Nem, még nem. De folyamatban van már a dolog. – vontam meg a vállamat. Sok helyen valóban elég előre szólnom, és képesek lennének összezúzni néhány autót csak azért, hogy az enyém odaférhessen. Nem ragaszkodom minden áron ehhez, de nyilván kihasználom. Az embernek azért vannak kiváltságai, hogy éljen vele, ha nem így tesz, csak kárba vész az erőfeszítés. – Csak vicc volt. Szerencsére a drogokat sikerült elkerülnöd… remélem. – teszem még hozzá. Mivel nem igazán töltöttem vele sok időt, nem is igazán tudom, hogy mit használt és mit nem. De felteszem, ha a lányom drogozot volna, arról tudnék. A fű az más, én is füveztem ennyi idősen, azzal nincs gondom, amíg nem előttem csinálja és nem ül utána autóba. – Hoztuk? – kérdezek vissza a többes szám miatt. Lilah nem is különösebben érdekel. A többe szám viszont sokkal inkább bántja a fülemet. Én úgy emlékszem kissé… túlpörögte a dolgot, Cole. – mintha tükör lettem volna. Amit mutatott, viszont láthatta rajtam is. Csak az én arcomon még ott volt a közöny is. – De persze maga rendőr, nem várom el, hogy használja a fejét. Csak legyen óvatos, nem mindig vagyok ilyen elnéző. – nincs különösebb bajom a rendőrséggel, sem a tagjaival. Az én munkám az övék ellen van, de… az ő munkájuk minőségét mutatja az, hogy mennyire jó vagyok az enyémben. Néha még csak meg sem nehezítik a dolgomat. A kihívásokat mindennél jobban szeretem, a hírnevemre is úgy tettem szert, hogy igyekeztem minél inkább nagyobb fába vágni a fejszémet. Elhúzom a számat, mikor közelebb vonja magához Wandát, de ennél több reakciót nem csal ki belőlem. A lányom lassan felnőtt, bízom benne, hogy képes maga is eldönteni, hogy kivel akar együtt lenni. Mivel soha nem voltam mintaapa, így a fiúügyeibe sem igazán szóltam bele, csak a nagyon szélsőséges eseteknél. – Erre nem lesz semmi szükség. ¬ csóváltam meg a fejemet. - Felesleges ezzel provokálnia. De örülök, hogy ilyen érett emberek vannak a rendőrség soraiban. – ez viszont színtiszta szarkazmus volt. Nem bírom ki, hogy ne szúrjak oda a rendőrségnek. És neki sem. Mégiscsak a lányommal jár, ha ő nem próbálja elnyerni a kegyeimet, én… mindegy, nem igazán érdekel a fickó. Igen, ezt sejtettem. Voltak sokkal rosszabb estéim is. – rég voltam ugyan rácsok mögött, de még jó pár évvel ezelőtt gyakran kerültem bajba. Nem igazán reklámoztam soha Wanda előtt, hogy miket is tettem fiatalabb koromban, de… maradjunk annyiban, hogy bőven okoztam fejtörést. Tartottam. – bólintottam Wanda szavaira, majd Cole-ra néztem. – Szóval, azóta találkozgatsz a lányommal, hogy bent voltam?- elég bólintania is. Közben ugyan elkezdtem tegezni, de… ha már együtt van a lányommal, megtehetem, nem? – Rendezzük le ezt gyorsan. Nem ismerlek, és nem is különösebben vágyom rá, hogy megismerjelek. Azonban Wanda még nem felnőttkorú, tehát, addig, amennyiben kihúzzátok addig, vágjál jó képet, mikor találkozunk. Ebben a helyzetben én vagyok az, aki lehet seggfej. Ha ezt tartod, rendben leszünk, a munkád is megtarthatod. Menni fog, Cole? – pillantottam rá kíváncsian. Nyilván nem fogom egy-két pillantása miatt kirúgatni, de nem kéne az idegeimre játszania. Egy páran már elbuktak benne. – Oh, igen, és ha a lányomat bármilyen módon is bántod, akkor… teszek róla, hogy szart súrolni a wc-ről is kevés legyél egy McDonald’s-ban. – de ez gondolom magától értetődik. – Ennyi lenne dióhéjban. Nem vagyok a röghöz kötés híve, ha a lányomnak jó vagy, nincs bajom veled. – még akkor sem, ha rendőr. Bár örülnék, ha nem lenne az utamban a későbbiek folyamán a munkám során. – Ez egész jól ment, nem? – pillantottam Wandára. Úgy érzem ezt elég jól sikerült most kezelnem.
Legszívesebben röhögnék azon, hogy mennyire nem ismeri a lányát. Azért van benne valami szomorú is, de ez inkább Wanda irányába, hogy ilyen apja van. Nem csodálom, hogy Wanda is inkább úgy döntött, hogy hanyagolja az apját minden téren. Rá nem számíthat sok mindenben, ez hamar nyilvánvalóvá vált, rám viszont annál inkább. Elég csak arra gondolni, hogy mik történtek velünk az elmúlt időszakban. Nem tudom, ugyanúgy megtörténtek-e volna, de nem is különösebben ez a lényeg, hanem hogy végső soron minden elrendeződött. Wanda pedig pláne nem olyan lány, aki a végletekig rágja magát mindenen. Vagy ki tudja, lehet csak egyszerűen nem akar róla beszélni, és marha jó színésznő, hogy fel sem tűnik. Csak egy kicsit lep meg, hogy egyáltalán nem is érdekli, hogy mi van köztünk Wandával. De igazság szerint nem is vártam túlzottan mást. Mikor az érettséget behozza a beszédébe, akkor csak elmosolyodom, de meg nem szólalok. Gondoljon csak azt magáról ez a nagyképű ügyvéd, amit akar. Azt hiszi, nála van minden nyerőkártya, de ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Nem reagálok arra sem, amit kérdez tőlem. Nem hiszem, hogy túl sok mindent vetne a latba, hogy mióta találkozgatok Wandával. A szövegelését hallgatva egyre szélesebb mosolyra húzódnak az ajkaim, és nevetni támad kedvem az egész helyzettől. Mikor a munkámból való kirúgatásról beszél, már tényleg nem vagyok képes magamban tartani, és felröhögök azon, amit mond. Miután Wandához fordul, akkor már el is engedem a lányát, és közelebb lépek a férfihoz. - Aranyos, hogy próbál úgy tenni, mintha érdekelné, mi van a lányával. Lószart nem tud róla, meg hogy mik történtek vele az elmúlt időkben. De tudja ki az, aki mindenről tud? - mosolyodom el újfent, és folytatom, váltva most már én is a tegezésre. - Én. Szóval ne fenyegess engem, mert lehet, hogy nagy befolyásod van, de fogalmad sincs, hogy én mire vagyok képes. Nem fogok egy savanyú pofájú seggfejhez jó arcot vágni, csak mert az úgy akarja. Az pedig, hogy a munkámmal fenyegetsz… szánalmas. De most én jövök a saját feltételeimmel: Ne fenyegess, mert nincs értelme. Ne mondd meg, hogy mit csináljak, mert a szememben egy senki vagy. És harmadjára… ha megpróbálod megkeseríteni az életemet, vagy a Wandáét, akkor gondold át azt kétszer is, mert hidd el, vissza tudok ütni. És azért nem fog köszönet járni. Majd pedig hátat is fordítok a vén fószernek, és Wandára pillantok. - Ez egész jól ment, nem? Kérdezem tőle, gúnyosan imitálva az apját. Nem fogom kinyalni a seggét, csak mert nagysága azt akarja.
- Úgy fest, hogy van még csiszolnod azon, hogy humoros légy. – feleltem neki csöppet se kedvesen, miközben őt méregettem. Magam sem tudtam annak, hogy örüljek ennek a helyzetnek vagy inkább nem. Még apával is talán könnyebben töltöttem volna egy légtérben időt, mint így együtt hármasban egy nagy parkban. És amilyen irányba haladtak a dolgok kezdtem úgy érezni, hogy én fogok lassan toporzékolni, mint valami kisgyerek, vagy beintek nekik. Nem értettem, hogy mire is jó ez a kakasviadal. – Igen, hoztuk. Miért esetleg baj? – kérdeztem meg a lehető legközönyösebben. Szerintem kutyát sétáltatni valakivel annyira nem gond. Főleg, hogy sajátom sose lehetett, mert nem engedte. Meg mostanában nem is nagyon vagyok otthon, elméletileg a kollégiumban töltöm minden időmet, de valójában nem így van. Szerintem több időt töltöttem Cole társaságában, mint ott bárkiében, de az óráimra viszont totálisan bejárok továbbra is. Szeretnék a legjobb ügyész lenni és nem annyira titkolt vágyam az, hogy egyszer még megéljem azt, hogy sikerüljön apát is legyőznöm. Lehet sose fog eljönni, de ha igen, akkor azt hiszem elmondhatom, hogy tényleg a legjobb ügyészek egyike vált belőlem. Ő az egyik legnagyobb és legjobb ügyvéd a városban. - Igazán? Ezt nem is tudtam, talán lehet valami régi ismerősöddel el kellene beszélgetnem. Biztosan sok érdekes dolgot tudnék meg rólad. – mosolyodtam el most először igazán barátságosan. Nehezen tudtam elképzelni azt, hogy valaha igazán vad és féktelen bulikban vett részt. Ahhoz mostanában túlzottan is ügyel a megjelenésére és a hírnevére. Hmm, egyszer talán tényleg kiderítem ezt. Amikor apa „kifakadt” és éppen ment az, hogy kinek is mihez van joga vagy ki az „erősebb”, akkor csak feljebb szalad a szemöldököm, hogy ez most komoly? Csendesen állok ott, és kezdem úgy érezni, hogy talán elfeledkeztek arról, hogy itt állok és nem vagyok holmi áru, amiről csak úgy lehet vitatkozni. Nem túlzottan tetszett a helyzet, de nem is értem, hogy miért hittem azt, hogy két felnőtt férfi tud is úgy viselkedni, ahogyan normális emberek tennék. Amikor meg az került szóba, hogy mi lesz akkor, ha megbánt, akkor még inkább csak pislogtam, mintha nem értettem volna, hogy hova tűnt az az apa, aki én ismertem. Viszont mielőtt válaszolni tudtam volna a kérdésre, azelőtt jött a másik fél és ő is eladott egy kisebb műsort. Kár lenne tagadni, hogy nem izgultam amiatt, hogy esetleg elkotyogja magát a nagy erőfitogtatásba magát Cole, hogy merre is töltöttem rövid ideig pár órát, mert valaki megtámadott…. de szerencsére nem így lett, amikor viszont ő is feltette a kérdést, akkor kínomban elröhögtem magam. - Ez most komoly? Megvesztetek? Esetleg elmentek otthonról? – pillantottam mind a két férfira, miközben összefontam a karomat magam előtt. – És még ti mondjátok azt, hogy érett felnőtt férfiak vagytok. Nahh, eldőlt, hogy kinek hosszabb? – kérdeztem a lehető leggúnyosabban. – Nem kell, hogy szeressétek egymást, de ha ezt nem fejezitek be, akkor komolyan…. – nem fejeztem be, mert hirtelen nem tudtam mit fogok tenni akkor. Szerintem elsétálok és mind a kettő megpróbálhat keresni, de tuti nem állok szóba velük. Lehet gyerekes tett, de valahogy ez hiányzott a legkevésbé. Kezdem úgy érezni, hogy a legtöbb esze Lilahnak van jelenleg hármuk közül. – Vagy esetleg szeretnétek még folytatni, mert akkor szerzek popcornt és helyet is foglalok az egyik padon. – villantottam egy igazán gúnyos és negédes mosolyt rájuk. Azt hitték, hogy majd valaki mellett ki fogok állni? Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.
A kisebbséghez tartozol, ha így látod. – én magamat rendkívül humorosnak, más kérdés, hogy ő nem. Biztos köze van hozzá a kis barátjának, vagy csak nincs olyan humorérzéke, hogy értékelje. Akárhogy is, a munkám mellett a személyiségem az, amiből megélek, roppant szerencsés vagyok, hogy azért kapom a pénzt, amilyen vagyok. Elvégre, a munkám vagyok, túlzás nélkül. A kérdésre nem válaszolok. Igazából nem különösebben akarom magam beleártani a lányom fiúügyeibe, amíg nem hoz valami sátánista barmot, addig felőlem azzal van, akivel akar. De ez a fickó nem képes befogni a száját. Ezzel pedig alá is támasztja, amit mondok. Okosabban tenné, ha hallgatna. Biztosan, ezért nem ismersz egyetlen régi ismerősömet sem. – bólintottam mosolyogva. Ott van Bryan, de ő visszatérő, sokáig nem tartottam vele a kapcsolatot, és hát… igazából ő tudna a legtöbbet mesélni rólam, fiatal koromban nagyon sok időt töltöttem el vele, a legjobb barátom volt, kétségtelen. Aztán felnőttem és nem voltak barátaim, csak ügyfeleim. A fickó szavait hallgatva először csak a szemöldököm vonom fel, aztán, ahogy belelendül, csak egy halvány, de utána egész jól látható mosolyra görbül a szám. Viszont nem válaszoltam neki egyből, hanem Wandára pillantottam a kérdése után. – Beszélhetnél a fejével. – kevés olyan ember van, akiről első találkozásom alapján nyugodt szívvel kitudom mondani, hogy perceket nem bírnék eltölteni vele. Az pedig ő. – Te pedig… - fordultam vissza a férfihoz. – Tanulj meg hallgatni! Ha most csendben maradsz, soha többet nem is találkozunk! Mindketten jól jártunk volna vele. A munkád pedig az életed, nőj fel, a 21. században vagy. – akármilyen gonoszul is hangzik, így van. Az életed nem a szerelmed, nem a barátaid. Ők javában elhagynak és lelépnek, mert, ha nincs munkád, vagy ha munkád alávaló, nyomorban élsz és azt bizony nagyon kevés ember képes elviselni egy másikért. – A feltételeidet illetően… először is, annyit kértem, hogy viselkedj felnőtt módjára, de látom, ez nem igazán megy. Megígérem, nem fogok viccelni, mert látom nincs humorérzéked. – nem tudom mire gondolt, mikor szóra nyitotta a száját. Én vagyok az apja a lánynak, akivel együtt van. Mire számított, hogy meghívom majd sörözni? Elakartam neki mindent mondani, hogy soha többet ne kelljen látnom, de nem igazán vette a lapot. – Wanda a lányom, az élete már így is meg van keserítve. – remélem itt képes felismerni a humort magától is. – A tied pedig nem érdekel, amíg jó vagy a lányomhoz. – melyik apa ne tenné pokollá annak az életét, aki megbántja a lányát? Nem értem, hogy ezen miként sikerült ennyire fennakadnia – Értem én, hogy mindenre az automatikus válaszod a fizikai agresszió, de ha elfogadsz egy jó tanácsot, ezen próbálj meg változtatni. Gyerekes dolog, te pedig már nem hat éves vagy.– nagyon sokféleképpen lehet gyerekes lenni, én is tudok az lenni, néha szeretek is az lenni. Ugyanakkor, ebben a beszélgetésben neki kéne annak az embernek lennie, aki gondolkodik is. Nem, ennyi pont elég volt a barátodból. – ráztam meg a fejemet, Wandára nézve. – Ha hazajönnél, van kaja a hűtőben. – na persze nem én csináltam, időm és kedvem sincsen hozzá, és köszönhetően a munkámbeli profizmusomnak, megtehetem, hogy mással csináltassam meg. Miért is ne lehet saját szakácsom? – Ez szörnyű volt, Cole. – néztem vissza a barátjára. – Kapd össze magad, ha legközelebb találkozunk! – bólintottam egyet felé, majd búcsút intettem és folytattam az utamat, amit miattuk megszakítottam. Mondanám, hogy Wanda a párválasztásban az anyjára ütött. Elvégre, az anyja hozzám jött, egyik rossz döntése a sok közül. De az első találkozás alapján… ennél sokkal rosszabb a helyzet.
//Köszönöm a játékot és, hogy gondoltatok rám, és bocsánat a zárás miatt, de szerintem felesleges tovább csűrni-csavarni a helyzetet //
Figyelmesen hallgattam végig a véleményét, amire csak húztam a számat kelletlenül. Nem igazán értettem mire fől nevezi magát ördögnek, de inkább nem veszekedtem vele. Reakcióiból leszűrtem, hogy még sok időre lesz szüksége, s amikor eljön a kellő idő. Utána újfent olyan irányba terelődik a beszélgetés, ami problémásnak érződik, és amiről egyáltalán nem akarnék vele beszélni. - Shay, nekem nem más lányra van szükségem, hanem rád, de ezt tudod jól - jelentettem ki mosolyogva. Ami a mai napban jelen pillanatban a legnehezebbnek tűnt. Egy csókkal bizonyítanám, de az tönkre tenne most mindent, majd később kockáztatok. Egy röpke ideig még gondolkodtam a hibákon amiket elkövettem. - Nem hiszem, elkövettem hibákat mint sokan, de, hogy nagy hibát? Nézőpont kérdése, kinek mi a nagy hiba - válaszoltam s nem is, nem szeretek a hibákról beszélni. Utána jött a viccesebb rész, meglökött, és ennek köszönhetően újfent meg kell igazítani a hajamat, de legalább volt hatása annak amit mondtam, s hozzátette, hogy nem érti miért folytatom még mindig, miért tartok ki mellette. - Pedig egyszerű a válasz kedves Shay - mondom neki, s közelebb lépek hozzá, hogy megtudjam simogatni az arcát, de hagyok annyi időt neki, hogyha akarja megállítottja a kezemet. - Ugyan nemet mondasz, de a reakcióid mégis vágyódnak, s nekem ez elég, sőt, az unalmas napjaimat lázba hozza, s ez nekem bőven elég - közöltem vele lágyan, és mosolyogva. Nem akartam sokáig zavarba hozni, s egy torok köszörülés következtében hátrébb léptem, és nem érintetettem az arcát - ha egyáltalán engedte -.
Már a parkban voltunk mikor válaszoltam a családos témára, amit kívánt még tovább kifejteni. - Pontosan úgy mondod, mintha neked nem lenne részed benne. Amúgy, sajnálatosan jó ideje nekem sincs. A bátyám még jobban elzüllött, hála az új bentlakásos iskolának. A húgom összejött egy fiúval, aki rossz útra téríti szokásaival. Az apám sokáig dolgozik, anyám pedig egyre magányosabb, sőt azon kaptam őt egyik nap, hogy... apát megcsalja - tört ki belőle zavart hangon, de mégis folytattam. - Szétesőben van a családom, amit mint kiderült maga a nagyapám tartott életben, amint ő eltávozott, minden szép lassan a feje tetejére áll - tettem hozzá kelletlenül. Ha Shay leül a padra, akkor én is.
Láttam rajta, hogy nem túlzottan nyerte el a tetszését az, amit mondtam, de ettől még érdekesebb hely a világ, hogy nem egyformán gondolkoznak az emberek és nem is ugyanúgy vélekednek dolgokról, viszont inkább hallgattam idővel. Úgy éreztem, hogy most jobb, ha úgy teszek. Szavaira csak sóhajtottam, miközben a fülem mögé tűrtem egyik oldalt a hajamat, hiszen a szellő állandóan arcomba sodortam – Sejtem, vagyis talán magam is tudom, de attól még nem értem a miértjét. – motyogtam alig hallhatóan az orrom alatt, hiszen ez már számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem akar más lányt. Ez pedig számomra fura volt és újdonság is az életem alatt. Aztán pedig ismét talán pontosan olyat kérdezek, amit nem kellene, de már késő. Nem tudom semmisé tenni a szavaimat. - Igen, ez igaz. Mindenki szemében mást jelent a nagyhiba, de gondolom mások életére veszélyesnek lenni eléggé az lenne, nem? – nem úgy mondtam, mintha én az lennék. Inkább mintha csak a véleménye érdekelne, közben pedig nem néztem rá. Az utat figyeltem, és az utcán siető embereket. Remélhetőleg senki se fog ránk akadni és jól visszaküldeni, vagy szüleinket hívni, hogy kerüljük az iskolát. Amikor közelebb lép, akkor meglepetten pillantok fel rá, miközben megállok. Amikor viszont arcom irányába nyúl, akkor nem mozdulok meg. Hagyom, hogy megérintsem és miközben keze arcomon pihen, illetve beszél, aközben pár pillanat erejéig még a szemeimet is lehunyom, mintha csak el akarnék veszni azokban az érzésekben, amiket ő ébreszt újra és újra bennem. Pontosakban azokban, amiktől eddig menekültem. – Talán ideje lesz jobban lepleznem a reakcióimat. – szólaltam meg egy kisebb mosoly keretében végül, hiszen igaza volt és a szavaimmal pedig pontosan neki adtam igazat. Azt mondtam ki, amiről úgy éreztem, hogy sose kellene kiderülnie. Hamarosan pedig máris folytattuk az utunkat, mintha az előbb mi se történt volna. A családos dologra már éppen nyitnám a számat, de ő tovább folytatja, így csendesen és figyelmesen hallgatom őt. Miközben pedig a szavak elhagyják az ajkát a gyomrom szomorúan rándul össze, hogy pont sikerült olyanba belekérdeznem, amibe talán sose kellett volna. - Én… én sajnálom… - szólaltam meg aztán sietve és pár pillanat erejéig még ha kicsit félve is, de megfogtam a kezét, de mire ismét megszólaltam, addigra el is engedtem őt. – Nem akartam semmi rosszat felidézni… - az ő bajaihoz képest az enyémeket kicsinek éreztem és úgy éreztem, hogy talán még ő is elítélne azért, hogy a történtek után úgy viselkedek Miaval, vagyis anyuval. – Másrészt lehet, hogy nekem van családom, de csonka és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek talán a felszínen tűnik. – rántottam meg a vállaimat. - Hiányzik neked? – pillantottam rá kérdőn, miután leültem a padra. Természetesen a nagyapjára gondoltam.
Shay engedte, hogy megsimogassam, s látva a reakcióit, a szívemig hatolt, engedtem, hogy átjárjon az érzés, s a pillanatot addig húzta, amíg lehetett, a megváltozott időérzéknek köszönhetően. Amint magamhoz tértem az érzelem hullámokból, már nem fogtam az arcát, nem igazán tudtam a szavaira figyelni, így azokra nem is tudtam visszaemlékezni, csak a sajnálómra, és az érintésére. A felhozott család témára, én csak a fejemet csóváltam, de ezt érthette a korábbi kijelentésére is. - Nem kell sajnálnod, sem bocsánatot kérned, nem szabad benntartani az érzéseket, megbetegítenek, vagy ami rosszabb, elfordítanak a világtól, s önmagunktól, bátyámmal is ez történt – meséltem neki, miközben arra gondoltam, hogy a bátyám megrögzötten ki akarja magát képezni boszorkány vadásznak, de valamiért nem akartam, s nem tudtam foglalkozni ezzel. Lévén távol él tőlünk, így nem árthat Shaynak, és családjának, akik valószínűleg szintén boszorkányok. Elmélkedés közben hallottam a szőke angyalom ismertetőjét a családjáról, a hallottakra elmosolyodtam. - Sejtem milyen lehet, az enyém is kezd csonkává válni. Emlékszek pár történetre, hogyan dőlt össze a rokonaink családja. Valamiért ez már százötven éve mindig megtörténik, a miénk bírta a legtovább. Mindez, számítana a legkevésbé, de történnek olyan dolgok a testvéreimmel, ami méreg, megmérgezi őket, és az életüket, legszívesebben elszöknék veled örökre, egy másik országba, hogy ne láthassam, mivé válnak a családtagjaim – mondtam baljósan szomorúan, de mosolyogni is mosolyogtam hozzá. A mondatok után, ha mellettem ül a padon, akkor megfogom a kezeit, ha nem fogtam már azóta, hogy ő megfogta az enyémet, s ezt mondom: - Én mindössze egy dolog hiányzik, az pedig a mosolyod, ami beragyogja sötét napjaimat. A kacajodat, ami egy csodálatos színfónia az én átlagos színdarabbonban – bókoltam neki, de én komolyan is gondoltam. Igazából azért nem adtam fel vele kapcsolatban a nyomulást, mert úgy érzem csak ő az egyedüli boldogságom az életemben, olyannyira, hogy nem érdekelt, hogy ha magasabb helyről repít ki az ablakon, akkor belehalok. Megannyi kérdésem volt, de jelenleg még várok a kérdéseimmel.
Nem kizárt, hogy nem volt helyes az, hogy engedtem neki, de valahogy egy pillanatra mégis azt kívántam, hogy bár csak sose érne véget az a pillanat. Abban a pár másodpercben képes voltam újra hinni a jóban, a boldogságban, mint egykoron és pár pillanat erejéig legalább újra csak egy átlagos lánynak éreztem magam. Idővel viszont minden tovareppent és újra csak azt éreztem, ahogyan a bennem tomboló érzések és káosz egyre inkább maga alá kezd temetni. - Mégis néha egyszerűbb magunkban tartani, mint kimondani őket. Amíg nem mondjuk ki addig talán kicsit hiszünk abban, hogy az nem lehet valóság. – elmélkedtem kicsit hangosan, de közben nem néztem rá. Csak a távolba révedtem, mintha valami túlzottan is magára vonta a figyelmemet, pedig szó se volt erről. Túl sok minden lappangott belül, de még se tudtam szavakba önteni, mintha egyszerűen csak féltem volna szavakká formálni a gondolataimat és érzéseimet. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim közül, viszont mielőtt bármit is mondhatnék, azelőtt a szavak a torkomon akadnak arra, amit mond. Meglepetten pillantok rá, hiszen erre azért nem számítottam. Amikor most ő fogja meg a kezemet, akkor összerezdülök, mintha csak megijedtem volna és talán így is van. Több évszázadnyi élet járt már ki nekem, de mégis aprónak éreztem hirtelen magam a világmindenségben, mint aki semmit se tud. Hamarosan pedig bókjának köszönhetően egy kisebb pír szökik az arcomra, amit sietve próbálok a hajam takarásába rejteni. - Marlon, ez nem ilyen egyszerű. Hidd el, okom van távol tartani magam tőled, még akkor is, ha nem mindig egyszerű. – pillantok rá komolyan, hiszen tényleg meg volt rá a saját mentségem, vagy inkább csak a saját lelkemet akartam volna megnyugtatni ezzel? – Fogalmam sincs, hogy mit érezhetsz amiatt, ami a családoddal történik, hiszen sose volt igazán családom. Az apámat sose ismertem, ahogyan megannyi hazugság övezte eddig életem során a családom kilétét, így az se kizárt, hogy részben megértem, hogy milyen érzés néha túlzottan is egyedül érezni magad egy viharban. – bukott ki belőlem, mielőtt még lakatot tehettem volna a számra. Ha pedig engedte, akkor a fejemet a vállára hajtottam, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, pedig nem volt az. – Ha tehetnéd, akkor hova mennél? – kíváncsiskodtam tovább, mielőtt még esetleg olyanról szólom el magam, amiről nagyon nem kellene.
Az elhangzottak megérintették a Shay-t, s igyekezett vigasztalni. Ugyan továbbra is hitetget az igazáról, a tettei azt súgják, hogy az ok amiért korábban távol maradt tőlem, kezd elmosódni, de erről nem kívántam figyelmeztetni. Hisz ő maga is tudja, s küzd ellene, én pedig nem kívántam küzdeni. Mellette vagyok, távol az iskolától, távol a családtól, távol az úgymond barátaimtól. Per pillanat, itt és most, nem kívántam mást, csak nyugalmat, és békét, Shay társaságában. Miközben nem érdekel, hogy boszorkány, és milyen veszélyes lehet rám vagy másokra nézve. Nem sokat várok az élettől, s az utóbbi hónapokban azt érzem mintha egy ketyegő óra lennék, ami megszabott ideig tud csak működni, sőt, kicsit korábban áll le mint kellene. Mindenesetre, amíg élek, addig szeretnék boldogan. Máskor meg tettetem, hogy jól vagyok, örülök ennek-annak, miközben sokszor mélabút érzek, amit számomra Shay, az angyalom jelenti, még ha magáról mást is hisz, nekem angyal.
Végighallgattam a véleményét, miközben az érzelmek, s érzések átjártak, rövid válaszok adtam. Hisz rám helyezte a fejét, aminek következtében a szívem zakatolni kezdett, és átélem a pillanatnyi békét, s örömöt. Ha a jobb oldalamon van Shay, akkor a bal kezemmel átkarolom, miután rám döntötte a fejét. - Értem, nem is kell belegondolni, jobb elfeledni, én mindig arra vágyok, elfeledni milyen volt amikor minden összetartott, hogy ne fájjon annyira a mostani helyzet – válaszoltam a család témára, de pillanatnyilag nem gondoltam komolyan, hisz más érzésekre összpontosítottam, s jelenleg úgy tűnt ezek nem is fontosak nekem. Utána megkérdezte, ha tehetném hova mennék, erre hosszasan hümmögtem egyet, majd pedig válaszoltam: - Elsősorban magammal vinnélek, éés Európába. Talán Írországba, ott el lehet veszni a csodálatos tájakban. Vagy Olaszországba, ahol minden nap egy pikáns, s romantikus pillanat lenne, már ha ezek érdekelnek – mondtam nevetve, de az nem tartott sokáig, mert újfent elkomolyodtam, s olyat jelentettem ki ami számomra a legfontosabb: - Hálás vagyok neked, drága Shay, a mai pillanatokért, sokat jelentenek nekem, és bárcsak örökké tartana ez a pillanat – öntötte ki szívemet, miközben becsuktam a szemem, és lassan kezdtem el lélegezni, várva arra, hogy az idő megálljon örökre.
Az élet ösvényei sose voltak egyszerűek, ahogyan a sokszor jónak hitt dolgok valójában nem is voltak jók. Sokszor pont az ellen küzdünk, ami vigaszt, boldogságot vagy éppen reményt hozhatna az életünkbe. És számomra ilyen volt Marlon is. Volt valami megfoghatatlan, ami az első perctől kezdve húzott felé, de ennek ellenére is igyekeztem a lehető legtávolabb maradni. Mintha csak semmilyen érzés nem létezne, de a jól felépített fal kezdett leomlani. Egyszerűen minden próbálkozás hiába való volt, mert apró tettek vagy éppen szavak könnyedén elárultak. Máskor talán elfutottam volna, de most nem akartam. A téli szellő könnyedén járt körbe minket, de még ez se érdekelt. Ennek ellenére és a városzajától is eltekintve hirtelen úgy éreztem, hogy kisebb boldogság telepedett rám. Az ölelése egyszerre volt megnyugtató és magával ragadó. - De ha nem emlékeznél arra, akkor nem is létezne remény, hogy egyszer még hasonlóban lehet részed, nem? – kicsit talán a korábbi szavaimat cáfoltam meg, de a remény szerintem az egyik legerősebb érzés. Az sok mindenre képes és még akár életeket is menthet. Ha már nem remélünk semmit se, akkor igazán már nem is élünk. Mosolyogva hallgattam a válaszát, hogy merre is menne, vagy éppen miként vinne magával engem is. - Mind a kettő egészen csábítónak hat, de direkt nem könnyíted meg a dolgom igaz? – emeltem fel a fejemet és mosolyogva pillantottam rá. Kicsit még a vállánál fogva meg is löktem, hiszen a célzása eléggé egyértelmű volt és tényleg ezek után még nehezebb volt megtartani azt a bizonyos két lépés távolságot, amit kellene. – Még a végén megrontasz! – fűztem hozzá egy kisebb nevetés keretében, hiszen érezhette, hogy csak viccelek a romantikus pillanatokra adott válaszommal. - Nem tarthat semmi se örökké, de egyszer talán még lehet ennél szebbek is a pillanatok. – ki nem mondott reménysugár volt a szavaimban, hogy idővel nem kizárt, hogy képes leszek őt közel engedni. Annyira, amennyire csak lehetséges, de ma még nem menne. Szerintem az elmúlt időszakhoz képest ez is haladás volt. - Valaha valamelyik országban jártál már? – csatoltam vissza a korábban mondottakra, hiszen kíváncsiságom eléggé nagy volt, meg legalább addigra se magamról kellett beszélni. – Festeni is szoktál, igaz? – ezt igazából csak hallottam és lehet nem is igaz. Ha viszont igaz volt, akkor nem kérdés, hogy művészlélek, ami egyáltalán nem baj, de így talán nem meglepő, hogy azon mesés vidékek vonzzák őt.
Kicsit ellentmondásba ütközött a vélekedése a reményről, de nem kívántam emlékeztetni rá. - Jelenleg zavaró, de később lehet, jól jön majd az emlék, öregkoromra – válaszoltam neki, s reméltem megélem, nem miatta, hanem a bátyám romboló intézkedései miatt. Gondolok egy szituációra, ha kifejleszti a boszorkány kereső érzékét, akkor ide fogja elvezetni, s ha kell megvédem Shay-t. Viszont ha nem így akkor az újonnan elkezdett önpusztító viselkedésem veszi el az életemet, olyan harminc év múlva, becslésem szerint. Jó tisztában lenni a lehetőségekkel, de az anyám szerint ez már beteges, ahogy a dolgokhoz állok. Persze ő nem tud semmit, a Shay kilétéről kapcsolatban. Pszichiáterem szerint pedig, a kialakult depresszió miatt gondolok a halálomra, vagy csak a baleset miatt? Rájöttem, mennyire törékeny az emberi élet? Vagy a menekülési vágy egy aspektusaként hozom fel a halálomat, mint témát. Shay megérezte a viccelődést a romantikus témát illetően, amire válaszul elsőként nevettem egyet. - Ha van rá mód, akkor remélem is – válaszoltam a megrontás témára. Utána elhintett egy reménysugarat. Megvallom őszintén, már egy ideje elhinti nekem, valószínűleg tudtán kívül, reakcióikkal, amik méz cseppekként hatottak egy keserű teába, ami egy idő múlva édessé válik. Ennek okán nem lepődtem meg azon, amit mondott. - Tudom Shay, tudom, nem élünk örökké ( hazudtam ), ezért amíg élünk, addig örüljünk a pillanatnak, még ha nem is tartanak sokáig, én ebben hiszek – vallottam be neki a gondolataimat a jelenlegi életről. - Nem jártam azokban az országokban, azt hiszem, ha mégis akkor kiskoromban – válaszoltam elgondolkozva, de a válaszból is kiderült, hogy bizonytalan vagyok, én sem értettem miért. Mintha ott, azokon a helyeken éltem volna egy teljes emberöltőt, de tudom, hogy még csak éppen csak felnőtt korú vagyok. Utána kibújt a szög a szákjából, egy kérdés amire még én sem álltam készen, már-már ijesztőnek véltem a témát: - Nos, ez egy eléggé furcsa szituáció, ugyanis miután… miután találkoztam veled azóta tudok szépen festeni, arcképeket, tájakat, mintha mindig is ezt csináltam volna. Miközben köztudottan esetlen rajzoló, és festő hírében álltam – vallottam be neki kissé zavartan, mert én sem értettem hogyan. Az viszont nem mondtam el neki, hogy van három arckép festésem róla. Ami három különböző érzelmet tükrözz, s nagyon részletes, már-már fényképnek tűnik. Én sose tőle voltam megijedve, inkább magamtól. Lehet közrejátszható az adottságomnak, s ez egyfajta ráhangolódás a boszorkányra, Shaylee-re akit szeretek. Igyekeztem gyorsan kiverni a fejemből, s végre én tettem fel neki kérdést, valamiért nem akarta engedni, hogy feltegyek neki, szeret titkolózni, gondolom. - Neked pedig mi az ami nagyon jól megy, s milyen dolgokat szeretsz? Parkon, és Cukrászdán kívül – tettem hozzá gyorsan, vidáman, miközben ránéztem mosolyogva.
- Reméljük, hogy nem csak akkor, hiszen eleve még messze vagy attól, hogy őszbe boruljon a hajad, vagy éppen bottal járj. – pillantottam rá egy biztató mosollyal az arcomon. Fogalmam sem volt arról, hogy számomra létezik-e még öregkor, hogy valakinek az oldalán tényleg boldog lehetek, vagyis sejtettem, hogy mellette az lehetnék, de abban már egyáltalán nem voltam biztos, hogy ő tényleg az lehetne és nem csak ábránd a részéről. Szerettem volna hinni abban, amiben ő tudott, de valahogy sose ment igazán hosszú időre. Lehet később ez is változni fog, de most még nem láttam napfényt a hatalmas feketefelhők között. Jó volt hallani a nevetését, ahogyan kicsit kikapcsolódni is. Igyekeztem teljesen jó érezni magam, de ez se ment olyan könnyedén. Talán az elmúlt évtizedek alatt kicsit én is megkeseredtem, vagy mi is lenne a jó szó rá. - Meglátjuk, ha egyszer úgy alakul, akkor is ezt fogod mondani. – hangom játékosan csendült. Majd pedig továbbra is a tájat figyeltem, az embereket, ha éppen nem őt fürkésztem a pillantásommal. A telefon a zsebemben rezegni kezdett, majd a jól ismert dallam is felcsendült, de még se törődtem vele. Biztos voltam abban, hogy a barátaim azok, hiszen még se mentem be végül. - Lehet, hogy nekem is eszerint kellene élnem, de még se olyan egyszerű mindig hagyni, hogy a boldog percek az életünk részesei legyenek. – voltam már boldog, de a boldog pillanatok valahogy mostanában túl hamar elillantak. Szerettem volna hagyni, hogy újra jókedv, boldogság az életem részese legyen, mégse ment olyan könnyedén. Még akkor se, ha most is egyre inkább jobban éreztem magam a társaságában. - De mégis valami miatt úgy érzed, hogy vonzanak, igaz? – utaltam itt az említett országokra. Ismertem ezt az érzést. Sok helyen megfordultam már, de mégis voltak olyan nem ismert tájak, amiket szívesen megnéztem volna, mintha vonzottak volna. Láttam rajta, hogy zavarban van és kicsit rosszul is éreztem magam azért, hogy én hoztam ilyen helyzetbe. Lehet nem kellett volna felhoznom. - Akkor azt hiszem kijelenthetem, hogy az életem során én is valakinek a múzsája lettem. Egyszer szívesen megnézném őket, ha szabad. – pillantottam rá komolyan, ugyanakkor mosollyal az arcomon. Nagyon is érdekelt, hogy milyen képeket festhetett, illetve ő miként ábrázolta a világot, hiszen minden festő kicsit magából is csempészik a műveibe. A kérdésére megköszörültem a torkomat. - Szeretek olvasni, megismerni a különféle kultúrákat és régebben sokat rajzoltam. Néha az képes volt megnyugtatni, vagy ha éppen rossz kedvem volt, akkor csak kisebb mosolyt csalni az arcomra. – vallottam be alig hallhatóan, hiszen kicsit zavarba jöttem, majd a kabátot jobban összefogtam magamon.
Shay vigasztalása jól jött, emlékeztet rá, hogy most nem kellene borúsnak lennem, főleg amikor mellettem van. Türelmesen végighallgattam a mondandóit, kérdéseit, s utána a magam tempójában reagáltam rájuk. - Igazad van, és bocsáss meg, hogy ilyen lehangolt lettem, miközben örülök jelenlétednek – köszöntem meg a segítségét, s megsimogattam a jobb kezemmel az arcát, utána megint a kezét fogtam. - Ha összevetem Amerikával, akkor nem vonzanak jobban, mint ahol lakom. Mondjuk inkább úgy, hogy más körülmények, más élet vonz, s azt gondolom, jobban menne távol ettől az országtól – válaszoltam neki boldogan, hátam mögé tudva a borúlátást. - Nekem valahogy többnek tűnik, mint múzsai ráhatás, de ha szeretnéd, megmutathatom őket. Hiába voltam testileg sérült, amint lábra tudtam állni, máris neki álltam festeni, és tíz nagy képet festettem eddig – meséltem neki vegyes érzelmekkel, utána az eget kezdtem el nézni. Láthatóan zavarba jött attól, hogy elmesélte mi okozott neki boldogságot. Számomra ez egy kicsit megdöbbentőnek hatott. Miért lenne baj, ha valami örömet okoz neki? Vagy megint csak a távolság tartás miatt? Ne tudjam, meg mivel kedveskedhetek neki? Őt figyelve elmosolyodtam, majd válaszra méltattam a hallottakat: - Érdekes dolgokat szeretsz, örülök neki, mikor rajzoltál utoljára? – tettem fel a lehet kicsit kínos kérdést számára. Mégis kíváncsi voltam, mert többnyire szomorúságot láttam rajta, ami elejétől kezdve zavart. Engem mindig felvillanyozott, amikor nevetni, vagy mosolyogni láttam, mintha csak akkor tudna megtelni élettel valami. - Nem gondolkoztál még el azon, hogy ha tehetnéd, nem e kötöznél el valahová egyedül? – tértem vissza a korábbi témára, már sokkal jobb kedvel.
- Nem kell bocsánatot kérned, nem történt semmi se. Mindenkivel megesik, hogy egy-egy emléknek köszönhetően kicsit borongósabb lesz a hangulata. – nem gondoltam azt, hogy ez baj lenne. Inkább csak rá akartam világítani arra, hogy az élet kicsit szép is. Oké, teljesen ebben még magam sem hittem, de ha már neki legalább jókedve lesz tőle, akkor már megérte kimondanom azt, amit gondolok. Gyengéd érintése meglepett, ugyanakkor nem húzódtam el, kicsit hagyni akartam azt is, hogy nekem is jusson a jóból, engedni az érzéseimnek, mintha nem két lábon járó veszély lennék. - Ez érdekesen hangzik, mintha csak valami új esélyt látnál abban, ha elköltözhetnél egy teljesen ismeretlen helyre. Szerintem ez nem is elképzelhetetlen. – csillant fel picit a szemem, hiszen tényleg jó lenne egyszer mindent elölről kezdeni. Átlagosnak lenni és nem megfelelni mindig mindenkinek. - Miket szoktál festeni? Tájakat, vagy éppen az érzéseidet, netán portrékat? – faggatóztam tovább kicsit kíváncsian, hiszen nem gondoltam azt, hogy többről lenne szó. – Hmm, lehet igazad van és én valami fura oknál fogva valami fura varázslattal hintettelek. – nevettem el magam, hiszen normális esetben ez teljesen abszurd lenne, arról meg fogalmam sem volt, hogy ő tudja mi vagyok vagy éppen mit tettem vele az akaratom ellenére is. Játékosan még kicsit a homlokát meg is böktem és úgy tettem, mintha éppen varázsolni próbálnék, pedig nem így volt. - Hmm, már idejét se tudom. Túl régóta, talán még tavaly valamikor, de valahogy sose éreztem azt, hogy mostanában menne. – rántottam meg a vállaimat könnyedén, majd a kezemet óvatosan elhúztam, ha még mindig fogta és az ölembe ejtettem őket. A kérdése eléggé meglepett és ez könnyedén jelent meg most az arcomon. - Néha megfordult a fejemben, de azt is tudom, hogy örökre nem tűnhetnék el. Anya megtalálna, és nem hiszem, hogy túl békés lenne a hangulata, amikor ez bekövetkezik, így jobb az alvó oroszlánt nem piszkálni. Neked? – dobtam vissza a labdát, hogy ő most egyből képes lenne-e megtenni. Azt tudom, hogy egyszer elmenne külföldre is akár, de ha azt mondanám, hogy most pakoljon össze és menjünk, akkor megtenné? Nem bánná a döntését egy cseppet se?
Shay első kettő válaszára helyesléssel válaszoltam. Azokat követően a festményeimről kérdezett, aminek megválaszolásával kicsit bajban voltam, mert én magam sem tudtam igazán az igazságot. - Nagyon jó kérdés, olyan mintha elöntene az ihlet, és csak közvetítő lennék, lejönnek a képek. Tájak, és személyi portrék, különféle érzésekkel – válaszoltam kicsit zavartan, mert még nem tudtam kiismerni a dolgot. Talán az apám többet tudna mondani, mert úgy tűnik ő összerakott mindent. Mégsem szólt egy szót sem, csak sugdolózott nagymamámmal rólam, és azok a szemek, amikkel rám néz, amikor festek, vagy amikor felkelek reggel. Határozottan tud valamit, ami megrémíti, és amit feltétlenül el akar titkolni előlem. A nagymamám viszont nyugodt, rá nem ül ki semmi olyasmi, ami az édesapámra. Talán majd őt kellene megkérdeznem a témáról, ha képes leszek feldolgozni, ám jelenleg túl soknak tűnik még a jelen állapot is. Röpke gondolataimat lecsitította a viccelődése, s a nevetése, ami rám is átragadt, és én is elkezdtem nevetni. - Meglehet – reagáltam a viccelődésre nevetve. Utána válaszolt a rajzos kérdésemre, amiből kiderült, hogy már eléggé régóta nem rajzolt. Valami miatt a lehangoltságot választotta, és nem volt késztetése arra, hogy valami olyasmivel kösse le magát, ami örömet okozna neki? Nem agyalhatok ezen egyfolytában, ezért inkább másra figyeltem. Már azért is megrázta a vállait, és a kezeit is elhúzta tőlem. - Kár, pedig ami örömet okoz azt nem szabad elhanyagolni – osztottam meg vele véleményemet. Végül talán a legfontosabb témára került a sor, a költözésre. - Értelek, én viszont nem vagyok ennyire tekintettel a családra, hisz ők sincsenek rám. Idő kérdése mikor költözök el. Menekülés vagy nem, Európában többre viszem, mint festő, de nem ez a fő indoka, amikor kiutaznék, az igazi indokokat már elmondtam neked. Amikor az itteni tanulmányaim véget érnek, akkor költöznék ki, ha nem változni a mostani helyzet – válaszoltam neki kicsit komoran, de többnyire boldogan, a remény érzése miatt. Talán túl korán osztottam ezt meg vele, de tudnia kell. Nem akarom becsapni, tudnia kell erről az eshetőségről is.
Érdeklődve hallgatom azt, amit mond. Mindig is jobban szerettem inkább másokat hallgatni, mintsem magamról beszélni és szerencsére Marlon még válaszol is a kérdéseimre. Az megint máskérdés, hogy mennyire egyszerű ez neki, de szerencsére neki könnyebben megy, mint nekem menne. Legalábbis szemmel láthatóan. – Ezek szerint akkor igazából csak úgy látsz dolgokat és lefested azokat? Akár még olyan tájat is, amit sose láttál valójában, vagy éppen személyt? – pillantottam rá kicsit kérdőn, hiszen nem tudtam másképpen értelmezni a szavait. Ez egyszerre volt fura, ugyanakkor annyira még se. Pontosan tudtam, hogy a világ tele van nem szokványos dolgokkal és nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne. Talán a művészek mind így működnek. – Lehet, hogy ezt hívják őstehetségnek, akik akár még a sajátfantáziájuk világát is képesek lefesteni. Sose gondoltál még arra, hogy valahol kiállítsd a műveidet? – igaz, még nem láttam azt, hogy miként fest, vagy miket alkot, de nem hiszem, hogy ne állnák meg a helyüket. Az eddig hallottak alapján nagyon is a szívével fesd, az pedig sose gond. Sőt, akkor tud igazán szépeket alkotni az ember. Idővel kicsit én is beavatom a saját kis világomba, igaz, nem annyira, mint ő engem, de most ennyire futja. Nem tudok sose könnyedén senkit se közel engedni. Ahhoz már túl sok borzalmat láttam és túl sokszor éreztem már a veszteség fájdalmát. Illetve még ott van az is, hogy jelenleg túl nagy a káosz az életemben és így még inkább óva intenék mindenkit magamtól. - Valóban, de néha az élet közbeszól, és nem mindig tehetjük azt, ami boldoggá tesz minket. Ha meg is próbáljuk, akkor úgyis az életszeszélyes szellője közbe fog szólni és örökké se futhatunk el, nem igaz? – pillantottam rá kicsit kérdőn, miközben a kezemet a zsebembe csúsztattam a hideg elől. Lesütöttem a szemeimet, miközben hallgattam őt és ismét kicsit önzőnek éreztem magam, hogy a saját kis drámáimmal voltam elfoglalva ahelyett, miközben másnak is megvan a saját problémája. – Tudod, nem mindig úgy van, ahogyan mi gondoljuk. Nem lehet az, hogy a családod csak valamitől megszeretne védeni és azért érzed úgy, hogy nem szeretnek vagy éppen nem tőrödnek veled. Persze, a testvéreidnek is megvan a saját élete, de nem tudom elhinni azt, hogy egy anya vagy éppen apa ne szeresse a gyermekét. – kicsit magam ellen is beszéltem, hiszen én se tudtam megbocsájtani jelenleg még teljesen Miának, de igyekeztem. És továbbra is úgy gondoltam, hogy a szülői szívben lakozik a legnagyobb szeretet. – Ezek szerint akkor továbbra is festészettel szeretnéd keresni majd a kenyered? – mármint a jövőre értettem, de biztos voltam abban, hogy érteni fogja így is a kérdésemet.
Úgy éreztem Shay mintha kezdene megsejteni valamit, az én hibámból. Túl sok részlet csúszott ki a számom. Így tehát azon kell lennem, hogy váltsunk témát, vagy ami jobb, másfajta köntöst adjak neki. - Oh, ilyesmikre nem is gondoltam, a képeim csak azt tükrözik, amit láttam, vagy ami megfogott, lehet félreérthető voltam, bocsáss meg nekem – szabadkoztam, és egyben hazudtam neki újfent, mintha ilyesmi teljesen természetes lenne. Viszont nem hazudhatok örökké. Minél többet hazudok neki annál nagyobb kár fog érni, ha egyszer kitudódik. Mindenesetre azon leszek, hogy eltüntessem azokat a képeket, amik különféle dolgokat jósoltattak.
Az őstehetség kifejezésre felnevettem, mintha vicces lenne. - Kedves tőled, még ha így is van, a te szádból hallom ezt először, otthon hallgatózok, ha tudok, mert… már tudod miért, sokan máshogy vélekednek a „tehetségemről”, de ez már nem számít – vallottam be neki mosolyogva, s ténylegesen nem tettetve azt, hogy nem zavar. Hisz elmondtam neki, és olyan érzés járt át utána, mintha ezáltal az elmondott bajok semmivé válnának, azért mert ő van, jelenlétével segít. - Igazat megvallva, amíg itt vagy mellettem addig nem érdekel a menekülés, sőt, szerintem sokat köszönhetek neked, amiért a problémáinkról beszültünk, valamiért azt érzem, ezek semmivé váltak, azért mert vagy, azért mert végighallgattál, figyelmesen, igyekszel támpontokat adni, amikor még a sulinál én adtam neked – emlékeztettem nevetve, miközben a nevetés után mosollyal az arcomon a szemébe néztem boldogan. Nem akartam többet tenni, az tolakodó lenne, és nem sietek sehová, majd ha készen áll a kapcsolatra, további jelét adja majd, és ettől lesz még szebb az egész. Mindezek után még egy biztató monológgal erősítette a boldogságomat. - Valahogy úgy érzem mindig is így van, pontosan ezért reagálnak úgy ahogy. Pontosan azért titkolóznak meg szeretnek, köszönöm, hogy megértetted velem – reagáltam az elhangozottakra, miközben az eget kémleltem. Becsuktam a szemem, és egy mély lélegzettel beszívtam a friss, már-már a hidegtől csípős levegőt. Közben az emberek jöttek mentek, vagy éppenséggel végezték a dolgukat. Még csak most vettem róluk tudomást, pontosan ez adta meg a jelet arra, hogy megkérdezzem őt a másik útvonalról: - Szívesen válaszolok a kérdésedre, de mit szólnál hozzá, ha a Cukrászdában tenném, egy finom süti mellett, hmm? – kérdeztem izgatottan, saját magamon nevetve, miközben felpattanva a padról, élettől, és vidámságtól telve hajoltam le az arca felé, mint egy csintalan gyerek, mint aki valami büntetésre váró dologgal hencegne. Ha elfogadja a felkérést, akkor elindulok Shaylee-vel együtt a korábban említett cukrászdába. Viszont ha nem akkor inkább hozzá alkalmazkodok.
// Nem lehet mindig jó sorom //
// Már kezdek alkalmazkodni a kódolás terén viszont én inkább maradok a sima szövegnél, maradiként. //
Most se túlzottan sokat gondolkodtam azon, hogy mit is mondjak vagy éppen milyen köntösbe csomagoljam. Egyszerűen csak mondtam, ami eszembe jutott, de meg se fordult a fejemben hirtelen, hogy badarságot mondanék, vagy éppen mennyi igazság rejtőzhet a szavaimban. Nem vettem kézpénznek, meg ha nem rólam volt szó, akkor annyira óvatosnak se kellett lennem. - Ohh, jesszusom tiszta idióta vagyok. – szólaltam meg sietve, amikor meghallottam a pontosítását. – Nem is értem, hogy mi ütött belém. Talán egy hollywoody filmben megállná a helyét, de amúgy? Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért zöldségeket beszélek. – nevettem el magam kicsit zavaromban, hiszen most így belegondolva tényleg nagy ostobaságok hagyták el az ajkaimat. Nem is értem, hogy miként nem tudtam lakatot tenni a számra. Kész csoda, hogy nem gondol teljesen dilisnek ezek után. „Ezt remekül megcsináltad Shaylee!” – ostoroztam magam kicsit. Csak egy aprót bólintok, amikor a művészetről mond, de most nem felelek egyből. Inkább megválogatom a szavaimat, mielőtt még azt gondolná, hogy elmentek otthonról. - A legtöbb művészt nem értették meg életük során. Sokan a halállukkor váltak igazán ismerté, vagy valamilyen őrültség után, ha jól rémlik művészettörténelemből is. Így szerintem nincs miért aggódnod. Meg a művésze élete mindig is hányatott és nehéz volt, így szerintem ne aggódj amiatt, hogy mások mit gondolnak. Ha te szereted, akkor alkoss és csak ez számít. – villantottam egy barátságos mosolyt, hiszen tényleg így gondoltam. Bár a halálát nem kívántam és reméltem, hogy nem érti félre. Én inkább csak kicsit fel akartam vidítani, hogy még nincs semmi se veszve. Alkosson, és egyszer majd elismerik, ha nem is ebben az életben akkor talán egy másikban. A jövő örökre kiszámíthatatlan marad. Szavai nagyon is jól estek, a mosoly könnyedén bujkált továbbra is az arcomon. Egy pillanatra még a tekintetemet is lesütöttem. – Ha így folytatod, akkor már nem fogom tudni a hidegre fogni a pirospozsgás arcomat. – cukkoltam őt kicsit, majd játékosan meglöktem őt a vállaimmal. – Bármikor, örülök annak, ha tudok segíteni. Néha egyszerűbb másokat felvidítani, vagy éppen segíteni nekik, mint a saját démonainkkal megküzdeni. – vallottam be, de valahogy mindig is így voltam összerakva. Szerettem másokon segíteni és utána jöhettek a saját bajaim. Ritka volt az, amikor én kerültem előtérbe és nem mások. A pillantását pedig könnyedén viszonoztam boldog arckifejezéssel és mosollyal az arcomon. Hamarosan pedig máris teljesen más irányba tereli a beszélgetést. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, majd óvatosan eltűrtem arcába logó haját és kíváncsian fürkésztem őt. – Benne vagyok, úgyis kezdtem már kicsit átfagyni. – majd sietve nyomtam egy puszit az arcára, hogy utána felpattanjak és elinduljak a cukrászda felé. Ha esetleg a tettem pár pillanatra kizökkentette őt, akkor pár lépés után bevártam. – Kezdtem aggódni, hogy esetleg odafagytál időközben. – cukkoltam őt kicsit utóbbi esetben. Magam sem tudom, hogy miért tettem, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem.
|| Ohh csak nyugodtan, nem a kód a lényeg, hanem az írás. Ami viszont remekül megy. Nagyon szeretem, ahogyan hozod őt! És ismételten elnézésedet kérem, hogy ennyit késtem. Igyekszem gyorsabb lenni, csak néha kicsit összejönnek a dolgok.
Nem vártam el Wandától, hogy akármelyikünk pártjára is álljon. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, ő nem ilyen. De én is vagyok olyan, amilyen, én pedig kimondom azt, amit gondolok, akármennyire is tetszik ez a másiknak. Ő is jól tudja, és lehet ezt még értékeli is bennem, hogy nem szarakodok, és kenterfalazok, hanem megmondom a magamét, ha bajom van. Na, most már az apja is tudja, hogy milyen könnyedén meg tud eredni a nyelvem. Pláne, ha valaki fenyeget. Utálom, ha fenyegetnek, és nem érdekel, hogy ki csinálja. Egy hozzá hasonló ügyvéd, vagy akárki más. Karba tett kézzel hallgatom Galen kiosztását, és csak diszkréten vágom hozzá az arcokat. A munkám az életem… remek, kár hogy ez nem így van. Ha akarnám, nyugodtan abbahagyhatnám a dolgozást, rengeteg félretett pénzem van, amiből jó ideig meg tudnék élni. Mármint évekig. Ahogy telik-múlik az idő, csak hümmögök egyetértően – nyilván nem komolyan -, és hallgatom a magyarázását. A nagy bölcs, aki olyan sok mindent átélt, és ilyen csodás tanácsokat tud osztogatni. Mindegy is, felesleges vele foglalkozni. Csak remélni tudtam, hogy nem sokáig fogja még itt rontani a levegőt, mert már tényleg kezdem unni az ittlétét. Unott fejjel hallgatom a búcsúzkodó szavait, aztán pedig sóhajtok, mikor végre elmegy. Nem kell a kellőnél tovább hallgatnom a szövegelését. Mikor már elég távol van, akkor füttyentek egyet Lilahnak, és leguggolok hozzá, hogy megsimogassam őt. - Ellenérv, hogy hazamenj, és inkább hozzám gyere: nálam friss kaja is van. Izé… lesz. Tudod, hogy jól főzök. Nézek fel Wandára egy féloldalas mosollyal, miközben Lilah buksiját simogatom. Kisebb idő után viszont már felállok. - Akarsz még sétálni? Biccentek magam mögé, ha pedig rábólint, akkor már nyúlok is a kezéért, hogy megfogjam azt, és már indulhatunk is útnak, Lilahval az oldalunkon. - Nem hiszem, hogy bejöttem az apósnak. De jól van ez így, ő sem szimpatikus számomra. Ami szerintem elég hamar nyilvánvalóvá vált számodra is. Örülnék, ha nem kezdene bele most ő is a kioktatásomba, hogy minek vagyok ilyen gyerekes, meg mit tudom én. Nem mintha magamra venném, egyszerűen csak nem akarom apjától-lányától ugyanazt hallani. Pláne ismerve az ő történetüket – akármennyire felszínesen is.
Egyáltalán nem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni és igazán nem is tudtam, hogy mit kellene még mondanom. Nem akartam kettőjük között dönteni, de legalább kicsit megemberelhették volna magukat és megpróbálhattak volna felnőtt módra is beszélni. Ha bárki kérdezné, akkor meg nem mondanám, hogy melyik az érettebb és nem is akarok erről nyilatkozni. Szerintem arra könnyedén rájöhettek, hogy nem éppen örülök annak, ami zajlik. Legszívesebben otthagytam volna őket és oldják meg, ahogyan akarják. Ugyanakkor igazán jó érzés volt, ahogyan apa kifejezte azt, hogy mennyire is fontos vagyok számára és nem hagyná, hogy bárki is bántson. De ez se változtatott a hangulatomon. Könnyedén öleltem meg apát, amikor a búcsúra fogta, még akkor is, ha nem éppen a legjobb a viszonyunk, de mégis csak az apám. És vannak olyan dolgok, amikért örökre hálás leszek, akkor is, ha sose fogom kimondani. Figyelem, ahogyan Lilaht odahívja és egy aprót sóhajtok. - Tudom, hogy remekül főzöl és aranyos, ahogyan csábítani próbálsz. – felelek kisebb habozás után, majd apa távolodó alakját figyelem. Mintha valami nem lenne rendben, vagy magam sem tudom. - Inkább nem, ha nem baj. – feleltem kurtán, hiszen nem volt éppen a legjobb a hangulatom. Valahogy nem ilyen találkozásra számítottam. Nem várom el, hogy imádják egymást, de azért reménykedtem abban, hogy kicsit barátságosabb lesz a hangulat. Cole újabb szavai rángatnak ki a gondolataim közül, miközben továbbra is csak állok ott, mint akinek gyökeret eresztett a lába. - Fogalmam sincs, hogy mit kellene erre mondanom. Nem értem, hogy miért kell ennyire utálnotok magatok. Bár van egy olyan érzésem, hogy igazán te se erőltetted meg magad, hogy kicsit másabb legyen a helyzet. – picit talán durcás volt a hangom, majd sóhajtottam egyet és közelebb létem hozzá. – Szeretlek, ő meg az apám, de nem akarok köztetek dönteni, se azt, hogy állandóan csatázzatok. – egy apró csókot nyomtam a kedvesem ajkára. – Apa után megyek, este meg majd átmegyek hozzád, ha így jó. Légy addig is jó, ha nem túl nagy kérés. – arcomon ismét mosoly ült, hogy egy búcsú nyomjak az ajkára és apa után rohanjak, hiszen úgyis régen beszéltünk már és túl sok titkom volt előtte. Egy kis kettesben töltött perc nem hiszem, hogy gondot okozna.
Tárom szét a karjaimat egy kisebb vállrendítéssel, mikor azt mondja, inkább kihagyná a sétát. Nem hittem volna, hogy ennyire le fogja lombozni ez a találka. Kicsit érzem magam csak szarul, de közben továbbra is úgy vagyok vele, hogy nem fogom magam visszafogni egy ilyen nagyképű ember előtt, mint az apja. A hozzá hasonlóakat helyre kell tenni, hátha visszavesznek az arcukból. Lényegtelen… én nem fogok odamenni hozzá, hogy bocsánatot kérjek, vagy valami ilyesmi. Mikor összefutottam vele először, akkor is csak tettem a munkámat. Akkor még visszafogtam magam, mert a kapitányságon nem akartam perpatvart csapni ország-világ előtt, de itt nem fogom. Tudja csak meg, hogy mit gondolok róla, meg a kis fenyegetéseiről. Ha meg lépne is valamit az ügyben, amiket mondott… nos, megvan, hogy ki járna rosszabbul, és az a valaki nem én vagyok. - Tudod, Wanda… utálom, ha valaki fenyeget. És utálom a nagyképű embereket. Apád mindkét pontban passzol ezekre a leírásokra. Ez van, ezen nem fogok tudni változtatni. Azért sem maradtam csöndben, hogy nehogy azt higgye, hogy majd én be fogok neki hódolni, meg majd meghunyászkodva fogom élni az életünket Wandával. Nem, közelről sincs így. Wanda is nemsokára már 21 lesz, és szerintem úgy éljük az életünket, ahogy akarjuk. Egy alkalomról nem tudok az eddigi néhány hónap együttlét után, amikor megbántottam volna őt, vagy bármi kárt okoztam volna benne. Vagyis volt, de az meg egy teljes félreértés volt, amit ő reagált túl, de ezt hamar tisztáztuk. Egy kicsit feljebb szökken a szemem, mikor kimondja azt a szeretlek szót. Nem hallottam még, hogy ezt mondja, és szerintem ő sincs teljesen tisztában azzal, hogy ezt most tényleg kimondta. - A csatározások elkerüléséhez csak annyi kell, hogy visszavegyen az arcából. Amit tudjuk, hogy nem fog megtörténni. Csak bólintok arra, amit búcsúzóul mond, és akármennyire sem tetszik, ennek nem adom jelét. Figyelem, ahogy elsétál, aztán egy kis idő múltán Lilah-hoz fordulok. Leguggolok hozzá, és mosolyogva megsimogatom a kobakját. - Ugye mennyivel kevesebb bajunk volt, míg csak kettesben voltunk?
Most se túlzottan sokat gondolkodtam azon, hogy mit is mondjak vagy éppen milyen köntösbe csomagoljam. Egyszerűen csak mondtam, ami eszembe jutott, de meg se fordult a fejemben hirtelen, hogy badarságot mondanék, vagy éppen mennyi igazság rejtőzhet a szavaimban. Nem vettem kézpénznek, meg ha nem rólam volt szó, akkor annyira óvatosnak se kellett lennem. - Ohh, jesszusom tiszta idióta vagyok. – szólaltam meg sietve, amikor meghallottam a pontosítását. – Nem is értem, hogy mi ütött belém. Talán egy hollywoody filmben megállná a helyét, de amúgy? Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért zöldségeket beszélek. – nevettem el magam kicsit zavaromban, hiszen most így belegondolva tényleg nagy ostobaságok hagyták el az ajkaimat. Nem is értem, hogy miként nem tudtam lakatot tenni a számra. Kész csoda, hogy nem gondol teljesen dilisnek ezek után. „Ezt remekül megcsináltad Shaylee!” – ostoroztam magam kicsit. Csak egy aprót bólintok, amikor a művészetről mond, de most nem felelek egyből. Inkább megválogatom a szavaimat, mielőtt még azt gondolná, hogy elmentek otthonról. - A legtöbb művészt nem értették meg életük során. Sokan a halállukkor váltak igazán ismerté, vagy valamilyen őrültség után, ha jól rémlik művészettörténelemből is. Így szerintem nincs miért aggódnod. Meg a művésze élete mindig is hányatott és nehéz volt, így szerintem ne aggódj amiatt, hogy mások mit gondolnak. Ha te szereted, akkor alkoss és csak ez számít. – villantottam egy barátságos mosolyt, hiszen tényleg így gondoltam. Bár a halálát nem kívántam és reméltem, hogy nem érti félre. Én inkább csak kicsit fel akartam vidítani, hogy még nincs semmi se veszve. Alkosson, és egyszer majd elismerik, ha nem is ebben az életben akkor talán egy másikban. A jövő örökre kiszámíthatatlan marad. Szavai nagyon is jól estek, a mosoly könnyedén bujkált továbbra is az arcomon. Egy pillanatra még a tekintetemet is lesütöttem. – Ha így folytatod, akkor már nem fogom tudni a hidegre fogni a pirospozsgás arcomat. – cukkoltam őt kicsit, majd játékosan meglöktem őt a vállaimmal. – Bármikor, örülök annak, ha tudok segíteni. Néha egyszerűbb másokat felvidítani, vagy éppen segíteni nekik, mint a saját démonainkkal megküzdeni. – vallottam be, de valahogy mindig is így voltam összerakva. Szerettem másokon segíteni és utána jöhettek a saját bajaim. Ritka volt az, amikor én kerültem előtérbe és nem mások. A pillantását pedig könnyedén viszonoztam boldog arckifejezéssel és mosollyal az arcomon. Hamarosan pedig máris teljesen más irányba tereli a beszélgetést. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, majd óvatosan eltűrtem arcába logó haját és kíváncsian fürkésztem őt. – Benne vagyok, úgyis kezdtem már kicsit átfagyni. – majd sietve nyomtam egy puszit az arcára, hogy utána felpattanjak és elinduljak a cukrászda felé. Ha esetleg a tettem pár pillanatra kizökkentette őt, akkor pár lépés után bevártam. – Kezdtem aggódni, hogy esetleg odafagytál időközben. – cukkoltam őt kicsit utóbbi esetben. Magam sem tudom, hogy miért tettem, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem.
Shaylee & Marlon
Úgy éreztem ő is kezd felszabadulni. Az egészben az a csoda, hogy korábban az iskolánál milyen volt a hangulata, arca. Lehet, észre sem veszi, vagy megbékélt azzal, hogy jól érzi magát. A válaszai megfontoltsággal volt teli, és ahogy előadta a dolgokat mutatkozott meg, hogy biztosan sokkal idősebb, mint ahány évesnek a teste látszik. Még csak most gondoltam bele, hogy neki milyen is lehet, de mindezen csak egy ideig agyaltam, hisz Shaylee elfogadta a további felkérést, és elindult a cukrászda felé, de előtte, adott nekem egy puszit. Lehet ez nem olyan nagydolog, mint amilyennek tűnik, de számomra tűz volt a hóban, mégis lefagytam, meg állt az idő, s úgy tűnt mintha két hétig ott álltam volna tétlenül, észbe kaptam és utána siettem, boldogan mosolyogva. - Egy pillanatra én is azt hittem – válaszoltam nevetve. – Tudod mindig örülök annak, ha boldognak látlak – vallottam be lágyan, miközben a cukrászda felé sétáltunk. - Amikor először megláttalak az iskolában, az-az érzés fogott el, hogy örömöt kell okoznom neked, láttam a szemeden, arcodon, járásodon, mintha régóta hiányozna neked valami, ami mások szerint a túléléshez kell. Tudod én nem túlélni akarnám az életet, hanem élni, élvezni, de már látom, hogy ez beteljesüljön egy darabig túlélnem kell, egy-kettő bizonyos életszakaszokat. Vannak olyanok, akiknek csak az életük vége felé van rá esélye, én nem akarok közéjük tartozni – meséltem neki érzéseimről, kíváncsian várva ő vajon mit gondol erről. Lehet csak egy gyerekes vágy, hiszen mire az ember harminc vagy negyven éves lesz, egy csomó teher, és haszontalan tanítások áldozatává válik, és elfeledi a régi vágyait, érzéseit, mert más foglalta el azok korábbi helyét a lényében. - Mit gondolsz erről Shaylee? – kérdeztem tőle amint úgy gondoltam elég gondolkozási időt hagytam neki.
// Következő állomás az Édes Álom Cukrászda.// // Elnézést, amiért eddig húztam a választ. Nem igazán voltam írásra alkalmas, sem erre a szerepre, s mint olvastad a sorokat, most sem igazán vagyok megint benne. Bocsi. //
A fene se gondolta, hogy egy ilyen kisvárosban egymást érik a rendezvények. Az itteniek mindig találnak valami okot az ünneplésre, ha pedig épp nincs semmi, akkor az sem állítja meg őket. Nem vagyok tisztában azzal, hogy éppen mit ünnepelnek, de a helyiekkel együtt én is a parkban sétálgatok, reménykedve abban, hogy engem is magával ragad ez a hangulat. Vattacukor már akadt is a kezembe, azt falatozva sétálok fel-alá, ismerős arcok után kutatva. Amik egyébként nincsenek, de ez már mellékes. Valamiért azt hiszem, hogyha szembe jönnének velem a vér szerinti szüleim, akkor fel is ismerném őket. Jó ezzel áltatni magamat, mert tulajdonképpen ez nem így van. Sőt, inkább biztosra veszem, hogy nem ismerném meg őket. De honnan is tudhatnám, hogy ők azok? Soha, egyetlen képet sem láttam róluk, ráadásul tíz hónapos voltam, mikor elvittek tőlük, ami annyit tesz, hogy még csak nem is emlékszem rájuk. Fintorogva egyet az ócskábbnál ócskább vásári játékokra nézve, úgy döntök, ideje felhúzni a nyúlcipőt és hazamenni az otthonom békés melegébe. Hirtelen fordulok meg, körbe sem nézve, ebből pedig az következik, hogy annak rendje és módja szerint a vattacukrot egy férfi mellkasába nyomom. Már meg sem lepődök rajta egyébként... mintha ez a nyamvadt város az összes szerencsétlenségét az én nyakamba zúdítaná. Soha nem voltam egy peches fajta, de mióta ide költöztem, Murphy csúnya tréfát űzött velem. - Bocsásson meg, nem akartam... - szabadkozom gyorsan és igyekszem eltávolítani a férfi felsőjéről az odaragadt vattacukor foszlányokat. - Vattacukrot esetleg? - nyújtom felé az édességet, nem mintha egy felnőtt férfit könnyedén le lehetne kenyerezni ezzel, de azért egy próbát igazán megér a mutatvány. - Vagy meghívhatom bármire, kárpótlás gyanánt? Tényleg nagyon sajnálom. - lesütöm a szemeimet, próbálok őszinte megbánást tanúsítani, de nem megy teljesen, mivel alig pár méterre tőlünk valaki állandóan sikongat a céllövöldénél. - Esküszöm, nem vagyok ennyire szerencsétlen, csak ez a város ezt hozza ki belőlem. - talán nem épp jó ötlet egy helybélinek ecsetelni, mennyire a rossz oldalamat hozza elő belőlem a szeretett otthona. De talán nem is veszi annyira a szívére a dolgot. Mindenesetre türelmesen várom, hogy megtudjam, mit szeretne a kedves idegen kárpótlásul, addig viszont maradok a névtelen új lakó, aki életében először merészkedett ilyen vásárba. Már ha egyáltalán ennek az egész őrületnek az a neve.
|| bocsi, hogy késett és hogy rövid lett! || ® || Inspirate by ®
Mire hazaértem már csak hűlt helyét találtam neki. Össze-vissza keresgéltem a házban, részben bepánikolva, részben pedig örömtelin. Mert hát lássuk be, az egyik opció, hogy sikerült a visszafordítás és magához tért. De sok minden más is történhetett. Elrabolták többek között. De túlságosan úrrá lett rajtam a magatehetetlenség, hogy kellett néhány perc, mire rájöttem, mivel is lenne a legegyszerűbb megtalálnom őt. Ahol pihent már egy ideje, ott maradt pár hajszála, amit felhasználva pontosan meg tudtam határozni a hollétét. Nélküle is képes lettem volna, de csak nagyjábóli közelségre. Ez jelenthet 500 méteres kört, de 5 kilométereset is. Nem akartam kockáztatni, hogy túl messze jut, vagy jutnak. Feltételezve a legjobbat is történhetnek olyan dolgok, mint hogy egy kocsi elé véletlenül kilép. Lássuk be, nem ismeri a jelzőtáblák, útburkolati jelek és számos másik dolog jelentését. Lényegében semmit sem ismer ebből a világból. És ez rettentő veszélyes. Nem hagyhatom, hogy amint újra sikerült életet lehelni belé – átvitt értelemben -, máris újra kómában találja magát. Vagy rosszabb. Egy-két percet vett igénybe ez a művelet, aztán már meg is lett a helye. Időközben persze már útnak is indultam, és kocsiba beszállva furikáztam végig az utakat, keresve őt. Mikor pedig megláttam teljesen összezavarodottan sétálni és ide-oda tekintgetni, kiszálltam a járműből és úgy tértem át a járda azon részére. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy szerencsére nem elrabolták, illetve hogy semmi baja. Viszont a problémák is felvetik magukat, de mindezekkel foglalkozzunk később. Előbb jó lenne azt tudni, mire emlékszik – már ha egyáltalán valamire. A zebra túloldalán épp látom, hogy már villog a lámpa és mindjárt átvált tilosra. Ő viszont nem ismeri ennek a jelentését értelemszerűen és menne tovább. Ekkor viszont meggyorsítom lépteimet, és mielőtt egy kocsi nagy dudálás közepette elgázolná őt, vállánál fogva húzom vissza a nőt, elkerülve a komolyabb balesetet. Eddig szerencséje volt, de ez a kocsi az életben nem tudott volna megállni. Ekkora ütközés pedig könnyen végzetes lehetett volna. Persze nem túl erősen rántottam vissza, így meg tudott maradni a lábán. Ruháját tekintve sem lehet különösebben kényelmetlen a történet, csak szokatlan. Egyik boszorkány ismerősöm, akit még régen ismertem meg segített gondját viselni neki, a számomra kényelmetlenebb dolgokkal is ő foglalkozott. Ilyen volt például, amikor nem felügyelni kellett, hanem valami alapvető tisztálkodást elvégezni. Esetenként rejtegetni. Méretben hasonló cipőben járnak, így hát adott neki egy egyszerű rövid ujjú melegítőt és egy térdnadrágot. Mégiscsak nyár van már és sosem zártuk ki a lehetőségét, hogy magához tér. Viszont cipőt feleslegesen nem akartunk rá adni. Nos, nincs is rajta… - Nincs semmi baj, megesik a legjobbakkal is, hogy elnézik a lámpát – szólalok meg végül az egész műveletet követően.
Kezdőlap
//
viszont én inkább maradok a sima szövegnél, maradiként. //
És ismételten elnézésedet kérem, hogy ennyit késtem. Igyekszem gyorsabb lenni, csak néha kicsit összejönnek a dolgok. 
