Upsz. Így jár az ember, ha Pierce-ből van, és nem tudja tartani a száját, elárul olyan dolgokat is, amiket más még nem is tudhat, például Kol és Freya kapcsolatát. Will nem szereti különösebben Kolt, a múltunkban történtek miatt, ám nekem nincs semmi különösebb gondom vele, azt leszámítva, hogy jópárszor elég közeli kapcsolatba került az anyámmal. Túl közeli. Ámbár, elég volt mára, Willt így is sokkal tovább tartottam már az anyjánál, mint lenni szabadott volna.
- Menjünk - szálltam ki Sarah karjaiból, hogy Willhez léphessek, aki azért jó alaposan rácsodálkozott a csecsemő énjére, aki egyáltalán nem hasonlított a mai formájához. - Remélem még találkozunk, Sarah! Igazán jó megismerni a mostani énedet - mosolyodtam rá, majd tudván, hogy Will azonnal követni is fog, kiléptem a hotelszoba ajtaján. Tudtam, hová kell mennem, merre van az otthonom... Bár az anyámmal történtek után nem volt túlságosan kedvem a hazamenetelhez.
/Pierce lakás/

Csodálkoztam, hogy milyen könnyen elengedi a témát, de örültem is neki. Legalább leakad róla.. Minél hosszabb időre, annál jobb nekem. Bár, ami késik az nem múlik..
- Meg fogod tudni.. - értettem vele egyet. Kétségkívül nem fog neki annyira örülni, mint ahogy most várja..
A helyzetet Emily mentette meg. Nem tudom milyen témát dobtam volna fel, hogy még inkább tereljem a témát. De nem is kellett sokat gondolkoznom, hisz megjelent, kis rózsasín ruhájában, én meg olyan jóízűt vigyorogtam rajta, hogy le fog csapni miatta. Ahelyett viszont, hogy mellém ült volna, az any.. Sarah ölébe huppant, én pedig csalódottan konstatáltam, hogy már egy nyamvadt puszira se méltat. Már majdnem meg is jegyeztem, felháborodva, mikor olyat mondott, ami újfent meglepett, de.. Nem is érdekelt különösképpen.
- Kol? Szegény nő... El tudom képzelni azt a romantikát.. - húztam el a számat, és nem érdekelt, hogy Sarah kíváncsi lesz a reakcióm okára. - Végül csak sikerül neki tönkretennie.. - morogtam. Valóban nem értem, hogy lehet az a nő ennyire elvakultan szerelmes, már ha ez még abba a kategóriába tartozik, hogy nem látja mekkora önimádó seggfejhez készül hozzámenni. De ne aggódj, Mikaelson.. Eljön még az idő a bosszúra és én az első sorban fogok állni..
- Ühmm.. Ezek szerint mehetünk is? - néztem Emilyre, majd a karomban alvó énemre. Őt nem akartam itt hagyni, de aligha vihetem magammal...

Oké, az, hogy nem kedveli annyira Katie-t, nem meglepő, elvégre nagyon keveseket engem közel magához. Mint most a kis Emilyt, akit nem akar szeretni, amint észrevettem.
- Majd akkor megtudom - mosolyodtam el. Elvégre két évtized nem sok öt évszázadhoz képest. Várni meg tudok, ha láthatom felnőni. Épp meg akartam kérdezni, ő mit gondol erről az egész szituációról,amikor is betoppant a korábban említett kislány, tündéri kis rózsaszín ruhájában, és az ölembe ült, amivel alaposan meglepett. Oh... Hát ő biztosan szeret. Bár a Willhez intézett szavai megleptek.
- Freya? - kérdeztem vissza. Hallottam ezt a nevet. Freya... Az én drága Michael barátom felesége, akit Kol megölt. De az meg ezer éve, így nem igazán értem a dolgot.

Miután Freyáék elmentek, elegem lett az esküvőből. Az anyámnak igazából úgysem hiányoztam, talán a lelépésem sem fog feltűnni neki, így elindultam oda, ahol Willt sejtettem - Sarahhoz. Azt hiszem, mára elég volt ennyi, és ideje "hazamennünk" vagy hová. Meg Emma is végre felnőtt testet adhatna nekem. Igaz, így is elképesztően cuki vagyok, meg minden egyéb, de utáltam gyereknek lenni. A gyerekgyűlölő felnőtteket nem tudtam az ujjam köré csavarni.
Sarahhoz belépve viszont megható látvány fogadott. Bár Will nem vette észre, én láttam Sarah szemében a megmásíthatatlan, igaz szeretetet, és ezúttal fájdalom nélkül.
- Will! Sarah! - mosolyodtam el, majd odaszaladtam, és Sarah ölébe pattantam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ha már kislány vagyok... Meg azt hiszem, Willnek nem is tetszik annyira. Tényleg! Kíváncsi vagyok, mit szól a másik nagy hírhez. Bár Kolt nem kedveli, bizonyos dolgok miatt.
- Képzeld, láttam, ahogy Kol megkéri Freya kezét! El sem hinnéd, milyen romantikus volt! - mosolyodtam el. Bár én magam egyelőre nem álmodozom a házasságrók, ha Will megkérné a kezemet, nem mondanék nemet neki.

- Emily.. - mosolyodtam el az említésére, mintha meg sem hallottam volna, amit Katie-ről mondott. - Nagyon sok mindent megváltoztat... - bólintottam és próbáltam olyan sejtelmesen fogalmazni, amennyire csak tudtam, bár azzal is tisztában voltam, hogy egy idő után Sarah ettől a falnak fog menni, hisz az anyám.. - Katie-t nem kedvelem túlságosan.. - jegyeztem meg mellékesen, azt hiszem érthető is, miért, de ha mégsem.. Nos, nem áll szándékomban részletezni. Ismeri.. Elvégre a barátnője.. vagy mi a szösz.. Azt hiszem.. Bár nem tudom egy ilyen nőszemélynek lehetnek-e igazi barátai. Rejtély..
- Most cáfoltad meg önmagad.. - nevettem fel. Ebből azért sok mindenre lehet következtetni, főleg arra, hogy a legapróbb dologra is felfigyelek, ergó nem vagyok hülyegyerek. Bár volt, aki tanítson.. A nagybátyám.. Talán vele van a világon a legnormálisabb kapcsolatom, persze.. Emily után. - Nem mondhatom meg, milyen vagy a jövőben, vagy hogy én mit érzek irántad a jövőben, vagy.. akár fordítva.. - szögeztem le ismét. - Két okból. Mert megváltozna a jövőm, jobban, mint ami várható, és mert.. Nem is akarom elmondani. - rántottam vállat. A kettőnk viszonya nemigen fog változni, azt hiszem.

- Katie furcsa egy teremtés, és imád manipulálni, de a maga módján... Nem mondanám, hogy jó, inkább nem akar érezni. Emily változtat valamennyit rajta? - érdeklődtem. Amennyit láttam belőle, igazán érdekes kislány volt. Katie lánya. Ez furcsa, hiszen ő tudtommal soha nem akart magának egy porontyot, erre most mégis a nyakába kap majd egy kislányt, aki teljesen olyan, mint ő.
- Nem akarom tudni, milyen a jövőm - ráztam meg a fejemet. Nem az, hogy nem érdekelt, de éreztem, tilos. Meg hát úgy izgalmas minden, hogy nem lőjük le előre a poént benne.
Amikor a kisbaba énje a karjaiban kötött ki, akaratlanul is elgyengültem. Csodálatos volt, bár nem tudom, miért hittem neki. Volt benne valami ránk jellemző, Lestwickes. A beszéde, meg a viselkedése. Minden. Aztán egy kérdés jutott eszembe, ami azt hiszem, minden anyát érdekel a maga titkos valóságában.
- Milyen anya vagyok a jövőben? Szeretsz? Vagy egy utálatos ribanc vagyok? - kérdeztem. Annyira... Nem is tudom. Olyan érzésem van, hogy nem szeret annyira, valami oknál fogva. A nőági családtagjaim sosem erről voltak híresek.

- Katievel elég sok minden történt... - sóhajtottam nagyot. Nem feltétlenül csupán rossz dolgok. Hiszen ott van Emily is. Őt aligha nevezhetném rossznak.. Sőt. Bár hasonlít az anyjára, amitől néha a falnak tudnék rohanni.. Még sem teljes egészében Pierce... Ha úgy volna, épeszű ember nem szeretne belé... - De nem csak vele.. Mindenkivel.. Azért két évtizedről beszélünk.. - magyaráztam. Vámpír létére talán nem tűnik nagy időtávnak, egy embernek viszont az. Nagyon is...
- Remek... - nyugtáztam ígéretként, hogy nem fog beszélni senkinek. - Azonban így sem árulhatok el túl sokat a jövőből.. Semmit nem lenne szabad.. Így is kaptál már némi információt.. - sóhajtottam. Néhányat talán akaratomon kívül. Nem is akarok itt lenni, a szentségit neki! Milly rángatott el.. De belegondolva, napestig hisztizne, ha nem lennék most itt... Talán Sarah is érzi, hogy valami nincs rendben?! Vagy hogy a jövőben nem lesz?!
Ohohohóó. Lehet, hogy mégse gondoltam én komolyan ezt a fogdosásos dolgot, de addigra anyám már mellettem volt és a karomba adta a csecsemőt, aki szerencsére aludt. Kissé talán ügyetlenül fogtam meg, nem voltam túl gyakorlott a témában.. Nem igazán vagyok gyerekes típus.. - Milyen könnyű.. - mosolyodtam el és fél kézzel óvatosan megcirógattam a halántékától egészen a nyakáig a puha, illatos bababőrt. Ezt az érintést, már akkor is szerethettem, hisz kicsi énem álmában mosolyra fakadt.

Figyelmesen hallgattam. Okos egy kölyök volt, az már egyszer biztos. Ha tényleg igaz, amit mond, ezen nincsen semmi meglepő... nem nagyképűség, de olyan, mint én. Bár a vonásait jobban megfigyelve van benne valami Nevil-es is. Na nem baj. Nem olyan rossz férfi ő sem... látszatra egészen biztosan jónak mondaná az ember.
- Pici Pierce. Vajon miért nem lepődöm meg azon, hogy végülis Katie megjárta a kicsapongó életmódját? - tettem fel magamnak a költői kérdést. Tündéri kislány volt, bár lehet, hogy ez csak a látszat. Ha úgy rángatja az embereket, ahogyan az anyja, akkor máris nem olyan kedves, és aranyos. Bár... a jövendőbeli menyem? Na hoppá, úgy tűnik, Katie meg én mégiscsak családtagok leszünk a végén. - Ugyan kinek mondanám el? Azt hiszik a végén, hogy megkergültem, azért magyarázok a jövőről - mosolyodtam el. Nem vagyok ostoba... nagyon nem, és tudom, hogy ez titok, bár most, hogy elmondta, számomra már nem annyira. Csak tudnám, miért mondta el annak ellenére. Talán mert az anyja vagyok? A gondolataimba mélyedtem, amikor hirtelen megszólított, és megkérdezte, megfoghatja-e - tulajdonképpen saját magát. Végülis... nagy bajt nem tehet benne, szóval óvatosan, tényleg óvatosan felálltam a helyemről, és mellé ültem, majd a karjaimban alvó kisbabát felé nyújtottam, hogy cska tessék, fogja meg... Bár igazából volt bennem némi természetes félsz.

Bólintottam, és figyeltem, hogy szavai, amik igazak és saját száját hagyják el, hogyan hatnak rá. Össze volt zavarodva, ez tisztán látszott. De hogy a helyzetet mivel könnyíthetném meg... Ácsi.. Meg akarom én egyáltalán könnyíteni neki? Talán őrültség az egész, hogy a jövőbeli sérelmeimért most és így akarok revansot venni, de hajtottak az indulataim.
- Emily ereiben Pierce vér csörgedezik... - bólintottam. - Katie lánya.. - sóhajtottam nagyot. Sose értettem meg, hogy képes a barátnőm még úgy is szeretni az anyját, hogy tudja, kezdetben utálta őt. Valami Pierce-szokás lehet.. - .. és a jövendőbeli menyed.. - tettem hozzá azonnal. Talán túlzottan is a dolgok közepébe vágtam ezzel, de nem tudtam, mit akar még róla mondani. Ezzel talán belefojtottam a szót. Bár kétlem, hogy rosszat mondana, hisz Milly két másodperc alatt képes akárkit levenni a lábáról... - De ezek az információk nem publikusak.. - figyelmeztettem komoly hangon. Talán rácsodálkozott, hogy milyen éretten tudok gondolkodni.. - Ha ezekből bármi illetéktelen fülekbe jut, abból hatalmas baj lehet.. Adott esetben akár a jövőnk is eltűnhet.. - magyaráztam, szinte fenyegetően, nehogy bárkinek is szóljon róla. Ha nem így tesz, valószínűleg egyetlen betűt sem fog tudni kihúzni belőlem. A magunk védelmében. Nekem tökéletesen tetszik úgy a jövőm, ahogy az most van. Már így is többet babráltunk vele, mint valaha akartam.
- Megfoghatom? - kérdeztem Sarahtól. Igazából egy kicsit tartottam tőle, hogy nem engedi majd, de ha már az a beteges dolog megtörténik velem, hogy látom magamat csecsemőként, így teljes lesz a kép.

Katie meg Emily elment, én pedig visszabaktattam a szobába... a fiamhoz. A fiammal a karomban. Agyrém. Volt benne valami furcsa, valami... nem tudom. Mintha ellenszenves lennék a számára, de nem tudom, mi az oka rá. Ennek ellenére hiszek neki, pontosabban a kislánynak. Jó a beszélőkéje, az már egészen biztos, de Pierce, ahogyan feltűnt, Katie akármennyire is tagadta. A biztonság kedvéért persze úgy döntöttem, rákérdezek a dologra Will-nél is, biztos, ami biztos, mert ő sokkal jobban ismeri a jövőjét, és ez olyan dolog, amit úgyis hamar megtudok, és nincs rá túl nagy befolyásom.
- Szóval, William Cortez Lestwick vagy. A fiam - ültem le a vele szemben lévő fotelbe, hogy tisztán ráláthassak. Most így jobban végigmérve, van rajta néhány tipikus Lestwick-vonás. Már maga a tekintete az, ahogyan majdhogynem gőgösen mér végig. Vagy gunyorosan? - Ő pedig, ha jól sejtem, az én drága barátnőm lánya. Nem tudja jól tagadni a nyilvánvaló tényt -forgattam meg a szemeimet.Kíváncsi a csaj. Van szája. És anyának szólította Katie-t, ezt tisztán hallottam.

Hiába próbált Emily hatni rám, legbelül ugyanúgy éreztem, mint eddig. De nem akartam, hogy ez a felszínre törjön. Bevallom egy kicsit élvezni akartam, hogy úgy beszélhetek Sarah-val, hogy ő mit sem tud a jövőről. Kényelmesen leültem a nappaliban a kanapéra, miközben még mindig a limonádéval szemeztem, amit biztosan nem fogok megkóstolni. Emily is velem jött, mellettem volt végig, miközben Sarah szinte utasított, hogy üljünk már le.. Kedves.. Vagy csak zaklatott. Az előszobából Katie hangját hallottam, és nem tudtam, hogy ez mennyire jó jel, de Emily olyan gyorsan pattant fel, hogy a következő pillanatban már a színét sem láttam. Jellemző. Imádja az anyját, még akkor is, ha ez most még nem kölcsönös. Már indultam volna utána, mikor Sarah ismét rám parancsolt, hogy maradjak nyugton, így nagyot sóhajtva heveredtem vissza és azon gondolkoztam, miként fogom neki tálalni a dolgokat. Legalább engem itt hagyhatott volna, meg tudtam volna beszélni magammal a fennálló helyzetet. Na nem mintha válaszra számítottam volna, sokkal inkább a tudat kellett, hogy elmagyaráztam magamnak, mire is készülök.. Őrület ez az egész.

-Ó tényleg, ott voltam, amikor született. -kapok a tarkómhoz zavaromban, majd elvigyorodom. -Már tud járni is?! -vonom fel a szemöldököm. -Igazi csodabébi. -megforgatom a szememet.
-Mindig ezt csinálja. Lassan megunom. -vele együtt nevetek, majd az arcom kissé komorrá változik.
-Megpróbálom ezt teljesíteni. -megvonom a vállamat, majd megigazítom a karomon Emilyt. A kislányra nézek, aki kérdez.
-Nash bácsi esküvőjét. -próbálom nem undorodva kimondani ezt a nevet, miközben erőltetetten elmosolyodom.
-Milyen múlt, milyen jövő?! -vonom fel a szemöldököm, mint aki nem tudja, hogy miről van szó. -Megkergültél Emily?! -meghökkenten nézek rá, majd rántok rajta egy picit. Mondanám, hogy "Viselkedj", vagy inkább utasítanám rá, de akkor Sarah meghallaná, így inkább csak az efféle nézésemmel nézek rá.
-Azt hiszem, mi megyünk is. -sürgetem. -Majd még összefutunk. -kacsintok Sarahra, majd intek neki. -Em nevében is köszi, hogy vigyáztál rá. -kár hogy nem etted meg. Ezt is már csak magamban teszem hozzá, majd kisétálok Emilyvel az ajtón.

[Folyt.: Katie lakása,fürdőszoba]

Látta m az anyám szája szélén a gonosz vigyort, ahogyan Sarahnak válaszolt. Értem én... szóval most már szégyell is mások előtt, ezért azt adja be nekem, hogy Emma lánya vagyok. Még a legjobb barátnőjét is el akarja hitetni ezzel a sületlenséggel.
- Milyen esküvőt? - kérdezgettem, bár mintha halványan derengett volna, hogy Nash bácsiéké volt ekkortájt. Bár elég érdekes lesz, ha most ott megjelenek, aztán pár év múlva meg így nézek ki, de hát ez van, nyilván van valami célja ezzel. - Ide meg igenis eljöttem... Katie. Tudod, vannak olyan dolgok a jövőnkben, amit muszáj a múltban rendbe tennem - húztam ki magam, már amennyire a karjaiban képes voltam rá. Még hogy Emma lánya vagyok! Ha eddig nem volt nyilvánvaló, akkor a viselkedésemmel igenis azzá fogom tenni, hogy hozzá tartozom!

Azt hiszem, ez a beszélgetés eléggé furcsa. Nem olyan érdekes, mint például amit Will-lel készülök lefolytatni, de mindenképpen megér egy misét, főleg mert simán egymás szemébe hazudunk. Én, hogy elhiszem, Emma a lány anyja, Katie meg magát ezt a hazugságot.
- Will a fiam... - jegyeztem meg, majd a nappali irányába tekintve. Oké, ez elég agyrém, és gondolom Emily is onnét jött, szóval... legalább nem csak én szenvedek ettől a dologtól. - Gondolhattam volna, hogy Emma esküvőt szervez. Imád szervezkedni - nevettem el magamat, majd mivel láttam, hogy Katie és Emily indulni készülnek, inkább komolyabbra vettem a figurát, és úgy néztem a réges-régi barátnőmre. - Akkor majd... mondanám, hogy hozd vissza, de a ti felelősségetek. Lehetőleg ne nyírj ki senkit a közelében - mosolyodtam el.

Sarah kibaktat én pedig Emilyről rákapom a tekintetem.
-Még szerencse, hogy Emma boszorkány. Egy napra hagyja egyedül, és elcsörtet mindenfelé.. -megforgatom a szemem.
-Milyen szagom?! -hangom kissé megemelkedik, és ezt követi a szemöldököm is. Rosszallóan nézek Sarahra. -Azt hiszem, erről később ejtünk témát. -közlöm határozottan.
-Emilyért jöttem, Emma el van foglalva. Valami szutyok esküvőt tervez. -kissé oldalra billentem a fejem, miközben kedvesen elmosolyodom. A karomon lévő Emilyre nézek. A feje teljesen takarja az arcomat, így csak ő láthatja a számon előbújó ördögi mosolyt.
-Jó kislány. -simogatom meg a haját, miközben a hangom finom és lágy. Ám a hányinger ettől a sok dologtól nem múlik el. Legszívesebben megfojtanám. Azt hiszem...
-Will? -emelem fel a szemöldököm a név hallatán. -Ki az a Will?! -csak azt ne mondd, hogy az ikertestvéred, mert akkor tényleg megöllek.. Ezt már csak magamban tettem hozzá.
-Na lényegtelen, menjünk. -bólintok, majd Sarahra nézek, hogy szeretne-e még valamit mondani.

Anya otthon vár... én Katie vagyok. Most mégis mi az isten van? Nyilván hazudott, hiszen tisztában voltam vele, kicsoda is az anyám. Ő, és nem Emma, ennek ellenére ő szemrebbenés nélkül képes volt ezt hazudni Sarahnak. Nos, őszintén örültem volna ebben a pillanatban, hogy ha tényleg így lenne, viszont csak annyit tehettem, hogy Sarah felé fordítottam a tekintetemet. Ő rá fog jönni, tudom, hiszen rengeteg belső tulajdonságunk hasonlít anyámmal. A manipulálás meg minden egyéb mesterei vagyunk mind a ketten, de aztán úgy döntöttem, belemegyek a játékába, amit már amúgy is megbuktattam. Vagy ha nem én, akkor Will.
- Ó, tényleg. Akkor hazaviszel anyához? Már biztosan nagyon vár, csak Will meg én meglátogattuk a régi barátotokat, Saraht - mosolyogtam erőltetetten.

Váratlanul egy ismerős hangot hallottam az előszobából. Katie? Ó, istenem, az én drága barátnőm. Csak tudnám, mit keres most itt, ám Emily örömtől felcsillanó szemeit elnézve nyilvánvalóan őt. Hiszen még Emilyt is szólongatta.
- Várj meg itt - pillantottam Willre jelentőségteljesen, majd karomban a babaénjével kisétáltam az előszobába, ahol Katie és Emily kettőse fogadott engem. Az utóbbi inkább eltolta magától a kislányt, majd az érkezésemre rögtön magyarázni kezdett, hogy ez Emma kislánya, ami valljuk be, sokkal logikusabb is lett volna, ha nem találkozik a tekintetem Emilyével, aki csalódottan nézett rám, mint aki nem ezt várta volna, lebuktatva ezzel Katie hazugságát. Áh, szóval felcsinálták. Nem is csodálom, a ribancságban még engem is lekörözött, és neki nem kellett félnie a nemlétező érzéseitől.
- Katie! - jelent meg mosoly az arcomon ettől függetlenül. Még mindig a barátom volt, szóval miért is ne? - Mi járatban erre? Emberszagod van - állapítottam meg, amikor beleszagoltam a levegőbe. Az mindig volt rajta, ha vadászott, de most valamiért más volt. Furcsább.

Hallom a csörtetést a szobák felől, majd a kis lépteket is, amint Emily az anyja után sikoltozik, miközben majdnem a nyakamba ugrik örömében. Egy pillanatra elfintorodom.
-Hé,hé! Hátrább az agarakkal kislány. -csitítom, majd eszembe jut, hogy miért is jöttem. Hirtelen felkapom a karomra, és puszit nyomok az arcára.
-Nem anya vagyok, anya otthon vár minket. Katie vagyok, emlékszel?! -finoman megcsikizem. Elfog a hányinger ettől a sok kedvességtől. Látom, ahogyan Sarah is kijön.
-Nem tudom, hogy hogyan került ide.. -megforgatom a szemem.
-Ő itt Emma lánya, Emily. -hazudok a szemébe rezzenéstelenül. Még mindig olyan jól csinálom, mint vámpírként.

Már éppen készültem elhelyezkedni, amikor egy ismerős hangot hallottam meg. Anya? Oké, Sarah biztosan megadta neki a címét, de nem hittem volna, hogy engem fog keresni, pont itt. Meglepett, mint mindig, de ugyanúgy reagáltam, mint ahogy a jövőmben szoktam. Vagyis azonnal kiszaladtam a hang irányába, és mintha nem is lennék tisztában azzal, hogy ő... nem szeret engem, azonnal átöleltem. Ha tehettem volna, a nyakába ugrok, de most valamiért annak sikerült megálljt parancsolnom.
- Anya! - sikkantottam boldogan, teljesen megfeledkezve önmagamról, meg arról, miért is jöttünk most ide Will-lel.

[Katie lakása]

Taxi..taxi... Rühellem a taxit! Mire megtalálta ezt az átkozott hotelt ebben az apró városban! Kész teljesítmény!
Még csak ki sem akartam fizetni, de ezt már nem tehettem meg, megigézni sem tudtam. Erőm fejében szaladok fel a hotel lépcsőin Sarah lakását keresve. Emilyre van szükségem. Ő kell most nekem. Amikor meglátom a számot, Sarah lakásának a számát, kirántom az ajtót. Nagy meglepetésemre be tudok menni, és még csak be sem kellett hívniuk.
-Emily?! -üvöltöm az előszobába érve, miközben várom, hogy a kislány kiszaladjon. Eltölthet egy szép napot az anyjával és velem.

Volt valami furcsa a kisfiúban. Esküszöm, úgy tudott szájalni, akárcsak én vagy Eyal annak idején! És ugyanúgy védelmezte is a kislányt, aki ezek szerint mégsem a testvére. Hát... azt hiszem a szerelme, de nem kezdte túl korán? Vagyis... azt állítja, igazából húsz éves. Ez az egész agyrém... és ilyen őrült dolgokat max Emma tehetne értünk. Vagy én őrültem meg, az is egy eshetőség, ugyebár.
- Na jó... üljetek le, és megmagyarázhatjátok, mi is ez az egész dolog. - Próbáltam mosolyogni, bár nem ment a legkönnyebben. Ugyan melyik anyának menne, ha a fia hét éves énje állna ott előtte, miközben a csecsemőjét fogdossa? Beteg, beteg, beteg. Persze a csöppség Willt nem engedem el. Jobb, ha velem marad, bár mintha egy kissé nyugtalan lenne az idegenek jelenlétében.

Hazudnék, ha azt mondanám, meg vagyok lepve a lépéseitől. Kiszámítható... minden lépésében ott van a kiszámíthatóság. Egy anya... aki meglehetősen vehemensen védi a fiát az idegenektől, akikről nem tudja még, hogy nem annyira idegenek. Bár azon az állításán, hogy esetleg a lánya vagyok, kénytelen voltam elnevetni magam. Szép is lenne! Szerettem Sarah néni ilyenfajta feltételezéseit. Amilyen okos, néha olyan ostobaságokat tud összehordani. Csodálom, hogy végülis nem családtag, mert tökéletesen beillene közénk. Igaz, hogy nem olyan szemét, mint sokan mások, de nem kell őt félteni, ha valaki van olyan kedves, hogy feldühítse. Viszont nem volt időm ezzel foglalkozni, mert Will hangneme hirtelen átváltott rendesből gunyorossá. Talán neki fel sem tűnt, de nekem igen , hiszen épp elég ideje ismerem már őt.
- Will! - néztem rá jelentőségteljesen, majd a kabátjánál fogva kiráncigáltam őt a nappaliba. Akkor most szépen leülünk a kanapéra, és normálisan elmeséljük Sarah néninek a dolgokat. Meg eszünk sütit, én meg még limonádét is iszom. Nem értem, miért nem szereti Will a limonádéját. Igaz, ha nem látja, teszek még bele cukrot, de ízletes, meg legalább a kedvünkre csinálja.

Úgy tűnik mégsem volt jó ötlet, hogy nem iramodtam azonnal Milly után, hisz mégiscsak "idegenek" vagyunk ebben a családban, pontosabban inkább a korban. Elég feszült lett a légkör, és én magam is megijedtem, mikor Sarah olyan vehemensen a barátnőmre ripakodott. Mintha csinált volna bármi rosszat azzal, hogy nézte a fiát.. Különben is.. A jövőben is fogja nézegetni a képét még elégszer.. Pontosabban az enyémet. Mindketten..
- Hagyd abba... - szóltam rá anyámra, aki úgy védte a csecsemőt, mintha bármivel ártani tudnánk neki. Ugyan mivel? Csúnyán nézünk rá?! Gyerek bőrben vagyok, ha nem tűnt volna fel.. Persze így még nem látszanak a hasonlóságok, hisz pár napos csecsemő és köztem megannyi eltérés van. Főleg méretben.. De persze azért még így is védelmezően magam mellé húztam Emilyt. - Nem, ő nem a lányod.. - sóhajtottam nagyot. - Azt hiszed hazudok neked.. - tanulmányoztam jó alaposan vonásait. - Igazat mondok.. - cáfoltam meg ki nem mondott szavait. - Nem tudom mivel bizonyíthatnám, hogy valóban én vagyok a fiad, és ha nem hallgatod végig, miért is vagyok egy, hát nem is tudom megmondani, körülbelül hétéves bőrében, a huszonéves fejemmel, akkor akár le is lécelhetünk... - talán a vége kissé ellenségesre sikeredett, de nem tudtam magamban tartani az indulataimat. Nem hiszem, hogy ezzel ártottam volna a kapcsolatunknak, amiről még vajmi keveset tud.. Mégis szükséges volt a hangnem és a stílus ahhoz, hogy végiggondolja a dolgokat és felfogja, hogy itt és most ő az, aki tudatlan én pedig, aki meg tudja válaszolni a kérdéseit. A szerepek le vannak osztva.

"Szia Anya!" Ez volt az a pillanat, amikor majdhogynem magamra borítottam a limonádét meg a süteményt, amit a kezemben hoztam be a gyerekeknek. Ez most valami vicc lenne? Nyilván... Will bent alszik a szobában, ahová a kislány... a kislány nemes egyszerűséggel bement! Ezek meg mégis mi a jó büdös francot képzelnek magukról, hogy csak úgy járkálnak a lakásomban, és sületlenségeket állítanak? Egy percre azért sikerült jó alaposan elgondolkodtatniuk, mielőtt fogtam magam, levágtam az asztalra a tányérokat, és a lány után mentem. Egyrészt, mit képzel magáról, hogy csak úgy megnézi magának a fiamat? Másrészt meg ő ott van... és nem előttem. Még nem tud beszélni, nem néz rám megmagyarázhatatlanul furcsán, és még csak véletlenül sem hozná rám a frászt.
- Kifelé! - dörrentem rá a kislányra, akinek szemmel láthatóan esze ágában sem volt megmozdulni, szóval nemes egyszerűséggel átkaroltam őt a válla alatt, és arrébb tettem, hogy hozzáférhessek a bölcsőhöz. Will - az igazi - éppen ébredezett, és meglátva engem, vagy az árnyékomat, látszott az arcán, hogy felismert. Eddig egyedül én vagyok ilyen számára, és sokáig az is leszek. Gyorsan, védelmezően a karomba vettem, úgy néztem vissza a kislányra. - Remélem te nem azt mondod, hogy a lányom vagy, mert különben isten bizony megölöm magam - forgattam meg a szemeimet. Ezek meg mit hisznek?

Talán Sarahnak nem fog tetszeni, hogy eltűntem... De hát mindig is léteztek olyan gyerekek, akik nem hallgattak a felnőttekre. És ő még csak felnőttnek sem igazán mondható... 17 évesen változott át, ha jól tudom. És bár ennek ellenére kinéz legalább 22-nek, nem jelenti azt, hogy sokkal érettebb. Az igazat megvallva ő sem fogta túl rövid gyeplőre Willt. Meg nem is tudta volna megtenni, mert úgyis belecsábítottam volna a rosszba. Szóval... végülis benyitottam a szobába, pont abban a pillanatban, amikor Will közölte vele, kicsoda is. Áldom Sarah vámpírsebességét, hogy nem tört össze semmi időközben... és persze áldom azt is, hogy én nem voltam most ott, hanem Willt megpillantva gyorsabbra vettem a tempómat a szobámba. ott szuszogott a bölcsőjében, és alig lehetett több egy hetesnél. Édes volt. Ártatlan. erről jut eszembe, hogy soha nem tudtam eldönteni, én vettem el az ő ártatlanságát, vagy ő az enyémet. Jó, ez már megint nem gyereknek való téma... ezért is fogom megkérni Emilyt, hogy minél előbb az igazi arcomra varázsoljon vissza. Közben ellágyulva figyeltem Willt, aki most felébredt, de nem ismert meg, ami nem is csoda. Majd később megtudja, mennyire fontos vagyok az életében... most még meg sem születtem, hogy tudjon rólam.