Nem értettem semmit se, egyszerűen fel nem foghattam, hogy miként is keveredtem ide, vagy hol vagyok. Ismeretlen volt a fal, a ház, vagy minek is kellene hívni. Elég hamar megtaláltam a kivezető utat, miközben a fejem még mindig zengett. Túl sok mindent nem értettem, de leginkább az zavart, hogy szinte semmire se emlékeztem. Próbáltam összerakni a képeket, hogy mi is történhetett, de alig sikerült bármi kapaszkodót találnom. A lábaim vittek előre, nem túlzottan zavart, hogy a lábamon nincs lábbeli, hiszen az korábban is megesett. Erre határozottan emlékeztem, de ennek az épületnek és kertnek egyetlen egy részlete se volt ismerős, ez pedig még nagyobb félelemmel töltött el. Naiv voltam, hogy azt hittem ennél nagyobb sok nem érhet.
Kezdjük ott, hogy nem értettem a rajtam lévő ruhákat se, vagy ki tudja, hogy minek is hívják ezeket. Hiányzott a valódi ruhám, azok az anyagok, de bármennyire is kerestem nem leltem. Hosszú hajam szabadon lógott most is, mint mindig is. Még egy részlet. Minden rendben lesz, csak meg kell nyugodnom és akkor összeáll a kép, de hiába reménykedtem ebben percekig újra megint semmi se jutott eszembe, ami erre magyarázatott adhatna.
A lépteim viszont tovább vittek az ismeretlenbe. Furcsán néztem az emberekre, hiszen mi történt itt? Miért viselik ezeket a bizarr ruhákat? Hova sietnek ennyire? S mi az, amit a fülükhöz tartanak? Miért ordítanak velük. S ezek… hova tűntek a lovaskocsik, vagy bármi, ami  arra emlékeztetne, amiben éltem? A riadtság alattomosan kúszott fel a gerincem vonalán, hogy aztán megbénítson. A lábaim a földbe gyökerezett, az emberek nekem jöttek, majdnem fellöktek, valami fura nyelven beszéltek hozzám. Ismerős volt, de mégis annyira másabb. Talán angol lenne? Nem tudom. Alig hallhatóan csendült franciául a hangom, de mintha csak azt értem volna el, hogy még furábban nézzenek rám. Hangzavar csapta meg a fülemet, mire riadtan kezdtem el hátrálni és legszívesebben máris futottam volna el.
Túlzottan idegen volt minden és egyre inkább félni kezdtem, hogy mi ez a hely. Hol vagyok? Mi történt velem és miért nem emlékszem semmire se? Könnyedén mentem volna tovább, amikor valami fura zaj kelt életre, meg mintha valaki ordibált volna, mire riadtan rezdültem össze, de aztán egyszer csak valaki elkapott és kicsit magával rántott. Nem értettem semmit se. Félve néztem fel a férfira, majd automatikusan rántottam el a karomat, hogy szabadulni tudjak.
- Lámpát? – kérdeztem vissza úgy, mint aki nem érti azt, amit a másik mondott és csak papagáj módjára ismételné a másikat. – Az mi? Mi ez a hely? Túl zajos, el kell mennem innen. Nem maradhatok. – hadartam sietve, miközben az előttem állót fürkésztem, mintha ismerős lenne, de mégse. Nem tudtam, hogy hova is kellene tennem őt. Kezem remegett, ahogyan felemeltem és arcára siklott, mint aki valami ismerős dolog után kutatna, de egyelőre nem találtam.
- Ki vagy? És mit keresek itt? – ha pedig magával akart vinni, akkor egyelőre biztosan, hogy ellenállásba ütközött, hiszen őt se ismertem. Igazából senkit és semmit se ismertem. Olyan volt, mint egy rossz álom, emiatt pedig motyogni kezdtem orrom alatt, hogy fel kell ébrednem és akkor minden jobb lesz. Ez csak valami fura és bizarr álom lehet, semmi több. Lehunytam a szemem, majd kinyitottam, de még mindig ezt a fura világot láttam hiába ismételten meg többször is a dolgot.

Még magamat is megleptem kicsit, hogy egyből franciául szóltam hozzá és nem angolul, amit már több évtizede használok. Régóta Amerikában élek már, aligha emlékszem az évszámra, mikor ideköltöztünk – mert hát hoznom kellett magammal nyilvánvalóan, az volt még egy kellemes mulatság elintézni -, szóval az angol is anyanyelvi szinten megy már. De franciákkal voltak üzleteim, mikor üzletemberként dolgoztam, az pedig az ezt megelőző szakmám volt igazság szerint és örömmel-büszkén jelentem ki, hogy még nem rozsdásodtam be. Mégiscsak az anyanyelvemről van szó.
Nem lepődtem meg azon, hogy elrántotta magát tőlem. Teljesen normális reakció ezek után. Tisztában vagyok ugyan azzal, hogy nem tudja, mi az a lámpa, mik azok a személyigépjárművek és még számos ilyen kérdésre nem tudna választ adni jelen pillanatban, de próbálok úgy tenni, mintha csak egy segítőkész járókelő lennék. Nem tudhatom, hogy felismer-e engem, hogy kérdőre von-e és nem akarom azt se, hogy teljesen idiótának nézzen engem mindazok után, amiket mondhatnék neki most. Valószínűleg nem is lenne képes teljes mértékben felfogni vagy elfogadni azt, hogy minden ember, akit ismert, akit szeretett, és azokat is, akiket ki nem állhatott már javarészt halottak. Én is egy ilyen kivételt képezek.
Ezért is húzom fel a szemöldököm és kicsit húzódok hátra, mikor az arcomon simít végig a kezével. Mi a francot csinál ez a nő – gondolnám magamban másik esetben, és igazából még valamelyest most is ezen agyalok. Ha felismert volna, kétlem, hogy ennyivel lenne letudva az újbóli viszontlátás.
- Danténak hívnak. Dante Kaplan. És nem tudom, miről beszélsz, de elég zavartnak látszol. Gyere, ülj le valahova. Ott van akár egy park is – biccentek fejemmel az egyik irányba, ami nekem szemben van jelenleg – vagy akár a kávézóba is, és hátha tudok segíteni. Orvos vagyok, szóval nem kell aggódnod. De először is vegyél néhány mély levegőt és próbálj megnyugodni. Minden rendben lesz – próbálom nyugtatni a lehető legkedvesebb és selymesebb hangommal. Régen képes voltam a néhai indulatkitöréseit ezzel csillapítani valamelyest, ki tudja megvan-e még a varázsom. Majd lepillantok a lábára. – Látom nincs rajtad cipő. A park lehet mégis jobb lenne, az füves és nem a beton nyomná ki a talpaidat – ajánlom fel mellékesen, látva a lába mezítelenségét. Ami nekem is köszönhető, aláírom.

Keresnék valami ismerőst, valami olyat, ami arra emlékeztet még, amire emlékszem, de nem találok semmi olyat se. A fák legalább hasonlóak, még ha másabb fajták is, mint amik körbevették a palotát. Hol van… Caa…. nem tudom, nem rémlik a neve, de még az arcának a vonásai se. A fejembe éles fájdalom hasít bele, ahogyan még inkább emlékezni próbálok. Sietve kapok a halántékomhoz egy kisebb nyöszörgés közepette, ahogyan előre görnyedek. Pokolian fáj a fejem, a testem is beleremeg, ha megpróbálna hozzám érni, akkor kisebb sikoly keretébe hátrálok meg. Nem ismerem őt és nem tudom mit akar. Főleg azok után, hogy miként hátrált meg az érintésemtől.
Hallom, amit mond, de még a neve se cseng ismerősen. Miért kellene bíznom benne? Mi van akkor, ha ő tehet arról, hogy ebben a pokolba kerültem, vagyis rémálomba? Nem akarok itt lenni, arra a világra vágyom, amit ismertem. Ez idegen és rémisztő. Mik ezek a vasládák? Ezek a hangok és miért néznek így rám az emberek? Egyáltalán mik ezek a ruhák rajtam? Hol van a régi és a nyakláncom? Hol a nyakláncom?
- Kávézó? – nézek rá érthetetlenül, mert fogalmam sincs, hogy miről beszél. Mi ez a szó és mit takar? Biztosan semmi jót. – Jól vagyok, nincs szükségem orvosra. Én csak fel akarok ébredni ebből a rémálomból. Ez nem az én világom, én nem ebben éltem. Haza akarok menni. – az sokkal csendesebb volt és még békésebbnek is tűnik ennyi után is. Még akkor is, ha megannyi cselszövény és gyilkosság történt abban a világban is, az ármányokról meg ne is beszéljünk. Bezárt madár voltam részben azon a helyen, de most mégis úgy éreztem, hogy az a hely megvédhetne ettől.
- Ne gyere közelebb! – emeltem fel a kezemet, miközben riadtan néztem körbe újra, amikor belém jött megint valaki, ahogyan az utcát részben elállva beszélgettünk. Fájt, ahogyan belém jött, a lábam megremegett, a fejem újra hasogatni kezdett, mintha az emlékek ellen dolgozna az elmém, ugyanakkor mégis értük. Mintha akarna is adni egy-két emléket, de valójában is az elmém. – Calum… - csak ennyi hagyta el az ajkaimat, mielőtt elájultam volna rövid időre a fájdalomnak köszönhetően. Na, meg elég sokáig nem is használtam a lábaimat se, meg nem járkáltam, így eléggé gyenge volt jelenleg a szervezetem is és akkor csapjuk mellé azt a sokkot, ami fogadott az ébredésem pillanatától kezdve.

Jó néhány porcikám súgja azt már most, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, hogy ennyire próbálom tettetni magamat. Főként, ha hamar visszatérnek az emlékei rólam is, és hogy mik történtek. Mai napig nem értem, mit keresett ott, és miért pont abban az időben, de erre aligha fog már fény derülni. Addig legalábbis nem, míg vissza nem nyeri az emlékezetét. Szóval egyszerre akarom is, hogy így legyen, másrészről pedig hogy minél később. De ha az utóbbiról van szó, akkor remélhetőleg tudni fogom azt is bizonyítani addig, hogy továbbra is megbízhat bennem. Annyi biztos, hogy ha most letámadnám minden infóval, az hihetetlenül nagy felfordulást okozna. És elég szenvedés neki már az is, hogy egy teljesen másik korban ébredt.
Nem tudok mit felelni arra, amit mond, akármennyire is akarnék. Látom rajta, hogy milyen sokkos ez az állapot és hogy nehezebb dolgot nem is kérhettem volna, minthogy nyugodjon meg. Pedig muszáj lesz neki, mert ez így nem folytatódhat sokáig, hisz akkor hamar kárt fog tenni magában.
Felcsattanásán hátrébb hőkölök egy pillanatra, és néhány pillanat múlva pedig láthatóan teljesen elgyengül és ha nem lettem volna ott, össze is esik. Elhagy a szája egy nevet, amit már túl régen hallottam. Körülbelül abban az időben utoljára, amikor ez a baleset megtörtént. A király elleni merényletet nem tudtam megakadályozni, hiszen inkább vele akartam foglalkozni, helyrehozni egy olyan hibát, ami egy roppant kellemetlen incidens következménye volt. Helyett eltűntem az országból is, és máshol próbáltam megoldást találni. Nem sok sikerrel, mint ahogy az látható. Egészen eddig.
- Nincs semmi baj, csak új neki ez a hely még, és a betegségeket sem viseli rosszul – mondom az egyik járókelőnek, aki segíteni készülne. Na igen, ilyenre sem számíthattam volna akkoriban, mikor születtem. Sőt, esélyesen még mehettem volna a bitóra, amiért egyáltalán csak hozzáértem. Szép idők...
A park felé veszem az irányt, tartva végig őt, ott pedig leültetem egy padra. Hozok egy kis vizet is, amit lerakok magunk elé, meg egy szendvicset is veszek. Remélhetőleg nem fogja teljes mértékben folytatni az előbbit, hanem kicsit nyugodtabb próbál lenni. Én pedig addig várok, míg fel nem ébred. Kezemben ott forgatom a telefont, mert gondolkoztam hogy fel kellene hívni drága barátosnémat, de erre ráérek még később is. Először jó lenne ezt az egészet most lerendezni valahogy.
Amint látom, hogy ébredezik, hozzá is szólok. - Figyelj, van egy sejtésem, mi is történhetett veled, de ha továbbra sem tudsz megnyugodni, akkor elmondani sem tudom – mondom neki ezt, mikor már látom, hogy kicsit jobban magához tért.

Mielőtt a sötétség elnyelt volna egy név még eszembe jutott és azt hiszem, hogy még ki is mondtam, de azt nem tudtam volna megmondani hirtelen, hogy miként is nézett ki az illető, vagy miért fogott el vegyesérzelem a névhallatán. Mintha egyszerre rettegnék és menedéket is lelnék eme név mögött, vagy éppen keserűség és árulás érzése kelne életre a biztonság és a védelmezés mellett. Kettőség, amivel nem tudok mit kezdeni, de nem is kell, mert a sötétség elnyel és menedéket nyújt számomra. Ha jól láttam az évet, akkor túl sok esett ki. 200 év, nem csoda, hogy a testem is gyenge, hogy fáj minden porcikám és akkor még ott van az elmémben létező gát is, amit próbálok áttörni, de egyelőre nem ment, csak még fáradtabbá és gyengévé tett.
Madarak csiripelése az, amire elsőre felfigyelek. Végre egy ismerős dallam, de aztán szép lassan a zajos város, vagy mi ez a hely hangjai is megcsapják a fülemet. Kiabálás, fura hang, amit már hallottam, amikor azok a vasszerek majdnem egymásba mentek hang hallatszodik, mire riadtan pillantok körbe. Szememet bántja a fény, de aztán szép lassan megszokom és sikerül felmérnem azt is, hogy újra itt van, de most mellettem ül. Riadtan nézek a férfira, mert még mindig nem tudom, hogy ki ő és mit is akar tőlem. Hogy talált meg és miért nem emlékszem rá?
- Miért kéne megbíznom benned? – tettem fel a kérdést gyanakodva, majd elhúztam a számat keserűen. – Akikben bíztam, esélyesen ők is elárultak. – hangom komolyan csendült, pedig biztosra se vettem volna. Egyszerűen csak a névnek köszönhetően életre kelt érzésekből próbáltam építkezni.
- Mi ez a hely? S te ki vagy? – tettem fel a kérdést újra, mert egyszer utóbbit már feltettem. Mondott egy nevet, de nem csendült ismerősen. – Hogy lehetsz orvos? Az én világomban ti nem lehettetek még azok. – nem rasszizmus volt ez a részemről, inkább csak pusztatényt közöltem vele. Ajkaimat közben újra és újra benedvesítettem az ajkaimmal, hiszen úgy éreztem kiszáradok. Nagyon szomjas voltam, de azt se tudtam, hogy itt mit lehet inni vagy van-e egyáltalán víz.
- A kezed… - ugrott be, de ha ő se ismert – amire kicsi esélyt láttam, mert egy idegennek miért akart volna segíteni? – akkor tudnia kellett, hogy tündér vagyok. Az érintés pedig segíthet, talán áttörhet gátakat. – Honnan ismersz? – jött az újabb kérdés, miközben kinyújtottam a kezemet, hogy gyerünk, fogja meg. Ha azt szeretné, hogy higgyek benne, akkor adjon esélyt annak, hogy talán ez segíthet, de nem voltam biztos, hogy ekkora kihagyást követően sikerülhet. Sok energiát emészt fel a tündérek képessége is, én pedig pont ennek hiányában voltam jelenleg is.

Belegondolni sem tudok, milyen lehet ez a hirtelen változás a számára. Én belenőttem ezekbe, láttam, hogy az óriási számítógépekből miként váltak apró notebookok, vagy a kezdeti kocsik teljesítménye ma már mennyire az egekben van – ha csak átvitt értelemben is. De még sorolhatnám az elmúlt 200 év innovációit, aligha tudnék egyhamar megállni. És ezek azok, amik nekem már mindennaposak. Valószínűleg ő már most többet tudna mondani, amit egész egyszerűen nem ért, képtelen felfogni, hogy mik ezek.
Felhúzom a szemöldököm a kérdésén. Veszek egy mély levegőt és sóhajtva kifújom, majd fel is állok és zsebre dugom a kezeimet. – Nem kell megbíznod bennem. Segíteni szeretnék, ennyiről van szó. Ha elhiszed, úgy van, ha nem, akkor nem – ezzel jelenleg nem tudok mit tenni. Ha pedig mégis csak úgy a semmibe eltűnne, elmenekülne, az ellen is csak úgy tudnék tenni, ha valami varázslatot teszek rá, vagy kicsit erőszakosabb leszek – de nem szándékom ezt tenni, amíg nem szükséges. Ha más nem, inkább csak figyelem őt a távolból.
- Mystic Falls, Amerika. Én pedig már elmondtam, hogy ki vagyok – önmagam ismétlése pedig továbbra sem a kedvenc időtöltésem. Következő szavain megint az előbbi tettemet ismétlem meg; felhúzom a szemöldökömet. Tudom, hogyan érti, de jól is meg tudom játszani magam – muszáj volt eltanulnom ezt is, ha túl akartam élni. Főként azokban a nehéz időkben. Nincs már bennem az az igazmondási vágy, mint régebben… sem volt. Nem igazán verte ezt belém senki, a túlélési ösztön pedig mindenkiben munkálkodik valahogyan. Nekem ez kellett, hogy eljuthassak idáig. Bánom-e? Aligha. – Ezt inkább úgy veszem, mintha nem hallottam volna – felelem neki félig-meddig hűvösen. Sokáig kellett eltűrnöm a rasszizmust, sőt még manapság is, és ugyan már megszoktam, továbbra sincs a kedvenceim között. Szerintem nem kell magyarázni, hogy miért.
Kérdő tekintetem nem tűnik el akkor sem, mikor a kezemet említi, és azt, hogy felém nyújtja az övét. – Te mi a fenét csinálsz? – kérdezek rá, közben a tenyerei felé biccentve, továbbra is zsebre dugott kézzel. – Honnan ismerlek? Az utca sarkáról, ahol majdnem kiléptél egy kocsi elé. Plusz előtte franciául motyogtál valamit, így gondoltam nem is kezdek bele angolul kommunikálni. És hogy miért segítettem? Mert ilyen ember vagyok, segítek, akinek tudok – válaszolom meg a kérdései nagyját egy rövid monológ alatt. Tetszik-e neki, vagy sem, az már az ő dolga.

- Az emberek nem nagyon szoktak segíteni önzetlenül. Főleg akkor nem, ha nem is ismerik a másikat. -  felelem komoran, mert ez tapasztalat. Erre tisztán emlékszem, hogy régebben is ritkaság volt az, amikor az önzetlenség túlzott szerepet kapott volna. A beszéde meg. Nos, mondjuk azt, hogy nem győzött meg. Ennél még az én időmben is jobb védőbeszédeket mondtak, igaz, akkor sokszor az volt a tét, hogy az illető feje a nyakán marad-e, vagy nem. Fura belegondolni, hogy milyen jelentéktelennek tűnő dolgokra emlékszem, de a lényegre nem. Arra, ami segíthetne be se ugrik.
- Persze, és hinnem is kellene neked. A férfiak talán mit sem változtak, lehet ugyanolyan gyarlók maradtak, mint hajdanán voltak. – emelem rá az íriszeimet. Magabiztosan csendül a hangom, de feleannyira se voltam az. Minden szokatlan zajra képes voltam összerezdülni, vagy ijedten kémlelni a környezetünket. Miért kellett ennyire megváltoznia mindennek? 200 év… túl hosszú idő, főleg emlékek nélkül. Netán én követtem el valamit, ami miatt így kell megbűnhődnöm, vagy másról lenne szó? Az árulás szele engem is elért azért, mert a király segítője voltam?
- Nem ismersz, de mégis tudod, hogy mi történt velem? Ez csak nekem tűnik furának? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, miután visszaejtettem a kezemet, mert nem fogadta el. Vagy túl jó színész, vagy hazugabb, mint elsőpillantásra hinné az ember. Magam sem tudtam, hogy melyik a lehetséges, de volt egy olyan sejtésem, ha mesélni is kezdene, akkor se lennék előrébb. El akarok innen menni. Ez a zaj…megérintettem a halántékomat is, ahogyan a fejem újra hasogatni kezdett. Túl intenzív volt ez az új világ és én túl gyenge, meg elveszett ahhoz, hogy könnyedén el tudjak fogadni bármit is.
- Franciául, valóban, de nem hiszem, hogy mai világból való lennél, hiszen esélyesen a nyelv, amit beszélek az is változott 200 év alatt. – pillantásomat övébe fúrtam, mert nagyon is érdekelt, hogy erre milyen magyarázattal szolgálna. Lehet elveszett voltam, de még az én világomban is változott mindig kicsit a nyelv, akkor 200 év alatt? És hiába franciául beszélek, attól még esélyesen sok mindent talán most se értenének meg belőle, mert olyan régiesen beszélem. – Szóval azt mondtad, hogy tudod mi történt, de még mindig nem meséltél semmit se. Mit kerestem a te házadban? – tipp volt, de mégis magabiztosan állítottam. Meg se mondaná az, aki nem ismer, hogy hazudok. Egész jól meg kellett tanulnom hazudni, vagy az én fejemet is elválasztották volna a nyakamtól. Kíváncsian fürkésztem őt, hogy erre mit is fog felelni, de mégse tetszett az, hogy így kell játszanom, hogy bármit is megtudjak és netán eszembe jussanak dolgok.

- Ezek szerint elég kevés embert ismerhetsz – felelem neki mosolyogva. Nyilván ő nem járt azokban a körökben, amikben én, így nem tudhatta, hogy mik is voltak egyes esetekben jellemzőek az embereknél az ő korában is. Ha nem is feltétlenül kedvesség játszott szerepet ezekben az esetekben, a lényegen nem változtatott, hogy képesek voltunk megsegíteni egymást, akkor főként, ha nem vették érte a fejünket, vagy megúszhattuk büntetlenül. Bajtársiasság, talán ez jobb szó rá. És most nem csak arra értem, amit én éltem meg rabszolgaként, hanem amit a király kémjeként láttam. Volt hogy figyelnem kellett az utcákat, és ha csak kis dologról volt szó, azt is jó volt látni. Persze akkoriban is sokan voltak, akik oda se mennének segíteni egy majdnem halálán lévő személyhez, most sincs ez másképpen, és még az ő korához mérten is jóval régebbi ez a tulajdonság: az emberi önzőség. De ez egyenesen hamis, hogy nem szoktak az emberek önzetlenül segíteni.
Következő szavaira csak sóhajtok egyet, de inkább nem felelek semmit. Mintha a falnak beszélnék, úgy érzem magam. Kezdem úgy érezni, hogy a memóriaproblémájára is kellene egy megoldást találnom. De jobb lenne, ha először a világot ismerné meg, mielőtt rá lenne zúdítva minden.
- Egy szóval sem mondtam, hogy tudom mi történt veled. Azt mondtam, hogy van egy sejtésem. A kettő távolról de még közelről sem ugyanaz – ez volt az a pont, amivel nem tudtam számolni, de egyáltalán. Hogy a viselkedése milyen lesz, mikor felébred. Így hát próbálom azt az énemet hozni, aki én magam is vagyok már hosszú ideje. Kedves, de a gyanúsítgatásra türelmetlen személyiség.
Halványan elnevetem magam azon, amit mond. – Változott, igen, de ez mindig így van. Viszont én Franciaországban születtem, az az anyanyelvem, muszáj volt megtanulnom pár dolgot a régebbi nyelvjárásokról is. Meg a kontextus is segít, amiben a szöveg van. Szóval ezért is bocsánat, ha egy-két dolgot esetleg félreértenék, vagy én mondanék olyasmit – olyan vészesen sokat mondjuk nem változott, mint azt gondolja. Ezért is hallhat tőlem máshogy egy-két dolgot, mert én ténylegesen a mai nyelvjárású franciát használom.
- Még mindig: nem azt mondom, hogy tudom, hanem hogy van egy sejtésem róla. És te mi a fenéről beszélsz? Mit kerestél volna az én házamban? – nézek rá teljesen értetlenül, mint aki azt sem tudja, miről van szó. Tudom ugyan, de a lényegen nem változtat, hogy már a feltételezés is elég fura a részéről. Semmi nem utalhatott arra, hogy az az én házam lenne, ennyire hülye azért nem vagyok, hogy a tényleges otthonomba költöztessem őt.

Percek múlásával egyre inkább kezdtem kényelmetlenül érezni magam. S míg ő azt állította, hogy segíteni szeretne, olykor olyan érzésem támadt, mintha inkább nem. Bármit mondtam, ami nem nyerte el a tetszését, akkor mintha majdnem meg akart volna enni. Fura érzés volt. A fejem is zsongott, olykor egy-egy foszlány derengeni látszott, de aztán semmi se történt. Nem lett élesebb az emlékkép, mintha csak már túlkésőn akartam volna eloltani az elmémben keletkező tüzet, ami minden emléket megperzselt és emiatt lenne az a tátongó sötétség.
- És honnan lenne sejtésed? – tettem fel a kérdést érdeklődve, hiszen ha egyszerű ember lenne, akkor inkább őrültnek kéne elkönyvelnie, nem? De ő inkább sejt valamit és elméletben segíteni szeretne nekem. Miért nincs egyetlen egy ismerős arc se? Miért nem érzem azt, hogy bárhol is menedéket lelhetnék, vagy képes lehetnék egyedül áttörni az elmémben létező falakat?
Csendesen hallgatom azt, amit mond és egészen logikusnak hat, de valahogy mégis azt nézem, hogy kicsit sántít a dolog.  Hogy valami nem stimmel és másképpen kellene lennie, de nem tudok rájönni, hogy miért érzem így. A képességemet meg nem tudom használni, nem engedte, inkább furán nézett rám, amitól még inkább elveszettnek érzem magam ebben a helyzetben. – Esélyesen nem a változások miatt nem érteném azt, amit mondasz, hanem azért, mert az én időmben még nem is létezett az. Mint amit korábban mondtál… - gondolkozok el rövid időre. – Kávézó. – jut eszembe, de lehet nem is így mondta, de talán érteni fogja. Fogalmam sincs, hogy ezt mit jelenthet, vagy miért is akart odamenni.
- Elmondod a sejtéted? – tettem fel a kérdést újra, amikor azt mondta, hogy továbbra se azt állítja, hogy tudja, de számomra talán ez is segítség lehetne. Amikor pedig újra megszólal és megint inkább azt érezteti velem, hogy hülye vagyok. Rossz dolgokat mondok, amit nem tudok elhinni, hiszen annyira a semmiből tűnt elő és mások inkább menekültek tőlem, míg ő nem. Ezt nem tudom az emberikedvesség számlájára írni, vagy mégis kéne. Akár a mondandó elején, közepén tartott, akkor zavarodottan pillantottam körbe. – Sajnálom, talán jobb, ha én most megyek. – ráztam meg a fejemet is. Sietve álltam fel, amibe kicsit beleszédültem, de sikerült talpon maradnom. Ha pedig nem akadályozott meg, akkor csak elindultam a nagyvilágba. Fogalmam sem volt, hogy merre mehetnék. Befordultam az egyik ház mellett is, mintha úgy elrejtőzhetnék, csak arra nem számítottam, hogy nem túlzottan kedves emberekkel fogom magam szembe találni. Olyanokkal, akiket nem hat meg a kérem és én nem akarok bajt. Ez legalább nem változott, hogy ocsmány népség még mindig létezik, akik nem félnek bántani másokat, életeket elvenni.

- Nos… sokat megéltem már, és ahogy mondtam, orvosként elég sok diagnózist kellett már felállítanom az évek során – még nem tudom, hogy csak ezt mondom el neki, vagy pedig a másik eshetőséget is, a természetfelettit. Okosan kell azt is tálalnom, mert a végén már én magam fogok belekavarodni a sok hantázásba, amit művelek. De egyelőre még kézben tartom a dolgokat, az a lényeg. Csak legyen ez így később is. Egy biztos: nem fogom hagyni, hogy egyedül kelljen ebben az újfajta világban vándorolnia. Ha kell, csak a távolból figyelem egy kis ideig, mielőtt újra egymásba botlanánk. Véletlenül. Lényeg a lényeg, nem tervezem magára hagyni a történtek ellenére sem. Ő viszont valószínűleg a háta közepére sem kívánna, ha emlékezne. Márpedig előbb-utóbb fog. A nevemet is valahogy sikerült elővarázsolnia valahogyan. Ez is elősegít a meghatározásában, hogy nem végleges amnéziája van, mert emlékszik dolgokra, csak azok nagyon a tudatalattijában vannak, túl mélyre eltemetve.
- Ó, igen. Nos, ez egy olyan hely, ahol… hát, nem igazán tudom túlmagyarázni. Egy hely, ahova az emberek beülnek beszélgetni, meginni egy kávét a nagy választékból – mondom el egész röviden. Nem nagyon tudom, mi mást lehetne még mondani erről, összességében ennyi a lényege a helynek.
- Nos… elég sok minden lehet. Elsősorban amnézia és zavarodottság, amire gondolok, lévén, hogy arról beszélsz, mi volt a „te idődben”, meg ilyesmik. Ez lehet balesettől, ahol a fejed így sérült meg. Ennyiről van szó – állítok fel neki egy nagyon alapvető diagnózist, próbálva úgy beszélni, hogy megértse ő is, nem használva olyan szavakat mint a kávézó. De látom rajta, tudom, hogy nem győztem meg egyáltalán. - Esetleg… nem, nem is tudom – motyogok magamban, elgondolkozva rövid időre. Mire viszont észbekapnék, már csak annyit hallok, hogy ő elindult, én pedig csak nézek utána. A vizet végül kibontom és belekortyolok egyet, majd a nagy távolból követem elindulok én is utána valamerre. De kis idő után elvesztem szemem elől, ennek meg aztán roppantmód örülök…
Végül tovább sétálgatva az utcákat hallom meg a hangját. Jesszusom, mibe került már? Gyors léptekkel haladok a hang irányába, majd befordulva az említett sarkon látom, ahogy három férfi készül ott valami nagyon rosszra. – Fiúk, hagyjátok békén a lányt! – szólok nekik teljesen nyugodt, de határozott hangon. – Nézzétek már, egy nigger! – szólal meg az egyik. Sóhajtva forgatom meg a szemeimet, és folytatom az utamat feléjük. Még nyögnek pár rasszista dolgot az orrom alá, de nem különösebben érdekel. Odaérve az egyik máris meglök, amitől kicsit megtántorodom. Újra megindulok felé, ekkor pedig behúz egyet nekem. Ha be akarnám mutatni a tehetségem, már mind a földön feküdne, de inkább beszedek még pár ütést, rúgást, és szépen lassan rendezem le őket.
Így is teszek. Kapok még két ütést, egyet az arcomba, egyet a gyomromba. Felkapok a földről egy szép termetes kavicsot, amivel arcon dobom a támadómat, és betalálom térdemmel a lábai közét, ami elég is neki, hogy félig eszméletét vesztve rogyjon a földre. Villan egy kés a nap fényében, és fél centin múlik, hogy el tudok tőle hajolni. Ahogy tudok, ellépek előle, de egy-két vágást így is bekapok. Közben a másik a hátam mögé settenkedett és lefogott. Na jó, nem teljesen hülyék ezek. Ráfogok a karjaira és elkezdek hátrálni, de nem szabadulok a fogásából. Láttam egy téglát a földön, és afelé próbáltam venni az irányt. Megbotlik benne, ránt magával, és úgy beveri a fejét, hogy hasonló módon ő is eszméletét veszti. Én feltápászkodom, és a vérszemet kapott férfi elől hátrálok pár lépést, majd megfordulva teszem fel egyik lábamat a falra, hogy onnan ellökve magamat felkapaszkodjak a vészlétrára, amire felhúzom magamat. Ez kibillenti őt és így rá tudok ugrani felülről, leterítve őt, és kezéből kiütöm a kést, amit én veszek magamhoz, majd feltápászkodok, magam előtt tartva a kést, felé mutatva kinyújtott karral. De végül csak rám támad, én pedig a karjába tudom csak szúrni a kést, de ez is elég arra, hogy utána kétszer igazán erősen arcon vágva a földre terítsem.
Ekkor kicsit fájdalmasan felnyögve rogyok le a térdeimre. Elég jól sikerült megjátszanom magam, hogy ennyire ki vagyok. Telefonomért nyúlok véres kezemmel és betelefonálom a segélyhívót, kérve mentőket és rendőröket is. Aztán a falnak dőlve sóhajtok fel, letépve a nyakkendőmet magamról, és az övemet is, a kellő helyeken pedig elszorítva a végtagomat, hogy ne vesszek túl sok vért. És megteszek minden tőlem telhetőt, amit orvosként tudni kell. Fáradtan lihegek, és igazából fogalmam sincs, hogy Laya még itt van-e, nem hibáztatnám, ha már rég elszaladt volna. De legalább biztonságban van.

- Amnézia… - gondolkoztam hangosan, hiszen részben tényleg így volt, de nem úgy, ahogyan ő gondolta. – Részben talán van, de tudom, hogy amiatt nem emlékeznék dolgokra, mint most se rémlik sok minden, viszont azt is tudom, hogy nem őrültem meg és tényleg egy másik világban éltem még. Nem ezt az évszámot írtuk. – mondtam komolyan, miközben őt fürkésztem. Nem akarom, hogy őrültnek gondoljon, mert erre határozottan emlékszem. Az se érdekel, ha netán emiatt eshet bajom, de jelenleg egyedül ebbe tudok kapaszkodni. A hosszabba magyarázatot meg meg se várom, hiszen mi értelme lenne? Semmi, nem sok, mert csak még inkább összezavarna. Nem akarok hinni neki teljesen, nem tudok. Egyedül ebbe tudok még kapaszkodni és lehet ez lesz a nyitja annak is, hogy emlékezzek.
Meneküléssel két gond is van, nem tudom, hogy hova menekülhetnék el, a másik pedig az, hogy rohadtul nem ismerem a világot. Még akkor se, ha éppen valami ismerősnek is tűnik. Másabb az öltözetük, tisztábbnak tűnnek, de pontosan ugyanazokra az  útonállókra hasonlítanak, akik az én időben is éltek. Nem féltek rabolni, netán ölni és nőket, gyermekeket bántalmazni, ha volt lehetőségük rá. Félelem ennek a felismerésnek köszönhetően még inkább átjár és uralja a mozdulataimat. Szinte már mozdulni se tudok, miközben ők egyre inkább közelebb érnek. El kéne futni, de nehéz úgy, hogy az ember lába gyökeret vert.
Szerencsére viszont akad megmentőm, de azt se értem, hogy miért segít még mindig. Amikor meghallom őt, akkor térek magamhoz és kapcsolok, hogy menekülni kéne. S már majdnem magára is hagynám ezen a helyen, de végül mégse tudom. Egyszerűen csak elbújok, hogy nehogy megtaláljanak. Bármi is lesz a vége. Kezemet a fülemre tapasztom, de még így se lehet minden nyögést és sikolyt elnyomni, amivel a fájdalom utat tör magának ilyen téren is. Reszketve várom, hogy vége legyen, hogy elmúljon, én pedig felébredjek. De nem lett vége, vagyis nem úgy, ahogyan szerettem volna, de legalább a hangok elhaltak. Haboztam, majd végül kikukucskáltam a rejtekemből, amikor viszont megláttam, hogy miként úszik vérben, akkor sietve teremtem mellette.
- Sajnálom! Én nem akartam bajt. Nem kellett volna… - mondtam aggódva, hiszen fogalmam sem volt, hogy pontosan melyik seb mennyire is lehet mély, de régebben viszonylag egész jól el tudtam látni a sérüléseket. Callum hasznát vette ennek. Fura, hogy dereng valami, de arcát mégse tudnám jelenleg megmondani, hogy miként is nézett ki.
- Segíthetek, tudom, hogy miként kell sérüléseket ellátni. – tettem még hozzá, bár arról fogalmam sem volt, hogy merre lehetne menni, hogy biztonságban legyen. Kell víz, rongy és gyógynövények se ártanának. Itt egyáltalán létezik az utóbbi? Közben pedig nem kizárt, hogy véletlen hozzáértem az ijedtség hevében. Nem szándákos volt, de akár egy-egy pillanat is elegendő olykor, hogy haloványan bármi információt megszerezzünk a másiktól.
Nem hallottam, hogy beszéltek volna hozzám, hiszen még mindig nem értettem ezt a nyelvet igazán. Még mindig csak a francia ment tökéletesen. Így az se tűnt fel, hogy társaságunk akadt, amíg valaki oda nem sétált hozzánk. Aggódva figyeltem azt, hogy mit is tesznek vele, vagy szerettem volna megérteni, hogy mit mondanak, de semmi se. Csak álltam ott, mint aki néma és vártam.
- Haza akarok menni. – szólaltam meg végül franciául a férfinak szegezve a dolgot. Én nem tudtam, hogy merre van az otthon, de ő talán tudja. Nem éreztem magam itt biztonságban és szemmel láthatóan más sincs a közelemben. Nem tetszett az, ahogyan az emberek néztek minket, hiszen a szavakat is inkább csak neki súgtam meg. Minek gondolnak minket? Mindegy is, hirtelen nem érdekelt, csak szűnjön már meg ez a hangzavar, ami körbe vesz, hiszen minden pillanatban valami inger ért.