, hogy azért nem mehet egyedül, mert magának akarná aztán az én "ajándékomat". - Még ötszáz évet! - köszöntött fel ő is. Csak néztem kettejüket... a két lány nem lehetne jobban tűz és víz, és mégis csodálatosan megértik egymást, sőt, ki is egészítik... kettejük barátsága olyan alapokon nyugszik, amit én már soha nem kapok meg, de örülök, hogy velük lehetek, mert szeretem őket. Persze ezt a világért nem vallanám be egyikőjüknek sem, de attól függetlenül... ez így van. A legjobb barátnőimet csak imádhatom, annyi mulatságos kaland után!

Már itt élek egy jó ideje, és azóta megszületett a fiam is, Will. Azt hiszem, most az a célom, hogy őt megpróbáljam felnevelni, aztán majd visszatérek a régi, jól bevált hivatásomhoz, hogy félig ribanc, félig érző vámpírt játsszak, szinte tökéletesen...