Ha a nézők között foglaltam volna helyet, akkor esélyesen azt hittem volna, hogy valami rögtönzött előadást látok. Túlzottan is remekül időzített Seb, és az utána következő események is egészen illettek volna egy színdarabhoz. Mintha minden egy gondosan megkomponált mű szerint történne. Egy gond volt, hogy ez a valóság volt és a látszat sokszor csalt. Míg kívülről elmehetett volna annak, hiszen az arcjátékok is egészen beszédesek voltak, addig a részeseként feleannyira se találtam mulatságosnak. Okkal érkeztem a városba, de eddig úgy tűnt, hogy minden összejön csak az nem, amiért átléptem a határt. Ehelyett kikötöttem az itteni színházban ideiglenesen, beszambázott az életembe egy vadidegen, aki olykor olyan érzéseket vált ki belőlem, amik akár egy könyvnek a lapjain is simán megállnák a helyüket és mindent összekuszált. Erre mondanám azt, hogy mindent felforgatott, mint a tornádó és szinte védtelen voltam ellene. Nem tudtam kizárni az érzéseket, vagy elfeledni azt a kéklő szempárt, amiben pontosan olyan szívesen vesztem el, mint a kéklő tengerben. Azt is mondhatnám, hogy amióta betoppant az életembe az animágus, azóta elég sok mindent megkérdőjeleztem már és egyre inkább úgy érzem magam, mint aki egy hullámvasútra ült fel, aminél soha nem lehet tudni, hogy éppen a magasba „zakatol”, vagy inkább a zuhanás jön után. Ez pedig egyre inkább ijesztőbbé vált, ahogyan tudatosult bennem. Rá kellett ébrednem, hogy olykor igen is elveszítettem a fejemet és hagytam, hogy a soha, vagy régóta nem érzett érzések vegyék át a cselekedeteim és a szavaim felett az uralmat, mintha csak az elmém üressé vált volna. Ezt pedig nem hagyhattam. Úgy éreztem, hogy muszáj lesz erősnek lennem, de aztán jött a kérdés, ami sikeresen megint megingatott abban, hogy lehetek-e még erős vagy esélytelen küzdelem lenne a részemről.
A korábbi tetteinek köszönhetően hamarabb hittem volna, hogy felpattan a színpadra mégis és a másik fél után rohan, de ehelyett a nevetése törte meg a csendet. Arcomra meglepettség ült ki, a kezemet meg sietve ejtettem vissza, ahogyan inkább újra távolabb lépett tőlem. Mondom, egy hullámvasútra kerültem, amiről senki se kérdezett meg, hogy tényleg fel akarok-e szállni, csak megtörtént és hirtelen úgy éreztem, hogy kiszállni lehetetlenség. Zavaromban inkább a pulcsimmal babráltam, mielőtt megszólaltam volna. – Néha úgy érzem nálad jobb hallgatóság nem létezik, de aztán mindig elbizonytalanodom, mert talán csak azért hallgatsz, mert fejben már valamire készülsz. – nem szerettem egyből nyíltlapokkal játszani, kimondani azt, amit egy-két találkozás után gondolok az emberekről, de most valahogy nehezen ment az, hogy magamban tartsam. Azt meg pontosan nem tudtam, hogy miként is értette a válaszát. Túlzottan is jól keverte a lapokat és képes volt még inkább összekeverni a kártyákat, amikről már azt hittem megtudnám mondani, hogy mi is áll rajtuk. Még egy érv szólt amellett, hogy legyek óvatos és próbáljam meg féken tartani azokat az érzéseket, amiket ő csalogat elő a gondosan lezárt „ládáimból.
Nem hittem volna, hogy a poénnak szánt megjegyzésemet egyáltalán fontolóra venné. Kíváncsian fürkésztem arcának rezdüléseit és vártam, hogy választ kapjak, ha már ő hozta fel. – Igen, még rémlik merre is kell menni. – feleltem úgy, mintha nem lenne nagy dolog, de valójában nem teljesen tudtam. A címe viszont még valahol megvolt, hiszen a most viselt inget is csak annak köszönhetően tudtam visszajuttatni részére. – Ha ennyire biztos vagy benne, akkor felőlem legyen. – csöppet se voltam abban biztos, hogy ez jó ötlet lehet. Lassan felálltam. – Az időt viszont még nem mondtad, hogy mikorra is kéne mennem. – néztem rá kérdőn, mert ez eléggé fontos információ volt. – Nos, ha más nem lenne, akkor majd holnap. – nem léptem közelebb, még akkor se, ha megpróbált volna közelebb jönni. Jobbnak láttam, ha nem hagyom azt, hogy pár pillanatra megszédítsen újra. Szükségem volt nekem is a távolságra, mint neki korábban. - Vagyis ételkóstolót ne felejts el meghívni, hogy legyen aki megkóstolja az ételt, mielőtt netán még a torkomon akadna. – mosolyom elárulta, hogy nem komolynak szánom, inkább csak a vizes dolgot akartam viszonozni. – Illetve ha legközelebb beszélni szeretnél nem bánnám, ha előtte szólnál. Szeretem a meglepetéseket, de azért jobb szeretek felkészülni bizonyos dolgokra. Főleg, hogy nekem is akadhat dolgom. – tettem még hozzá, majd lehajoltam a szövegkönyvért, meg a dobozért. S ha más nem volt, akkor elindultam a színpad mögötti helységek felé, ha már az ebéd kimarad, akkor is legalább igyak, netán gyors még bekapjak valamit, hiszen reggel óta itt voltam. Mielőtt még eltűntem volna figyeltem a távolodó alakját és próbáltam elfejteni legalább rövid időre azt a bizonyos szempárt, ami képes volt megbabonázni. És azon agyaltam, hogy vajon jól tettem-e, hogy egyből igent mondtam a meghívására. Egy aprócska hang azt súgta, hogy igen…

Egész olyan volt, mint egy kellemes álom, amiből soha nem akar az ember felébredni, mert tudja, hogy utána nem marad semmi más csak a rideg valóság. A kellemes, gyengéd érzések, az ábrándok elröppennek, amint felébredünk. A szemünket nem akarjuk kinyitni, mintha attól tartanánk, ha megtesszük, akkor nem csak semmisé válik az álom és vissza kell térni a valóságba, hanem el is veszik a ködben és többé nem emlékezhetünk rá. Pontosan ezt az érzést váltotta ki belőlem a kollégám felbukkanása, pontosan a lehető legrosszabbkor toppant be és megfosztott a legédesebb álomtól, ami Samuelnek köszönhetően kelt életre. Egy pillanatra megfordult a fejemben az is, hogy nem-e lesben állt, hogy a lehető legjobbkor tudjon belénk kötni, vagy éppen provokálni Samuelt, mert ismertem már annyira, hogy tudjam képes rá. Ő pontosan az a személy volt, akire azt mondta volna a többség, hogy tenyérbemászó alak és a lehető legtávolabb akarja tőle tudni magát az ember.
Minden idegszálam megfeszül, ahogyan egyre inkább minket méreget, s már itt is a hűvösség, amire utaltam. A pillanat varázsa könnyedén illant el, mintha nem is létezett volna, de belül éreztem, ahogyan újra az üresség és a ridegség költözik vissza. Úgy éreztem magam, mintha a legfontosabb részemtől fosztottak volna meg, vagy még azelőtt eltűnt volna a víz, mielőtt még igazán a szomjamat olthattam volna vele. Szükségem volt Samuelre, a közelségére és érezni akartam, ahogyan illata, a belőle áradó erő körbeleng és fogságba zár, mint egy láthatatlan kötelék, ami hozzáláncolt.  S ez egyszerre rémített meg, de egyszerre lökött volna hozzá még közelebb. Soha nem hittem volna, hogy egy ember ilyen hatással lehet a másikra. Érintése nyomán még melegség járt át, de elég csak meglátnom a dühös és fagyos kéklő szempárt, hogy ráébredjek a helyzet még annyira se „fényes”, mint reméltem. Nem feleltem neki szavakkal, de a pillantásom csak ennyit sugallt: „Hogy komoly? Szerinte én és a kollégám?”  Ez még viccnek is rossz volt. A színházon kívül a lehető legmesszebbre kerültem, pedig még csak alig pár hete ismertem őt, de ennyi is elég volt. És egyébként is kissé sértő volt, hogy azt feltételezné rólam, hogy háromszög állhat fent, mintha az előbb nem osztoznunk volna egy igazán meghitt pillanatban. S ez kisebb méregként áradt szét az ereimben, hogy ezt feltételezni és nem hiszi a korábbi pillanatot igaznak. Soha nem játszottam ilyen téren. Kezem alig észrevehetően szorult ökölbe, de inkább elfordítottam róla a pillantásomat, mintha csak attól tartanék, hogy a végén még neki szólnék be a feltételezése miatt, amit a pillantásával sugallt.
Ahogyan keze a combomon pihent, addig biztonságot és nyugalmat is éreztem, miközben legszívesebben elsétáltam volna ebből a helyzetből Samuellel. Szinte már egészen természetesnek hatott, mintha nem először pihentetné hatalmas kezét vékonyka lábamon, de aztán még ettől is megfosztott, ahogyan kihátrált a helyzetből. Minden erőmre szükség volt arra, hogy ne nézzek rá és nehogy bármelyikük is leolvashassa arcomról a csalódottságot, ami egy ilyen apró tett képes volt okozni. Mintha csak eldöntötte volna, hogy mégse mellettem áll, hanem ő valahol a semmiközepén; ott ahol, kimaradhat ebből az egészből és nem kell tartania semmilyen következménytől, vagy csak újra eltűntethetné ezzel azt az érzést, ami egészen közel sodorta hozzám.
- Az munka és nem több. Ne keverd a dolgokat, ahogyan mondtad ez meg magánélet. – mutattam Samuelre, majd magamra, mintha így akarnám elérni, hogy végre vegye már észre magát és menjen a francba, mert ehhez neki nincs köze. Időm sincs igazán reagálni a sállal kapcsolatos megjegyzésre, vagy megpróbálni letörölni a vigyorát az arcáról, mert a következő pillanatban már csak azt látom, ahogyan medve elkapja az idegesítő nyúlt. Egy kicsit még én is hátrébb hőköltem meglepettségemben. – Igen, most kaptam és hidd el többet jelent, mint azt valaha gondolnád. – hangom békésen csendült, de a pillantásomból ki lehet olvasni, hogy komolyan gondolom. Túlzottan is sokat jelentett ez az apró gesztus, de ezt még Samuel se tudhatta, hogy miért. Sál sok esetben csak sál, de az a sál ennél több volt és ez egészen hasonló volt arra. Figyeltem Seb arcára kiülő grimaszt, miközben az animágus inkább elengedte és a másik oldalamra sétált. Álltam a színész pillantását, majd amikor meghallottam Samuel mély duruzsoló hangját, akkor felé fordultam. – Hol és mikor találkoznánk? – s ezzel a lendülettel ki is zártam az illetlen harmadik fél zavaró jelenlétét.   Aki ennek köszönhetően színpadiasan sóhajtott és elindult, de azért még mielőtt eltűnt volna gúnyosan mosolyodott el. – Jobb lenne, ha pórázt raknál rá, a végén még valakiben kárt tesz és akkor nagy bajban lesz. – kezem ökölbe szorult, de inkább nem fordultam meg, csak az előttem álló férfit fürkésztem. – Sajnálom. – ha hagyta, akkor gyengéden megérintettem az arcát, mintha így akarnám elűzni a fekete fellegeket. -  Ott tartottunk, hogy vacsora. Ezek szerint már nem gondolod, hogy valamibe belekevernélek? – kíváncsian néztem rá, miután kicsit utaltam arra a bizonyos pillantására és esélyesen most se sikerült teljesen elrejteni, hogy mennyire rosszul érintett még a feltételezése is, még ha hangot nem is adott neki. -  Hova menjek és mikorra? Csak hogy nehogy túlöltözzek, vagy netán te főzöl? – elmosolyodtam, miközben továbbra is kíváncsian fürkésztem őt és a közelsége újra szép lassan csillapítani kezdte a benne dúló vihart, amit az elmúlt percek váltottak ki.

Egy aprócska szeglete a lényemnek legszívesebben falakat állított volna és elfutott volna, hiszen a sebzett vad se tud egyből megbízni abban, aki segíteni szeretne rajta. Voltam sebzett, árultak el, mert hittem valamiben és mert szeretni mertem. Aztán pedig az életemért futottam, de most ez… Mintha csak egy halk dallam szólt volna minden egyes szívdobbanással, ami mások számára észrevehetetlen volt, de számomra nem. Ez a dallam egyre inkább körbeölelt, hozzá húzott, mintha csak tudná miként is kergesse el a bennem lakozó démonokat, félelmeket és miként csalogassa elő azt, amikor még képes voltam ebben hinni. Amikor még képes voltam őszintén megmutatni azt, hogy a váz mögött mi lappang, minden egyes szívdobbásban mi lakozik. Ő pedig ezt csalogatta elő időről, időre, pedig még alig láttuk egymást. S ez megmagyarázza azt is, hogy az első találkozáskor miért aggódhattam érte jobban, mint bárki másért.
A fény a legnagyobb kincs tud lenni az életben, pont ezért kellene óvni azt, én pedig pontosan emiatt féltem részben beengedni az életembe. Részben, ha nem is ilyen módon, de tudtam milyen az, amikor elveszik a fényt és sötétség marad. Amikor nem találod már önmagad és a világ is sötétségbe borul. Egyetlen pillantás, egyetlen érintés mégis képes mindent megváltoztatni és felforgatni, mintha csak valaki megrázta volna a hógömbét, hogy milliónyi aprócska „hópehely” keljen táncra egymással, csak ez éppen az érzések tánca volt. S talán kicsit a józanész és a szív, érzések, "mesék" harca volt. Egy láthatatlan csata, amit szép lassan mindent elmosott és nem maradt más, mint a „menedékkeresés”. Menedék, amit a másik hordozhatott magában, még ha ez újra és újra még mindig olykor őrültségnek tűnt, de a békesség, ami körbeölelt a közelében mégis minden ellenkezést képest volt egy csettintésre legyőzni.
Mosoly ül ki az arcomra, ahogyan megérzem miként is hajtja a fejét a tenyeremben. Automatikusan kezdtem el gyöngéden cirógatni az arcát, mintha csak így szeretném elhitetni vele, hogy ez valóság és nem álmodik. S ha akarja, akkor az élete részese lehet, amivel csak egy gond volt, hogy még én se voltam biztos abban, hogy ez az egész pontosan mit is hordoz magában. Mármint mit is fog az életünkbe sodorni, vagy mi lesz később, ha már nem a csend fog körbelengni minket. – A jót mindig nehéz elhinni, hiszen túlzottan is törékeny tud lenni. Ha túl erősen kapaszkodsz belé, akkor el is törhet, ha túl lazán fogod, akkor el is szállhat. – hangom bársonyosan csendül és egészen gyengéden az ő dörmögő hangjához képest. S hiába voltak a szavak, túlzottan is megértettem, hogy mire gondol. Még én se igazán fogtam fel, de az ösztöneim túlzottan is jól működtek a közelében. Viszont a félelem ott élt bennem is, hogy mi lesz akkor, ha majd most elköszönünk egymástól. Vajon akkor mennyivel lesz ez másabb?
S most rajtam volt a sor, hogy a színpad szélébe kapaszkodjak, hiszen a combomra tévedő keze is egészen perzselő volt, de ahogyan egyre közelebb hajolt, úgy felejtettem el egy pillanatra levegőt venni. Ujjaimmal a színpadba kapaszkodtam, miközben próbáltam nem elfeledkezni arról, hogy miként is kell levegőt venni, hiszen az illata egyre inkább körbelengett és a közelsége megrészegített. Kellemes volt és már majdnem egészen közelhajolt, amikor taps mindent tönkre tett. Sietve pillantottam a hangirányába, pedig anélkül is megmondtam volna, hogy kihez tartozik. Kezem automatikusan siklott a combomon pihenő kezére, miközben a közeledő férfit fürkésztem. Samuelre pillantottam, megingattam a fejemet, majd mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, ujjamat a szájára tettem és visszafordultam a váratlan érkezőre.
- Szerintem nem én voltam, aki elrohant, hogy megláthatnak. Félsz, hogy rájönnének milyen is vagy valójában Sebastian? – néztem rá kérdőn és hallottam a bosszankodását, de túlzottan is jól ismertem már. – Vagy féltékeny vagy, amiért téged soha nem engedtelek közel? – ez volt az igazság, így nem volt mit titkolnom és más lehet gonoszságnak tartotta volna a kérdésemet, de csak őszinte voltam. Azt meg csak reméltem, hogy így a kakasviadal elébe mehetek, ha inkább magamra vonom Seb figyelmét, mintsem Samuelt kezdje el kóstolgatni. – S ahogy látom, a többiek még sehol nincsenek, így gondolom ebédszünet van. Ami azt jelenti, hogy. – ha volt Samuelen volt óra, akkor azt néztem meg, ha nem volt, akkor a telefonomat kotortam elő és tippelni próbáltam, hogy mikor is érkezhetett. Teljesen elveszítettem az időérzékemet. – van még 5-10 percünk. – feleltem teljesen higgadtan, s vártam, hogy elmenjen.

Kérdésén elmosolyodom és aprót bólintok, hogy de megígérte, viszont azt neki is be kellett látnia, hogy még mindig csak idegenek voltunk, így az ígéret és a bizalom eléggé érdekes jelenség volt jelenleg közöttünk. Nem volt okom kételkedni benne, pedig legtöbb esetben mindenkiben kételkedtem, míg nem tudtam mi is a mozgatórúgójuk, de ő ebben is másabb lett.  Elismerést olvashat ki a pillantásomból az újabb megjegyzésével. – Ügyes, de néha a préda ravaszabb, mint a róka. – suttogtam neki mosolyogva. Nálam szakképzettebbet? Nem kizárt, hogy találhatna, de én se panaszkodhattam, a háborúk megtanítottak arra, hogy miként lássak el egy sérülést. S a jelenlegi orvoslás is segítségemre volt ebben, hiszen kb. 10 évvel korábban megfordultam Irakban.
- Már megbocsáss, de a kötelék dolog, amiről most beszélgetünk az nem hasonlóan gyermekmesének számít? Amit elmesélnek minden boszorkánynak és feltételezhetően animágusnak is gyerekként? – kérdeztem meg eléggé meglepetten, és ha nem is állt  szándékában végül én is nevén neveztem a dolgot. Nem értettem, hogy ez miben is lenne másabb, mint az, hogy a véletlennek köszönhetően pont jókor voltunk jó helyen? Elfogadni azt, hogy a sors akarta azt, hogy találkozzunk, még ha eléggé érdekes helyzetben is. – Bocsánat, el is felejtettem, hogy a férfiak egyszerre csak egy dologgal képesek foglalkozni. – ő sóhajtott, én grimaszt vágtam. Mintha ebben tökéletesen kiegészítenénk egymást, hogy miként is próbáljuk meg elterelni a lényeges dolgokról a beszélgetést, miként is szóljunk be kicsit a másiknak, anélkül hogy a másik sértésnek fogná fel. Pontosan olyan volt ez, mint valami bűvésztrükk, aminek köszönhetően ismernék a határokat, hogy min belül is táncolhatunk.
Meglepett a határozottsága, vagy csak nekem tűnt annak, ahogyan kiejtette azt a szót!? Fel se tűnt, hogy néhány másodpercig habozott, annyira máshol jártam a gondolataimban. Mosolyát látva elmosolyodom én is alig láthatóan, mintha egyetlen mosollyal képes lenne megnyugtatni és azt sugározni, hogy minden rendben lesz, pedig ennek ki lehetne a megmondója? Senki se. Megtanultam már, hogy veszélyes hinni abban, hogy minden jól alakulhat. Mosolyom olyan gyorsan illan el, mint a felhő tovaszáll az égen ahogyan a hanglejtése megváltozik. – Az élet soha nem kérdezi meg, hogy mikor is szeretnéd megkapni azt, amire vágysz. – újra oldalra billentettem a fejemet és még engem is meglepett, hogy mennyire könnyedén, légiesen ejtem ki a szavakat. Az utolsó két szó elmémben dübörög, mint valami dob, mint aki abban se biztos, hogy miért pont így fogalmazott. Erről lenne szó? Lehetséges egyáltalán úgy várni valamire, hogy még önmagunknak se valljuk be? Nem tudtam a választ rá, ahogyan arra se, hogy titkon tényleg reméltem-e még ilyet az élettől, vagy régen letettem-e róla, hogy valaha érezzek még bármi ilyesmit. Az biztos volt, hogy megtanultam élni nélküle és a hiánya csak akkor tűnt fel, amikor Samuel megjelent az életemben és előcsalogatott olyan érzéseket, amiket már régen elfeledtem.
Mint a szél gyengéd érintése olyan volt, ahogyan az ujjamat tenyerén végighúztam, mielőtt hagytam volna elveszni hatalmas kezében a kezem. Fogalmam sincs, hogy mihez lehetett volna hasonlítani az érzéseket. Talán leginkább ahhoz, amikor a hosszú fagyos és kegyetlen tél után nem csak olvadni kezd a jég, hanem megjelenik a tavasz. Mindent színek borítanak, a szellő gyengéd, szinte már gondoskodó és a nap melege előcsalogatja az életet, amihez mi más kellene, mint föld és víz? Pusztítóak, de együtt akár csodákat is képesek létrehozni. Miután kezdtem elfogadni a tavasz ébredését a lényemben óvatosan pillantottam rá. Vártam, hogy rám nézzem, miközben ujjának a dobolása is csak ekkor tűnt fel. Sok mindenre számítottam, de arra nem, amit számomra suttogott a pillantása, mintha elveszett lenne. Mint aki nem tudja, hogy meghátráljon, vagy inkább maradjon. Mintha a jég túlzottan is erősen tartaná fogva őt. Kezemet automatikusan emeltem fel, hogy arcára tegyem. Gyengéden simítottam végig az arcán, miközben nem eresztettem el őt a pillantásommal. – Azt mondtad, hogy szerencsének tartod, akkor miért futsz el? – suttogtam úgy a szavakat, mintha csak egy csalogató szellő lennék, aki magához akarja édesgetni. Régóta nem csendült már így a hangom senki irányába se. – Úgy beszéltél, mint aki mindig is hitt ebben, várt rá, akkor most miért nem engeded, hogy teljesüljön? Mitől félsz?– gyengéd volt az érintésem, ahogyan arcán pihent a kezem – ha nem húzta el a fejét - és néha végigsimítottam arcán, miközben másik kezünk még mindig össze volt fonódva. Nem tudtam, hogy miért cselekszem így, mi változott meg hirtelen a korábbi félelmeimhez képest, az ösztön vezért, mint a virág, ami éppen kinyílna, de még szüksége van vízre, hogy életben maradhasson…

Ennyi évszázad alatt már megszokhattam volna, hogy a férfiak néha a legpocsékabb helyzetekben felejtenek el beszélni. Még akkor is, ha náluk ez nem tudatos, de most mégis egészen bosszantott a dolog és nem féltem gyerekes módon ennek hangot is adni. Még az se tarthatott vissza, hogy netán szép lassan valaki ennek fültanúja is lehet. Miután újra leültem, alig kellett eltelnie pár másodpercnek ahhoz, hogy újra az az érzés kerítsen hatalmába, hogy minden rendben lesz és nincs miért aggódnom. Ez mind jó is lett volna, ha nem próbáltam volna meg hadakozni ezzel az érzéssel.
Feleletére megforgattam a szemeimet, majd játékosan a vállába bokszoltam. Szinte semmi erő nem volt a tettemben, s úgy is hathatott volna, mintha egészen közeli ismerősök lennénk, akik között ez megszokott. – Nem kéne megerőltetned magad, nem szeretem a rögtönzött rendelők felállítását. – oldalra billentettem kicsit a fejemet kisebb mosollyal az arcomon, hiszen a mozdulatai árulkodtak. Túl sok katonát láttam már életem során, hogy tudjak az ilyen apró rezdülésekből olvasni, ha valakinek még fájdalma van egy-egy sérülés miatt. Sokszor a testbeszéd még számomra is kusza volt és becsapós, de sajnos ezt túlzottan is jól ismertem.  – Látta már azóta valaki? – nem tudom miért ez tűnt a helyes kérdésnek a jelenlegi káoszban, de mégis aggódva pillantottam arcára, majd oda, ahol a seb húzódott. Vajon azóta valaki megnézte, hogy tényleg minden rendben van-e vele? Hogy úgy gyógyul, ahogyan kellene, vagy önmaga orvosa lett?
De az óra továbbra is ketyegett és örökké se volt elkerülhető az, amire egyre inkább emlékeztetni kezdett a helyzet. Nem a tapasztalat miatt, hanem a régen annyira sokszor hallott történetek miatt. Anya mindig is érted ahhoz, hogy úgy mesélje el ezeket a dolgokat, mintha csak az élet tele lenne varázslattal, szeretettel és jósággal, de felnőttem és rájöttem, hogy semmi se ennyire egyszerű. Nem hittem volna, hogy befejezi helyettem a mondatot, de megtette, mire alig észrevehetően összerezdültem, mintha csak a szavak ereje be akarta volna fészkelni magát a bőröm alá és többé nem ereszteni. Felemeltem a fejemet arra, amit mondott, de haboztam, mint aki most akarná eldönteni, hogy hisz-e ebben vagy nem. - Miért kéne kimondanom? Te már megtetted. – hátráltam ki újra, és aki korábbról ismer, az most jóízűen nevetett volna, ha ezt látja vagy hallja. 500 év ide vagy oda, de most pontosan nem tűnhetett a viselkedésem többnek, mint egy huszonéves lányé, aki a kibontakozó tényeknek köszönhetően megijedt, vagy csak nem tudja mit is kellene kezdenie az információval. – Mert te akkor minek mondanád? Mit kerestél te is és én is pontosan ott? – nem törődtem a morranásával. Ő úgy védekezett, én pedig úgy, hogy nem mondtam ki a dolgokat. Hárítottam és szépen átpasszoltam, hogy ő nevezze nevén.
Csendesen fürkésztem őt, mintha minden vonását meg akarnám jegyezni. Hagytam, hogy az érzések szép lassan medret mossanak magunknak és kitöltsék a hézagokat, amik az elmúlt évszázadok alatt szereztem. Láthatatlan repedések, de mégis mindent behálóztak. Mintha csak erre várt volna minden porcikám, minden elfeledett ürességként tátongó lyuk a lelkemben, hogy végre megérkezzen a mindent elsöprő víz, ami egyszerre lehet halálos, mert bele is fulladhatsz, de életet is menthet. Most pedig inkább utóbbinak éreztem, ahogyan szép lassan egyre inkább teret hódított magának, de mégis ijesztő volt.
- Nem tudom, talán. – rántottam meg a vállaimat könnyedén, pedig csöppet se voltam ennyire nyugodt. – Szerencsének gondolod? – fúrtam a pillantásomat az övébe, mintha a gondolatait szeretném megfejteni, de tényleg érdekelt, hogy annak gondolja vagy csak balszerencsés szófordulat volt a részéről. Pillantásom arcáról kezére siklott, mint aki fontolgatja a dolgot és már majdnem inkább magára hagytam, aztán valahonnan előbukkant a gyermeki énem. Az, amelyik mindig is erről álmodott, hitt a sorsban és a kapocsban, hogy az emberek okkal keresztezik egymás életét. Kezemet lassan emeltem fel, de nem helyeztem a kezébe, legalábbis nem egyből. Helyette lassan az ujjamat végighúztam a tenyerében található életvonalon és olyan volt, mintha ez is elegendő lett volna ahhoz, hogy szép lassan előcsalogassam azt az érzést, mígnem a tenyerem az övébe simult, mintha mindig is odatartozott volna. Egy pillanatra még a pillantásomat is lehunytam, ahogyan egyre inkább körbeölelt az érzés, ami neki köszönhetően kelt életre, mintha csak a jóság, óvás és szeretet elegyéből született volna meg valami új és ismeretlen. Óvatosan pillantottam rá, mintha csak némán azt kérdezném, hogy „Érzed?”.

Mindig is voltak olyanok a környezetemben, akik hittek ebben, én valahol a kettő között lehettem. Nem hittem igazán, de azt se mondtam volna, hogy nem létezhet. Egyszerűen csak soha nem tapasztaltam meg és akiket meg ismertem ott meg inkább szerelemnek mondtam volna a dolgot, mintsem köteléknek. Nem kizárt, hogy velem volt a baj, amiért nem hittem az ilyen fajta babonákban és szóbeszédekben, még akkor se, amikor ott voltak az élőpéldák rá, de attól még, hogy boszorkány vagyok nekem se kell hinnem mindenben. Sőt, igazán ennyi év alatt az erről szóló „meséket” szinte már el is feledtem, annyira nem törődtem vele. Volt olyan időszaka az életemnek, amikor érzéseim se nagyon voltak, csak a bosszú és az, hogy pusztítani akartam. Nos, amellett azt hiszem semmi ilyen se fért volna meg, így azt se értettem, hogy miért pont most jutott eszembe az a sok történet, amik erről születtek. Gyerekként szerettem hallgatni, mosolyt csaltak az arcomra és néha képes voltam elhinni, hogy létezhet egy erősebb érzés, ami összeköt két embert. Aminek köszönhetően azt a bizonyos embert szeretnénk még inkább óvni, de aztán felnőttem és kinőttem ezt az egészet.
Csak egyetlen pillanatra torpanok meg, amikor meglátom a mosolyát. Az arckifejezésem inkább villámokat szórt és azt kérdeztem tőle némám: „Mi olyan vicces?”. Eddig nem úgy tűnt, mint akinek túlzottan jókedve lett volna. A fogaskerek lassan indultak be, hiszen túlzottan is régen hallottam már ezeket a történeteket és kellett idő, mire újra teljesen eltűnt a kisebb „köd” az elmémről, amit még ő hagyott maga után.
- És miért is? – álltam meg újra, összefontam a karomat magam előtt és kérdőn néztem rá. Tényleg nagyon érdekelt az, hogy miért is az én hibám lenne. És nem sokat segített az se, hogy úgy kellett harapófogóval jelenleg kiszednem belőle a válaszokat is, mert csak egy-egy szóval felelt. – Tudod, nem hátrány, ha néha beszélsz is, amikor beszélni kellene. – mondtam kicsit pufogva, mert tényleg zavart, hogy ennyire hallgat. Az meg nem érdekelt, hogy úgy festhettem, mint egy 5 éves, aki éppen pufog. Édesen, de igazán teljesen haszontalanul pufog. Mintha egyedül kellene rájönnöm erre az egészre, amivel csak egy gond volt. Egyre inkább rám hozta a frászt, hogy miben is rejtőzhet a válasz, csak azt nem tudtam, hogy milyen boszorkány tehette vagy éppen miért. Lehuppantam, de bölcsnek se mondtam volna magam ezek után se. Lassan fújtam ki a levegőt, amikor a pillantásunk újra egymásba fonódott. Az éltető víz és a föld találkozása, mintha a természet két legerősebb elemének a találkozása jött volna létre a pillantásunkban. – Mondták már neked, hogy a beszélőképességed egészen lenyűgöző? – szavaim mellé bezsebelhetett egy grimaszt is. Igen, valóban csak az időt akartam húzni, mert miként beszélhetnék olyanról, amiben gyereként hittem, de aztán sok mindent történt míg végül a víz újra partra mosta azokat a "történeteket"? – Sok mese szól arról, hogy a boszorkányoknak akad segítője, a szerencsésebbek megtalálják egymást, a kevésbé szerencsések soha nem találják meg a... – inkább elfordítottam a pillantásomat, hátha úgy könnyebb lesz beszélni, de a folytatás nem jött, vagyis nem a várt, hanem teljesen másképpen folytattam. – Mi van akkor, ha nem véletlen volt, hogy rád találtam? Ha a sors akarta azt, hogy megmentsen a zűrös kis életedet? – mintha csak képtelen lennék kimondani a nyilvánvalót, hogy van egy kötelék közte és köztem, így inkább maradtam a semleges területen és mással próbálkoztam, hátha végre beugrik neki is a dolog. S helyettem inkább neki kell kimondania.

Örökkévalóságig se lehet menekülni, elrejtőzni a dolgok elől és most se volt menekvés. Vajon mennyi idő alatt jött volna utánam, ha felpattanok és inkább magára hagyom? Nem akartam macska-egér játékot játszani, de attól még amennyire csábított az, hogy újra érezhessem, ahogyan a bőröm övéhez ér, attól még pontosan ennyire is hozta rám a frászt. Nem is tudom, hogy mi lett volna a legjobb kifejezés ezekre az érzésekre, mintha csak aranyásó lettem volna, de még csak most leltem volna rá az aranyra, ami után kutattam. Pedig nem is kutattam semmi után se.
Arcáról kezünkre siklik a pillantásom, ahogyan ujjaival kalitkába zárja. Szinte elveszik a kezem, sőt, hirtelen ha csak a kezünkről lenne egy kép, akkor lehet azt mondanám a sajátomra, hogy olyan, mintha egy gyereké lenne, nem pedig egy felnőtt nőé. Vártam, de nem történt semmi se. Mintha a tenger morajlása abbamaradt volna és tükörsimává vált volna minden. A szél nem zúgott többé, minden elcsendesedett és már majdnem fellélegeztem, hogy tényleg csak a képzelet szórakozott velem és már valami megjegyzést készültem tenni, amikor is jött az özönvíz. Olyan volt, mintha apró szikrák keltek volna életre ott, ahol egymáshoz simult a kezünk. Elrántottam volna, de esélyem se volt, mert a szorítása erősebbé vált. Menekülni akartam és elrántani a kezemet, de aztán szép lassan inda szerűen kezdett el a kezemen felfelé kúszni az az érzés, aminek köszönhetően a békesség egyre inkább szétáradt bennem. Nem akartam többé már eltűnni, csak ott maradni és még közelebb kerülni a forráshoz. Az egész testebben érezni akartam azt a békességet, melegséget és biztonságot. Mintha mindig is erre szomjaztam volna, de eddig fogalmam sem volt arról, hogy igazán mi csillapíthatná a szomjamat és mi az, ami miatt üresség ölelt korábban körbe korábban. A falak megrepedtek és egyre inkább behálózott ez az érzés, miközben a pillantásomat nem tudtam az övéről levenni. Csodálkozás ült ki az arcomra, hiszen semmit se értettem. Mielőtt viszont igazán elmerülhettem volna az érzések tengerében, azelőtt hirtelen abbamaradt. Mintha éppen most csaptak volna arcon egy jeges szellővel, ahogyan távolabb ment tőlem. Megráztam a fejemet, mint aki most ébredt fel egy kellemes álomból és hirtelen azt se tudja, hogy merre van. Kellett egy kis idő, mire eljut a tudatomig mit is mond, pedig egészen erőteljes volt.
- Honnan kéne tudnom? Te akartad megfogni a kezemet! – hárítottam el a dolgot, mert én nem tettem semmit se, de legalább nyilvánvalóvá vált végre számomra is, hogy ő is érzett valamit. Nagyot nyeltem, a lábamat felhúztam, majd idegesen álltam fel, miközben tettem egy-két lépést. Nem érdekelt, hogy most az ő nyaka fog kitörni, ha engem akar fürkészni. – Mert ez az én hibám lenne? Szerinted ezt én csináltam és most adom az ártatlant? – néztem rá dühösen és még a kezemmel is hadonásztam. Egy-két lépés balra, ugyanennyi a másik irányba, miközben lázasan kutattam az elmémben. – Nem, az nem lehet. Kész ostobaság, mert az nem létezhet. – ráztam meg még a fejemet is, majd visszahuppantam a színpad szélére. – Nem lehet, hogy ez mégis csak a te hibád és egy boszorkány így akart kiszúrni veled? – nem mondtam ki a dolgot, hiszen 500 éve éltem, de soha nem találkoztam ezzel a dologgal, amiről annyit hallani, hogy animágus és boszorkány között lehet kapocs. Én nem tettem semmit se ilyen téren és miért pont most? Miért ennyi év után? Azt meg csak remélni tudtam, hogy talán van sejtése mire is gondolhatok, milyen őrültség jutott az eszembe. Kizárt, hogy erről legyen szó!

Mondanám, hogy nem vagyok vak, így biztos vagyok abban, hogy könnyedén szerezhetne minden ujjára egy nőt, ha akarna, de még időben belátom, hogy elég ostobaság lenne ezt nyíltan is bevallani, így inkább csak hagyom a kéklő tenger fogságába essek újra, vagyis állom a pillantását, de már némán. Látom az őszinteséget a pillantásában, de még se mondok semmit se. Csak állok ott, mint akinél végre sikerült elérni azt, hogy pár pillanat erejéig végre hallgasson. Nem törődőm az értetlenségével se, mert nem állt szándékomban elmesélni, hogy mennyi idős is vagyok, főleg nem egy ilyen helyen. Senkire se tartozik, mivel emlékezni se akartam arra, hogy miért kaptam ezt az „ajándékot”, amit néha már igazán átoknak éreztem, de most legalább végre sikerült megtörnöm, még ha nem is tudatosan.
Nem tartottam jó ötletnek, hogy hozzáérjek, mintha csak attól tartottam volna, hogy hamarosan megéget, mert éppen a tüzet kívánom megérinteni, de nagyon más esélyt nem láttam arra, hogy kicsit távolabb tudjam magamtól és visszanyerjem a gondolataim felett teljesen az uralmat. A közelében nem csak meggondolatlanul cselekedtem, de mondtam is dolgokat, amiket másabb esetben nem tettem volna. Efelől kétségem se volt. Könnyedén tornázom fel magam a színpadra és hálát adok azért, hogy ma nadrág mellett döntöttem. Legalább nem kellett azon se aggódnom, hogy közben netán a szoknya arrébb csúszik. Ültem ott és őt figyeltem. Egy magasságban voltunk és a színpadifények különlegesen csillantak meg az íriszében, mintha csak a tengeren csillanna meg a napfény. Volt benne valami varázslatos és igéző, mintha még a tengermoraját is hallani véltem volna, ami csalogatott, mint egy szelíd dallam. Valójában tudod, hogy veszélyes, de mégis hagynád, hogy magával vigyen.
Vertem már át másokat, használtam ki őket a céljaim érdekében, de már mindenki tett így. Mindenki olykor a saját bőrét menti, de még mindig nem értettem, hogy miért hiszi azt, hogy őt is kihasználom, vagy célom van vele. Nemrég érkeztem csak a városba, azt se tudtam ki ő, vagy milyen pozícióban van ebben a városban, így tényleg értelmetlennek láttam az egész feltételezését és csak remélni tudtam, ha jó emberismerő, akkor látni fogja a pillantásomból, hogy nem hazudok. Éreznie kell, hogy őszinte vagyok. Csak egy véletlennek volt köszönhető a találkozásunk és nem másnak. – Soha ne mond, hogy soha, míg nem ismered valakinek minden oldalát. – feleltem csak ennyit, még ha igaza is volt. Őt nem löktem volna bele, még akkor se, ha néha igazán idegesítőnek találtam. Nem tudnám megmondani, hogy ő miért volt másabb, mint bárki más, akivel az életem során találkoztam. Egyszerűen csak éreztem, de magyarázatot nem is kerestem rá, mert az elmúlt időben inkább azon voltam, hogy elfelejtsem.
Meglepetten nézek rá, amikor válaszol és kicsit még az ijedtség is kiül az arcomra. Az soha nem jó, ha valaki mindenkinek dolgozik. Annak soha nincs jó vége, a számat is kinyitom, hogy mondjak valamit, de sietve csukom be, mert hang nem jön ki a torkomon. Mondanám, hogy ezt nem csinálhatja, nem lehet ennyire őrült, de aztán eszembe jut a legutóbbi találkozás, hogy nem az én dolgom. Akkor miért érzem mégis úgy, hogy az én dolgom is az, hogy életben maradjon? – Ha meg se próbálom, akkor sikerrel se járhatok. De be kell látnod neked is, ha nem felelsz, akkor én se fogok, így te se fogsz semmire se jutni. – mondtam teljesen komolyan és még kicsit az államat is felszegtem. Nem fogok felelni neki, míg magyarázatokat nem ad a kérdéseimre. Állhatunk itt és nézhetjük egymást az örökkévalóságig, de azzal nem leszünk előrébb.
Ahogyan a kezemet említi sietve húzom hátrébb, elrejtve a pulcsi alá. Nem gondolkozom, csak cselekszem, mintha valaki azt kérné, hogy nyúljak már bele a tűzbe, nem fog nagyon megégetni. – És szerinted erre ez lenne a megoldás? Nem hiszem. Ez… - nem is tudom mi. Próbálok kifogásokat keresgélni, de elég csak ránéznem, hogy tudjam nem fogom tudni semmivel se eltántorítani. Sőt, így csak minden még gyanúsabb lesz, így végül kinyújtom a kezemet, hogy megfogja, ha akarja. Én pedig próbálok felkészülni a szökőárra, ami ezzel együtt érkezhet.

- Időm van, így szívesen megvárom, hogy elmagyarázd. – néztem rá még mindig mosolyogva, miközben a kíváncsiság ott ült a pillantásomban. Tényleg érdekelt a dolog, s a mosolyom se gúnyos volt. Inkább olyan, amikor valami igazán aranyos dolgot látsz és elmosolyodsz önkéntelenül is.  – Látom gyerekszobád volt, vagy jó tanáraid, akik próbáltak a barlangodból kihúzni, hogyne mindig csak morogj, mint egy medve. – nem is tudom, hogy miért kísértettem a sorsomat, mert nem volt rám jellemző, hogy szemtelenné váljak. Most még is annyira könnyedén és természetesen jött, hogy csak mire a mondatvégére értem tudatosult bennem, hogy már megint miként is szórakozom vele. Mintha direkt fel akarnám húzni őt, pedig nem olyan volt a viszonyunk. Egyáltalán nem is volt szó semmiféle viszonyról, még mindig két idegen voltunk és nem több, akik egy-két dolgot tudtak a másikról. – Miért? Ha legalább megint váratlanul felbukkansz, akkor legalább tudom, hogy mit nem szabad tennem. – nyelvemre kellett volna harapnom, de nem ment. Legtöbb esetben kimondtam amit gondoltam, még ha a jelmezes dologra nem is feleltem. Attól még jobbnak láttam, ha nem felejtem el, hogy miket nem kéne tennem a közelében. Vagy most burkoltam elszólta volna magát, hogy ezt a dolgot húzzam le a listára, mert hiába mutatja azt, hogy nem tetszett neki, valójában nincs is ellenére? Szerintem mindegy, hogy ki mennyi ideje él, mert a férfiak néha pontosan annyira bonyolultak tudnak lenni, mint a nők. S néha a rutin, meg az évek se lehetnek segítségünkre a dekódolásban.
Követem a pillantását, de nem értem mire számított. Senki se jött még vissza, azt biztosan hallottuk volna már, ahogyan nem is kutya alakban volt, hogy sintértől kelljen tartania, mert kóbornak hiszi. Így csak kíváncsian fürkésztem őt, miközben próbáltam kitalálni a következő lépését nem túl sok sikerrel. Közelebb lép, mire automatikusan hátrálok, csak túl sok hely nem volt, mert hamarosan a színpadnak ütköztem. A fejemet felemeltem, de már most úgy éreztem, mint aki mindjárt kitöri a nyakát, hogy lássam az arcát.
- Aww, gondolom most kéne örömömben sikoltani, mint más nők szokták? Ez beválik náluk? – kérdeztem meg egy szemforgatás kíséretében, mert hiába volt árulkodó a pillantása, akkor se ment volna az, hogy komolyan vegyem, vagyis inkább nem akartam, mert azzal beismertem volna, hogy nekem is újra, meg újra eszembe jutott. S néha talán megfordult a fejemben az is, hogy milyen lenne, ha újra találkoznánk, aztán tessék. Most itt volt. Én tényleg igyekeztem, én próbáltam, de amikor jött a „túl régóta élek” szöveg, akkor nem bírtam visszatartani és elnevettem magam, ami nem is lett volna gond, ha nem hangosan teszem. Esélyesen egy ilyen helyzetben az embernek legkevésbé támadna kedve nevetgélni, de tekintve, hogy ő és én mennyi ideje is élünk szerintem teljesen érthető volt. – Mi lenne, ha nem ködösen beszélnél, hanem kiböknéd, hogy mi is a bajod vagy milyen véletlenről beszélsz? – szólaltam meg kisebb torokköszörülést követően, miután sikerült a röpke nevetésemet abbahagyni és visszanyelni. S csak ekkor néztem rá újra, mert volt egy sejtésem, hogy a nevetésem nem éppen nyerhette el a tetszését. Ő folytatta, én meg csak pislogtam, hogy mi van? Megint itt tartunk? Ez komoly? Még ennyi nap elteltével se tudott ezen túl lendülni?
- Na jó, én nem tudom, hogy ki üldözz téged, vagy miért gondolod azt, hogy mindenkinek a te formás hátsód kellhet. De nem tettem semmit se, azon kívül, hogy nem hagytalak meghalni. – s azzal a lendülettel kicsit megpróbáltam hátrébb is tessékelni úgy, hogy a kezemet a mellkasára tettem és eltoltam magamtól. Ha összejött, akkor könnyedén felültem a színpadra, mielőtt tényleg beállna a nyakam miatta, mert úgy belemászott a privátszférámba. Ujjaimmal a hajamba túrtam, miközben őt fürkésztem.
- Nem mintha magyarázattal tartoznék neked, de egy régi ismerősöm miatt mentem oda. Vele beszélgettem, míg te be nem indítottad a kocsim riasztóját. Rád találtam, majd voltam olyan balga, hogy egy üldözés mániást megmentettem, mert vagyok annyira idióta, hogy nem hagyom magára a haldoklókat. De majd legközelebb inkább a vízbe lököm az illetőt és akkor biztosan nem lesz több gondom vele. – morogtam az orrom alatt nem túl kedvesen, majd megigazítottam a pulcsimat, ami kicsit feljebb csúszott, amikor feltornáztam magam a színpadra. – De tudod mit? Ha már itt tartunk, akkor inkább te mond meg, hogy kinek dolgozol és miért bukkansz fel mindig a lehető legváratlanabb helyzetben? Miért jössz utánam? – hülyén hangzott, de ha már animágus volt, akkor so-so találó volt a kifejezés. Főleg most, hogy idejött a színházba. Vajon ő is érzi azokat a megmagyarázhatatlan érzéseket? Erről lenne szó?

Kicsit bosszantott, hogy ennyire jól játszik, mintha adna is egy darabka csontot, de még is a lényeget megtartaná magának. Nem lett sokkal okosabb a válaszát követően, maximum annyiban, hogy nem is annyira rossz következtetést vontam le eddig róla. Ennek pedig inkább figyelmeztetésnek kellett volna lennie, hiszen próbáltam az elmúlt időkben mindig is kerülni a zűrösebb alakokat és ez mind szép is lett volna, ha nem úgy vonzott volna egy-egy pillanatra, mint a mágnes két ellentétes pólusa. S nem keltette volna fel a kíváncsiságomat az elejtett dolgokkal. Amikor a korábbi találkozásunkat említette, akkor csak bólintottam, hogy igen, tisztában vagyok vele már, hogy miért is kérhette ezt. De azt neki is be kellett látnia, hogy akár át is verhettem volna. Tehettem volna úgy, mint aki belekortyol, de valójában nem is ittam volna.  Csak tényleg nem volt okom ártani neki, nem is ismertem. Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy rá találtam és az is, hogy régóta újra segítettem másokon, nem pedig ártani akartam.
Nem számítottam se ajándékra, se rá, de arra meg véginkább nem, hogy eszébe jutna, hogy a tönkrement sálamhoz hasonlót szerezzen. Szerintem ugyanolyat nem is gyártanak, de nem is ez volt a fontos, hanem sokkal inkább a szándék. A mosolyom pedig mindent elárult, ahogyan egyre inkább boldogságtól sugárzott az arcom és a pillantásom is. Lehet mások szemében csak egy sál volt, de számomra ennél többet jelentett. Egy aprócska gyermek önzetlenségét, még ha az édesanyja sálját is adta nekem azon a napon. Mosolyát látva még jobban elmosolyodom, majd olyat teszek, ami emberek között nem annyira ritka cselekedett, de számára akár az is lehet, ha tényleg olyan világban él, mint sejtetni engedi. Nem számított, akkor is úgy éreztem, hogy ez a legkevesebb. Bőre mintha megperzselte volna az ajkaimat, de nem mutattam jelét, inkább újra őt fürkésztem.
Reakciója egészen meglep, de valamilyen módon mégis édesnek gondolom. A hatalmas mackóhoz hirtelen furán hat ez a zavarodottság, vagy minek is kellene nevezni, de pont ennek köszönhetően mintha valami láthatatlan kéz még közelebb húzott volna. Figyeltem és igyekeztem elrejteni a mosolyomat, ami több kevesebb sikerrel sikerült is, de amikor újra felém fordult sietve kaptam el a pillantásomat róla, hogy megpróbáljam rendezni az arcvonásaimat, mielőtt még netán megenni támadna kedve, amiért rajta mosolygok.
- Neked kell tudnod, hogy mi más miatt jöhettél ide. – nézek rá újra, de már egészen sikerült elrejtenem a mosolyomat. – Ha itt megtaláltál, és ha annyira mindenkivel teázgatsz, akkor esélyesen máshol is megtalálhattál volna. Ami arra enged következtetni, hogy akár el is küldtethetted volna. Így azt hiszem jogos a feltételezés, hogy miért személyesen hoztad el? – közben végig őt fürkésztem. Tudom, a nők hajlamosak mindent túlbonyolítani, de ebben szerintem semmi olyan nem volt. Inkább tényleg érdekelt, hogy ennyi nap elmúlásával miért személyesen keresett fel?
- Mármint mi medve uraság? – néztem rá ártatlanul, pedig úgy éreztem, mintha csak egy hatalmas hullám tornyosulna felém, ami azt fontolgatja, hogy inkább visszahúzódjon vagy inkább beterítsen és elmosson. – Puszira gondolsz? Egy alapvető emberi cselekedett, amit köszönet mellé is szokás adni, nem hittem volna, hogy ilyen hatással van rád vagy ne ismernéd a jelentését. – rántottam meg a vállaimat könnyedén, mintha csak éppen az időjárásról beszélnénk. Valójában ez csak a látszat volt, mert magam sem tudtam miért is tettem. – Tudod, nem mindenki velejéig romlott és csak ártani akar. Akadnak olyanok is, akik még ismerik ezeket a dolgokat is és hisznek a jóban. – tettem még hozzá könnyedén, mintha ezzel el is űzhetném a tettem után ébredező káoszt. - De ha ennyire kiakasztott, akkor ezt is felírom arra a listára, hogy mit nem lehet tenni a közeledben, vagyis inkább mit ne tegyek. -  mert ötletem se volt igazán arra, hogy miért is akadt fent ezen ennyire.

Alig hallható nevetéssel feleltem arra, amit mondott, miközben nemlegesen ingattam meg a fejemet mellé, mint aki nem hiszi el azt, amit hallott. – Nem is tudtam, hogy én már különdíjszabásba tartozom. – sokkal inkább hittem volna azt, hogy az elfeledettek közé tartozom, ami érthető is lett volna. Alig tudott rólam valamit, és ha abban a tudatban éltem volna, hogy mindennek ára van, akkor lehet meg se próbáltam volna azt megtalálni, aki megmentette az életemet és nem kért cserébe szinte semmit se. Még a végén meggondolná magát az illető, ezért se értettem a felbukkanását, hogy mit is keres itt, vagy miért pont éppen itt akart „sarokba” szorítani, hogy minél kisebb eséllyel hagyjam magára. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, amikor mondhatni kinevetett. Figyeltem a mozdulatait, majd hitetlenkedve pillantottam rá, amikor megláttam, hogy mire is készül. Nem hittem volna, hogy ennyire bizonyítani akarja azt, hogy már pedig ő igazat mondott múltkor. Szemügyre vettem a nevet és a születési dátum se kerülte el a figyelmemet. Szerettem megfeledkezni a koromról, de most remekül eszembe juttatta azt, hogy milyen ősréginek is számítok már. Még ha most már olyan is voltam, mint az emberek, mert újra elkezdett fogni rajtam az idő vaskereke. De még akkor se találtam a magyarázatot arra, hogy mit is kereshet itt. Nem néztem volna olyannak, akit túlzottan is érdekelhetne egy színházi előadás, sokkal inkább olyannak, aki szeret a saját maga törvényei szerint élni, aki hamarabb menne a saját feje után, saját céljai érdekében cselekedne, mintsem másokat tartson szem előtt. Persze tévedhetek is, nem is vettem kézpénznek a feltételezésemet, de az emberi természet már csak ilyen. Szeretünk feltételezésekbe bocsátkozni.
- Nem tudom eldönteni, hogy ennyire szereted a veszélyt, hogy egyszer farkasokkal, máskor meg vámpírokkal teázgatsz, vagy csak ennyire nagyjátékos lehetsz, hogy mindenki téged akarhat. - szavaim egyszerre tűnhettek komolynak, de ugyanakkor volt benne valami játékosság is, hiszen tényleg nem értettem miként keveredhet valaki mind a két faj közelébe. Vajon legutóbb ezért lett baja, mert a vámpírokkal is barátkozik? A kíváncsiságot meg igyekeztem elrejteni, de esélyesen nem teljesen sikerült. Hiába voltam színésznő, mert egyre inkább kíváncsibb lettem rá, hogy milyen ember is lehet vagy éppen milyen játékot is űzhet. – Nem tartoztál semmivel se. – jelentettem ki eléggé határozottan, majd a dobozra pillantottam. A dobozról újra rápillantottam, de végül elvettem tőle, miután a szövegkönyvet leraktam a színpadra. Kíváncsian bontottam ki a dobozt, amint megláttam a sálat benne a mosolyom még szélesebb lett és kicsit ábrándossá vált a tekintetem. Megérintettem, figyeltem a színeket és a motívumokat, nem ugyanolyan volt, de hasonló. Ez pedig elég volt arra, hogy Alina eszembe jusson, hiszen azt a sálat még tőle kaptam, amikor még egészen pici volt. Ő nem is emlékezhet arra, hogy egyszer már találkozott velem gyerekkorában, de tudnom kellett, hogy a testvérem legfiatalabb leszármazottja jó helyen van. Figyelem az ujjaim között kirajzolódó motívumokat, majd meglepetten pislogok párat, amikor Samuel elveszi és a nyakamba rakja. Ujja bőrömhöz ér, ahogyan a sállal babrál, ez pedig elegendő ahhoz, hogy pár másodpercig hirtelen levegőt is elfelejtsek venni. Túlzottan is jól eső érzés kerít hatalmába a cirógatásának köszönhetően, ahogyan végig fut a gerincem vonalán, majd szétárad az egész testemben az a bizonyos bizsergető érzés, ami pár pillanatra képes megrészegíteni. Ahogyan pedig elhúzza a kezét hirtelen csak hideget érzek és ürességet. Mi a franc volt ez? – Köszönöm. Ez igazán figyelmes tőled. – s mielőtt meggondolhatnám kétszer mit is teszek, lábujjhegyre álltam és arcára nyomtam egy puszit. Nem kerestem logikát benne, mert kezdtem úgy érezni, hogy a logikus tettek egy része megszűnik a közelében. – Szóval ezért jöttél, hogy ezt átadhasd, vagy más miatt is? – felnéztem a sálról, hiszen rövid időre még mindig azt fürkésztem az emlékek miatt, amiket éltre keltett.

Ő mosolyog, én bosszankodom és meg se próbálom leplezni. Az arcomra kiülő érzések eléggé beszédesek, ahogyan a reakcióm is, nem csak szavakkal, de a tetteimmel is szinte tiltakozom az ellen, hogy a közelemben legyen. Mintha csak a falaimat próbálnám felépíteni a lehető leggyorsabban, mielőtt megint valami fura mágiát bocsájt rám, aminek köszönhetően megint olyan dolgokat fogok tenni, érezni vagy mondani, amire nincs magyarázat. Egy gond volt, hogy tudtam ő nem tud megbűvölni, az az én reszortom lett volna, de gyógyításon kívül nem tettem semmit se.
Azzal is tisztában voltam, hogy a kisebb vonakodásom csak is neki köszönhető volt. Ha más foglalt volna helyet nézőtéren, akkor pont nem érdekelt volna. Ugyanúgy haladhatott volna tovább a próba, de elegendő volt észlelnem őt és lám megint minden összekuszálódott. Kollégáimban meg nem csalódtam, tudtam, hogy a legtöbb színész miként reagálna, ha most látják őket, de inkább a rendezőben csalódtam, amiért inkább szünetet rendelt el és nem a váratlan vendéget penderítette ki. Komolyan, néha azt hinné az ember, hogy a rendezőkre senki se tud hatni, erre tessék.
Miként érted el?
Nem mondtam ki, de a kérdés szinte ott ült a pillantásomban, ahogyan Samuelt figyeltem. Csend telepedett rövid időre a teremre, amit aztán szavaimmal megtörtem. Figyeltem minden mozdulatát, mintha éppen két vad fürkészné egymást. Tényleg fogalmam sem volt arról mit is kereshet itt. Nem is sejtettem, hogy netán a legutóbbi találkozásunkkor ő is érzett hasonló dolgokat, mint én. Mintha csak egy felé vezetne az út, ha megpróbálsz letérni róla, akkor egy láthatatlan kéz visszaterelget a megfelelő irányba, vagy éppen mintha egy kötél fonódna a derekadra és visszarántana. Egészen addig követtem őt a pillantásommal, míg a színpad előtt meg nem állt, de továbbra se léptem közelebb hozzá.
- Mi lenne az ára? – kezdtem úgy érezni, hogy szerepet cseréltünk, de ő hajtogatta annyira azt, hogy itt mindennek ára van és ezt jegyezzem meg. Legalább nem mondhatja azt, hogy nem figyeltem arra, amit mondott legutóbb. Haboztam, de ez nem színjáték volt, csak nem voltam biztos abban, hogy célzatos lenne újra a közelébe mennem. A múltkori dolgokat tekintve voltak fenntartásaim. – Nem tudom, csak sejtem, hiszen szinte semmit se tudok rólad. Talán a nevedet, ha egyáltalán valóban Samuelnek hívnak és azt, hogy mit rejtegetsz az inged alatt. – meglepően könnyedén feleltem, de az ebből nem derült ki, hogy a kidolgozott testére vagy a sérülésére gondoltam-e. Továbbra is őt néztem, végül sóhajtottam és közelebb léptem, majd elfogadtam a segítségét, hogy lesegítsen onnan. S ezt legszívesebben a hibáim közé írtam volna, mert megint éreztem azt a fura érzést, mintha csak észrevehetetlen, apró szikrák pattogtak volna ott, ahol egymáshoz ért a bőrünk kellemes bizsergést kiváltva. Kicsit úgy éreztem, hogy újra ott voltunk, mint legutóbbi alkalommal. Akár mondhatnám azt is, hogy toronyként magasodott fölém. – Mi lenne olyan fontos, amiért érdemes volt megzavarnod a próbát, vagyis inkább elérned azt, hogy beengedjenek ide? – néztem rá kérdőn és csak ekkor kapcsoltam, hogy még mindig fogom a kezét, így sietve húztam el, hogy magam mellé ejtsem. – Vagy lehet az lenne a jobb kérdés, hogy miért is hoznál nekem bármit? Mondtam, hogy nem tartozol semmivel se és szemmel láthatóan betartottad azt is amit ígértél, hogy nem feleslegesen kockáztattam. – halovány mosoly jelent meg az arcomon, miután végigmértem őt. Szemmel láthatóan már jobban volt és nem lett újra baja.

Még aznap elküldettem a tisztóba a kapott inget, de aztán az események felpörögtek és pár napig szinte teljesen elfeledkeztem róla. Ment a tárgyalás a színdarabról, aztán jöttek az olvasópróbák, amikről már egyáltalán nem lehetett ellógni és közben ott kellett lennem a másik városban is. Aggódtam Alina miatt, így őt is meglátogattam. Fárasztó és zsúfolt napjaim voltak, olykor még alvásra is alig jutott időm, de legalább segített abban, hogy időm se legyen gondolni rá. Mintha tényleg csak röpke kiingás lett volna az egész és nem több. Mintha a tavaszi szellő magával vitte volna azokat az érzéseket, legalábbis ebben hittem egészen addig a pillanatig, míg meg nem láttam az inget a szobámban. A recepción szóltak, hogy csomagom érkezett, de mivel nem volt időm érte menni így bátorkodtak a szobámba vinni. Lassú léptekkel közeledtem felé, mintha csak attól féltem volna, hogy hamarosan életre kel és újra előtörnek azok az érzések. Az ingnek hála felrémlett az a kék szempár, amiben elvesztem, az ahhoz tartozó mosoly, a mély hang és a grimaszok. Mintha a bőröm újra bizsergett volna. „Nem az én dolgom, hogy él-e vagy nem!” Próbáltam meggyőzni magam, aminek az lett a vége, hogy a lehető leggyorsabban csomagoltam be az övvel együtt és kerestem elő a címet, hogy hova is kell küldeni. Nem szerepelt feladó, nem akartam, hogy visszajöjjön kísérteni.
Csak reméltem, hogy így vége és lezárhatom a dolgot. A nyugalmat sugárzó tenger nem fog visszatérni hullámokkal, hogy magával rántson és esélyem se legyen menekülni. Nem álltam készen rá, főleg, hogy azt se tudtam mi ez az egész. Csak remélni tudtam, hogy vége lesz és nem kell még egy dologgal foglalkoznom jelenleg. Sőt, igazából az is megfordult a fejemben, hogy inkább visszamondom a felkérését, hogy még kisebb esély legyen arra, hogy netán egyik nap az utcán megpillantsam. De az meg nem én lettem volna. Soha nem szerettem megfutamodni és nem hagyhattam őket se cserben, így hát maradtam. Inkább a színdarabra koncentráltam és arra, hogy a tervemet miként is kellene kivitelezni. Mikor kellene Jonathannal beszélni és előadni a dolgot neki. Eljött az ideje, hiszen a barátnőm se volt már olyan elveszett a mostani világban. Sok mindent megtanítottam neki az elmúlt időben amióta visszahoztam az élők sorába.
Elhangzott a mondat, majd torokköszörülés, mire sietve kaptam fel a fejemet. Túlzottan is beszippantottak a gondolataim, így későn kapcsoltam, hogy most kellett volna betoppannom a szerep szerint. Sietve vettem fel a fonalat és mondtam a szöveget fejből. Egy részét már betanultam, de még mindig mindenki kezében ott volt a szövegkönyv. Egymást követték a párbeszédek egészen addig a pillanatig, míg meg nem láttam pár sor után, hogy valaki ül a nézőtéren. Pontosabban szólva Ő ül ott. Szavak a torkomra forrtak és egy lépést még hirtelen hátráltam is, mintha csak így akarnék távol maradni tőle. Hallottam a súgót is, de nem érdekelt. Csak őt fürkésztem, mintha minden más megszűnt volna létezni, az a mosoly meg… Szorosabban fontam az ujjaimat a szövegkönyv köré.
- Azt hittem, hogy külsösök még nem jöhetnek be, hiszen még az elején vagyunk. – feleltem inkább ennyit csak a rendezőnek, aki követte a pillantásomat.
- Igen, valóban így van, de ha jól tudom veled akart beszélni. Már nem is tudom pontosan mit, csak azt, hogy engedélyt kapott rá. – hallottam a morajt magam körül, hiszen egyik színész se örült annak, ha netán valaki még ennyire kezdetleges formában látja őket. Ilyenkor még mindenki hibázik.
- Miért is? Nem tűnik újságírónak se. – néztem meglepetten, majd újra rápillantottam, mintha tőle várnám a megoldást. Biztos voltam benne, hogy hallja a dolgokat és a felfordulást, amit lehet még élvez is, de az egyik kolléga megelőzött.
- Szerintem tartsuk szünetet. Órák óta megy a próba és külsös előtt még mindig nem próbálok ilyen fázisban. – a rendezőnek meglepőmódon nem volt ellenvetése, csak annyi, hogy sietve intézzem el, majd elrendelte a szünetet. A terem lassan kiürült. Én még mindig a színpadon álltam és vártam.
- Látom, megkaptad a csomagot, így nem hiszem, hogy lenne okod idejönnöd. Mit is mondtál? Nem az én dolgom. – lehet nem ezekkel a szavakkal mondta, de ez volt a lényeg. Összefontam a karomat magam előtt és vártam. Mire is? Talán arra, hogy elkerüljem a tengert, mielőtt magával ránt.