Egyedül, mintha középütt félbevágtak volna. Fél pár kar és fél pár láb, fél pár mokaszinban, fél pár mutató- és középső ujj közt csak a cigarettacsonk egész, de most mégis érzem a szagokat, az éjszaka ízeit a nyelvemen szétbomlani, szétolvadni, mint a babahús hamvas-porhanyós izomrostjai, most látom a színeket végre, érted? Minden olyan lüktető, ma minden kék és minden sárga vörös. Tudtam, hogy itt vagy. Órák óta követlek, egyik helyről a másikra, követlek, mert egyedül vagyok és kissé tartok tőled, Vinzent, mit is tennék én veled így egyedül, hogy egy falatot sem kell hagynom belőled neki, hogy a torkod egyik oldalát sem kell megőriznem épnek, hogy egyetlen hajszáladat sem kell kitépetlenül hagynom, hogy neki is jusson belőled. Órák óta gondolkozom ezen, Vinzent, mert én szeretek osztozni rajtad, én szívesen adom neki a felét, ami jár belőled, néha az egészet is szívesen, de mégis csiklandoz a gondolat, hogy most egy harapás, és felfallak egészen. Tudod, amikor megtaláltunk, én nem gondoltam, hogy két napnál többet élni fogsz. Aztán nézd meg, mi lett? Mennyi csodálatos év. Aztán meg fogod magad, és elszöksz. Azt hiszem, fel is akarlak falni, és azt hiszem, már nem érdemled meg, hogy visszaokádjalak a világra. De lehet, hogy mégis azt akarom, hogy itt legyen ő is, hogy csak nézhessem, hogy elroppintja egyenként a nyakcsigolyáid, kitépkedi a szempilláidat, és aztán megkegyelmezhessek, és bénultra szívjunk. Talán ezt akarom, és ismételgetni ezt éjszakákon át. De ő még nincs itt, a város másik fele az övé, hogy átfésülje utánad, és én várom, hogy jöjjön. De türelmetlen vagyok, Vinz, már nagyon türelmetlen vagyok. Némán nevetek rajtad, évek óta nem voltam ennyit csöndben, mint ma, nézlek, ahogy jársz, farkas a birkák közt, bárány a farkasoknak, izzol a városban, mint egy neonreklám egy szexshop előtt, izzol, és tudod, én az első pár hétben azt hittem, visszajössz magadtól. Hiszen a miénk vagy, és mi is vagy azon túl, hogy a miénk? Értelmezhetetlen tartomány, Vinz. Kurvára értelmezhetetlen. Te kibaszott hülye. A parkban parfümillat, borízű csókok illata, gyümölcsös cigik füstje, divatos deó, párzani kész ölek szaga, mint a ledobott ruhák, úgy lógnak a bokrok ágain, és neked is új az illatod, most már tisztán érzem, hogy más rajta valami, valami más lóg rajtad épp úgy, mint a halandó párok után maradt szagegyveleg az ágakon. Fatörzsnek döntöm a hátam, annyira messziről figyellek, mintha a tévében néznélek, hogy leülsz egy padra. Könyv van a kezedben. Hónapok óta nem olvastam egy jót, Vinz, és ez a te hibád. Vésett betűk a bőrödben, az illatod, az idegenséged, annyira dühös vagyok rád, Vinzent, el se hiszed, biztos, hogy nem. Felismered, hogy az én lépteim közelítenek ilyen nyugodtan a hátad mögül, felismered így is, hogy én vagyok, hogy nem feléd viszi a jelenlétemet a szél, felismered-e előre, hogy eddig futottál, és most megállsz, vagy hagyod, hogy a tenyerem az arcodra boruljon, hogy eltakarjam a szemed, mert vicces játék, ugye, Vinzent, ugye, hogy vicces, hogy a másik kezem a torkodra fonódjon, hagyod? - Olvasd fel - dorombolom, mintha mi sem történt volna, mintha ez az egész kínos kis hülyeséged semmivé foszlott volna, csak a könyv a fontos, a hangod, a hangsúlyaid, és a nyakad a kezemben, most még az sem számít, hogy nem teljes a család, a könyvek úgyis csak mi vagyunk, ketten, ideér majd villanyoltásra, ideér, amikor véget ért a fejezet, amikor már nem kell érthető hang a torkodból, csak a szűkölés, és újra el akarom oltani a szemed világát.
Lassan leolvad elmémről a vérszívás erőszakos aktusából visszaszitáló képek villódzása, torkom elnyel néhány tiltakozón megkapaszkodó vércseppet; keserű, elmázolt utóíz marad csupán a számban. Kezemet az utcai lámpák sárgán derengő kereszttüzébe emelem, keskeny árnyékok születnek tenyerem barázdáiban, alig látható fekete lyukak, rések, talán képesek lennének magukba szívni mindent, az egész világot mindenestül, vagy csak engem, így egyszerűen, saját ösztöneim gúzsában vergődve. Rezzenéstelenül tartom, mégis apró remegések futnak végig bőröm alatt, egy másik élet kiszipolyozott alkotórészei, milliszekundumnyi emlékképek, miriádnyi, jelentéktelen, ezredbe hagyott gondolatok, leheletnyi érzések. Felszívódik minden, aztán elapad majd, az erek kimossák saját magukból tátongó ürességükkel, a volt-nincs foszlány egyszeriben semmivé lesz, mintha sosem létezett volna. Sehol egy vérfolt…
…pedig elrontottam.
Tesztelt vér helyett lélegző tasakot választottam magamnak, filigrán, csontos fiút, pontosan olyat, amilyet ők is szeretnének, elakadó sikollyal selyemhörgéstől megvonagló torkában, az ellenállás legcsekélyebb jele nélkül, azzal a különös, riadt csodálkozással az arcán, gombostűfejnyire zsugorodott pupillákkal rémület-cirádáktól lüktető, hatalmas szemei közepén. Az elejtett vad éteri szépségével. Görcsös öklendezés ránt össze belülről, ha nem mállott volna belém, vörösen köpném vissza. Az utcák lassan egymásba maszatolódnak, hajszálvékony repedésekre fordítom pillantásom, faltól úttestig jár tekintetem, magába injektál minden tökéletlenséget, mohón, kétségbeesetten igyekszik kimosni a vadászat sejtekbe olvadó bódulatát, a zsákmányejtés izgalmát, az arcra kiülő megerőszakoltság ellenállhatatlan szépségét. Reszkető gondolatok tapadnak koponyám belső falára, kopjafákkal bélelt önutálat bugyog fel – egészen mélyről, megmagyarázhatatlanul mélyről. Megfékezhetetlen erővel csillapítja térdem remegését, hideg bűntudattal vonja be ingatag impulzusaimat. Végül minden felőrlődik és egymásba mosódik. Puha, halk neszű ringatózással. Pillantásom megszokásból körbejár, öles fák törzseivel töltik újra magukat szemeim, izzadságtól párás vérszag terjeng körülöttem. Megkeresem a félbehagyott oldalt, mutatóujjam végigsiklik néhány sor mentén, az utolsó mondat utolsó szavát keresem, holott tudom, hogy nem értem, nem értem én, amit olvasok, csak érzem, érzem, hogy rettenetesen sajnálom ezt a férfit, szánom és gyűlölöm, és magamat látom benne, vagy Őt magamban. Egymásra tekeredtünk, de az is lehet, mindenkire rá tud tekeredni egy kicsit, mert mindenki ugyanennyire erőszakos, elveszett és magányos egyszerre. Gyomrom tájékán egy apró görcs jelzi, hiába létezik Samuel, magamtól külön tudom csak vizsgálni, magamtól külön vagyok képes deifiniálni. Keskeny, húzott vonalakra bomlik a világ. Egy apró széllöket, nem kell hozzá több, verítékbe oltott parfümillatok közé keverik valami más, valami egészen más, nyálkahártyám belevonaglik intenzitásába, sokkal, sokkal erősebb, erősebb minden vérszívás eleven emlékénél, erősebb a félelem és halál szagánál is, iszonyatos illat, iszonyatos és ismerős egyszerre. Léptei puhák, nem siet. Elakadok a mondat közepén, megpróbálom újrakezdeni, a betűk egymásra torlódnak, értelmetlen szavakat formálnak, idegen nyelven íródott imádság, futni nem érdemes – az inak megfeszülnek kézfejem -, nincs hová, csak miértek vannak, de ha egyszer kivájja belőlem… amikor kivájja belőlem… Hűvös ujjai bőrömnek simulnak, lecsukódó szemeim körül a pillák gyengéden simítanak végig rajtuk, nyakamra a kéz otthonos súllyal és simasággal illeszkedik. Mélyen, egészen mélyen fog meg, de bársonyos gyöngédséggel egyszerre. Gyermek vagyok karjai között. Széttaposott, megerőszakolt, haldokló gyermek. A hangja is egészen lágy. Ha így viselkedik, irtózatos lesz, bármit is tervez. Túl óvatos, mintha félne, hogy felsért, mielőtt elkezdhetné. Ujjaimat csuklója köré fonom, szelíden húzom lefelé, hát ilyen a halál, ilyen megnyugtató és csendes, bogarak zizegnek a fűben, távolról önfeledt nevetést lök felénk a szél, ilyen egyszerű és könnyed a tudat, hogy meg fogok halni. - Ahogy gondolod – engedelmeskedem neki rekedt hangon. Hetven év belém égetett engedelmesség. Hetven év pszichébilincsei. Lerázhatatlanok. A lánc nem szűnt meg, ostobán elhittem, hogy eltéptem, de nem, csak engedték, hadd csússzanak a szemek, messzire, hadd menjen, egy világ is közénk férhetne, akkor is nyakörvet viselnék, csontokba vésett tulajdonjogukat senki nem merné megkérdőjelezni. – ,,Én csak azt akarom, hogy szeressenek – közben pedig elátkozom a világot meg mindent, amire szüleim és tanáraim tanítottak: az elveket, az értékeket, az erkölcsöt, a kompromisszumokat, a tudást, az egységet, az imát – mert minderről kiderült, hogy tévedés csupán és céltalan. Végső soron egyet jelent csak mind: vagy megtörsz, vagy megdöglesz. Magam elé képzelem kifejezéstelen arcomat s a számból jövő testetlen hangot: Rettenetes időket élünk." - Egy pillanatra behajtom a könyvet.
Tudtad, hogy jövök, de beismered a vereségedet, ezt legalább értékelni tudom, vársz rám, úgy vársz a könyvvel az öledben, hogy sehogy se lehetnél megadóbb. A kezed a kezemen, a bőröd a bőröm alatt, mindig szinte groteszkül újszerű, mintha egyedül a te húsodat csomagolták volna valami másfajta fóliába, másba, mint a többi hétmilliárdot és még többet, akik születtek, meghaltak eddig, groteszk, hogy mennyire szeretem ezt a másfajta csomagolásod, ezt a pszichedelikusan túlzó mérvű simaságot a szőrszálak közötti tisztásokon, mennyire szeretem simítani, felhasítani, letépni rólad. Lehúzod a kezemet a szemedről, hagyom, átkarollak helyette, előrebukik a fejem a nyakadhoz, az ajkam végigsimítja a füled ívét, belenevetek, hangosan, hosszan, élvezettel nevetek, kitárt szárnyakon árad a hangom a fák között. - Vinzent, kis hülyém - nevetek a füledbe, újra meg újra végigrajzolom a füled, a nyakad, de csak súrollak, nem marlak meg, nem, még nem, azzal várnom kell, én nem vagyok önző, Vinz, a legkevésbé sem, de ki tudná ezt nálad jobban? Tudni akarom, ő is ugyanezt a filmréteget érzi-e rajtad, tudnom kell, most azonnal tudnom kell, de hiába emelem fel a fejem, és keresem a jelenlétét a parkban, nem jön még, máshol keres, pedig most itt kellene lennie, hogy maga alá gyűrjön azonnal, a padon, a pad mellett a kavicsos földön, annak a fatörzsnek nyomva, hogy lássam, ő is pont ugyanúgy nem tud mihez kezdeni idegesítő, őrjítő, imádnivaló fóliázottságoddal. Ó, Vinz, a tested, milyen rég láttam már meztelennek és szenvedni. Látni akarom. Egyszer már túléltél mindent, amit csak kitaláltam, hogy megnyomorítsalak. Menne még egyszer? Szépen olvasol és majdnem teljesen értelmetlenül, mint egy automata, könyvtárnyi könyvet olvastál már nekem, de ugyanaz a suttyó hangsúlyozás bujkál a beszédszüneteidben, ugyanúgy csúsznak félre a kettőshangzók, és van benne valami, nem is tudom, néha már egészen olyan, mintha értenéd is, amit mondasz. Néha. Nem szeretem ezt a könyvet, tudod, hogy nem. Ha szeretném, most tajtékoznék, hogy nem mondtam, hogy abbahagyhatod. De annyira bűnöd van, amit le kell nyúznom rólad, sorra kerül ez is. - Kis hülye. - A hangomban még mindig ott rázkódik a nevetés, jó kedvem van, de baromira jó kedvem, tele vagyok energiával, majd kicsattanok. Belecsókolok a nyakadba az utolsó mondatnál, aztán elhúzódom, idegen íz, idegen illat tapad rád, valami, ami tudom, hogy máshogy tetszene, de most mégsem. Átlendülök a pad támláján, leteszem magam melléd, pedig beléd akarnám inkább, minden egyes hűtlen testüregedbe, combom a combodra kerül, erőből fordítom magam felé az arcodat. - Túl sok édességet eszel az utóbbi időben, Rosenrot. Cukorízed van. - Megmerítkezem a tekintetedben, ez volt az első lecke, nézz rám, add a pillantásod, hadd figyeljem az üvegen át, ahogy felboncolunk. - Pedig én jobban szeretem, ha kicsit sós vagy, egy kicsit keserű, egy kicsit fémes. Rád férne, hogy éhezz egy kicsit... és hogy visszatérj a korábbi diétádra. A szádat nézem, undorítóan édes lenne a csókod is? Elmúlna a cukorbevonat, ha feltépném a mellkasod, hogy két elgörbült borda között megtapinthassam a szívedet? Elmúlna a dühöm, ha bármit is csinálnék veled? - Hogy fogunk megbocsátani neked, Vinzent? - Alig hallható, súgom csak a szavakat, egyik kezemmel még mindig az állad szorítom, a másikkal az ajkadat cirógatom meg. Mit kellene letörülni róla? A lázadást? A hülyeségedet? A puszta létezésed emlékét is? Aggódva komorul el az arcom, féltően figyelem a szemeid karcmentes üvegét. - Nagyon is hülye vagy... pedig már kezdtelek megkedvelni. Csalódtam benned, Rosenrot. És nem szeretek csalódni. És neki is csalódást okoztál. - Ez a megbocsáthatatlanabb. Még mindig cirógatlak, pedig úgy érzem, hogy csak egy másodperc választ el attól, hogy összezúzzam az arcodat. De ha elkezdem, nem tudom megvárni őt. És ez milyen önző volna. - Mit érdemelsz, bűnös? Mit érdemelsz? - szisszenek, aztán elmosolyodok, és szélesen, ragyogóan mosolygok rád. Meg fogunk ölni, Vinzent, sajnos, ez az érzésem.
Összébb húztam a kabátomat, miközben a nyakamat nyújtogatva figyeltem, hogy mikor tűnik fel az én barátom. Barátom… végül is, sokféle barát létezik, nem igaz? Lemerem fogadni, hogy még mindig haragszik rám, de biztosan ő is tudja, hogy nélkülem is ugyanez a sors várt volna ránk. Én csak okosabb voltam, mint ő, mert kerestem egy kiutat, sőt, találtam is, csak nem vettem észre, hogy csapdába sétálok. Ez még egyszer nem fog előfordulni, ebben biztos vagyok. Tanultam a hibámból, jó pár évszázad állt a rendelkezésemre, hogy visszagondoljak a régmúltra és rájöjjek, hol is hibáztam el a dolgokat. Pofonegyszerű: nem kérni kell, hanem elvenni. Szerencsém volt ezzel a parkkal. Általában nincsenek itt sokan, de most valami rendezvény lehet, mert mindenki egy hatalmas kört alkotva áll a park füvesebb részén. Én a szélén foglalok helyet egy padon, megírtam neki, hogy hol leszek pontosan. Vagy úgy döntött, hogy nem jön el, vagy… valamit tervez. Akárhogy is, én felkészültem, vannak itt szemtanúk, aligha fog bántani, legalábbis annyira, hogy annak következményei legyenek. Elvégre, lemerném fogadni, hogy neki sincs sokkal több ereje, mint nekem. Röhejes, a természet leghatalmasabbai vagyunk, erre nem vagyunk képesek ezt kihasználni. Alig vagyok erősebb, mint egy nyamvadt ember. Szégyen, hogy idáig süllyedtünk. Gyerünk már, Ignotus, hol vagy? – morogtam magam elé türelmetlenül. Pedig igyekeztem felkelteni a figyelmét. Felkerestem a mi egykori szent helyünket az erdőben és ott hagytam az üzenetet. Biztos vagyok benne, hogy legalább néha kilátogat oda. Nem a legjobb ötlet volt, mert így minden este ki kell üljek ide, várva arra, hogy végre talán eljön. De mit tehetem volna? Hétszáz év lemaradásban vagyok, és nem kaptam meg az elérhetőségét. De, ha megtalálja a levelet, tudni fogja, hogy ide kell jönnie. Megírtam ugyanis neki mindent. Még a megboldogult barátnőjéről is írat néhány sort, emlékeztetve őt arra, hogy a személyes kis bosszúhadjárata vezetett minket idáig. És én vagyok a rossz, amiért úgy döntöttem, hogy kiszállok ebből, és inkább élnék tovább?
Már messziről hallottam, hogy Delmar népes helyet választott. Nem mondanám, hogy ostobaság volt részéről, így legalább megakadályoz abban, hogy több tucat ember előtt csináljak olyat, amit még én is megbántam volna a későbbiekben. Az, hogy képes lettem volna egyetlen kiskanálnyi vízben megfojtani, folyamatosan visszaköszönt, óriási vágyat ébresztett bennem, hogy tényleg megtegyem. Annak idején csírájában kellett volna eltaposnom, kitépnem a földből, amiből táplálkozni tudott. Elvakult voltam, nem foglalkoztam vele... nem is tűnt fel, hogy miben mesterkedik. Boszorkányokkal összejátszani, abban a reményben, hogy őt majd ezáltal megkímélik... mindannyiunk történetét ismertem. Tudtam róluk, hogy mikor és hogyan szabadultak ki, és hogy amelyikük még nem kapta meg a megérdemelt szabadulást, éppen hol van. Nem ez okozott fejtörést... még csak nem is az, hogy talán mindannyian nehezteltek rám, amiért én magam sodortam veszélybe az életüket, miattam kerültek a föld alá, és miattam halt meg pár tagunk az évszázadok alatt. Amivel nem tudtam mit kezdeni, az... az új családunk volt. Akikről semmt nem tudtam, de nagy eséllyel még ők sem magukról, hogy micsodák vagy kicsodák. A papírfecni összegyűrődött az ujjaim között, mikor megláttam Delmart. Egyáltalán nem jutalmaztam azokat, akik kijátszanak, majd rá sok-sok esztendővel azzal kezdik, hogy a szájukra veszik azt, aki nélkül mi magunk sosem jöttünk volna létre. Merő önzőség volt részemről, hogy Amelie haláláért ilyesfajta bosszút esküdtem, és belekevertem őket, de én is ugyanezt tettem volna értük. Mindegyikükért. - A sors fintora, hogy druidaként nem tudjuk használni a képességeinket - álltam meg végül mellette, éreztem a furcsa dühöt, ami uralma alá vette a gyomromat, és valószínűleg kiült az arcomra is. - De ez az egyetlen szerencséd - tettem még hozzá a nyilvánvalót. Ha működött volna a mágiám, már a saját vérében fuldokolna. A családom tagja volt, az, akire az egészet bíztam volna, ha nekem mennem kell, vagy történik velem valami. És elárult, hátba támadott. - Mit akarsz? Nyilvánvalóan nema bocsánatkérés a találkozónk célja - kérdeztem azt, ami egyre inkább foglalkoztatott. Tudnom kellett, mire számítsak vele kapcsolatban, mintha ezek után a bizalom legapróbb szikrája is szóba jöhetne.
Előbb-utóbb el fog jönni. Túlzottan is megrögzött és természetimádó, hogy ne látogasson majd el a szent helyünkre. Ha pedig megteszi, megtalálja az üzenetemet, és lemerem fogadni, hogy ide jön majd. Már csak azért is, mert vadállatként ugrik mindenkire, aki egy rossz szót is mer szólni a szerelméről. Aki mellesleg már meghalt, mostanra valószínűleg cafatokban rohad a teste a föld alatt, nem igazán tudom, hogy lehetne szépeket mondani róla. Ez az ő baja, és az én szerencsém: az érzelmei irányítják. Ez pedig kiszámíthatóvá teszi őt, ami által sokkal könnyebb a fejébe látnom. Aud is ilyen, csak őt ez kiszámíthatatlanná teszi, de csak azért, mert nő. Azokat sehogy nem lehet megérteni. Meglepődöm, mikor felcsendül mellettem a hangja, ugyanis sikerült úgy mellém kerülnie, hogy nem vettem észre. Azonban mosoly kúszott az arcomra. Na végre, csak eljött! – Azt hittem, hogy majd kést szegezel a torkomnak. Látod, ezért vettem galléros kabátot. – mutattam a kabát nyakrésze felé, majd mosolyogva mértem őt végig, tetőtől talpig. – Nézzenek oda, te aztán egy évet sem öregedtél! Mi a titkod? – ugyanaz, mint nekem, tudom, nem vártam rá választ. Meg sem kell kérdeznem, hogy tudjam: nem használta ki. Hétszáz évig be volt zárva, és az első dolga biztosan megint csak a bosszú körül forgott. Én amint kiszabadultam, először ettem, aztán szexeltem… és ettem közben. Hétszáz éven át megtagadtak tőlem mindent, először mindenfajta bűnös élvezetnek akartam hódolni, csak azután foglalkozni olyan emberi dolgokkal, mint a bosszú. Ez most jött el. – Ami azt illeti… szeretnék bocsánatot kérni. – ismertem be, nagyot nyelve, mintha nehezemre esne kimondani a szavakat. – Bocsánat, hogy miattam hétszáz éven keresztül egy lyukban kellett élnie a családunknak. Tényleg, sajnálom. – leszegtem a fejemet, és nagyot sóhajtottam. Mikor azonban felnéztem már rá, mosolyogtam. – Sajnálom, hogy nem sikerült megölnöm titeket, hogy ezt megelőzzem. – kíváncsi voltam vajon mennyire lehet felhergelni. Régen sem éppen a nyugodt természetéről volt híres. – Nem akarsz leülni? – mutattam magam mellé a padon, majd attól függetlenül, hogy leült, vagy sem, folytatom a mondandómat. – Nézd, Ignotus, tudom, mit érzel. Én is be voltam zárva. Akárcsak te, én is bosszút akarok állni. Elvették a legjobb éveimet, láttad te már képeken a hatvanas éveket? – igyekeztem behozni a lemaradásomat, eltöltöttem egy-két hetet könyvtárakban, hogy megtudjam mi történt a világgal azóta, hogy bezártak egy koporsóba. – Tudom, hogy mit akarsz. Engedd, hogy segítsek! Egy ismerős arc nem árt magad mellett, nem igaz? Elvégre… ki tudja, hogy kik az újak, hogy hol vannak, minden segítségre szükséged van. Én pedig elég jó vagyok. – ez nem egoizmus, csupán csak ismertetem a tényeket. Már hétszáz évvel ezelőtt is én voltam a legjobb. Most is az vagyok, az én segítségem aranyat érhet neki. És ő még többet nekem. Az egykori vezetőnkkel könnyebb lesz össze vadászni az újoncokat.
- Mindig előrelátó voltál. Kivéve egyetlen alkalommal - mondtam teljes ridegséggel. Nem érdekelt a kabátja, az se, hogy mit várt tőlem ezen alkalommal. Nem az ő igényeit igyekeztem kielégíteni, bár tény, hogy a legkevesebb, amit érdemelt volna, valami éles tárgy a gyomrába. Volt időm lehiggadni, mióta megkaptam a levelet. Végiggondoltam, próbáltam rájönni, hogy hol lehet hasznom ebből az egészből. Rövidesen rájöttem, hogy nekem ebből semmi előnyöm nincs. - Azt nem láttad előre, hogy a boszorkányok majd nem tesznek különbséget druida és druida között. Kétlem, hogy ennyire mazoista lennél - fűztem még hozzá. Nem hiszem, hogy sejtette volna előre. Az árulása is voltaképpen ennek volt köszönhető. Azt hitte, ha összejátszik velük, ő majd szépen megússza, és boldogan éli világát. Talán új druidákat akart, saját magát kívánta a vezetői székbe ültetni. - Ezt a... minek nevezzem? - gondolkodtam el egy pillanatra, ízlelgetve a szavakat. - Bókot? Igen, ez jó lesz. Tartogasd Audnak. Nem kételkedem abban, hogy lesz egy-két keresetlen szava hozzád, de talán majd oldod a feszültségét, ha szóvá teszed, hogy nem fogott rajta az idő. - Felesleges volt eljönnöm. Az ilyen köröket még vele se akarom lefutni. Egyetlen dolgot akartam tőle, az pedig az, hogy vagy földelje el magát ismét, vagy én teszem meg, de az, hogy vele együtt legyünk tizenketten, szinte pocsékolás. Nem mutattam jelét érzelemnek, mikor bocsánatot kért. Nem vallott rá, és rögtön jött is a mondat, amivel viszont sikerült kifejeznie, hogy egy hajszálnyit sem változott. Bár talán bedőlhettem volna a szimpla bocsánatkérésekor, eléggé megerőltethette magát, ez pedig játszott az arcán is. A folytatás viszont minden hitemet megerősítette: kicsit sem bánta meg az egészet. - Hm. Tudod, az egészben van valami igazán jó. Az áruló végül azt kapta, amit megérdemelt. Ott rohadt velünk a talajzat alatt. De az istenünk nem volt elég kegyes annyira, hogy sokunk helyett inkább téged vitt volna magával a pokolba. - Összekoccantak a fogaim, alig jött ki a hang az apró résen. Rengetegen lelték halálukat a több, mint hét évtizedes fogságban. Delmarnak egy haja szála sem görbült. Talán ez a karma, visszakapom azt, amit életemben elkövettem mások ellen. Például azért, amiért kegyetlenül lemészároltam a vének tanácsát a társaimmal. Nem mozdultam. Még a padon sem szívesen osztozkodtam volna vele, elég volt az, hogy közös levegőt kellett szívnom vele. Amellett főleg, hogy ha tehettem volna, kitaposom a belét a zöld gyepen, de előrelátó volt, és népes helyet választott, ahol nem ugorhatok a torkának. - Nem érdekelnek a hatvanas évek - jött ki belőlem rögtön színtelen hangon, miközben karjaimat a mellkasom előtt fontam össze. - Az sem, hogy te mit hagytál ki. Egyelőre próbálok rájönni, hogyan ölhetnélek meg anélkül hogy megszegném az eskümet, amit akkor tettem, mikor egy családdá lettünk. - Megígértem, hogy soha nem bántom egyiküket sem. De ha megölöm Delmart, megszegem a tett ígéretemet. Ha mással öletem meg, abban semmi izgalmasat nem találok. - De sajnos talán kétszáz évet kellene várnom, hogy ismét világra jöjjön egy druida és ismét tizenketten legyünk - jött elő az újabb tény. Sokan hitték magukat különlegesnek, de belőlünk csak ennyi volt. - Miben vagy elég jó? Mire sikerült rájönnöd, mióta kikerültél a föld alól?
Felhorkanok a szavait hallva. Habár kétségtelen, hogy igaza van, bármilyen fájó is elismerni, azok a boszorkányok átvertek engem. Nem hittem volna, hogy elárulnak, úgy gondoltam, hogy jobban akarják a többieket. Tévedtem. Mindünket akarták, és ez hétszáz évembe került. Hétszáz hosszú évbe, amit a fejlődő civilizáció alatt tölthettem el. – Apró hiba volt csak. Téged jobban utáltak, mint engem. – vontam meg a vállamat. Apró hiba, ami végül mindent eldöntött. Az elmúlt jó pár évben pedig lehetőségem volt átgondolni minden egyes mozzanatát a múltnak, most már tudom, hogy mit kell tennem, hogy milyen hibáktól kell távol tartanom magam a jövőben. A boszorkányok eljátszották az esélyüket. – De ne aggódj, tanultam a hibámból. Még egyszer nem fogom elkövetni. A druida az druida. Még, ha rólad is van szó, bölcs vezérünk… a hangom csöpögött a cinizmustól. Ahova vezetett volna minket, az még nekem is ment volna, csak én nem hétszáz év fogságra ítélem ezzel őket, hanem az örökkévalóságra, a másvilágban. – Áh, Aud! Csak nem találkoztál már vele? Tudod, ő valahogy az én ízlésemnek túl … nyers. De ti ketten összeilletek. Lenne miről beszélgetnetek! – húztam széles mosolyra a számat. Na igen, arról tudnának fecsegni, hogy milyen érzés, mikor meghal valaki olyan, akit szeretünk. Egyiknek a gyerek, másiknak a szerelme. Az élet tragikus hősöket faragott belőlük, hogy végül aztán hétszáz éven át távol a világtól éljünk és haljunk egyszerre. Pokol? Ne legyél ennyire színpadias, Ignotus, nem áll jól! – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszed, talán az én elmúlt hétszáz évem olyan jó körülmények közt telt? Tudod, neked talán megadatott az, hogy néha meghaltál. Én azonban minden egyes percét ébren töltöttem el. Tudod te, hogy hány perc hétszáz év? Magadban beszélni a sötétben évszázadokon keresztül, hogy ne őrülj meg teljesen? – én tudom, tapasztaltam. És szeretném, ha az összes boszorkány megtapasztalná ugyanezt, aki odajutatott engem. – Nem mintha alul értékelném a szenvedésed. Biztos remekül telt. Meghaltál, újraéledtél, mart a bűntudat, aztán meghaltál megint… mondd csak, számoltad? – én biztos számoltam volna, valamivel el kell ütni az időt hétszáz évig. Én elszámoltam több száz milliárdig, de aztán elfelejtettem, hogy hol tartok. Az a sok szám… Akár hiszed, akár nem, örülök, hogy látlak. Bár az állad még mindig utálom. Nézz az enyémre! – mutattam az arcomra. Nagy, kiálló állam volt. Kijelenthetjük, hogy nem nézek ki átlagosan, ami azt illeti, sokak szerint ijesztő vagyok. Nos, ezek az emberek nem tudják, hogy mit jelent az ijesztő szó. Hát, ha állni akarsz… rántom meg a vállamat. Az ő dolga. De remélem nem fog megfájdulni a nyakam abban, hogy felnézek rá. A hátam így hetekbe telt, mire rendbejött hétszáz év után. – Persze, hogy nem, mert még nem láttad képeken – élveztem, hogy idegesítem. Mindig is imádtam mások idegein táncolni. Sokkal fölényesebbnek éreztem így magamat, mint amúgy szoktam. – Oh, az eskük. Mondd csak, nem idegesít, hogy az egész életed eskükön nyugszik? ”Bosszút állok, egy család leszünk”… nem lehet valami könnyű így ragaszkodni az elveidhez. Ignotus, a becsületes… ezt némileg aláássa, hogy megakarsz ölni. – soha nem értettem, hogy miért ragaszkodik ennyire az erkölcshöz. Mit számít, ha nem végez be valamit, amit egy halottnak ígért. Halott, nem érdekli, mit ígértek neki. – Pontosan! Számold még hozzá azt, mire felnő, és … és túl sok idő ez. Túl sok idő nekünk, akik az életük nagyrészét így is a föld alatt töltötték. – Nemcsak azóta. Mióta bezártak. Hétszáz évem volt átrágni a dolgokat. Tényleg nem akarsz leülni? – pillantottam rá, a nyakamat masszírozva. Sejtettem, hogy ebből csak bajom lesz. Mindenesetre, kényelmesen dőltem hátra, hogy minél kevesebbet kelljen mozgatni a nyakam. – És tudod mire jöttem rá? Hogy szükségem van rád. Rátok. Egy koporsóba zártak, eltemetve mélyen a föld alá, egyedül voltam a sötétben… szóval, magamévá tettem azt. Én lettem a sötétség. Volt egy képzeletbeli barátom, biztos kedvelted volna, ha létezik. – megráztam a fejem. Eltértem a tárgytól. De olyan jó érzés volt élő embernek beszélni! – A lényeg, hogy így is sok időt vesztegettünk már el. Bosszút akarsz, nem? Képzeld, én is! Kettőnk közül ugyan neked van férfiasabb állad, de én barátságosabb vagyok. Ráadásul, rólam nem üvölt, hogy kilencszáz éves vagyok. – tetszenek ezek a ruhák. Öltöny, zakó, csokornyakkendő… elegáns, nagyon, nagyon elegáns. – Végig rajtam tarthatod a szemed, és… most, hogy tudnálak elárulni? Kinek? Velem több esélyed van megtalálni őket. A régieket, és az újakat egyaránt. Könnyen lehet, hogy… talán, esetleg, úgy ötvenszázalékos eséllyel, már találtam is egyet. – rántom meg a vállamat. Na igen, ezt nevezik tehetségnek. – Na és te? Borotván kívül mit találtál? – hétszáz év borotva nélkül… nem tudom, hogy ő miként volt vele, de engem nagyon irritált, hogy nem voltam képes megborotválkozni.
Azzal nem lepett meg, hogy a minimális tiszteletet sem mutatta felém. Régen sem volt szokása, így amint tudomást szereztem róla, hogy életben van, leszűrtem a következtetéseimet. Annak idején, mikor megismertem, esélyesnek találtam arra, hogy ha velem egyszer történik valami, ő legyen a méltó utódom. De túl korán jött a felismerés, hogy túl heves hozzá. Bár ezt az én számlámra is írhattuk, hisz hiába a hosszas kigondolás, a feleségem halálának bosszúja tőlem is heves volt. Megöltem mindet, ezzel pedig aláírtam a halálos ítéletünket. Mindannyiukét, csupán azért, mert egy családként kitartottunk egymás mellett. A boszorkányok eljátszották minden esélyüket, és ha ez a bolond még ezek után is bennük bízik, hát talán nem lenne rossz döntés ismét elföldelni, de ezúttal nem Róma alá, hanem valamelyik piramis útvesztőjébe, ahol még a skarabeusz bogarak sem találják meg. - Hát, remélem ugyanez az eredmény jön ki ismét, ha megkérdezed őket. - Az, hogy engem utáltak, nem volt új. Sokaknak tűnhetett úgy, hogy a vesztükbe vezetem őket, csak mert engedtem az érzéseimnek. Nem tudtam higgadtan gondolkodni, ha bosszúról volt szó. Amelie halála pedig azt kívánt. Bár kétlem, hogy a szívükbe fogadják Delmart cselekedetét. Az, hogy nem tisztelt, már tényleg nem lepett meg, éppen ezért nem tudott kihozni a sodromból a cinikus beszédével. - Aud többet veszített mindannyiunknál. És ha úgy dönt, hogy a te beleiddel akarja körbedíszíteni a város főterét, hát örömmel fogok asszisztálni hozzá. - Aud volt az egyik legmegbízhatóbb, de tényleg sokat szenvedett. Tudta, milyen szeretni. És tudta, milyen elveszíteni azt, akit szeretünk. Nem vártam el soha, hogy megértse, én miért állok bosszút. De ha ő kért volna, hogy bosszuljam meg a fájdalmát, gondolkodás nélkül teszem. Egy idő után már nem bírtam tovább, kénytelen voltam a saját csendemet egy kiadós sóhajtással megtörni. - Sejtésem sincs. De gondolom mindjárt kiderül - szólaltam meg aztán. Nem azzal töltöttem az időmet, hogy kiszámoljam, hány perc az a hétszáz év. Ha rajtam múlott volna, még kapott volna legalább ugyanennyit, ha nem többet. - Előtte se voltál normális, biztos vagy benne, hogy ezidő alatt őrültél meg? - kérdeztem aztán félrebillent fejjel. A magány, az üresség, a tétlenség furcsa dolgokra készteti az embert... mindannyian küzdöttünk, valamelyikünk feladta, valamelyikünk nem. Én nem tehettem meg. Életben tartott az, hogy kihozzam őket a jeges poklokból, és hogy helyettünk boszorkányok nyugodjanak ezekben a vermekben. Arra már nem is válaszoltam, hogy hogyan telt az én hét évszázadom. Azon kívül, hogy újra és újra meghaltam, nekem csak egyetlen dolog járt a fejemben... az pedig Amelie volt. Őt láttam minden pillanatban, mikor magamnál voltam. Az ő képével magam előtt fulladtam meg újra és újra. - Hm. Az álladon akár még én is segíthetek - néztem az említett testrészre. Nem mélyültem bele annyira a modern kori adottságokba, de biztosra vettem, hogy ha ennyire zavarja ez a szépséghiba, hamar tudna vele mit kezdeni. Nem mintha bárkit is érdekelne, milyen álla. Még a pislogásom is lelassult. Tudtam, mi a célja, de nem engedhettem neki, hogy sikerüljön. Ha itt mindenki előtt hoz ki a sodromból, esélyes, hogy ártatlanok vére fog folyni, azt pedig most még nem kockáztatom. Semmi szükség arra, hogy valaki megtudja, hogy életben vagyunk. Bosszant az emberek tudatlansága, de egyelőre fegyver a kezünkben, hogy nem tudnak rólunk. - Neked sem ártott volna pár eskü. Tudtad volna, hogy mihez kell tartanod magad - vontam egyet a vállamon, majd közelebb léptem hozzá, de továbbra sem ültem le. Kicsit sem érdekelt, hogy elfárad-e a nyaka vagy sem. - Bár te soha nem szeretted a határokat, nem? Arra tettem esküt, hogy nem öllek meg egyikőtöket sem. Arra nem, hogy nem kívánom majd a halálodat - tettem még hozzá. Nem akartam fokozni a helyzetet. Nem voltam én becsületes, sose akartam annak tűnni. Csak egy férfi voltam, akit átvertek a mentorai. A saját druida beavatásomon a feleségem volt a véráldozat, én pedig úgy avattam fel a saját családomat, hogy lemészároltuk azokat a bolondos öregeket. Végül mégis visszaléptem. Nem akartam a közelében lenni, félő volt, hogy talán... elragadtatom magam. - Nem lep meg, hogy képzeletbeli barátaid vannak. Más aligha kíváncsi rád - mondtam, majd úgy voltam vele, nem tud olyat mondani, ami érdekel. Nem hittem neki, egyetlen mocskos szót se tudtam elhinni, amit a szájára vett. Készültem volna neki hátat fordítani, amikor megakadt a fülem pár szón. Hogy talált valamit. Pontosabban... valakit. - Hol találtál? És kit? - kérdeztem vissza, ekkor már a figyelmemet neki szentelve. - Az, hogy én a borotván túl mit találtam, egyelőre maradjon a sajátos titkom. - Nem készültem az orrára kötni, hogy egy boszorkánnyal készültem szövetkezni a sikerem érdekében. De ilyen volt ez a modern kor. Elkezdett mindenki a saját szakállára dolgozni.
Tisztelet. Szép dolog. De nem hiszek benne. Amúgy is, Ignotus bőven benne van abba, hogy hétszáz évre kivontak minket a forgalomból. Sőt, a legnagyobb hibásnak én mindenki helyében őt tartanám. Vele kezdődött minden. Egyetértettem vele sok mindenben, de hogy tiszteltem-e? Nem. Nem tiszteltem senkit sem, úgyhogy nem hinném, hogy ezt magára kéne vegye. Én magamat tiszteltem, és tisztelem most is. Éppen ezért árultam el őket. Megtiszteltem volna magam az élettel. – Akkor oda a meglepetés ereje! De ne aggódj, igen jó esélyeid vannak most is! – mosolyogtam rá. Biztosan utálják most is, és fogják is jó darabig. Nos, ez nem az én dolgom, hagyj utolják őt, ezzel birkózzon meg egyedül. Az utálat jó dolog, tudod, hogy foglalkoznak veled mások. Fontos vagy, azt jelenti, ha utálnak. Az igazság csak úgy derül ki, ha mindent a rosszabbik végéről fogsz meg. Aki szeret, az akár be is csaphat. Aki utál… az utálatot nem szokták megjátszani. – Csak mert meghalt a gyereke? – miért van az, hogy a halott gyerek ekkora aduász egyfolytában? – Szörnyűek vagytok! Mit csináltatok ti az elmúlt hétszáz évben? Mert, hogy nem gondolkodtatok, abban szinte biztos vagyok! Egyfolytában csak azt hallom, hogy miként ölnétek meg. Azt hinné az ember, hogy hétszáz év elegendő idő, hogy ezt eldöntsétek! – rosszallóan ráztam meg a fejemet. Komolyan, mi lett a határozottsággal? Régen legalább tudta mit akar tenni. Most meg így, megy úgy öl meg. Egyféleképpen ölhet csak meg, ezt gondolom tudja. – Amúgy, hogy van? – Aud, természetesen. Találkozott már vele. Van egy ilyen sejtésem. Nem úgy beszél róla, mint egy halottról. Ennek pedig oka kell legyen, a teljesen alaptalan bizakodást kivéve. Harminchatmillió hétszázkilencvenkétezer perc durván, ami hatmillió százharminckétezer óra, ami kétszázötvenötezer ötszáz nap! – kiszámoltam, kíváncsi voltam, hogy mennyi időt töltöttem el odalent. Természetesen, a mai időszámítást figyelembe véve számoltam, különben teljesen más eredményeket kaptam volna. – Akkor miért bíztál meg bennem, Ignotus? Hmmm? – ráncolom kíváncsian a homlokomat. Tudom a választ. Mert megbízott. Mert egy családunk voltunk, mert a család összetart és… uramisten, hogy lehet valaki ennyire naiv? A család nem általános fogalom a család attól függ kik alkotják. Nálunk volt egy bosszú hajtotta Ignotus, egy másik is, csak az özvegy volt, és Audnak hívták. Na meg ott voltam én. – Teljesen épp az elmém, emlékszem mindenre! Arcokra, nevekre, hangokra… emlékszem a kezdetre. Amelie. Minden oka egy nő, mi? – nevettem fel, ahogy megböktem az oldalát. – Kérlek, magadon nem tudtál segíteni, megőrültél, ha azt hiszed, rád bízom az államat! – csóváltam meg a fejemet, de aztán végül vigyorogva néztem fel rá. Csak viccelek, ezt remélem ő is tudja. Habár, igazam van, ezt sem tagadhatja. Én kimondom a dolgokat, ez a különbség kettőnk között. Ő magában tartja. A gyakorlat azt mutatja, hogy a kívánságaid nem igazán találnak megértő fülekre. Úgyhogy, ettől nem félek! – ráztam meg a fejemet. Hányszor kívánhatta, hogy jöjjön vissza a kedvese a halálból? És hányszor nem történt ez meg? Azt hiszem, nem kell félnem attól, hogy odafent valaki segítene rajta. – Magamhoz tartom magam. Ez a különbség köztünk, Ignotus. Az egyik, a sok közül. De tudod, sok mindenben hasonlítunk is! – de gondolom erre nem is gondol. Nem is mer. Az árulóra hasonlítani… pont ő? A vezér? Aki sikeresen a vesztünkbe vezetett bele, csak mert feláldozták a szerelmét? Azt hittem, megütsz. Egyfolytában csalódást okozol. – csüggedten hajtottam le a fejemet, de csak játszottam vele. A következő pillanatban már megint mosolyogtam. A szavait hallva azonban az arcomra fagyott ez a mosoly. – Halljátok ezt? Mondtam én, hogy faragatlan! – pillantottam magam mellé, mintha csak pont hozzájuk beszélnék, majd együtt érzőn pillantottam vissza a férfira. – Nem kedvelnek téged. Amúgy… te például itt vagy, igaz? Tehát, kíváncsi voltál rám. – hogy a fenébe ne lett volna? Gondolkodtam rajta, hogy megkérek egy fiatal fiúat azzal a festékdobozával, hogy fesse fel valamelyik falra Amelie arcát, de túlzásnak éreztem. Aztán rájöttem, hogy nem is tudná, elvégre nem látta. Én sem, sajnos. – Nézzenek oda, most már figyelsz rám? Haszonleső! – és még engem tartanak annak. Látnák Ignotust! – Neked lehetnek titkaid, de nekem nem? Ez így nem túl igazságos. Valamit, valamiért, Ignotus! – hétszáz év sok idő, de nem annyira, hogy teljesen elvegye az eszét. Talán mégis. Mindig is okosabbnak tartottam magam nála. Igazából, mindenkinél. – Nagyjából ekkora. – mutattam a földtől számítva úgy 160 centit körülbelül. – Vicces orra van és fura mód kerek arca. Tényleg, teljesen természetellenes. Jó keresgélést! – csúnyán néztem rá persze. Mit várt, hogy csak úgy elmondom? Mi a biztosíték? Az előbb azt mondta megöl, nem csoda, hogy nem bízok benne. – Egy család vagyunk, Ignotus! Miért titkolózol a családod előtt? – már önmagában az fájt, hogy nekem kellett őt keresnem és nem fordítva. Az lenne a logikus, hogy ő kíváncsi rám. – Te mondtad mindig ezt! Tudod, hogy minek hívják azt, amit most csinálsz? Képmutatásnak! – Amelie azt akarná, hogy feladja az elveit csak mert dühös? Múltkor is ezt csinálta, a jutalma hétszáz év szenvedés volt. ú
Mélyen szívom magamba a friss levegőt. Próbálok nyugodt lenni, aki a világ összes békéjét magában hordozza. Voltaképp, nincs okom idegeskedni. Vagyis... talán csak egy kicsit. Ebonyt régen láttam már, mondhatni, és nem tudom, hogy mi történt vele. Felhívni és zavarni pedig egyáltalán nem akartam, hiszen neki is csak van magánélete, amit én tiszteletben szeretnék tartani. Említette azt a fiút... vagyis, férfit, akivel gyengédebb kapcsolatot ápol, s bár lelkére kötöttem, hogy jól vigyázzon. Olyan vagyok, mint egy paranoiás anyuka, aki burokban tartja a gyermekét. De én nem vagyok anya, nincs gyermekem, kire vigyázhatnék, ha nem ő rá? Természetesen féltem, elvégre én sem jártam túl szépen másokkal. Engem is csak megaláztak, belém rúgott mindenki ott ahol tudott, s bár mindezt elviseltem, mondhatni a pokol szegleteit jártam be egész életemben. Még is eltérek a többi embertől. Akit megkínoznak és bántanak, magából is kínzó válik. Én sem éltem másként, ám képtelen lennék a légynek is ártani. Az én lelkem mindig tiszta marad, s mondhatni, Ebony tartja tisztán. Az ő léte az, amely engem még működtet, s bár nem érdemlem meg. A nyaklánc amit tőlem kapott, nos, lebénítja. És rettegek, hogy rájött a nyaklánc titkára. Ha még is kiderülne, nem foghatom arra, hogy erről nem tudtam. Ha még is tudja az igazat, akkor felesleges mit hazudnom. Nem is szeretnék. A parkot találtam a legjobb helynek, ahol beszélgetni lehet. Talán butaságnak tartja ezt Ebony, hogy mindig csak kajtatok utána, de szeretném, ha nem érezné magát egyedül, hogy tudja, én itt vagyok, és ha bármi bántja, nos, azt mondja csak el. Próbálom pótolni az édesanyját, akit elveszített, s bár képtelenség az édesanyja szerepét felöltenem, még is szeretném, ha legalább úgy tekintene rám, mint egy barátnőre, esetleg egy pót anyára. Egy délutáni időt beszéltem meg vele viszont, hogy ruccanjon ki egy kicsit. Vettem is egy doboz kávét magunknak, épp időben, hogy még meleg legyen, amíg ideér. Szeretnék a kedvére tenni, hogy mosolyogni lássam. A boldogságából táplálkozom.
Minden egyes alkalommal, amikor hazajöttem a főiskoláról az volt a dolgom, hogy felhívjam Léa-t és találkozót kérjek. Talán megérezte, hogy jövök vagy csak túlságosan is jó érzékkel választotta ki azt az időpontot, amikor átléptem a ház küszöbét, de most ő volt az, aki meginvitált egy kis csevejre. Fura volt úgy érezni, hogy a főiskoláról Mystic Falls-ba már hazajövök. Hónapokkal ezelőtt nem hittem volna, hogy lesz egy hely, amit otthonnak hívhatok… és ha Léa nem lett volna mellettem, ha ő is lemond rólam, akkor valószínűleg most is elveszve kavarognék a világban. Vagy találtam volna egy módot arra, hogy ne is éljek. Ő volt az egyetlen családtagom, aki vállalkozott arra, hogy tartja bennem a lelket és elhitte minden szavamat. Mintha pontosan tudta volna, min megyek keresztül, arról nem is beszélve, hogy éjt nappallá téve kutatott azután, mi történhetett velem, miért nem emlékszem, miért vagyok rosszul. Elejét kellett vennünk annak, nehogy a későbbiekben is történjen valami hasonló, de jelenleg nem mutatkozott olyan jel, ami egy újabb esetleges tragédiát vetített volna előre. Persze arról inkább nem is beszéltem, hogy a vérszomjammal állandó küzdelemben éltem és emiatt sokszor fordult elő, hogy az erőm is rakoncátlankodott… bár mostanában mintha nem lett volna annyira eleven, mint régebben volt, azt pedig szintén nem tudtam, ez minek volt köszönhető. Ugyan nem mindig uraltam az erőmet, de néha jó volt érezni, hogy van bennem valami különleges, ami nem feltétlenül ártó. Egy percet sem késtem, ám Léa már várt rám. Jellemző volt rá, hogy mindenhová hamarabb érkezett és az, hogy kávét is hozott mosolyt csalt az arcomra. Tényleg olyan volt, mintha kaptam volna egy új anyát, aki kitalálta minden gondolatomat és azokat a kívánságaimat is teljesítette, amikor ki sem mondtam. - Léa, úgy örülök, hogy látlak. – Rögtön megöleltem, hosszú másodpercekig el sem engedtem. Mellette mindig nyugodtabb voltam, biztonságban éreztem magam, hiszen tudtam, hogy tehetek vagy mondhatok bármit, ő nem fog ferde szemmel nézni rám. Nem is tudom, hogyan érdemelhettem ki a feltétlen szeretetét. – Én is hívni akartalak, de megelőztél. – Engedtem el. Önkéntelenül mosoly rajzolódott az arcomra, teljesen természetes reakció volt ez, amikor megpillantottam őt. Főleg akkor, amikor jobb napjaim voltak, mint mostanában is. – Hogy vagy? Nem unatkozol ebben a kisvárosban? – Kérdeztem. Bűntudatom volt, amiért miattam lakott is. Bármelyik másik városba mehetett volna, lehetett volna nagyvilági nő, aki hatalmas karriert épít, megtalálja a párját és családot alapít. Erre beérte velem.
Annyi mindent elérhettem volna az életben, még is Ebony lebegett állandóan a szemeim előtt, és ez így a helyes. Ameddig őt mosolyogni látom, addig az én szívem is egy tollpihéhez hasonló. Annyi mindenen ment keresztül szegény lány, úgy érzem, hogy fontos, ha van valaki mellette. Elveszített majdnem mindenkit, de úgy érzem, hogy talán én még megmaradtam neki. Megtörve, de itt vagyok. Mosolyogva figyelem a játszadozó egyedeket itt a parkban. Boldog gyermekek, akik annyira védtelenek a mai világban. Belegondolni is szörnyű, hogy egyszer majd melyik lesz egy természetfeletti áldozata. Ez a világ egy siralomvölgy, szenvedés. Minden amit jónak látunk most, egyszer majd pokollá válik, egy olyanná, mely akár a szívünket is kitépné. Alig hiszem már, hogy létezik boldogság. Illetve... igen, létezik. Számomra ő Ebony, az egyetlen, aki képes még bennem tartani a hitet, hogy élni igen is érdemes. Az ő mosolyáért bármit megtennék, hogy lássam. Még is hajlamos vagyok ostobaságot tenni, tekintve, amit múltkor tettem vele. A nyakláncot amit adtam neki... kezdem szörnyen bánni, de mi mást tehettem? Nem szeretném, ha saját magában tenne kárt, ugyanakkor azt sem akarom, hogy egy életre meggyűlöljön. Számomra az egyenlő lesz a halállal. Teljesen elmélyülök a természet szépségében. S bár e mellett is akadnak rossz gondolataim, még is elmélázom egy-egy növény szépségében, esetleg egy gyermek kacaján itt a fülem mögül. Nem mostanában voltam ilyen nyugodt, és szabad környezetben, mintha sokkalta könnyebben vennék levegőt, a szívem nem verne kényszerből, és nem szorongok mindazon, hogy vajon miért is jutottam erre a keserű életre? Gondolkoznék ezen naphosszat, voltaképpen a helyzetem nem fog egy fikarcnyit sem változni. Talán, tennem kéne azért, hogy mindez ne így legyen. Még is úgy érzem, én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy magamat újra felépítsem lelkileg. Arcomon látszott a csalódottság, és ahány ember elment előttem, mind látta, hogy magányosan ülök ott a padnál, kezemben két pohárral. Pedig nem leszek egyedül, hanem a lá... jobban mondva Ebonyt várom. Elhomályosodik előttem a tér, de hirtelen egy finom és gyengéd ölelés hoz vissza ide a valódi világba a gondolataim mély zugaiból. Szükségem volt néhány másodpercre, mire felismertem, hogy kivel is van dolgom. Ebony eljött, és boldog voltam ettől, hiszen itt van. - Örülök, hogy mosolyogni látlak, egyetlenem. - Szólalok meg egy őszinte mosoly keretében, amikor aztán én is elengedem őt, és kezét megragadva aztán óvatosan lehúzom őt magam mellé, hogy átadhassam neki a kávét. - Idd meg, mielőtt még kihűl. Akkor rendelhettem volna jegeskávét. - Mosolyodom el, ahogy aztán az ő szempárába tekintek nagy odafigyeléssel. Kérdésére aztán meglepődöm, de végül könnyedén bírom magamat szóra; - Nekem ott jó, ahol vagy. Nem szeretnélek egyedül hagyni téged. Addig is találtam magamnak munkát is egy parfümös boltban, a mindennapi kenyeremet is megkeresem, úgyhogy egyáltalán nem unalmas. E mellett igyekszem emberibben élni, és kerülni a mágiát. - Rázom meg a fejem, s bár látszódott, hogy teljességgel kiült az undor az arcomra. - Na és te... tudod magad kontrollálni? - teszem fel a kérdést félve.
Nem volt bennem félelem. Neki több esélye volt egy nyilvános akasztásra, mint nekem, habár egy sima kötéllel még mindannyian elbántunk volna. Az pedig, hogy megöljem, itt és most letépjem azt az átkozott fejét, ezúttal sem volt opció. Nem volt időm arra, hogy húsz-harminc évet várjak egy újabb druida születésére. Most volt szükségem a hatalmunkra, nem pedig fél évszázad múlva. Időz pazarolni... ki ért már rá arra, hogy csak hagyja telni a perceket, az órákat? Minden pillanat számított. Főleg akkor, mikor éppen próbáltam visszafogni magam, csak hogy ne csavarjam le a fejét a nyakáról. Vézna még mindig. Igaz, az ereje egyikünknek sem izmokban rejlett. Legalábbis annak idején. Ma már azon kívül, hogy megmozgatunk pár indát, és a természet elemeit irányítjuk, nem nagy hasznát vettük a képességeinknek, csakis azért, mert akadt pár ostoba boszorkány, aki elzárta azt a bizonyos erő-csapot. - Sose a szülői érzéseidről voltál híres. Sőt, ha azt nézzük, az érzéseidet is hiányolom bármi mással kapcsolatban - mondtam ki az általam valóságnak vélt gondolatot. Elvégre... mit láttam én tőle utoljára? Elárult. Nemcsak engem, az egész családját. Vér sosem kötött össze bennünket, de valamit együtt fogadtunk meg. Ő pedig áthágott minden közös szabályt, és a végén csak a saját átkozott, nyomorult életét akarta menteni. Mit kapott? Azt, amit megérdemelt. - Az elmúlt hétszáz évem inkább arra ment el, hogy próbáltam rájönni, miért ne öljelek meg, ha esetleg egyszer te is kiszabadulsz. Még keresem az okokat - vontam egyet a vállamon. Igazából már tudtam az okát, és az az előbb vázolt volt. Nincs időm várni egy újabb druida születésére. És ezt ő is nagyon jól tudta. - Aud? Ó, remekül. Jobban, mint azt elvárnánk tőle. De addig vagyok nyugodt, míg nem tudja, hogy kiszabadultál - mondtam, ekkor már egy negédes vigyort villantva felé. Nem volt szokásom mosolyogni, ám ezúttal okom adódott rá. A tiszta gúny és az irónia vezérelte a legtöbb cselekedetemet, ha Delmarról volt szó. Elfordítottam a fejem, csak hogy ne lássam az arcát. Ne lássam ,hogyan mozgatja a száját. Képes lettem volna kitépni a nyelvét egyetlen mozdulattal. Csak ezekben a percekben jöttem rá arra, hogy ki is az a valódi Delmar, aki annak idején elrejtőzködött benne. Itt volt az ideje megismerni az igazi valóját. Még ha ettől hányni is tudtam volna. - A te halálodat nem egy nő fogja okozni - válaszoltam látszólag könnyedén, mikor a szájára vette Amelie-t és azt, hogy mindent egy nő miatt csináltam. Bosszút akartam. Attól, hogy az ő élete sivár és üres volt, én még tartottam magam valamihez. A bosszúhoz. Erről a mai napig nem mondtam le. Csak kibővült a listám. - Én inkább különbségeket látok magunk között, semmin hasonlóságokat - tettem aztán hozzá, visszafordulva felé, és még pislogni se voltam hajlandó, miközben az arcát fürkésztem. - Az ütést pedig megtartom későbbre. Hogy hatásosabb legyen - mondtam. A gondolataim aligha haladtak előre, csak akörül forogtak a tekervényeim, hogy itt helyben megfojtsam. De valószínűleg volt benne valami félelem, ha ilyen helyszínt választott. Egy népeset. - Óh, a kíváncsiságom nem függ össze a te jelenléteddel. Az, hogy idejöttem, még nem neked köszönhető. - Inkább annak, hogy nem hagyhattam, hogy csak úgy a saját stílusában felhívja magára a figyelmet, kiderüljön, hogy druida, csak mert hisztériás rohamot kapott attól, hogy senki nem figyelt rá. Összefontam mellkasom előtt a karjaimat, úgy figyeltem rá. Persze, hogy nem mondott semmit arról, akit talált. Miért mondott volna bármi használhatót? - Talán nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdőre vonj a bizalmatlanságom miatt. Te már nem vagy a családunk tagja. Egy nyomorult áruló vagy, annál többnek senki nem nevezhet - köptem oda a szavakat, majd rideg tekintettel mértem végig, hogy aztán elforduljak. Az egésznek nem volt értelme. Éppen annyira volt szüksége rám, mint nekem rá. Amíg nem vagyunk meg mindannyian, ki kell segítenünk egymást. Még ha ez nem is tetszik.
Őszinte jókedvvel néztem Ignotust. Eltudtam képzelni, hogy micsoda düh dolgozik benne, mert nem teheti meg azt, amit a legjobban szeretne jelen pillanatban. Egyszer már elragadta magát, idáig jutott vele. Ha most megöl, akkor azzal meddig fog? Mennyi hibát néznek még el neki? Egy vezérnek nem fér bele ennyi hiba, főleg nem ilyen nagyok. Hétszáz év pedig nagy hiba, akárhogy is nézzük. Az érzéseket túl sokra tartják, barátom! Elvégre, nézz magadra! Az érzéseiddel mire jutottál? – semmire, egy nagy semmire! Sikerült elérnie, hogy a boszorkányok minden létező dolognál jobban utáljanak minket. A nők és az érzelmek, amiket kiváltanak egy férfiból... veszélyesek. – Szóval még mindig lassan jár az eszed. Hétszáz évig? – ámuldoztam mosolyogva. – Remélem tudod, hogy ez már szinte megcsalás! El ne piruljak! – vigyorogtam rá. Hétszáz évig csak az járt a fejében, hogy mit tehetne velem. Persze, tisztában vagyok vele, hogy túlzott. Nagyon remélem, hogy túlzott, én ugyanis nem tudnék úgy tekinteni rá. – Ha gondolok, mondhatok párat. – vontam meg a vállamat. Elvégre, okosabb vagyok, mint ő, egyáltalán nem jelent semmiféle szégyent az, ha én mondom meg, hogy miért nem okos dolog megölnie. Lényegében, ez így működik. Ő megakar ölni, én elmondom, hogy miért ne tegye. – Szóval most éppen nem terhes. – szűrtem ki a szavaiból. Lehet nem épp ez a lényeg, de mivel kettőnk között a gyerek téma kissé… necces lehet, jobb ezt tisztázni. Bár, szerintem nem tudja, hogy közöm van a gyerekei halálához. – Oh, Ignotus, kérlek! Vigyázni fogsz rám. – mosolyogtam rá. Lehet, hogy ezt még nem tudja, de nincs ideje, hogy várjon egy új druidára. Én itt vagyok, engem felhasználhat, akárcsak a többieket, hogy a kis bosszúja teljes lehessen. Az életem fontos neki, tehát… védelmezni fog, mint anya a gyerekét. Remélhetőleg nem olyan anya lesz, mint Aud, mert akkor hamar kimúlok. Szóval akkor mégsem engeded Audnak, hogy megöljön? Ignotus, nem szívesen lennék a fejedben! – micsoda zűrzavar lehet odabent! Az egyik pillanatban még megölne, a másikban nem engedné, hogy megtegye más… kész káosz! Állítólag a nők fejével nem lehet gondolkodni, de biztos vagyok benne, hogy Ignotuséval sem lehet könnyű. – Ha te mondod. – vontam meg a vállamat. Majd rájön. Igazából, a céljaink is ugyanazok voltak. Ő kiakart minket használni a bosszúja miatt, én pedig kiakartam őket használni, hogy életben maradhassak. – Csak nehogy túl késő legyen! Az ugye kiderült, hogy tudsz időzíteni. – mosolyogtam rá vígan. Egy kezemen megtudom számolni, hogy hány embert sikerült megmentenie. Sőt, ha jobban belegondolok, talán a kezem sem kell hozzá. Én nem nevezném őt hősnek. Lényegében, ő mindennek az oka. De én nem hibáztatom. Én megértem. Mert olyan, mint én, néhány, de fontos dologban. – Oh, tehát találkozod van valakivel? – aggódva néztem körbe, mintha egy pillanatra is érdekelt volna, hogy elrontok valamit neki. – Várjunk csak… a múltban élsz, a humorod minimális, nyers vagy és rideg. Ráadásul egy halottba vagy szerelmes. Inkább az emlékébe. Ki lehet az, aki kíváncsi lenne rád? – hangosan hümmögtem, hogy értse: ilyen ember nem létezik. Nem az ő hibája. Azaz, csak kicsit az övé. – Mi a helyzet a többiekkel? A gerlepár még együtt van? A távkapcsolatok állítólag nem működnek. – ezt tanácsként is mondom neki. Nem kifizetődő az, ha egy szellembe szerelmes, akivel még csak nem is tud beszélni. Alaska és Calder legalább beszéltek egymással. Milyen tragikus lenne, ha már nem tudnának! Elhúztam a számat, mikor árulónak hívott már sokadjára. Nagyot sóhajtottam, ahogy felpillantottam rá. – Hol a családod? Melyikük élete lenne kevesebb, ha nem lennél benne megint? Eltelt hétszáz év, melyikük az, aki még folytatni akarja a harcodat? – nem hinném, hogy sokan vannak. Sok idő telt el, belenyugodhattak, boldog, gyomorfájdítóan cukormázas életet akarnak. Könnyen lehet, ebbe már biztos ő is belegondolt. – Kellek neked, pajtás! Ha megölsz, a bosszúd késik egy… fél évszázadot minimum. Addigra biztos belefáradnak a háborúdba. Ha viszont élek, segíthetek a megtalálásukban, sőt, segíthetek, hogy tudj velük kommunikálni! Mert, ha ezt fogod velük csinálni, amit velem is, nem sok sikered lesz! – nem árt, ha az ember néha barátságos. Ő pedig nem túlzottan az, remélem nem gázolok bele a lelkébe ezzel. – Tudod, azért árultalak el titeket, mert nem akartam meghalni. Főleg nem a kis barátnőd miatt. Szerettem volna élni, világot látni… de a boszorkányok engem is elárultak. Tehát, mindkettőnknek van oka őket utálni, azon kívül, hogy elakartak minket pusztítani. – igaz, engem Kayla árult el, de… végtére, ő is boszorkány. A közös nevező már adott. – Tehát, meddig szeretnéd még a morcos és elárult vezetőt játszani, aki úgy gondolkodik az egyértelműről, mintha az sorsdöntő lenne? – pillantottam rá kíváncsian. Nem áll neki ez jól. Ennyire nem kéne, hogy kéresse magát.
Alig vártam, hogy újra láthassam, hiszen ha nyugalomra vágytam, akkor nem kellett sokat keresgélnem, Léa volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy megteremtse nekem a komfortos környezetet. Az elmúlt időben tényleg anyám volt az anyám helyett és néha, amikor belegondoltam, hogy milyen teher került a vállára miattam, elszégyelltem magam: gondoskodott rólam, támasz és vigaszt nyújtott, én viszont mit tettem érte? Semmit. Csak a bajt okoztam, nélkülem ezerszer nyugodtabb lett volna az élete és ki tudja, hol élhetne, mit csinálhatna, fürdőzhetne a jóban és az élet élvezetében. Ehelyett azt érezte kötelességének, hogy engem óvjon. Nem várhattam és nem is vártam el tőle, de azt be kellett vallanom, hogy nélküle nem itt lennék, hanem egy elmegyógyintézet szobájának a sarkában ücsörögnék. - Nem kellett volna még a kávéval is fáradnod. – A kedvessége határtalan volt,a kedvenc kávézómból hozta azt a löttyöt, amit a legjobban szeretek és amihez semelyik, az egyetemen kapható vagy éppen általam lefőzött lötty sem volt hasonlítható. Elképesztő, hogy erre is vette a fáradtságot, még most sem tudtam hozzászokni. Ő volt az egyetlen a családból, aki a történtek után kiállt mellettem, talán ezért is voltam képtelen felfogni a kedvességét. A legtöbben még attól is elzárkóztak, hogy találkozzanak velem: vagy a mérhetetlen gyászukra fogták, hogy nem néznek felém vagy egyszerűen mindenféle indok nélkül eldobtak maguktól. – Ez isteni finom. – A folyadékba kortyolva sóhajtottam egyet, jólesett a forró kávé, ami ha minden igaz, pár percen belül fel fog rázni. Reméltem is, mert eléggé nyomott voltam ma, a vonatozás minden egyes alkalommal leszívta az energiáimat. Utáltam utazgatni, de Léa-nak és Chantele-nek megígértem, hogy hazalátogatok a hétvégéken és persze nekem is hiányoznának, ha nem láthatnám őket. Érdeklődve hallgattam a kérdésemre adott válaszát, megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy szerencsére talált magának elfoglaltságot. Még ha nem is olyat, ami hozzá méltó lett volna, jobb, mint a semmi. – Tehát nem unatkozol? Biztos vagy benne? Ha szeretnél elmenni innen és új életet kezdeni valahol, ahol kicsit több lehetőség van... nos, bármire, én megértem. Csak miattam vagy itt és nem szeretném, ha elmenne az élet melletted azért, mert engem pesztrálsz. – Őszintén néztem rá és láthatta rajtam, hogy a szavaim nem azért hagyták el a számat, mert zavart volna a jelenléte, hanem éppen ellenkezőleg: túlságosan aggódtam azért, hogy kihagy, elszalaszt valamit miattam. - Én jól vagyok. – Jelentettem ki halvány mosollyal a számon. Régen volt már, amikor biztos voltam ebben, de jelenleg úgy éreztem, kezd sínre kerülni az életem. Nem akartam elkiabálni, ám ki mást avathatnék be ebbe az örömömbe, ha nem a nagynénémet? – Én is próbálom kerülni a varázslást, de néha még mindig spontán aktiválódik az erőm. Szerencsére már nem olyan sokszor, mint régen és mikor múltkor gyakorolni akartam, akkor nem is tudtam annyit beleadni, amennyit szerettem volna, de azt hiszem, ennek örülnöm kellene… - Boszorkánynak lenni mindig jobban szerettem, mint vámpírnak és bíztam abban, hogy a vámpír részem nem árt a boszorkánynak. Azt nem bírnám ki, ha a kissé ugyan irányíthatatlan erőm is elhagyna.
to Léa
•• ••
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 17, 2016 12:02 am
Nem akarom azzal nyugtatni, hogy a vámpírlét nem lehet olyan nehéz.... én elhiszem, hogy nem egyszerű, bár tény, hogy nem adatott meg az, hogy valaha is a vámpírok helyébe képzeljem magamat. Én sem tudnám elviselni, ha vágynék a vér iránt, de ha tehetném, most azonnal helyet cserélnék Ebonyval, hogy ne kelljen szenvednie. Bár amit adtam neki láncot, jelentősen legyengíti, de úgy érzem, hogy ez így helyes. Talán hiányzik neki a maximális mágia, de tudnia kell, hogy vámpírként is megtud halni. Nem akarom őt elveszíteni, és mindent elkövetek annak érdekében, hogy ne történjen tragédia. Szerettem volna arról a férfiról is kérdezni, akit régebben említett. Nem tudom, hogy mennyire alkalmas ezt kérdeznem, de lehet, hogy ő is csak segítene azon, hogy Ebony boldogabb legyen. Én csak a nagynénje vagyok, pontosan jól tudom, hogy nem fogom tudni őt teljesen boldoggá tenni, hiszen egy ilyen fiatal lány nem egy anyapótlékra vágyik, mint amilyen én vagyok. Ehhez még kell egy kis idő, hogy teljesen eltudjam fogadni, de nagyon sokáig tart ezt majd feldolgoznom. Tudni illik, én egyedül vagyok itt majdnem a világban. De csak majdem. Miért? Ebony az egyetlen, aki miatt most én itt vagyok. Az ember társas lény, és én magam képtelen lennék egyedül élni. Szokják mondani, hogy akik öngyilkossággal próbálkozik, azt intézetbe viszik. Az emberben már jó régóta ott van, hogy a saját életfeltételeit fenntartsa, tehát mindent elkövessen annak érdekében, hogy életben maradjon. Például... fut felénk egy vadállat, mi pedig automatikusan futunk előle, hogy védjünk magunkat. Tehát, aki saját magával akar végezni, annak nincsenek meg ezek az alap ösztönök, ami gondot jelent. Úgy érzem, hogy azok az ösztönök akkor bennem sem lennének meg, ha egyedül maradnék. S hiába mondja Ebony, illetve próbál rávenni, hogy álljak tovább, ő nem tudja igazán, mi zajlik le bennem a magány miatt. Hiába is vezetném le neki az érzéseimet, teljesen felesleges lenne. Nem értené meg, hogy mennyire nehéz. De talán jobb is így, ha nem vezetnék le mindent... fárasztó lenne az én lelkivilágom számára. Óvatosan helyezem közben egyik tenyeremet kézfejére, miközben szempárába tekintek. - Nehéz. És én nem is mondom azt, hogy megszokod, vagy, hogy könnyebb lesz az idő múlásával. De hidd el, hogy vannak körülötted olyanok, akik végig melletted állnak, bárhogyan vagy és bárhol is légy. Most ez talán nem jelent sokat, de hidd el, hogy ez így van. Nekem nincs senkim, csak te. Ezért is nem igazán akarok elmozdulni innét. - Magyarázom aprólékosan, miközben le sem veszem róla a tekintetemet. - De nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk. Bár tény, vannak nehéz időszakok, de kell egy kis időt szakítani a jó dolgoknak is. Mondjuk...- ritka pillanatok egyike, amikor mosolygok, mint például most. - Itt ez a jó kávé. Szerintem tök jó. - Rántom meg a vállamat szórakozottan, majd Ebony felé biccentek. - Te jössz. Mondj valami jót. - Kíváncsian várom, mit válaszol. Amolyan játékot indítottam most el kettőnk közt.
Akárhányszor ránéztem a nagynénémre, csakis hálát tudtam adni. Az sem zavart, hogy külsőleg voltak vonásai, amelyek megszólalásig hasonlítottak az apám megjelenésére, mert ugyan Léa így a szüleimre emlékeztetett, nem az jutott eszembe, hogy meghaltak. Sokkal inkább olyan volt, mintha a nénikémet kaptam volna kárpótlásul, akként az ajándékként, amit egyébként nem érdemeltem volna meg. Ki hallott már ahhoz hasonló esetet, hogyha egy személy megöli a számára legkedvesebb embereket, akik felnevelték, törődtek vele, óvták, akkor kap maga mellé valakit, aki nagyjából helyettesíti őket? Aki olyan, mint egy jóságos tündér, érdekli, mi van velem, törődik az érzéseimmel, aggódik értem… nem hittem, hogy megérdemlem Léa-t. Büntetést kellett volna kapnom, mázsás súlyokat a vállamra, rosszalló tekinteteket mindenkitől, aki csak a nevemet hallotta, nem ezt a tökéletes, néha már-már zavarba ejtő megértést. A szavaira, miszerint jólesett neki a mosolyom, szintén csak ezzel a gesztussal tudtam reagálni. Hogy ne mosolyognék rá? Ebben az univerzumban nincs ember, aki ne így tett volna a közelében. – Jó napjaim vannak. Nem panaszkodhatom, a suli jó, az emberek kedvesek és hazaérve is azok fogadnak, akik fontosak nekem. Kell ennél több? – Kezdtem élvezni, hogy már nem csak a túlélésért harcoltam, hanem fontosak lettek nekem a különféle értékek, azok, amelyek emelték az életem színvonalát. Muszáj volt hallgatnom a tanácsokra, nem szenvedtethettem magam ítéletnapig, hiába volt rajtam sokszor a késztetés, hogy elbújjak egy apró lyukba a világ elől. Nagy erőfeszítésre volt szükségem ahhoz, hogy másképp álljak hozzá a világhoz, mint eddig, de nem tehettem meg azt a környezetemmel, hogy állandóan a negatívitásommal bombázom őket… ezért igyekeztem megemberelni magam. – Éppen miattatok könnyebb. Ha te, Chantele, Bryan nem lennétek, nem is tudom, hogy bírnám ki. Nem tudom elégszer megköszönni nektek, hogy vagytok. – Aprót sóhajtottam, fogalmam sem volt, mivel fejezhetném ki a hálámat. Arról nem is beszélve, hogy szinte tényleg miattam adott fel mindent, ki tudja, már hol tartana az életében, ha nem engem istápolna. Nagyon nagyra tartottam emiatt is a nénikémet. - Nehogy azt hidd, hogy a hátam közepére sem kívánlak. Épp ellenkezőleg, ahogy te teszed, én is törődöm veled és csak… nem akarom, hogy bármiről lemaradj miattam. De ha te azt mondod, neked most jó így, akkor meg sem szólaltam. – Mosolyogva megcsóváltam a fejemet, inkább nem is csűrtem-csavartam a témát. - Igazából örülök annak, hogy szinte nincs is mondanivalóm. Jó ez a kis nyugalom. Nagyjából azt csinálhatom, amit a velem egykorúak, még ha nem is így képzeltem el az egyetemi éveimet és halványlila gőzöm sincs, mit fogok magammal kezdeni a későbbiekben. – Vallottam be őszintén, ám egyáltalán nem véresen komolyan, csak amolyan tényszerűen. – Hétvégén ismét el szeretnék kezdeni dolgozni azon a projekten, ami néhány hete teljesen Chantele-re hárult.
Olyan ritkán hallani valami jót itt az emberek szájából. Panaszkodnak, mert épp drágább lett a mindennapi kenyér, vagy egyszerűen csak elegük van az életből. Nap mint nap hallom az emberek szájából, ha elhaladok mellettük, és már én magam futnék el a világból a sok rossz elől. Elbújnék, és magamra húznék egy kis lepedőt, hogy még véletlenül se szembesüljek a körülöttem lévő dolgokról. Az emberek negatívsága engem is jócskán megfertőzött, és ezt a kórt bárhogyan is próbálnám legyőzni, minden szavamban és hangnememben vastagon benne van a bánat. De Ebony szavai ezt a réteget elkezdték oldani, és kezdem azt hinni, hogy az ő boldogsága kezd felépíteni engem. Mint mikor meghalunk, és végleg nyugovóra térünk. Talán hasonló érzet kelt fel most bennem, teljesen átvett egy szabadság érzetű elmélet. Soha életemben nem voltam boldog, mindig inkább csak sóvárogtam egy mosoly , esetleg egy aprócska jó szócska után, de sohasem kaptam meg egyiket sem. Ha még is, jó ritkán, és hamar elillant előlem, hogy még véletlenül se éljek abban a kellemes érzetben. Ilyen az élet, s ezzel néztem szembe. De persze, az már jó régen volt. Egy szőke hajtincsemet eltűrtem fülem mögé, és a kis poharat forgatva ujjaim közt kezdem el bámulni a parkot. Mindeközben figyelek Ebony szavaira, néha el is mosolyodom örömöm jeléül. - Ó, egy projekt? Milyen komolynak tűnik. - Tekintettem ekkor rá érdeklődve, miközben aztán ki is húztam magamat a padon. Most sokkal jobb volt ránézni, mint mikor először meglátogattam hosszas kihagyás után. Szörnyű állapotban volt, és megvallva akkor valami hirtelen összetört bennem. Elég éreznem a magam nyomorúságát, de azonnal átvettem az ő szenvedését akkor. Éreztem, hiszen ő az egyetlen nekem, aki maradt. S bár nem szeretnék állandóan az árnyéka lenni, még is szemmel fogom tartani, mint egy őrangyal, aki megfogja a kezét mielőtt rossz útra tévedne. Az édesanyja ezt nem tehette meg, de úgy érzem, hogy az ő feladata rám esett, és én pedig teljesíteni fogom. - Csak aztán pihenő időt is hagyj magadnak, ha teheted. Rendben? - helyezem óvatosan arcára egyik tenyeremet, miközben kérlelően nézek szempárába. Szinte betegesen aggódom érte, de ez nem véletlen. Ismétlem, hogy számomra csak ő maradt, és ha vele valami történik, az az én lelkemen fog száradni. Vigyáznom kell rá.
Nem hittem volna, hogy fogok találni egy helyet, amit az otthonomnak hívhatok. Mystic Falls jó úton haladt afelé, hogy amikor véletlenül kicsúszik a számon, hogy „haza”, akkor már ne érezzem magam kellemetlenül és ne higgyem azt, hogy elárultam valamit. Vagy éppen valakiket, elvégre sokan vannak azon az állásponton, hogy az otthon nem egy hely, hanem azoknak az embereknek a csoportja, akiknek a társaságában biztonságban és szeretetteljesen érezzük magunkat: nekem a családomból már csak Léa maradt és hálát adtam annak, hogy legalább ő nem fordult el tőlem. Aztán egyre jobban örültem annak, hogy Bryan ismét az életem részévé vált, nem beszélve Chantele-ről, aki nélkül szintén nehéz lett volna kibírni az elmúlt hónapokat… azt hiszem, kissé jobban voltam. Ennek az érzésnek megnyugtatónak kellett volna lennie, ám én inkább megijedtem. Mi lesz, ha elveszítem őket? Ha jól érzem magam, de valamit ismét elrontok, amit olyannyira nem lehet majd helyrehozni, mint a szüleim halálát? Rettegtem annak a lehetőségétől, hogy ártok valamelyiküknek, megbántom őket vagy egyszerűen csak rájönnek, hogy nem vagyok méltó a szeretetükre. - Öhm, igen, már régóta dolgozunk rajta… - Az egyre negatívabb gondolataimból kizökkentett Léa kérdése. Nem beszéltem neki arról, hogy Chantele-el min dolgozunk. Eleinte azért nem, mert úgy gondoltam, butaság lenne előre inni a medve bőrére, mostanában pedig egyre inkább azt hittem, hogy túlságosan nagy fába vágtuk a fejszénket. Biztosan nem mi voltunk az elsők és egyetlenek, akik megpróbálkoztak a vámpírság gyógyításával és a mellékelt ábra azt mutatta, hogy eddig senkinek sem sikerült, pedig a nyakamat tettem volna rá, hogy nagyobb koponyák voltak azok, akik elbuktak. – Tudod… - Sóhajtottam egyet, majd belekortyoltam a kávéba, ezzel is nyertem egy kis időt. Jó ötlet beavatni? Megígértem neki, hogy nem fogok titkolózni előtte és nem is akartam, hogy azt higgye, nem bízok benne eléggé ahhoz, hogy beavassam a dolgaimba. Legfeljebb kapok tőle egy kisebb vagy nagyobb fejmosást, ha nem tetszik neki, amit kitaláltunk. – Chantele-el szeretnénk találni egy gyógymódot a vámpírlétre. – Nyögtem ki nagy nehezen. - Ő is félig vámpír és nehezen tud megküzdeni vele… pont, ahogy én. Az életünk sokkal könnyebb lenne, ha nem kellene állandó kísértések közepette élnünk. – A legrosszabb az volt az egész létben, hogyha jött egy rosszabb pillanat, akkor csak és kizárólag egyetlen dolog körül forogtak a gondolataim: a vér iránti vágy és az ölés kívánalma mindent legyőzött és az, hogy ne adjam át magam ezeknek az ösztönöknek, hatalmas erőfeszítésekbe került. Mintha egyesével kellett volna eltörnöm a csontjaimat. – Ezért most eldöntöttem, addig nincs pihenő, amíg legalább egy kicsit nem haladunk előre az ügyben. – Normális, vagyis viszonylag átlagos éltet szerettem volna, nem akartam attól félni, hogy bármikor tönkretehetek még egy emberi életet csak azért, mert képtelen vagyok kontrollálni magam.
A dolgaink Wandával egész jól alakulnak szerintem. Nyilván van egy-két összekapásunk olyan dolgokról, amikben nagyon nem értünk egyet, de másra nem is lehetett számítani, mikor ebbe az egészbe belekezdtünk. Elég sok aspektusban különbözünk egymástól, de az esetek nagyrészében mégis nagyon jól megvagyunk. Vannak idők, mikor nehéz összeegyeztetni egymással valami találkozót, mert míg engem a munka temethet be, őt addig a sulija. De boldogulunk, szóval aggodalomra semmi ok nem lehet. Ritka az olyan nap, mikor ne zaklatnám. Még ha nem is láthatom, akkor felhívom, de legalább egy üzenetet küldök neki, hogy megkérdezzem, mi újság van. Annak pedig csak örülni tudok, hogy nem szűrte össze a levet senkivel sem azóta, hogy úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Azzal nincs semmi gondom, ha továbbra is húzza egy-két fiatal srác agyát, mert tudom, hogy mennyire imádja. Addig nem fogok beleszólni ebbe, míg csak ennyi az egész, vagy míg valami baja nem esik. Habár megkértem őt, hogy csak okosan ezzel, mert láthattuk, hogy egyesek mire képesek... De ha már itt tartunk, a gyereket, aki bedrogozta Wandát, őt is sikerült parkolópályára tenni. Próbálta az ügyvédje menteni a menthetőt, de esélye sem volt arra, hogy ezt megússza a gyerek. Szóval most egy ideig ott fog ülni a börtönben, annyi már biztos. Remélhetőleg benő a feje lágya ott. Ha pedig nem… nos, akkor egyenes út oda vissza. De egyelőre nem kell miatta aggódnunk, ennyi pedig számomra több, mint tökéletes. Nem szeretek bezárva lenni a házamba, meg Lilaht is meg akartam sétáltatni, szóval elkerülhetetlen volt, hogy a parkba kimenjünk. Szóltam Wandának is, hogyha akar, jöjjön. Én szeretném, de nem erőltetem. Végül csak eljött. Jó ideig csak sétáltunk, beszélgettünk, míg végül úgy nem döntöttünk, hogy egy kicsit üljünk le. Az se tartott sokáig, mert Lilah meg játszani akart folyva-folyvást. Így hát egy fadarabot elkezdtem neki dobálni, amit ő boldog pofával hozott vissza állandóan. Le sem lehetett volna lőni. Épp eldobni készültem volna megint a fadarabot, mikor ismerős arcot véltem felfedezni a távolban. Néhány pillanatig néztem csak, aztán odafordultam Wandához. - Wanda. Az ott nem az apád? Épphogy csak felé böktem a fejemmel, de valószínűleg észrevette ő is. Fú, nem mostanában volt, hogy ezzel a csávóval utoljára találkoztam. Már valószínűleg így is ki nem állhat engem. Hát még, ha tudná, hogy a lányával azóta...
Mindig is szerettem a szabadban lenni, ott eltölteni időjárástól függetlenül a szabadperceimet. Talán azzal is összefüggésben van a dolog, hogy farkas vagyok. A farkasok élőhelye pedig nem a betontemető, hanem sokkal inkább az erdő és a szabad terület. Így nem volt kérdés, hogy benne vagyok abban, hogy menjünk sétálni egyet. Lilah-nak is biztos jót tesz egy kis séta, vagy éppen más négylábúakkal való találkozás. Eléggé barátságos teremtés volt, így könnyedén barátkozott más kutyákkal, vagy éppen gyerekekkel is. Könnyedén jött a beszélgetés köztünk mindig is Cole-val, így most se jelentett különösebben gondot az, hogy séta közben elüssük az időt. Néha kicsit megálltunk, amíg Lilah körbe szimatolgatott egy-két fát, bokrot, vagy éppen egy járókelővel barátkozott volna. Mosoly könnyedén bujkált az arcomon, miközben a sálat kicsit megigazítottam, hiszen időközben azért már a tél is beköszöntött, így egyre hidegebbre fordultak a nappalok is. Mindenki egyre inkább kezdett beöltözni és hiába voltam farkas, attól még én is képes voltam fázni. Azért nem mindegy úgy van, ahogyan a filmekben vagy a könyvekben kitalálták. Vannak igazabb részek, meg eléggé képzeletszüleményének tulajdonítható részek. Kíváncsian fürkésztem az arra járókat vagy néha Lilah-t és Cole-t figyeltem, ahogyan játszanak, amikor is egy aprócska teremtés sétált felém. Amikor pedig majdnem elesett a pad előtt, akkor sietve kaptam el, hogy nehogy megüsse magát. Én és a gyereke… Eléggé messze járunk egymástól, hiszen ez a valamennyire felöltött szelídség se volt párhónappal korábban jellemző rám, de hát mindenki változik, de ilyen téren kötve hiszem, hogy fogok. Sose lenne belőlem jó anya, ahogyan talán nem is akarok. Magam sem tudom, nem éppen ékes példák voltak előttem, így nem csoda, hogy én nem túlzottan ábrándoztam sose nagycsaládról, ennek ellenére viszont most egészen kedvesen beszélgetésbe elegyedtem vele, egészen addig a pillanatig, amíg párom meg nem szólalt. Eddig is éreztem az ismerős illatot, de nem akartam tudomást venni róla, de most már nem tehettem mást. Abba az irányba pillantottam, amerre Cole mutatta, jelezte és amerről az ismerős illat is jött. Ebben a pillanatban vitte el a kislányt is az anyukája. - De ő az… - kezdtem bele a dologba, de már sok mindent nem tehettem, mert szemmel láthatóan felénk indult, vagy legalábbis felém. Sietve álltam fel, hogy Cole mellé lépjek és eldobjak én is egy botot Lilah-nak, mintha nem vettem volna észre, de mint hiába. - Apa! – pillantottam rá komolyan, amikor mellénk ért és a kíváncsiság ott ült a szemeiben, ahogyan az is, hogy hirtelen fogalmam sincs, hogy mit kellene kezdeni ezzel a helyzettel. – Mit csinálsz erre felé? Tudomásom szerint nem vagy éppen park kedvelő. – bár ez csak tipp volt abból ítélve, hogy állandóan az aktái felett ült gyerekkoromban. Kezemet pedig könnyedén csúsztattam a kabátzsebembe, mielőtt még lefagyna a hidegben. – Gondolom, Cole-ra még emlékszel. – pillantottam a közelemben álldogáló férfira. Nem gondolnám azt, hogy be kellene mutatnom őket egymásnak. Főleg, hogy Cole volt az, aki anno lecsukta apát is.
Néha nem árt, ha az ember kiszellőzteti a fejét. Éppen most végeztem az egyik ügyfelemmel, végre sikerült vele megértetni, hogy manipulálni tudok másokat, nem pedig hipnotizálni. A fickón a felesége vére volt, egy kés volt a kezében, szintén a felesége vérével és ott állt a holttest felett, a késsel a kezében. Ezeket még egy gyengeelméjű is képes összerakni. Az biztos, hogy börtönbe megy, ettől nem tudom megmenteni, és nem is igazán akarom. Egyrészt, nem tudna annyit fizetni, másrészt megérdemli. A halálbüntetést viszont elkerülheti, ennyi pénze van, és ennyit meg is tehetek, ha már kifizetett. Eljöttem, mert épp sírni kezdett, azt pedig utálom. Teljesen véletlen volt az, hogy megláttam Wandát. Az első gondolatom az volt, hogy intek egyet felé és megyek tovább. Tudom, nem túl mintaapai tett, de nem láttam értelmét annak, hogy odamenjek. Aztán eszembe jutott, hogy egyfolytában azért vesz elő, mert nem voltam jó apa – ami igaz – és most sem vagyok az. Ezért döntök végül úgy, hogy arra felé veszem az irányt. Odaérve azonban megakad a tekintetem a fickón, aki láthatólag a lányommal együtt van itt. Nem igazán ismerős először, de aztán végül csak beugrik, hogy hol találkoztunk. Nem, nem vagyok, de nem volt parkoló hely a park másik oldalán. – ráztam meg a fejemet, Wandához beszélve, de a fickót nézve. – Talán drogot talált nálad? – néztem Wandára, de láthatólag nem volt nála semmi, és nem is úgy nézett ki, mintha drogos lenne. És nem is igazán látom okát annak, hogy miért élne vele. Nem is volt komoly a kérdésem, csak nem értettem mit keres itt a rendőr. – Áh, most már ismerős! Még mindig nem kaptam meg a köszönőlevelet, hogy nem pereltem el a gatyáját is. – mosolyogtam a férfira, bár nem éppen barátságos módon. A munkáját végezte, ezzel nekem nincs is bajom, csak az eljárással, ahogy az egész történt. Habár kissé be voltam rúgva, mikor mindez történt, de úgy emlékszem a kelleténél sokkal keményebb volt a letartóztatáskor.
- Remek… Nem nagyon volt kedvem találkozni az öregjével, de úgy néz ki, elkerülhetetlen. Pláne akkor, mikor látom, hogy elindul felénk. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből a kis parki sétából. Sok helyen vártam, hogy belefutok Mr. Carsonba, de pont a parkban? De azt sem értem, minek Mr. Carsonozom, még ha csak magamban is. Bőven ráverem korban a dupláját is. Azt pedig már tudnám, hogyha valami természetfeletti játszana a képletben, mint Wandánál. Habár tudom, mostanában volt egy hatalmas hibám, mikor egyszerűen túlzottan sok minden történt, túlságosan nehezen beivódó dolgok, amiknek következtében nem figyeltem eléggé, és nem vettem észre, ami a pofám előtt volt. De szerencsére ez a gond is megoldódott. A meglepődésemnek Wanda ad végül hangot, ő sem úgy ismeri az apját, mint az a parkba járó típus. - Ja, hogy… hogy nekem küldenem kellett volna köszönőlevelet azért, mert végeztem a munkám? Mosolyodok el gúnyosan, és ez a gúny a hangnememből is kivehető. Nem fogok jópofizni vele, akármennyire is Wanda apja. Amennyi mindent hallottam már róla, nem is érdemli meg. Végül odalépek a lány mellé, és ismételten megszólalok. - De végső soron… mégis csak jár a köszönet magának. Ha ön nem rendez akkora balhét, és viszem be az őrsre, nem találkozok a lányával sem. Majd pedig átkarolom Wandát, és nyomok egy csókot az arcára. Kíváncsian várom a férfi reakcióját erre, és nem titkolt szándékom, hogy még inkább felcsesszem az idegeit. Köszönőlevél… milyen kis vicces. Nem tudom, Wanda mennyire akarta az apja orrára kötni, hogy együtt vagyunk már egy ideje, de ha az apja nem hülye, össze tudja rakni. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy azt fogja gondolni, a lánya csak engem is hülyít, ahogy sok másik sráccal tette a múltba
Reménykedtem abban, hogy elkerülhető lesz ez a találkozás, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy nem túlzottan fognak ők ketten egymásért rajongani. Már csak az volt a kérdés, hogy vajon melyik kakasnak lesz nagyobb a rajongása. Illetve ott volt még az az aprócska tényező is, hogy én baromira nem szóltam apának az engem ért támadásról, se arról, hogy kórházba kerültem rövid időre. Arról meg fogalmam sem volt, hogy esetleg az iskola értesítette őt, vagy nem. Ő is mindig remekül tudott tikot őrizni és legtöbb esetben fogalmam sem volt arról, hogy mi jár a fejében. - Azt hittem, hogy neked mindenhol fenntartanak valami elit parkolót. – inkább volt gúny a hangomban, mintsem komolyan gondoltam volna azt, amit mondtam. Az tény, hogy apám egyik legjobb ügyvéd volt, így nem csoda, hogy sok ügye is volt, de ettől még sokat nem javult a köztünk lévő helyzet. – Tényleg úgy nézek ki, mint valami drogos? Azt hinné az ember, hogy ennyi szenny után képes vagy megkülönböztetni egy drogot használót és egy tiszta embert. – morrantam fel, hogy még inkább kifejezzem a nem tetszésemet, de nem mozdultam a helyemről, ahogyan könnyedén összefontam a karimat magam előtt. – Igazából Lilaht hoztuk el sétálni. – böktem még oda, hogy lássam azt, hogy apa agytekervényei vajon miként indulnak be. Talán annyira nem is rossz, hogy ennyire nyílt területen találkoztunk, hiszen így legalább kisebb lehet a drámafaktor, vagyis nagyon remélem. - Valójában miattam tartottak bent estére, úgy gondoltam, hogy jót tenne neked. Legalább egyedül maradhattál a gondolataiddal. – pillantottam rá komolyan, hiszen ezt sose árultam el. Kihozhattam volna óvadékellenében, de inkább nem tettem. Így is kihoztam onnan őt minden tárgyalás nélkül, így oka nem lehet panaszra, majd amikor egymást kezdik el cincálni, akkor csak megforgatom a szemeimet, majd kiveszem Lilah szájából a botot, vagy éppen labdát, hogy utána eldobjam neki. Viszont mielőtt bármit is tehetnék ezek után, azelőtt Cole könnyedén lép oda mellém, hogy átöleljen és csókot nyomjon az arcomra. Kár lenne tagadni, hogy nem esik jól, de attól még kap egy kissé bosszús pillantást, hiszen olyan, mintha direkt húzná apám agyát. - Hazafelé tartasz? – kérdeztem meg úgy, mintha tényleg érdekelne, de így talán kisebb időt nyerek azelőtt, mielőtt kirobbanna valamiféle háború kettőjük között. Hirtelen úgy éreztem, hogy erre a helyzetre még nagyon nem álltam készen.
Kezdőlap
••
