Külső: Hosszú, nagyon sötét barna hajam van ami már-már feketének hat, amit egyenesen, és kiengedve szoktam hordani. Szép barna íriszeim vannak, amiket nem szoktam elcsúfítani túlzott sminkeléssel. Eleve nem nagyon szoktam sminkelni, mert a barna bőröm úgy jó ahogy van. Maximum egy kis szemceruza, szempilla spirál, és szájfény amit használok. Arcbőrömet a vér szerinti szüleimtől örököltem. Apám fehér bőrű volt, anyám pedig afro-amerikai volt, így lett a bőröm eléggé világos barna.
Az én 168 cm-el átlagos termetű vagyok. Nem követem az aktuális divatot, inkább az fontos számomra, hogy kényelmes legyen, és egyben jól is álljon rajtam a ruha. Hordok magassarkút, lapos talpút, torna cipőt. Sok fajta ruhát meglehet találni a szekrényemben. Vásárolgatni is szeretek, bár nem annyira, mint amennyire a fényképezést imádom.
Belső: Nagyon barátkozó típus vagyok. Szeretek új embereket, és új helyeket megismerni. Segítőkész vagyok, ha valaki bajban van egyből megyek segíteni neki. Azon az elven élek, hogy "bánj úgy másokkal, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak."
Nagy szenvedélyem a fotózás. Kis korom óta vonzódok a művészetek iránt, aztán pár éve megvettem életem első komolyabb fényképező gépét, és azóta szenvedélyesen űzőm azt, hogy életképeket, tájakat fotózok.

K. Akinek tudnia kell az tudja.

Nem ismerem az igazi szüleimet. Örökbe fogadtak. Nagyszerű emberekkel élek együtt. Nagyon kis otthonos házunk van, szeretek haza járni, mert éreztetik velem azt, hogy saját gyermekükként szeretnek és óvnak minden bajtól amitől csak tudnak. Náluk jobb nevelőszülőket nem is tudnék elképzelni magamnak. Természetesen érdekel, hogy mi van az igazi családommal, elkezdtem utánuk kutatni, és reménykedek abban, hogy sikerrel is járok.
- Sarah, kicsim. Gyere vacsorázni. - felkapom a fejem, mikor meghallom a nevelőanyám kedvesen csengő hangját.
- Mindjárt megyek, csak ezt még befejezem. - mondom mosolyogva, majd folytatom a hóemberkém építését. Imádok télen kint lenni a kertben. Minden csupa hó, az egész város fehér színben pompázik, ennél gyönyörűbb látvány nincs is a világon. A szemem csak úgy csillog, mikor sikerült megépítenem életem első hóemberét, amire ráraktam a sálamat, hogy meg ne fázzon, majd bementem a házba.
- Majd vacsora után megnézitek a hóemberemet? - kérdezem szelíden mosolyogva, miközben leülök az asztalhoz és várom, hogy a mostohaanyám elém rakja a vacsit. Mindig is szerettem, ha együtt van a család, főleg így hétvégente. Mindig meg szoktuk beszélni, hogy kivel mi történt a héten. Főleg a mostohaapámmal szoktam beszélgetni ilyenkor sokat, mivel a hét többi napján, mikor reggel elmegy dolgozni még alszok, aztán mire hazaér már alszok. Azt viszont pontosan jól tudom, hogy mikor hazajön este mindig besétál a szobámba, leül az ágyam szélére és gyengéden megpuszil a homlokomon. Ezt anyától tudom, mikor egyszer megkérdeztem tőle reggel, hogy apa vajon úgy szeret-e, mintha az igazi gyereke lennék. Na, és ekkor mesélte el azt, hogy esténként belopódzik a szobámba. Habár nem vagyok fent, de nagyon jól esik még így is a szeretete, mikor nem érzékelem. Tudom, hogy szeretnek, és számomra ez a legfontosabb.
Halványan elmosolyodok az ágyamon ülve mikor eszembe jut ez a kis emlékkép. Mindössze 6 éves voltam mikor ez történt. Emlékszem, iszonyatosan büszke voltam magamra, amiért sikerült megépítenem életem első hóemberét, amit aztán a mostoha szüleim le is fotóztak. A mai napig ott van a szobájukban lévő kis asztalon bekeretezve az a kép, ahogy ott pózolok a művem mellett, a mosolyom pedig egészen a fülemig ért, olyan boldog voltam. Imádok bemenni a szobájukba, mert rengeteg közös kép van kint róluk és rólam. Bár mondjuk az egész házban vannak képek, de főképp a hálószobájukban vannak a személyesebb képek. A nappaliban, társalgóban, különböző helyeken leginkább az én fotóim vannak, amiket csinálni szoktam.
Teltek múltak az idők és elérkezett az idő, hogy tovább tanuljak. Sikeresen kijártam a gimnáziumot, makulátlan eredményeim születtek, így hát büszkén és boldogan kezdhettem el keresgélni a számomra megfelelő egyetemet. Így találtam rá a Duke-ra. Nagyon szeretek oda járni. Rengeteg közvetlen embert ismertem meg, és sok új barátra tettem szert, akik immáron már nagyon közel állnak hozzám. A mostoha szüleim után ők azok, akikben határtalanul megbízok.  Bármi bajom van mindig meghallgatnak, s ők azok akiknek először megmutatom a képeimet, nagyon adok a véleményükre, hisz az ember úgy tud fejlődni, ha kap a külvilágtól visszajelzéseket.

A Duke igazgatója egyik nap szólt nekem, hogy lesz egy kiállítás, amin szívesen látná az én képeimet is. Természetesen elfogadtam a felkérést, hisz imádok képeket készíteni. Akkor a legjobb fotózni, ha szép az idő. Olyankor mindig ki szoktam menni a szabadba, és úgy lefotózni mindent, amit csak szépnek találok. Imádom hallgatni a madarak csiripelését, élvezem, ahogy a lágy szellő simogatja az arcomat, és ahogy szépen süt a nap. Öröm ilyenkor képeket készíteni.
Ma van a kiállítás napja, ami miatt nagyon izgulok. Most először fogja ennyi ember látni a képeimet, és nem tudom mit fognak hozzá szólni. Mikor megmutatom másoknak a műveimet mindig aggódok kicsit azért, hogy vajon mi lesz róluk a véleményük, hisz senkinek sem mindegy az, hogy a munkáját megdicsérik-e, vagy lehúzzák a véleményükkel. Természetesen a művészeti fejlődéshez hozzá járnak az építő fajta kritikák is, viszont vannak azok az emberek, akik úgy mondják meg a véleményüket, hogy nem törődnek a másik érzéseivel. Na, én ezektől az emberektől szoktam tartani. Mondjuk legnagyobb szerencsémre ilyen emberrel még nem találkoztam, és nem is nagyon szeretnék.
- Gratulálok, nagyon szép munka. - mosolyogva fogadom az egyik férfi dicséretét.
- Ez egyszerűen fantasztikus. Hatalmas tehetség vagy, kicsilány. - felfigyelek egy másik véleményre is, amit egy nő mond nekem, én pedig mosolyogva köszönöm meg a véleményét. Iszonyatosan jól esik az, hogy az embereknek tetszik az, amit csinálok. Az még jobban megmelengeti a szívemet, hogy csomóan jelezték, hogy pár képemet meg is vennének.

Nem is tudom mit kezdenék az életemben, ha nem lenne ez a szenvedélyem. Nincs olyan nap, mikor ne lőnék pár fotót. Reggel felkelek, és egyből megyek sétálni akár a parkba, akár egy nem annyira felkapott helyre. Minden helyben van valami értékes, valami érdekes csak fel kell figyelni rájuk. Észre kell venni őket és meg kell örökíteni.