◈ Fanning lakás ◈

Amikor megérkeztem a suli elé, csak leültem az egyik ott lévő padra. Hiszen az órák előtt még volt egy kis időm, ezt pedig szívesebben töltöttem most el kint. Örömmel tölt el, hogy vége tartozok valahova, úgy érzem életem egyik legjobb döntése volt lelépné a szülővárosomból. Semmi nem kötött engem oda, csak a múltammal járó megbélyegzés. Ami miatt sosem élhettem volna normális életet. Még itt az utcán élni is jobb volt, mint ott nap mint nap szembenézni a megaláztatássokkal. És hallgatni, hogy az ottani nevelőnők is figyelmeztetik a családokat milyen egy szörnyeteg is vagyok. Addig-addig mondogatták ezt, hogy én tettem, én gyújtottam rájuk a házat. Hogy volt olyan pillanat amikor már én is majdnem elhittem. De tudom, hogy nem lennék erre képes, bár semmire nem emlékszem azelőttről, ebben biztos vagyok.
Csak nézelődtem a mellettem elhaladó diákok között, amikor egy rég nem látott arcot pillantottam meg.
-Héj Jer! Te itt? Rég nem láttalak már errefelé. Hol az ördögben voltál? mondtam neki közelebb sétálva, majd mosolyogva kezeltem vele. Már régóta ismerem őt, voltak elég nehéz időszakai, de már egy ideje egyenesbe lendült. Valamiért azonban már vagy két hete a suli felé se nézett.

A legjobb kérdés, hogy én most hogy a csudába kötöttem ki itt. Merthogy nem vagyok az iskola híve, az egy dolog. De még messziről el is kerültem mellesleg!
Talán a Massie-vel történő találkozás ösztönzött arra, hiszen őt elnézve... ide csak csinos nők járnak, és hát... hozzájuk nagyon nagy kedvem szokott lenni mindig.
Felsóhajtottam, és megálltam, de rögtön megpillantottam egy szőkeséget. Haja... teste... mindene... tökéletes.
- Elnézést - léptem oda elé, és elmosolyodtam. - Meg tudná mondnai, merre az igazgatói iroda? - kérdeztem felvont szemöldökkel, szinte a szemeimmel falva fel az egész nőt.

- Főtér -

Bármennyire is nem akartam, muszáj, hogy legalább alibim legyen, mielőtt lecsuknának. Elvégre sajnos még iskolaköteles vagyok. Pontosítok, lennék. A bökkenő ott van, hogy nem sokszor látogatom a sulit. Ha pedig mégis, rövid távon kicsapnak.. Ki érti.. ?! Ám kénytelen vagyok itt is beiratkozni. De még nem vitt rá a lélek, hogy átlépjem a kaput.. Inkább élvezem egy kicsit, hogy nincsenek szabályok...

Mosolyogva néztem Elena után, ahogy távozott. Ami tőlem telt, megtettem. Lassan alighanem rájön, hogy tényleg nincs választása. Valamelyik oldalra állnia kell. Csak el kell döntenie magában, kitől fél jobban. Tőlem, vagy Niklaustól.
Felálltam a padról. A dolgom elvégeztem, most már csak egy valami hiányzott. Az otthon melege.

(Mikael háza)

- Még így is többen állnak az én oldalamon, mint a tiéden... - suttogtam, majd eltávolodtam tőle, miután bejelentette, hogy nem fogja kitörni a nyakamat.
- Nem fogok másképpen dönteni. Neked kellene elgondolkodnod. Nem nekem - motyogtam, majd hátat fordítottam neki és visszaindultam a kocsi felé, közben a vért törölgetve a számról. Mi a fene? Áh, így senki ne várja tőlem, hogy képes leszek koncentrálni bármiféle rendezvényre... ki kell szellőztetnem a fejemet.

(Wickery híd)

- Annyira imádom, mikor egy gyenge halandó fenyeget - fintorogtam gúnyosan. - Tudod, most akár ki is törhetném a nyakad... és már nem az igazi Elena Gilbert térne haza - suttogtam. - De lásd, hogy nagylelkű vagyok: nem teszem meg. Ennek tükrében otthon gondolkozz el, hogy ha nem állsz az oldalamra... legközelebb már nem leszek veled ilyen elnéző. És most mehetsz - mondtam kegyesen.

- Nem vagyok áruló. Soha nem álltam a te oldaladon - mondtam gyűlölködő szemekkel, szinte alig bírtam a véremmel, hogy ne keverjek le neki egy pofont, vagy küldjem el a halálba, vagy bármi... de ahogy a torkomra szorította a kezét, már kevesebb levegő jutott a tüdőmbe... gyűlöltem ezt a férget, legszívesebben kikapartam volna mindkét szemét...!
- Engedj el... most... rögtön... - suttogtam, már amennyire hang jött ki a torkomon, de mikor a vérét megláttam, és odaszorította a számhoz, azt hittem, hogy... nekem itt és most a vérem... megitat, aztán kitöri a nyakam, vagy bármi, de... nem, ezt nem akarom...
Köhögve fordítottam el a fejemet, miután a keserű vér lefolyt a torkomon, és haraggal, dühösen néztem rá. - Tűnj el... most... esküszöm, ha csak meglátlak a gyerekeim közelében még egyszer, én magam öllek meg, még ha a saját életembe is kerül... - nyeltem egyet.

A szemöldököm a homlokomba csúszott Elena mondatát hallva.
- Szóval így állunk? - sziszegtem, és elöntötte fejemet a düh. - Te kis áruló! Niklaust választottad? Hát jól jegyezd meg, te kis hülye.... nagyon-nagyon rossz oldalra álltál! - rántottam rajta egyet, hogy szinte odabukott hozzám, és kezem a torkára fontam.
- Vagy mellettem állsz, Elena, vagy ellenem fordulsz. A döntésed pedig egyértelmű. És miért hagynék ugyan életben egy ellenséget? - keményedett meg az arcom, és kiült rá az a kegyetlenség, amit Niklaus már jól ismert. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy megfojtom, de aztán jobb ötletem támadt.
- Igyál! - parancsoltam rá, és szájához nyomtam a felharapott csuklómat, amiből folyt a vér. - Igyál! - erőltettem le néhány kortyot a torkán.

- Valamiben tévedsz... Delena vére önmagában nem olyan erős, mint az enyém - mondtam neki, gyűlölködve meredve rá, majd ahogy megragadta a karomat, kissé sikerült rám hoznia a frászt.
- Én adtam a véremet, hogy Klaus újra életben lehessen - hangsúlyoztam ki a mondatot dühösen, és megpróbáltam elrántani a karomat tőle.

- Hát jó, ha ezt akarod - vontam vállat nemtörődöm módon. - Élvezettel fogom nézni, ahogy a lányod Nik kapcarongya lesz. A vérét veszi majd a hibridjeihez, és annyiszor mászik majd rá, ahányszor kedve tartja. Akkor nekem majd egyikőtök se visítson segítségért - mértem végig Elenát megvetően. A hasonmások úgy látszik egyformán ostobák is...
A következő pillanatban azonban felkaptam a fejem, és újra megragadtam Elena karját.
- Egy pillanat! - húztam össze a szemöldökömet. - Miről beszélsz? Esther nálad járt? Miféle segítség kellett neki? Jobb ha elmondod, mielőtt megigézlek... gyerünk, beszélj! - szorítottam meg a karját kissé.

Hm, azt hiszem, én még soha senkit nem akartam ennyire felképelni, mint ezt az idiótát. Hogy jön ő ahhoz, hogy itt elmélkedjen arról, mit érzek én Klaus iránt? Sőt, mi van, ha egyáltalán nem is érzek semmit? Vagyis... valamit feltétlenül éreznem kell, hiszen törődöm vele. De az, amit itt magyaráz...
- Ne... vedd még egyszer a szádra a lányomat... - suttogtam a fogaim között kiszűrve a hangokat, és nagyot nyeltem. - Egyikünk sem tökéletes. Mindannyian követünk el hibát... és ha a lányom valaha beleesik abba a hibába, amibe én... az egyedül rá fog tartozni. Senki nem vetheti majd a szemére, hogy mit tett... ha már úgyis a vérünkben van - vágtam vissza gunyorosan.
- Nem fogok Klaus ellen szövetkezni veled. Tudom, hogy megölted őt... de mikor Esther eljött hozzánk, hogy a segítségemet kérje az ügyben... elfelejtettem megkérni, hogy legalább ezerszer akkora fájdalmat okozzon utána neked, mint amekkorát te okoztál Klausnak, mikor megölted őt - mondtam, és undorodva néztem végig rajta.

- Igazán kár - sóhajtottam. - Tudom, hogy közel tudsz férkőzni Nikhez. Tudom, hogy megtörtént már. Azt nem tudom hányszor - vigyorogtam el magam. - De tudom, hogy megtörtént. A hasonmás lét egyik átka, hogy mind kötődtök hozzá. Hogy ez jó, vagy rossz, mindhármótoknak mást és mást jelent. Tatia szerette, Katerina menekült előle... téged nem kérdezlek. Egyszer úgyis rájövök - bólintottam. - Van azonban valami, amiről elfeledkezel. Hogy a lányod, Delena... ő is a hasonmás vonal tagja. Ő a következő generáció ebben a hosszú láncban. És még ha ez jelenleg elképzelhetetlennek is tűnik, ő ugyanúgy Nik hálójába fog esni, mint ti valamennyien. Igen, tudom - legyintettem türelmetlenül - Delena nyilván utálni fogja, stb. De te is gyűlölted... talán most is gyűlölöd.Mégis, valami roppant morbid módon vágysz rá. Ugyanígy lesz Delenával is.

Tudtam, hogy képes nagyokat mondani csak azért, hogy ne hagyjam itt, vagy akár csak azért, hogy szövetkezzek vele. - Mit tudsz te rólam és a lányomról? Nem mondhatsz olyat, amit... mi ne tudnánk - suttogtam, megrázva a fejemet, de ahogy az utolsó mondat elhangzott, még a hideg is végigfutott rajtam.
- Komolyan azt hiszed, hogy szövetkezek veled Klaus ellen? Ezek szerint mégsem ismersz annyira... - forgattam meg a szemeimet. Tudtam, hogy egyikük sem egy szelíd kis állatka. DE ennek ellenére is inkább álltam Klaus oldalán, mintsem Mikael-én, aki mint apa, a szememben megbukott.

- Megértelek - biccentettem. - Pedig tudok meglepő dolgokat. Rólad, és a lányodról is. Akarod hallani? Talán utána másképp fogod gondolni, akarsz-e szövetkezni velem. Előre szólok, nem lesz könnyű az ellenfél. Niklausról van szó - dőltem hátra kényelmesen, és kíváncsian fürkésztem Elena arcát. De nem csak a válasz miatt. Egyszerűen a mai napig ledöbbentett a természet tréfája. Három egyforma nő... és három különböző természet. Ebből kettő már vámpír. A harmadik... nos, az rajta múlik.

Hát persze, miért is gondoltam azt, hogy csak úgy hagy elmenni. Elkapta a karomat, visszarántott, és lelökött a padra, de szerencsére nem durván, ami egy jó pontnak számított. Legalább már arra rádöbbent, hogy nem Tatia vagyok. Abban az esetben már régen kifolyatta volna belőlem az összes véremet, amennyire ismerem kettejük jó viszonyát.
- Nem akarok egyezséget. Nem kell veled semmi közös - fordítottam el a fejemet. - Azok után, amit a lányommal tettél, ne várj tőlem az égvilágon semmit!

Oh, persze... hiába, a hasonlóság mindig túlzottan megtéveszt. Csak a fejem csóváltam, mikor elsietett mellettem, aztán kinyújtottam a karom, és visszahúztam.
- Csak nem ennyire sürgős? - kérdeztem mosolyogva. - Ne félj, nem bántalak. Nem vagyok én olyan szörnyű, amilyennek hiszel. Bár, ha sikítanál, akkor sajnos ennek az ellenkezőjét kellene mutatnom. Ezt nyilván nem szeretnéd - húztam oda a padhoz, és finoman lelöktem rá.
- Beszélgessünk egy kicsit - vetettem mellé magam. - Szövetséget ajánlok neked.

A kulcsot lóbáltam az ujjamon, miközben közeledtem az épület felé, de nemsokára eléggé lefagytam, és dermedve néztem az előttem megálló férfira.
- Te jó ég... - suttogtam halkan, még mindig halálra vált arccal, eléggé elsápadva, és nagyot nyeltem. - Mikael... - motyogtam. Akkor láttam utoljára, mikor elrabolta a lányomat. Azóta szívesen bevertem volna a képét. De minek nevezett?
- Tatia? - húztam fel a szemöldökömet. - Úgy tűnik, ezer év távlatában is lenne még mit tanulnod - jegyeztem meg, majd kikerülve őt, tovább folytattam az utamat. Csak be az iskolába... ott már többen vannak... és nem bánthat.

Sokadszor hordoztam körbe a tekintetem a parkban, embereket keresve. Az egyik túl vézna, a másik meg csak simán nem ínyemre való. Az egyik ilyen körbenézésnél viszont megakadt a tekintetem valakin... akivel már nagyon régen találkozni szerettem volna. De mi a fenét keres itt? Egy iskolában? Ha csak nem azt, amit én. Mindig a fiataloknak van a legjobb ízük, és a legtöbb vérük.
Felkeltem a padról, és az egyik fa takarásából kilépve szinte azonnal elé kerültem.
- Hello Tatia - mosolyogtam rá, mint egy ragadozó. - Jelen esetben megáll a mondás, miszerint ezer éve nem láttalak - fontam keresztbe karjaimat a mellkasom előtt.

(Damon és Elena háza)

Nem volt mit tagadni ezen, igazából rá kellett ébrednem, hogy annyira sincs kedvem ehhez az egészhez, mint amennyit Damon előtt mutattam. Szívesebben maradtam volna otthon a gyerekeimmel, hogy együtt együk meg azt, amit kinn sütöttünk, de... jó, akkor nem.
Becsaptam magam mögött az autó ajtaját, körülnéztem, és felsóhajtottam. Félő, látszódni fog rajtam, hogy mennyire nincs ehhez hangulatom.

(Mikael háza)

Nagyon dühös voltam. Nagyon feszült, nagyon csalódott, és szinte csak negatív érzések keringtek bennem. Olyannyira, hogy szinte azt sem néztem, merre járok, csak vitt a lábam. Aztán belebotlottam hirtelen egy padba, és erre eszméltem fel. A városnak ezen a részén még nem jártam... ezer éve meg nem így festett a dolog.
Annyit láttam, hogy egyenesen az iskolához lyukadtam ki. Az előttem lévő épület falán legalábbis ezt hirdette a tábla. Mystic Falls gimnázium... a pad pedig az iskola parkjához tartozott. Ami - lévén tanóra volt - szinte teljesen üres volt, csak egy-két lézengő diákot lehetett látni, akik vagy könyvből magoltak, vagy csak feküdtek a fűben, és méláztak fel az égre.
Levágtam magam az iménti padra, az árnyékba. Elég jó helyre jöttem. Éhes voltam... és mindig kedveltem a fiatal vért. Ideje áldozat után nézni.

Tér