Sokan nem értették, hogy miért is hagytam ott a filmek világát, hiszen rövid idő alatt is egészen nagy sikereket értem el. Mindig is szerettem a kihívásokat, ahogyan ez most számomra a színház jelentette. Legalábbis szerettem ezzel áltatni magamat, hiszen megannyi évszázadot túléltem már és színészet nélkül nem ment volna. Nem tudtam volna olyan jól játszadozni a férfiakkal, mintha tényleg csak feláldozható katonák lettek volna. Szerelemben és háborúban mindent szabad, én pedig tökéletesen éltem ennek az elmúlt időben. Filmek világát se hagytam ott teljesen, de ritkábban vállaltam már olyan szerepeket, ha bárki kérdezte, akkor pedig egyszerűen a színházra fogtam a maradásom okát, pedig ennél többről szólt az egész. Még akkor is, ha nem akartam magamnak bevallani semmit se. Tudtam jól, hogy részben miatta maradtam, pedig nem kellett volna. Bolondság és ostobaság volt. Nem tudtam, hogy mit kéne hinnem, vagy gondolnom, közben pedig hónapok teltek el már, de azóta se láttuk egymást. Mintha csak direkt kerültük volna a másikat, hiszen ha netán ugyanazon a partin voltunk hivatalosak, akkor se keveredtünk egymás közelébe. Én pedig nem akartam arra gondolni, hogy netán milyen nők társaságában mulatja az időt. Mi értelme lett volna? Vagy jobb kérdés lenne, hogy hirtelen miért tudott zavarni? Nem is érdekelt, inkább a munkába temetkeztem és a rövidke kalandokba, amik valamennyire csillapították a vágyaimat, de soha nem teljesen. Képtelenek voltak rá, ahogyan olykor őszinte se volt egy-egy hang, vagy rezzenés, mert teljesen máshol jártam és csöppet se volt annyira élvezetes, mint a másik fél hitte. Mint mondtam, az élet maga egy hatalmas színház, csak ezt kevesen szeretik beismerni. Fel kellett volna keresnem, de mégis mit mondhattam volna? Magam sem tudom és esélyesen nem akar látni, hiszen nem finoman közöltem vele, hogy mit tehet az igazsággal és miként halt meg a gyermeke azon az estén. A gőg és a düh, azon az estén még több ostobaságra vett rá, azóta meg képtelen voltam felkeresni és a szemébe nézni, de mégis maradtam, pedig csodák nincsenek. Újabb hülyeség! Már 10 óra is elmúlt, a színház teljesen kiürült, hiszen már egy órája vége volt a próbának, de én még mindig itt voltam. A színpadon mozogtam otthonosan, lépéseket gyakoroltam, hiszen már nem volt kivel gyakorolnom a párbeszédeket, így meg nem olyan mulattság, ahogyan az összes lépést se, de mégse akartam hazamenni. Fordultam és akkor egy árnyat láttam meg a félhomályban, mintha csak káprázott volna a szemem, de tudtam jól, hogy ő az. Kíváncsian fürkésztem őt, míg végül megálltam, de a zene dallama továbbra is belengte a teret. - Mit keresel itt? – tettem fel végül a kérdést, miközben nem mozdultam meg továbbra is. A nem létező szőrszálaim is égnek álltak. Arcomra pedig közöny költözött másodpercek alatt. Talán elcsípte azt, hogy nem volt közömbös továbbra se nekem, vagy talán mégis sikerült időben rendezni a vonásaimat. – Nem gondolnám, hogy színházba járó típus vagy, ahogyan azt se, hogy érdekelne bármelyik próba, mert arról is lekéstél. Vagy jobb kérdés lenne, hogy miként jutottál be? – vajon mivel fizette le a biztonsági őrt? Békével, vagy inkább ellenségként tért be ide, mert hirtelen nem tudtam volna megmondani. Bár elég abszurd lenne, ha végül mégis tényleg ő okozná a vesztemet, ha már kiderült ennyi évszázad elteltével, hogy korábban nem is ő követte el azt a bűnt, hanem az apja.
Elég kellemetlenül váltunk el egymástól még néhány hónappal ezelőtt. Nem lehet hibáztatni egyik félt sem, mindketten elég feldúltak voltunk, csak különböző okokból. És érthető, miért nem akartuk egymást látni. Én azért, mert lelkiismeret furdalásom volt azért, amiket apám tett, és hogy ez mibe került nekem, mi mindent vesztettem általa… Ő pedig, mert nem hiszi el egy szavamat sem mind a mai napig. Legalábbis gondolom én, akkor talán felkeresett volna. Ugyanitt maradtam ebben a városban, és nem lett volna nehéz dolga megkeresnie engem, tekintve az ismertségi körét és hogy én is ismerek ebből egy-két személyt. Még ha csak futólag is. Lényeg, hogy ő neki sem telt volna semmi különösebb erőfeszítésbe, hogy utánam kérdezzen, ha úgy akarta volna. Nekem persze ennél sokkal könnyebb dolgom volt. Olvasok újságot, és volt is említve pár szó róla, hogy visszavonul a színészettől – valamennyire – és inkább a színészkedés felé fordítja magát. Azt viszont nem értettem, hogy miért nem költözött el innen, miért nem másik városban vágott bele a karrierje ezen fázisába. Mármint főállásban, régen is voltak szerepei, ha jól tudom. Nem fogom álltatni magamat, az is benne van a pakliban, hogy arra vár, én mikor lépek le innen. Voltak napok, mikor el kellett utaznom, de valahogy mindig retúrjegyet veszek… Most viszont kaptam egy fülest, hogy mire is készül egy-két rosszakaróm. Általában próbálom a lehető legnagyobb óvatossággal intézni az üzleteimet, fair határokon belül, már amennyire egy maffiában ez lehetséges és annak ügyleteiben. Nem vagyunk olyanok, mint a Cosa Nostra, velünk lehet tárgyalni, és amiket kérünk, azok is teljesíthetők, még ha kicsit meg is kell húznia magát a másiknak, hogy sikerülhessen. Tudtam, hogy ma próba volt, a biztonsági őrt pedig ismertem szerencsére. Pár szót elbeszélgettünk még kint, megkérdeztem, hogy itt van-e még Shiraz, mire ő azt válaszolta, hogy kijönni még nem látta. Tehát valószínűleg igen. Végül kértem tőle egy szívességet, hogy engedjen be, mert beszélni szeretnék vele pár szót. Végigsétáltam a sorok között, körbe-körbenézve a helyszínen, csodálva az egész épületet belülről is, nem csak kívülről. – Szoktam színházba járni egyébként, de ez most mellékes. Beszélni szeretnék veled. Vagyis… figyelmeztetni… nem tudom, nem tudom mi a jó szó rá – jól tudok bánni a beszélőkémmel, de jelenleg tényleg nem tudok ennél többet, vagy ennél jobban mondani. – Egyébként csak kértem egy szívességet tőle, ennyiről van szó. Ismerem az őrt, párszor találkoztunk már az egyik bárban – kocsmában, de nem számít. - Nem mellesleg jól nézel ki. De nem ezért jöttem – legyintek is egyet, aztán kigombolom a zakómat és leülök az egyik székre, keresztbe téve a lábamat. – Nos… arról van szó, hogy valaki valamilyen módon, amit még én sem tudok, fel akar téged ellenem használni. Nem tudom, honnan tudhat rólad, vagy hogy mit akarhat akármelyikünktől, de gondoltam mindenképpen megemlítem ezt neked. Hogy légy óvatos, ha tudsz. Többet nem kérek – mondom neki komolyan, majd sóhajtok egyet. – Vagy ha neked több fogalmad van erről az egészről, akkor… nos, itt vagyok – tárom szét a karjaimat megadóan. Kétlem egyébként, hogy tudna bármiről is. Bár sosem lehet biztos az ember semmiben. Még saját magában sem.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Lehet szeretni és gyűlölni valakit egyszerre? Vagy éppen majdnem 400 éven át ragaszkodni és szeretni ugyanazt a személyt. Nem hittem eddig ebben, ahogyan mindent elkövettem azért is, hogy a gyűlölet tartson életben ennyi évszázadon át, de azóta az este óta? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy képes voltam minden egyes nap nyugodtan álomra hajtani a fejemet, mert nem. Nem azért, mert attól féltem volna, hogy beoson és életemet elveszi, mert talán hirtelen még ez se számított volna; sokkal inkább arról volt szó, hogy a gondolataim és az igazság nem hagyott nyugodni. Gondolatok nem eresztettek, ahogy az ereimben csörgedező kígyóméreg se, ami megfertőzte hajdanán a szívemet is, most pedig sokkal jobban fájt. Jobban mart, mint valaha korábban, mert kiderült mégse sikerült totálisan megölnöm a szívemet és a bűntudat kegyetlenül kínzott olykor a tetteim miatt. Kérhettem volna bocsánatot, de nem tettem meg. Ez már nem dacról, vagy büszkeségről szólt, inkább csak képtelen lettem volna a szemébe nézni. Látni azt, hogy netán mit gondol rólam, hiszen lehetünk remek pókeresek, de egymás társaságában? Eléggé kicsi esélyt látok rá, hogy sokáig tartható lenne a közöny és a semmitmondó tekintet. Meglepett, amikor megpillantottam, mert hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy milyen szellő is sodorta ide, de nehezen tudnám elhinni, hogy csak egy kis későesti kávézásra vágyott volna, vagy inkább azt, hogy pont velem. Minden érzékem feléledt, még azok is, amiknek nagyon nem kellett volna, de kár lenne tagadni, hogy nem volt rám hatással. Hazudhatok, átverhetek bárkit, még magamat is, de a nyilvánvalót örökké se lehet tagadni. - Figyelmeztetni? Mit követtem el, hogy figyelmeztetni kéne, vagy miért pont te jöttél és nem valamelyik futárod, mert gondolom akadnak azok is. – tisztában voltam vele, hogy mivel foglalkozott. Hogy miként jutott be a maffiába ilyen rövid idő alatt is. Mondanám, hogy meglepő, de nem volt az. Inkább imponáló, hogy még mindig ennyire jó, hiszen egészen hamar nagyra tör és ő volt a főnök. Suttogtak róla ezt azt, én pedig mindig örömmel hallgattam, de mindent azért én se hittem el. Ennyire naiv már nem voltam. – Sejthettem volna, hogy sok mindenkit ismersz és esélyesen sokan vannak a markodban is. – nem volt megvetés a hangomban, csak tényeket közöltem. Ha ezt nézzük és a múltamat, akkor eléggé hasonlítunk egymásra, maximum másabbak a fortélyaink. - Köszönöm, te se panaszkodhatsz. - mosolyodtam el, majd felkaptam a lenge köntös szerűséget, hogy az alig takaró táncoknál viselt fehérneműt eltakarjam. Ahogyan azt se lepleztem, hogy miként mértem végig. Kíváncsian léptem közelebb, hogy leüljek a színpad szélére. Lábam a „semmibe” lógott, miközben átvetette az egyiket a másikon és őt fürkésztem. – Attól félsz, hogy az erőmet ellened használnám? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. – Egyszer már megtettem akaratlanul, még ha talán nem is hiszed, hogy mai napig nem tudom, hogyan dermedtél kőszoborrá. Ugyanakkor még egyszer nem akarok neked ártani, esélyesen ezt még kevésbé fogod elhinni. – szegtem fel az államat, a pillantásomat pedig övébe fúrtam. Köntös kicsit szétnyílt, dekoltázsomhoz elegendő bepillantást engedett, de nem érdekelt. – Az pedig, hogy honnan tudnak rólunk? Talán a partin figyeltek fel ránk és amilyen viharosan intettünk búcsút egymásnak sok pletykára adhatott okot, hiszen az ember a szeretőjétől nem így válik el. – rántom meg hanyagul a vállaimat. – Miért féltesz hirtelen? – nagyon is érdekelt, hogy onnan ered a féltése, mert nem tartom kizártnak, hogy egy része nagyon is szívesen gyűlöl még mindig, vagy tévednék? Megeshet, szerencsére gondolatolvasás még nem megy. Nem is voltam mai darab, de mégis még mindig könnyedén kerékbe törhető lennék, mert egyik boszorkány se halhatatlan, a varázslat meg erőt vesz el tőlünk. – Mario Furiase neve esetleg mond valamit? Ha jól tudom, akkor a spanyolok körét erősíti és fel akar törni, esetleg a te megtörésed lehetne az esélye erre? Talán, de ez mind csak pletyka, biztosra nem mondanám, hiszen régóta kikeveredtem már azokból a körökből. Az pedig gondolom még nagyobb ostobaság, ha azt hiszik általam megtörhetnek téged, nemde? – kíváncsian fürkésztem őt, hangom higgadt volt. Nem emlékeztetett a legutolsó találkozásunkra, amikor inkább viharra emlékeztető volt.
- Mert nem vagyok az apám, aki csak másokkal intézteti a dolgait. Vagy másokra keni – felelem. Végső soron ugyanazt a társaságnak volt ő is a feje, aminek én, egész egyszerűen a működési elv az, ami teljességgel más. Nem kezelek senkit sem le, ettől függetlenül képes vagyok a főnöki mivoltomat bizonyítani és a tiszteletet kiérdemelni. De az üzletkötési módszereink is teljesen különböznek egymástól, ő vaskezű volt, és vérszomjas sok esetben, ellenben én inkább az üzletnek élek, nem annak, hogy a másiknak keresztbe tegyek. De vannak esetek, mikor már ez sem segít, jól tudom. És ha szükséges, akkor megteszem, amit meg kell. - Ő nincs a markomban. Csak egy ismertség, akivel jól el szoktunk lenni néhanapján azon a helyen. Nekem is kijár néha egy kis relaxálás – ellenben azt sem tagadom, hogy sokan vannak a markomban. Nem szeretnék neki hazudni, jelenleg ez a legutolsó dolog, amit most akarok. Kicsit meglepődtem, mikor a halvány bókomat viszonozta ugyanolyan stílusban, de ezek szerint mégsincs olyan nagy nehezteléssel irányomban. Vagy csak jól tetteti. Mégiscsak színésznő, ezt aligha tudná letagadni. Hallgatom szavait, és csak megrázom a fejemet a végéhez közeledve. – Egyáltalán nem erről van szó. Nem félek ettől. Ha használni akarod, csak gyerünk, légy a vendégem. Tudom, milyen sok-sok éven át nem tudni a létezésedről sem, majd hirtelen egy új világban ébredni. Bár aláírom, nem szívesen élném át újra. És szerintem te neked sem lenne sok kedved valami ilyesmihez – de nem tudom kétszáz százalékosan biztosan állítani ezt. Csak a reakcióiból tudok ilyesmire következtetni. Nem viselkedik olyan ellenszenvesen, mint amilyenre számítottam. Ennek a ténynek mondjuk inkább örülök, mintsem sajnálnám. Észreveszem, ahogy „véletlenül” szétnyílik a köntöse és kis bepillantást nyerhetek az idomaira, de nem legeltetem ott a szemeimet, inkább a szemeit keresem tekintetemmel újra. Kérdésére felhúzom a szemöldököm elég látványosan. – Hirtelen? Nem egyszeri alkalom ez, mielőtt azt hinnéd. Szeretném tudni, hogy biztonságban vagy, és ez mostanra, korábbra és későbbre is igaz. Most viszont probléma adódott és szeretnék elébe menni, mielőtt bármi bajod esne – válaszolom neki őszintén. Sóhajtok egy rövidet, majd körbenézek kicsit az épületben, mielőtt újra megtalálnám tekintetét. – Akármennyire is tudom, hogy nem szorulsz senki védelmére, az enyémből pedig még valószínűleg annál is kevésbé kérsz – fejezem be végül a gondolatmenetemet pár pillanattal később. Rákérdez, hogy általa megtörhető lennék-e. Halkan morgok magamban egy kicsit, sóhajtással vegyítve a reakciót, és úgy nézek rá. Nem fogom azt mondani, hogy nincs így, mert ahogy említettem, nem a hazugságok miatt jöttem ide. Így hát érje be a reakciómmal. – Nem ismerem a nevét, de ezekszerint a te utadat már keresztezte. A spanyolokkal pedig minden ügyletünk simán ment mindig is, sosem volt velük gond, megkapta mindenki, amit kellett, majd búcsút mondtunk a másiknak a következő találkáig. Szóval szerintem ez inkább személyes lesz. Ellenem aligha. Hm. Ki tudja, lehet fordítva van az egész helyzet – mégpedig úgy, hogy pont én általam akarnak eljutni hozzá. De fogalmam sincs, milyen ügyletek fűzik ehhez az emberhez, vagy mit akarhat tőle, tőlem, tőlünk. Ahogy jobban tetszik.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Nem mondtam, hogy az lennél. Sose tartottalak annyira véreskezűnek, mint őt. – vallom be, majd megköszörülöm a torkomat. – Kivéve az elmúlt majdnem 400 évben, míg tökéletesen rád kente a hatalom utáni éhségét és a mészárlást. – hangom pár pillanatra megremeg, hirtelen nem megy a teljességgel a közöny. Túl sok olyan személyt veszítettem el, akiknek az emléke még mindig fáj. Ahogyan érthető okokból a kis bolhások se lettek a kedvenceim és hamarabb látok bennük ellenséget, mintsem barátságot, vagy szövetségest. Nem egyet öltem meg, vagy hagytam kínok között vergődni, hogy szép lassan szálljon el az élet belőlük. - Mindenkinek szüksége van lazításra, ahogyan elméletben barátokra is. – utóbbiról nem tudnék nyilatkozni, hiszen az elmúlt évek alatt, vagyis évtizedek alatt senkit se engedtem közel. Nem akartam sebezhető lenni, ahogyan igazából érezni se akartam mélyebbről jövően. Nem állt szándékomban újabb halotti torra elmenni, látni vérben úszni egy-egy számomra fontos személyt, így maradt a látszat és a színjáték ilyen téren is. - Kétszer ugyanazt eljátszani? Ugyan, kérlek. Én ennél azért jobb vagyok és adhatnék másik műsort is, de valóban nincs kedvem újra kezdeni ezt. Amennyire pocsék lehetett neked hajdanán, pontosan annyira volt számomra az, amikor megjelentél, majd második alkalommal orrom alá dörgölted a történetek. Nem vágyom újabb ilyen félreértésekre, ahogyan esélyesen a világ se egy Fúria haragjára, bosszújára. Elég volt ennyi, ölik egymást nélkülem is. – körmeimre pillantottam, amik most vöröses színben pompáztak, mintha csak az épségűket akarnám megvizsgálni, hogy nem lett e baj a próba alatt. Valójában inkább csak rövid időre nem akartam elveszni a pillantásában, mert túlzottan is égetett. Lehetett bármennyire is békés a hangnem, attól még a múlt tüze még mindig jelen volt és égetett… Látom, hogy pár pillanat erejéig hova is tévedt a szeme, de tetszik az önuralma. Hmm, ez újdonság a részéről. Én pedig úgy teszek, mint aki csak most vette észre az apró „hibát”, így sietve igazítom meg a köntösömet. – Nehezen tudom elhinni, hogy testőrömmé szegődnél, vagy úgy döntenél, hogy hirtelen beköltöznél hozzám, csak hogy megvédhess. Ahogyan esélyesen azt se akarod látni, hogy miként kell életre a szerelem és a szenvedély a színpadon részben nekem köszönhetően, de nyugodtan javíts ki, ha tévednék. – dőltem előre, de még így is jó pár méter volt közöttünk. Pillantásommal nem engedtem el őt, de a köntöst most összefogtam magam előtt, mielőtt még a végén újra „megrontanám” őt. – De köszönöm, hogy szóltál, majd igyekszem óvatosabb lenni és megóvni a formás fenekemet rossz emberektől. – persze, hogy szorult ebbe kisebb irónia, meg nem is vettem totálisan komolyan. Pedig kéne, de én ilyen voltam. Nem akartam soha előre aggódni, a halál előbb vagy utóbb mindenkit meglátogat, de arra nem tudnának rávenni, hogy ártsak neki. Talán, ha az igazság előtt találtak volna rám, akkor igen, de most? Képtelenség lenne. Reakcióját esélyesen sokan nem tudnák hova tenni, de az együtt töltött éveket nem lehet feledni, kitörölni, így számomra egészen beszédes volt. Feleletem pedig szám szélében megbúvó mosoly volt, ami persze alig kivehető volt. - Sok mindenkit ismerek, egy boszorkány sok embernek lehet hasznára, nekem pedig mások. Volt szerencsém hozzá és valóban ő valahol a harmadrangú az egész felépítésben, de nagyra törő és véreskezű. – pár pillanatra pedig elgondolkoztam, majd felálltam és közelebb sétáltam hozzá. Ha netalán úgy ült, hogy simán leülhettem az ölébe, akkor megtettem. Kezem arcára siklott, sőt, még akár szórakozottan húztam végig az ujjamat is a száján. – Ostoba lenne, ha nekem akarna ártani más által, mert tudja, hogy mire vagyok képes és mennyi gonoszság lakozik bennem. Sose ámítottam senkit se, hogy angyali lennék, Daniel. Ha téged bánt, akkor tudja, hogy felégetek mindent, azt is, ami számára kedves volt és ő premierben nézheti majd végig. – nem hazudtam, ez volt az igazság, miközben elvesztem a pillantásában. Ha pedig nem tartott ott, akkor a következő pillanatban újra talpon voltam, hogy a színpadon át, az öltözök felé vegyem az irányt. Közben pedig elkezdtem kibújni a magas sarkúból is. – Mi van akkor, ha csak megunta a szolga szerepét és össze akarja ugrasztani a két „bandát”, hogy utána ő álljon mindenek felett? Nem ő lenne az első a történelem során, aki megjátszik ilyet. – hátra néztem még rá. – Miért pont a maffia? – miért keveredett bele ő is ennyire. Én a sötétséget választottam azon a hajnalon, de neki mi lenne a története, ami miatt oda került?
Ezek szerint mégiscsak sikerült megenyhülnie irányomba és eltűnt – legalábbis meghalványodott – az a hitetlenség, amit a legutóbbi két találkozásunkkor tanúsított az irányomba. Nem tudtam hibáztatni érte, valószínűleg nekem sem ment volna az elfogadás, vagy az hogy elhiggyem, ha valaki ilyennel áll elém. Miután viszont ő is elmondta azt, amit… nos, nem volt könnyű nekem sem. Beletelt néhány napba, de egy-két hétbe is, mire sikerült nyugovóra térnem a tények mellett, de a lényeg az, hogy sikerült. Túl rég történt már, nem kellett volna bárminemű lelkiismeretfurdalásomnak lennie. Már valószínűleg ő is régen túltette magát rajta és ez is olyasmi, amit visszacsinálni már úgysem lehet. El kell fogadni és tovább kell lépni. Ellenben nekem ez beletelt most még egy kis időbe, neki pedig ott volt rá sok-sok évtized. Egy-két sebet begyógyít az idő, de a hegek ott fognak maradni. Úgy érzem, ez is hasonló lehet őnála. Csendben figyeltem azt, amit mondott, de nem feleltem rá semmit. Biztos megvannak a maga történetei is az elmúlt időkről, de ezekbe még nem avatott be túlzottan. Egy-két elhintett szó, történés, amikből sikerült egy nagyon gyenge képet összeraknom magam előtt. Csupán ennyi. És azt pedig mindjárt tudom ennek köszönhetően, hogy nem a legkönnyebb utat választotta, se nem a legbékésebbet. Őszintén szólva ezért sem tudom hibáztatni. - Nem is így terveztem. Tudod, hogy megvannak nekem is a magam képességei, amiket már rendesen tudok használni is. Nem úgy, mint régen – ez nem azt jelenti, hogy régen ne tudtam volna őket használni, csak egész egyszerűen nem láttam benne meg minden lehetőséget. De részben apám is felnyitotta a szememet. Jobbára pedig magamnak köszönhetem a tudásomat. Sosincs elég késő tanulni, ezt pedig saját magamon tapasztaltam meg leginkább. Csak bólintok arra egyfajta köszönetképpen, hogy oda fog figyelni magára ezentúl. Talán ez is bőven elég, nem kell nekem tutujgatnom őt. Mégiscsak ő a többszáz éves boszorkány, én pedig csupán egy mihaszna animágus vagyok. Újfent felhúzom a szemöldököm, mikor lemászik a színpadról és irányomba sétál, majd az ölemben találja meg a helyét. Alig tudom ezt most hova tenni, ez látszik is rajtam részben. – És te is tudod, hogy ez fordítva is így van – válaszolom neki ugyanolyan komolysággal. Nem állítom meg abban, hogy felálljon, viszont ahogy megindul az öltözők felé, én is követem. Kellemetlen lenne végigordibálni az egész termet, hogy hallhassuk egymást. – Hát arra várhat, hogy én ezt engedjem. Vagy a spanyolok főnöke – mert lássuk be, ha mindkettőnket meg akar dönteni, akkor nem elég az egyik félt leigáznia. Itt nincs olyan helyzet, mint az apám és az én esetemben, hogy már-már örültek, mikor a leváltás megtörtént a részemre. Nagyon nem. Kellően intelligens vezetők vannak mindkét társaság élén és ezt nem nagyképűségből mondom, csak ez az igazság. Kár lenne mást állítani. Tisztában vagyok a határaimmal, és azzal is, hogy mik az erősségeim, illetve gyengeségeim. - Hm. Az ébredésem után hamar belekerültem ebbe a környezetbe, apámnak köszönhetően. Láttam a felépítését, hogy működik és hogy hogy tehetném valamivel jobbá. Közben az apám is etetett a hazugságaival, így amint eljött az idő és egy régi ismerős segítsége, leváltottam. És megváltoztattam a dolgokat a maffián belül. Már annyira benne voltam, hogy máshoz aligha tudtam volna kezdeni, és hazugság lenne azt állítani, hogy nem élvezem legalább egy kicsit – vonok vállat egyszerűen, majd leveszem a zakómat és magam előtt összefűzöm kezeimet, és azon pihentetem a ruhadarabot, miközben valami falnak, ajtófélfának dőlök. - Hazafele mész ez után? Ha gondolod, elvihetlek, kint van a kocsim – ajánlom fel neki ezt a lehetőséget. Semmi hátsó szándék nincs a szavaimban, egyszerű felajánlásról van szó. Semmi több. Legalábbis ezzel nyugtatom magam.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Tudom, de ha nem bánod, akkor nem szeretnék jutalomfalatot dobálni neked, vagy a füled tövét vakargatni, míg a farkadat csóválod. – direkt sarkítottam ki a dolgot és ezt az arcomon megjelenő pimaszmosoly is könnyedén elárulhatta neki. Tudtam jól, hogy ő se hétköznapi ember. Mind a ketten kaptunk ajándékot az élettől, vagy éppen átkot. Ez már mind-mind csak részletkérdése. De jelenleg egészen jól szórakoztam, annak ellenére is, hogy hiába tűnhetett úgy, hogy számomra könnyed ez a csevegés, mert nem volt az. Nem tudtam elűzni azon gondolatokat, hogy mit tett az apja, hogy miként taszított engem is részben a romlásba, vagy éppen miként használta fel az erőmet idővel az ott tanyázó farkasok ellen. Még szép, hogy a legtöbb boszorkány mellé állt a másik fajjal szemben, miközben ő volt az, aki összeugrasztotta a két oldalt. Egyszerre hordozza olykor ugyanaz az ember magában a pusztulást és a gyógyírt is, ennek köszönhetően pedig egy seb sose gyógyulhat be, vagy éppen a tenger se lesz mindig békés. Ez pedig olykor nagyon is visszarántott, még ha ebből ő semmit se olvashatott le. Észnél kéne lennem, de nem volt könnyű feladat ez minden egyes másodpercben. Mosolyogva fürkészem őt, amikor meglátom a zavarát. – Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy kisfiú lett belőled a zavarodat látva, pedig biztosan nem egy nővel mulattad az elmúlt időben az idődet, vagy az zavar, hogy most én foglalok helyet az öledben és nem egy nőcske, akinek talán a nevét se fogod tudni holnap? – pillantottam le kérdőn. Kíváncsiság pedig könnyedén csillant meg az íriszeimben. Bosszút állhatnék mindenkin, aki hozzáért, de mi értelme lenne? Semmi se, hiszen még mindig kevesebbet szórakozhatott, mintsem én tettem. Egyébként is, én se voltam különb, hiszen míg szabadulni akartam tőle, hogy még a gondolataimban se legyen jelen, addig én is nem egyszer leltem szórakozáshoz megfelelő egyedet. Igaz, nem mindig volt olyan önfeledt, de nem is ez számít, mert ettől nem érzem kevesebbnek magam más nőknél. – Tudom? Inkább azt mondom, hogy remélem, hiszen bármennyire is szeretném, nem tudom feledni a családod árulását, de esélyesen te se. – komolyan csendült újra a hangom. Vajon ő képes volt már megbocsájtania az apjának azt, hogy mitől fosztotta meg és miként játszott ki minket? Lépteim lassúak, felkapom a szövegkönyvet, úgy folytatom az utamat. Hallom, hogy miként is lépdel nem sokkal utánam, de továbbra se várom be. – Nem gondoltam volna, hogy hagyjátok, de nincs rá bizonyíték, így nem tehetsz semmit se. Ahogyan a spanyolok vezetője se, mert bizonyíték nélkül nem szegheti senki fejét se. – mármint, ha nem változtak a dolgok. Öltözőm ajtaját nyitva hagytam, ha akar, akkor felőlem bejöhet. Kibújtam a köntösből, amit vállfára felakasztottam, majd kibontottam a hajamat is, hogy utána elkezdjek megválni a legtöbb ruhától, amit még viseltem. – De segíthetek. Ha engem akarnak valóban, akkor miért ne sétálhatnék be hozzájuk, mint régebben? – nagyesélyt láttam arra, hogy nem fog tetszeni neki és ennyit arról, hogy vigyázok magamra. Inkább én menjek oda, mintsem ők látogassanak meg. Egyébként is magamtól is oda mehetek, engedély se kell hozzá. Ez pusztán jófejűség volt részemről. - Mit szeretsz benne leginkább? S halott, vagy valahol még tengeti az idejét? – részben azt kívántam, hogy inkább utóbbi. Meg akarom találni és megölni, kínok között vergődve látni. Vajon hagyná, vagy ennyire tálcán nem kínálná a történtek után se az apját. Sietve bújtam bele a nyári ruhámba, majd a szandálomba. Megigazítottam a rúzsomat, majd táskát és a szövegkönyvet felkapva készen is voltam. Zuhany ráér otthon is, úgyse volt semmi megerőltető ebben a napban. Parfüm is belengte a szobát, miután befújtam. Az pedig csöppet se érdekelt, hogy nézett, miközben öltözködtem, nem most először lát, meg nem is csak ő látott hasonlóan. Számtalan férfi. - Igen, nem terveztem semmit se mára. Csak egy forró fürdőt és mannára emlékeztető italt. – néha nekem is kell egy este, amikor nem kell a „gyengébb” nemmel foglalkoznom. Csak én és a kutyám, meg valami mennyei bor. – De akár mehetünk felőlem az oroszlánbarlangjába is. – utaltam a korábbi ötletemre is, amire még mindig kicsi esélyt láttam, hogy csak úgy odavinne magától a hiénák elé, hiszen még mindig nem tudjuk pontosan, hogy mit akarnak, vagy ki is lehet a célpont.
Ahogy ő is elég félreérthetően fogalmaz, én sem állok tőle túl távol, hogy hasonló válasszal reagáljak. Minthogy ne a fülem tövét vakargassa, hanem mondjuk a csóváló farkam tövét, de inkább megtartom magamnak az ilyeneket. Főként, mert elég illetlen is lenne, lássuk be. És hogy miért kell ilyennel foglalkoznom, ilyenek miatt aggódnom? Nem kell, de attól függetlenül ami volt köztünk, amit tudunk egymásról, még tartom magamat ahhoz, amiket az elmúlt években újra sikerült elsajátítanom. Na meg a másik, hogy nem vagyok egy bunkó paraszt, ez is erősen belejátszik. Felnevetek azon, mikor azt mondja, zavarban vagyok. Hát ez kurva nagy. De azért végighallgatom vigyorogva, a nevetést magamban tartva, amit mond nekem. – Nem tudom honnan vetted ezt, de majdnem sikerült eltalálnod. Vagy mit kellene csinálnom, össze-vissza markolgatnom mindenhol? Ha annyira erre vágysz, csak mondanod kell – mondom neki kicsit sem érezve kellemetlenül magamat. Mi több, csak örülök, hogy még mindig nem teljesen tud belőlem olvasni. Vannak dolgok, amik nem változtak. A nőcskés megjegyzésére feleslegesen nem fogok reagálni semmit, elég gyerekes lenne, ha most elkezdenék magyarázkodni neki, hogy így meg úgy. Nem vetettem meg a nők társaságát eleinte, aláírom, de mióta ő belekerült a képbe, aligha volt ilyesmire példa. Hazugság lenne azt állítanom, hogy nincsen rám még mindig hatással, hogy nem gondolok rá néhanapján és ezért is utasítom vissza, ha valami ilyen lehetőség ígérkezne. - De, teljesen kiment a fejemből, hogy 400 évig egy kőtömbben voltam azért, mert az apám nem bírt megülni a seggén. Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. De most komolyan… - a végére már elkomolyodom, és csak szememet forgatom meg. Elég nehéz lenne ilyesmit elfelejteni, és nem is igazán akarom. Ez tett engem is azzá, aki vagyok, még ha hülyén is hangzik ez. Kimaradt jó pár évszázad az életemből, de nekem mindez csak néhány pillanatnak tűnt. - Ha a gyanú felmerül, hogy puccs készül, akkor igen. Ha az én fülembe eljutott ilyen információ, őt sem hiszem, hogy el fogja kerülni. Bár ki tudja – tárom szét a karjaimat. Nem vagyok otthon az ő belső felépítésükkel, viszont amit elmondtam, az tudom, hogy úgy van. Van egy-két dolog, aminél zéró tolerancia van, az árulás és megdöntés gyanúja pedig ilyen. Ezért is szoktak az emberek óvatosan lépkedni. - Mondjuk azért, mert felkészületlenül érkeznél te is, nem tudjuk mire számíthatunk, és könnyedén a végbe rohannál. De ha ezt akarod, légy a vendégem – mondom neki könnyedén, de úgysem engedném neki. Vagy legalábbis megpróbálnám lebeszélni. - Hm. Hogy van egy rendszer, ami sokak életét befolyásolja. És részben az is, hogy az egyik központja ennek én vagyok. Hogy felnéznek rám, tisztelnek az emberek. Sorolhatnám még. És igen, halott. Én magam gondoskodtam róla. De ha tehetném, még egyszer végeznék vele, és nem ilyen könnyen úszná meg – felelem egyszerűen, mintha valami mindennapi dologról lenne csak szó. Bár igazából munka és életvitel-függő, hogy ez mennyire átlagos napnak számít. - Oda biztos nem foglak elvinni, szóval ezt kiverheted a fejedből – válaszolom neki, majd amint látom, hogy elkészült, ellököm magam az ajtófélfától. – Kész vagy? Remek. Gyere – biccentek, és ha úgy dönt, jönni akar, azt örömmel veszem és úgy indulunk meg ki a kocsimig. Néhány perc alatt megérkezünk a háza elé, ahol leállítom a motort, miután leparkoltam. – Nos… Jó volt látni, és... – közben kezemet a combjára helyezem, de hamar lejjebb csúszik a térde környékére. – vigyázz magadra. Ne csinálj semmi hülyeséget, ha kérhetlek
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kezdőlap
|| 
