- Ezt úgy mondod, mintha tapasztalatod lenne benne. – vontam fel kérdőn kicsit a szemöldökömet, viszont ezt a teóriát már én is hallottam. Ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy nálam pontosan úgy van, ahogyan mondom. Csak talán mindenki azt látja, amit látni szeretne, magam sem tudom. Türelmesen vártam arra, hogy feleljen a kérdésemre, amikor viszont szavakat elhagyják a száját, akkor a meglepettség könnyedén ül ki az arcomra. – Nem értelek. Megannyi lány örülne biztosan itt a társaságodnak, még se foglalkozol ezzel. Sokkal inkább azt próbálod megfejteni, amit talán nem kellene. – gondolkoztam kicsit halkan, majd egy kisebb hódarabba belerúgtam. Haboztam, de végül vele tartottam, hogy magunk mögött hagyjuk egy napra legalább az iskolát és a benne lappangó tudást, barátok. - Mintha téged semmivel se lehetne kizökkenteni és mindenre lenne valami frappáns válaszod. – feleltem neki a hibákra vonatkozó válaszára egy kisebb sóhaj keretében. – Hibáztál már valaha valami nagyot? – nem néztem rá, az utat figyeltem és a szemünk előtt felderengő városrészeket és az ott sétáló embereket. Biztos vagyok abban, hogy Mia a nyakamat fogja szegni ezért, de valahogy még ez se érdekelt hirtelen. Volt egy aprócska hang, érzés, ami azt súgta, hogy tartsak Marlonnal. Amikor viszont meghallom, hogy elkuncogja magát, akkor játékosan kicsit meglököm őt, és megrázom a fejemet, mintha csak azt akarnám mondani, hogy nem fair dolog tőle ez. Szavai könnyedén hoztak most zavarba, ennek köszönhetően pedig egy aprót vöröslő ajkamba haraptam és elfordítottam a pillantásomat. – Tényleg nem értelek, hogy miért tartasz ki, hiszen annyiszor mondtam már nemet és te ennek ellenére is bókolsz. – az íriszeimmel végül óvatosan kerestem őt. A pillantásom pedig fürkésző és kíváncsi volt egyszerre. Most is inkább lóg, hogy itt legyen velem. Nem tudtam elhinni azt, hogy a korábbi „Nem” válaszaim nem bántották meg őt, mintha valamiféle kihívás lettem volna. Pedig nem azért tettem, mert kéretni akartam volna magam, sokkal inkább azért, hogy biztonságban tudjam tőlem és az eddig életemtől. - Ez meg az? – nem értettem, hogy pontosan mire gondolhat. – Szerintem az számít, hogy van valakinek családja és nem az, hogy miként is keveredett oda. Gondolom remek érzés lehet, hogy van családod és melegséget sugárzó otthonod, vagy tévednék? – nem néztem rá, hanem egyenesen a parkon átvágtam a parkon az egyik pad felé, amiről már korábban valaki szedte a havat.
Végül sikerült a tervem, miszerint sokáig mellette lehetek. Persze ahogy szokta, tiltakozik az ellen amiket mondok neki, ezt nevezik igazán távolság tartásnak, de ettől nem unalmas. - Az aki hitegeti a másikat arról, hogy ő ördög, vagy ördögi, akkor többnyire a fordítottja az igaz - válaszoltam röviden, tömören, és jól szórakozva. Utána rákérdezett arra, hogy ezek szerint ismerem e, mosolyogtam rá, a földet néztem pár másodpercig majd rá, amikor válaszolok neki: - Annak örülök, hogy olyan pillanatok részesei vagyok amikor megismerhetlek, és vannak jelek, még ha nem is mindenről, de vannak - tettem hozzá mosolyogva, miközben egyre inkább távolodtam az iskolától. - Mi van ha tévedek? Jó kérdés, egyszerű racionális gondolkozást követve, akkor tévedek. Megismerem a hibámat, döntésem eredményét, s tanulok belőle, jobb esetben - válaszolok neki nyugodtan, miközben a hajamat igazítottam meg, ugyanis a szemembe lógott. Shay komolytalan monológján pedig csak kuncogtam, és rámosolyogtam. - Meglátjuk mennyire is vagyok az, és ha mégis, megéri ha veled lehetek, s elveszhetek a tündöklő szemeidben - motyogtam az utolsó három szót, és zavaromban megigazítottam a ruhámat. Shay visszatért az célunkra, sejtettem, hogy szereti a parkot, és a cukrászdát. Nem tudom miért, de ha ránézek tudom, hogy ezeket szereti, vagy csak azért mondja, hogy ne bántson meg? Neem, ő elégszer megbántott a sok-sok nemmel. Az érdekes beszélgetés pedig átkanyarodott rám, az én életemre, érdekesnek tartottam. - Nos... Ha jól tudom igen, itt éltem mindig is, ámbár kiskoromban történt ez meg az, nem kérdeztem ilyesmiről a szüleimet. Tényleg, most hogy így mondod, lehet adoptáltak, és Spanyolországból származom, a nevem is ezt igazolná - válaszoltam nevetve, már-már komolytalanul.
Amikor meglátom a vigyorgását, akkor csak megforgatom a szemeimet és egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Aztán pedig jönnek a szavak is, mire csak megrázom a fejemet és a hajam pedig táncra kél ennek köszönhetően. Mosoly ott bujkál az arcomon. - Mi van akkor, ha akit te angyalnak hiszel, az maga az ördög inkább? – fontam össze a karomat magam előtt, közben pedig kíváncsian vártam a válaszát. Régóta nem tartottam angyalnak magam. Talán pontosan azóta, amióta az erőm megjelent és még sikerült is annak köszönhetően bántanom valakit, őt. Pedig akkor se tett semmi rosszat se. Más miatt történt az egész, mégis ő itta meg a levét. Nem mozdultam meg, amikor ő közelebb jött, de a karom még mindig könnyedén össze volt fonva a mellkasom előtt. - Ezek szerint úgy gondolod, hogy már ismersz? – billentettem oldalra a fejemet meglepetten, majd miután tett pár lépést sietve indultam el utána, hogy beérjem. – Mi van akkor, ha tévedsz? – nem tévedett. Tényleg szerettem, de mostanában nem sok örömteli pillanat jutott az életembe. Inkább csak úgy éreztem, hogy a sok hazugság, titok súlya szép lassan egyre mélyebbre lökött. - Nem mondtam egy szóval se, hogy hazamennék. Csak annyit mondtam, hogy nem akarok bemenni ma a suliba. Másrészt meg nem kizárt, hogy tényleg bajkeverő vagy Marlon, hiszen nem sok mindent tudok rólad. – persze az utóbbi dolgot nem gondoltam komolyan, de jól esett picit húzni őt, viszont a mosolyom és a hanghordozásom könnyedén elárult, hogy csöppet se gondolom komolyan. – És nem tévedtél sokat, tényleg szeretem mind a kettő helyet. – viszont azt nem értettem, hogy miről is szeretne beszélni velem. És annak ellenére, hogy mellette ballagtam, attól még kicsit még mindig úgy éreztem, hogy jobb lenne inkább az ellenkező irányba sétálni. – Mindig is itt éltél? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen ha már ő kezdett kicsit kiismerni, vagy legalábbis jól tippelt, akkor talán nem volt meglepő, hogy én is jobban meg akartam ismerni őt.
Shay olyan dolgokat mondott ami vigyorgást váltott ki belőlem. - Vádoljanak, ha olyan nemes tettet hajthatok végre, hogy elrabolhatok egy angyalt, hát legyen, vállalom a címkézésemet - válaszolta önfeledten. Shay kekeckedett velem, miből gondolom, hogy tudok e bármi helyet ami tetszene neki. Közelebb léptem hozzá, mert a távozási szándéka miatt, már két méter távolság volt köztünk, ezt muszáj volt lecsökkenteni. - Hogyne tudnék? Aki rád néz tudhatja, hogy szereted a szépet, és az örömteli dolgokat, legalábbis remélem - válaszoltam nevetve, miközben az iskolától ellenséges irányba indultam el nagyon lassan. - Vannak ötleteim, először a belvárosi parkra gondoltam, egy kis beszélgetés céljából, utána pedig beugorhatnánk az Édes Álom Cukrászdába, és meghívlak a kedvenc sütidre. Kezdetnek szerintem elég, vagy pont miattam akartál inkább hazamenni? Olyan bajkeverő lennék? - kérdeztem vigyorogva.
- Sajnálom és részvétem. – csak ennyit mondtam. Tudtam jól, hogy milyen érzés az, amikor elveszítünk valakit. Persze azt nem tudhattam, hogy mennyire volt szoros a kapcsolatuk, de akkor se könnyű elveszíteni egy számunkra kicsit is fontos személyt. Túl sok halált, veszteséget láttam az elmúlt évszázadokban, de most, hogy ennyi titokra fényderült a családommal kapcsolatban, csak abban tudtam reménykedni, hogy az átok, ami miatt lassabban cseperedtem, mint kellett volna szép lassan tovaillan és végre részben normális életem lehet. Láttam a döbbenetet az arcán, de most valahogy még ezzel se akartam foglalkozni. – Akkor még majd látjuk egymást! – csak ennyit mondtam, miközben idegesen babráltam a táskám pántjával továbbra is, majd tettem pár lépést pontosan abba az irányba, amerről jöttem korábban, de a nevetése és a szavai könnyedén állítottak meg. - Mi? – kérdeztem meg két pislogás között. – Én el innen, te pedig órára. – ha pedig közelebb jött, akkor a kezemet kicsit felemeltem, mintha csak azzal akarnám megállja kényszeríteni őt. Nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba. – Ha te se mész be, akkor talán azt fogják gondolni, hogy te raboltál el. – persze az utolsó szavakat játékosan ejtettem ki. – Vagy éppen azt, hogy te vettél rá arra, hogy iskolakerülő legyek. – közben pedig kíváncsian fürkésztem őt és rövid időre hagytam, hogy kicsit elveszek abban a szempárban, amivel valószínűleg engem fürkészet. – Miért lenne ötleted, hogy hova vinnél? – talán picit kihívó volt a hangom, de tényleg érdekelt, hogy milyen helyre vinne. Nekem nem volt semmi konkrét ötletem, csak nem akartam se itt lenni, se otthon. Kicsit el akartam veszni, ez talán nem volt akkora bűn. Mia tuti nem fog örülni, ha a fülébe jut, de valahogy még se tudott érdekelni. Annyi éven át hazudott nekem, és most meg anyának kéne szólítanom őt. Nem túlzottan ment még mindig.
Nem csúsztunk el, szerencsére talpon maradtunk. Végig hallgattam a mondandóit, többségére inkább csak egy mosollyal válaszoltam, diplomatikusan. A nagyapámmal kapcsolatban viszont szavakkal kívántam válaszolni: - Igen, remek, és bölcs ember volt, de nem volt mindig így. Sokat szenvedett, s azok nyitották fől a szemét, békében távozott - meséltem örömmel. Már túltettem magam az egészen, réges-rég, s tudom, jó helyen van. Arra bizony meghökkentem amikor azt állította, hogy inkább kihagyja az iskolát. Pár másodpercig csodálkozva néztem rá, hisz nem szokott lógni, én pedig a csodálkozás után elkezdtem nevetni, és ezt mondtam: - Rendben, akkor én sem, hova megyünk ma? Vagy én találjak ki egy jó úti célt? - kérdeztem lelkesen, valószínűleg ki fog borulni, de szerencsére megtehettem azt, hogy lógok, ha másért nem akkor a jegyeim miatt.
Könnyedén billenek meg, amikor menekülnék egy kisebb hókupacban, de szerencsére megúszom a földdel való találkozást. Könnyedén kap utánam, én pedig sietve kapaszkodom bele a karjaiba, mintha csak az lenne az egyetlen biztonságot jelentő pont az életemben és talán így is van. Túl sokszor mondtam már nemet, de mégis mindig ott van, ahogyan az élet is kicsit olyan, mintha nem akarná engedni azt, hogy távol maradjak tőle. Először csak bólintok, majd megköszörülöm a torkomat. – Persze, miért ne lenne? – csak ennyi hagyja el az ajkaimat, majd kisebb zavaromba sietve tűröm el egyik oldalt a fülem mögé a hajamat. – Köszönöm! – utalok az előbbi dologra, hiszen ha nem kap utánam, akkor most tuti, hogy nem csak kicsit beütöttem volna magam, hanem el is áztam volna részben a hóban. Amikor viszont ismét megszólal, akkor meglepetten pislogok, hiszen erre nem számítottam. Szemeimet könnyedén sütöm le és habozok, nem szólok közbe. - Sajnálom, de talán azért kérdezi ezt mindenki, mert aggódnak érted, ami azt jelenti, hogy fontos vagy számukra. – hadarom el a dolgot, mielőtt ismét megszólna. Nekem is fontos volt, még ha ott volt a fránya bűntudat is vagy a sok nem, amikor nemet mondtam neki. Amit viszont ezek után mondott ismét meglepett és talán pontosan azt látta bele a dologba, amit nem kellett volna. Úgy éreztem, hogy tényleg jobb lenne távol tartani magam másoktól, amíg nem tudom az erőmet irányítani. Azt az erőt, amit nem is akarok megszelídíteni, egyszerűen csak sose akartam boszorkány lenni. Inkább csak arra vágytam, hogy normális életem lehessen. Idegesen csúszott egyik kezem a táskám pántjára. – Biztosan igazán bölcs lehetett a nagypapád, vagy lehet. – fogalmam sem volt arról, hogy él-e még vagy nem. Figyeltem arcának rezdüléseit, de még se tudtam őt megfejteni, hogy vajon mi fordulhatott meg a fejében. - Én… én azt hiszem, hogy inkább kihagyom mára. – pillantottam az iskola felé. Reggel se akartam bejönni, de most még inkább nem akartam bemenni. Féltem attól, ami bennem lappangott és attól is, hogy ismét árthatok valakinek. Sose lógtam még az iskolából, végül az íriszeimmel ismét őt kerestem meg.
Shay nagyon komolyan veszi a témát, ez is bizonyítja, hogy jó ember. Bűntudata van azért amit tett, viszont kicsit túlzásba viszi az önmarcangolást, mindenesetre remélem idővel megbocsájt magának, s helyet hagy a boldogságnak, rég láttam igazán mosolyogni. Amikor megfogtam a kezét mintha valami megrémítette volna, s hátrálni kezdett, de a síkos havon megcsúszott. Azonnal érte nyúltam, hogy elkapjam, s visszahúzzam. Nem sokon múlott, hogy én is utána csússzak, de ha szerencsénk van félúton megállítottam, ha nem akkor a földön kötünk mi mind a ketten, s segítek felállni neki. Bárhogyan is történik, folytatom a beszélgetést. - Minden rendben? – kérdeztem tőle a csúszás után. Utána a jól vagyok e témára kanyarodtam vissza. - Tehát jól vagyok e? Biztosan túlreagálom, tudod már mindenki ezt kérdezi tőlem, hogy jól vagyok e, s a már kicsit másra összpontosítanék, nem arra ami történt. Viszont mindig arra emlékeztetnek, milyen állapotban feküdtem a kórházban - tört ki belőle egykedvűen, de ezzel még nem fejeztem be. - A nagyapám mindig mondta nekem, hogy a múlt nem azért múlt, hogy a korábban megtörtént dolgokra összpontosítsunk, hanem azért, mert tanulnunk kell belőle. Tanuljunk abból, hogyan kellene másképp élnünk a jelent - meséltem komolyan, s pontosan ez az egész szomorított el, gondolva a családi múltra, az átokra, hisz sok boszorkány szenvedett miattunk, és nem tudom, milyen sors várna Shayra, ha mellettem maradna, de elengedni meg nem tudom, kérdéses, hogy ha az átok miatt szeretem, s ha az megtörne, vajon kiszeretnék e belőle? Gyorsan magamhoz tértem, és mosolyt erőltettem az arcomra. - Ideje mennünk szerintem, a végén még tényleg megütöm bokám – tanácsoltam, s vártam, hogy elinduljon velem együtt.
Mosolyát viszonoztam, még ha nem is volt teljesen olyan, ami régebben ült arcomra. Túl sok minden kavargott a fejemben és megannyi gond is ült a vállaimon. Persze másoknak lehet ennél nagyobb bajuk, de valahogy hirtelen még ez se segített az egész kavalkádon, ami bennem tombolt. Hó könnyedén ropogott a lábam alatt, miközben végül egészen közel értem hozzá. - Még mindig nem adtad fel, igaz? – csak ennyit kérdeztem vissza, miközben egy pillanatra kicsit oldalra billentettem a fejemet és picivel szélesebb mosolyra húzódtak ajkaim. Nem értettem, hogy miért próbál még mindig levenni a lábamról, hiszen nem egyszer mondtam már nemet. Olyan, mintha meg se hallotta volna azokat. Figyelem, ahogyan tornázik kicsit, majd hátrapillantottam. Még láttam a barátaimat, amint visszapillantottak ránk, de aztán őket is elnyelte a hatalmas iskola. - Tényleg túl sokat aggódnék? Szerintem annyira nem is sokat, ahhoz képest, hogy kizuhantál az emeletről és még pár napig magadhoz se tértél, de ha úgy érzed túl sok, akkor majd visszább veszek. – közben pedig nagyot nyeltem. Persze, hogy aggódtam, hiszen miattam esett baja, ezt pedig sose fogom felejteni. Pontosan úgy szabadult akkor is az erőm, ahogyan otthon tette. Képtelen voltam uralni, és amikor önálló életre kelt, akkor annak az árét még én is megszenvedtem. Orrvérzés, a testem minden porcikája fájt sokszor, vagy éppen a teljes sötétség rántott magával, mintha csak lemerült volna az elem. - Persze, miért ne lenne? – hazudtam úgy, mintha ez lenne a lehető legnagyobb igazság. Amikor viszont a kezével kezemet fogta meg, akkor egy fura vibrálás futott végig az egész testemen. Megijedtem, hiszen ilyet még sose éreztem, így kis idő után megpróbáltam elhúzni és hátrálni is akartam, mintha csak megégetett volna az érintése. A hátrálásnak köszönhetően pedig egy kisebb hóbuckában megbotlottam és könnyedén kötöttem ki a földön, ha valaki nem állított meg benne.
Kisvártatva megéreztem a jelenlétét, kinyitottam a szemem arra az irányba nézve ahonnan hallottam, s lám Shay ott ált arcán pedig... mintha vegyes érzelmek tükröződnének vissza, rövid ideig, de lehet csak beképzeltem magamnak, hisz amin pislogtam, mintha semmi baja nem lenne, és lehet tényleg nincs. Kérdéssel üdvözölt, amire válaszul elkezdtem mosolyogni, s felkeltem padról. - Bőven ér annyit, hogy láthassalak, amúgy meg nem dől össze a világ ha kések egy kicsit, remélem - válaszoltam nevetve. Utána látványosan megmozgattam karjaimat s lábaimat, felmérő torna végeztével válaszoltam a második kérdésre: - Egész jól, pár felületi sérülés látszik még, de majd a napozás eltünteti őket. Szerintem túl sokat aggódsz értem - állapítottam meg mosolyogva, miközben ha engedi megfogom az egyik kezét, két kezemmel, s ezt mondom neki: - Hogyan telt a hétvége? Minden rendben nálatok? - tettem fel a kérdéseimet kedvesen, nem túl tolakodóan.
Sokan nem szerették ezt a napot és az én fejemben is megfordult, hogy nem megyek be. Túl sok kárt okoztam már most is, még Marlont is bántottam, amikor nem akartam. Nem tehettem semmit se és a bűntudat azóta is mardosott mélyen legbelül. Féltem attól, hogy mi lesz akkor, ha egyszer rájön arra, hogy én miattam törte össze magát és még mindig miattam tarkítják sérülések a testét, vagyis gondolom. Ahogyan azzal se tudtam igazán megbirkózni, hogy kiderült Mia, akit a nagynénémnek hitte, az valójában az édesanyám és miatta nem öregedtem úgy, ahogyan kellene. És még mellé ott volt az is, hogy boszorkány vagyok. Csodálva néztem néha őket, hogy miket alkottak a mágia segítségével, de sose akartam én is egy lenni vagy legalábbis sose komolyan fordult meg a fejemben. Mia pedig még az erőmet is elzárta, ami úgy néz ki, hogy szép lassan szabadulni akar. Még neki se beszéltem a balesetről, hiszen ha rájönne, hogy közöm volt hozzá, akkor biztosan csak egy újabb veszekedés indulna el és így se volt éppen békés a hangulat otthon. Sietve vágtam át az iskolai parkon keresztül, amikor ismét megpillantottam azt az arcot, amit annyira kerültem egykoron, viszont a baleset óta még se tartottam azt a távolságot, amit jónak láttam. Nem mintha így túl közel került volna hozzám, hiszen a titkaimat továbbra is mélyen őriztem, még ha nem is volt mindig úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond. Lassú léptekkel sétáltam az irányába, mire a többiek – a barátaim – megtorpantak, de végül inkább csak tovább haladtak. - Nem félsz, hogy megütöd a bokád? Hamarosan becsengetnek. – pillantottam rá egy halovány mosoly kíséretében, majd a pillantásommal végig pásztáztam őt. - Hogy érzed magad? – kérdeztem meg kissé aggódva, hiszen a bűntudat továbbra is mardosott és emésztett mélyen legbelül, de akkor se lettem volna képes bevallani, hogy miattam feküdt annyi ideig a kórházban.
Vége az unalmas hétvégének, Hétfő van, amit már igazán vártam, hisz láthatom Shaylee-t. Sok tanuló, különböző korosztály beszélgettek, vagy bementek az iskola falain belülre. Ahogy ők, úgy én is levegőnek néztem őket, hétfőn többnyire mindenki elvolt a maga dolgával, többnyire. Viszont Shaylee-t nem láttam még megjelenni. Leültem az egyik padra ami szabad volt, becsuktam a szemem, füleltem s vártam a jelre, amit már pár hete érzek, ha megjelenik, s amikor elmegy. Lágy, csengéshez hasonló érzés, mintha nem e világi füleimmel hallanám, s amikor nincs a közelemben akkor a mérhetetlenül nagy csönd, még akkor is ha zaj vesz körbe. Minél többet vagyok vele annál inkább fogékonnyá válok ezekre, de részben a balesettől kezdve. Mindenesetre biztosan nem az indította be, hanem az, hogy többet van a közelemben, s mintha ráhangolódnék. Erre a gondolatra elmosolyodok, de még mindig csukva tartom a szeme, s várok az angyalra.
Nekem nincsenek érdekes sztorik a tarsolyomba, nem jártam sok helyen hiszen eddig a könyvekbe bújva próbáltam enyhíteni a szüleim utáni sóvárgást, de most kiszabadultam és minden vágyam végre kipróbálni ezeket a szárnyakat. Minden lehetséges helyre el fogok menni, és ha kell két kezű munkát végzek ezeknek az érdekében, de először is az apámtól várok néhány választ a még fel nem tett kérdésekre, ugyanis eddig nem mondta miért titkolta el ennyi ideig, hogy van egy nővérem. Ezt egyáltalán miért kell eltitkolni? Egész életemben szerencsétlenül éreztem magam, amiért miattam halt meg anya és ezek után még az apám is itt hagyott, mint eb a… mindegy, hagyjuk. -Értem. Hát jól jegyezd meg az arcomat, mert lehet valamikor én adom a pénzt a kutatásaidhoz. – poénkodtam kicsit mosolyogva. Nos, nem igazán érdekel a pénz és bankügy meg ezeknek a különböző szakjai, mert én nem ilyen beállítottságú vagyok. Szeretem az informatikát meg a biológiát, odavagyok a real jellegű tárgyakért de a humán, a nyelvek az emberek gondolatai és ezek sokkal jobban megmozgatnak, szóval szerintem ilyen irányban fogok majd elindulni. Majd, most még élni szeretnék. -Észrevettem. Nem kell erről beszélned, a legtöbb ilyen dolog úgyis mindig titkos, és ha megtudom akkor meg kell, hogy ölj alapon működik szóval jobb, ha nem kíváncsiskodom. – nem nézném ki belőle, hogy bérgyilkos de a mai világban már nem is csodálkoznék ezen. De azért inkább ugrok ezen a témán, bár nem magamról akartam beszélni, de hát mást nem tehetek. - Fogalmam sincs mivel foglalkozik. – mondtam teljesen őszintén, mert jóformán semmit sem tudok róla. – Mi számit normálisnak? Úgy értem… olyan szokványosnak tűnik, de mégis van benne valami misztikus. – vállat vonok, majd felhúzott szemöldökkel nézek rá kérdőn. – Természetfeletti? Talán Edward Cullenek és Jacob Black-ekre gondolsz? Nem, még nem láttam őket…
- Talán Chicago. Vagy Boston. Túl sok helyen fordultam meg. - vontam egyet a vállamon. Gyakran kellett utaznom az elmúlt hetekben is, ez az új állmoásom, de Jemma információi alapján úgy ítéltem, hogy errefelé még nagyon sok időt fogok eltöltnei. Ezt nem sajnáltam, mert felcsigázta a kíváncsiságomat. Mit kellene tudnom erről az egész világról? Ide vezetett el az a minta, amely a birtokába jutott. Ő pedig nem mond le olyan egyszerűen arról, hogy megtudja, miért más az a DNS, mint a többi. Mindannyiunkké más.. de az a darab az egész felépítésében más volt, mint a többi. Nem emberi. Ahogyan Jemma mondaná, természetfeletti. De semmi nem bizonyítja ennek létét. Mégis, természetfeletti... arra vagyok hivatott, hogy mindezt cáfoljam. Emellett kitartottam. S amíg nem kerül a kezeim közé kézzel fogható bizonyíték, addig elleszek a kvantum fizikával is. - Tudod, sok embert kell fejben tartanom. Főleg ilyen nagy öltönyösöket, akik pénzzel támogatják a kutatásokat. Előttük nagy leégés, ha nem tudjuk, kik ők. És szóval ez nem fér bele. - mondtam tovább. Valószínűleg ezért nem ismeredem. Makogtam is, és dadogtam is, ráadásul megint túl sokat akartam mondani egyetlen levegővel. Hiába a tudomány, a tüdőkapacitásomat még mindig nem tudtam növelni. - Attól függ. Mármint hogy átveszik-e az ügyeket. Néha előfordul, hogy amit kifejlesztünk, nem a mi tisztünk kísérletezni vele. Jemma igen képzett szakember, de szóval... bonyolultak ezek a szálak. - köszörültem meg a torkomat. Untatni fogom, ha sokat beszélek arról, amit vlaószínűleg nem tud elképzelni. Senki nem tudja, míg nem sétál át egy ilyen laboron. - Az apád? - kérdeztem. - Talán valami jólmenő üzletember? - kérdeztem félrebillentett fejjel, majd elmosolyodtam. - Azok szokták pofára ejteni a gyereküket. És amúgy... neked teljesen normális ez a város? - kérdeztem. Talán itt az ideje kideríteni, Jemma szavaiban lehet-e valóság. - Úgy értem, semmi rendellenes nincs itt? Semmi... öhmmm.. természetfeletti? - Ha eddig nem nézett lököttnek, most majd fog.
Rendes körülmények között furának tartanám az ilyen jellegű viselkedést, amikor is egy ismerősnek vélt személyt valaki leszólít és elkezdenek beszélgetni. De jelen esetben, amikor is nincs egyetlen barátom sem mivel mindegyiket otthagytam élni az életüket, nos, ez most más dolog. Talán ezért sem zavar az, hogy ez a Fitz gyerek leállt velem beszélgetni. Legalább addig sem unatkozom annyira, hogy azon gondolkodjak végre előveszem minden türelmemet és megtanulom a C++ alapjait. Nem vagyok kód zseni, nem is leszek, de attól még az unalom nagyúr és nagy dolgokra képes rávenni. Olyanokra is melyek nem épp a legjobb emberi elfoglaltság, sőt az már semmilyennek számít. De ez nem fenyeget engem. Szerencsére. -Honnan? – kérdezek vissza egyből, mert nagyon kíváncsi vagyok honnan is ismerhet. A másik dolog, amiért tudni szeretném az az, hogy ne érezzem magam ennyire szemétnek, hogy nem emlékszem rá ha már találkoztunk régebben. – Nekem elég rossz az arcmemóriám, de ez nem akadályoz meg semmiben. És te mire használod? – kíváncsiskodom tovább. A nagymamám szerint az édesanyám volt még ennyire kíváncsi fáncsi, ezért ismerte meg az apámat, amit nem tudok hová tenni. Igazából az egész kapcsolatuk rejtély számomra, mert valahogy sose kaptam válaszokat róla. -Szerencsés vagy. – jegyeztem meg halvány mosollyal arcomon, majd ámultan hallgattam, ahogy a munkájáról nagyvonalakban elkezdett mesélni. Érdekesnek tűnik, mindig is csodáltam az ilyen munkával foglalkozó embereket. Olyan nagyszerűnek, csodásnak tűnik mindez. – Érdekesnek hangzik. És végeztek kísérleteket is vagy ez csak fejlesztői alapon működik? – kérdeztem rá, majd elgondolkodtam kérdésén. Mit is keresek én itt? Jó kérdés… - Elsősorban az édesapámat kerestem, néhány válaszra lenne szükségem, amit meg is kaptam. Csak nem ezekre vágytam. – ajkamba harapok és lesütöm a szememet. Megtudni ennyi év után, hogy van egy nővérem egészen… nos, lehengerlő. – Most egy évet halasztok, utána jelenetkezek a Whitmore-ra.
Meglehetősen ütődöttnek éreztem magam, hisz ez a lány érthetően mondta azt a bizonyos kávé szót. Mit nem értettem én ezen? Már ennyin is látszott, hogy körülbelül a kémcsövekkel többet találkozgatok, mint lányokkal. Egész nap Jemmával vagyok, és ez mindent meghatározott eddig az életemben. Volt egy legjobb barátom, akivel mindent közösen csináltunk, és csinálunk a jövőben is, és ezután már nem fért bele más. Mindig volt valami közös célunk. És a randikról lemondhattunk. Kínkeserves valóság. De sosem voltam a lányok kedvence. Nincs olyan fejem, hogy a lányok csorgassák utánam a nyálukat. Jemma sokkalta vonzóbb. Csak sokat beszélt világ életében. És ez ijesztővé válhat annak, aki nem ismeri úgy mint én. - Nekem van sejtésem, hogy honnan. De az is csak futólag. Túl jó a memóriám, tudod... erre alapoztam az életemet. Mindent megjegyzek, és az arcmemóriám a legfeljettebb. Hasznát is veszem. - magyaráztam, némileg dadogva hisz egyszerre túl sok információt akartam átadni neki magamról, közben pedig ügyeltem arra is, hogy ne beszéljek lehetőleg hülyeséget. Én egy tudós palánta vagyok, nem pedig nőfaló férfi. - Én sosem vagyok egyedül. - jött ki belőlem ez a gondolat, majd kínosan elvigyorodtam. - A társammal egész nap egy nagy laborban dolgozunk. És ez eléggé izgalmas, tudod. Ezek az iskolai felszerelések ahhoz képest.. - legyintettem, majd magam elé néztem. - Egy nagy bázis egyik öhm... zsenije vagyok. Én végzem a felszín alatt a munkálatokat a társammal, aki miatt idejöttem. Mások pedig learatják a babérokat. Nem mindig, de gyakran. - fűztem még hozzá. Ilyen kiszolgáltatott világban élünk, de ezt már csak magamban tettem hozzá. - És te? Mit keresel itt? Ha jól rémlik, egy zsúfolt tömegben láttalak utoljára. Itt pedig sem zsúfoltság, sem tömeg nincs. Nem a folyosón, hanem a városban.
Iszonyatosan rossz humorérzékkel ajándékozott meg a sors, sose voltam és szerintem már nem is leszek az a fajta, aki csillogó viccelődői képességével fogja a többi embert szórakoztatni. Inkább csak nevetni fogok, de csak az ízléses poénokon, mivel a disznó vicceket nem díjaztam sosem. Minden elismerésem azok számára, akikben megvan ez az apró tehetség, ami valahogy belőlem kimaradt de sosem éreztem magam miatta kevesebbnek. Ugyan nem érdekelnek a humorestek, és nem nézek bakis videókat még ugyanolyan értékű embernek számítok, másban találom meg a szórakozást: kirándulás, új dolgok felfedezése és megtudni újabb dolgokat a családomról. Kutatni szeretnék, nem is keveset. - Kávéra bizony. - bólintok helyeslően, kissé meglepődve. Miért olyan hihetetlen, hogy egy ismeretlen fickót meghívnák kávéra? Nincs kedvem barátkereső csoportokba jelentkezni, más esély arra, hogy barátokat szerezzek pedig csak ez. Nem bánom, nem félek semmitől és senkitől. Ha tömeggyilkos akkor megszívtam, de valahogy meg kell halni, nem? - Természetesen, minden csak rajtunk áll. És, ha már így leszólítottál az a legkevesebb, ha megbeszéljük honnan nem ismerjük egymás, nem? - kérdezek vissza mosolyogva. Nem bánom, ha el kell töltenem a fiú társaságában több percet, igazából jó fejnek tűnik. S legalább addig sem kell hazamennem a saját, ürességtől kongó albérletembe, hogy a netflix-et felkeresve elfoglaljam magamat egész napra. - Akkor örülök, már a falnak tudnék menni olyan unalmas egyedül élni.- míg beszélünk felakasztom az egyik hirdetőfalra a szórólapomat, és reménykedem abba nem leltem zsákutcára. Nem szeretnék apámhoz költözni, az lenne a lényege a felnőtté válásomnak, hogy egyedül lakok és gondoskodok magamról. - Mivel foglalkozol? És igen, áll még az a kávé, mehetünk, ha szeretnéd és nincs több dolgod itt.
Nem tudom, hová süllyedt el a humorom, hisz bárhogy is nézem, a kínos helyzeteket általában úgy odlom meg, hogy elsütök egy-egy jó poént. Vagy nem túl jó poént? Ez mindig megítélés kérdése, remélhetőleg ha úgy hozza majd az idő, számára is ki tudok találni valamit. De előtte maradjunk ott, ahol lennünk kell. Pár részlet tisztázásánál. Már az is változás részemről, hogy kommunikációt kezdeményezek, ráadásul emlékszem valakire, akit láttam. Nem szoktam figyelni a körülöttem lévő embereket, miután egész nap a kémcsövek mellett üldögélve várom a következő nagy áttörést. - Kávéra? - kérdeztem vissza, és kínos vigyorral beletúrtam a hajamba, mintha zavarba jöttem volna. Lehetne így is, nem vagyok nagy élvezője a női társaságnak, nincs időm szórakozni, többet kóstolgatok furcsa löttyöket, mint bárminemű alkoholt. - Még az sem lenne ellenemre, ha amellett le tudunk ülni megbeszélni. Na jó, tudom. Nincs mit megbeszélni, nem ismerjük egymást. De ez még bármikor változhat, nem? - kérdeztem egy tréfás vállrándítást követően. Ez tőle függ. Nem barátnőt keresek. Csak próbálok szocializálódni. Nem járok túl jó utakon, azt hiszem. - Lakótárs? - kérdeztem aztán vissza, és elmosolyodtam. - A lehető legjobb helyen vagy. - néztem aztán körbe, majd egy nagyot nyelve ismét vontam egyet a vállamon. - Én.. szóval.. munka miatt vagyok itt. MOst még nem tudom, hogy mennyi ideig, attól függ, a társam mikor találja meg azt, amit keres. - magyaráztam. - De áll még az a kávé? - váltottam aztán témát. Ismerkedni... egy másik lénnyel. Ez teljesen új.
Nem tudtam hová tenni az arcot meg a hozzá társuló hangot, még a neve sem igazán mondott semmit. Ez pedig elég rosszul esett nekem, általában emlékezni szoktam ezekre a fontos dolgokra, márpedig, ha valakit Fitz-nek hívnak, akkor fontosnak számít. Szeretem a különleges névvel megáldott egyedeket, mert bennük mindig van valami különlegesség, valami újdonság, ami egyszerűen kihozza belőlem a felfedezőt. Viszont, ismerkedni szeretek, dolgom amúgy sincsen, miért ne állhatnék meg beszélni vele? - Fogalmam sincs milyen közös pontról beszélsz Fitz, és amúgy sem kéne sajnálnod semmit, igazán nem esett nehezemre megállni pár szóra. – kedvesen elmosolyodom, egyáltalán nem zavart az, hogy hozzám szólt. Igazából jól is esett valakivel beszélni, hiszen már két hete itt vagyok és még senkit sem ismerek. Ez azért letudja lombozni az ember kedvét rendesen, az olyan társasági emberekét, mint amilyen én vagyok meg főleg. - Ha még egyszer elnézést kérsz, meghívatom magam egy kávéra, szóval inkább ne tedd. – a kezemben lévő papírra szegeztem a tekintetemet. Ismerős érzés fogott el, valahol biztosan láttam már, de nem tudom, nem emlékszem. Sajnálom. – Lehetséges, bármi előfordulhat. A gimi után úgy döntöttem itt kezdem el a felnőtt életemet, most pedig lakótársat keresek. ÉS az iskolába akartam kitenni a szórólapomat. – magyarázom felmutatva a papírt is. – Na, és te? Látogatóban vagy több ideig szándékszol maradni?
Nem ismert meg. Bár tudtam előre hogy így lesz. Valamiért... rólam mindenki megfeledkezik. De őt nem hibáztathattam ebben az esetben, elvégre senki nem kötelezte rá, hogy engem bámuljon. Én is csak arra emlékszem, hogy láttam már. Könnyű volt ezek után azonosítani. Nagyjából. Ettől függetlenül nem értettem hogy mit keres itt. Mert mégis csak egy... lány, akinek már közel sem kellene itt lennie. Egy gimnáziumban. - A nevem Fitz. - kezdtem el közeledni felé, majd felé nyújtottam a kezem, és halványan mosolyogtam még mellé. - És sajnálom, hogy így letámadtalak, csak azt hiszem, hogy van egy közös pont a múltunkban. Még ha az csak egy kicsi pont is. - köszörültem meg a torkomat, majd mikor apró bizsergést éreztem a szemem alatt, egyszerűen odanyúltam, és megvakartam az érintett területet bőrömön. Nem akartam benne ijedtséget kelteni, hiszen rosszabb lépést nem tudnék tenni. Talán ez egy új barátság kezdete. Vagy éppen az ellenkezője? Remélem, hogy nem. Nem hiányzik több ellenség. - Sajnálom, hogy leszólítottalak... csak láttalak már valahol... ott, ahonnan ezek szerint nemrég eljöttél. - nyeltem aztán, teljesen témát váltva. - Egy városból jövünk. Ez eléggé kínos, nem szoktam ilyesmit csinálni. - jöttem zavarba. - Hogyhogy itt vagy... Mystic Fallsban?
Kissé fura egy új helyen mindent megszokni, hiszen nem ismerek semmit és senkit, ráadásul még barátaim sincsenek. Nem tehetek róla, nem igazán volt még egy olyan bolond egyed, aki fogta magát és elköltözött egy másik városba mielőtt felveszik vagy egyáltalán jelentkezik egyetemre. Én ezt tettem, mert hajtott a kíváncsiság és a vágy, hogy újra láthassam az apámat, de mikor találkoztam vele nem ezt vártam. Több érzelmet vagy nem is tudnám pontosan meghatározni mi félét vártam tőle, de nem ezt, annyi száz. Mindegy, nem is értem miért lovagolok ennyit az apám ügyén. Most itt vagyok, és csak az számít, hogy végre követhetem az álmaimat és saját magam alakíthatom a sorsomat anélkül, hogy a nagymamám vagy bárki más beleszólna. Ezért is vagyok az iskolában. A legtöbben soha nem térnének vissza egy középiskolai intézménybe, de néha a szükség törvényt bont, nekem pedig szükségem lenne egy lakótársa minél hamarabb. Utálok egyedül lakni, és azért finanszírozni sem épp a legolcsóbb még akkor is, ha összespóroltam elég szép összeget, de ha az lehetséges inkább a tanulásra fordítanám, nem pedig a lakás bérlésére. Egy szó, mint száz, most itt vagyok és egy szórólapot tartogatva a kezembe járom a folyósokat, hogy megtaláljam a hirdető táblát. Minden iskolában van, akkor ebben is kéne legyen. Dúdólászva megyek a végig a kihalt folyósón, és már térnék jobbra, amikor is megszólít egy fiatal férfi. - Szia! – köszönök egyből vissza, pedig nem igazán tudom hová tenni az úriembert. – Semmi gond, igazad van, tényleg nem ismerlek. – mosolyodok el halványan, majd pár lépéssel közelebb megyek hozzá, hogy kezet tudjak nyújtani. – Ellie Moreau, örvendek a találkozásnak.
Egy kis időre szükségem volt, hogy megismerhessem a várost. Miután Jemma ideparancsolt, készségesen próbáltam befogadni az itteni közeget, nem mintha többet láttam volna itt, mint ahol eddig voltunk. Ugyanazok a technikai körülmények, mi izgalmas lenne ezn? Mindig ebbe vetettem a hitemet... a tudományba... mikor belekóstoltam, lezártam a múltamat. A középiskola falain belül mindig is otthonosan éreztem magam. Talán mert ha nem sikerül ezen a pályán elhelyezkednem, netán tanárként elhelyezkedhettem volna bárhol. Mindig kedvem leltem ifjú lelkek tanításában, leginkább azokkal értettem szót, kik fogékonyak voltak tudományra és a biológiára. Micsoda szégyen, hogy ezek érdeklik manapság a legkevésbé ezeket a fiatalokat! De attól még szerencsét próbálhatok itt. Jemma-nak nem gyakran hangsúlyozom, hogy néha muszáj másodállást vállalnom... Remek életrajzom van, ezzel vagy célt érek, vagy sem. Gondolataim csak addig tartottak ki, míg meg nem pillantottam egy lány arcát felbukkanni a folyosó végén, és felém tartott. Szemmel láthatóan nem vett tudomást rólam, hiszen nyilván idegennek fogott fel, de ahogy kutattam az emlékezetem legrégibb rejtekeiben, eszembe jutott, hogy... láttam őt. Méghozzá egy... hol is? Nem tudom. De láttam. Az elmúlt hónapokban. Mit keresne ő itt? Iskola? Talán új a városban, de nem néz ki túl iskolakorúnak. Talán néhány papír miatt érkezett. A válaszok lehetősége végtelen. - Helló! - szóltam utána. Nem beszéltem vele soha. Felkeltette a figyelmem, leginkább külseje. A haja színe, a mellé párosuló szem... és ő talán soha nem vette észre, hogy figyelem. - Sajnálom. Te.. nyilván nem ismersz engem. - nyeltem egyet.
Halványan elmosolyogtam azon,ahogy megsimította az arcomat, és mondta,hogy ne legyen lelkiismeret fordulásom. -Nem tudom mit kellene csinálnunk. Menjünk moziba? Esetleg sétálni? -kérdeztem mosolyogva,
Mondhatni szabad vagyok mara, orakra nem fogok bemenni. - nahjo... Ne legyen lelkiismeret furdalasod oke? - mondtam es lagyan vegig simitok arcan. - Szabad vagyok mara, valami program?
Kezdőlap
