Annyival egyszerűbben megoldhattam volna ezt az egészet, főleg a mai, modern világban. Ott vannak a különféle levelezőrendszerek, a Facebook, de ha még ezek nem is lennének, a telefonszámát is tudom. Feltéve, ha az elmúlt pár hétben nem változtatta meg azt, bár erre igazán kevés esélyt láttam. Ám ahelyett, hogy könnyítenék a saját dolgomon, inkább nehezebbé teszem azt. Már vagy a századik hangfelvételt rögzítem, de egyik sem adja vissza mindazt, amit mondani szeretnék. El akarom mondani neki, hogy nem haltam meg. Arról ugyan nem számolhatok be, hogy vámpírrá változtam, de tudnia kell az igazságot. Tudnia kell, hogy életben vagyok, hogy jól vagyok. Hisz sose volt épp felhőtlen élete, nem akarok még egy lapáttal én is hozzájárulni az esetleges depressziós hangulatához. Azt terveztem, hogy ebben a hangüzenetben elmondok mindent, amit tudnia kell, majd a végén elbúcsúzom tőle. De a felvételek alatt megremeg a hangom, idegessé, feszültté válok és nem tudok tisztán gondolkozni. Hiába írtam le a szöveget, a szavak mégsem jönnek ki a torkomon. Talán hagynom kellene az egészet... Hagynom, hogy azt higgye meghaltam, hogy tovább lépjen és végre olyan életet élhessen, amilyet mindig is érdemelt. Mert nem akarom bántani, Ő lenne a legutolsó ezen a világon, akinek fájdalmat okoznék és félek, az üzenetemmel csak elindítanék egy lavinát és éppen az eredeti célomat nem érném el vele. Ujjam ismét a hangfelvevő gombra csúszik, veszek egy mély levegőt és belekezdek, miközben másik kezem a papírlapot szorongatja. - Szia Jay, itt Emma. Emma Hastings. Nem tudom, miért mondtam a teljes nevemet, na mindegy... Most biztos azt hiszed ez valami fura búcsúüzenet, vagy egy őrült tréfa, de hidd el, egyik sem. Itt vagyok Mystic Falls-ban, teljes életnagyságban és jó lenne, ha tudnánk találkozni. Úgyhogy holnap reggel 9-kor várlak a középiskola tornatermében. Szia. - Nem kellene találkoznom vele, mégis, ha már ennyit utaztam és végül visszatértem Mystic Falls-ba, nem tudok elsétálni anélkül, hogy még egyszer, utoljára látnám Őt. A hangfájlt rámásolom a pendrive-omra, amit egy borítékba helyezek, majd Jay számára a munkahelyén hagyok. Elmosolyodom azon, mennyi mindent sikerült kiderítenem róla, amióta a városban tartózkodom. Mindössze 19 óra elég volt ahhoz, hogy megtudjam, hol lakik, hol dolgozik és milyen beosztásban, éppen ezért választottam ezt az időpontot arra, hogy leadjam a kis ajándékcsomagomat a részére. Mikor tudtam, hogy még véletlenül sem lesz az étterem közelében. A másnapi, azaz szombati találka az iskolában szintén tökéletes, hisz tanítás híján csak ketten leszünk. Egy részem retteg attól, hogy nem fog eljönni, mert egy tréfának hiszi majd az üzenetemet. Másik részem attól retteg, hogy Cornelia keresztbe húzza a számításaimat és megakadályozza, hogy kapcsolatba léphessek Jay-jel. Harmadik részem azonban reménnyel teli, hisz egy olyan nyuszit rajzoltam a borítékra, amit neki is megannyiszor lerajzoltam. Tudni fogja, hogy én tényleg én küldtem neki az üzenetet. Tudnia kell, hogy én voltam.
Fél órával korábban érkezek a megbeszélt helyre, csak azért, hogy értelmetlenül a kosárlabda palánkra meredve elmerülhessek a gondolataimban. Minden egyes perc, ami eltelik csak egyre feszültebbé tesz. Újra azok az érzések kerítenek hatalmukba, amit akkor éreztem, mikor megcsókolt. A szívem hevesebben ver, a gyomromban mintha száz meg száz pillangó repdesne. Pedig nem történik semmi. Egyedül állok a tornateremben és várok. Némán hallgatózom, próbálok elkapni valami hang foszlányt, de semmi. A telefonomra pillantva érzékelem, hogy még nincs is kilenc óra, csupán én stresszeltem fel magam annyira, hogy már előre idegeskedjek. Amint visszasüllyesztem a mobilomat a farzsebembe, sietős lépteket hallok meg a folyosó felől. A hang irányába fordulok, villám gyorsan ujjaimmal végigszántok a hajamon és várom, hogy az a valaki benyisson a tornaterembe. Kérlek, Jay legyen az, kérlek, Jay legyen az.
only you •• Úgy örülök, hogy itt vagy! bocsánat a béna kezdésért!
Már nekem is kezdett elegem lenni abból, hogy egyfolytában ugyanazt szajkózzuk. Rájöttem, hogy egyikőnk sem fog engedni az álláspontjából... ő marad az önző, gonosz vámpír, én pedig az állítólagosan túl jólelkű, kedves lány, aki megpróbálja jobb irányba terelni a biológiai apját. Meg kellett állapítanom, hogy ez a vállalkozásom kudarcba fulladt. - Akkor légy egyedül. Neked úgysem fog soha több jutni. - Néztem rá már teljesen úgy, hogy láthatta, én nem fogom tovább járatni a számat, mert elegem lett a tehetetlenségből. Meggyőzhetetlen. Egy szemernyi emberséget sem találtam benne. - Nem kérek semmi mást, csak hogy hagyd békén a családomat. Ennyi az egész. Találj magadnak más elfoglaltságot és hagyd, hogy éljék az életüket. - Tekintetem kérlelőbe váltott és sóhajtottam egyet. Idejét láttam távozni, így sarkon fordultam és elindultam kifelé a tornateremből. Be kell vallanom, kissé rosszul éreztem magam amiatt, hogy köszönésre sem méltattam, de... elegem volt belőle. Folyt. köv. valahol
Megforgattam a szemeimet, ekkor már elég nagy unalmat tükrözhetett az arcom, hisz jóformán ugyanazokat a köröket futkostuk egy ideje. Nem is értem, mit vár már tőlem ez a lányka. Nem igazán érdekel, hogy az én vérem, mert.. kit érdekel egy ilyen probléma? Van neki anyja, van neki apja, akik ezek szerint minden csupa jóval elhalmozták őt a jövőben is. Ez fantasztikus. - Ti a jóságot annyira megbecsülitek, csakis azért, mert így nem maradtok egyedül. De az egyedüllét... ha nem próbáltad, nem fogod fel soha, hogy néha jobb, mint ezer társaság. És jólesik, mert szükség van rá. - suttogtam.
Annyi furcsa érzés kavargott bennem... el kellett volna hinnem, amiket mondott, mégsem voltam teljesen képes rá. Mégis ki nézné ki belőle, hogy várta a lánya születését? Én magam sem, pedig rólam volt szó. Amikor apám, az az apám, aki felnevelt mondta ezeket, az természetes volt... de ez... inkább tűnt szürreálisnak, mint normális gondolatoknak. - Látod? - Horkantam fel elkeseredésemben. - Azért vártad a születésemet, hogy olyanná tégy, mint te vagy. Gonosszá, romlottá, akit mindenki utál és megvet. Akinek nincsen semmije a saját akaratán kívül... örülök, hogy végül nem ezt az életet kellett élnem. - Mondtam őszintén. - Én ne is tervezgess semmit... soha nem leszek olyan, mint te. - Néztem rá véresen komolyan.
- Ezek szerint az egész család önző. - rántottam meg vállaimat, és gondolkodni kezdtem szavain. - Tudod, kedvesem.. - sóhajtottam fel, és beletúrtam hajamba. - El sem hiszed, hogy mikor megfogantál, mennyire vártalak. Voltak álmaim.. igen, talán arról, hogy egyszer a nyomdokaimba lépj. Már az elejétől kezdve tudtam, hogy lány leszel, és ez olyan boldoggá tett, mint azt az ostoba Salvatore-t, aki annyira lelkesedett a tényért, hogy először egy lányt szül neki az, akit én szerettem. Az én gyerekemet. Aztán mindez feleslgessé vált... nem volt már reményem, hogy valaha is oilyanná tehetlek, mint én vagyok. De a jövő még bármit hozhat. - dörzsöltem meg az államat. Egy gondolat kezdett megfogalmazódni a fejemben.
- És honnan tudod, hogy nem én vagyok az, aki nem akar visszamenni? - Válaszoltam kérdéssel a kérdésére. Persze, hogy hiányzott a saját jelenem, az életem, az időmben élő barátaim és az ottani családom,de itt lenni egy teljesen másik életforma volt és olyan tapasztalatokat gyűjthettem, amit a világomban nem. Ott nem láthattam, milyenek voltak a szüleim, nem láthattam kicsiként a testvéreimet, sem a várost, sem semmit, ami 20 évvel ezelőtt volt. És én túlontúl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy mindezt magam mögött hagyjam. - Ha valakinek, akkor neked pont nem kellene az önzőségről prédikálni. És hidd el, ott vagy... te mindenhol ott vagy. Ha fizikailag nem is mindig, de a tudat, hogy egy ilyen alak a biológiai apám, mint te... állandóan kísért. - Nyeltem egyet keserűen. Utáltam a tényt, hogy tőle is örökölhettem valamit... hogy talán elég lenne egy rossz lépés vagy döntés és akármikor olyanná válhatnék, mint ő.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 28, 2013 8:55 pm
A lányom szájából furcsa volt hallani minden szót. Ostobaság! Minden szónak nem ebben az időben kellene elhangoznia. Ő nem ide született, nem idevaló. S ezt tudja az anyja, és az apja is. Minek tartják hát itt? Miért?! - Nem hiszek az anyádban. Tartozna neked annyival, hogy visszajuttat a saját idődbe. De olyan őnző, hogy nem teszi. Őnző. És ez benned is ott van, nem? - vontam fel kérdőn szemöldökömet, majd összecsaptam két tenyeremet. - A jövőben is így gyűlölsz? Egyáltalán.. ott vagyok a jövődben? - kérdeztem érdeklődve.
Miért akarja bebeszélni nekem, hogy valamikor úgyis elromlik az ami a szüleim között van? Vagy az, hogy nem mindig lesz olyan szép és jó családi életünk, mint most van.. és ami a jövőmben is. Lehet, hogy azzal, hogy itt vagyok megváltozik néhány dolog, de nem állhat minden a feje tetejére. Hittem abba, hogy akkor nem jöhettem volna ide, Esther nem hozhatott volna vissza húsz évvel az én időm előttre. - Én nem csak abban hiszek, hogy ő a kivétel. Én magában az anyámban hiszek. - Néztem komolyan a szemeibe. Még egy dolog, amit nem tőle örököltem... mindenhol meg akarom látni a jót és a lehetőséget. - Neked miért esik olyan nehezedre elhinni? Tudod, hogy milyen. Ismered őt. Ő jó és nem olyan, mint a többiek. Ez a vérvonal-átok dolog egyébként is egy nagy marhaság, semmi több. - Forgattam meg a szemeimet.
Megforgattam szemeimet. Hiába a lányom, ebben a pillanatban egy tudálékos fruskának éreztem, aki nem tudja, merre fúj a szél. Legalábbis nem élt ezer évet, hogy tudja, milyenek ezek a Petrova nők. Nem egyszerű esetek. Összetettebbek, mint egy kirakós. - Amíg nem lesz baj.. minden rendben lesz. De amikor beüt valami.. halál, szomorúság, veszekedés.. úgy fogja gondolni, hogy most, hogy vámpír, miért kellene éreznie ezeket...? - kérdeztem költőien, majd visszatértem lányom szemeibe. - Tényleg hiszel abban, hogy anyád a kivétel? Mert ha igen.. talán én is elkezdek hinni benne. - billent oldalra a fejem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 11, 2013 10:54 pm
Összerezzentem, ahogy megfogta a vállam és maga felé fordított. Megijedtem, méghozzá nagyon. Már arra is felkészültem, hogy megpróbál majd megigézni vagy bármi más, de nem ez történt, ám a szavai szinte még meglepőbbek voltak, mint akármilyen tette. Most jutott el a tudatomig, hogy feleslegesen jártatom a számat, a mondandóm minden esetbe süket fülekre fog találni. Miért nem hiszi el, hogy az anyám boldog? Most is az és a jövőmben is... vagyis az én jelenemben. Tudom, érzem, hogy az. - Nem alapozhatsz arra, hogy ő egy Petrova. Arra nem gondoltál, hogy ő a kakukktojás, az egyetlen normális abban az átkozott vérvonalban? - Kérdeztem tőle fejcsóválva. - Az apám is másmilyen volt, míg meg nem ismerte az anyámat. Megváltozott. Jobb lett mellette. Ez van akkor, ha valaki igazán szeret valakit. De te... ezt nem értheted. Soha nem leszel más, csak egy önző szörnyeteg. - Néztem rá elszörnyedve.
Hirtelen néztem rá a lányomra egy pillanat alatt, s megfogtam két vállát, hogy szembefordítva magammal elmélyüljek tekintetében. Nem megigézni akartam, csupán felhívni a figyelmét valamire. - Ha legközelebb látod anyádat, nézz olyan mélyen a szemébe, ahogyan én most a tiédbe. - súgtam, hisz már alig volt hangom azoktól, amiket éreztem itt magamban, a mellkasomban. Ennyi érzelmet tán ezer éve meg sem közelítettem. - Nézz a szemébe, és figyeld meg, hogy tényleg boldog-e. Anyád már vámpír, nem ember. Azt mondod, hogy a jövőben is boldogok? A jelen nem úgy alakult, ahogyan a te jövődben az meg van írva. Talán anyád.. más lesz. - engedtem el. - Ő vámpír. És Petrova. Nem lesz képes mindig az apád mellett maradni.
- Igen. - Jelentettem ki hirtelen, de ettől függetlenül teljes mértékben komolyan. Azt akartam, hogy hagyja békén az anyámat, mert az, amit ő szerelemnek hív, anyámnak és nekünk, a családjának átok és szinte nem is tekinthető másnak, csak ártó szándéknak. - Mindössze annyit kérek, hogy mondj le az anyámról. Minden értelemben. Ne szeresd őt, ne bántsd őt, mert nem érdemli meg. Ő már boldog és így is van néha elég baja... ha csak egy kicsit is számít, számított neked, akkor megkíméled. - Néztem a szemeibe. Ilyenkor annyira sajnáltam, hogy ilyen a biológiai apám. Ő is makacs, Elena is, nem csodálom, hogy én is örököltem ezt a tulajdonságot. Ám ezen kívül eddig még semmi olyat nem találtam,a miben hasonlítanék Oliver-re. - Bár tudom, hogy a kérlelésem semmit nem ér. Nem tekintesz rám a lányodként, hogy én sem rád az apámként. - Nyeltem egyet.
Felvont szemöldökkel vizslattam a lányom arcát. Ha nem tudnám, hogy az én vérem csörgedezik ereiben, le merném fogadni, hogy nem is az én lányom. Nem lehet, hogy ilyen tiszta elme az én véremből megfoganhat. De hát ezek szerint semmi sem lehetetlen. - Azt kéred tehát, hogy keressek egy másik.. nőt? - kérdeztem, míg mellkasomra fontam karjaimat, és kérdőn bámultam őt. - Meglehetősen gyenge próbálkozás. És úgy vélem, hogy.. nem is túlzottan teljesíthető. - vakartam meg fejem búbját. Elena.. az egyetlen. És nem.. nincs még vége mindennek.
Megköszörültem a torkomat. Ha ugyanarra gondolunk, akkor az tényleg nem volt szép húzása Oliver-nek. De melyik volt az Megölte a meg nem született bátyámat.... ám ki tudja, talán ha az a gyermek megszületett volna, akkor én nem. Nem voltak jó gondolatok ezek, ettől függetlenül ki tudja, mi történt volna. Én még mindig csak azt nem értettem, hogy miért...? Miért? - De ha szeretted őt... ha szereted... nem kellett volna és nem is kellene bántanod. Hagynod kellene, hogy élje az életét a családja mellett. Annyit bántottad már az anyámat. - Néztem rá nagyot nyelve. - Lehetne benned annyi, hogy felülkerekedj a sértettségeden és azokon, amiket Elena elkövetett ellened... tudom, hogy ő sem szent, nem vagyok hülye. - Csóváltam meg a fejemet. - Csak keresned kellene valaki mást, akinek felforgatod a napjait, ha már az a kedvenc elfoglaltságod. - Belekortyoltam abba az izébe, amit a kezemben szorongattam és így figyeltem rá. Eléggé meg voltam lepve, nem gondoltam volna, hogy neki is vannak ilyen érzései. Ki tudja, mi lakozik még benne...
Megigazgattam galléromat, miközben gondolataimban már visszakalandoztam a múltba, s próbáltam olyan eseményeket megragadni, melyek egyenesen azt mutatták be, hogy mi minden kötött engem Elenához. - Talán ha nem vétek akkorát az elején.. minden máshogyan alakulhatott volna. - mondtam kissé elgyengülve. Tudnia kell arról, hogy hasba szúrtam Elenát, ezzel vetve véget egy gyermek életének. Tudtam, hogy tudja. Nem tagadhatja le. - Talán ha nem teszem, lett volna a későbbiekben esélyem, mikor Salvatore megigézte. Ha vissza is jött volna az emlékezete.. a végén engem választhatott volna. Rossz voltam, ezt nem tagadom. Az igazsághoz tartozik. De mindent megtettem a szörnyű tettem után, hogy anyádnak jó legyen. Megkapott mindent, amit akart.. kihoztam Katherine pincéjéből, mikor fogvatartották őt ott. Ezzel együtt bántottam is. Tudom, tisztában vagyok vele. De mikor a képedbe vágják, hogy soha nem leszel elég jó.. hogy nem vagy méltó a szeretetre.. és mellé még társul egy olyan jellem, mely nem hagyja, hogy így beszéljenek vele.. végeláthatatlan következményei lesznek. - hunytam le egy pillanatra a szemeimet. Emlékeztem arra a viharos éjjelre is, mikor Elena tiltakozott ellenem, mégsem álltam le. Talán utána azért nem volt képes egy ideig férfiakra nézni sem, legyen szó rólam, akár Salvatore-ról. Belegondolva.. szegény lány annyi mindenen ment már keresztül..
Talán bolond vagyok és az emberismerő képességem az utolsókat rúgja, de összeszűkült szemekkel meg kellett állapítanom, hogy lehet igazat mond. Nem voltam ehhez hozzászokva, újdonságnak számított és ezzel együtt az érdeklődésemet is felkeltette. Hagytam, hagy mondja el amit szeretne, nem vágtam bele a szavába, nehogy véletlenül miattam vegyen vissza... főleg úgy, hogy az anyámról beszélt. Hogy miért szerette, esetleg szereti még mindig, hogy szerinte milyen... az őseit is felhozta és ezzel apró mosolyt csalt az arcomra. Oliver képes két mondatot úgy kiengedni a száján, hogy nem fenyegetőzik? - Az anyám már csak ilyen. - Bólintottam. Az biztos, hogy a családja örült a legjobban annak, hogy anyám nem állt be teljesen a Petrovák sorába és nem őrült meg. Nagyot nyeltem és gondolkoztam egy kicsit, de végül csak kicsúszott a számon. - Ha gondolod, akkor.... meghallgatnám a te mesédet is. Nem csupán a szüleim szemszögéből szeretném látni a dolgokat. - Néztem rá komolyan. Nem lenne meglepő, ha kiröhögne, de ezt a lapot próbáltam kihúzni a pakliból. Lehet, hogy kegyes kedvében van és elém tárja az ő igazságát.
- Gyermekem, nem vagyok nagyobb hazudozó, mint a szüleid. Sőt, ha van egy fő erényem, az az, hogy kegyetlenül őszinte vagyok. De hát téged úgysem érdekel. Beszeved anyád meg apád meséjét, aki talán azért hogy teljes szívedből gyűlölj, még nagyobb hazugságokkal tömte tele a fejed. De hát legyen. - emeltem a puncsos poharat a parkett felé, majd lányom szemeibe néztem, s felé fordultam. - Azért akartam megölni, hogy végre lezárjam a kettőnk fejezetét. Míg anyád él, nekem nem lehet nyugtom. Mert szeretem. - mondtam teljese őszinteséggel. - Ha hiszed, ha nem. Szerettem annak idején a legelső hasonmást is. Katerinát gyűlöltem. De anyád megőrízte azt az emberséget, melyet Tatiától örökölt. Míg az a céda ember volt. És ez.. veszi le a lábáról a férfiakat. Ezért figyel rá Klaus is.
- Nem is akarom megismerni. Lefogadom, hogy a te verziód nem igazán egyezik meg azzal, amit nekem mondtak el. És hogy a te történetedben nyoma sem lenne az igazságnak. - A futó találkozásokból és a róla szóló mesékből megtanultam már, hogy Oliver-nek még azt sem szabad elhinni, amit kérdez. Maximum csak akkor lehet adni a szavára, ha fenyegetőzik... most pedig ezt tette. Figyelmeztetnem kell anyát és apát, mert ez a férfi... őrült. Ha nem lenne az, akkor legalább megpróbálna normálisan viselkedni a saját lányával, de nem... még erre sem képes. - Van egy olyan érzésem, hogy nem repesne az örömtől, ha rá osztanád a feladatot. - Megforgattam a szemeimet, majd nagyot sóhajtottam. - Azért csinálod ezt, mert... még mindig szereted őt? Szereted az anyámat? - Kérdeztem kis csend után. Ha így is lenne, vajon bevallaná nekem? Nem hiszem, de egy próbát megér.
- Drágám, szinte ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy a fele történetet sem ismered, ami engem a szüleidhez köt. - mértem végig őt talán cseppnyi megvetéssel, de azon kívül sok más keringett még tekintetemben. Legfőképp az hogy a saját lányomnak kell magyarázkodnom hogy miért vagyok ilyen szemétláda, és utolsó féregmaradvány. Így születettem. - Nem mindig voltam ilyen, de anyád sajnálatos módon az utosló emberi érzelmet is elásta bennem. És ő az egyedüli, aki vissza tudnáezt hozni bennem. Szerinted nincs kedve hozzá? - billent oldalra a fejem széles vigyorral.
A szavai még mindig nem tükröztek egy csepp jó szándékot vagy reményt arra nézve, hogy békén hagyja a családomat. Éppen ellenkezőleg, amikor felém fordult, szinte még a levegő is bennem akadt annak az elszánt tekintetnek a láttán és már sokadszorra futott át az agyamon, hogy lehetetlenség, hogy ez a férfi legyen a biológiai apám... áldottam az eget, hogy semmit sem örököltem tőle, abba én őrülnék bele. - Ne fenyegesd őket! - Nyeltem egyet. Próbáltam határozott lenni, de mi vagyok én egy olyan ősvámpírhoz képest, mint ő? Ahogy én sem látom benne az apát, úgy ő sem tekint a lányának, így még ennyi előnyöm sincs vele szemben. - Mi kellene ahhoz, hogy békén hagyd a szüleimet? Miért nem tudod elfogadni, hogy vesztettél? - Az anyám él és élni is fog, legalábbis húsz évig biztosan... addig semmilyen terve nem sikerülhet, ennek ellenére nagyon is aggódtam. Ki tudja, milyen módon borult fel a jövőm. Bármi lehetséges.
- Tudom. Én vagyok a gonosz csúnyabácsi, aki nem lehet olyan, mint Salvatore. - forgattam a szemeimet. Valljuk be, emberként se lettem volna jó apa. S ezt egyedül Klaus tudja megerősíteni. Tatiaát nem hiszem, hogy foglalkoztatták az én apasági fokozataim, de visszagondolva, örülök hogy soha nem adtam házasságra, és gyerekre a fejemet emberként. - Szóval nem árulod el. Kiderítem magam is. Csak így könnyebb lett volna. - vontam egyet a vállamon. - Van egy üzenetem anyádnak. Meg apádnak is. - rántottam meg a vállamat, és Delena felé fordultam. - Múltkor nem sikerül, de legközelebb fog. Addig is nézzenek mindig a hátuk mögé, mert én mindenhol ott vagyok. - súgtam negédes mosollyal. Delena tisztában lehetett azzal, hogy múltkor én miattam került Elena a vízbe. Az a múltkor nem sikerült.. de ezután minden könnyebb lesz.
- Annak megvan az oka, hogy miért nem tartalak az apámnak. - Dünnyögtem az orrom alatt. Még jó, hogy nem fogok a nyakába ugrani és apuciknak szólítani, amikor neki már a fogantatásomkor is csupán egy eszköz voltam arra, hogy anyámat kifordítsa önmagából, gonosszá tegye, elszakítsa őt a családjától és maga mellett tartsa. Hát ne csodálkozzon azon, hogy senki sem foglalkozik vele. - Semmi közöd hozzá, hogy mi baja van. Egyáltalán mit akarsz még a családomtól? Mit fogsz most csinálni? Figyeled őket és várod, hogy mikor tehetsz nekik ismét keresztbe? Ez még tőled is eléggé kisstílű. - Csóváltam meg a fejem méltatlankodva. Én aztán nem mondok neki semmit...
- Meglep, hogy ilyet kérdezel. Mintha nem tudnád, hogy a saját magam szórakoztatására, illetve a saját magam előnyére bármit megtennék. Ha ehhez a tulajdon lányomat kellene használnom, aki úgyse tisztel apjaként, hát.. egészségemre. - vigyorogtam Delenára. Tudhatja, hogy nem blöffölök. - Amúgy a jó édes.. apádnak mégis mi a panasza mostanság? - hegyeztem a fülemet a parkoló irányába. - Mintha nem lenne egészen önmaga. Bár meglep hogy az elmebetegség tüneteit csak most produkálja. - sóhajtottam fel, miközben már hallottam hogy Elenáék távoznak. Ma este már nem tehetek semmit. De Delena kapcsán.. könnyen bejuthatok oda.. valahogy.. és hasznomra válhatnak még az itteni információk.
Figyeltem egy darabig a közjátékot, mely Stefan és Katherine között zajlott. Katherine révén, mivel figyelemmel kísértem életútját, hát nem volt nehéz tudnom, hogy melyik Salvatore tesó az. Na meg... mintha az arcára lenne írva, hogy ő a jófiú. Tudomásom szerint a bátyjáról mindez nem mondható el. Elindultam Katherine felé, mikor megláttam, hogy Stefan otthagyja őt, majd elvigyorodtam. - Kövess - súgtam fülébe olyan halkan, hogy csak ő hallhassa, majd rá sem néztem, elindultam az egyik tanterem felé. Egyelőre nem ismeri a szándékaimat. Miért ne akarna utánam jönni?
Kezdőlap
