Elégedettséggel töltött el, hogy legalább Niklaust nem kellett úgy kezelni, mint egy nagyra nőtt csecsemőt. Nem gyakran néztem végig efféle történéseket régen sem, bár mint nő, nyilván közelebb állok egy szüléshez, mint Klaus. Ennek ellenére más sem hiányzott volna a helyzetben, csak az, hogy még vele is foglalkoznom kelljen. Annyi türelmem még nekem sincs, főleg ilyen közel a cél előtt. Nem fogok a saját életemmel fizetni azért, mert nem tudom elvégezni a nekem kiszabott feladatot. El kell pusztítanom ezt a gyermeket... mert ez a feladatom. Ha nem teszem... meghalok. Ő fog megölni... - Köszönöm. - biccentettem végül Klaus felé, mikor letett mindent, amit kértem tőle, bár lényegében csupán azért tettem, hogy addig is mással foglalja le magát, ne pedig azzal, hogy itt rohangáljon a szobában fel és le, mert nem tesz jót egy vajúdó nőnek az efféle izgalom. A stressz pedig bármit kiválthat. Komplikációkra pedig úgy vélem, semmi szükségem jelenleg, mert csak megnehezítené a feladatomat. - Boszorkány vagyok, nem Óz, a nagy varázsló - jegyeztem meg Klaus kérdésére, hogy tudom-e enyhíteni a fájdalmait. - De ha bármi történne, nem fogom szenvedni hagyni - tettem még hozzá. Van néhány trükk a tarsolyomban természetesen. De egyelőre még nem szükségesek, a lány egészen jól viseli. - Nem vagyok túl művelt szülések terén, azt kell hogy mondjam. De korábban születések mindig is voltak és mindig is lesznek. Nem kizárt, hogy a gyermek a szülei végett már... jóval fejlettebb mint egy normális szülőktől származó gyermek. De úgy vélem, hamarosan ez is ki fog derülni. - mondtam, majd ismét Klaus felé fordultam. - Végignézed? Mert ha esélyes az, hogy netán veled és a pánikrohamaiddal kelljen foglalkoznom, tájékoztatásul közlöm, hogy személyesen viszlek el a birtok közeléből is, miközben világra segítem a gyereked - beszéltem határozottan. Nyilván tudta ő is, hgogy ez nem egy tréfa-helyzet. Hát ha tudta volna, amit én tudok... de tényleg nem lesz időm az ő hisztériájával is foglalkozni, ha előbújik belőle a hisztis férfi.
Oké, nekem eddig úgy tűnik, hogy Genevieve érti a dolgát. Persze még nem láthattam sokat, de plusz pont jár neki, amiért ilyen szépen rendbe tette Klaust. Már kezdett engem is idegessé tenni a nyugtalansága, legalább hasznossá tette magát. - Az első szülésem - bólintok, mintha ez nem lenne egyértelmű. Bár lehet, hogy abban a korban, amiben korábban ő élt, normális volt, hogy valakinek huszonhárom évesen már gyerekei vannak? Egy újabb fájás tör rám, épp amikor Klaus visszaérkezik. Bevallom, kicsit meglep a gondoskodása, az aggodalma, hogy a fájásaimról szeretne gondoskodni. Ki gondolta volna. - Nekem egy igazi kis harcosnak tűnik - bólintok Klaus felé, miközben odabentről újabb mozgolódást érzek. - Lehetséges, hogy a... származása miatt hamarabb kibújik? - fordulok a kérdéssel Gen felé. Nekem mindenesetre úgy tűnik, hogy kezdenek felgyorsulni az események.
Forró víz, meg törülköző. Oké, nem gondoltam, hogy egy mozgó szülőszobát fog hozni magával, azért ennek ellenére ez vajmi kevés eszköznek tűnt ahhoz, hogy a világra segítsen egy gyereket. Ennek ellenére - ami nálam ritka alkalom - morgás nélkül teljesítettem, amit mondott. - Mégis, nem tudnál valamit csinálni, hogy gyorsabb legyen? - kérdeztem Geneviev-et, mikor leraktam egy kupac flottírt az ágyra. - Vagy hogy legalább ne fájjon neki ennyire? - érdeklődtem, látva hogy Hayley teste megfeszül az újabb fájás eredményeképpen. - Nem lesz baj - mondtam, némi hallgatózást követően. - Hihetetlenül erősen ver a szíve - mosolyogtam rá Hayley biztatóan, holott legszívesebben segítségért óbégattam volna. Hiába, hatalom és erő ide vagy oda, azért van olyan helyzet, amivel engem is pánikba lehet hozni.
Figyelmesen hallgattam a szavakat, bár meg kell hogy mondjam, nem valószínű, hogy bármelyik túlzottan érdekelt volna, az arcomra sem ült ki érzelem. Ezt persze ők betudhatták annak, hogy momentán nem az a fontos, hogy ki mit érez, hanem az, hogy határozottak legyünk. NEkem pedig főleg ez a hivatásom ebben a percben. És az elkövetkezendő időszakban. Ki tudja, meddig tart, az első szülés mindig eltart egy darabig. - Szóval az első fájások.. - ismételtem a lány szavait, majd megköszörültem a torkom, és végigmértem rajta. - Öhm. Szükség lesz forró vízre. Törülközőkre. Jelenleg ennyi. - fordultam Klaus felé, mintegy ezzel sugallva, hogy akármennyire is felségnek érzi magát, akkor is neki kell ezeket idehoznia, nem házvezetőnőnek jöttem ide vagy cselédnek. - Az első szülésed, ha jól sejtem. Ez pedig eltarthat egy darabig. Amíg nem jönnek rövidebb időnként a fájások, nincs más lehetőségünk, mint várni. És előkészíteni mindent, amire szükség lesz. - mondtam, miközben felváltva néztem rájuk.
Genevieve. Már hallottam ezt a nevet, de még nem találkoztunk. Csak egy-két szóbeszédet hallottam arról, hogy nagyjából száz évvel ezelőtt élt, meghalt, és most feltámadt az aratás során. Nem éppen bizalomgerjesztő a dolog, de ahogy mondtam korábban is, ha Klaus megbízik benne, akkor nekem is muszáj lesz. Végül is amíg a férfi a közelben van, nagy baj nem lehet, igaz? Vigyázna ránk. Mint egy végszóra, jelenik meg az emlegetett boszorkány. Besétál a szobámba, mintha már bejáratos lenne itt, nem sokat teketóriázik. - Ez tényleg gyors volt - jegyzem meg, és más esetben talán felállnék, hogy üdvözöljem, de most ilyennel inkább nem fáradok. - Ahogy Klaus mondja, nagyjából fél órája. A fájások már kezdenek... - ahogy belekezdek a mondatba, egy újabb tör rám, mintha igazolni akarná az állításomat. Kell néhány pillanat, hogy összeszedjem magam, mielőtt a befejezhetném a gondolatot. - Kezdenek sűrűsödni, de azt hiszem, még van egy kis időnk. Egyébként korábban érkezik, mint vártuk. Én még pár napot adtam volna neki - sóhajtok, majd próbálok felegyenesedni valamennyire, hátha úgy kényelmesebb.
- Genevieve a neve - dünnyögöm válaszul Hayley kérdésére. - Egy régi ismerős. Meg mostani is - zárom rövidre a magyarázkodást. Helyette igyekszem megnyugodni. Nem sok sikerrel. Annál nagyobb a megkönnyebbülésem, mikor beállít az, akit vártam. Semmi köszönés, és ilyesmi... ha van valami amit bírok ebben a nőben az az, hogy rögtön a lényegre tér. Határozott, mint önmagam. - Kb fél órája - válaszolom hasonlóan, udvariassági formulák nélkül. - Egyelőre még egyben van.... meddig tart ez egyáltalán? - kérdezem, majd rájövök, hogy a két résztvevőt még nem ártana bemutatnom egymásnak. - Genevieve...Hayley - mutatok rájuk, majd - a felmentő sereg jelenlétének tudatában - közelebb merészkedek Hayleyhez. - Én mit tudok csinálni? Bármi olyat, ami nem gusztustalan, véres és hasonló.
Egy ideje jobbnak láttam háttérbe vonulni. Tettem mindezt azért is, hogy rendesen felkészülhessek valamire. Valamire, amit meg kell majd tennem, s ha nem járok sikerrel, az életemmel fogok érte lakolni... a visszakapott életemért. Ezért ne állj soha egy felsőbb hatalom ujjai között. Mint valami bábu, melyet úgy rángat, mint egy egyszerű fűszálat. Régen sosem lettem volna képes olyat tenni, ami ehhez akár csak fogható is, most azonban fűtött a bosszú.. magam sem tudom, ki iránt. Talán Rebekah miatt? Talán ez okozta azt, hogy ma már bárkit egy egyszerű késsel nemes egyszerűséggel kivégeznék? Nem tudom... azt azonban igen, hogy hamarosan szükség lesz arra, hogy elvégezzem a feladatomat... Ebben csak erősített az, hogy Klaustól telefonhívást kaptam. Már magam is belebocsájtkoztam pár számolásba, hogy mikor jöhet el ez a nap, de nem hittem volna, hogy így megkönnyíti nekem az egészet. Csupán azért, mert régen ápolónőként ismert meg. A spanyolnáthához értek, legalábbis annak a kezeléséhez, máshoz már nem igazán, s a gyerekek sem állnak közel hozzám, mivel ettől az örömtől megfosztottak halálom pillanatában. De az valami elrejtett ösztön a nőkben. Vagy ehhez hasonló. Összeszedtem minden holmim, hogy odainduljak. Az ajtó nyitva fogadott, nekem pedig minden olyan érzelmet az arcomra kellett erőltetnem, amelyet valójában nem is éreztem. De ha már itt vagyunk, adjuk meg a módját... Az emeletre felsietve sejtettem, hogy mely ajtó mögött kell keresnem őket, s nem is ért csalódás; jelenleg pedig úgy láttam, hogy aki minden idők legidősebb hibridjének vallja magát, idegesebb mint a vérfarkas lány, akinek a nagy részét magának kell majd végigcsinálnia. - Mikor kezdődtek a fájások? - kérdeztem halkan.
Próbálom figyelmen kívül hagyni Klaus idegességét, nehogy átragadjon rám is, mert annak nem lenne jó vége. Igazából nem tudom, mit aggódik ennyire. Persze, szülni fogok, de ezt már tudjunk kilenc hónapja. - Nem kell visszatartanom, Klaus, még pár órán át nem valószínű, hogy kibújik onnan - forgatom a szemeimet. - Komolyan, lehiggadnál? Én is feszült leszek tőled. Amíg a fájások nem lesznek egyre gyakoribbak, addig felesleges pánikolni, mert még nincs itt az ideje a szülésnek - vonok vállat, és igyekszem lazának tűnni, de azért oké, bevallom, tényleg izgulok. Még csak egy-két fájáson vagyok túl, épp csak hogy elindult a dolog. Onnantól jön a neheze majd, amikor ezek már pár percenként jelentkeznek. Valamennyire utánaolvastam a dolognak az elmúlt hónapokban. Azért persze nem ártana, ha az emlegetett boszi mielőbb ideérne. - Kit hívtál? - érdeklődöm, mert legalább a nevét nem ártana tudnom annak a nőnek, aki a világra fogja majd segíteni a gyerekemet.
Döbbenten és furcsállva nézek Hayleyre, mikor kitör belőle a nevetés. Noha nem értek hozzá, de a nőknek ilyenkor tudtommal nyögdécselni meg ordítozni kell, nem nevetgélni. Talán a stressz és a sok megrázkódtatás az idegeire ment. Igyekeztem legalább annyira uralkodni magamon, míg előkaptam a telefont, és kikerestem Genevieve számát. - Klaus vagyok - szóltam bele a telefonba. - Ide kellene jönnöd, méghozzá azonnal. Hayley szül, és ne várja tőlem el senki, hogy én szedjem ki belőle a gyereket. Igyekezz, ha kérhetem! - zárom rövidre a beszélgetést, majd fel-alá járkálok az ágy előtt. - Vissza tudod tartani? - kérdezem. Normál körülmények között nyugtatnom kéne Hayleyt, de a világ még nem érett meg arra a látványra, ahogy körülaggódom a gyereket világra hozó vérfarkast. Annyit megteszek, hogy hozok neki egy pohár hideg vizet.
Figyelem Klaus arcát, kitágult szemeit, és egyszer csak kirobban belőlem a nevetés. Minden kínom ellenére egyszerűen viccesa reakciója. A nagy hibrid, a rettenthetetlen, most tessék megnézni, halálra van rémülve a lánya érkezésétől. - Nyugodj meg, nem fog rögtön kibújni - mondom neki vigyorogva. Mondjuk nem a kismamákat szokták ilyenkor nyugtatgatni? Tény, hogy legalább eltereli a figyelmem egy részét a fájásoktól. - Ha te megbízol az illetőben, akkor én is - bólintok. Klaus nem az a fajta, aki könnyen osztogatná a bizalmát, szóval ha tud valakit, aki szerinte segédkezhetne a lánya születésénél, akkor nagy baj csak nem történhet. Csak nem ártana minél előbb előkeríteni, bárkiről is legyen szó.
Fanyarul elmosolyodom, amikor Hayley megjegyzést tesz az Elijah és köztem lévő jelenlegi viszonyra. - Nos, fogalmazzunk úgy, nem akarjuk minden percben kinyírni egymást. Nem fogjuk ölelgetni a másikat, és persze ki tudja, meddig fog tartani ez a törékeny helyzet. Hogy őszinte legyek, egy percig sem hittem, hogy Elijah Mikael mellé fog állni. Már kisgyerekkoromban is ő vigyázott rám - mosolyodom el egy pillanatra önfeledten, aztán rémülten kitágult a szemem, ahogy Hayley aggódva végigsimított a hasán, és görcsbe rándult az arca az újabb fájdalomtól. - Nem - mondom ijedten és tanácstalanul. - Még nem szülhetsz! Én... én nem tudok neked segíteni! - hátrálok két lépést, mintha ezzel meg nem történtté tudnám tenni a lányom elindulását. - Csinálj valamit, hogy ne kelljen... tartsd vissza, vagy mit tudom én - kezdek pánikba esni. Valakit hívnom kell... de kit? Hayley adja meg rá a választ. Egy boszorkány... valaki, akiben bízhatok, és van elég tapasztalt ahhoz, hogy a világra segítsen egy gyereket. - Egy valakit ismerek, akinek szólni tudok - nézek Hayleyre. - Feltéve, ha te is képes leszel megbízni benne.
Más körülmények között nem viselném túl jól, ha valaki pátyolgat, de most nem ellenkezek Klaus gondoskodása ellen, csendesen tűröm, amíg beszállít a régi szobámba. Magam alá húzom a lábaim, amint letesz, és körülnézek. Tényleg semmi nem változott itt. És minden sokkal tisztább, mint a mocsárnál. Abszolult pozitívum. - Örülök, hogy kibékültetek - jegyzem meg csendesen, és bólintok. Aztán önkéntelenül is a hasamat kezdem simogatni. - Klaus... azt hiszem... Úgy érzem, nem sok van már hátra. Elvileg lenne még pár nap, de lehet hogy hamarabb jön - pillantok le a pocakomra, aztán vissza a férfira, és láthatja rajtam, hogy tényleg kezdek izgulni. - Talán nem ártana orvost hívni, vagy... egy boszorkányt, aki tud segíteni. Már ha van bárki, akiben megbízhatunk - pillantok rá bizonytalanul. Most először kezdek amiatt pánikolni, hogy még nem állok teljesen készen. Az elmúlt hetek izgalmai mellett nem volt alkalmam orvost vagy bábát, vagy akármit találni, ráadásul úgy néz ki, hamarabb indul a szülés, mint vártam. És mint egy végszóra, egy újabb fájás tör rám. Összegörnyedek előre dőlve az ágyon, és a takarót markolva próbálok mélyeket lélegezni.
A karjaimban vittem be Hayleyt a házba, a szobájába. Okosan a hátsó ajtót használtam, mert annak ellenére, hogy elmondtam, mi történt itt nem sokkal korábban, nem akartam hogy nemzőim - vagyis egyik nemzőm és Mikael - maradványait a saját szemével is látnia kelljen, ha Elijah időközben nem vitte még el őket innen. - A szobád - raktam le az ágyra aztán "terhemet". - Látod, mondtam, hogy semmi nem változott - böktem a sarokban álló fehér bölcső felé. - Fura téged újra itt látni - mosolyogtam aztán magam halványan. - De azt hiszem, tényleg ez a legjobb hely, ahol lehetsz. Még akkor is, ha én vagyok az, akit legszívesebben nem látnál magad mellett. De ne aggódj. Elijah gyakori vendég lesz itt. Majd gondoskodik róla, hogy állítsam le magam. És biztos, hogy meg is fogja tenni. Nem is ő lenne, ha kihagyná a lehetőséget - fintorogtam.
Nézem, ahogy Hayley a telefonhoz lép, és rájövök, ha nem akarom most azonnal rávetni magam, és lekésni a bált jobb, ha én is elindulok, és gentlemanné nyalom magam ma estére.
Az óvatosabb csókból egyre szenvedélyesebb és hevesebb lesz, és nem sokon múlik a folytatás, de Klaus végül elszakad tőlem. Mindketten levegő után kapkodunk, mint a fuldoklók, hogy lecsillapodjunk. A francba, tényleg kívántam őt. Az önmegtartóztatás ilyen téren talán rossz taktika, az ember mindig jobban vágyik arra, amit nem kaphat meg. - Persze, persze - szedem össze magamat, és a füleim mögé gyűrök pár tincset. - Akkor én neki is fogok... - bólintok elmosolyodva, majd az alsó ajkamba kell harapnom az ígéretét hallva. Végül visszamegyek a telefonhoz, és megrendelem a vörös ruhát, ha már arra esett a választás. Remélem, rajtam is olyan jól fog állni, mint ezen a nőn a katalógusban.
Ami most jött, maga volt a totális meglepetés. Tiltakozást vártam, dacolást - ahogy azt már megszokhattam - vagy kemény szavakat. De nem ez történt. Mert az ajkamra tapadt újra, immár úgy, hogy ez nem csak egy egyszerű csók volt. Ez maga volt az ígéret. Nem voltam rest viszonozni hát amit kaptam tőle, de kis idő elteltével lihegve szakadtam ki az ajkaink játékából. - A fenébe... - nyögtem, nekitámasztva homlokomat az övének, és nagy levegőkkel igyekeztem lehűteni a forró véremet - bárcsak több időnk lenne még a bál előtt... - motyogtam, aztán belecsókoltam a nyakába. - Most készülnöd kell. Azt akarom, hogy büszke legyek rád, hogy az én barátnőm a legszebb - suttogtam közben. - De amikor a bálról hazajövünk... azt a báli ruhát én akarom lehúzni rólad - mormoltam lágyan a fülébe.
Megint csak pislogok rá, alig vagyok képes felfogni, amiket mond. Nincs ehhez az érzelmi hullámvasúthoz még túl korán? Szavaitól lassan a torkomban dobog a szívem. Azt hiszem... azt hiszem, a maga kitekert módján épp most mondta el, hogy szeret. Talán nem szerelemmel, vagy nem úgy mint én de... mégis... a saját sebeim nyalogatása közben észre sem vettem igazán, mennyi mindent megtett értem. Vagy arra fogtam, hogy a gyerek miatt, de most mindaz, amit mond... Szinte beleszédülök. Ismét nem találom a hangomat, nem tudom, mit mondhatnék erre a sok mindenre, ami elfogadható, helyénvaló, és egyszerűen kifejezi, hogy mit érzek most. Nyelek egyet, és mielőtt meggondolhatnám magamat, újra hozzá lépek. Arcát a két tenyerembe fogva ismét megcsókolom, vágyakozva, de ezúttal óvatosabban, nem olyan hevesen. Hagyom, hogy ő irányítson. És ezt veheti egy igennek...
Sarkon fordulok, hogy távozzam, de egy finom, most mégis kemény kéz tép vissza az ajtóból. Megfordít, és a következő pillanatban a kéz tulajdonosa már csókol is. Szenvedélyesen, és hevesen, majd - mire túlzottan beleélném magam a helyzetbe - már el is húzódik tőlem. Az imént fellobbanó vágyam hamvadni kezd a szavai nyomán, mintha a reménykedés és a pofára esés valamiféle csikicsukit játszanának velem, és az érzéseimmel. - Szex? - kérdezem. - Talán. De közlöm veled, hogy még egy partneremmel sem törődtem annyit, mint amennyit veled. És ez nem csak a gyerek miatt van. Hanem amiatt is, hogy mi ketten Hayley, egyek vagyunk. Akár elhiszed ezt, akár nem. Közös a sorsunk, még a múltunk is az, a fenébe is, annak ellenére, hogy eddig nem ismertük egymást. Kötődsz hozzám, és én is hozzád, valamiféle morbid, meg nem nevezhető módon. Nem tudom elmagyarázni, mert én magam sem értem, de érzem - rázom a fejem, mintha csak arról akarnám meggyőzni magam, hogy elég már a szavakból. - Azt kérted, ne feküdjek le senkivel. Fogcsikorgatva, de megteszem. De arra nem számítottam, hogy tőled sem kapom meg azt, amire vágyom. Mi lesz a következő kérésed? Hogy borotváljam le a fejem, és álljak be egy szerzetesrendbe? - kérdezem, még mindig olthatatlan keserűséggel. - Egy valamit hagy mondjak neked Hayley, és ezt most mondom el először, de utoljára is. Mondhatsz nekem nemet, de játszani ne játssz velem. Azt nem tűrtem el eddig sem senkitől, és nem fogom ezek után sem, még a mennybéli atyaistennek sem. Ha nemet mondasz, akkor az a "nem" már nem csak a mostani alkalomra szól. Hanem innentől... akármeddig. Akár az idők végezetéig.
Csodálkozva meredek rá, amikor egyik pillanatról a másikra egyszer csak kifakad, és csak úgy árasztja rám a keserű szavakat. Nemigen láttam még ilyennek, így kiborulni, és főleg nem miattam. Volt már ideges, dühös, idegbeteg, veszélyes, de ez most más. Én igazából nem akartam ezt, nem akartam megbántani... bár őszintén nem tudom, pontosan miért is olyan bántó számára ez az egész. Nem én töröm össze az ő szívét folyton... Pislogok, az agyam lassan lezsibbad, nem tudok gondolkodni, nem tudok mit tenni, a katalógus szinte észrevétlenül csúszik ki kezeim közül, és csak nézem, ahogy megindul kifelé. Nem... nem akarom, hogy elmenjen, nem így, én nem ezt akartam. Felpattanok, és két lépéssel utolérem, elkapom a karját, visszarántom, és magam számára is teljesen váratlanul megcsókolom. Nem durván, de nem is óvatosan, csak épp elég szenvedélyesen ahhoz, hogy érezze, ő sem közömbös a számomra, nem is volt az soha, és ez a helyzet nekem sem könnyebb, mint neki. Aztán felocsúdok, elhúzódok, és zavartan pislogok rá pár pillanatig, míg ráébredek, hogy mit is tettem. - Én... sajnálom - ingatom a fejem, majd inkább lefelé nézek. Sajnálom, de mit is? Amit most tettem, vagy hogy eddig vártam vele? Én sem tudom. - Nem írtalak le végleg. Én csak... Félek, hogy megint úgy végződik, ahogy már nem egyszer, és én nem akarom ezt ezerszer végigcsinálni. Te... te ezt nem érted, mert neked talán ez csak egy játék, szex és más semmi... Nem érted, hogy ez nekem milyen, hogy mit érzek - hátrálok egy-két lépést, majd az arcomat a tenyerembe temetem, próbálom összeszedni magamat, a gondolataimat. Fogalmam sincs, most hogyan tovább.
Igen, kb sejtettem, hogy ez lesz a válasz. Ennek ellenére úgy ér, mintha egy vödör jeges vízzel öntenének nyakon, ezzel egyidejűleg elfog a keserűség. Szinte fulladozom tőle. - A piros - mondom, és árad minden hangból, amit a számon kiejtek a keserű megbántottság, majd felkelek az ágy széléről. - Úgy tűnik, igazam volt. Ne is álmodjak olyasmiről, amit pedig tenni szeretnék - nézek Hayley szemébe. - Mondd, még mit csináljak? Igen, sajnálom, hogy megbántottalak. A magam tapló, bunkó módján igyekszem veled elfeledtetni. Törődöm vele, próbálom úgy csinálni, hogy te is érezd ezt... de hiába. Ha bántalak ellöksz, és ha az ellenkezőjét teszem, akkor is. Úgy érzem, bárhogy is próbálkozom, te már végleg leírtál engem - mondom, de nem dühösen, vagy vádlón, inkább szomorú lemondással. - Rendeld meg a ruhádat, aztán szépítkezz. Mint mondtam, hívj akit csak akarsz. Nem másítom meg a szavam. De azt hiszem, most távozom - állok meg az ajtóban. Nemes egyszerűséggel végtelenül, és a lelkem legmélyéig meg vagyok sértve.
Hosszan tűnődve nézem őt, miközben a szavai csengenek a fülemben. "... úgyis nemet mondanál". Az a baj, hogy jelenleg nem vagyok én ebben olyan biztos. A haragom már elmúlt, és csak egy kis csalódást érzek, amikor ránézek. Láthatóan törekszik is jóvá tenni, hogy megbántott, és ezt értékelem is, jól esik a törődése, szeretnék bízni benne újra, de ez az, ami nem megy. Nekem is hiányzik, én is szeretném... Végigpillantok rajta, tekintetem kicsit tovább időzik az ajkain, aztán inkább újra a katalógus fölé hajolok. Az a baj, hogy megtette egyszer, megtette kétszer, és ha most engedek neki, meg fogja tenni ismét valamikor a közeljövőben, addig, amíg nem tanulok a saját hibámból, és nem engedem el őt végleg. Meg fog bántani, valahányszor közelebb engedem magamhoz, hisz ő maga mondta, nem képes a hűségre, ő olyan, amilyen. Szeretnék olyan érzelemmentesen hozzáállni a kapcsolatunkhoz, ahogy ő teszi, sokkal egyszerűbb lenne minden. De ehhez idő kell, és egy kis távolság. Ha kialszik a láng a szívemben, amelyet ő gyújtott, akkor talán képes leszek rá. Addig nekem is uralkodnom kell magamon, legalább annyira, mint neki. - Van egy két szebb darab, de még nem döntöttem... - csak suttogni tudok, remélve, hogy így nem hallatszik ki hangomból a vágy. - Vörös vagy sötétkék? Szerinted melyik szín állna jobban? - pillantok fel rá végül újra, igyekszem csak a szemét nézni.
Csak a fejem rázom, ahogy Hayley incselkedve felém nyújt egy falatot, de szemmel láthatóan ő sem gondolja komolyan a dolgot. Mire csak mozdulhatnék, hogy elutasítón felemeljem a kezem, már el is tüntetett mindent, ami a tálcán volt. - Nos... már benne járunk a délelőttben - mondom aztán lassan. - Este korán el kell indulnunk, mert a Whitmore csaknem két órás autóút innen. Addig el fog menni az idő a szépítkezéseddel - teszem hozzá. - Igazság szerint tudnék egy olyan programot, ami legalább egy órára lekötne. De azt hiszem, úgyis nemet mondanál. Ergo, inkább szóba sem hozom a dolgot - morgom kissé rosszkedvűen. Az érintést sem engedi... szexről azt hiszem, ne is álmodozzak. - Találtál ruhát? - kérdezem aztán kis csendet követően, mikor csak a katalógus lapjainak a suhogását hallom.
Általában nem szoktam azonnal éhes lenni a szemeim nyitódásával, de csábítanak az illatok, addig kellene elfogyasztanom a reggelimet, amíg minden ilyen friss és meleg. Magam elé veszem a tálcát, és nem is sajnálom a tartalmát, hamar elpusztítom. Végigfut az agyamon a gondolat, hogy Klaus vajon reggelizett-e már valamit. Tudom, hogy az ilyesmit nem szereti, de néha eszik emberi táplálékot is, mint amikor abban a puccos étteremben vacsoráztunk. - Egy falatot? - kínálok fel incselkedve egy darabka bacont villára szúrva. - Nem? Hmm... - Akkor megeszem én. A szemeim még akkor is jókedvűen csillognak, amikor félreteszem a tálcát. Csak a katalógus marad a kezemben. - Köszönöm, ezeket az apróságokat megoldom én, nem kell aggódnod. Ott a telefon, elintézem. És ne aggódj, jól leszünk, de ha gond lenne, azonnal szólok. Ígérem - nyugtatom meg, közben már lapozgatok. Azért magamban muszáj mosolyognom kicsit azon, ahogy a lányunkról beszél. "A birodalmam várományosa." Hát persze. - És a nap többi részében mit akarsz csinálni? - pillantok fel rá. Van még pár óránk, nekem azért nem kell egy egész nap, hogy elkészüljek. Kiválasztom a megfelelő ruhát, megrendelem, a többi pedig ráér később is.
A hozzászólást Hayley Marshall összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 06, 2014 1:53 pm-kor.
Kissé meglepetten, ám elégedetten zsebelem be a "jutalmat" Hayleytől, aztán nézem, ahogy az ölébe fogja a tálcát, és lakmározni kezd. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam. A lányunknak tényleg iszonyú jó étvágya van. Ha így megy tovább, nem kibújni fog az anyjából, hanem kigurulni. - Jól van, akkor reggeli után válassz ruhát. Telefonálok, és meg is rendelem. Azt hiszem, hívok egy fodrászt is. Kozmetikust, műkörmöst, vagy bármit, amit akarsz. Nem igazán vagyok otthon ilyen téren, mi minden kell egy nőnek, hogy a bál szépe legyen - vakarom meg a fejemet. - Egyet viszont ígérj meg. Ha nem fogod bírni, rosszul leszel, azonnal szólsz, és eljövünk. Nem engedem, hogy kockára tedd a birodalmam várományosát - nézek a hasa irányába.
Halványan érzékelem, hogy valaki ébresztget, próbál kihúzni az álomvilágból, de igyekszem elzavarni az illetőt. Nyöszörögve legyintek, erőtlenül, ám végül csak észhez térek, és a nap sugaraitól hunyorogva próbálom felmérni a helyzetet. Hmm... mélyen aludtam, tényleg fáradt voltam. - Klaus? - motyogom, és macskamód nyújtózkodom egyet, majd felülök és az ágyam szélén ülő férfira mosolygok álmoskásan. Nem értem meg azonnal, hogy mit akarhat, de követve a tekintetét az én pillantásom is az éjjeliszekrény felé vándorol, és felragyog az arcom attól, amit ott találok. - Reggeli. És kávé. Hmm...de jó illatok... - Végre kimegy a szememből az álom, és a Klaus kezében tartott telefonra nézve megrázom a fejem. - Nem kell csapat. Megelégszem a katalógussal is - válaszolok végre, majd előre kúszok, és egy puszit nyomok az arcára. Bőven kiérdemelte. - Köszönöm - suttogom tőlem szokatlan szégyenlősséggel, mert nem sokan tettek értem eddig ilyesmit, és Klaustól sem vártam volna soha, éppen ezért nagyon jól esik.
Kezdőlap
