Damon segítségével elértem a kanapét, és leültem, ez szerencsére már ment magamtól. Majd várakozásaimnak tökéletesen helytállón, kérdezgetni is kezdett, miután leesett neki, hogy denevér-stílusban nyomom újabban.
- Igen... némi kis gonddal járt a feltámadásom... - dörzsölgettem meg szórakozottan a szemem sarkát, aztán némi ügyetlen tapogatózással hátrasimítottam a hajamat az arcomból. - Nos hát, az úgy volt, hogy... kicsivel az után hogy elváltunk a temetőben, gondolkodni kezdtem. szembe jutott, hogy egy boszorkányt talán... megérné megkérdezni, nincs-e mód arra, hogy feltámadjak halottaimból. Felkerekedtem hát, és megkerestem a legerősebbet akit a környéken éreztem. Egy bizonyos Esther-hez jutottam így. Elmondtam neki mi az ábra, és azt mondta, tudna segíteni. Nem kér érte semmit, de... előfordulhat hogy lesznek következményei, merthogy a halott banyák nem nagyon szeretik az ilyen "természet dolgaiba való belekontárkodást..." Szóval a szellemeik megbüntethetnek esetleg. Gondoltam, ugyan mi bajom is lehet...? Belementem. És Esther feltámasztott. Úgy tűnt minden szuper, lett testem, és életre keltem. Azt hittem semmi jelentősebb nem történt "büntetés" címszó alatt. De tévedtem... hiába nyitottam ki a szemeimet, nem láttam egyetlen árva szöszt sem. Úgy látszik mégis van humoruk a halottaknak, legalábbis a halott banyáknak biztosan... - táram szét a karjaim. - Szóval jelenleg... vak vagyok. Az ég-világon semmit nem látok, tök fekete minden... emellett nincs semmim, senkim, és a városban sem tudok egyedül közlekedni még... őszintén szólva, ezért kértem, hogy gyere ide. Részben, meg akartam mutatni, hogy élek... másrészt pedig... segítséget szerettem volna kérni tőled - estem kissé zavarba, és lehajtottam a fejemet, egyik kezemmel birizgálva a másikat, mert csak azt találtam meg erre a célra.

Az előző döbbenetemen még mindig nem jutottam túl, mikor már jött mellé a következő. Tapogatni kezdett, és csaknem rászóltam, hogy egyrészt régen sem voltunk ilyen jóban, másrészt feleségem van, de... a szemeibe néztem, és a rezzenéstelen tekintet valami balsejtelemmel töltött el. Mikor pedig belém kapaszkodva vánszorgott el a kanapéig, már magam is tudtam, hányadán állunk.
- Mi ez az egész, Lexi? - kérdeztem, ahogy leültünk. - Mi a fene folyik itt? Megjelensz, már nem szellemként, és.... és nem látsz - fejeztem be halkan. - Nem értem ezt az egészet...

Ha láttam volna Damon arcát, nyilván felnevetek a kifejezésen, ami rajta ülhetett. Hangjából adódóan, meg... hogy azt hiszem megbökött az ujjával, gyanítható volt, hogy épp nem hisz a két szeme közül egyiknek sem.
- Igen, ez egy... bonyolult sztori, de ha segítesz leülni, elmesélem - mondtam, miközben lassan bólogattam a megállapítására, és amikor éreztem ellépni magam mellett, akkor lassan becsuktam mögötte az ajtót. - Élek, de... van egy cseppnyi fogyatékosságom jelenleg, így kérlek, vezess a kanapéhoz, oké? - kértem, miközben kezem kinyújtva tapogatóztam Őutána, hátha megtalálom a kezét, de azt hiszem helyette a vállát találtam meg, így azon lefelé tapogatózva nyúltam a tenyeréért. Még jó hogy vak vagyok, különben ezt most vehetnénk zaklatásnak... - Ott ígérem, elmagyarázom - mondtam, egy halvány mosollyal.

A felemelt kezem, amivel épp újra kopogni akartam, megdermedt a levegőben, és az első gondolatom az volt, hogy hülyéket álmodom, mert még el sem jöttünk Elenával a kórházba, hanem otthon alszom az ágyban. A második az, hogy valaki szórakozik velem. Hát csak tátott szájjal kinyújtottam a karomat, és megböktem Lexit.
- Bassza meg... - motyogtam. - Van teste. Igazi teste... - léptem be, és csaknem hasraestem a küszöbben, mert folyton Lexi arcát bámultam. - De hát... ez lehetetlen...

Miután letettem a telefont, azt hiszem vissza a helyére, gondoltam, hogy mivel semmit nem akarok összetörni, vagy efféle, így jobb lesz szépen lassan felkelnem, és elindulnom, hogy megkeressem az ajtót. Ha sietve kéne megtalálnom, nem lennénk jóban a kis lakás berendezésével...
Az szobából még egész könnyű is volt kikeveredni, az ágytól egyenesben menve, pont beletaláltam a falba. Annak a mentén tapogatózva pedig, meglett a kilincs is az ajtóval. Szóval elindultam lassú, csoszogó léptekkel valamerre. Füleltem... nem messze Sarah lélegzését hallottam. Nyugodt volt... úgy tűónt még alszik. Nah, nem is akartam felverni, így még óvatosabban botorkáltam, lehetőleg nem menve neki semminek ami törik vagy csattan.
Hogy mennyi időbe tellett a műveletem, meg nem merném saccolni, de az ajtót nem találtam, ellenben minimum háromszor mentem neki tutira ugyanannak az asztalnak. Tán a lábam is belilult, annyiszor találkoztak már... Épp elterveztem hogy én itt és most leülök a földre, és megvárok valami zajt... mikor is felkaptam a fejem a kopogtatásra. Egy megkönnyebbült sóhajjal vettem irányba a hang forrását... és Damon hangját követve, végül csak meglett az az ajtó.
- Szia Damon - nyitottam ki az ajtót mesteri ügyességgel, és néztem... hát egy irányba, ahova Damon arcát képzeltem. - Örülök hogy ideértél... - köszörültem meg kissé a torkom, és vártam, mi lesz előbb, az hogy ledöbben az életben létemen, vagy az, hogy felmerül benne a gyanú, hogy nem vagyok egészen rendben... Bár férfi, szóval... lehet hogy a nyilvánvalóbb, vagyis az életben létem...

(kórház)

Szinte egy iramodással érkeztem meg idáig, és mivel a recepciós épp nem figyelt, hát gyorsan elsurrantam mellette, vámpírsebességgel. Ha látott is valamit, hát biztos azt fogja hinni, hogy a szeme káprázott.
Gyorsan megtaláltam a szóban forgó szobát, és tényleg mit sem sejtő, tanácstalan képpel kezdtem kopogni az ajtón.
- Khm... Damon Salvatore vagyok! - kiabáltam be.

- Hát igen, eléggé... fontos, szükségem volna rád... valamiben - köntörfalaztam, és gondoltam ezt nem kezdem el magyarázni telefonban, ha majd lát, az úgy egyszerűbb lehet. - A hotelben megtalálsz, egy bizonyos Sarah Lestwick szobájában. Itt várlak. Garantáltan meg fogsz lepődni... - nyeltem egy kisebbet, miközben szabad kezemmel szórakozottan vakargattam a fülemet.

Reggel, mikor még a szemeim csukva voltak, reménykedtem benne hogy álmodtam. Hogy álmodtam az egész szellemes dolgot, a halált, a varázslatot, a vakságot... mindent. És amikor felébredek, Stefan szobájában leszek a birtokon.
De nem. Kinyitottam a szemem, és a remény szerte is foszlott, mert a sötétség megmaradt... pedig éreztem az ablakon át besugárzó fényt... némi melegséget amit adott... de nem láttam. Vagyis reggel van, és nem volt rémálom a vakság. A fene vigye el...
- Most kéne jól berúgni... - motyogtam magam elé, miközben megfordultam az ágyban, és lassan nekiláttam lecsúsztatni a lábaimat a földre. De nem álltam még fel. Emlékeztem a szándékomra, hogy telefonálni fogok, meg arra is, hogy Sarah azt mondta, van egy telefon az ágy mellett. Nah, azt meg kéne találni... - tapogatóztam némán a levegőt markolászva, mígnem meglett egy kis éjjeliszekrény sarka. Azon tovább tapogatózva, meglett valami kerek végű, hosszúkás... baromira reméltem hogy az a telefon. Tapintásra, formára annak nézett ki, így a markomba fogtam.
- Most légy okos, domokos - nyögtem, végigtapogatva a gombokat a készüléken. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem ismét a "csukott szem, nem vak tyúk" elvet követni. Szóval mintha csak csukott lenne a szemem, vagy direkt nem néznék oda, zsigerből, az ujjaim emlékezetét - hülye szöveg, de igaz - segítségül venni, igyekeztem lenyomni a megfelelő számokat. Aztán a fülemhez emelni a telefont, és az már fél siker volt hogy kicsöngött. Én pedig vártam és vártam, és nagyon bíztam benne, hogy Damon hangját fogom meghallani, nem valami idegenét, és akkor az azt jelentené hogy legalább telefonálni nem vagyok béna.
Mikor a túlsó oldalon is megnyílt a vonal, rögtön szóltam is bele, ahogy meghallottam Damon hangját.
- Halló, Damon! Lexi vagyok, mond... ráérsz most? - köszöntem, és kérdeztem, bár a kérdés vége már inkább volt félénk, mint lelkes.

- Köszönöm - fogadtam el hálásan Sarah iránymutatását, hogy eltaláljak valahová ahol alhatok. Közben pedig igyekeztem nem arra figyelni, hogy ez milyen nagyon ciki, és fura, és... rém idegen. Még emberkoromban és szellemként sem szorultam rá ennyire mások segítségére... nagyon különös volt, hogy most viszont igen.
- Mindent köszönök - ismételtem, amikor egy ágyhoz értünk, és fél kezemmel tapogatózva ültem le rá. - Aludj jól - búcsúztam Sarah-tól mosolyogva. Elég butuska dolog lett volna folyamatosban hajtogatni a köszönömöt, pedig nagyon hálás voltam neki. De zavarba hozni sem akartam, és hát papagáj sem vagyok.
Mikor becsukódott mögötte az ajtó, lassan lehajoltam, és letornáztam a cipőimet a lábamról. Megpróbáltam úgy mocorogni, mintha csak sötét szobában lennék, mert például nem akarok felzavarni senkit, vagy... mintha csukott szemmel ügyködnék, valami általános okból. Igyekeztem ráérezni, hogyan találom meg más érzékekkel a dolgokat magam körül. Hallottam korábban olyanról, hogy aki vak, egy idő után képes megérezni, nem is tudom, talán ösztönből, ha van előtte valami, vagy ha épp hogy nincs... Erre próbáltam ráérezni, miközben az ágyon tapogatóztam. Felhajtottam a takarót, és bebújtam alá. Finoman szólva is ostoba érzésnek tűnt hogy becsukjam a szemem, hisz így se láttam semmit, de azért mégis ott volt bennem az érzés, hogy aludni így is csak csukott szemmel lehet. Szóval lefelé vezéreltem a pilláimat és a sötét sötétségében elmélyedve, szépen sikeresen nekiláttam lemerülni az álmok mélységes nyugalmába.

Végignéztem a lányon... szép volt, azt hiszem, hogy amikor ember volt, már akkor is kitűnt a szépéségével, és arra gondoltam, nem szabadna hagynom, hogy vak maradjon. Egy vak vámpírt elég hamar megölnek, ami azt illeti, és ő csak most támadt fel, ráadásul rövid beszélgetésünk után igencsak megkedveltem. Biztos vagyok benne, hogy létezik olyan boszorkány, aki képes visszaadni a látását, csak mondjuk... meg kéne vesztegetni.
- Persze, aludj csak nyugodtan, mindjárt elkísérlek a szobádba - termettem ott mellette, hogy átkaroljam. Nem igazán szoktam hozzá a vezetéshez, valahogy mégis sikeredett őt elvezetnem Eyal ágyához, amit ő már hónapok óta nem használt, szóval rendben van tartva, és tudom, hogy az alatt az ágy alatt is van pár vértasak. Én tettem oda, arra az esetre, ha mégis hazabotorkálna, és úgy döntene, maradna. Vagy éppen rossz passzban lenne. - az ágyad alatt van vértasak, az ágytól jobbra pedig egy telefon - magyaráztam. - És ha nem haragszol, most én is elvonulok aludni. Tudod... Mostanában többet vagyok fáradt - mosolyogtam magamnak, és elindultam a fürdőbe, hogy levegyem a halott menyasszonyi ruhámat, aztán egy jó alapos tusolás után tényleg lefeküdtem aludni.

- Igen, az lehetséges - bólogattam lassan. Lehet, talán van Esther-nél is erősebb. Hát.. ha létezik olyan, akkor Őt kéne megtalálni. Vagy olyat, aki naaagyon jóban van azokkal a szellembigyókkal. De hát... ilyesfajta segítségkereséshez előbb talpra kell állnom. A szaladgálás előtt jó lenne előbb megtanulni járni, hogy ne csapassam el magam az úttesten, meg ilyenek... Ez a gondolat élénken élt bennem, miként simán elcsapattam volna magam, ha Sarah nem segít... Az lesz csak durva, ha beszerzek én is egy olyan fehér botot, meg egy kutyát, asziszem... a vámpírvilág éves vicce én lennék... Jajj, apám...
- Akkor örülök hogy most társaságodul szolgálhatok - mosolyodtam el kedvesen. - Kedves vagy Sarah, és én nagyon hálás vagyok... bár nincs mivel meghálálnom, de... azért ha bármiben tudok segíteni, nagyon szívesen megteszem bármikor, végülis... megmentettél egy csúnya találkozástól pár kocsival - emlékeztem vissza a hülye autókra. Azok is csak mennek mint állat... Bár igaz, szegények nem számítanak rá hogy egy vak liba csoszog majd eléjük...
Elgondolkodásom közepette igyekeztem elnyomni egy ásítást, ami félig-meddig sikerült is, majd újra felvettem az irányt, amerre Sarah-t sejtettem "látni".
- Ha... nem haragszol, igénybe venném, hogy... most ledőlnék, ha nem bánod. Elég... új még nekem ez az "újra élek" dolog... elfáradtam.. - sóhajtottam, egy második ásítás kíséretével zárva. Az sem volt mellékes, hogy kimerítő volt a tanácstalan toporgás körbe a városban... meg az életveszély... zavaros és nehéz pár óra volt ez... Jó lett volna pihenni egyet. És reggel... felhívhatom Damon-t. Hátha tud segíteni Ő is nekem...

Esther... Nem volt ismerős a név, mégis valahogy úgy gondoltam, hogy nem éppen fiatalkorú, és talán még nálam is többet megélt, főleg ha ő a világ legerősebb boszorkánya.
- Cseppet sem félj. Néha a boszorkányok is szeretnek túlozni az Önnön erejükre nézve.ú - próbáltam nyugtatni, bár én sem voltam biztos benne, hogy találni tudnék egy boszorkányt, aki képes visszaadni a látását. Elvégre ők még a túlvilágról is imádják büntetni a vámpírok, tekintve, hogy úgy képzelik, a hitük ellen valóak vagyunk. Amiben van is valami, de speciel tudom, hogy sokan túl hosszúra nyújtják az életüket közülük is. - Persze, maradhatsz éjszakára, sőt, addig is, ameddig akarsz. Hetek óta nem volt társaságom ebben a lakásban - hajtottam le a fejemet szomorúan, de azért igyekeztem nem panaszkodni, elvégre az én dolgaim nem állnak olyan rosszul, mint az övéi. - Persze a barátod egész biztosan befogad, és segít is majd neked, de ha bármire szükséged van, nyugodtan szólhatsz nekem - magyaráztam.

Mikor meghallottam Sarah hangját, felemeltem a fejem, és a hangja irányába fordítottam vissza a figyelmemet.
- Ez igaz, annak örülök is nagyon. Az illető idő közben, míg hulla voltam, egészen megváltozott. Megjavult. Ma már családja van. Szép gyerekei, kettő, egész pontosan, és jön a harmadik. Kedves felesége van. És jó útra tért, már nem öl embereket. És általában magunkfajtákat sem. Szóval örülök, hogy észhez tértünk mindketten és már neki se kell tartania tőlem, meg nekem se tőle.
Míg Damon-ről beszéltem, eszembe jutott még valami. És valaki. pontosabban Stefan. És a múlt, amikor ide érkeztem, ahogy említettem is. Oké, hogy nincsen állandó otthonom, de mikor utoljára éltem, a Salvatore fivérek otthonában laktam arra az egy napra. Talán még a holmim is ott van... csak nem dobták ki. Damon már nem ott lakik, Stefan is másfele jár, de reméltem, amúgy sem dobna ki... Ha felkeresném egyiküket, vagy... megkérném hogy keressenek fel, és szépen kérném, talán megengednék hogy visszamenjek oda. Így élve már nem lenne túl jólnevelt dolog csak úgy oda menni. Főleg hogy egymagam oda sem találnék... Viszont a házat ismerem, ott talán biztonságosabb lenne eltájékozódnom, hisz nem egyszer jártam ott, régen, és még régebben is.
- Hát... az a boszorkány... valami Esther... aki visszahozott, Ő az állítása szerint a világ legerősebb boszorkánya... és valahogy nem úgy tűnt meg nem úgy éreztem mintha blöffölne. Gondolj bele, ha ez igaz, akkor... ugyan ki segíthetne rajtam? - sóhajtottam letörten, és tanácstalanul.
- Itt maradhatok nálad ma éjszakára, ugye? - kérdeztem aztán, inkább próbálva elterelni a kérdést a reménytelen részekről... - Majd holnap, felhívnék valakit, aki azt hiszem meg tudná oldani a kérdést, hol is lakjak. Először téged akartalak megkérni, hogy segíts itt egy szobát szereznem, de talán jobb lenne egy olyan hely amit ismerek. Még a vámprként való meghalásom előtt az említett barátom és a testvére házában szálltam meg, azt a házat elég jól ismertem, ott talán könnyebb lenne megtanulnom így tájékozódni, mint egy teljesen idegen területű épületben... - böktem csak úgy valamerre, így célozva magára a Hotel épületére.

Mentségemre legyen mondva, hogy nem használtam ki a helyzetét, és nem kezdtem el másfelé figyelni, amint belekezdett a meséjébe. Türelmesen végighallgattam, ahogy tömören összefoglalja életének és első halálának történetét, aztán vámpírlétét és második halálát... Tulajdonképpen nem irigyeltem. Az én művileg felépített, hülyeségekkel teli életem semmi az övéhez képest. Főleg most, hogy úgy tűnik, tényleg megvakult. Bár... azt hiszem, nem örökre. Egészen biztos van rá mód, hogy visszakapja a látását, máskülönben egy vak vámpír nem túl erős a kora ellenére sem. Egyrészt, hogy tud igézni, másrészt hogyan ismeri fel a fajtársait, amikor a többségünk olyan hangtalanul jár-kel, hogy csak a hirtelen elsuhanó ruhákat vesszük észre?
- Hát, nem irigyellek, ami azt illeti - jegyeztem meg. - De legalább rendezted a kapcsolatodat azzal az illetővel, mielőtt visszatértél, és most nem fog még egyszer a halálba küldeni - próbáltam felvidítani. Valószínűleg semmit nem érne az ittléte, ha az a fickó az első adandó alkalommal ismét karót röpítene a szívébe. - És... ha ez megnyugtat, szerintem a látásod is visszatér hamarosan. Ha mégsem, akkor találunk valami boszorkányt, aki segít rajtad. Egészen biztos van megoldás.

- Halotti menyasszony? - kérdeztem vissza, mert nem nagyon értettem a dolgot, mikor említette. Hogy jön ide menyasszony meg halotti, és... hogy ez netán valami jelmez? Lehet jelmezbálból jön... - Hát igazából engem nem zavar, nem látom... de ahogy neked kényelmes - feleltem, kissé megvonva a vállam. Mivel a nagy fekete semmit láttam csak, engem nem zavart ha abban az emlegetett menyasszonyos valamis sminkben hallgatja meg...
- Háát... oké. Nos... tág nézetben a dolog egy kis matekot is igényel. Egyes tekintetben még alig egy órás vagyok ebben az életciklusomban. De... gondolom te is érzed rajtam, ahogy én is rajtad, hogy ennél öregebbek vagyunk jóval, mind a ketten. Igazából, 1659. május 13-án születtem. Éltem emberként, aztán nem untatlak a részletekkel, vámpír lettem. Majd szépen eléldegéltem akképpen, egészen... kb. 2 évvel ez előttig. Akkor, egy barátomat meglátogatva jöttem a városba. De rosszul sült el a találka, egy napot voltam itt, és a barátom testvére leszúrt egy karóval, hogy megvédje a környéken élő többi vámpírt a kíváncsiskodóktól, köztük természetesen saját magát is - kicsit furcsa élmény volt ezt vádló hangsúly nélkül mondani, de már... már nem haragudtam ezért Damon-re, így felesleges is lett volna. - Azután egy jó darabig halott is voltam, néhány héttel ez előttig, amikor valamilyen úton-módon visszajutottam a városba, szellem alakjában. Ami... egész egyszerűen kiborító volt. Először örültem hogy legalább így újra itt lehetek, de... egy bizonyos idő után az, hogy senki nem látott, és alig pár ember hallott, ők is csak kemény gyakorlás árán... ez nagyon kiakasztott. Csináltam hülyeségeket. Aztán, summa-summárum, hosszas huzavona után, kibékültem azzal, aki megölt. Attól, a lelkemnek jobb lett, de csak még magányosabb lettem. A temetőben tengődtem magamban, mikor eszembe jutott, hogy egy boszorkány talán segíthetne a bajomon. Megérné a kérdést, neme tudna feltámasztani valahogyan... Felkerekedtem, és megkerestem a legerősebbet aki a környéken van. Így jutottam egy Esther nevű nőhöz. Azt állította fel tud támasztani, és teljesen ingyen, nem kér érte semmit tőlem cserébe. Elhittem neki. De aztán azt is mondta, Őneki nem lehet baja belőle hogy feltámaszt engem, de valami halott boszorkányok akik figyelnek, engem esetleg megbüntethetnek valamivel, elvehetnek valamit, azért hogy éljek. Hát... - egy pillanatra keservesen elakadt a hangom. Vettem egy nagy levegőt, és magamra mutattam újra. - A feltámasztó varázslat végén így testesültem meg. Az életem ára... a látásom lett. Szóval, ha egyszer valahogy összeakadok a fent említett hulla banyákkal, akkor... meg fogom mondani nekik, hova dugják az öreganyjuk nagylábujját, a vicces humorérzékükkel együtt - morogtam az orrom alá bánatosan. Az életemnek nagyon örültem, de azért ez egy beteg szívatós bér volt, cserébe a munkáért.
- Szóval, meghaltam egyszer, meghaltam még egyszer, aztán lettem szellem, majd most... élek újra - tártam szét kicsit a karjaim. - Csak hát perverz módon ennek hála én lettem a világ szerintem első vak vámpírja... Így ebből a szempontból, ha az egész életemet nézzük, 354 éves leszek idén, és ennyi év után meg kellett érnem, hogy megvakuljak, azért ez... hát ez... ha nem én lennék, még nevetnék is, de így... ez nem vicces - nyögtem ki a végét, és lehajtottam a fejem. Valahogy reflexből hunytam le e-mellé a szemem is, pedig úgy se lett más a kép... - Ez az én történetem, így közepesen hosszan.

Figyeltem ahogy iszik, és közben azon gondolkodtam, vajon meddig szomjazhatott. napokig? Hetekig? Még az a felvetés is felmerült bennem, hogy talán évekig, de az lehetetlen, mert akkor ugyebár valami összeaszalódott múmiaként állt volna a kocsik elé. Bár állítólag a rengeteg szomjúságtól már járni is képtelenek a vámpírok... És nem biztos, hogy a kor számít, sokkal inkább az alapvető, emberkorból örökölt adottságok. Az akkori strapabírás... Megborzongtam a gondolattól. Az élőhalott vámpírok olyan... hátborzongatóak, és soha nem akarnék közéjük kerülni.
- Van bőven időm, nem vagyok fáradt, max ennek a rémes, halott menyasszonyi ruhának a sminkjét kéne lemosnom - magyaráztam, bár azt hiszem, valószínűleg nem is látta. Hát... ha látta volna, valószínűleg most nem ülne velem a nappaliban, mert talán sikerült volna megijesztenem őt is. Ráadásul pont ez volt a nem titkolt szándékom. - Szóval kíváncsi vagyok az egész történetre. Mármint ha el szeretnéd mesélni. Nem szükséges az egészet, ahogyan jónak látod - magyaráztam. Elvégre... a bizalom nem biztos, hogy elsőre kialakulhat. Sőt...

Útközben igyekeztem kicsit beleszokni az egyéb érzékeim használatába, a szemeim helyett. Próbáltam a kinti világban is a szaglásomra és a fülemre támaszkodni. Bár nem tudtam mennyire hat jónak amit érzek vagy hallok, de... tagadhatatlan, hogy megkönnyebbítő érzés volt, mikor újra zárt térben éreztem magam. Csitultak, csökkentek a hangok, és így nekem is sokkal jobb lett. Egy zárt folyosón, majd egy zárt lakásba érve, már egész tűrhetően nyugodalmas voltam, nem dobogott hevesen a szívem, és nem zavarta minden nesz a fülem. S az sem volt épp mellékes, hogy nem vacogtam, hisz bent meleg volt már. Készségesen követtem Sarah vezetését, és mikor egy... vélhetően kanapéhoz vezetett - mert csak egyik oldalon éreztem az ülőalkalmatosság puha karfáját -, ahol jólesőn dörzsölgettem össze a kihűlt kezeimet.
Éreztem ugyan hogy eltűnt mellőlem, de utána hamar vissza is tért, így nem kérdeztem utána hogy hova megy. Rendes esetben bunkóság lett volna a kérdés, de így vakon... valahogy nem szívesen maradtam volna egyedül egy idegen lakásban.
Meglepetésként ért hirtelenjében, mikor valamik az ölemben landoltak, egy időben azzal, hogy mellettem besüppedt a kanapé, és éreztem magam mellett egy testet, ami vélhetően Sarah volt, felismertem az illatát. Kezeim rögtön az ölemben lévő valamikre ugrottak, és ahogy megtapintottam az anyagokat, azonnal tudatosult bennem mit érzek, azzal egy időben, hogy az arcom elváltozván, szemeim besötétedtek, és az erek kirajzolódtak körülöttük. Vért!
Sarah hangja a fülemben csengett, de nem is volt szükség a szóra, az ösztönöm és az éhségem felülírt minden óvatosságot. Kapkodva ragadtam meg az egyiket, és téptem is fel, hogy a sietségből némiképp sebességet vesztve, "lassan" emeljem fel, egészen a számig, majd ujjammal óvatosan tapintva arcom, keressem meg a célt. De ebben szerencsére az orrom hatalmas segítség volt, és amint megvolt, azon nyomban döntöttem is le a torkomon az éltető nedűt, mely... mely most egész egyszerűen olyan csodálatosan felemelően fantasztikus érzést keltett bennem, hogy... hogy... hogy arra egész egyszerűen nem is voltak szavak. Egészen addig nem is bírtam magammal, míg meg nem kaparintották ujjaim a másik két zacskót is az ölemből, és fel nem tépve, ki nem ittam azokat is. Szomjaztam? Hát igen... eltelt némi idő a halálom óta, és azóta... egy csepp sem... ezt most éreztem is, mintha valóban szomjaztam volna egész idáig is, csak nem éreztem... De most éreztem, és ha nincs ez a vér amit kaptam, nem is tudom, lehet elkaptam volna valahogy valami járókelőt... ami biztos nem lett volna okos dolog, egyrészt nem akartam ölni, másrészt nem is tudom hogy csinálhattam volna ebben az állapotban...
Mikor a vér végül elfogyott - s ez nem tartott épp túl sokáig -, összefogtam kezembe a három üres zacskót. Nem akartam őket az ölemben tartogatni, elég hülyén nézett volna ki, így szabad kezemet kinyújtva, s kissé előrébb hajolva, kitapogattam magam előtt egy asztalt - legalábbis reméltem hogy azt -, és oda tettem le őket.
Aztán fejem kissé oldalra fordítottam, ki tudtam szagolni egy másik vérforrást mellettem, így nagyjából érzékeltem, hol találhatom Sarah arcát.
- Köszönöm - mondtam neki újra, ezúttal a vérre utalva. Már nem is tudom hanyadszorra mondtam ezt mióta találkoztunk... de ötödször már biztos. - Gondolom... csodálkozol, hogy hogyan találhattál egy magadfajtát ilyen... állapotban az utcán - emeltem fel kezem, magam felé bökve, és a szememre célozgatva. - A lényeget szeretnéd, vagy... körítéssel együtt? - kérdeztem, hisz volt a rövid verzió, hogy feltámasztásom ára a látásom volt, meg... volt a hosszabb verzió, hogy éltem, megöltek, voltam halott, aztán jött a szellemrész, az őrület, majd a feltámadás, kis extrával. Vagyis nem... inkább mínusszal. Hát még magamban végiggondolva is durva kaland volt... Sóhajtva dőltem hátra, és támasztottam meg a hátam, ami kényelmesebb kivitelnek tűnt, főleg a meséléshez.

/Mystic Falls utcái/
A kelleténél egy kicsit lassabban értünk oda, de valahogyan nem bántam a dolgot. Az emberek azt gondolnák, hogy ötszáz év alatt eredendően gyanakvó vagyok minden más fajtámbelivel szemben, de ez nem így van. Tudom, kiben bízhatok, és kiben nem. Az ösztöneim általában helyesen súgják meg, és éreztem, hogy most az susogják, Lexi nem fog ártani nekem. Így nyugodt szívvel engedem be a lakásunkba, ahol egy kisebbfajta rendetlenség uralkodott.
- Itt is lennénk - magyaráztam, miközben leültettem a kanapéra, majd elrohantam az ágy alatti hűtőtáskámban tárolt vérért. Biztosan szomjas lehet, és miután ivott, jobban ki tudom kérdezni. Kivettem négy zacskót, amiből egyet magamnak szántam, a többit neki. Mostanában az emberi kaján kívül vért is sűrűbben fogyasztok.
Visszamentem a nappaliba, majd leültem mellé a kanapéra, és az ölébe dobtam a tasakokat.
- Igyál - kértem kedvesen. Felesleges a durva beszéd, mert úgyis inni fog, és nem az ellenségem, hogy bunkó legyek vele. - Aztán örömmel meghallgatom a történetedet - téptem fel a zacskómat.

/Édes Álom Cukrászda/
Ismét napok teltek el, és közben egyre inkább gyötört Eyal hiánya... Szerettem őt, de amikor gondolkodtam, mindig arra jutottam, hogy ezt bizony én rontottam el azzal, hogy... már nem is tudom. Csak valahogy bocsánatot akartam kérni tőle, és reméltem, hogy ott lesz majd a Horror éjszakáján. A bál egyébként kifejezetten érdekesnek bizonyult a felhívással, és a jelmezötlet szinte az első pillanatban tisztán kirajzolódott bennem. Horror? Hát legyünk ijesztőek. És mi lehetne ijesztőbb egy halott menyasszonynál? Talán kettő, de mivel belőlem egy az optimális és sokszorosíthatatlan, így egy is elég ijesztő.
A ruhámat persze úgy szabattam, hogy - akárcsak a régi korokban - valamelyest elfedje egyre inkább látszódó pocakomat. A végeredmény pedig tökéletes lett: ha nem élnék már ötszáz éve ezen a földön, a tükörbe nézve talán én is megijedtem volna. De így csak elégedetten rávigyorogtam a tükörképemre, majd a vállamra kapva a retikülömet elindultam a Lockwood-birtok felé. Ismertem már annyira a bálokat, hogy tudjam, ez sem maradhat valami összeütközés nélkül...
/Lockwood-birtok/

Jó volt ismét hallani Pearlt. Komolyan! Bár néha úgy éreztem, egy hatalmas fal választ el kettőnket, azt hiszem, most pontosan ő az, akire szükségem van. Elvégre ott van neki a lánya, Anna. Igaz, hogy még emberkorában szülte, de valószínűleg sokkal többet tud az anyaságról, mint én, akinek még magát a gondolatot is szoknia kell. Valóban, vagy csak paranoiás lennék? Miközben ezen gondolkodtam, a kezem automatikusan a hasamra csúszott. Igen, már eléggé érezhető, hogy van valami ott... Bennem. Azon a helyen, ahol emberként még tökéletesen örültem volna, ha nem történne semmi olyan... Oké, azt hiszem, ez túlzottan is elkalandozás.
- Oké, akkor mit szólnál a cukrászdához? - kérdeztem tőle vidáman. Olyan vidáman, hogy még magamat is megleptem vele. Na meg persze szívesen betermeltem volna egy islert... Na meg pár egyéb édességet, ami valószínűleg nem kapható az USÁ-ban. Kellett nekem annyi helyen járni? Kellett! - Lesz egy mondanivalóm. Pearl, annyira boldog vagyok! - áradoztam, bár nem tudom, mennyire érdekelte őt a dolog. - Akkor ott egy fél óra múlva, rendben? - kérdeztem.

Hazaérve azonnal megakadt a szemem a csomagon, meg a levélen, és már oda is rohantam, hogy kibontsam. Karácsony van... Csakhogy én soha, senkitől nem kaptam még ajándékot. Úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, ahogy széttépi a csomagot, és megpillantja a hőn áhított játékot. Csakhogy ez nem egy játék volt, hanem egy nagyon drága és gyönyörű gyémántékszer, ami azonnal elkápráztatott.
- Ó, Eyal! Vajon milyen gazdag luvnyát kellett megkefélned érte? - csóváltam meg a fejemet, de azért mosolyogtam. Már rég megbocsájtottam neki, a levél után meg főleg. Komolyan! Azt hiszem, a vitáink ellenére nekem van a legjobb bátyám a világon. Ironikus helyzet a levél, remélem tudod. Boldog karácsonyt. Szeretlek. X.x.: Sarah
Teltek a napok, és azt hiszem, már jócskán beleléptem abba az időbe, hogy látszódni kezdjen az édes terhem. Ez idő alatt persze eléggé kiszámíthatatlanná váltam, de egyáltalán nem bántam. Egyetlen dolog nyugtalanított csak, mégpedig a vérfarkas gének. Féltem ugyanis, mi lesz, ha... Ha inkább arra a tökkelütöttre üt. Talán nem lesz baj...
Egyik délután aztán, amikor nagyon unatkoztam, hirtelen beugrott valami. Hát persze, hogy a francban felejthettem én el? Még jó egy éve beszéltem utoljára vele, és említette is, hogy Mystic Fallsban él. Mondjuk nem vagyok az a nagy kapcsolattartó, szóval... Mindegy is. Gyorsan bepötyögtem a számat, remélve, hogy nem változtatta meg, és már hívtam is. Pár csöngés után fel is vette.
- Halló, Pearl? Nincs kedved összefutni velem valahol? - kérdeztem a vonal másik végétől.

/Valahonnan/

Hazafelé vettem az irányt..Gondoltam Sarah nem nagyon kíváncsi rám , így mikor hazaértem szerencsém volt hogy nem volt otthon. Benyitottam , és összeszedtem néhány holmimat..Egyedül tölteni a karácsonyt? Hát mit is mondhatnék? Semmit...Leültem , és gondolkoztam, közben elővettem egy papírt , és egy tollat, majd írni kezdtem.Kedves Sarah..Kedves kishúgom. Bocsánatot kérek azért amit tettem, a kiakadásért. Nem volt igazam..Tudom nem vagy hibás semmiben, ez így alakult.Remélem majd megbocsájtasz nekem, és hogy te nem töltöd egyedül a karácsonyt.Örülök neki hogy lesz egy kisbabád, és örömmel lennék, a nagybácsija, vagy a keresztapukája....Ha majd visszajövök. Szerettem volna még Kellemes Karácsonyt kívánni, és itt egy kis ajándék. http://www.gyemantbolt.hu/gyurukepek/gyemant-nyaklanc.jpg . Nem nagy valami de remélem hogy tetszeni fog, és felveszed néhány eseményre. Most szerintem én megyek, még haza nem érsz. Töltsd kellemesen ezt a néhány napot. Szerető bátyád Eyal..Megírtam a levelet, és letettem az asztalra, az ajándékkal együtt. Felvettem a táskámat, és bezártam az ajtót./folyt Jasimen lakása/

Oké... hát akkor csapja rám az ajtót.
- Hagyj el, te paraszt! Jópár évszázada is te üldöztél az elszökéshez! - üvöltöttem, de gyanítottam, hogy már nem hallotta. Minek is hallaná?
Mégsem roskadtam magamba. Még volt valaki, akinek tényleg tudnia kellett. ÉS az Leó. Így hát, összeszedve magamat elindultam hozzá.
/Leó lakása/

-Tudod mit? Belefáradtam...-mondtam egy nagy sóhajjal, és felvettem a kabátomat.-Szia Sarah...-mondtam, és becsaptam az ajtót./folyt valahol/

Amikor kitörte a szomszéd nyakát, hamarosan kapcsoltam. Dühroham, mi? Na, adok én neki olyan dührohamot... Aztán rájöttem, hogy a sajnálatos kötelék miatt ha bántom, azzal talán a babának is árthatok... Jézusom, akkor most átmegyek műmájer, aggodalmaskodó, álszent lotyó kismamába?
- Te ezt nem érted Eyal...Én gyereket akartam, mióta csak... Szóval mióta rájöttem, hogy rossz utakon jártam. Egy ártatlan gyereket... Akit olyannak nevelhetek, aki én is lettem volna, ha az anyánk nem ront el - sütöttem le a szememet bűnbánóan. Na ja... Ötszáz év alatt időnként újra és újra találkoztam azzal a buta, hisztis kislánnyal, aki én egykor voltam.