Na szóval, ugyebár én találtam ki ezt a dolgot, bár még senki nem nagyon aktiválta magát (Én sem xD) úgyhogy úgy döntöttem, belekezdek.
Ezt a szösszenetet majdani ellenségemnek szánom, annak reményében, hogy egyszer majd jön, és kíváncsi lesz bosszúhadjáratának pontos okára. (Itt van a karilapja Egyelőre elvállalható)
És akkor itt van a szössz:
Csendesen lépkedtem a kisváros kihalt utcáin. Nem terveztem sokáig az itt maradásomat, mint addig sehol sem. Az 1580-as esztendőt írtuk, és a városok lakói élvezték a boldog, békés idők csodálatos hangulatot. Szabadidejükben kisebbfajta összejövetelekre jártak, néhányan pedig világot akartak látni, és az újonnan felfedezett földrész felé vették az irányt. Az a csodálatos új haza utáni vágy! Néha én is elgondolkodtam azon, mi lenne, ha arra venném az irányt. Mit találnék ott? Új embereket, akiket megölhetek? Nem, azt itt is találok. Új tájak? Mindent láttam Európából az alatt a száz év alatt, amióta vámpírrá váltam. Maradtam hát, és átúszva a szorost, mint valami menekült, a szászok földjén találtam magam. Lassan innen is elmegyek, csak még egy utolsó vadászatot szerettem volna beiktatni, mintegy búcsúzóul. Még azon gondolkodtam, hogy meglátogatom a „szűz királynét” ahogyan emlegették őt oly sokan. Ezen valahogy mindig jót nevettem. Na persze… azért a mendemondák itt is megvoltak, amik arról akartak tanúbizonyságot adni, hogy az uralkodó nem is olyan ártatlan.
Sokáig jót nevettem magamban ezen, meg hogy milyen lenne, ha a szegény, szerencsétlen, ártalmatlan lány álarcát magamra öltve kiszedhetném a királynőből a szeretői nevét, amikor váratlanul lépteket hallottam meg a távolból. De még milyen lépteket! Emberieket. Valószínűleg hazafelé igyekeztek az esti összejövetelről, és jó időben voltak… rossz helyen. Nekem jó volt az idő, de nekik… rémesen rossz volt a hely. Ugyanakkor úgy voltam vele, hogy kit érdekel? Nem volt lelkiismeretem, még csak a szikrája sem pislákolt sehol sem. Minek az? A vámpírok, akikkel találkoztam, mind anélkül irtottak ki egész falvakat, aztán különböző betegségekre és isten csapásaira hivatkoztak. Egy pillanat alatt a házaspár előtt termettem, fogaim már előbújtak a helyükről, és éreztem, ahogy az arcom is átváltozik. Még meglepődni sem volt idejük, és a férfit pár másodperc alatt elnémítottam. A ruhámra is fröccsent egy kevés vér, de korántsem annyi, mint a vámpírságom legelején. Mindenestre így is elég sokat elvesztegettem, és amikor a férfi holtan bukott a karjaimba, azonnal a nőhöz léptem, aki eddig megkövülten bámulta a tevékenységemet. Nem szerettem, ha a zsákmányom csak úgy megadja magát, de most kifejezetten tetszett a dolog. Mire észbe kapott, hogy sikoltania kéne, már az ő torkára tapadtam rá, és az övét haraptam át: Ő már jobban vergődött, mint a férfi, aki talán azt is hihette, hogy egy ördögi angyal szállt le a földre, és nem is akarta egykönnyen megadni magát. Egy nevet kiáltott, azt hittem, a férfi nevét. Christian. Ez volt az utolsó hang, ami elhagyta a torkát, mielőtt kilehelte volna a lelkét. Ezek után egy egyszerű mozdulattal letöröltem a vért a számról, az arcomon pedig megjelent a jóllakott vadállat édes elégedettsége. Körbenéztem, hogy merre indulhatnék el a túl nagy feltűnés elkerülésével. És akkor pillantottam meg a fiút. Egyből tudtam, hogy ő csak a fiuk lehet, annyira hasonlított az a megkövülten állás a nőére. Félt tőlem. Félt attól, hogy az ő életét is elveszem. De ami a legrosszabb volt, az a tekintete. Az a tiszta, ártatlan, és mindenképpen gyermeki tekintet, ahogy felém nézett. És… Atyaisten! A szemeiről a tulajdon családom és gonoszságom jutott eszembe. A család, akit önző módon elhagytam, mert nem akartam hozzámenni egy olyanhoz, akit nem szerettem. Azt akartam, hogy szeressenek. Most meg? Most épp az a legkedvesebb foglalkozásom, hogy embereket öljek. Embereket, aminek következtében szétromboltam ennek a kisgyereknek a családját. Egy szimpla megbánás itt már nem volt elég, és hiába olvadt le az arcomról az elégedettség, hiába szörnyedtem el, csak egy dolgot tudtam kinyögni, ami jellemezte az elmúlt száz évemet.
- Mit tettem? – kérdeztem. – Saj… sajnálom – nyögtem ki, és elé léptem. Meg akartam érinteni a kezét, de végülis nem tettem. Úgysem maradok több egy gyilkosnál az ő szemében. Pár másodpercig csak némán néztem őt, fürkészve az arcvonásait, aztán megfordultam, és eliszkoltam. El az éjszakába, ahol senki nem láthatta az egy évszázad óta felgyülemlett keserűségem és haragom könnyeit.